SZEMLE
Szabó Ferenc
H. WEBER KORSZERÛ ERKÖLCSTEOLÓGIÁJA
Helmut Weber: Általános erkölcsteológia. Hívás és válasz. Bp. 2001, 392 o. 3400 Ft. – Speciális erkölcsteológia. Bp. 2001, 464 o. 3500 Ft. Fordította dr. Tuba Iván piarista.
A Szent István Kézikönyvek sorozatában (3. és 4.) megjelent kétkötetes morálteológiai kézikönyv eredeti német kiadása 1991-ben, illetve 1999-ben látott napvilágot a Styria kiadónál. Helmut Weber trieri professzor ugyan nem áll az erkölcsteológusok élvonalában, de kiváló összegezõ, nyitott az új kérdések megvitatására, a vélemények megrostálásakor igyekszik megõrizni a kellõ egyensúlyt, amikor a saját álláspontját kinyilvánítja. Kétségtelen a „haladóbb” morálteológusok oldalán áll.
Hazánkban szükség volt egy ilyen kézikönyv lefordítására, hiszen a zsinati korszakban és utána egyre gyorsabb ütemben változott az erkölcsteológia. Erre a szerzõ is utal az Elõszóban, jelezve vállalkozása nehézségeit: „A vélemények és álláspontok olykor szétválnak, és gyakran eltávolodnak az eddig elfogadottól. Egészen az alapokig sok minden bomlásban és forradalmi átalakulásban van anélkül, hogy egy új épület körvonalai kirajzolódnának.” Megnehezíti a feladatot az a tény is, hogy az erkölcsteológia szakterülete egyre inkább kiterjed: párbeszédet folytat a profán tudományokkal, a pszichológiával, a szociológiával, az orvostudománnyal, a biológiával stb. Ezért is volt szükség a speciális erkölcsteológia megírására, ahol az általános alapelveket a konkrét kérdésekre alkalmazzák. Ezt teszi Helmut a II. kötetben, amikor pl. ilyen kérdésekrõl tárgyal: abortusz, mesterséges megtermékenyítés, géntechnika, kísérletek az emberen, szervátültetés, eutanázia, háború, fogamzásgátlás stb. Minthogy ma már nem alkalmazzák a hajdani kazuisztikát, a speciális erkölcsteológiának konkretizálnia kell bizonyos ma vitatott kérdéseket, éspedig azért, mert nem lehet egyszerûen az egyedi lelkiismeretre bízni a döntést a konkrét helyzetekben. Világos, hogy Aquinói Szent Tamás vagy a XVI–XVII. századi morálteológia nem foglalkozhatott sok olyan problémával, amelyeket ma a bioetika keretében tárgyalunk. A helyzetek sokasága, bizonyos morális kérdések (nemzésbiológia, nõk helyzete, halálbüntetés, háború) állandó és gyors fejlõdése, illetve a teológusok eltérõ vélekedése ugyancsak megnehezíti a morálteológus mai feladatát.
H. Weber az általános és a speciális kérdések tárgyalásánál egyaránt tisztázza a fogalmakat, elõadja a Szentírás tanítását (itt is nagy a változatosság az értelmezésben az exegézis irányai szerint), történeti áttekintést ad, ismerteti az egyház hivatalos álláspontját és ennek értelmezéseit, majd a szakteológusok véleményeit mutatja be és rostálja meg. Fontos eszmefuttatásokat olvashatunk az I. kötetben a teológia és az erkölcs kapcsolatáról, illetve arról, hogy mennyire terjed ki az egyházi (tanítóhivatali) tekintély (csalatkozhatatlanság) a nem kinyilatkoztatott (nem a depositum fideihez tartozó) erkölcstani megnyilatkozásokra. Teológusok ugyanis vitatkoznak az I. Vaticanum hit és erkölcsre vonatkozó dogmájának értelmezésérõl, éspedig a II. Vaticanum Lumen gentium kezdetû konstitúciója 25. pontja különbözõ értelmezésére utalva.
Egyébként a magyar kiadáshoz írt elõszóban Tuba Iván jelzi, hogy a szerzõ az 1991-ben megjelent általános erkölcsteológiát 1996-ban egy külön füzettel kiegészítette: ez a paragrafus (222–237. o.) teljesen új.
Idõközben ugyanis a Veritatis splendor és az Evangelium vitae kezdetû pápai körlevelek foglalkoztak az erkölcsteológia mûvelõi és az egyházi tanítóhivatal viszonyának problémájával; ezekre reflektál Weber. A megfontolások igazában a szakteológusoknak szólnak. Többek között Y. Congar nyomán hangoztatja, hogy még tisztázni kell a „magisterium” jelentését, figyelve annak szemantikai történetére. A Szent Officium, illetve ma a Hittani Kongregáció állásfoglalási módjai, a határozatok és az instrukciók legtöbbször pápai jóváhagyással jelennek meg. Mégis, fõleg a II. vatikáni zsinat óta, egyre erõsödik a kritika és a szkepszis a szakteológusok részérõl a tanítóhivatal eme formájával és gyakorlatával szemben. Hangsúlyozni kell, hogy „az egyházi tanítóhivatal nem minden megnyilatkozása bír ugyanazon súllyal, a bizonyosság és a kötelezõség mindig azonos fokával, úgyhogy gondos mérlegelésekre van szükség, amelyek de facto már hosszú idõ óta léteznek”. (228. o.) A szerzõ még gondos megkülönböztetésekkel közelíti meg ezt a nehéz problémát, hivatkozva K. Rahner kommentárjaira is (228–231. o.). Még nehezebb a kérdés, ha a tanítóhivatal és az erkölcs vonatkozását tekintjük. (231–235. o.)
A fides et mores fogalompár már Szent Tamásnál és sok középkori teológusnál meglelhetõ, de következetesen csak az I. és II. Vaticanum alkalmazza. A Tridentinumban a „mores” még nem azonos az erkölcs fogalmával. Abban a kijelentésben, hogy a pápa – bizonyos feltételekkel – a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlenül nyilatkozhat, a hangsúly a doctrina fidein van, „a pápai tévedhetetlenség az erkölcsi tanokra csak annyiban terjed ki, amennyiben azok a hitbeli tanok fénye alá esnek”. (Weber itt A. Riedl véleményére hivatkozik.) A Lumen gentium 25. pontjában ötször is szerepel a „hit és erkölcs” kapcsolat, amikor a pápai és a püspöki tévedhetetlenségrõl, az autentikus tanítóhivatal illetékességi területérõl van szó. Mégis – jegyzi meg Weber – a zsinati tanítás vitatott, éppen (fõleg) az erkölcsi kijelentések területére vonatkozó jelentõsége miatt. Egyesek azzal érvelnek, hogy igazában LG 25-ben a II. vatikáni zsinat által meghaladott kinyilatkoztatásfogalom szerepel, tehát a depositum, a tartalom, nem pedig az esemény, Isten önközlése áll elõtérben. „De ezzel aztán megdõl az az elképzelés, hogy a II. vatikáni zsinat után az egyházi tanítóhivatal kötelezõen terjeszt elõ tartalmi erkölcsi igazságokat.” (233. o.) Weber szól még a tanítóhivatalnak a természetes erkölcsi törvényre kiterjedõ kompetenciájáról, amely felmerült pl. a Humanae vitae kezdetû körlevél értelmezésénél, az 1968-as dokumentum utáni heves vitáknál. Ennek megvitatása a Speciális erkölcsteológiában, a fogamzásszabályozás módszereirõl szóló szakaszban olvasható (381–394. o.). E recenzió íróját nem gyõzi meg Webernek az a kijelentése, hogy II. János Pál 1981-es Familiaris consortio kezdetû apostoli levelével a Humanae vitae döntése meghaladottá vált, még ha igaz is, hogy a hangsúly a természetrõl a személyre tevõdött át mint mérvadó tényezõre. (393. o.) Mindezt a hit és a morál kapcsolatára hoztuk fel, ami problematikus a Biblia értelmezésénél is. (Általános morálteológia, bevezetõ, 18. o.)
Weber kétkötetes kézikönyvét elsõsorban teológiahallgatóknak, szeminaristáknak és természetesen tanáraiknak szánta, de hívõ és nem hívõ értelmiségiek is tájékozódhatnak az erkölcsteológia fejlõdésérõl és mai – mondhatnánk zilált – helyzetérõl. A teológiában, miként minden szellemtudományban, komolyan kell vennünk a történetiséget. A probléma már a modernista válság idején felmerült, majd késõbb az úgynevezett új teológia körüli vitákban még élesebben vetõdött fel. Komolyan kell vennünk a dogmafejlõdést, amelyre már a XIX. században felhívta a figyelmet Newman bíboros (a mi Prohászkánk is szembesült a problémával). A kérdést nem oldotta meg – nem oldhatta meg – sem X. Pius Pascendi (1907), sem XII. Pius Humani generis (1950) kezdetû körlevele, miként egy-egy mai pápai körlevél sem adhat receptmegoldásokat a különféle erkölcsteológiai problémákra. A teológusok szabad és felelõsségteljes kutatására is szükség van, hogy eligazítást kapjunk az eszmei zûrzavarban.
Minthogy nem várhatjuk azt, hogy a kis magyar földön rövid idõ alatt magyar teológiai összegzések szülessenek, szükség van a fordításokra. Ez szerencsére meg is történik az újabb idõkben. A korszerû morálteológia területén hiányosság volt eddig, bár lefordították az úttörõ Bernard Häring Krisztus törvénye c. kézikönyvét (I–II. k. Pannonhalma–Róma, 1997–1998). Sajnos, a fordítás elég gyenge. Meg hát igazában Häring maga túlhaladta zsinat elõtti mûvét, amikor megírta a Szabadon és hûségesen c. munkáját. (Ennek magyar fordítását is ígérték, tudtommal még nem készült el.)
H. Weber kézikönyvét most a Theodor Schneider által szerkesztett kétkötetes A dogmatika kézikönyve (Vigilia 1996–1997) mellé teszem polcomra. Gratulálunk dr. Tuba Ivánnak és munkatársainak a fordításért, valamint a Szent István Társulatnak a kiadásért.
Adriányi Gábor: Prohászka és a római index. Szent István Társulat, Budapest 2002, 212 o., 1600 Ft.
Adriányi Gábor egyháztörténész, egyetemi tanár kis könyve pontot tesz a székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár indexügyére: A Hittani Kongregáció levéltárában kutatva megismerhette Prohászka három írása (Az intellektualizmus túlhajtásai, Modern Katolicizmus és egy karácsonyi cikk) 1911-es indexre tételének vatikáni aktáit (ezek jó részét közli is könyve függelékében). Mivel – mint elõszavában írja – a hazai történetírás az indexre tétel magyarországi vonatkozásait már felderítette, õ maga a vatikáni kongregáció irataira összpontosította figyelmét. Az indexkongregáció akkori domonkos titkára, P. Thomas Esser és rendtársa, Szabó Szádok, a római domonkos egyetemen tanító magyar teológus játszották a fõ szerepet a magyar fõpásztor indexre tételében. Az õ szigorú – mondhatnánk fanatikus – modernségellenességük nélkül Prohászka nem esett volna a modernizmus vádja alá. „Bizonyos, hogy az esztergomi consilium, a vigilantia és Vaszary prímás feljelentése nélkül a római Index Kongregáció Szabó Szádok minden izgatása ellenére sem cenzúrázta volna meg Prohászkát. De a kongregáció titkára, Páter Esser teljesen magáévá tette Szabó Szádok vádjait, mert erre Esztergomból biztatást kapott. De felelõsség terheli az Index Kongregáció vakbuzgó és elfogult titkárát is, aki a teljesen egyoldalú, sõt hamis és igazságtalan információkat kész tényeknek tartotta.” (Adriányi, 95, Utószó.)
Adriányi saját kutatásai mellett figyelembe vette és felhasználta az eddigi idevonatkozó irodalmat (Rezek Román, Gergely Jenõ, Szabó Ferenc), de egészen újat hozott, amikor feltárta Szabó Szádok szerepét, amirõl ugyan Prohászkának volt némi sejtelme, mert 1913. márc. 19-i naplójegyzetében ezt írta (e megjegyzést annak idején a Soliloquiából kihagyta Schütz): „Megtörtént a nagy »barát-attentátum«; elsütötték a nagyágyút! Azt mondják, hogy ez a nagyágyú P. Szabó Szádok, egy potentátum a Domonkos rendben. Ezt nekem már 1909-ben, ha jól emlékezem, a Pázmány egyesület vacsoráján újságolta Thym Adolf, hogy baj van, a derék Páter fészkelõdik. Úgy is volt.” (Naplójegyzetek 1, 332–333.)
Az újabb Prohászka-kutatás kimutatta, hogy Prohászka Ottokár modern volt – fél századdal megelõzte a II. vatikáni zsinatot –, de nem volt modernista abban az értelemben, ahogy azt X. Pius 1907-es Pascendi enciklikája meghatározta. Az utóbbi évtizedben szépen kibontakozott Prohászka-kutatást ideje lenne tetõ alá hozni. „Prohászka ébresztése” elindult, ahogy ezt a szakkonferenciák és kiadványaink is jelzik. De mivel Prohászka nagyon sokat írt, és még számos feldolgozatlan írása vár kutatóra (igaz, ezek az írások már nem adnak hozzá lényegeset az eddigi képhez), kívánatos lenne, hogy a nagy püspök boldoggá avatását szorgalmazók a fiatalabb kutatók anyagi támogatására is áldoznának. Most már meg kellene írni Prohászka alapos, kritikus életrajzát, amelyet aztán majd idegen nyelvre fordítva be lehetne nyújtani a Szenttéavatási Kongregációhoz, ha az egyházmegyei vizsgálat már megtörtént. Ki vitathatná el ma már „Magyarország Apostola és Tanítómestere” történelmi jelentõségét? Minden túlzás nélkül állíthatjuk Adriányi professzorral: „Prohászka Ottokár Pázmány Péter után a magyar egyháztörténelem egyik legjelentõsebb személyisége.”
Szabó Ferenc