LELKISÉG

Jálics Ferenc

A SZENT IGNÁC-I LELKIGYAKORLATOK
KONTEMPLATÍV SZAKASZA1

1. Bevezetés

A kontemplatív imamódok keresését ma az idõk jeleként értelmezhetjük. Sok ember vágyik rá, és fordul keleti vallások felé, ha ezt a vágyát egyházi kereteken belül nem tudja kielégíteni. Szent Ignác idejében ez nem így volt. Nem csodálatos, hogy Lelkigyakorlatos-könyvében rövid, ám teljesen világos megfogalmazásban a kontemplatív imához vezetõ utat is leírja?² Nyolc évvel ezelõtt megjelent könyvemben megírtam, hogy én hogyan tartok lelkigyakorlatokat.³ Ebben a könyvemben mindent kerülök, ami az olvasónak, aki nem ismeri Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvét, idegenül hangzana. A jelen cikk pedig azért született, hogy megmutassam, milyen viszonyban állnak lelkigyakorlataim Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvével. Ezért ebben a cikkben a Lelkigyakorlatos-könyvre és annak szó szerinti értelmezésére szorítkozom. Elõször megvilágítom a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatos- könyv alapeszméjét, és ennek alapján megmutatom a mai lelkigyakorlatok helyét. Majd végigveszem a Lelkigyakorlatos-könyv legfontosabb részeit, amelyek a lelkigyakorlatok kontemplatív szakaszára vonatkoznak. A cikk összefoglalással és végszóval fejezõdik be.  

2. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok alapszerkezete 

2.1. A lelki élet három szintje 

Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvében három lelki szinten dolgozik, melyek különböznek egymástól, de egymásra is építenek. Szent Ignác az egyes szinteken olyan embereket szólít meg, akik a lelki fejlõdés más és más fokán vannak. Mindegyikük más és más lelkiállapotban van, és épp ezért másként kell õket megközelíteni. Imamódjuk különbözõ. Sõt még imájuk tartalma is más és más. Ennek megfelelõen egészen különféle szabályok alapján kell vezetni õket. Minden szinten másképp viszonyulnak a Szentíráshoz. Továbbá minden szinten másképpen zajlik le egy-egy döntési folyamat. Végül a lelkigyakorlatok befejezésével Szent Ignác különbözõ élethelyzetekbe bocsátja el a lelkigyakorlatozókat a hétköznapokba. Ez a három lelki szint a lelki élet klasszikus felosztásának felel meg: „via purgativa” (Lgy 10,3), „via illuminativa” (Lgy 10,2) és „via unitiva”. Ezek a fogalmak már Szent Ignác idejében a lelki élet három alapvetõ szakaszát jelölték. Magyarul a következõképpen hangzanak: a tisztulás útja, a megvilágosodás útja és az egyesülés útja. Nézzük meg az egyes szinteket.  

2.2. A tisztulás útja 

Az elsõ szint a „via purgativa” (Lgy 10,3). Ezt a kifejezést már Szent Ignác idejében azokra az emberekre használták, akik többé-kevésbé bûnös életet élnek. Szent Ignác ezeket az embereket az Elsõ héthez sorolja.⁴ A következõképpen írja le õket: „lelki dolgokban járatlanok”, „heves kísértések zaklatják õket” (Lgy 9,1), és „halálos bûnt halálos bûnre halmoznak” (Lgy 314,1). Akik ebben az állapotban vannak, azokat általában nem érdekli a lelkigyakorlat. Ha valaki ráveszi õket, hogy lelkigyakorlatot végezzenek – mint egyes fejedelmeket vagy egyházi személyeket Szent Ignác idejében –, akkor általában észérvekkel lehet csak õket meggyõzni. A tisztulás útjának imamódja a megfontolás (consideratio). Bár tartalmilag kinyilatkoztatott igazságok szerepelnek, mint pl. a bûn és a pokol, mégis a lelkigyakorlatozók a Szentírás szövegeit nem kapják kézhez. Ezt Szent Ignác nagyon világosan leszögezi. Az Elsõ héten nincs szentírási elmélkedés.

    A via purgativában nincs még ehhez érzékük az embereknek. Szent Ignác ebben az elsõ lelki szakaszban a szellemek megkülönböztetésére állít szabályokat (Lgy 314). Ez azoknak az embereknek felel meg, akik „halálos bûnt halálos bûnre halmoznak”. Ezeket a szabályokat csak azoknál az embereknél alkalmazzák, akik tényleg az Elsõ hétben vannak. A via purgativában nem vezetik be a lelkigyakorlatozót a választás folyamatába (Lgy 18,11). Amirõl dönteni kell, az nyilvánvaló: el kell szakadni a halálos bûnöktõl. Az elsõ hét lelkigyakorlatai fõleg a népmissziókra jellemzõk: olyan embereknek szólnak, akik nem veszik kezükbe a Szentírást, akiknek nincs idejük elmélyült lelki életre, viszont mégis keresztényeknek nevezik magukat. Szent Ignác számol azzal, hogy sokan a lelkigyakorlatokat az Elsõ héttel be is fejezik (Lgy 18). Ezeket az embereket az ima elsõ módjával bocsátja a hétköznapokba: nincs Szentírás-olvasás, a téma a tízparancsolat és a halálos bûnök (Lgy 238–248).⁵  

2.3. A megvilágosodás útja 

Ehhez a szinthez azokat az embereket soroljuk, akik érdeklõdést mutatnak és képesek a jóról a jobbra emelkedni (Lgy 315,1). Vagy ahogy régebben fogalmazták meg: képesek az erények útján járni. Õk fogékonyak a „finomabb és emelkedettebb anyagra” (Lgy 9,4). Nekik Jézus Krisztust királyként mutatják be, és Krisztus követésére vezetik õket. A Szentírás alapján Jézus Krisztus életérõl elmélkednek, elmélyítve ezzel imájukat. A második lelki szint gyakorlatai a Krisztus király-elmélkedéstõl Krisztus mennybemeneteléig tartanak (Lgy 91–229; 261–362). Itt is megvannak a megfelelõ szabályok a szellemek megkülönböztetésére (Lgy 228–236). Mivel itt Krisztus követésérõl van szó, a döntési folyamat fontos szerepet játszik. A döntési folyamat megfontolásokkal és a szellemek megkülönböztetésével történik; ezekben a lelkigyakorlatozó figyelme a vigasztalásokra és vigasztalanságokra irányul. Azoknak az embereknek, akik a lelkigyakorlatot ezen a szinten befejezik, Szent Ignác az imádság második módját ajánlja (Lgy 249–257).⁶ 

2.4. Az egyesülés útja 

A harmadik lelki szint a kontemplatív szint, a via unitiva. Ebben az Istennel való egyesülést és az Istennel való közvetlen kapcsolatot keresi a lelkigyakorlatozó.⁷ Azt, hogy a Teremtõ és teremtménye között ne maradjon semmi, ami ezt a közvetlenséget megzavarná. A Teremtõ és teremtménye közé „semmiféle dolog megérzése vagy megismerése”, sem a teremtmény „saját tevékenysége” ne férkõzzön be (Lgy 330,1–2). Itt kell megemlíteni azt az elvet, mely szerint nem a sok tudás a fontos (Lgy 2,4). Hol is lenne kevesebb ismerethalmaz, mint az isteni személyek puszta szemlélésében?

    A harmadik, vagyis a kontemplatív szint elérése a kegyelem mûve. Az ember nem tudja saját erejébõl elérni. Isten a kegyelmet „ok nélkül” adja annak, akinek akarja (Lgy 175,2–3; 330,2). Így ezt nemcsak ezen a harmadik szinten kaphatjuk tõle, hanem az elsõ vagy a második szinten is. Felkészülni azonban felkészülhetünk erre a kegyelemre. Ez a különbség a második és a harmadik lelki szint között. A harmadik, azaz a kontemplatív szint megtanít minket arra, hogy miben is áll a közvetlen felkészülés erre a kegyelemre. Egyrészt abban áll, hogy kiüresedjünk, hogy elhagyjuk szellemi tevékenységeinket, azaz arra, hogy a gondolkodás, az akarat és az emlékezés aktivitásait lecsendesítsük (Lgy 234,4–5), másrészt abban, hogy az isteni személyek puszta szemlélésénél maradjunk (Lgy  258,4–6).

A szeretet elérésének az elmélkedése egy fundamentum⁸. Ahogyan Krisztus Király elmélkedése Jézus élete szemlélésének fundamentuma, úgy a szeretet elérésérõl szóló elmélkedés a harmadik lelki szint fundamentuma. Erre még visszatérünk.

Ez a fundamentum szellemi képességeink (memoria, intellectus, voluntas) kiüresítéséhez mutat utat, míg csak az egyszerû, radikális szeretet marad, míg már nem a lelkigyakorlatozó él, hanem Krisztus él benne (Gal 2,20).⁹

Az egyesülés útjának az imamódja világosan le van írva az Imádság harmadik módjánál (Lgy 258–260). Az isteni személyek puszta szemlélésénél maradunk, minden levegõvételnél egy szót ismétlünk anélkül, hogy gondolatainkkal, kételyeinkkel, összehasonlítgatásokkal, vigasztalanságokkal vagy vigasztalásokkal lennénk elfoglalva.¹⁰

A három szint bármelyikén imádkozhatunk szóbeli imákat, vagy elmélkedhetünk a Szentírás alapján. Így a szóbeli ima az imaidõknek külsõ keretet adhat. (Lgy 258,2–3) Az egyesülés útján azonban az ember sajátja a puszta nézés és a szeretet, mint ahogy a megvilágosodás útjának jellemzõje a szentírási elmélkedés, a tisztulás útjáé pedig az, hogy magunkba szállva megfontoljuk életünket. A „választást”, azaz Krisztus követésének élethivatássá választását azzal készítjük elõ, hogy készségesnek mutatkozunk a választásra szánt elsõ modellre.¹¹ A gyakorlat azt mutatja, hogy ezt a készséget tanítani lehet, és gyakran megtörténik, hogy itt döntések születnek, melyek ugyan nem felelnek meg teljesen az Elsõ választásnak, mégis közel állnak hozzá.

Következésképp megállapíthatjuk tehát, hogy Szent Ignác lelkigyakorlatait három egymásra épülõ lelki szinten tartja, melyek a lelki élet klasszikus felosztásának felelnek meg: via purgativa, via illuminativa és via unitiva. A fent említett különbségekbõl kitûnik, hogy ritkán lehet egy lelkigyakorlaton belül mind a három szinten végighaladni. Mivel az egyes szintek egy-egy hosszan tartó lelkiállapotnak felelnek meg, az emberek gyakran éveken át az újonnan elért szinten maradnak, míg a következõ szintre nem lépnek. Ha valaki évi lelkigyakorlatot végez, akkor azt azon a szinten végzi, amelyiken éppen tart. 

2.5. Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok¹² 

Ha a lelkigyakorlatos-könyv alapstruktúráját tartjuk szem elõtt, világossá válik számunkra, hogy az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a második szintre, azaz a via illuminativára korlátozódnak. Nem terjednek ki sem az elsõ, sem a harmadik szintre. Tehát nem ölelik fel a lelkigyakorlatos-könyv egész terjedelmét. Ez az ismeret sokat segíthet abban, hogy világosan lássuk az egyénileg vezetett és a kontemplatív lelkigyakorlatok közötti különbséget. Vizsgáljuk meg ezt közelebbrõl. 

2.5.1. Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokon nem adják a lelkigyakorlat Elsõ hetét

Elõször is azok az emberek, akiket Szent Ignác az Elsõ héthez osztana be, részt se vehetnének az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokon. Mert „még járatlanok a lelki dolgokban” (Lgy 9,2), „nyilvánvalóan erõs kísértések zaklatják” õket (Lgy 9,2), és „halálos bûnt halálos bûnre halmoznak” (Lgy 314,1). Ezeket az embereket elõzetes beszélgetések segítségével visszatartjuk az egyénileg vezetett lelkigyakorlatoktól, és ha „természetes adottságuk” (Lgy 18,8) alapján képesek arra, és a lelkigyakorlat-vezetõnek van ideje rá (Lgy 18,12), akkor hétvégeken, lelki napokon és más rendezvényeken felkészítheti õket a tulajdonképpeni egyénileg vezetett lelkigyakorlatra.

    Másodsorban az Elsõ hét szabálya, mely a szellemek megkülönböztetésére vonatkozik, nem alkalmazható az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok résztvevõire. Rájuk a második hét szabályai vonatkoznak. (Ld. Lgy 314ff. [Az elsõ hét szabályai] és Lgy 329ff. [A második hét szabályai].) Azokkal a résztvevõkkel, akik régóta minden évben lelkigyakorlatot végeznek, nem lehet két napig úgy bánni, mint a „nagy bûnösökkel”.

    Harmadszor pedig az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok vezetõi számára a lelkigyakorlatok egyetlen imamódja a szentírási elmélkedés, melyet az Elsõ hét meggondolásaira is alkalmaznak. Az Elsõ hét Szent Ignác által leírt résztvevõje viszont nem veszi kezébe a Szentírást, mert még nem fogékony rá, és csak racionális érvelésre reagál. Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok vezetõi viszont kizárólagosan szentírási elmélkedést adnak feladatul. Ez alapvetõ jele annak, hogy csak a második szinten mozognak. Szent Ignác szerint az Elsõ héten még nincs szentírási elmélkedés. A via illuminativában (a második szinten) lévõ személyeknek sokat segítenek az Elsõ hét témái, hogy a Krisztus király-elmélkedést (Lgy 91–98) elõkészítsék. Emiatt azonban nem tartoznak a lelkigyakorlatozók a via purgativába. Gyakran elfelejtjük, hogy a tisztulás a lelkigyakorlatok állandó tényezõje és az imaélet belsõ váza, és nem az Elsõ hét kizárólagos része. A lelki tisztulás az elsõ lelki szinten a súlyos bûnöktõl való megtisztulásban áll. A via illuminativában a kisebb sötétségek szakadnak föl bennünk, és a harmadik, azaz kontemplatív szinten a lélek misztikus tisztulása van soron.  

2.5.2 Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok kizárják a harmadik vagy kontemplatív szintet  

Elõször is, sokan nem ismerik azt a tényt, hogy a negyedik megjegyzésben Szent Ignác az Imádkozás harmadik módját egyenjogú gyakorlatrésszé nyilvánítja. (Lgy 4,3; ld. uo.: „. . . és három imádkozási módot mutatunk be.”) Ez éppen úgy a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokhoz tartozik, mint Jézus életének szemlélése. (Ld. 101ff. [Szemlélõdés a megtestesülésrõl stb.]; lásd még a „Mysteria Iesu Christi”-t [elmélkedési pontok] Lgy 261–312.) Másodszor, bár az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokban is adják a Szeretet elérésére való elmélkedést¹³, mégis ennek igazi értelmérõl, azaz hogy ezáltal lemondunk a gondolkodásról, az akarásunkról és a visszaemlékezésekrõl, nem vesznek tudomást. Ez az elmélkedés így csak jámbor gyakorlat marad. Valódi értelmét, tehát hogy ez fundamentum a következõ szinthez, nem ismerik fel. Harmadsorban az egyéni lelkigyakorlatokon az imádkozás harmadik módját mint az isteni személyek puszta szemlélését nem tanítják, és nem is alkalmazzák. Negyedszer pedig alig beszélnek az elsõ választási idõrõl. Ha futólag meg is említik, nem mutatják meg az utat, hogy hogyan lehet felkészülni rá, mert az igazi értelme – a szeretet elnyerésére való elmélkedés és az imádság harmadik módja – ismeretlen számukra.  

2.6. A döntõ kérdés 

Ezekre az érvekre alapozva az a véleményem, hogy a szokásos, egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a via illuminativára korlátozódnak. Nem fogják át a lelkigyakorlatok egész terjedelmét. Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok sem az elsõ, sem a harmadik szinten nem mozognak. Ez ellen nem lehet kifogás. Szent Ignác elvei szerint ez helyes alkalmazása a könyvének, és rendben is van. Sõt dicséretes dolog. El kell ismerni, hogy az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a lelkigyakorlatos mozgalmat csodálatosan felvirágoztatták.

Fölmerül azonban a kérdés, hogy néhány személyesen vezetett lelkigyakorlatot tartó mester a második lelki szintre szorítkozó lelkigyakorlatait nem téveszti-e össze a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok teljességével. Mert ebben az esetben félõ lenne, hogy õk saját szemszögükbõl nézve csak az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokat tartanák Szent Ignác-inak. Számukra az Elsõ hét és a lelkigyakorlatok kontemplatív szakasza nem követné Szent Ignác könyvét.

Miután áttekintettük a lelkigyakorlatok alapstruktúráját, nézzük meg egyenként, mit mond Szent Ignác a kontemplatív lelkigyakorlatokról. 

3. A három fundamentum 

A lelkigyakorlatos-könyv elején a megjegyzések után (Lgy 1–22) és a legelsõ gyakorlat elõtt Szent Ignác alaptételt fogalmaz meg, melynek a Vezérelv és alapigazság (Principium et Fundamentum Lgy 23) címet adja. Elõször is megadja a lelkigyakorlatok célját: Az ember „Istent dicsérje, tisztelje, és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse” (uo.).¹⁴

    Másodszor megmutatja azt a nehéz utat vagy nehéz feladatot, amely ehhez a célhoz vezet: „Szükséges ezért, hogy közömbösekké tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben . . . úgyannyira, hogy magunk részérõl ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet.” (uo.)

    Harmadsorban mintegy a feladatokra válaszolva leírja a célhoz vezetõ gyakorlatokat, azaz a lelkigyakorlatokat. Ez a felépítés megfelel egy „iskola” szerkezetének. Az elején felvételi vizsga van. Szent Ignác megadja a célt, ahová vezetni akar bennünket. Aztán elmagyarázza, hogy mit kell megtanulnunk, ez az indifferencia vagy közömbösség. Ez a felvételi vizsga az iskolába. Aki nem akarja elérni ezt a célt, annak nem is kell azt az iskolát elvégezni. Aki már elérte a lelkigyakorlat célját, annak sem kell ebbe az iskolába járnia. A lelkigyakorlatok tanítása olyan embereknek való, akik el akarják érni a célt, de még nem sikerült nekik. Ha a beleegyezés megtörtént, a tanuló megkezdheti a gyakorlatokat. Ez így természetes folyamat, ha valakit valahova vezetni akarunk. Ez Szent Ignác módszere, aki gyakran elhatározta, hogy az embereket jobb életre vezeti.¹⁵

    Ha azonban pontosabban megfigyeljük, észrevesszük, hogy Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvében a lelkigyakorlatos iskola egy új szintre való lépésénél ezt az eljárást még egyszer megismétli. Mégpedig akkor, amikor a lelkigyakorlatok újabb szintjére akar vezetni, a via purgativából, azaz a tisztulás útjáról a via illuminativába. Amennyiben a lelkigyakorlatozó már elég érett arra, hogy a második hetet megkezdje, Szent Ignác hatalmas vízióban adja át Krisztus Király hívását, amelynek követése az újabb cél. Második lépésként pedig ennek az elmélkedésnek a felajánló imájában megadja a feladatot, és megmutatja az utat, mely ehhez a célhoz vezet (Lgy 98). A lelkigyakorlatozó új elmélkedési módszert kap – a megfontolás (consideratio) helyett az elmélkedést (contemplatio) –, és új elmélkedési tartalmat is, Jézus életének misztériumait, valamint a jóra való elhatározás helyett a választás módszerét. Láthatjuk, hogy az új célt hatalmas vízióba öltözteti (Lgy 92–97), az utat pedig imában mutatja meg (Lgy 98), és mindezek után a gyakorlat stílusa is megváltozik (Lgy 101kk).

Szent Ignác megismétli ezt az eljárást, amikor a másodikról a harmadik szintre érkezünk. Nagy vízióban: a szeretet elnyerésére való elmélkedésben megadja az új célt: Istent mûveiben szemlélni (Lgy 234–237). Azután ismét az imaszövegben mutatja meg az utat ehhez a célhoz. Feladatunk, hogy összes szellemi képességünket lecsendesítsük, és a szemlélésnél maradjunk (Lgy 234). Ehhez új imamódot és tartalmat ad (Lgy 258).

Így az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: Ahogyan a fundamentum a lelkigyakorlatok egészéhez viszonyul, úgy viszonyul a Krisztus Király-elmélkedés a második szinthez: a via illuminativához, azaz Jézus életérõl való elmélkedésekhez. Éppen így viszonyul a szeretet elnyerésére irányuló elmélkedés a következõ szinthez, a via unitivához, azaz a kontemplatív szinthez. 

4. Két egészen különbözõ feladat 

A második szinten, vagyis a Krisztus Király-elmélkedéstõl a Krisztus mennybemenetelérõl való elmélkedésig az a feladat, hogy valamit Krisztusért tegyünk. Szent Ignác ezt világosan meghatározza a Krisztus Király-elmélkedés imájában. A harmadik, vagyis a kontemplatív szint alapvetõ tételében új feladatot ad, olyat, amelyik lényegében különbözik az eddigiektõl. Hasonlítsuk össze õket.

A Krisztus Király-elmélkedésben ezt olvashatjuk: „A Te kegyelmeddel és segítségeddel teszem meg felajánlásomat végtelen Jóságod színe elõtt, dicsõséges Édesanyád, valamint a mennyei udvar összes szentjeinek jelenlétében, hogy akarom és kívánom, és megfontolt elhatározásom, ha ezzel jobban szolgállak és dicsérlek, hogy Téged kövesselek minden sérelemnek, minden gyalázatnak és a teljes – valóságos vagy lelki – szegénységnek elviselésében, ha szent Felséged engem ilyen életre és állapotra kiválasztani és elfogadni akar.” (Lgy 98. Kiemelés a szerzõtõl.) Tehát a cselekedetek és tettek átadásáról van itt szó. A lelkigyakorlatozónak a kegyelem segítségével Krisztust kell követnie, feltéve, hogy Isten õt „ki akarja választani vagy el akarja fogadni”. Aktív tevékenységrõl van szó: „felajánlom . . . akarom és kívánom. . . elhatározásom. . . elszenvedem.”

A szeretet elnyerésérõl való elmélkedésben ezzel szemben új feladatot kap a lelkigyakorlatozó. Ott nem kell már semmit akarnia és cselekednie. Képességeit Istennek kell visszaadnia: Nem kell megígérnie, hogy Istenért küzd, sem hogy véghezvisz vagy teljesít valamit, hanem belsõ képességeit kell lecsendesítenie, hogy tetteinek aktivitását Isten vegye át:     „Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságom, emlékezetem, értelmem és egész akaratom, mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, Neked, Uram, adom vissza. Minden a Tiéd, rendelkezzél vele teljesen akaratod szerint. Add nekem szereteted és kegyelmed, mert ez elég nekem.” (Lgy 234.)

A különbséget nem lehet nem észrevenni. Ez az ima konkrétan azt fogalmazza meg, hogy – minden szellemi képességünket nyugvó állapotba hozva – csak a radikális szeretet és Isten puszta szemlélése maradjon meg. Ez egészen új távlatot ad, és a lelkigyakorlatok új szintjére vezet bennünket. Az ima módját is megváltoztatja. Eddig Jézus életét elmélkedtük át. Ezt most abba kell hagynunk, mert az eddigi elmélkedésekben még szellemi erõink mûködtek. Új imamód kerül ennek helyére, amelyben az értelemnek, az akaratnak és az emlékezéseknek már nincs helyük. Igen, ez a megvilágosodás útjáról a kontemplatív szintre történõ átmenet. Ettõl a ponttól kezdve a Jézus életérõl való elmélkedés egyszerû nézéssé alakul át.  

5. Az imádság új fajtája (Lgy 238–260) 

5.1. Az ima három módja 

Az ima elsõ módja (Lgy 238–248) azoknak az embereknek való, akik az Elsõ hétnél tartanak, azaz a tisztulás útján járnak. Szent Ignác úgy gondolja, hogy még megvannak régi „szokásaik” (Lgy 242), hogy bûnöket követnek el (Lgy 244); ezért azt tanácsolja nekik, hogy gondolkodjanak a parancsolatokról (Lgy 240–243). Ilyen feladatot nem adna a lelkigyakorlatozóknak, akik már a Második hétbe léptek.

Az ima második módja (Lgy 249–257) annak a feladatnak felel meg, melyet a második szinten lévõ lelkigyakorlatozók kaptak, vagyis hogy Jézus életében elmélkedjenek (Lgy 10,2): „Térdelve vagy ülve, ahogy azt megfelelõbbnek találja, s ahogyan több áhítatot érez, szemét lehunyva vagy körültekingetés nélkül egy helyre irányítva mondja: Mi Atyánk. Addig maradjon ennek a szónak a megfontolásánál, amíg különbözõ jelentéseket, hasonlatokat, örömet és vigaszt talál benne.” (Lgy 252) Ez egyértelmûen megfelel a második szint elmélkedéseinek. Ez a hét az értelmezések, összehasonlítások és mérlegelések hete. Ezen a héten az érzésekkel, a vigasztalásokkal és vigasztalanságokkal foglalkozunk.

Az ima harmadik módját (Lgy 258–260) azoknak az embereknek szánja Szent Ignác, akik elérték már a kontemplatív szintet: „Minden egyes be- és kilégzésnél lélekben imádkozunk, mialatt a miatyánk vagy más ima egy szavát mondjuk. Az egyik lélegzetvétel és a másik között tehát csak egyetlen szót mondjunk ki. A két lélegzetvétel között gondoljunk fõleg ennek a szónak jelentésére, vagy arra a személyre, akihez imádkozunk, vagy saját magunk semmiségére, vagy arra a különbségre, ami azon személy akkora méltósága és a mi saját kicsinységünk között van.” (Lgy 258) Az elõzõ imamódhoz képest az a lényeges különbség, hogy itt nincs jelen semmiféle gondolkodás, mérlegelés, a dolgok értelmének keresése, semmiféle megkülönböztetés az „öröm” és „vigasztalás” megfigyelése által, ahogy azt a második imamódban találtuk. (Ld. Lgy 252 és 258.) Csak a puszta nézés marad, amely az igazi kontemplációnak, tehát a via unitivának, vagyis az egyesülés útjának felel meg. Ezt már láttuk a Szemlélõdés a szeretet elnyerésére fejezetben (4).  

5.2. A nézés a személyre 

Különösen szeretném kiemelni a magára a személyre való nézést.¹⁶ Nem az isteni személy cselekedeteirõl, nem Jézus életének misztériumairól, nem képekrõl és ikonokról, és még csak nem is a személy tulajdonságairól van szó. A lelkigyakorlatozónak magára a személyre kell tekintenie. A nézés átveszi az emlékezet emlékeit, az értelem megfontolásait, az akarat elérni vágyását és a megkülönböztetéseket a vigasz és vigasztalanság megfigyelése által.

    Ehhez a nézéshez még egy megjegyzést fûznénk hozzá. Egy személyre nem tudunk objektívan ránézni, nem tudjuk õt tárgyként szemlélni, mert nem tárgy. Egy személyt csak akkor tudunk szemlélni vagy felismerni, ha valamilyen kapcsolatban vagyunk vele. Ezt akarja Szent Ignác is kifejezni, amikor a személy szemlélésénél hozzáfûzi: „. . . vagy saját magunk semmiségére, vagy arra a különbségre, ami azon személy akkora méltósága és a mi saját kicsinységünk között van.” (Lgy 258)

Szent Ignác ezzel a szöveggel nem összehasonlítani akar, hanem rá akar vezetni arra a nézésre, mely az egyént és Istent magába foglaló kapcsolatra irányul. Hogy megértsük, mirõl is van szó, nézzünk meg néhány misztikus kijelentését: „Én nem vagyok semmi, Te minden vagy.” Vagy ahogyan Szent Ferenc egy éjszakát átimádkozott: „Ki vagy te, és ki vagyok én?” Vagy ahogy egy hívõ az arsi plébánosnak válaszolt: „Õ rám néz, és én õrá nézek.” Szent Pál ugyanezt fejezi ki: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20), és még világosabban fejezi ki magát a negyedik evangélista: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek õk is bennünk.” (Jn 17,21)

Szent Ignác nem szembeállítást javasol. Ez az értelem gondolatait ismét megélénkítené, amit a lelkigyakorlatozó már régen maga mögött hagyott. A fenség és kicsinység ellentéte ellenére csak arról az egyetlen nézésrõl van szó, mely a lelkigyakorlatozót és Istent egyaránt magába foglaló kapcsolatra irányul. A találkozás tudatosításáról van szó, melyet alázat és irgalom övez. A lelkigyakorlatozó az önmagában jelenlévõ Jézus Krisztusra tekintsen. És mégis a „fenség” és „kicsinység” egymással való szembeállításának nagy jelentõsége van. Ez vezet a legutolsó és legmélyebb tisztuláshoz: a lélek sötét éjszakájába. Ha Isten jelenlétének tükrében önmagunk „semmiségét” megtapasztaljuk, a lélek utolsó sötétségeitõl tisztulunk meg. 

5.3. A három követelmény 

Szent Ignác gyakorlati gondolkodású, pedagógusi vénával megáldott ember volt: mindhárom imamód gyakorlóinak követelményeket állított fel, hogy elérjék céljukat. Az elsõ imamód embere az Elsõ hetet járja, azaz a tisztulás útján tart. Szent Ignác elvonja a világ zajától, hogy egyre inkább megnyugodjon: „Mielõtt imába fognék, csituljon el kicsit a lelkem, leülök vagy körbejárok, ahogy jobbnak tûnik.” (Lgy 239)

    A második imamód annak az embernek felel meg, aki a második szintre ért (Jézus életének szemléléséhez), de a harmadik szintet még nem ismeri. Tõle már többet követelhet. Szent Ignác megvonja tõle a külsõ érzékek aktivitásait, meghagyja azonban belsõ képességeinek aktivitásait: „Térdelve vagy ülve, ahogy azt megfelelõbbnek találja, s ahogyan több áhítatot érez, szemét lehunyva vagy körültekintgetés nélkül egy helyre irányítva mondja: Mi Atyánk. Maradjon ennek a szónak a megfontolásánál. . .” (Lgy 252) Majd késõbb ez áll: „Az említett módon töltsünk egy órát az egész miatyánknál. . . . Ha az illetõ bõséges elmélkedési anyagot, örömet és vigaszt talál, ne törõdjék az ima folytatásával, még ha el is múlna az óra azzal, amit talált.” (Lgy 253–254) Tehát elõször testének kell egészen lenyugodnia, a szemek tevékenységét kikapcsolni, és lehetõleg kevés szót ejteni ki. Az elsõ szinten lévõ emberektõl Szent Ignác ezt még nem kérte. Ez nagyobb összeszedettségre segít majd a „mérlegelésekben” és más belsõ folyamatokban.

    A harmadik imamód a harmadik, azaz a kontemplatív szintnek felel meg. A gyakorlatozótól itt megvonja a belsõ képességek aktivitását is – az aktív visszaemlékezéseket, a gondolkodást, az aktív akarást, és a vigasz vagy vigasztalanság érzéseivel való foglalkozást –, ahogy ezt az imént láttuk. Õt a kizárólagos nézésbe vezeti be.  

5.4. Külön segítségek 

Mivel azonban az emlékezés, a gondolkodás, az akarat, a vigasz és vigasztalansággal való foglalkozás elhagyása roppant nehéz, Szent Ignác még más tanáccsal is siet a lelkigyakorlatozónak a segítségére, hogy le tudjon mondani belsõ képességeinek aktivitásairól. Ez pedig a lélegzésre való figyelés: „Az imádkozás harmadik módja abban áll, hogy minden egyes be- és kilégzésnél elménkben imádkozunk, mialatt az ima egy szavát kimondjuk. Az egyik lélegzetvétel és a másik között tehát csak egyetlen szót mondjunk ki.” (Lgy 258)

    Sok kultúrából és különféle hagyományokból ismeretes, hogy a lélegzésre való figyelés nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy gondolatainkat elhagyjuk, és mélyebb összeszedettségre jussunk, melyben a figyelem a zavartalan nézésre irányulhat. Szent Ignácnak nem kellett megismételnie, hogy ez a kimondott szó név is lehet. Ezt már az elõzõ imamódnál tisztázta. Ugyanígy veszi át a második imamódból azt a tanácsot, hogy egy szó ismétlése egy egész órát kitölthet. Mivel a lelkigyakorlatozók belsõ csöndje a kontemplatív idõben még mélyebb, mint a második szinten, még hosszabb ideig maradnak ugyanannál a névnél, mint az elõzõ, azaz a második szinten tartók: hónapokig vagy akár még tovább.

    Az ima egyszerûvé és bensõségessé válásának ebbõl a szemszögébõl már érthetõ, hogy az ismétlõdõ gyakorlatok (Lgy 62, 118 stb.) és az öt érzék alkalmazása (Lgy 121) Krisztus életének szemlélésekor a harmadik, azaz a kontemplatív szakasznak elõkészítõi voltak. Az emlékezés, a gondolkodás és az akarás elhagyása nehéz feladat. Ezért volt szükség az elõkészítõ folyamatokra.

5.5. A Jézus-ima  

Soroljuk fel a harmadik imamód elemeit. A külsõ érzékek lecsendesítésével kezdjük. Ez ugyan a második imamódban szerepel, de érvényes a harmadik imamódra is:

– Az imádkozó térdeljen vagy üljön (Lgy 252).

– Szemét hunyja le, vagy irányítsa egy helyre (Lgy 252).

– Egy szót ismételjen (ugyanott).

– Egy órát maradjon/maradhat ennél (Lgy 253).

Hozzáfûzzük a harmadik imamód saját utasításait:

– A szót minden egyes lélegzetvételnél mondja ki (Lgy 258).

– A szó kimondásakor arra a személyre figyeljen, akihez beszél (Lgy 258).

– Ahelyett, hogy gondolkodna vagy összehasonlítana, örömet vagy vigasztalást keresne, maradjon egyszerûen a nézésnél (Lgy 252, 258).

Ha mindezek mellett figyelembe vesszük, hogy Szent Ignác nagy áhítattal fordult Jézus felé, könnyen elképzelhetõ, hogy az a „szó”, amelyet a lelkigyakorlatozók mondanak, igen gyakran Jézus neve. Én így értelmezem Szent Ignác harmadik imamódját, és ezt az utat mutatom meg a Jézus-imával a „Szemlélõdõ lelkigyakorlat”-ról írt könyvemben.  

6. A három imamód egyenrangúsága
a lelkigyakorlat többi szakaszaival 

Szent Ignác a három imamódot az összes többi gyakorlatokkal egyenrangúnak értékeli, és velük egy sorba helyezi. Most érkezünk a Lelkigyakorlatos-könyv legelhanyagoltabb és legkevésbé megértett kijelentéséhez. Ennek azonban nagy jelentõsége van a lelkigyakorlatok kontemplatív szakaszára vonatkozóan. A szöveg így hangzik:

„Az egész lelkigyakorlatra négy hetet szánunk, mert ez felel meg a négy résznek, amelyre a gyakorlatok fel vannak osztva: – az elsõ rész megfontolás a bûnökrõl; – a második Krisztus Urunk élete virágvasárnappal bezárólag; – a harmadik Krisztus szenvedése; – a negyedik a feltámadás és a mennybemenetel, és a három imádkozási mód.” (Lgy 4,1–3. Kiemelés a szerzõtõl.)

    Szent Ignác – mint már említettük – a harmadik imamódot ugyanolyan értékrenddel sorolja be a végrehajtandó gyakorlatok közé, mint a többi részeket. Az imádkozás három módja tehát egyenrangú rész. Az imádkozás harmadik módja a lelkigyakorlatos-könyv összes gyakorlata közül az utolsó helyen áll. Következésképp, ha a lelkigyakorlatok folyamatot képeznek, akkor az imádkozás harmadik módja a lelkigyakorlatok „virágkora”, vagyis a végsõ állapota, végsõ fejlõdési szakasza, mellyel Szent Ignác a lelkigyakorlatozókat az életbe engedi vissza.  

7. Választás a kontemplatív idõszakban 

Szent Ignác lelkiségében a választás döntõ fontosságú. Míg a szerzetesrendek általában a világtól való elfordulást hangsúlyozták, Szent Ignác a munka jelentõségére hívta fel a figyelmet. Azt akarta, hogy az emberek megszenteljék cselekedeteiket, és megtalálják Istent a hétköznapi életben. A cselekedetek legfontosabb összetevõi a döntések. Ha azok Isten akaratával megegyeznek, azaz meg vannak szentelve, akkor jó irányban halad az életünk. Szent Ignác a döntési folyamatokat három modellben írja le.

    Az elsõ modellben maga Isten irányítja a döntést. Az ember nem járul hozzá. Szent Ignác ezt a választást „ok nélküli” választásnak nevezi. Erre a modellre példa Szent Pál és Szent Máté életválasztása (Lgy 175,2–3). A második modellben a különféle „szellemek” (angyalok) mûködnek. Az emberek lelkébe vigaszt és vigasztalanságot hoznak. Itt azonban az ember hozzájárul a döntéshez. Megkülönbözteti a lélek érzelmeit és indulatait (motiones animae), és ezáltal rájön, hogy hová vezeti õt a jó lélek. Az ember cselekvése a vigasz és vigasztalanság megkülönböztetésében áll.¹⁷ A harmadik modellben sem közvetlenül Isten, sem angyali erõk nem mûködnek.¹⁸ Egyedül az ember a tisztánlátásnak az okozója. Ez nyugodt idõszak. Az ember teljes mértékben „természetes képességeire” van hagyva (Lgy 177,3).¹⁹ Szent Ignácnál ezek a képességek az emlékezet, az értelem és az akarat.

Hogyan viszonyulnak ezek a modellek a lelki szintekhez?

Az elsõ, vagyis a tisztulási szinten Szent Ignác értelmezése szerint tulajdonképpen nincsenek választási folyamatok. Az embernek itt el kell szakadnia a halálos bûnök elkövetésétõl. Ehhez motivációra van szüksége, amelyet megkap, ha magába száll, és elgondolkodik.

A második szinten, a megvilágosodás szintjén, tehát a lelkigyakorlat második hetében van egy valóságos döntési folyamat. Ez a folyamat hosszan elõ lesz készítve, és a második és a harmadik modell szerint lesz végrehajtva (Lgy 135–174). Ha a lelkigyakorlatozóban érzelmek dolgoznak, a második modell szerint járunk el, ha nyugodt idõszakot él, a harmadik modellt követjük. A két modell kölcsönösen kiegészíti egymást.

     A harmadik, vagyis a kontemplatív szinten nagyon érdekes dolgot fedezünk fel. Sem „természetes képességeink” (3. modell), sem pedig „a vigasszal és vigasztalansággal való foglalkozás” (2. modell) nem aktívak bennünk. Egyrészt az ember a döntést segítõ „okok nélkül” van, tehát nincsenek „okok”, melyek a döntést befolyásolnák. Másrészt passzív és közvetlen, azaz „ok nélkül”-i állapotban van. Ideális állapot az elsõ modell kegyelmére, melyben csak Isten kegyelme az ember aktivitása nélkül teremti meg a döntést. Ha a lelkigyakorlatozó nem kapja is meg mindig az elsõ modell kegyelmét, ennek az Istenre való nézésnek az állapota mégis nagyon gyümölcsözõ. A mélybe vezet, ahol a Szentháromság gyakorta világossággal ajándékoz meg bennünket. Gyakran döntéshez vezet, anélkül, hogy azt állíthatnánk, hogy ez teljesen „ok nélkül”, csupán Isten kegyelmébõl született. Mégis ezek a döntések gyakran közel állnak az elsõ modell döntéseihez. 

8. Összefoglalás kilenc pontban 

1. A Lelkigyakorlatos-könyv alapstruktúrája abban áll, hogy Szent Ignác három egymást követõ lelki szinten dolgozik, és ezt az egész lelkigyakorlat alatt szeme elõtt tartja: a tisztulás útján, vagyis a via purgativán, a megvilágosodás útján, vagyis a via illuminativán és az egyesülés útján, azaz a via unitiván.

2. A missziók a lelkigyakorlatok elsõ szintjének, a tisztulás útjának kitûnõ példái. Jó okunk van leszögezni, hogy a – rendkívül fontos és nagyon aktuális – egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a második szintre korlátozódnak. A kontemplatív lelkigyakorlatokon a harmadik, azaz a kontemplatív szinten dolgozunk. (Magyarul csendmeditációs lelkigyakorlatnak is mondják. [A szerzõ.])

3. Az elmélkedés a szeretet elnyerésére a kontemplatív szint fundamentuma.

4. Ez minden tevékenység leépítésére vezet, míg az imában már nem akarunk semmit, nem gondolunk semmit, nem foglalkozunk az emlékeinkkel, és nem próbálunk vigasztalás és vigasztalanság állapotáról szellemeket megkülönböztetni. Csak a szeretet marad és az egyszerû nézés.

5. Ehhez Szent Ignác új gyakorlatokat ír elõ. Ezt az új utat a külsõ és belsõ érzékeink lecsendesítésével készíti elõ. Magában az imában a légzéssel azonos ritmusban egy szót ismétlünk, mint pl. „Atya”. A figyelem arra a személyre irányul, akinek a nevét mondjuk.

6. Szent Ignác számára ez az út a lelkigyakorlatok egyenrangú része, mint bármi más gyakorlat, például mint a Jézus életérõl való elmélkedés.

7. Így a harmadik szint Jézus-imája a Lelkigyakorlatos-könyv utasításainak szó szerinti kivitelezése.

8. Az így leírt kontemplatív szint feltûnõen megegyezik az elsõ választási idõvel, és elõkészít rá, amennyiben az „okok”-at leépíti (Lgy 330,1/2).

9. A „Szemlélõdõ lelkigyakorlatok” címû könyvemben egy elméleti és gyakorlati kézikönyvet szándékoztam az olvasó kezébe adni, hogy a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatos-könyv kontemplatív szakaszát magunk elvégezhessük, és másoknak is adhassuk. 

Befejezés 

Egy barátom, aki a politika és a gazdaság területén dolgozik, azt mondta nekem, amikor a szemlélõdõ lelkigyakorlatok sikerét látta: „Te egy piaci rést fedeztél fel.” „Piaci rést . . .?!” – fontolgattam magamban a szót, hogy megtaláljam ennek a kereskedelmi kifejezésnek az értelmét. Aztán igazat adtam neki. Késõbb azonban elszégyelltem magam, és azt mondtam: Nem, barátom, ezt nem én fedeztem fel. Ne haragudj, de ezt Szent Ignác fedezte fel, sõt lehet, hogy nem is õ. Könnyen elképzelhetõ, hogy a Montserraton vagy Salamancában egy szerzetestõl tanulta. Hiszen ez az Egyház régi kincse.

Jegyzetek:

¹ Jelen cikk a Geist und Leben folyóirat 71. évfolyamában – 1998, 12–25; 118–131. – megjelent, azonos címû cikkem átdolgozása. [Ebben az átdolgozott formában közölte a Geist und Leben folyóirat 75. alapítási jubileumának ünnepére kiadott könyv is: Andreas Schönfeld (Hrsg), Spiritualität im Wandel, Würzburg, Echter, 2002, 344–359. A magyar fordítást Szalay Péterné Hidas Ildikó készítette.]

² Ld. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok. A könyvre utal a Lgy rövidítés. Németül: P. Knauer: Gründungstexte der Gesellschaft Jesu, Würzburg 1998, II. 92–269. A lelkigyakorlatos-könyv szövegét 1548-ban III. Pál pápa jóváhagyta. [Magyarul a könyv megjelent a Szent István Társulatnál 1986-ban, és a Kordánál két kiadásban, másodszor 2002-ben. A Lelkigyakorlatos-könyvet 1928-ban 370 pontra osztották, és ma már az egész világon ezt a felosztást használják. Peter Knauer egyes hosszabb pontokat alpontokra osztott, és e cikk szerzõjének hivatkozásaiban is megtalálhatók. Pl. a 7. jegyzet elején a 15. pont 5. és 6. alpontjáról van szó.]  

³ Franz Jalics, Kontemplative Exerzitien, eine Einführung in die kontemplative Lebenshaltung und in das Jesusgebet, Würzburg, siebte Auflage 2002. Magyar fordításban: Jálics Ferenc, Szemlélõdõ lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélõdõ életmódba és a Jézus-imába. Manréza–Korda, második kiadás, Kecskemét 2001.

⁴ A Lelkigyakorlatok összesen 4 hétbõl, ill. 4 lelkigyakorlatos szakaszból állnak, és napi meditációs gyakorlatokat tartalmaznak. Ezek tartalma leegyszerûsítve a következõ: A keresztény élet értelme és célja, lelkiismeret-vizsgálat, elfordulás a bûnöktõl (1. hét; Lgy 23/24–90), Jézus élete, követése a választott „életállapotban” (2. hét; Lgy 91–169), a szenvedéstörténet szemlélése (3. hét; Lgy 190–209) és Krisztus feltámadása (Lgy 219–229).

⁵ Ld. Lgy 238: „Az imádkozás elsõ módja a tízparancsolatra, a hét fõbûnre, a három lelki képességre és a test öt érzékére vonatkozik. Ez az imádkozási mód inkább csak vázlatot, módot és gyakorlatokat akar adni arra, hogy felkészüljön bennük és elõrehaladjon a lélek, továbbá hogy imádsága kedves legyen Isten elõtt. Nem célja azonban, hogy magának az imádkozásnak adja meg valamilyen meghatározott formáját vagy módját.”

⁶ Lgy 252: „A második imádkozási mód abban áll, hogy az imádkozó térdelve vagy ülve, ahogy azt megfelelõbbnek találja, s ahogyan több áhítatot érez, szemét lehunyva vagy körültekingetés nélkül egy helyre irányítva mondja: Mi Atyánk. Addig maradjon ennek a szónak a megfontolásánál, amíg különbözõ jelentéseket, hasonlatokat, örömet és vigaszt talál benne. Ugyanígy járjon el a miatyánk vagy bármely más imádság minden egyes szavánál, ha ezen a módon akarja azt imádkozni.”

⁷ Ld. Lgy 15,5–6: „A gyakorlatok vezetõje tehát ne forduljon, ne hajoljon sem egyik, sem másik oldal felé, hanem középen maradjon, mint a mérleg nyelve, hogy a Teremtõ a teremtménnyel és a teremtmény az õ Teremtõjével és Urával közvetlen kapcsolatban tevékenykedjék.”

⁸ A „Principium et Fundamentum”, magyarul „irányelv és alap”, a lelkigyakorlatok elején álló rövid szöveg, amely mintegy felvételi vizsgának számít, és a lelkigyakorlat célját és a megteendõ utat írja le. Mi a használatos terminológiának megfelelõen fundamentumnak fordítjuk. További magyarázat a 3. pontban.

⁹ Ld. „Felajánló ima” (Suscipe) Lgy 234,4–5: „Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságom, emlékezetem, értelmem és egész akaratom, mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, Neked, Uram, visszaadom. Minden a Tiéd, rendelkezzél vele egészen akaratod szerint. Add nekem szereteted és kegyelmed, mert ez elég nekem.”

¹⁰ Ld. Lgy 258: „A harmadik imádkozási mód abban áll, hogy minden egyes be-és kilégzésnél elménkben imádkozunk, mialatt a miatyánk vagy más ima egy szavát kimondjuk. Az egyik lélegzetvétel és a másik között tehát csak egyetlen szót mondjunk ki. A két lélegzetvétel között gondoljunk fõleg ennek a szónak a jelentésére, vagy arra a személyre, akihez imádkozunk, vagy saját magunk semmisségére, vagy arra a különbségre, ami azon személy akkora méltósága és a mi saját kicsinységünk között van.”

¹¹ Az Elsõ idõ a választásra ld. Lgy 175: „Az elsõ idõ az, amikor Isten, a mi Urunk úgy megmozdítja és vonzza az akaratot, hogy az odaadó lélek anélkül, hogy kételkedni tudna, hûen követi azt, amit Isten mutat neki. Így tett Szent Pál és Szent Máté Krisztus Urunk követésében.”

¹² A német „Einzelexerzitien” kifejezést a magyarban használatos „személyesen vezetett lelkigyakorlat” -tal fordítjuk. A második világháború elõtti idõben lelkigyakorlatokon konferenciasorozatot értettek, melyek a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok témáját adták elõ gyakorlatilag személyes vezetés nélkül. A második világháború után kezdtek visszatérni a Szent Ignác által megadott módszerhez, melyben a lelkigyakorlat-adó minden egyes lelkigyakorlatozót személyesen vezet. Ez Németországban a hatvanas években terjedt el, és „Einzelexerzitien” néven lett ismert. Az elõadásos lelkigyakorlatokat ezzel szemben „Vortragsexerzitien”-nek nevezték el. A kontemplatív lelkigyakorlatot adók épp annyira személyesen vezetik a résztvevõket, mint az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokban. Ebben nincs köztük különbség. Az „Einzelexerzitien”-ekben tehát az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokban gyakorolt imaforma a szentírási elmélkedés Jézus életérõl.

¹³ Ld. Lgy 230–237; itt különösen a 2. pont: „Szemléljem, hogyan lakik Isten a teremtményekben: az elemekben adva a létezést, a növényekben a csírázást és növekedést, az állatokban az érzékelést, az emberekben az értést. Így lakik bennem is, és ad nekem létet, életet, érzékelést és értést. Templomává tesz engem, mert az isteni Felség hasonlatosságára és képmására vagyok teremtve.”

¹⁴ A lelkigyakorlat célját már az Elsõ megjegyzésben megadja (Lgy 1). Ez azonban csak a lelkigyakorlatos mesternek szól. A lelkigyakorlatozó viszont a Vezérelv és alapigazságban hall róla.

¹⁵ Szent Ignác ugyanezt a módszert alkalmazza, amikor egy jelöltet akar felvenni Jézus Társaságába. A jelölt megkapja az „Examen Generale”-t (az általános vizsgálatot), amelyben a Társaság céljai vannak, majd közlik vele, mivel jár a belépése. Ezek után beléphet. Lásd Loyolai Szent Ignác: Satzungen der Gesellschaft Jesu. Frankfurt 1980, 19–60. o. [Magyarul: Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítõ Szabályok, Budapest, 1997, 39–69. o.]

¹⁶ Észlelni, ránézni, hallani, figyelni, egyszerûen jelen lenni ebben a tekintetben szinonimáknak tekinthetõk.

¹⁷ Ld. Lgy 176: „A választás második ideje: Amikor elegendõ világosságban és ismeretben van részünk az átélt vigaszok és vigasztalanságok és a különbözõ szellemek megítélésének tapasztalata alapján.”
¹⁸ Isten minden cselekedetünkben elénk jön, és elkísér egészen azok következményéig. Itt viszont Isten különleges beavatkozásáról van szó.

¹⁹ Ld.: Lgy 177: „A választás harmadik ideje nyugodt idõszak. Az ember fontolóra veszi, mire született, ti. Isten, a mi Urunk dicsõítésére és lelke üdvözítésére. Ennek vágyából választunk eszközként valamely életformát vagy állapotot az Egyház által megszabott kereteken belül, hogy segítsen bennünket Urunk szolgálatában és lelkünk üdvözítésében. Nyugodt idõt mondtam: amikor a lelket nem befolyásolják különféle szellemek, és természetes képességeit szabadon és nyugodtan használja.”

Janusz Rosikoñ: Európa Madonnái. Zarándokutak Mária szentélyeihez.

A 350 színes fotóval illusztrált, 260x335 mm méretû, 282 oldalas album 70 jelentõs európai kegyhelyhez kalauzol el bennünket. A fotókat Janusz Rosikoñ világhírû lengyel fotómûvész készítette; az album képeibõl kiállítás készült szerte a világon. A magyarázó szövegeket az egyházi élet neves (lengyel) szakértõi bevonásával készítették, magyarra fordította Pór Bálint OSB. A pazar albumot a Geopen könyvkiadó húsvétra jelentette meg. A magyar kiadáshoz elõszót írt Erdõ Péter esztergom-budapesti érsek, Magyarország prímása. Ebben olvassuk: „Szûz Mária képeinek tisztelete mélyen visszanyúlik abba a korba, amikor még a Kelet és a Nyugat egyházai teljes közösségben voltak egymással. Európa számos népe különleges pártfogójaként, édesanyjaként tiszteli a Boldogságos Szûz Máriát. Ez a kötet gazdagon bemutatja, hogy milyen szeretet, tisztelet övezte és övezi ma is Szûz Máriát Európa népei körében. Ha olykor ezek a népek egymással ellentétbe kerültek, vagy akár hosszú küzdelembe, háborúkba bonyolódtak is, a Szûzanyát saját, szeretõ édesanyjuknak nézték.  [. . .] Szûz Mária, Krisztus Anyja, Magyarok Nagyasszonya, Európa népeinek pártfogója, könyörögj sokat szenvedett hazánkért és egész kontinensünkért!”

A Magyarországról szóló rész (222–225) szövegét Zdis³aw Szuba írta; a márianosztrai és máriapócsi kegyképek történetét mutatja be. A romániai részben (242–245) pedig Csíksomlyót mutatja be Rafa³ Górski. Ezek a szentélyek is, miként szerte Európában a Mária-kegyhelyek, az imádság helyei, akár eldugott kis szentélyek, akár a nemzetközi zarándokseregtõl látogatott kegyhelyek (Lourdes, Fatima, Santiago de Compostela, Czêstochowa. . .) A zarándokok elviszik Máriához közös gondjaikat, szenvedéseiket, imádkoznak gyógyulásért (pl. Lourdes-ban), hálát adnak, kérik a lelki békét. Ma, amikor a világ – még a volt keresztény Európa is – annyira megosztott, Mária, a hívõk közös édesanyja, segíti gyermekeit, hogy testvérként éljenek. Most, amikor Európa egységéért fáradozunk, beszédes jelzés az, hogy az Európai Unió kék lobogóján a tizenkét sárga csillag eredete Mária tizenkét-csillagos koronájára megy vissza. Európa keresztény gyökereinek felélesztésében, a Krisztushoz való visszatérésben Mária segíti hozzá fohászkodó gyermekeit.

Nagy elismerés illeti a Geopen Könyvkiadót e páratlanul pazar Mária-album magyar nyelvû megjelentetéséért.                        Szabó Ferenc

Horváth Árpád

JEZSUITÁK ÉS A POSZTMODERN
a 34. általános rendgyûlés alapján

Legutóbb 1995-ben ültek össze a delegált jezsuiták, hogy a II. vatikáni zsinat óta immáron negyedszer megvitassák rendjüknek, a katolikus egyház legnagyobb szerzetesrendjének sürgetõ problémáit. Pedig a Jézus Társaságáról aligha mondható el, hogy 450 éves története során általános rendi ügyekben túl sokat ülésezett volna. A sajátos rendi struktúrára hivatkozva – mivel a rendtagok rendi elöljáróik iránt teljes bensõ nyitottságban élnek, és ennek a bensõséges egységnek a következtében feltételezhetõ, hogy folyamatosan érvényesülni tudnak a renden belüli különbözõ kezdeményezések – éppen Szent Ignác jegyezte meg a Rendalkotmány 677. pontjában: „nem tûnik megfelelõnek, hogy meghatározott idõközökben vagy gyakran tartsunk általános rendgyûlést.” Szem elõtt tartva, hogy a 34 közül csak 7 alkalommal került sor olyan általános rendgyûlésre, amelynek elsõdleges célja nem a legfõbb elöljáró megválasztása volt, úgy látszik, a jezsuiták alaposan megszívlelték rendalapítójuknak ezt a tanácsát.

Majd negyven évvel a II. vatikáni zsinat után mégis összeültek a jezsuiták egy „rendkívüli” rendgyûlésre. Ennek a 34. általános rendgyûlésnek a határozatai magyarul Küldetésünk címmel jelentek meg. Mindjárt a Bevezetõben leszögezik a két elérendõ célt: elõször is Jézus Társasága jogrendszerének további korszerûsítése, továbbá – ahogy azt a meghozott dokumentumok címe is sejteti – iránymutatások a jezsuiták küldetését illetõen (1). A Küldetésünk nyomatékosítja, hogy a jezsuiták a 31., 32. és 33. általános rendgyûlés szellemét és hangsúlyozásait kívánják követni (3), azokét tehát, amelyeket már az aggiornamento szellemében tartottak.

II. János Pál pápa az összegyûltekhez intézett szavaiban bátorította a jezsuitákat, hogy „a 3. évezred küszöbén” továbbra is kitartsanak „az új evangelizálást” szolgáló sajátos feladatukban (12). Jézus Társasága a maga feladatát a zsinat utáni megújulás nyomán a következõképpen fogalmazta meg: a hit szolgálata és az igazságosság elõmozdítása (32. általános rendgyûlés, 4. határozat, 2). De mit jelent ez a nagy volumenû célkitûzés az ezredforduló éveiben? Hiszen nyilvánvaló, hogy a hatvanas évekhez képest soha nem látott gyorsasággal nagyon sok minden alaposan megváltozott. Ahhoz sem férhet azonban kétség, hogy a legutóbbi zsinatunk teljes megvalósításáért még mindig nagyon sok a tennivaló (vö. Negyven évvel a zsinat után, Távlatok 57 és 58). A 34. általános rendgyûlés alapvetõ kérdése tehát az: hogyan valósulhat meg a jezsuitáknak a vatikánum nyomán megfogalmazódott küldetése ebben a megváltozott és továbbra is száguldóan változó világban?

Bizonytalan útkeresés?

A következõkben kiemelek néhány olyan pontot a legutóbbi általános rendgyûlés határozatai közül, amelyek alapján körvonalazódhat a jezsuiták jelenkori önértelmezése. Közben meg kell jegyezni, hogy korunknak éppen az lett a talán legjellemzõbb vonása, hogy biztos támpontokat vitathatatlanul megállapítani nem is lehet. Vonatkoznia kell ennek a mai kereszténységre is? Maga a jezsuita általános rendfõnök, P. Peter-Hans Kolvenbach mondta a rendgyûlést bevezetõ beszédében, hogy bizony a „régi és új valósággal szembesülve” az evangelizálás területén „szóhasználatunk elvesztette biztonságát”, hogy „dadogva keresi önazonosságát egy teológia”, amely korunk emberét is eredményesen megszólíthatná (Küldetésünk, 228. oldal). Amikor az általános rendgyûlés a posztmodern kultúráról beszél (103kk.), világossá válik, hogy ezeknek a sokat kárhoztatott idõknek a kihívásai alól a jezsuita sem lehet kivétel: „hiszen az evangélium és a modern, illetve posztmodern kultúra közötti mezsgye keresztülvonul mindegyikünk szívén” (104). Ezeket a sorokat olvasva talán joggal támadhat az olvasónak olyan érzése, mintha – a kor szelleméhez hûen – a jezsuiták is kerülnék a problémák dogmatikus megközelítését mind módszerben, mind pedig a nyelvezet stílusát illetõleg.

Például az általános rendgyûlés határozataiban is olvasható az a posztmodern fogalmával gyakran kapcsolatba hozott kifejezés, amely szerint jelen korunkban egy „kereszténység utáni” kultúráról volna szó (106). Azért meglepõ ez a szóhasználat, mert II. János Pál még a rendgyûlést köszöntõ beszédében is a 3. keresztény évezredrõl tesz említést (Küldetésünk 206. oldal). Nem kell azonban a két kifejezésmódot úgy szemlélnünk, mintha azok szemben állnának egymással, hiszen a 34. általános rendgyûlésnek is éppen az a célja, hogy kiindulópontokat adjon annak a küldetésnek a megvalósítására, amelyet a jezsuiták a mindenkori római pápától kapnak. II Jánost Pál mondta Isten Országáról: „Az Országért dolgozni annyit jelent, mint az emberiség történelmében jelen levõ és azt átformáló isteni törekvést felismerni és ápolni.” (Redemptoris missio, 15.) Mielõtt ezt a Küldetésünk idézné, megállapítják: „Úgy kell élnünk, hogy mindig Isten Országának teljességére irányítsuk szemünket.” (35) A rendgyûlés egyébként abban cseppet sem habozik, hogy hûségét a pápához egyértelmûen kifejezze (ld. 11. fejezet: Megfelelõ magatartásunk az egyház szolgálatában).

Bár a 34. általános rendgyûlés szövegeiben többször is szó esik a posztmodernrõl, definícióra – hogy pontosan mit is értsen az ember a posztmodern fogalmán – mégsem kerül sor. Ebben hûek a jezsuiták a saját korukhoz, hiszen a posztmodernre jellemzõ pluralista értelmezési modellek minden egyértelmû megközelítést eleve kizárnak. Hogy ez a fogalom vitatott, a dolog természetéhez tartozik, és nagyon valószínû, hogy ez már így is marad. Ami azonban biztosnak látszik, hogy napjaink problémái meglehetõsen eltérnek az elõttünk járó generáció legfõbb nehézségeitõl. Persze még az sem lehet egyértelmû, hogy a hatvanas évek diadala, beleértve a II. vatikáni zsinatot is, beteljesedése-e, vagy egyenesen a végét jelenti a modern kornak. Egyértelmû határt húzni a különféle korszakok közé különben is nehézkes vállalkozás, a mi esetünkben ráadásul még túl korai is volna. Amit tehetünk, hogy szembenézünk a változások új dialektikájával, amelyek a Társaságot sem kerülhetik el (302).

Kultúra, dialógus, evangelizálás

A 34. általános rendgyûlés egyik kulcsszava a kultúra. Már maga az a tény, hogy Jézus Társasága idõközben kulturális szempontból is rendkívül sokszínû szerzetesrend lett, szükségessé tette a kulturális különbözõségek nyújtotta elõnyök és hátrányok megvitatását (vö. 16kk., 75kk.). Ezenkívül a Küldetésünk a II. vatikáni zsinatra utalva megemlíti, hogy már VI. Pál pápa írta, hogy „az evangélium és a kultúra közötti szakadás kétségkívül korunk tragédiája” (Evangelii nuntiandi, 20). „Nemrégen II. János Pál pápa az inkulturációt jelölte meg mint az Egyház teljes evangelizáló küldetésének egyik alapvetõ vonását, és hangoztatta az evangélium és az általa érintett kultúrák közötti kölcsönhatást. A keresztény üzenet nyitott minden kultúra felé, nem kötõdik egy kultúrához sem, és az inkulturáció folyamata által válik minden egyes emberi személy számára hozzáférhetõvé. Az inkulturáció által az evangélium valami újat visz bele a kultúrába, és a kultúra valami újjal gazdagítja az evangéliumot.” (76)

Ha inkulturációról beszélünk, akkor az érvényes a mai szekularizált kultúrára is, amellyel kapcsolatban másutt a pápa az új evangelizáció fogalmáról beszél. Az egyház most már szembe mer nézni azzal, hogy ebben a sajnálatos folyamatban, melynek következtében egy az egyházzal szembenálló kultúra fejlõdött ki, és „hogy számos kortársunk nem tekinti az Egyházat az emberi problémák hitelt érdemlõ magyarázójának” (80), maga az egyház is felelõs. Ez egyébként érdekes következtetést enged meg, melyet itt érdemes megállapítani, mégpedig azt, hogy az egyház ezáltal mintegy elismeri a szekularizált kultúra értékességét is. Éppen ez az alapja a dialógusnak, mert minden valamirevaló dialógus elismeri a másik értékét is, vonatkozzon ez a személyek közötti párbeszédre, a vallásközire, vagy akár a kereszténység és a szekularizált kultúra dialógusára.

A jezsuiták legutóbbi általános rendgyûlése hangoztatja, „hogy az igazságosság, a dialógus és a kultúra evangelizálása elválaszthatatlan. Ez nem csupán apostolkodási stratégia, melyre pragmatikus módon jöttünk volna rá, hanem Ignác élményébõl forrásozó miszticizmuson alapszik. (…) Mind személyes hitéletünkben, mind szolgálatainkban sohasem kérdés számunkra, hogy válasszuk vagy az Istent, vagy a világot: mindig a világban lévõ Istent választjuk, és azon fáradozunk, hogy tökéletesítsük a világot, hogy az végül is teljesen Istenben létezõ világgá váljon.” (85–86)

Küldetésünk és a kritikus posztmodern kultúra

A hiteltelen keresztény tanúságtétel sok kortársunkat arra a belátásra vezette, hogy a kereszténységet egyféle furcsa különcségnek tekintse, amely még csak figyelemre sem érdemes. Ez markáns különbségnek bizonyul a modern kori harcos ateizmushoz képest. Habár gyakran hallani olyan, a keresztényeket mintegy lesajnáló megjegyzéseket, amelyek szerint sem a keresztény hit, sem semmiféle más vallásos hit nem tesz jót az emberiségnek, mégis  kérdéses, hogy manapság érdemes-e még harcos ateizmusról beszélni. A 34. általános rendgyûlés fõleg agnosztikusokat és a vallás iránt közömböseket emleget.

A jezsuiták felhívják a figyelmet arra, hogy merjük tudomásul venni, hogy mi is ennek a kornak a fiai vagyunk, tehát nyilvánvaló, hogy bennünket sem hagyhat hidegen korunk hitetlenségre való indítása. „Csak akkor leszünk képesek másoknak Isten valóságáról beszélni, ha foglalkozunk ezzel a bennünk lévõ dimenzióval.” (104) A kortárs kritikus kérdések figyelembevételével, ha õszintén foglalkozni merünk ezekkel a kérésekkel, akkor kialakul bennünk egy olyan nyelvezet, amely a mi életünk kereteit képezi, és így kortársaink számára is érthetõ lesz. „Csak ha saját Isten-felfogásunkat értelmesen tudjuk megfogalmazni, mondhatunk korunk agnosztikusainak olyasvalamit, ami értelmesnek tûnik.” (uo.)

Érdemes emlékezni arra, hogy a keresztény misztikus hagyomány elõtt csöppet sem ismeretlen Isten „szótlan”, emberi fogalmakat meghaladó, sõt képek nélküli megközelítése: „Si comprehendis, non est Deus (Ha megérted: nem Isten)” – mondta Ágoston (117. beszéd, Patrologia Latina 38, 663). A 34. általános rendgyûlés pedig megjegyzi: „Számos kortársunk számára talán az Isten természetét körülvevõ csend felfedezésének az élménye a kezdet, de ez egyben a keresztény élmény és hit mélyén is ott található. A posztmodern világban a keresztény Isten-hitnek széttöredezését látjuk, melyben az emberi lelkiség elválik a kifejezetten vallásos megfogalmazásoktól. Az emberek lelki élete nem halt ki, csak az a különbség, hogy ez a lelki élet az Egyház keretén kívül folyik. A »kereszténység utáni« kultúra furcsa és kifejezetlen módon az iránt az Isten iránti tiszteletet tanúsítja, akit ember nem tud elképzelni anélkül, hogy le ne rombolná az Isten misztériumát.” (105) A jezsuita rendgyûlés szerint ez kapcsolatba hozható azzal, amit a keresztények az „Atya” szóval fejeznek ki. Ezenkívül fel kívánják a figyelmet hívni arra, hogy a kereszténység utáni kultúra arra is törekszik, hogy magában az emberi, testi élmények struktúrájában találjon értelmet. Ezt kapcsolatba lehet hozni azzal a keresztény hittel, amely szerint a világ „értelme” (a „Logosz”) Jézus embersége által jutott tudomásunkra. Továbbá van a mi kultúránknak egy olyan mozzanata is, amely szerint – fõleg az egyre csak növekvõ környezetvédelmi gondok következtében – az emberek mind jobban fogékonynak bizonyulnak a természet iránti tiszteletre. A jezsuita rendgyûlés tagjai ebben is kiváló esélyt látnak a dialógusra, hogy szóvá tegyék egy átfogó immanens, de egyben transzcendens jelenlét helyét is. Ez tehát kapcsolatba hozható azzal, amit a keresztények „Léleknek” neveznek (vö. uo.).

Példaképünk Szent Ignác

P. Peter-Hans Kolvenbach, a jezsuita rend legfõbb elöljárója, a 34. általános rendgyûlésre összegyûlt rendtestvérei elõtt kiemelte, hogy a jezsuitáknak meglehetõsen új módon kell kiszélesíteniük a mások megsegítésére irányuló küldetésüket, és hogy ennek mindenképpen ki kell fejeznie a leigázó hódítás megtagadását (vö. 1995. január 6-án mondott beszéd). El kell utasítaniuk a hangoskodást és a nyilvánosság hajhászását, a prozelitizmust és a megtérõk számának számolását. Ezzel szemben törekedniük kell a találkozásra, a vallások közötti dialógusra, minden jóakaratú emberrel való széles közremûködésre, az igazságosság elõmozdítására, a béke, az emberi jogok és a környezet védelmére, az élet dialógusa és a közös igazságkeresés, a nehéz környezetekbe való beilleszkedés, az egyszerû kérdéseken való elmélyülés és a Krisztus iránti tanúbizonyság által, aki az emberiség iránti saját küldetésének és a keresztény életerõ ünneplésének mindezen elemeit sugallja nekünk. „Egy egészen új, nagy kilátás nyílik elõttünk, hogy éljük ezt az ideált, (…) hogy másokért élõ emberek legyünk.” (P. Arrupe, Küldetésünk, 228. o.)

A jezsuita rendfõnök, hogy a fentieket még jobban nyomatékosítsa, idézte az elõzõ generális, P. Arrupe szavait: „A lelkigyakorlatok az ember szóval kezdõdnek. Ez az ember a kiindulópontja annak a lelki élménynek, melyet Ignác megélt és tanított, és ugyancsak az ember – amikor eljut teljességére a felemelkedés és elmélyülés által – az élet egésze és célja, ha az életet szemlélõdésként fogjuk fel.” (Küldetésünk, 229. o.). Továbbá felhívta a jezsuiták figyelmét arra is, hogy a rendalapító Ignác nem óhajt parancsokat adni, hanem megelégszik azzal, hogy kihívásokat tár elénk, és azokat megokolja: arról beszél, hogy mit jó tenni (Rendalkotmány 280), mit lényeges megtenni (284), mi lenne hasznos (282). Ignác semmit sem ró a jezsuitára kívülrõl, még kevésbé a bûn terhe alatt (602); minden a vágyon, vagy legalábbis a vágy vágyán alapszik (102), hogy az ember szabadon és nagylelkûen haladjon elõre azon az úton, amelyet õ maga is megtapasztalt, és most elénk tár. A jezsuita általános rendfõnök megjegyzi: „Ha valaki nem óhajt elõrehaladni ezen az úton, egész szabadon eltávozhat. Hiszen a Társaságban folytatott élet csak egy a sok lehetséges életmód között.” (Küldetésünk, 232. o.) És ha már a „küldetésünkrõl” beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy a jezsuiták szemében egész keresztény jelenlétünknek a fent idézett hozzáállás a lényege.

Ezekben a rendkívül gyorsan változó idõkben és a jelenlegi kihívások közepette a rendgyûlés különösen is ajánlja, hogy a jezsuiták a „zarándok Ignác útkeresését” (5) tartsák szem elõtt, aki „egy olyan Krisztust mutat be nekünk, aki állandóan úton van, vándorol zsinagógáról zsinagógára, faluról falura, hogy hirdesse Isten országát, és odamegy, ahol az emberek laknak és dolgoznak” (7). A posztmodern kultúrához való jezsuita viszonyulás egyik szempontjaként az általános rendgyûlés a következõket sugallja: „Figyelmesen hallgatnunk kell az emberekre, amikor azt állítják, hogy az evangélium semmit sem mond nekik, és próbáljuk megérteni azt a kulturális élményt, mely ezen állítás hátterét képezi. Megfelel-e az, amit mi mondunk és teszünk, a körülöttünk élõ emberek õszinte igényeinek az Istenhez és embertársaikhoz fûzõdõ viszonyukban? Ha a válasz egy nyomatékos »nem«, akkor talán nem kapcsolódtunk bele teljesen azoknak az embereknek az életébe, akiket szolgálunk.” (117) „Mi elkötelezzük magunkat, hogy különbözõ kontextusokban kísérõül szegõdjünk azokhoz az emberekhez, akik kultúrájukkal együtt nehéz változásokon mennek keresztül.” (109) A hit szolgálata és az igazság elõmozdítása ez?

Béky Gellért

GITANJALI: ISTEN DALOS PACSIRTÁJA

A szenvedés és a mosoly csodája

1. Gitanjali: A háttér

„Anyu, miért adtátok nekem a »Gitanjali« nevet? Hisz ez egy Nobel-díjas író egyik híres könyvének a címe!?” Majd elgondolkodva hozzátette: „Ha már így hívnak, kötelességem méltó lenni ehhez a névhez. . .” Akkor 11 éves volt.

Anyja is sokat gondolkozott különös nevû leányán. Születése elõtt alig félórával egy szegény asszonynak született gyermeke mellette. De az asszonynak nem volt babaruhája, amelybe újszülöttét öltöztesse. Erre Gitanjali anyja felajánlotta neki saját kék babaruháját. Rokonai, sõt még az orvos is figyelmeztette: gondolja meg, hátha fiúgyermeke születik. De õ kitartott mellette: adják csak oda a babakelengyét ennek a szegény asszonynak. Az hálásan megköszönte, arcon csókolta, amit õ viszonzott (hiába tiltakoztak ellene rokonai). „Bárcsak teljesednének kívánságaid” – mondta áldásként a boldog édesanya. Félóra múlva megszülte gyermekét, akinek a Gitanjali nevet adta. . .

Bár kívánsága volt elég, mégis legfõbb kívánsága (sõt egyetlen kívánsága) az volt: bárcsak meggyógyulna kedves lánya rákos betegségébõl! S lám: Gitanjali megígértette ott a betegágyon hõn szeretett anyjával, hogy azért imádkozzék, miszerint Isten minél elõbb vegye õt Magához!

Pedig édesanyja nem volt holmi érzelgõs asszony. Amilyen tárgyilagos egyszerûséggel beszámolt mindenrõl a híres Divarkar jezsuita atyának, minden, csak nem egy érzelgõs vagy hisztérikus édesanyának a visszaemlékezése. Mert volt ám mit felelevenítenie legkedvesebb leányával kapcsolatban! Õ is csak annak halála után döbbent rá, milyen gyermeknek volt az édesanyja. De akkor már nem kesergett: „Örökké hálás és boldog leszek – vallotta be –, hogy ilyen kivételes gyermeknek éppen én lehettem az édesanyja.”

Akkor még õ sem akarta elhinni (nem tudta, vagy egyszerûen nem akarta tudni), hogy lánya gyógyíthatatlan beteg. Lánya, mindenki más is tudta már. „Anyu nem fogja föl, hogy a legkisebb esélyem sincs a fölgyógyulásra.” Nagyot nézett ezért, mikor azon kapta Gitanjalit, hogy már májusban megcímezi a karácsonyi üdvözlõlapokat, s kérte õt, küldené szét a címzetteknek. Õ karácsonykor már valószínûleg nem lesz velük. . . S csakugyan, augusztus 11-én meg is halt.

Gitanjali „normális” lány volt. A Delhi melletti Meerutban született 1961. június 12-én. Élete nagy részét azonban Bombayben töltötte. Ott járt iskolába is a nõvérek „Fort Convent” („Erõd Zárda”) intézetében. Bombayben került kórházba, és ott is halt meg 1977. augusztus 11-én. Szeretett futni, kerékpározni. Úszott, teniszezett, s mérföldeken át futkározott kedves kutyáival. Igazi társas lény volt: az iskola, játékok, barátok voltak az igazi otthona. Ott érezte jól magát, s népszerû volt az iskolában.

A hirtelen kezdõdõ betegség elsõ fázisában mindennap be kellett mennie a kórházba kezelésre. Ennek hatására kihullott derékig érõ, dús haja, amelyet anyja annyira ápolt és szeretett. Anyja is, az orvos is vigasztalták: „Ki fog újra nõni, s minden úgy lesz, mint eddig volt.” De nem nõtt ki soha többé. . . Egyszer, amikor már a kórházban feküdt, az orvos megengedte, hogy kikocsikázzon a városba. Nagynénje vitte ki autóval. Szeretett iskoláját is felkereste. A növendékek köréje sereglettek: „Gitanjali, Gitanjali!” Majd némán bámultak rá. Sovány volt és kopasz. „Ez volna Gitanjali?” Ám senki se tett célzást hajára. Õ csak állt ott „tisztelettel és természetesen”.

Édesanyja arra is jól emlékszik, milyen szomorú módon ért véget legutolsó névnapi ünneplése otthon. A szoba szépen fel volt díszítve, a vendégek egymásnak adták a kilincset. Új ruhát kapott erre az alkalomra. Egy óriási torta várt felszeletelésre. Gitanjali egyszer csak kiborult a tolószékbõl (akkor már nem tudott járni), a telefont is magával rántva. Elvesztette eszméletét. 10 perc múlva ott volt az orvos, aki bekísérte a kórházba. Negyednapra, mikor magához tért, elsõ kérdése a torta: egy szeletet ugyanis félretett belõle a hûtõbe szeretett édesapja számára.

Igen, apukája. Vagy három verse is neki szól. „Remeg a gondolattól, hogy nem látja újra. . . Ne késs oly soká, kedves édesapám.” Sajnos, apjával már nem találkozhatott. Szülei fölbontott házasságban éltek. . .

Azon is csodálkozott anyja, mennyit írt lánya a betegágyon. Egyszer neki is megmutatta, amit írt. Anyja csodálkozva kérdezte a szép versek olvasásakor: honnan másolta? Mire õ majdnem méltatlankodva: „Miért kellett volna másolnom?” Ettõl kezdve senkinek nem mutatott meg semmit írásaiból. Ügyesen elrejtette a teleírt cédulákat, papírokat mindenfelé. Halála után sikerült összegyûjteni ezeket a rendszertelenül írt papírokat. Divarkar atya elkérte az édesanyától ezeket a feljegyzéseket (nagy részük vers formájában volt), és sajtó alá rendezte, kiadta õket. Ebbõl lett a híres „Gitanjali Album”. Csupa töredékes írás, vers, feljegyzés: egy nagybeteg fiatal lány (15–16 év között) haldokló szívének lángocskái. Mint egyik versében olvassuk: „Kis lámpa ég bennem.”

A következõkben ezekbõl a feljegyzésekbõl idézve kíséreljük meg ábrázolni egy erõs, bátor, de sokat szenvedett fiatal lélek agóniáját.

2. A szenvedés és mosoly csodája

Maga csodálkozik nemegyszer a legjobban, hogy még gyõzi erõvel, bátorsággal, türelemmel. Hogy, bár fél a haláltól, mégis bátran szembe mer nézni vele. Hogy még tud hinni, bízni Istenben; tud remélni, örülni, mosolyogni. Jóllehet fél a sötéttõl, irtózik a korai haláltól, de talán még inkább fél a saját félelmétõl. Ismételten könyörög Istenhez: ne engedje elmerülni az „önsajnálat” mélységébe, nehogy elsüllyedjen a szomorúság örvényeibe. Nem szeretné, ha elsodorná az önsajnálat áradata. Néha nem sikerül elrejtenie fájdalmait. Mint valami pókháló fonja körül a sokféle kín, bánat, aggodalom magában szenvedõ lelkét. . .

„A halál a falakra van írva.” „Messze” van tõle a remény, a boldogság és az öröm. Néha úgy érzi, „a halál kapujában” fekszik. Szeretné „a tetõkrõl kikiáltani” tenger fájdalmát, szenvedését. Mégis, leginkább „azokért aggódik, akik szeretik õt és aggódnak érte”. „A fájdalmakat még el tudnám viselni mosolyogva” – írja. „Amit nem tudok elviselni, az a fájdalom, amely azok szemében van, akiket szeretek.”

Mert szenved, iszonyatosan szenved. Lesoványodott, haja nincs, egész teste sajog, teletûzdelve tûkkel, csövekkel. Naponta a sok orvosság, tabletták, vérátömlesztés, hólyagmosás. Alig tud aludni. „Lehetetlen álmokat” álmodik, ha alszik valamelyest: „egy haldokló szív álmai, álmai egy bimbózó virágnak”, „ritkán, ha meglepi az álom”. . . – Szeme is egyre homályosabb. „Segíts nekem, óh, kérlek, segíts aludnom (Istenem) csak egy kis idõre. . . Óh, Istenem, adj békés éjszakát”, hogy meg tudja köszönni a tegnapi békés estét. . . Szeretne sírni, mert különben „megõrülhetne”. Érthetõ, ha arról „álmodik”: szeretne álmodva, álomban meghalni. „Istenem felé nyújtom kezem az éj csöndjében.”

Összezsugorodott, „eltorzított teste, megfosztva szépségétõl, ifjúságától”; ez a „szerencsétlen látvány”; „a lány, aki nemrég még tele volt élettel és vidámsággal”, s lám, most a „fájó üresség suttog lelkemben nyugodtan: béke veled, Gitanjali!” Néha úgy érzi, „minden könnyét elhullatta már, kisírta szemébõl az összes könnyeket”, vagy próbálja „visszatartani az el nem hullott könnyek árját, ami arra vár, hogy elárassza a felgyülemlett csalódottságot”. „Kimerítettem a kitartásom tartalékát.” Ezért „mielõtt a hitem cserbenhagyna és megõrülnék, szólíts magadhoz Istenem! A »lassú halál«, helyesebben, nem tudom »hány halált kell (még) meghalnom?« »Csak a hitem van még: minden más elveszett«. S a fájó lemondás: »boldogság, már nem kereslek«.”

Majd egyszer csak kitör belõle a vallomás: „Alig tudtam lélegzeni, mégis sikerült egy imát elmondanom. Kisírtam minden könnyem . . . nincs többé elhullajtani való könnyem, nincs vágyam harcolni; elbúcsúztam ettõl a világtól: elfogadtam Isten akaratát.”

Sokszor felsír benne a kétely: „miért? Istenem, miért? Mit tettem, hogy ezt kell elszenvednem?” Mert igen nagy benne az életvágy: „az élni akarás vágya fényesen ég” benne. Eszébe jut az iskola, barátai. Irigyen nézi a szilárd sziklákat: keményen dacolnak a rájuk zúduló hullámokkal. A madarakat, ahogy csivitelve szabadon röpködnek a lombok közt. A mocskos, rongyos, piszkos testû, de egészséges szegény gyerekeket, amint vidáman hancúroznak a tereken. . .

„Csak még egyszer sétálhatnék a harmat csókolta füvön, és futva segíthetnék a vak embernek az úton. Bárcsak szabadon, tûk és csövek nélküli kezekkel ölelhetném édesanyámat! Mérföldeken futtatni kedves kutyáimat, akik hûségesebbek az embereknél. Hogy néznek rám szomorúan, nem értik, mi van velem; s hogy szaladnak újra egy biztató mosolyra a sirályok után a sziklákon, és loholnak boldogan haza, hogy jelentsék hazatértemet. . . Oh, hogy csüngök varázslatos emlékeimen, és megköszönöm az Úrnak, mert ezek az emlékek visszavisznek az idõbe, amely nincs többé. . . Oh, az én »aranyos kutyám«, akiért jobban aggódom, mint magamért. . . S szerelmeim, a lovak. . .”

Édesanyja meséli: egyszer egy lovat rajzolt, amint az épp nekifeszül valami nagy tehernek. Megdicsértem, milyen ügyes ló. Erre kicsit méltatlankodva: „Anyu, ez nem ló, ez én vagyok!” Mert ez volt ez a lány: erõs, bátor, szégyellte a panaszkodást, ki nem állhatta az önsajnálkozást. Mert, bár fájt neki, bántotta a korai halál tudata; velõkig sajgott minden porcikája a fájdalomtól, mégis belenyugodott Isten akaratába. – Nem kényszerûségbõl, hanem türelemmel, szeretettel. Hiszen, ha Õ gondolta, Õ rendelte így, hogy „alkalmas” vagyok arra, hogy magához rendeljen engem, biztos, hogy az „Õ akarata a legjobb”. ,,Az emberek cserbenhagyhatnak, Õ soha. Miért vonnánk kétségbe az Õ választását?” Õ tudja, mi a helyes, „és ne törõdj mással”. Teljesen elfogadtam, elfogadom az Õ akaratát. „Neki adtam minden hitem és bizalmam. És amikor a velem való kedvességére gondolok, a fejemet szégyenkezve lehajtom, mert azt kérdeztem Tõle: miért, Isten, miért?”

„Ha véletlenül nem lennék jó”; bûneim, „ha vannak” – „hisz nem vétkeztem semelyik élõ lélek ellen” –, „segíts, Istenem, hogy tiszta maradjak gondolataimban, szavaimban és tetteimben” és könyörületes, és adni tudjak „bármi kicsi boldogságot” mosolyommal, kezem érintésével. „És csendesen lehajolunk, hogy elfogadjuk akaratát. . . Hagyj felkelnem holnap is, hogy megköszönjem a békés estét.” Bevallja, „nem tudom, visszatérsz-e, vagy örökre hátat fordítasz nekem, és mégis várok Rád.” Egyszóval „ne akadályozzuk Istent saját édes otthonában” folyton kegyelemért esedezve. Õ tudja, mi jó nekünk.

Ez az: Gitanjali Istenbe vetett hite, rendíthetetlen bizalma, a Rá való teljes hagyatkozás az az erõ, amely képessé teszi õt a szenvedések elviselésére, a nehézségek feldolgozására. No meg édesanyja, és az a tudat, hogy annyian szeretik. Ezekbõl az édes emlékekbõl, gyermekkori álmaiból él: „ellopva a gyönyörû színeket a virágoktól, a szivárványtól, a napsugártól.” Az ég, a hold, a csillagok, a tenger, még a vihartépte virágok is („dicsõséges virágok”) vigasztalják napról napra. Tudja, közel a halál. De már elfogadta a halál gondolatát és valóságát. De „méltóságban” szeretne meghalni. „Már túljutottam, fölébe kerekedtem minden fájdalomnak. És, bár mohón nem, várom az ítélet napját. . . Kérem, hogy a halál védje meg méltóságom.”

Maga a gondolat, annak a tudata, hogy anyám és olyan sokan mások szeretnek; hogy „Istennek kellek” (különben nem szólítana olyan korán Magához), „még ha közel is a halál, kit érdekel?” Hisz oly sok feladatom van (lenne) még: „megetetni, segíteni a szegényeket” (édesanyja mesélte Divarkar atyának, mennyire szerette kiskorában a szegényeket: gyakran adott nekik a magáéból s másokéból is), „letörölni könnyeiket, hogy boldognak, vidámnak lássam õket, és segítsek nekik bármiben”.

De ha jól meggondolja most itt, a halálos ágyon, „minden szomorúság néhány lépéssel közelebb visz az ígéret földjéhez. . . Ahogy a földnek szüksége van a napsütésre, esõre: a mi lelkünknek is szüksége van az örömre, bánatra és a fájdalomra.” És szinte hihetetlen, ami most következik: „Valójában elvakít a saját örömöm boldogsága.” „Dalol a szívem, dicsõség Istene, hogy adtál nekem még egy napot, hogy szeretteimmel lehessek.” „Mert minden elégedetlenségemnek ellenére gyönyörû érzés, hogy szeretnek.” Csak ezért a szeretetért elviselem a szenvedést, fájdalmakat, az ürességet, „hogy mosolyt hozzon a reggel helyette”. „Mosolyuk megvilágítja sötét éjszakáimat.” „Tele vagyok köszönettel, mielõtt szembe néznék az új nappal.” És: „Agyamban csak az elmúlt idõk lakoznak, és Teremtõm, aki megajándékozott mindazzal, ami van hervadó testemben.”

Itt a titok nyitja: a szeretet és a mosoly! „A szeretet tüze az, amitõl ragyog a szívem.” Egy gyönyörû hasonlattal fejezi ki magát: „Mint a Nap, hamarosan elsüllyedek, csillagokkal a szememben, hátrahagyva a szeretet ragyogását, mely ragyog a szememben.” Mi már tudjuk: nem egy elkényeztetett, gondtalan, egészséges kamasz öntelt, vagány vallomása ez. Nem. Hanem egy halálba induló 16 éves lány hattyúdala. „Láttál már valaha szomorú lelket, aki elviseli mosolyogva a fájdalmat és a szenvedést? Ha még nem, nézz bele az én szemembe: látni fogsz olyat.”

De mi ennek az örökös mosolynak a titka? Nem költõi túlzással, holmi pompás, mesterkélt szóvirágokkal állunk itt szemben. Mérhetetlen szenvedés, átvirrasztott éjszakák; feneketlen, sötét aggódások, a „lélek sötét éjszakái”, fájdalmak, gyötrelmek halmaza. S mégis szeretne, akar adni „akármilyen kis boldogságot is”, ha mást nem, a mosoly ajándékát. „Elrejtem minden fájdalmamat és szenvedésemet egy mosolyba. . .” Ez a csoda: „egy törékeny lélek elviseli az élet nehézségeit mosolyogva!”

Tekintetét a „halványuló csillagokra” emelve, elrejti könnyeit „Isten jelenlétébe”. Ha a gyönyörû, tiszta virágok – oly kedvesek, fiatalok, s látva ragyogásukat, az után a vihar után, „szinte megszakad szívem láttukra”, ezt látva „ki vagyok én?” Mintha egy „senki gödrében ülnék”; „vajon érti valaki mély szomorúságomat?” Mégis „elrejtem óvatosan a bánatom egy mosolyban”.

A betegség valamiféle „gyengeség”, de bátran mosolyogva nézek szembe a halállal. A szenvedés megnyitotta a szememet: most másként látok sok mindent. Nem utálom azokat se, akik megbántottak, akiknek „nincs szívük”, akik megvetnek. Könyörület tölti el szívem irántuk. Különös: mikor a bánat kopogtat ajtómon, „kezdem megérteni az élet értelmét”. Kész csoda, „hogy boldog vagyok” (a magam módján), mert úgy gondolom, fontos vagyok Istennek. Szüksége van rám, ezért szólít Magához ilyen hamar. „Nem akarom itt hagyni ezt a világot anélkül, hogy valamivel hozzá ne járulnék.”

„Emlékszel rám, Istenem? Mindennap jövök, csak hogy beszéljek Veled. Mikor Veled vagyok imám órájában, valóban érzem közelségedet. Akkor az összes fájdalmam és kétségem elillan.” „Föl a fejjel, édesanyám! Még ott van támaszul Wicky” (az öccse). Csak az fáj neki, hogy édesanyja olyan fáradt, oly szomorú, és sokat szenved miatta. Pedig örülni kellene neki, hogy lánya végre igazán megpihen. Ezt mondtam Istennek: „Csak most az egyszer kérlek, kíméld meg édesanyámat! Nagyon fáradt és mindjárt elalszik. . .” Szereti édesanyjában többek között, hogy annyira szereti a szegényeket és az állatokat, no meg hogy szeret fõzni. És persze, hogy úgy szereti lányát, Gitanjalit. Nem is enged magához senkit, ha szükségét akarja végezni, még a nõvéreket se, csak édesanyját. Ebben nem ismer pardont. „Áldás egy olyan anya, mint te.” Bevallja, hogy anyjától kapta az erõt a fennmaradáshoz („mellébõl szopta”). Imáiban gyakran fordul Istenhez anyjáért.

Szinte „kegyetlen” módon emlékezteti édesanyját: ha majd ujjai közt szitálja lánya hamvait, gondoljon arra: „Por vagyok, de neked örökké a te Gitanjalid maradok.” Ilyet csak a kimondhatatlan szeretet képes mondatni egy haldokló gyermekkel.

Mosoly és szeretet: nem üres szavak. „Minden szavam a lelkem mélyébõl jön.” Ezt el is hihetjük neki. Kevés költõ volt ennyire õszinte, keresetlen, természetes. Nincs semmi cicoma, egy fölösleges szó, mellékes szándék, hiú vágy az elismerésre. Ezért olyan hiteles, áttetszõ, érthetõ. „Gyújtsuk meg a fény és szeretet lámpását minden lépésnél, hogy a szeretet fölragyogjon szívünkben, hogy jobbá tegyük a földet, és érdemes legyen élni. . . Nem semmitmondó dolog: szeretet az Isten, és Isten a szeretet.” „Az élet tragédiája az, amikor az emberben meghal a szeretet, míg él.” Gitanjali meglátta ezt a szeretetet mindenben és mindenütt: a természetben s fõleg mások szeretetszolgálataiban. „Minden morzsa, amellyel etetnek, tele van isteni szeretettel.”

3. A tükörkép

„Gitanjali halott” – fogják majd mondani az emberek: nem értik az örömet, hogy végre szabad vagyok minden bûntõl (ha voltak), szenvedéstõl! Nem értik, hogy „az élet küszöbén vagyok, hogy újjászülessek”. „Anyám, légy te is végre nyugodt, hisz gyermeked végre békében nyugszik.” „Béke veled, Gitanjali.” Mintha a saját temetésén mondaná saját búcsúbeszédét.

Életében szívébe zárt mindenkit: jó barátot és ellenséget. Tudott „az egész teremtés szívével imádkozni” (Szent Mechtild). Szenvedése alatt még a kóbor kutyára is gondol, „akinek nincs barátja, aki gondoskodna róla. Nincs senkije, csak saját tükörképe, amikor szomját csillapítja a tiszta patakban.” Azon már nem is csodálkozunk, hogy még halálos ágyán is a szegényeken jár az esze. Aki ennyire Isten jelenétében, közelségében él, azt csak Istenben lehet eltemetni. (Mechtild)

Ne szomorkodjunk, jó helyen van Gitanjali, a legjobb helyen: Isten szívében.

Most te vagy a mi tükörképünk: belõled, példádból merítjük a türelem, Istenbe vetett bizalom, a mosoly kristálytiszta cseppjeit. Életed csakugyan az volt, amit neved jelent: dal, ének Istennek. Az isteni szeretet földön visszhangzó dala: Gitanjali.

Utószó

Gitanjali 1961. június 12-én született a Delhi közelében lévõ Meerutban. Élete nagy részét Bombayben töltötte, ott is halt meg 1977. augusztus 11-én.

 Szikh (mohamedán) hitben nevelkedett. Iskolába a nõvérek „Erõd Zárdá”-jába (Fort Convent, Bombay) járt. Egy öccse volt. Szülei felbontott házasságban éltek.

Sokban hasonlít Lisieux-i Kis Szent Terézhez: ártatlanság, gyermekded egyszerûség, õszinteség, a szeretet hangsúlyozása, ellenállhatatlan mosoly, a sok szenvedés bátor elviselése stb. Csakhogy õ nem volt keresztény, és mindössze 16 éves volt, mikor meghalt.

Rá is áll a Bölcsesség könyvének szava: Isten korán elragadta, mert kedves volt elõtte. Fiatalon már tökéletes volt. (4,10–13) Tanítója maga Isten volt (MTörv 32,12), Akit annyira szeretett. A „mindenség szívével” imádkozik. Szent Mechtild szerint egy ilyen léleknek egyedül Isten a méltó nyugvóhelye, a sírja. Istenben kell eltemetni. Életében az volt a vágya, hogy alvás közben haljon meg. Csakugyan: a nagy álmatlan szenvedõ békésen halt meg, álmában érte a halál.

Ránk maradt írásaiban (jobbára versek) nincs semmi cicoma, dísz. Csupa közvetlenség, õszinteség, természetesség. Valóban „minden szava szívébõl fakadt”, ahogy írja. Angolul írt. Nem klasszikus angol, de eredeti és kifejezõ. Sok helyen nehezen fordítható, nehezen érthetõ. A kiadók meghagyták a szöveget a maguk eredetiségében. Ne felejtsük el: nagybetegen írta a betegágyon, és nyilvánvalóan nem irodalmi díj lebegett szeme elõtt, mikor papírra vetette gondolatait, érzelmeit, imádságait.

Jó barátom, Szenti Tibor elsõ olvasásra megkedvelte a „Gitanjali Album” címû angol kiadást. Egy szakavatott angolszakos tanárnõvel lefordíttatta, és az angol szöveggel együtt kiadta számítógépes technikával. A könyvpiacon nem szerepel. Viszont ott található a hódmezõvásárhelyi kórház orvosi és ápolónõvéri könyvtárában. Bárcsak minden kórház könyvtárában ott lenne!

Én is ezt a kiadást használtam, s lehetõleg hûségesen követtem Musza Ivett magyar fordításának a szövegét.

Hódmezõvásárhely, 2002. augusztus 11., Gitanjali halálának 25. évfordulóján.

Béky Gellért S.J.

A magyar fordítás az eredeti indiai, angol nyelvû kiadás (The Gitanjali Album, India, Anand, 1992) alapján készült Hódmezõvásárhelyen, Szenti Tibor néprajzkutató ízléses gondozásában 2000-ben.