MÉDIA

Lázár Kovács Ákos

ESZTÉTIKUM, ERKÖLCS
ÉS A MEDIALIZÁLT¹ TÁRSADALOM

„Ha nem lenne közvéleménye, valami hiányozna az egyház életébõl. Mind a lelkipásztorokat, mind a világiakat el kellene marasztalni ezért.” ²

A viták forrásvidékén

Világunk érzékelése különféle szaktudományos vizsgálódások szempontjai alapján elemezhetõ³. Átfogó, a szaktudományos részszempontokon túlmutató vizsgálatokat nem várhatunk a tárgyukat, módszertani alapelveiket eleve leszûkített módon alkalmazó reális tudományoktól, viszont nem mondhatunk le azokról a részeredményekrõl, amelyeket szakszerû és következetes kutatási eredményeik nyújtani képesek. A szaktudományok léttani illetékességét saját döntésük okán ugyan korlátozottnak tekintjük, de bizonyos, hogy a legátfogóbb (ontológiai) elvonatkoztatás sem tekinthet el ezen ismeretek folyamatos beépítésétõl. A címben jelzett hármasság egy olyan összefüggõ és bonyolult rendszer, amelyet többféle értelmezési keretben lehet szemlélni. Bennünket most e három valóságelem azon összefüggése foglalkoztat, amely az egyház kulturális és társadalmi önképének további árnyalásához lehetne szükséges.

A rendszerváltoztatás mai napig tartó keserédes mozdulatai közösségeink számára a folytonos hunyorgás állapotában zajlanak, valahogy úgy, ahogy Platón barlanghasonlatának szereplõi lehettek a barlang sötétje utáni napfényben. Ha nem kívánkozunk vissza a barlanglét kényelmes fülledtségéhez, akkor folyamatosan szembe kell néznünk a medializált társadalom, a nyilvánosság különféle tereiben megszületõ cselekedetkritikák, az állandóan esztétizáló ízlésvilág már-már metafizikai igényû elvonatkoztatásaival. Látszólag önmagunkban éljük keresztényiesen fanyalgó és gettósított életünket, és mindeközben folyamatosan ránk szakad egy másik univerzum, ahol televíziók, rádiók adásaiban, újságok lapjain, internetes üldögélések kapcsolgatásaiban folyamatosan látszódunk; láttatva és értelmezve vagyunk.

A három szempont együttes tárgyalása nem problémamentes, ezért elõször maradjunk az elsõ két fogalom értelmezésénél. Ha a hétköznapi, erkölcsi gyakorlatot nem azonosítjuk az etika szó által megjelenített teoretikus, gyakorlati filozófiai diszciplínával⁴, akkor az erkölcs (morál) világát közösségi – nem filozófiai és nem tudományos szinten reflektált – és egyéni cselekedetek, viselkedési formák, normák összefüggéseiként írhatjuk le. Ha lehetõség van a hétköznapi élet szintjén kapcsolatba hozni az erkölcs és az esztétikum világát (egyszerûen azért, mert életünknek szerves részei, vagyis nem is lehet õket nem együtt észlelni), illetve ha elméleti (filozófiai) szinten maradék nélkül elválaszthatóak egymástól (azért, mert tárgyukat és módszerüket tekintve jól körülhatároltan különböznek), akkor folytonosan az erkölcs–etika, esztétikum–esztétika elsõdleges és másodlagos kapcsolataival találkozunk a különféle médiumokban. Vagy a hétköznapi élet szintjén (erkölcs–esztétikum), gyakorlati szerepekben ütköznek, vagy az elmélet szintjén (etika–esztétika) konfrontálódnak. Amitõl még bonyolultabb kettejük viszonya: hogy sokszor, talán többnyire, az egyik hétköznapi (pl. esztétikum), míg a másik elméleti (pl. etika) értelmében keresztezi a másik útját, vagy fordítva. Meg kell tehát különböztetni az esztétikumot az esztétikától és az erkölcsöt az etikától, különben folyamatosan lehetõség nyílik arra, hogy elbeszéljenek egymás mellett a médiavalóságot értelmezni kívánó hírtermelõk és hírfogyasztók univerzumában. A hétköznapi élet szintjén az erkölcs az egyéni és közösségi cselekedetek, normák fogalmilag nem reflektált összessége, míg az esztétikum minõségekben érzékelt hétköznapi világunk nem reflektált anyagának totalitása. Az elmélet szintjén az etika az egyéni és közösségi cselekedetek világának, míg az esztétika az érzékelt minõségek totalitásának rendszeres, tudományos reflexiója. A hétköznap szintjén esztétikum és erkölcs az, ami a tudomány szintjén esztétika és etika.

Esztétikum és erkölcs

Az alapkérdés tehát az, hogy a jó és a rossz mindent bekebelezõ ítéletmezejéhez odautaljuk-e az esztétikait.⁵ Az esztétikum világa, amiben a tetszés-nemtetszés ízlésítéletei vágnak rendet, behódol-e a jó és rossz morális struktúrájának? Másképp: független-e a hétköznapi élet mûvészete a jó és a rossz problémájától? A kérdés olyan régi, mint a bölcselettörténet. Lehet-e idegen szempontokkal elõhozakodni, illetve hogy mi az idegen szempont, és hogy ki határoz arról, hogy ez most idegen vagy nem idegen szempont? Természetesen elõzetes döntéseink vannak. Az esztétikai közbeszéd Isten alkotását, a teremtett világot nem tekinti esztétikai tartalomnak. A természet nem mûalkotás, mert nincs alkotója. Ez is elõzetes döntés, ahogy ennek ellenkezõje.⁶

Figyelmünk maradjon az emberi teljesítmények szintjén, ahol a mûalkotások világa köti le ízlésítéleteink erejét. Nekünk itt most elegendõ annyi, hogy maradunk a kultúra világában, ahol az esztétikum és az erkölcs hétköznapiságában létezünk. Wolfgang Welsch szép tanulmányban⁷ gondolja végig az esztétizálódás folyamatát. Mondandójának lényege, hogy fokozatosan és folyamatosan kerül minden tárgyiasságunk ennek az általunk nem reflektált, de az ipari termelés által tudatosan irányított fogyasztói viszonyba. Vegyünk egy példát: a plázakultúra mintegy kvintesszenciája az esztétizálódás folyamatának. Ha bemegyünk fogyasztani, vagy múlatni az idõt, akkor egy érzéki univerzumba, élménytotalitásba kerülünk. Emeletek, függõfolyosók, liftek, szakadékszerû mélységek és magasságok, mozik, üzletek százai, színek, folyosói zenék, rohangálás, édelgés, kedélyes kávézás, hang- és fényeffektusos szökõkutak, válogatott illatú éttermek, pattogatott kukoricás mozik. Mindez a legjobb esztétikai minõségben: strapabíró, de kézbe simuló, testbarát anyagok, eleddig csak bankokban látható, tapintható rézkorlátok, süppedõs, puha szõnyegek, optikailag elõre lejátszott térélmények, nyugtató vagy épp nyugtalanító színek, könnyed anyag-, fény- és illathatások. Az esztétikum és a cselekvésvilág (erkölcs) e mozitól evésig, gördeszkázástól szoláriumozásig terjedõ univerzuma elégséges válasz lehet „a létem, ha végleg lemerül”⁸ típusú, „inadekvát” kutakodásokra.

Ha az esztétizálódás további lépéseit vizsgáljuk, munkahelyi, banki, repülõtéri, city-vonatozásos, ravatalozós, autódizájnos életvilág tárul elénk, ahol plüssfotelekben, lábmasszírozó autóüléseken üldögélve a kényelem és kellem élménytotalitásában létezünk. Az esztétizálódás ugyanígy része a médiaéletnek is. Otthonos, klinikaegzaktságú stúdiók, ikebanák, hullámeffekt asztalok, minõségi felöltõk, fiatal, szép, az iraki hírek után automatikusan mosolygó hírolvasók. Ugyanígy az újságok, az internetes portálok vagy a szórólapok világa. Mindeközben pedig a cselekvések szintjén (erkölcs) valami rejtett düh, ellenvélemények, „eb ura fakó” protestálások, személyeskedések, kirohanások, atavizmusok és lihegõ háttérharcok – szigorú diszkrécióval. Itt valakik úgy rúgnak ki a munkahelyedrõl, mint ahogy valakik ott bombáznak. Diszkréten, helyi érzéstelenítéssel, „véráldozatok nélkül”, és mindezt mosolyogva. A rendõr mosolyogva büntet, a klinikán mosolyogva adjuk-kapjuk a csontvelõ-átültetést. Kólázva, mosolyogva nézzük a robbanásokat. Ettõl már csak egy picinyke lépés, amikor is médiajogászok azon vitatkoznak, hogy hány másodpercig szabad premierplánban mutatni egy sziromszerûen szétnyílt, szétbombázott emberi testet. Három másodpercig, vagy csak kettõig?

A fiú feldaraboltatja anyját, a pirosnál koccanó autósok egymásnak esnek, vagy pisztolyt rántanak, a gimnazisták pedig a suli elõtt félkábultan szívják a jointot. Ebben a közegben teljesen értelmezhetetlen a „csizma az asztalon”: az „erkölcs” vagy a „szép” emlegetése. Annál is inkább, mert folyamatosan kiderül, hogy a politikusok nem mondanak igazat, hogy a jogász lakásmaffiázik, hogy a papot most éppen pedofíliával vádolják, hogy otthonainkban az aktuális adóbevallás átírt számai felett latolgatjuk esélyeinket. Az erkölcsi vonatkozás annyi, hogy valami nincs rendben, valami nem jó. Ez a „nem jó”, ez az erkölcs utolsó hívószava. Az lenne jó, ha jó lenne. Rossz (rossz) a közérzet ebben az esztétizálódó valamiben. Miért lenne rossz ez? – kérdezi valaki.

Esztétizálódás és moralizálódás

Hétköznapjainkat nem reflektált, nem fogalmi szinten éljük. Folyamatos tehermentesítéssel élünk, eltekintünk mindentõl, ami céljaink elérésében zavar, és ami felett e cél eléréséhez rendelkezhetünk.⁹ Vezetés közben 100 különféle inger ér, de 98-tól eltekintek (kuplung, sebességváltás automatikus, a járdán a gyerekét pofozó anya kiabálása, a mögöttem dudálók. . .), és igyekszem például kikerülni a tilosban várakozó taxist (1) és elkerülni az ütközést a másik sorban haladókkal (2). Sokszor még attól is el kívánunk tekinteni, ami felett elsõ látásra nem rendelkezünk. Mondjuk mínusz 6 fok van, fekszik egy részeg a járdán, és nekünk menni kéne. Elsõ látásra nem rendelkezem az élete felett, úgyhogy akár rendelkezem, akár nem: lelépek. Eltekintek tõle, tehermentesítek. Aztán néha úgy tûnik, hogy megúszom, hogy nem rendelkezem a dolog felett, hogy nem rám tartozik, aztán kiderül, hogy addig nem indul a busz, amíg nem csinálunk valamit a szívrohamos és büdös hajléktalannal. Hogy hiába szeretném, hogy ne legyen hozzá közöm, hogy eltekinthessek tõle – nem megy, nem sikerül.

Ha rendelkezünk valami felett, ha valamitõl nem tudunk eltekinteni, akkor felelõsek vagyunk érte. Ha nem rendelkezünk valami felett, ha valamitõl eltekinthetünk, akkor nem vagyunk felelõsek érte. Jó lenne, ha így lehetne. Sajnos (szerencsére) (még) nem így van. Nézek ki az ablakon. A szemközti ház bejáratánál egy férfi fekszik. Alszik. Még mindig mínusz 6 fok van. Mennek a járókelõk, kikerülik, rá se néznek. Állok az ablaknál, és tudom, hogy vissza kéne ülni az íróasztalhoz. Eltekinthetek a fekvõ úrtól, nem rendelkezem se vele, se a sorsával. Azon vagyunk tehát, hogy jól körülhatároljuk a rendelkezési területeket. Intézményeket, civilizációt hozunk létre, hogy mindenre legyen valaki tekintettel, hogy minden felett rendelkezzen valaki. A mozdonyvezetõ mozdonyt vezet, az autószerelõ autót szerel, a tanár tanít. A rendõr õrzi a rendet, a mentõs menti a menthetõt. Mindenki felel valamiért, de az egész felett nincs rendelkezésünk. A jól végzett munka után hazamegy a mentõs, ma többek között 5 otthontalant szedett össze, 2 gázolásnál helyszínelt, beül a plüssfotelébe, és nézi az iraki ügyeket meg az ügydöntõ népszavazásunk után rendezett ünnepélyeket. Közben megy a távfûtés, mert valaki valahol fût, csörög a telefon, mert valakik valahol mûködtetik. Az esztétizálódás mellett tehát zajlik egy másik, nem reflektált, nem fogalmi küszködés is, amely hétköznapi életünk egyéni és közösségi cselekedeteit fogja össze, értelmezi. Elmegyek munkába, betartom az 50-es sebességkorlátozást, nem megyek ki fizetés nélkül a gyógyszertárból, befizetem a közös költséget, elõreengedem a nagymamát a posta bejáratánál, benyomom az aktuális perselypénzt a kislyukú perselybe. Látszólag minden rendben van. Pilinszky így mondaná: „Csak azt tudnám feledni, azt a franciát.”¹⁰ Két sör között beidézzük a költõt, és moralizálunk.

Ha sok idõt töltök autóban, akkor megváltozik az életvilágom – belakom a kocsit, mint egy taxis. Lesz benne pokróc, kispárna, kézmosóvíz, törülközõ, kazetta minden hangulathoz, telefontöltõ, nyakkendõkészlet, e-mailes telefon és két fotó a gyerekekrõl. Haladok, vagy inkább gurulok az úton¹¹, és minden mintha akváriumban történne. Mennek az emberek az úton, a sarkon a mentõsök élesztgetnek egy kifeküdt testet, a fagyizónál sorban állnak a tavaszikabátos családanyák, meg a folyton kitörni akaró gyerekek. Karambol a keresztezõdésben, valaki telefonál, elõredõlve nézegeti a horpadásokat, és simogatja a fejét. A világakváriumban élõdik az élet, történik a történés. Mindenki kocsiban ül, mindenki elõtt a srácok fotói, és nézik az akváriumban lépegetõ, aktuális szavazáson túllévõ tömeget. Az akváriumrádióból jönnek a hírek. Ma csak 85 akváriumiraki és 3 akváriumamerikai hagyta ott a fogát két Blendamed-reklám között. Két honi akváriumpolitikus vádolja egymást, és közben tetszési indexük növekszik, halkan, sunyin, mint fû a veteményeskertben. A vasárnapi rádiós akváriumprédikáció a közösségvállalás jelentõségét hangsúlyozza. Eközben süt a nap, izzad a hentes az ajtó elõtt, és kötényével törölgeti homlokát. Beállunk a McDonald’s pultja elé, nem szállunk ki, csak mikrofonozunk és fizetünk. Aztán felhúzni gyorsan az ablakot (a légkondi halkan surrog), és haladni, gurulni a Volvóban az akváriumtengerben. Albert Camus Közöny címû munkájában sétálgattunk, haladtunk, imbolyogtunk utoljára ilyen napszúrásosan távlattalanul a tenger, az akváriumtenger partjainál. Az akváriumlét azért tûnik jónak (jó), mert kívül lehet lenni, pedig belül vagyunk. Kinn és benn is lehet egyszerre egeret fogni. Megvan a tehermentesítés az akváriumban (kinn), ugyanakkor részt veszek, dolgozom, taxis vagyok (benn). (Mindez akárhonnan mûködik: egy villamosból, egy fogorvosi rendelõbõl vagy egy újságárus standból, egy könyvtárból.)

A moralizálódás (erkölcsösödés) ugyanaz a hétköznapi cselekvésvilágunkban, mint az esztétizálódás az érzékeléseink horizontján. Moralizálunk (erkölcsösödünk), beszélgetünk a háborúról, a szegénységrõl, a lakhatatlan városról, a szomorú kisebbségi sorsunkról, az ápolónõk, a szövõnõk („a mosónõk korán halnak!”) fizetésérõl. Rosszul kezdjük érezni magunkat, legyintünk, majd lassan idegesek leszünk. Felugrunk, beülünk a Volvóba, benyomjuk a kazettát, aztán kiszállunk, levesszük az öltönyt (a nyakkendõt letépjük), és átöltözünk squash-ezni. Bemegyünk a dühöngõbe, és ütjük a gumibogyót, míg össze nem esünk. A fitneszcenterekben, a teniszpályákon, a squash-akváriumokban az amerikanizálódó „Ádám külsõleg szelídnek, leápoltnak tûnik, de belül forr a dühtõl”¹². Feljött a posztmodern Ábel a rengetegbe, és beül az akváriumautóba, akvárium-squash-t játszik, és évente kétszer hazalátogat akvárium-Erdélyébe vagy akvárium-Kaliforniájába.¹³ A Welsch-féle esztétizálódó orwellizmus folyamatában az érzékvilág folyamatosan esztétizálódik, a (ki-féle?) moralizálódó orwellizmusban pedig a cselekvésvilág gyakorlata moralizálódik zuhanásszerûen. A kultúra pedig mindezzel egyenes arányban nivellálódik, és adja át helyét a civilizáció sivatagainak. A Ch. Lasch által folyton emlegetett „üres Én”, a középpont nélküli „nedves Lyuk” az esztétizálódó és moralizálódó közeg alanya. Az aranypolgár. Nincs neme, nincs kora, nincs hazája, nincs vallása, a heideggeri inautentikus létezõ. Moralizálódása az érzelgõsség és a teljes közöny, esztétizálódása a sznobéria és az ipari formatervezés erõterében zajlik. Túl van a jón és rosszon. Túl van a szépen és rúton. Akváriumautóban hallgatja az akváriumvilág híradásait. „S dalolt, hogyha keresztre nézett.”¹⁴

A medializálódás

Meghalt egy ismert színész. A sztármagazin hozza a hírt, hogy a súlyos beteg mûvész a végkifejlet idején „mindenre gondolt”, és kérte, hogy „pap ne búcsúztassa” a temetésén. „Csak a család és a kollégák legyenek ott.” A kétoldalas emlékezés alapja a haláleset. Közben sok mindent megtudunk a házasságáról, feleségérõl, barátairól, kollégáiról. Látunk képeket is, és olvassuk a mondatokat. Aztán nézzük a tévét, és nagyon örülünk a háborús sikereknek, majd egy másik nap, egy másik újságban látunk egy iraki gyereket két, vállban csonkolt kézzel. Rövid hír – azért „vannak sérültek is”. Áldozatok vannak. (Ez a szó is milyen tehermentesített!) „A hír szent, a vélemény szabad.” Az egyiknek hír a mûvész halála, a csonkolt kezû gyerek, a másiknak nem az. Minden családban, minden közösségben van egy emlékezetökonómia, ami szintén a gehleni tehermentesítés jegyében híreket dédelget, utasít el, jegel és felejtget, raktároz és terjeszt. Mivel az emberiség – mint legnagyobb közösségünk – többé-kevésbé körüljárta híreivel a földgolyót, a globalizálódás társadalmi vonatkozásai közül a híruniverzum az, ami már most tudósít bennünket egy újfajta jelenlét elterjedésérõl.

A korábban esztétizálódott és moralizálódott világ most „híres” önreprezentációját hozza létre – medializálódik. A logika ugyanaz, mint eddig: biztosítani az intézményes tehermentesítés folyamatát. A posztmodern Ádám nem morális, hanem moralizálódó, nem esztétikai, ízlésítéletekkel véleményt formáló személyiség, hanem giccset – vagy ipari módon – konzumáló lény. A tehermentesítés megszabadította tettei mérlegelésétõl, parancsra bombázza Hirosimát vagy Kuvaitot, a giccs vagy ipari esztétizálódás levette róla a tetszik/nem tetszik ítéletek terhét. Órájával dönti el, hogy most éppen mi fér bele – nem a filmek címeit és alkotók neveit kutatja. A plázamozi kukoricafilmjeivel minimum ötféle zsigeri vonzalmat képes kielégíteni. A könyvesboltokban, a videokölcsönzõkben már nem esztétikai értékek, hanem ösztönháztartásunk aktuális eredõje szerint válogathatunk. Együtt van minden: fasiszta és kommunista, ponyva és mélyirodalmi. Mivel morális és esztétikai tehermentesítésünk megtörtént, a földgolyót immár körülcikázó hírek is el kell, hogy foglalják helyüket ebben a tehermentesített délutáni napfényben. Irakban tehát ma csak 85 akvárium-iraki halt meg, csak két fiú verette agyon akváriummamáját, satöbbi. Az akváriumautó akváriumtaxisa akváriumhíreket hallgat az akváriumlét mindenütt ugyanazt a hírt közlõ mûsoraiból. Teljes a médiajelenlét. Az akváriumpláza akváriumvécéjében üldögélve hallgatja a biztonsági õr a híreket. „Bruce Willis megint nõsül” – hallja, és már mondja is: „de jó neki”. („Jó-rossz” – ez megint az ismert moralizálódás.) Kész a világ, a való világ. Ugyanaz a tévében, mint a plázavécében. El van döntve, hogy ez morális és esztétikai. Igaz, hogy csak moralizálódó és esztétizálódó, de ezt már nem kell firtatnunk, mert tehermentesítve vagyunk. A hétköznapi élet érvényesen igazolja, hogy nem kell a jó-rossz, tetszik-nem tetszik ügyekkel bíbelõdni. Miért lenne rossz ez? – kérdezi tehát valaki.

A közvélemény nyilvánosságai

A medializált valóság az esztétizálódó és moralizálódó populáció önreprezentációja. Minden kérdés, ami ennek a világnak jó-rosszságára kérdez, újra és újra meggyõzõdéseinket firtatja. Amíg van kérdés, reményünk van arra, hogy a meggyõzõdések közös alapra hozhatók Iraktól az USA-ig. Vélekedéseink, melyek a jó-rossz, a tetszik/nem tetszik problémáit hozzák szóba, lehetõséget teremtenek arra, hogy kérdéseink mentén beszélgetések, viták kezdõdhessenek arról az állapotról, amelybe populációnk keveredett. Hogy hogyan nyerhetõ vissza például az erkölcs, és a szép vagy a hûség és a nemzet szavak jelentése. Egyáltalán az életé.¹⁵ A kérdések súlyát (csak részben igazolható módon) továbbra is tehermentesítjük – nem járhatunk folyamatosan kokárdával a felöltõnkön. A reményt a valós nyilvánosság, a közvélemény szabad terei hozzák létre, ahol újra feltehetõk a kérdések.

Az egyház történelmi tapasztalatai alapján olyan otthont, közeget, fórumot nyújthat a kérdezõknek, ahol feltáruló egyéni meggyõzõdéseink közös, megvitatott véleménnyé, közös állásfoglalássá alakulhatnak. A közvélemény megszólítása, alakítása, a közvélemény újraformálása a mi lehetõségünk is. A medializálódó világban (a látszat ellenére) egyre nagyobb lehetõségünk van arra, hogy sajátos kérdéseinkkel, fórumainkkal, intézményeinkkel tehermentesítsük magunkat – és másokat is – többek között attól a félelmünktõl, hogy egyszer csonkolt kezû gyerekek leszünk a valamiért mindig elhallgattatott, nyilvánosságra nem kerülõ, végig nem beszélt és a megnyugvásig nem elemzett hírek között. Ha nem menne: „Mind a lelkipásztorokat, mind a világiakat el kellene marasztalni ezért.”

Jegyzetek:

¹ A szerkesztõk kérése ellenére sem rendelkezünk olyan magyar kifejezéssel, amellyel leírható lenne az a folyamat, amelyben minden cselekedetünk, ítéletünk különbözõ hírközlõ eszközök által közvetített módon van jelen, és ahol cselekedeteink ebben a közvetítettségükben építik ki a hírközlés által megjelenített nyilvánosságot. A valóság-show-k, a tévéviták, valóságháborúk közvetítései már nem a valóságot, hanem annak a hírközlés, a média (innentõl) által kinyilvánított, értelmezett és minõsített formáit adják elõ, hozzák létre. Nagyon csúnya a szó, de viseljük el (vendég-)szeretettel.

² XII. Piusz pápa 1950. február 17-i római beszéde a Katolikus Folyóiratok Kiadóinak Nemzetközi Kongresszusa résztvevõihez:  AAS 42. 1950. 251.

³ Helmuth Plessner: Die Stufen des Organischen und der Mensch, 1928. 120. Plessner nagyhatású belátása, hogy az ember saját életének szubjektuma és objektuma – úgyhogy önmagának egyszerre tárgya és ugyanakkor szubjektuma, ami a világban-benne-létünk filozófiai antropológiai megfelelõje.

⁴ E sematikus, de használható angolszász eredetû felfogás szerint a filozófiának van elméleti és gyakorlati része. Az elméleti filozófiák közé az ismeretelmélet, logika, ontológia területei tartoznak. A filozófia gyakorlati filozófiai ágai az antropológia, a politika, az etika és az esztétika. Kissé zavaró a gyakorlati filozófia kifejezés, hiszen a filozófián belül valóban gyakorlati, de e tudomány egyik típusaként mégis elméleti, hiszen filozófiai.

⁵ Errõl bõvebben: Simone Weil: Erkölcs és irodalom, In: Ami személyes és ami szent, Vigilia, 1998. 98–104.

⁶ Bõvebben: Sík Sándor: A katolikus irodalom problémájához, In: Kereszténység és irodalom, Vigilia, 1989. 205–239.

⁷ W. Welsch: Esztétizálódási folyamatok. In: Jelenkor, 1997/11.

⁸ Nagy László Ki viszi át a szerelmet címû verse.

⁹ Arnold Gehlen: Az ember, 1976, 85–101. Gehlen több szempontból továbbgondolja H. Plessner filozófiai antropológiai belátásait. Nagyívû elemzésének egyik fogalmi hozadéka a tehermentesítés, mint létünk egyik szabályozó elve, kevéssé tudatosított alapszabálya.

¹⁰ Pilinszky János Francia fogoly címû verse.

¹¹ Martin Scorsese Taxisofõr (1976) címû filmje érzékletesen hozza ezt a fílinget.

¹² Christopher Lasch: Az önimádat társadalma, 1999.

¹³ William Safran: Diasporas in Modern Societies: Myths of Homeland and Return, 1991. 83–99.

¹⁴Ady Endre Krisztus-kereszt az erdõn címû verse.

¹⁵ Paul Tillich: Létbátorság, 2000., 162–197. (Paul Tillich 1933-ig a frankfurti egyetem filozófiaprofesszora. Theodor W. Adorno 1931-ben nála habilitált – Kierkegaard esztétikájából.)

A Szív

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 1560 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269