EURÓPA

Kavin Ferenc

EURÓPAI UNIÓ A JÖVÕNK?!

Meglepetésként érte a kormány politikusait és a közvélemény-kutatókat is, hogy hazánk az uniós népszavazások történetében, a részvételt tekintve, sereghajtó lett. Persze hiba volna e tekintetben valamiféle munkaversenyt hirdetni a csatlakozásra váró országok között; ostobaság volna még csak sejtetni is, hogy az európai népek családjának hasznosabb vagy sikeresebb tagja lesz az az ország, amelynek polgárai a legnagyobb arányban mondanak igent a csatlakozásra. Érdemes azonban elgondolkozni az okokon: vajon miért maradt távol annyi honfitársunk a szavazástól? A szokásos magyaros kishitûségrõl van-e szó, vagy éppen ellenkezõleg a nép bölcsességébõl fakadó távlatos gondolkodásról, netán az ellenzék kicsinyes politikai ármánykodásának sikerérõl?

Palánkai Tibor, a népszavazási kampányért felelõs közalapítvány elnöke minderrõl nemes egyszerûséggel úgy vélekedett, hogy túl jól sikerült a kampányuk, így aztán a „nép elbambult”. Kár, hogy nem hajlik egy kicsit jobban az önkritikára az elnök úr, hiszen akkor bizonyára nem beszélt volna ekkora szamárságot, és esetleg a kampányát is idejében korrigálhatta volna. Mert az nem hogy túl jó, hanem botrányosan rossz volt. Ez a kampány egyetlen réteget célzott meg: a konyhamalacokat. Így lett központi témájává a mákosguba és a pacal. A legalapvetõbb lélektani tények közé tartozik, hogy az ember már gyermekkorától, szellemi öntudatának elsõ szárnybontogatásaitól kezdve nehezen viseli, ha lekezelik. Ennek a kampánynak kiötlõi viszont az egész nemzetet debilisként kezelték. Nem pusztán a Bécsben nyitható cukrászda ötletének utolérhetetlen szellemi teljesítményére gondolok, hanem sokkal inkább arra, hogy az egész kampánynak minden kérdésre egyetlen válasza volt: az EU-ban minden csoda jó lesz! Ez az egyetlen mondat egyszerre hipotézis, indoklás és végkövetkeztetés. Nincs idegesítõbb az egzisztenciális kételyekkel küzdõ ember számára, mint amikor leereszkednek hozzá, megveregetik a pofiját, mondván: te kis buta, az EU-ban még neked is jobb lesz. A módszer persze mûködhet akkor, amikor egy új szappant akarnak a piacra bevezetni, hiszen akkor az a fontos, hogy ismertté tegyék; de tragikusan rossz akkor, amikor nemzeti sorskérdéseinkrõl önmagunknak kell döntenünk. Egy fiatal munkatársnõm, aki diplomás, kurrens szakmában dolgozik, és életkora miatt is valószínûleg az uniós tagság nyertesei közé fog tartozni, már március elején azt mondta: semmiféle politikai elõítélet nincs benne, sõt hajlamos elhinni, valóban jobb lesz nekünk az unióban, de már hideglelést kap, ha meghallja ezt a szócskát, hogy EU.

A kormány nagy lendülettel kezdett neki a kampánynak, nem sajnált se pénzt, se idõt a csatlakozás népszerûsítésére. Új televíziós és rádiós mûsorokat, újságmellékleteket fizetett, a nagy buzgalomban azonban elfeledkezett arról, hogy nem elég az ékes beszéd, annak valamirõl szólnia is kellene. Mert mondanivalója bizony nem volt. Egyetlen szempontja az volt – mert nyilván pártpolitikai presztízskérdést csinált a referendum eredményébõl, mintha az  egyben egy róla szóló bizalmi szavazás is volna –, hogy semmi negatív, vagy legalábbis kétes hír ne hangozzék el az unióról. Célja érdekében régi jó cenzori reflexeit elõvéve még a sajtóra is nyomást gyakorolt. Rettegve hallgatott például arról, hogy a gazdagabb tagországok az új uniós költségvetési idõszakban, tehát 2006 után már nem akarják fenntartani a fejlettségi különbségek kiegyenlítésére szolgáló strukturális alapokat, a javak szétosztását a befizetések arányában szeretnék meghatározni. Így azután nem csak a filozófiai logika értelmében volt csacskaság a külügyminiszter érvelése, miszerint azért fogunk jól járni a csatlakozással, mert még egyetlen ország sem járt rosszul vele, hanem az egyszerû józan észnek is ellentmondott, hiszen még egyetlen ország sem csatlakozott ilyen körülmények és ilyen feltételek mellett az unióhoz.

Persze nemcsak a kormány kezelte pártpolitikai kérdésként a referendumot, hanem azt is borítékolni lehetett, hogy a Fidesz sem fog takarékoskodni a kormányt bíráló kritikákkal, ha a szavazás eredménye nem lesz elsöprõ. Azért azonban mégis a kormányt terheli a felelõsség, hogy amint Simon János politológus fogalmazott, nem volt meg a legfõbb demokratikus hatalomgyakorláshoz, a választáshoz elengedhetetlen szabadság légköre. Amíg például Svédországban a kampányra szánt összeget fele-fele arányban osztották szét a tagság pártolói és ellenzõi között, nálunk arról érkeztek egyre-másra hírek, hogy mondvacsinált indokokkal rendõrségi eljárást kezdeményeztek olyan emberek ellen, akik nem rejtették véka alá unióellenes véleményüket. Sajnos, ez a Kádár-korszakra emlékeztetõ stílus már önmagában is alkalmas volt arra, hogy még az integráció híveiben is ellenérzést szüljön. Érdekes megfigyelni, hogy a részvételi arány Szabolcs-Szatmár megyében volt a legalacsonyabb, de itt volt a legkevesebb elutasító voks is, míg Budapesten mentek el szavazni a legnagyobb számban, de az elutasítás aránya is itt volt a legmagasabb. A fõvárosi és értelmiségi életmódot folytató emberek ugyanis nagyjából már tudják, mire számíthatnak a csatlakozás után, a vidéki emberek többsége azonban nem kapott megnyugtató választ a jövõjével kapcsolatos kérdéseire. Ebben a helyzetben már az is örvendetes, hogy nem vállalták az elutasítás felelõsségét, és ezzel saját – immár diplomát szerzõ – gyermekeik és unokáik jövõbeni esélyeinek lerombolását, ugyanakkor saját kis gazdaságukra sem akarták kimondani a halálos ítéletet. Az uniós csatlakozástól tehát a jelek szerint már nem várunk teljesíthetetlen csodákat.  Sõt a kétségtelen létezõ kiábrándultsághoz hozzájárult maga az unió is azzal, hogy csaknem másfél évtizeden keresztül hitegetett, de belátható közelségbe kerülve, úgy látszik, az ígért üde és kívánatos menyasszony helyett szûkmarkú, zsugori és házsártos anyóst kaptunk.

Magyarország az április 12-ei népszavazással új történelmi helyzetbe lépett. Nagyjából ez az egyetlen biztosan tudható arról, hogy mi lesz velünk holnap. Mert ugyan a népszavazás eredménye egyértelmûen kötelezi az ország vezetõit az unióba való belépésre, de az még beláthatatlan, hogy milyen jövõt tartogat nekünk, magyaroknak az uniós tagság. Ki kell ugyanis mondani, hogy ez az Európai Unió távolról sem az, amit Robert Schuman vagy Konrad Adenauer megálmodott, de még csak nem is az, amelyhez csatlakozási igényünket 13 évvel ezelõtt Antall József bejelentette. Az Egységes Európa gondolata ugyanis keresztény-konzervatív demokrata eszme volt, amely nem pusztán hatalmi pozíciókról és kisstílû gazdasági elõnyökrõl szólt, hanem az európai népek egymás iránti szolidaritásáról, a kisebbségek védelmérõl, egymás megértésérõl, tehát az európai népek valódi közösségérõl. A mai Európai Unió azonban – (milyen érdekes, hogy nevébõl is számûzték a közösség szót) – inkább emlékeztet a Bosnyák téri piacra. Miközben a világ valódi sorskérdései rengetik kontinensünket, az EU-ban lázas seftelés, alkudozás folyik. Hetekig, sõt hónapokig folyik a vita és a háttéralku arról, hogy mekkora méretû paradicsom, vagy hány fokos görbületû csemegeuborka fogadható el az uniós piacon. Mindez nem vicc, és még csak egy elnézõ mosolyra se húzzuk szánkat, mert e kérdés mögött gazdák és családok egzisztenciája forog kockán. Arról van szó ugyanis, hogy a különféle országok ebben a köntösben próbálják meg érdekeiket érvényesíteni. Olyan szabványért lobbiznak, amely legközelebb áll saját termésátlagukhoz. Ebben a harcban az erõ, az érdekérvényesítõ képesség dönt el mindent, és szinte semmit sem nyom a latban a közös érdek, hogy vajon hogy is fog alakulni a ma még gyenge, éppen csak lábra álló országokkal elképzelt közös jövõ.

De bármilyen sötét felhõk gyülekezzenek is a közös Európa egén, Magyarország számára az egyetlen járható út az unióba vezetõ. Történelmi tapasztalataink meggyõzhettek már arról, hogy egy ilyen kis ország, ráadásul ebben a geopolitikai helyzetben, csak egy szélesebb közösség részeként maradhat fenn. De talán a tévedés kockázata nélkül kijelenthetõ, hogy a mai globalizálódó világban már a nálunk sokkal nagyobb országok számára is létérdek az unióban való részvétel. Az új világpolitikai, biztonsági és gazdasági kihívások pedig együttmûködésre predesztinálják az Amerikai Egyesült Államokat és az Európai Uniót. A transzatlanti gondolat nélkülözhetetlen része az egységes Európa eszméjének. Sajnos, e tekintetben egyértelmû kudarcként értékelhetjük azt a számos veszélyt magában hordozó helyzetet, amely az iraki háború elõtt és alatt, illetve annak hátterében kialakult. El kell azonban ismerni, hogy a kérdés rendkívül bonyolult, és épp olyan ostoba leegyszerûsítõ az az amerikai magyarázat, miszerint itt a „jó és rossz harcáról van szó”, mint az az európai baloldal körében terjedõ szlogen, hogy az Egyesült Államok csupán az iraki kõolajra pályázik. Nem kell különösebben fejtegetni, hogy a fundamentalista iszlám arab világ mennyi gondot okozott már Európának, és mekkora veszélyt jelenthet a jövõben is. Talán nem véletlen, hogy éppen azok az európai országok, amelyek történelmük során a legtöbbet szenvedtek tõle (Spanyolország, Olaszország), egységesen sorakoztak föl a háború mellett. De számos esetben elsõ helyen találhatjuk a háborút támogató, illetve ellenzõ kormányok szándékaiban a nemzetközi hatalmi pozícióik erõsítésének kísérletét. Igaz, hogy a terrorizmus elfogadhatatlan és embertelen eszköz a mégoly jogos célok elérésére is, de az erõszakot erõszakkal nem lehet megszüntetni; terrorizmus és háború egy tõrõl fakadnak. Amerikának, mint a világ mára egyetlen szuperhatalmának, nagy a felelõssége a világ sorsának alakulásában. A közel-keleti térségben régóta próbálkozik stabilitást teremteni, többnyire azonban kétbalkezesen, kizárólag az erõ pozíciójából, és a divide et impera rövid távú logikájával. Antall József már a kilencvenes évek elején figyelmeztette a világ vezetõ politikusait, hogy a megoldatlan szociális feszültségek nem csak az iszlám világban, hanem más politikai kultúrákban is politikai fundamentalizmushoz, a terrorizmus erõsödéséhez vezethetnek. Egy politikus nagysága mindig az összetett, de határozott fellépést igénylõ kérdésekre adott helyes válaszban mutatkozik meg. Irak és egyáltalán az egész térség ügyében csõdöt mondott az amerikai politika. Úgy látszik, hogy miközben az Egyesült Államoknak vitathatatlanul megvan a katonai és gazdasági ereje ahhoz, hogy a világ vezetõ hatalma legyen, erkölcsi és szellemi teljesítménye meglehetõsen csekély hozzá. Pedig Európa és az USA jövõje szempontjából egyaránt fontos a valódi partneri kapcsolat helyreállítása. Hadd idézzem ismét néhai miniszterelnökünket:

„A XXI. század elõestéjén Európának és Észak-Amerikának együtt kell önmagára találnia, hiszen olyan új hatalompolitikai, energetikai, szociális és tõlünk idegen világszemléleti kihívásoknak nézhet elébe – sok esetben a nemzetközi terrorizmus árnyékában –, amelyek indokolttá teszik a történelmi egység, a szellemi és erkölcsi szolidaritás helyreállítását. . . Ne rokkanjunk meg e súly alatt, hanem egyenes tartással és emelt fõvel nézzünk a világ és – remélhetõleg – utódaink szemébe.” (Antall József, 1990. november 19. Párizs, csúcstalálkozó)

Herrmann Jánosné, Vésõ alatt – Kalocsa, 2000. A mû az Oral History Archívum és az 1956-os Magyar Forradalom Története Dokumentációs és Kutatóintézetének életrajzpályázatán elsõ díjat nyert. – Argumentum Kiadó.

Egy kalocsai nyugalmazott tanítónõ beszéli el életét. Amikor született, a városban még elevenen élt a rettenet emléke; 1919. június 24-én akasztottak fel a fõutca fáira Szamuely pribékjei férfiakat. A szerzõ az új kommunista terrort 1949-tõl szeretett hazájával együtt szenvedte át. Az írás igazi korrajz. – Az érdekfeszítõ, hiteles és megható írásból megismerjük a Zárda kiváló tanulóját, a nagyra becsült pedagógust, a gyöngéden szeretõ és minden áldozatra kész feleséget és édesanyát – és mély vallásosságát. – Észre sem vesszük, hogy önmagáról ír – harmadik személyben. Ám csak így lehetett teljes a kép történelmünk e drámai szakaszáról. (Hevenesi János)

Várszegi Asztrik

KERESZTÉNYEK EGYSÉGE
– EURÓPA EGYSÉGE: VÁGY ÉS KIHÍVÁS

Európa keresztény szemmel

(Ez az elõadás 2003. március 28-án az OCIPE Magyarország Népszavazás a csatlakozásról – keresztény felelõsséggel címmel és témában a PPKE-en megtartott konferenciáján hangzott el.)

Személyes vallomás

Egyetlen keresztény mûfaj van – mondja Babits Mihály –, ez pedig a vallomásé. Tudományos, vagy akár csak népszerûsítõ konferencián szokatlan lenne vallomás mûfajában elõadni. Kérem, ennek ellenére engedjenek meg egy személyes emléket felidéznem. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán Léderer Emma tanárnõ polgári történetírást tárgyaló elõadásán történt a múlt század hetvenes éveiben. Mivel a hallgatóság jelentõs része a feltett kérdésekre hallgatással válaszolt, párbeszédben maradtam egy röpke történeti áttekintés erejéig a tanárnõvel. Amikor kérdésére azzal válaszoltam, hogy a maurinus bencések egyike, J. Mabillon teremtette meg a modern polgári történetírás alapjait a De re diplomatica c. mûvével, akkor – kissé magán kívül – feltette a kérdést: Ki maga? történész vagy levéltáros? Válaszom egyszerûen, kendõzetlenül ez volt: bencés vagyok. Csak annyit tudott mondani: akkor már mindent értek – aztán többet nem szólt hozzám, csak jegyet adott félév végén.

Nursiai Szent Benedeknek, Európa patrónusának, védõszentjének fia vagyok. Benedek monostora, Montecassino alapítása Kr. u. 529-ben egyúttal a középkori Európa megszületése is. Alapítóját, ezt a Krisztus szeretetét megvalló szerzetest, a nyugati szerzetesség atyját nyilvánította 1964. október 24-én a második világháború romjaiból újjáépített Montecassino templomának felszentelésén VI. Pál pápa Európa Védõszentjének, Patrónusának. Pápai bullájában megnevezi azokat a motívumokat, amelyek erre alapot adnak. Benedeket hat markáns jelzõvel illeti, amelyet aztán részletesen kifejt. Itt természetesen csak a jelzõk felsorolására és fordítására szorítkozunk.

Nursiai Benedek, Szent Benedek Atyánk

Pacis nuntius – a béke hírnöke

Unitatis effector – az egység munkálója

Civilis cultus magister – a mûveltség és civilizált
életforma tanítómestere

Religionis christianae praeco – a keresztény hit hirdetõje

Monasticae vitae in occidente auctor – a nyugati szerzetesség atyja

Patronus totius Europae – egész Európa védõszentje.

Ezek a megtisztelõ címek már akkor születtek (1964), amikor sokaknak ismert volt, hogy Robert Schumannak, az Európai Unió „atyjának” elképzelésében benedeki gondolat is jelen volt. Mély baráti kapcsolatokat ápolt francia és német bencésekkel, „Európa építõmesterének” szellemiségét beépítette saját Európa-látomásába. Szent Benedek fiai Európa misszionáriusai és kultúrájának jelentõs alakítói egyetemes kereszténységben és közös Európában gondolkodtak és cselekedtek. Ezt tették a magyarsággal is a második keresztény évezred küszöbén, lelki és szellemi örökösei ma sem tehetnek mást, mint hogy ezt a szellemi örökséget ápolják.

Így Kedves Hallgatóimnak is egyértelmû, magam sem tehetek másként, hiszen lelkileg ebbe születtem, ebben mozgunk, ez a bencések közege. Bencés szerzetesnek lenni azt is jelenti a Krisztus-követésen túl, hogy az egység mindenekelõtt Krisztus egy és egységre törekvõ egyháza, és általa a nemzetek egysége látomásában és vonzásában élünk.

Ha szûkebb hazámra gondolok, Szent Márton Monostorát három egyéniség határozza meg: Benedek, már szóltam róla, Tours-i Szent Márton, Európa legismertebb szentje a középkor folyamán, továbbá Prágai Szent Adalbert, Kelet-Közép-Európa apostola, akinek tanítványi köre Szent Márton monostorát, Pannonhalmát alapítja. Gyökereinkben egyetemesek, katolikus keresztények, európaiak és magyarok vagyunk. Egy mozzanatban.

„Az egységes Európa eszméje
az európai keresztények gondolkodásában”

A kereszténység jelen van az egész világon annak különféle hagyományaival, egyházaival. A katolikus keresztények is jelen vannak mindenütt a világban. Itt az Európában élõ keresztényeket ökumenikus tágasságukban értem: katolikusok, protestánsok, anglikánok egységét értem a kereszténység gyûjtõfogalma alatt.

Ha kérdésként fogom fel azt, hogy miként gondolkodunk mi, keresztények az egységes Európáról, akkor részben egyszerû a válasz, akár egy mondattal is válaszolni lehetne, de mégis bonyolultabb annál, hogy akár 30 percben is kifejthetõ lenne.

Néhány megfontolás a ma Európájáról

A keresztények számára az egységes Európa nem lehet probléma. A gondot maga az EMBER jelenti, ahogy az emberrõl gondolkodunk.

Európában, és a világon mindenütt, az EMBERÉRT kell ma megküzdenünk. „A kereszténység nélküli emberiségnek bizonyosan igen sötétek a kilátásai, a történelem – mint láttuk – még a kereszténységgel együtt is meglehetõsen lehangoló képet mutat. A szabadjára engedett dinamizmus mészárlást, kínzást, türelmetlenséget és romboló gõgöt borjadzott, mert az emberi természet mélyén lapuló ádáz és könyörtelen fenevadat a kereszténység sem tudta elpusztítani. A kereszténység nem tette az életet biztosabbá, és magát az embert sem nemesítette meg. De reményt kínál. Civilizál és megszelídít.

Az elmúlt nemzedék életében, amikor a kereszténység folyamatos hátrálásának voltunk tanúi, távolról megérezhettünk valamit abból, hogy milyen is lehet a kereszténység nélküli világ – és amit megéreztünk, nem volt szívderítõ. Gyakran kellett csalódnunk az ember jóra való képességében, ahhoz való vonzódásában, amire a kereszténység olyan szívesen hivatkozott. Ám megtanultuk azt is, hogy a gonosz iránti fogékonysága és hajlandósága határtalan – illetve, hogy határai csakis az ember önnön, szüntelenül növekvõ hatósugara végességének korlátai. Az ember tökéletlen, gyarló lény Istennel együtt is. Ugyan, milyen lehet Õnélküle? Ahogy Francis Bacon fogalmazott: »Akik tagadják Istent, az emberi nemességet rombolják le, mert bizonyos, hogy testében az ember a vadállatokkal rokon, s ha lelkében Istennel nem tart rokonságot, nemtelen és hitvány teremtmény marad.« Az isteni példa ereje és a kereszténység kínálta felemelkedés vágya által lehetünk kevésbé hitványak és nemtelenek. Krisztus kettõs személyiségében saját tökéletes képmásunkat szemlélhetjük. Az elmúlt kétezer év történelme az emberi gyarlóságok fölé emelkedés erõfeszítéseirõl beszél, és ebben a tekintetben a kereszténység krónikája biztató és felemelõ.” (Paul Johnson: A kereszténység története, Epilogus utolsó mondata.)

Európában és mindenütt nekünk, keresztényeknek az EMBERÉRT, az emberi jogokért, majd az Evangéliumban adott lehetõségekért kell megküzdenünk, de ugyanezt kell itthon is tennünk folytonosan, hiszen szekularizált világban élünk annak áldásával és keresztjével együtt. (Európa jövõje, Politikai kötelezettségvállalás, értékek és vallás, Az Európai Közösségek Püspökkari Bizottsága [COMECE] titkárságának hozzájárulása az Európai Unió jövõjérõl az Európa Konventben folyó vitához, Egyházfórum 2002/6. száma.)

1) Európa keresztény gyökerei

„Európa nemcsak általánosságban, de minden parányi részletében is keresztény alkotás volt – és épp ebben rejlett egyedülálló ereje, mert a kereszténység a spritualitás és a dinamizmus egyszeri és megismételhetetlen keverékének bizonyult. Választ kínált a metafizikai kérdésekre, alkalmat és vonatkoztatási hátteret nyújtott az elmélyüléshez a jámboroknak és a misztikusoknak, ám ugyanakkor szüntelenül ünnepelte és hirdette a munkát, és új eredmények elérésére sürgetett. Rendelkezett ezenfelül egy sajátos, öntökéletesítõ mechanizmussal is. A krisztusi tanításban megfogalmazott felismerések szinte végtelen számú értelmezést és feldolgozást tesznek lehetõvé. A keresztény mátrixok olyan kódot alkotnak, amely minden lehetséges helyzetre új és új módon alkalmazható, s így a kereszténység története a harcok és újjászületések örökös folyamata, válságok sorozata. . ., de egyben a növekedés, az életrevalóság, az elevenség és a növekvõ értelem bizonysága is. A kereszténység Európát a szellemi és erkölcsi fogalmak rugalmas vázával látta el, és lehetõvé tette számára a gazdasági és technológiai változásokhoz való alkalmazkodást, s azt, hogy mindig megragadhassa az újonnan kínálkozó alkalmakat. Így növekedhetett Európa a mai, 20. századi, nyugati típusú társadalommá.” (Paul Johnson: A kereszténység története, Epilogus)

Szándékosan nem katolikus történészt idéztem. A fentebbi idézetet még bõvíteni, pontosítani lehet, de annak tartalmát nem. Kiindulópontja lehet egyfajta termékeny vitának.

Antoine de Saint-Exupery írja, elmélkedik így A hadirepülõ c. munkájában: „Az én civilizációm századokig az emberen át nézte az Istent. Az ember az Isten képére teremtetett. Istent tisztelték az emberben. Az emberek testvérek voltak az Úrban. Isten visszfénye ronthatatlan méltósággal ruházott fel minden embert. Istenhez fûzõdõ kapcsolatai magától értetõdõen megszabták önmaga és felebarátai iránti kötelességeit. Istenszemléletük tette egyenlõvé az embereket, mert egyenlõk voltak az Úrban. És az egyenlõségnek világos tartalma van. Mert csak valamiben lehetünk egyenlõk. . .

A tudós tisztelni tartozott a raktárost is, mert a raktárosban Istent tisztelte, akinek a raktáros is a Követe volt.

Itt a fõ cselekedet nevet is kapott. Úgy hívják: áldozat. Az áldozat nem csonkítás, nem vezeklés. Az a lényege, hogy cselekedet. Míg Istenre támaszkodott az én civilizációm, meg is õrizte annak az áldozatnak a fogalmát, amelyet Isten plántált az ember szívébe. A humanizmus szem elõl tévesztette az áldozat lényegét. Szavakkal, nem pedig cselekedetekkel akarta megteremteni az embert. És apránként elveszítettük az örökséget.”

2) Az egység teológiai és történeti eszméje

A II. vatikáni zsinat a világ kereszténysége, de szoros értelemben véve a katolikus egyház, azon belül is az európai katolikusok és kereszténység számára sorsdöntõ mozzanat. Evangéliumi jó gazdaként, aki régit és újat hoz elõ kincseibõl, az eredeti evangéliumi üzenetet a huszadik század nyelvezetére próbálta meg lefordítani. A Lumen gentium, az egyházról szóló tanítás elsõ fejezete, amely az EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL tanít, ezt mondja:

„Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült Szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükrözõdõ fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensõséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgõssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledõ emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet.” (Elõszó)

Ha „Krisztus egyháza jele és eszköze az Istennel való bensõséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”, akkor története folyamán is akarta és most is helyesli, elõmozdítja ezt az egységet, és az európai egység része az egyetemes egység látomásának. Ebbõl a pünkösdi vízióból értelmezhetõ retrospektíve a keresztény egység vágya és látomása, ebbõl eredeztethetõ a római egyház, jelesen is II. János Pál pápa Európára és a világegyházra irányuló minden törekvése.

A kereszténység istenélménye újrafogalmazásával, annak közvetítésével és tanításával járulhat hozzá, hogy az emberiség többségi hívõ és kisebb nem hívõ része megõrizhesse emberi méltóságát.

Egy új vallási szintézis megteremtésének törekvése vezeti II. János Pál pápát, amikor párbeszédet kezd és sürget a zsidósággal, amikor teológiai és ökumenikus párbeszédet szorgalmaz a kereszténységen belül, amikor támogatja a világvallások imatalálkozóit. Isten neve az ember számára a béke, a kiengesztelõdés, az emberi méltóság forrása. Ha a világvallások egymás kölcsönös tiszteletben tartásával küldetésüket tudatosítva közvetítik ezt, akkor esély van a jövõben is, hogy az emberi méltóság, az abból folyó kötelességeink és szabadságjogok megmaradhatnak.

Tétel: Isten és ember korrelatív valóság. Az ember méltósága istenképiségében van. Az ember imago Dei. Az ember olyan mértékben talál önmagára, amilyen mértékben megéli Istenhez való hasonlóságát. Amilyen mértékben errõl megfeledkezik, olyan mértékben veszíti el önmagát, válik bizonytalanná saját magáról alkotott képe, kerül identitáskrízisbe.

3) Európa egysége kihívás a keresztények számára

Csupán egy példát kívánnék említeni: ez az EU-országok püspökeinek tanácskozása.

Az Európai Unióhoz tartozó országok püspökei 2002. március utolsó napjaiban konferenciát tartottak a Vatikánban. Az ülésre az EU 15 országának püspökkari képviselõin kívül meghívták a tagjelölt országok küldötteit is. (Hazánkat Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke és Veres András püspök, az MKPK titkára képviselte a tanácskozáson.)

Ebben az összefüggésben megállapították: a Szentszék, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa és a COMECE különféle küldetésekkel rendelkeznek, de ezek kiegészítik egymást. Szükség van rá, hogy megszilárdítsák az egymással való együttmûködést abból a célból, hogy az egyház jobban jelen lehessen az európai intézményekben. A COMECE püspökei római ittlétük során találkoztak Svédország, Belgium és Csehország szentszéki nagyköveteivel.

A tanácskozáson részt vevõ püspökök a szentatyánál:

A szentatya beszédében kifejtette: Európa integrációjának folyamata a nehézségek ellenére is folytatódik, és a 15-ök uniójához egyre több ország kéri csatlakozását. Az egység felé haladó Európa azonban nem lehet csupán földrajzi és gazdasági valóság, hanem mindenekelõtt olyan kulturális és spirituális egységként kell megjelennie, amelyet jelentõs, sokszínû értékek és hagyományok termékeny egymásra találása hozott létre. Az ilyenfajta rendkívül fontos integrációs folyamathoz az egyház továbbra is felajánlja sajátos támogatását.

„Már elõdeim is úgy tekintettek erre a folyamatra, mint a békéhez, a népek egyetértéséhez vezetõ biztos útra és nagy lehetõségre ahhoz, hogy minél gyorsabban megvalósuljon a földrész közös java” – mondotta a pápa, majd így folytatta beszédét: „Én magam is több alkalommal olyan Európa-képet jelöltem meg, amely két tüdõvel lélegzik, és nemcsak vallási, hanem kulturális és politikai szempontból is. Péteri szolgálatom kezdeteitõl fogva folyamatosan hangsúlyoztam, hogy az európai civilizációt csak olyan alapokra lehet felépíteni, amelyek tiszteletben tartják az emberi személy méltóságát, elvitathatatlan jogait, az igazságosság, a testvériség és a szolidaritás eszméit.”

A szentatya emlékeztetett rá, hogy két rendkívüli szinódusi közgyûlés foglalkozott – az 1991-es és az 1999-es – a földrész egyházi helyzetével. Fõként ez a második szinódus – már központi témáján keresztül is: „Az élõ Jézus Krisztus egyházában, forrás és reménység Európa számára” címmel – erõteljesen hangsúlyozta, hogy a kereszténység döntõ és lényegre mutató indítékkal szolgálhat az európai földrész megújulása és reménysége számára, ha megújult buzgósággal hirdeti, hogy Jézus Krisztus az emberek egyedüli Megváltója. Az egyház a feltámadt Krisztusból meríti az erõt, hogy türelemmel és szeretettel legyõzze belsõ és külsõ nehézségeit. Ezzel a meggyõzõdéssel kell felébreszteni és ápolni az európai keresztényekben azt az elkötelezettséget, hogy tegyenek tanúbizonyságot az evangéliumi reménységrõl. Új missziós tavaszra van szükség, melybe be kell vonni a keresztény nép minden részét.

A szentatya ennek kapcsán örömmel említette meg, hogy a földrész püspöki karainak bizottsága nagy hangsúlyt helyez a hívek vallási és kulturális képzésére, és azoknak a személyeknek az állandó támogatására, akik különbözõ súllyal felelõsséget viselnek Európa integrációjában. Az új Európa építéséhez bölcsen gondolkodó és világosan látó férfiakra és nõkre van szükség, akik szilárd antropológiához kötõdnek, amelyhez személyes természetfölötti élmény is párosul. A mai világban olykor az emberek abban a meggyõzõdésben élnek, hogy saját maguk eldönthetik, milyen értékekre van szükségük. A társadalmak pedig a racionalizmus, a technológia vagy a többség érdeke szerint alakítják döntéseiket. Ezzel szemben világosan le kell szögezni, hogy az emberi személy méltósága a teremtõ Isten tervében gyökerezik, ezért tehát nem vethetõ alá a többség önkényének, hanem mindenkinek el kell ismernie, sõt a társadalmi és politikai döntések középpontjába kell helyezni azt. Különösképpen fontosak a kormányok, a törvényalkotók és a közigazgatás feladatai, hogy figyelmük középpontjába az embert és elvárásait helyezzék. Ezen a téren nem fog hiányozni az egyház sajátságos támogatása – mondotta végül a szentatya. (Magyar Kurir)

Útkeresés

A katolikus egyház az európai püspökök 1991-es szinódusán az európai helyzetrõl tárgyalt (a modern nacionalizmusról és összefüggéseirõl). Lehetne újabb dokumentumokat is említeni és idézni, mint pl. Az Európai Közösség Püspökkari Bizottsága (COMECE) titkárságának hozzájárulását az Európai Unió jövõjérõl az Európai Konventben folyó vitához, de megítélésem szerint ez az 1991-es fejezi ki leginkább hazai lelkiállapotunkat.

„Európa egyesítése felé haladva a nemzetközi kapcsolatok problémája ma Európa igen sok részén élesen vetõdik föl. A nemzetek olyan kulturális formációban élnek, amelyek Európa sokszínû gazdagságát jelzik. E nemzetek különbözõségének tehát nem kell eltûnnie, inkább õrizzük és vigyázzunk rá, mint az európai szolidaritás történelmi alapjára. Miután a marxizmus – amely a népeket erõszakosan egyesítette, és a kis népeket elnyomta – romba dõlt, Kelet- és Nyugat-Európa népei ismét fölvetik a nacionalizmus kérdését. A nemzeti identitás azonban csak nyitottságban és a más nemzetekkel való szolidaritásban válthatja be reményeit. . . A kisebbségek jogait nem lehet eltörölni, ehelyett inkább minden nép hagyományait tiszteletben kell tartani. A katolikus egyház, amely elismeri és támogatja a nemzeti tényezõt, minthogy maga is számos nép alkotta hitbéli közösség, nem zárkózhat be a különbözõ partikularizmusokba, hiszen fölülemelkedik azokon. Az egyetemes egyházzal való közösség – cum Petro et sub Petro – óvta meg, nemegyszer csodálatra méltón, az egyes egyházakat attól, hogy beleolvadjanak a különbözõ, egyedi nemzeti politikai rendszerekbe. Egyházunk egyetemessége elvének napjainkban is különösen elõtérbe kell kerülnie.”

Az a történelmi perspektíva, amelyet a szinódus megfogalmaz, a jelenkori Európa, nekünk, Kelet-Közép-Európa keresztényeinek megújuló kihívást jelent.

Ez azt jelenti a keresztény közösségek számára, hogy az eszmék eszméjéhez, Jézus Krisztus szándékához kell alakulniuk és abban megújulniuk, hogy egyszerre tudják õrizni az egyetemes és a nemzeti hagyományokat, az Európához, illetve saját nemzetükhöz tartozásukat, és hogy a hosszú egyháztörténelmi hagyomány egészséges, elfogadó, kitárulkozó hagyományát fogadják el, továbbá hogy minden konstruktív erõvel, amely pozitív és a jövõ építésének irányába hat, össze kell fogniuk. Azt is jelenti, hogy a kereszténység, egyházaink és az egyetemes és nemzeti kultúra, és azok képviselõi az értelmiség, mûvészek, írók között újra hidat kell verni, a történelmi elidegenedést és elõítéleteket fel kell számolni. Ez nem megy csupán a még félelemben élõ egyházak részérõl, ebben segítenie kell a világi értelmiségnek, felelõsöknek és illetékeseknek. Szándékosan nem mondtam politikusokat, akik természetesen sokat tehetnek ebben az irányban, mivel az egyház/egyházak feladata nem az aktuális hatalom törekvéseinek legitimációja, hanem egy nép, egy nemzet – a mi esetünkben itt és most a magyarság – szolgálata.

Befejezésként és egyúttal összefoglalva az elérendõ közvetlen célt, amellyel jelen helyzetünkben gyógyító módon lehetünk jelen hazánkban és Kelet-Közép-Európában, azt mondhatjuk:

A keresztényeknek arra kell törekedniük, hogy különbséget tudjanak tenni a hitük egysége számára lényeges, valamint a kulturálisan és történelmileg véletlenszerû között.

Igyekezzenek megtérni és megbékélni, s különbözõségeiket tiszteletben tartva az egység útját járják. Megújult lélekkel forduljanak a Szentlélekhez, s olyan egyházi intézményekben gondolkodjanak, amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy az egyesülõ egyházról tanúságot tegyenek.

A keresztény egyházak, a kereszténység nem tagadhatja kultúrák, nemzetek fölötti voltát, hacsak nem tagadja meg saját magát. Ezt az árat fizette egyetemességének megtartásáért és a kultúrák különbözõségeinek tiszteletben tartásáért. Változatos kulturális formáiban a kereszténység ezzel járulhat hozzá Európa békéjéhez.

Felhasznált irodalom

Vidor Consemius: Universaler christlicher Glaube und Nationalismus, in: Concilium, Dezember 1995, 31 Jahrgang, 487–492. o.

Miklós Tomka: Säkularisierung und Nationalismus, in Concilium, Dezember 1995, 31 Jahrgang, 492–498. o.

Konrad Grech: Az egyház egyetemes hivatása és a nemzeti érzés, in: Európai szemmel, 1994/1. 29–36. o.

Hugues Delétraz SJ: Európa evangelizációja: három kihívás az egyházaknak, in: Európai szemmel, 1994/1. 37–42. o.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Budapest, 1975.

Ernst Christoph Suttner: Kirche und Nationen, Beiträge zur Frage nach dem Verhältnis der Kirche zu den Völkern und der Völker zur Religion, Würzburg 1997.