KÉT DOSSZIÉ




Csizmadia Zoltán

A REPRODUKCIÓS KLÓNOZÁSRÓL

Összeállítás a Vatikáni Rádió anyagából

Napjaink tudományos felfedezéseit gyakran kíséri társadalmi-etikai vita, mely hûen tükrözi az emberek értékkeresési válságát. Ki kérdõjelezné meg ma Teller Ede tudóscsapatának azt a produktumát, melynek eredményeképpen szerte a világon az atomenergia felhasználásával állítanak elõ villamos energiát, hajtanak meg tengeralattjárókat, stb? De ugyanezen felfedezés alkalmas tömegpusztító bombák gyártására is. Az atomenergia olyan értékduállal bíró „ajándék”, amelynek helyes felhasználásáról a társadalomnak kell döntenie olyan kérdések megválaszolásával, mint pl. az, hogy alkalmas lehet-e a fegyverkezés a béke megtartására.

Hasonló horderejû témával foglalkozunk most is, az úgynevezett reprodukciós klónozással. Az alábbiakban láthatjuk, hogy a Vatikáni Rádió német szekciójában megjelent, Rona Péter segítségével magyarra fordított, és a Vatikáni Rádió magyar nyelvû adásában hallhatott riport alanyai hogyan adtak hangot klónozással kapcsolatos véleményüknek.

Kérdésfeltevés

Sokáig mindenki azt gondolta, hogy az az elképzelés, amely szerint egy megszületendõ gyermek génállománya szülei génállományának száz százalékos másolata lehet, csupán a LaVey-szekta visszataszító agyszüleménye. Ám azóta a tudomány óriási léptékkel eddig nem ismert távlatokat nyitott meg. Még csak alig néhány éve, 1953-ban mutatta ki Watson és Crick a DNS kettõs spirálszerkezetét. 1970-ben felfedezték a DNS-t hasítani képes enzimeket, a restrikciós endonukleázokat; ezzel kezdetét vette egy új tudományág, a klinikai molekuláris genetika. Ma már tudományosan megalapozott tény, hogy technikailag lehetséges a szülõvel genetikailag teljesen identikus gyermek létrehozása.

Mit is jelent a mostanában olyan gyakran emlegetett „klónozás” fogalom? Maga a „klón” szó görög eredetû, jelentése kizárólag ivartalan szaporítással leszármazott egyedek csoportjára vonatkozik, tudniillik hogy „él egyetlen kiindulási egyedbõl”.  A különbözõ szervezetekbõl kihasított DNS fragmentumok biológiailag mûködõ úgynevezett „hibrid” DNS molekulává összekapcsolhatók, és ezáltal olyan, szaporodásra képes új (rekombináns) sejtek hozhatók létre, amelyek korábban a természetben nem fordultak elõ. Ezen hibridsejtek továbbszaporítását nevezik klónozásnak. Megkülönböztetünk gyógyászati és reprodukciós klónozást.

A terápiás céllal alkalmazott klónozási technikák felhasználása sokrétû. Az egyik legismertebb az emberi inzulin elõállítása E. coli baktériumba transzformált emberi inzulin-gént tartalmazó DNS-darab segítségével; ez a cukorbetegség egy típusának a kezelésében nagy elõrelépés volt. A gyógyászati klónozás területén etikailag a leginkább vitatott az a lehetõség, amikor legtöbbször egy, a mesterséges megtermékenyítés során megmaradt embrióból új szöveteket, sejttenyészeteket fejlesztenek ki. Ezt a metódust sok tudós támogatja, mert nagy eredményeket remélnek a sejtgyógyászat vagy gyógyszerfejlesztés tekintetében.

Írásunkban azonban a másik nagy szenzációt keltett eljárási módról, a reprodukciós klónozásról fogunk szólni. Ez a klónozási technika teljesen új embert, teljesen új teremtményt akar alkotni.

Reprodukciós klónozás

A szóban forgó metodikát – amely az utóbbi idõben szerte a világon felhívta magára a figyelmet – Prof. Dr. Eberhard Nieschlag, a német Institut für Reproduktionsmedizin (Átörökítési Gyógyászati Társaság) vezetõje, a mesterséges megtermékenyítés specialistája magyarázza el nekünk:

A módszert nukleáris transzfernek nevezik. A lényege az, hogy egy, az emberi test bármely szövetébõl származó, normális kettõs kromoszómaállományú sejtbõl a sejtmagot kinyerik. Ezt követõen egy petesejtet enukleálnak, azaz az egyszeres kromoszómaállományú magját eltávolítják és eldobják, majd e mag helyére a testi sejt magját ültetik be. Ezen implantáció következménye, hogy a petesejtben kettõs kromoszómasorozat keletkezik ugyanúgy, mint ha egy hímivarsejt megtermékenyítette volna. Ekkor a petesejt úgy érzékeli, hogy már létezik a két különbözõ – nõi és férfi – kromoszómája, ezért szerencsés esetben, ha nem sérülnek meg az eljárás közben a sejtstruktúra fontos elemei, akkor nekilát, hogy fejlõdjön. Néhány sejtosztódás után beültethetõ egy egészséges nõi méhbe (mint a mesterséges megtermékenyítésnél is), ahol úgy fejlõdik tovább, mint bármely más magzat. Ezzel a módszerrel a testi sejtet adó donor személynek a tökéletes genetikai másolata jön létre. Tehát a petesejtet adó nõnek és a terhességet kihordó anyának sem kell ugyanazon személynek lennie. Mivel az eljárás durva beavatkozást jelent a sejt életébe, kicsi a valószínûsége, hogy a petesejt plazmája vagy a testi sejt magja ne sérüljön meg annyira, hogy a hibrid sejt még képes legyen osztódni. Megjegyzendõ, hogy a Dolly bárány esetében ezen okok miatt kb. 280 sikertelen kísérlet elõzte meg a sikeres klónozást.   

Dr. Eberhard Nieschlag véleménye szerint az elsõ klónbébi megszületése az emberek körében nagy feszültséget, felháborodást keltett, ám ezen aggodalmak teljesen alaptalanok. A klónozással ugyanis csak a DNS-t lehet másolni, nem a teljes embert. A klónozás egy testi, fizikai folyamat, amely nem érinti az ember lelkét, pszichéjét, személyiségének lényegét.

Willem Jacobus Eijk groningeni püspök, orvos és morálteológus véleménye egyetlen szempontból megegyezik az elõbb szólóval, mégpedig hogy keresztény szempontból a klónozott gyermek is ugyanolyan teljes emberi jogokkal és méltósággal felruházott személy:

Ha elképzeljük, hogy létezik egy sejt, amelyben megtalálható egy teljes emberi DNS-állomány (azaz genom), és ennek a genetikai anyagnak megvan a lehetõsége, hogy fejlõdjön, és a fejlõdésének végén megjelenhet az emberi személy, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy bár maga a kifejlõdött ember klónozott, tehát fizikálisan manipulált, mégis spirituális szempontból Isten ajándéka, Isten által teremtett lény. Bizonyos szempontból azt is lehet mondani, hogy az ember kényszerítheti Istent, hogy új életet teremtsen.

Ezt állítja a frankfurti filozófus, Jörg Splett is:

Az ember kényszerítheti Istent, hogy új életet hozzon létre, de nem azért, mert Isten nem lenne szabad a cselekedeteiben, hanem azért, mert Õ hozta létre a DNS-t, és Õ hozta létre az életet a földön, és ezen teremtés által hozzákötötte magát az ember teremtéséhez, ezért nem tehet mást. Ebben a helyzetben is a teremtés logikáját viszi tovább, ebbõl a szerzõdésbõl nem lép ki.

Splett ellene van annak a véleménynek, amely szerint a klónozással az emberek beleavatkoznak Isten teremtõ munkájába, és tulajdonképpen isteni paraméterekkel játszanak. Neki úgy tûnik, hogy az ember csak a teremtett világban, a természetben csíraszerûen jelenlevõ lehetõségeket használja vagy fejleszti tovább.

Splett nem a reprodukciós klónozás ellen van, mert itt az embert nem felhasználják valamilyen célra – például tudományos kutatásokra –, hanem egy teljesen új ember születése a célja:

Ebben a folyamatban nem áldoznak fel egyetlen embert sem a tudomány oltárán, hanem egy már létezõ ember genetikai másolata születik meg. A cél egy szabad emberi lény, nem pedig egy eszköz, kísérleti tárgy teremtése.

Splett inkább az esetrõl esetre való megkülönböztetés pártján áll. Szerinte a reprodukciós klónozásnál arra kell figyelni, hogy kit akarunk klónozni, és milyen motivációból akarjuk a klónozást véghezvinni. Ettõl a klónozandó embertõl szeretné tudni, hogy miért is akarja tulajdonképpen klónoztatni magát. Ugyanis csak az lehet rossz, ami egy emberi személy méltósága ellen van. S ez ellen a méltóság ellen csak akkor vagyok, ha ezt az embert kihasználom, felhasználom valamilyen célra, vagy eszközként használom. Ami ilyen célból történik, azt meg kell tiltani. Ahol viszont embereket akarnak létrehozni tiszta szándékkal, ott engedjék meg, de minden esetben meg kell ismerni a szándékot.

Thomas Kaenzig, a svájci „Clonaid” intézmény igazgatóhelyettese ismerteti, hogy kik érdeklõdnek a technológia iránt:

Elsõsorban a terméketlen párok. Egyes terméketlen pároknak tudnak segíteni a klasszikus módszerekkel, de sokuknak nem. Ha más módon semmiképpen nem lehet gyermekük, ez a lehetõség mindig megmarad, hogy saját génjükkel klónoztassák magukat, akár egy idegen petesejttel, vagy idegen béranya közremûködésével is.

A második csoport a homoszexuális párok, akik gyermeket akarnak, de saját génállományukat nem akarják összekeverni idegen génekkel, ezért e technikával saját génjeiket vihetik át a gyermekbe.

 A harmadik csoport olyan emberek, akik AIDS-fertõzöttek, ezért nem tudnak természetes módon gyermeket nemzeni, mert a fertõzést is tovább örökítenék.

A negyedik csoport az, akik elveszítették egy szeretett gyermeküket. Õk pontosan tudják, hogy a klónozással nem ugyanazt a gyermeket fogják visszakapni, akit elvesztettek, hanem egy tökéletes másolatát, egy ikerpárját.

Az ötödik csoport az egyedül élõk, a magányosok csoportja, akik idegenkednek egy partnertõl, egy társtól, ám mégis szeretnének saját gyermeket.

Segítség az emberiségnek?

A „clonaid” elnevezés azt jelenti: „segítségnyújtás klónozáson keresztül.” A klónvállalat igazgatóhelyettese valóban meg van arról gyõzõdve, hogy õk segítenek az emberiségnek.

Amirõl azonban nem beszélnek annyira szívesen, azok az áldozatok. Az elsõ sikeres állatklónozás eredménye egy Dolly névre hallgató juh volt. Hogy azonban ez az egy sikeres klónozás létrejöhessen, 277 juhembriónak kellett elpusztulnia. Vajon mennyi embrió hal meg az emberi klónozás esetében? Itt mennyi életet veszítenek el?

Az érvelés itt mindig a következõ: a természetben is vannak áldozatok a fejlõdés érdekében, mûködik a természetes kiválasztódás, szelekció. Splett filozófus azonban ezt az érvet nem tartja elfogadhatónak:

A természetben nem létezik a klónozás szándéka, hiányzik a természet erre irányuló akarata. Például egy baktérium meg tud ölni egy embert, vagy a fejünkre eshet egy kõ, és agyonüthet. De ez nem jelenti azt, hogy ha valaki át akarja venni a tanszékemet, ezért agyonüthet egy kõvel arra hivatkozva, a természet lehetõséget ad arra, hogy így történjen.

Hasonló az érvelés az abortusszal kapcsolatban is: a természetes fogantatás során is nagyon sok megfogant élet pusztul el. Az abortusz mellett állók is úgy érvelnek, hogy ha természetes úton is ilyen sok magzat pusztul el, akkor a jó cél érdekében nekünk is szabad abortuszt végezni. Ez azonban nem igaz. Hibás lenne az a következtetés, hogy azért szabad, mert természetes úton is megtörténhet. Ha valami a természetben történik, az egy tényszerû külsõ folyamat. Az embernek azonban saját tettéért vállalnia kell a felelõsséget. A természetben ezt a felelõsséget nem találjuk meg, de az ember a saját felelõsségével is kiemelkedik a világból.  A kérdés az: vállalhatja-e ezt az óriási felelõsséget?

Nyeremény az új életnek?

Vajon annak a gyermeknek, akinek sikerül klónozás után megszületnie, tényleg olyan jó ez a létezés, ez az egzisztencia?

Ez az élet fõnyeremény?

Eijk püspöknek kétségei vannak:

Ma már tudjuk azt, hogy a klónozott állatoknak gyakran genetikai hibáik vannak, mert a donor testi sejtben az életkornak megfelelõen kialakulnak genetikai hibák, amelyeket az elkötelezett testi sejt azért nem javít ki, mert mûködését nem érinti, õ már kromoszómaállományának csak egy töredékét használja. Ezért a génanyaga nem tökéletes. A belõle származó klónozott állatembriók egy része is fejlõdési rendellenességek miatt hal meg. Másrészt túl nagyok lehetnek a szervek, és sokszor ezek nem mûködnek rendesen. Tehát egy idõsebb, valamilyen szöveti mûködésre elkötelezett sejt DNS-ével dolgozunk. Ismert az is, hogy a klónozott állat korábban pusztul el. (Dolly 5–6 évet élt, és egy, a  juhoknál gyakori, viszonylag banális légúti infekcióban halt meg.)  

Fontos, hogy nemcsak a testi fejlõdéssel kapcsolatban merülnek fel problémák, hanem az egyedek pszichikai fejlõdésével kapcsolatban is.

Teresia de Jong, a Psychologie Heute címû folyóirat szerkesztõje, aki a témának elkötelezettje, éppen a várható pszichikai, szellemi következményekre hívja fel a figyelmet. Véleménye szerint a laboratóriumban létrejövõ teremtésnek súlyos következményei vannak az egyed pszichikai, szellemi fejlõdésére:

Normális körülmények között a fogantatás úgy történik, hogy annak sikerességérõl nem tudunk. Nem tudjuk pontosan, hogy az új élet tulajdonképpen mikor jön létre. A spermium akár három napig, a petesejt kb. 24 óráig termékenyítõképes. A megtermékenyített petesejt sok esetben be sem ágyazódik, hanem eltávozik anélkül, hogy tudnánk a megtermékenyítés tényérõl. Ebbõl az következik, hogy a nõ nem gondol minden pillanatban arra, hogy gyermeke lesz.

A teremtés a normális körülmények között privát, nem nyilvános helyzet, a nõi test által maximálisan védett esemény. A laboratórium azonban mesterséges, rideg környezet. A klónozással kapcsolatban még nincsenek tapasztalatok, de a mesterséges megtermékenyítés kifejlesztése során is kiderült, hogy az embernek nem mindegy, milyen körülmények között fogantatik, milyen körülmények között éli le élete elsõ kilenc hónapját. Már az elsõ találkozás a spermium és petesejt közt valami olyat is tartalmaz, mint egy elsõ imprinting, benyomás, lenyomat. A legújabb kutatások bebizonyították, hogy létezik egy sejtmemória, és éppen ez a nagyon korai tapasztalat az õssejtben lesz beírva az emlékezetbe, és éppen ez az emlékezet lesz továbbadva minden más létrejövõ sejtnek. Ez egy olyan információ, amely nem vész el, megmarad az egyed létezése során.

A klónozás során mindez természetellenes úton történik, ezért azt is lehet mondani, hogy a klónozás egy sejtszintû erõszak.

Hogy mit fog jelenteni egy emberi léleknek a klónozás, azt csak feltételezni lehet. Mesterségesen megtermékenyített gyermekekkel már van pszichológiai tapasztalat. A leggyakoribb problémák a nagyon nehéz elválás az anyától, motiváció nélküli pánikszerû kirohanások, az erõs, megmagyarázhatatlan reakciók, illetve a személy önmagával való zavart viszonya, önazonosságának problémája.

A klónozott gyerekeknél a pszichológusok még több problémát várnak. Lehet, hogy a gyerek egész életében a maga identitását fogja keresni, mert mindig szembesülnie kell azzal, hogy az eredeti génállománya is itt sétál valahol a világon.

De a szülõnek is nagyon nehéz lesz ezt a gyermeket elengedni. Úgy is gondolkodhat, hogy a gyermek az õ saját élete, a saját életének egy korábbi stádiuma, és az álmokat, lehetõségeket, melyek a saját életében is jelen voltak, de nem teljesedtek be, a gyermeke majd most megéli, beteljesíti. Amit tehát a szülõ életében nem tudott véghezvinni, azt a gyermek majd megvalósítja.

A teremtés laboratóriumában három nagy problémakör jelentkezik egy klónozott gyermekkel kapcsolatban. Az elsõ maga a teremtés, a második az önazonosság állandó keresése, és a harmadik a mások által támasztott elvárások.

 Egy nagyon kívánt, régóta várt gyermek biztos, hogy jó és szép vágya a szülõknek. Egy gyermek mindig ajándék, és ha egy ajándékot nem kap meg az ember, nem helyes azt erõvel kikényszeríteni.

 Ráadásul a kényszerítõ beavatkozást, a petesejtet, a béranyát, adott esetben megvásárolni: egy klónozás ára kb. 200 000 dollár. Ennyibe kerül egy klónozás a Clonaid-nek.

Bölcseleti meggondolások

A filozófusok alátámasztják a pszichológusok véleményét. A felhozott témában Splett filozófusnak is vannak kétségei:

A normális család gyermekeinek sem könnyû a szüleikkel. Számos esetben kell szembesülnie a gyermeknek a szülõk által támasztott elvárásokkal, esetleg a szülõk ellentétes akaratával. Splett véleménye az, hogy ha valaki feltétlenül, mindenáron akar egy gyermeket, akkor éppen ennek az embernek nem szabad, hogy gyermeke legyen. Ez a mesterséges megtermékenyítésre is érvényes, mert ott is igaz az állítás, hogy már maga az egyfajta betegség, lelki elhajlás, ha valaki mindenáron szeretne egy gyermeket. Sõt, adott esetben ez már fenyegetõ, veszélyes magatartás is lehet.

A Clonaid igazgatóhelyettese, Thomas Kaenzig álláspontja a következõ: õk támogatják az ember azon jogát, hogy szabadon választhassa ki, milyen módon akarja továbbadni génjeit. Ezt a szabad választást emberi jogként állítja be.

Képzeljünk el egy családot – mondja –, amelyik már 5–10–20 év óta próbálkozik, hogy gyermeket nemzzenek. Már rengeteg olyan kezelésre jártak eredménytelenül, amely elõsegítheti egy gyermek foganását. És képzeljük el, hogy hazajönnek egy olyan orvostól, aki azt mondta nekik, hogy soha sem lehet gyermekük. Ilyenkor érthetõ az, hogy sok reményt fûznek a klóntechnológiához.

Ez a jog ismeretlen a mi társadalmunkban – mondja prof. Christian Hillgruber jogász és jogfilozófus. Jog arra, hogy gyermekem lehessen? Ilyen jog nem létezik. Mindenkinek joga van családot alapítani, s ebben a családban gyermekeknek életet adni, de senkinek sincs külön joga gyermekre. Nem lehet joga senkinek sem egy másik ember megszerzésére, birtoklására. Ez a jog az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen lenne.

A professzor szerint, ha Németországban megengednék az emberi klónozást, az alkotmányellenes lenne. Az alkotmány legelsõ paragrafusa kimondja, hogy az államnak védenie kell az ember méltóságát, olyan törvényeket kell hoznia, amelyek e méltóság megõrzésére irányulnak. Olyan helyzetet kell a törvényekkel biztosítani, hogy minden egyes személynek meglegyen a lehetõsége egyéniségének fejlesztésére, megõrzésére.

Ha valaki a saját elképzelése szerint megpróbál megteremteni egy másik lényt, azért, hogy egy genetikus másolatot hozzon létre, vagy létrehoz egy génállományt, azért, hogy azt késõbb továbbfejlessze emberré, akkor megsérti az emberi jogot. Nem létezik tehát semmiféle jog egy gyermek megszerzésére, birtoklására.

Németországban, sajnos, nincsenek precízen kifejtve a mesterséges megtermékenyítésre vagy a klónozásra vonatkozó törvények. Tudjuk, hogy a mesterséges megtermékenyítésnél több embrió is létrejöhet, és a törvény nem szabályozza pontosan, hogy a felesleges embriókat fel lehet-e használni kutatások céljából. Így a sok problémát felvetõ mesterséges megtermékenyítést csak állami ellenõrzés mellett szabad engedélyezni. Véleményem szerint az egyházaknak teljesen igazuk van, hogy ellenzik a mesterséges megtermékenyítést. Sõt  lehet, hogy hangosabban kellett volna ezt megtenniük.

A tudomány minden területét érintõen 2 érv merül fel a klónozás ellen:

– az emberi áldozatok a kísérlet sikeréig

– a szülõk elvárása a gyermek felé: vagyis a gyermek jelenítse meg, élje meg, teljesítse be a szülõ életét, vágyait, álmait.

A szülõk és a kutatók akarata dönt arról, hogy ez a gyermek létezni fog-e vagy nem. Ez pedig a végét jelentené a személy szabadságának.

Az embernek önmagának kell lennie, aki saját tettének határt szab. Csak az ember határozhatja meg cselekvésének korlátait. Ha vannak ellenvetések a klónozás ellen, akkor ezek csak etikai ellenvetések, mert tudományos szempontból nincs kérdés.

Az világos, hogy a mi társadalmunk ebben a pillanatban nem fogadja el a klónozást, és ha a társadalom is ellene van, akkor ezeket az ellenvetéseket a tudósok is elfogadják. Más szóval: a társadalom dönti el, milyen irányt vesznek a kutatások, hogy mire van leginkább érdeklõdés. De mi lesz a jövõ???

A Katolikus Egyház véleménye

A riportmûsor nem tárgyalta, ezért röviden szeretnénk ismertetni a Katolikus Egyház világos véleményét a témával kapcsolatban.

Mind a születés, mind az emberi életet érintõ többi probléma kapcsán a biológiai, pszichológiai, demográfiai és szociológiai szempontokon túl tekintetbe kell venni az egész embert, teljes hivatását, azaz egységben kell szemlélni természetes és földi, illetve természetfeletti és örökkévaló hivatását. Az emberi személy igazi természete egyidejûleg testi és lelki: „A szellemi lélekkel történõ szubsztanciális egyesülés révén az emberi testet nem tekinthetjük csupán szövetek, szervek és funkciók együtteseként, nem értékelhetjük úgy, mint az állati testet, mert a test a személy lényegi alkotórésze, mely által a személy megnyilvánul és kifejezi magát.” (Donum vitae) Ebbõl kifolyólag az emberi testbe történõ beavatkozás nemcsak a szerveket érinti, hanem különbözõ síkokban magát a személyt is. Az ember méltóságának tisztelete tehát azt jelenti, hogy megõrizzük ennek a testbõl és lélekbõl álló embernek az identitását. Az emberi személy méltóságának – mint Isten teremtményének, Isten képmására és hasonlatosságára alkotott egyednek – a tiszteletét figyelembe véve kell és szabad bármilyen beavatkozást elvégezni az emberen.

Isten a férfinak és a nõnek hivatást adott arra, hogy részesüljenek az Õ teremtõi és atyai mûvében is. Ezért a házasság különleges javakkal és értékekkel rendelkezik az egyesüléssel és az élet továbbadásával kapcsolatban. Az emberi szaporodás megköveteli a házaspártól az Isten termékeny szeretetével való felelõs együttmûködést. Ennek az értéknek kell meghatároznia a fogantatásba és az emberi élet eredetébe történõ mesterséges beavatkozások morális szemléletét.

Továbbá határozottan tanítja a Katolikus Egyház, hogy minden emberi lényt – mint személyt – létének elsõ pillanatától kezdve tisztelni kell, tehát ugyanettõl a pillanattól kezdve el kell ismerni személyiségi jogait: „A petesejt megtermékenyítésének pillanatában egy új élet kezdõdik, amely sem nem az apa, sem nem az anya élete, hanem egy új emberi lényé, mely egyedülállóan  fejlõdik. Soha nem válna emberré, ha már elsõ pillanatától kezdve nem az lenne.” (Hittani Kongregáció: Instrukció a mûvi abortuszról, 12–13: AAS (1974) 738.) Tehát „a fogantatás pillanatától kezdve minden emberi lényt abszolút módon tisztelni kell, mert az ember a földön az egyetlen teremtmény, melyet Isten „önmagáért akart” (Gaudium et spes, 24.), és mert minden ember lelkét Isten „közvetlenül teremti” (XII. Pius Humani generis k. enciklika: AAS 42 (1961) 575; VI. Pál: Professio fidei: AAS 60 (1968) 436); és egész lénye hordozza teremtõje képmását. Az emberi élet szent, mert kezdetétõl fogva „Isten teremtõ erejét” (XXIII. János: Mater et magistra k. enciklika III: AAS 53 (1961) 447) igényli, és mindenkor különleges kapcsolatban marad Teremtõjével, egyetlen céljával (vö. Gaudium et spes 24). Az élet ura kezdetétõl végéig csak Isten!

Az Egyház a „mesterséges megtermékenyítéssel” kapcsolatban leszögezi: „Ezen technikák morális értékelésének elsõ szempontját az adja, hogy milyen körülményekkel és következményekkel járnak az emberi embriónak járó tiszteletet illetõen. Az in vitro megtermékenyítés gyakorlata számtalan emberi embrió létrehozását és elpusztítását követelte meg eddig. A nõnél általában fokozott peteérést indukálnak, több petét távolítanak el, termékenyítenek meg, és néhány napig ezeket in vitro tenyésztik. Általában nem mindegyiket juttatják be a nõ méhébe: a »szám feletti« embriókat elpusztítják vagy lefagyasztják. Elõfordul, hogy néhányat a beágyazott embriók közül eugenetikus gazdasági vagy pszichológiai okból feláldoznak.  Az emberi lényeknek ilyen szabadon elhatározott elpusztítása vagy különbözõ célokra való felhasználása, integritásuk és életük megkárosításával ellene mond az emberi élet feltétlen tiszteletének.” (Donum vitae)

A Katolikus Egyház az emberi reprodukciós technikákkal kapcsolatban megjegyzi: „Azok a kísérletek és hipotézisek is, melyek egy emberi lény létrehozását szexuális egyesülés nélkül – »ikresítés«, klónozás vagy partenogenezis segítségével – célozzák, ellentétben állnak az erkölccsel, mert éppúgy az emberi nemzés méltóságának, mint a házastársi egyesülésnek ellentmondanak. Az embriók fagyasztása is . . . sérti azt a tiszteletet, amellyel az emberi lénynek tartozunk. . .” Egyes nem terápiás jellegû kísérletek, melyek során a kromoszomális vagy genetikus állományba avatkoznak be abból a célból, hogy emberi lények nemét vagy más, elõre meghatározott tulajdonságát manipulálják, ellentétben állnak az emberi lény személyi méltóságával, integritásával, identitásával. Ebbõl fakadóan ezek semmiképpen sem igazolhatók az emberiség jövõjére való kedvezõ hatásokra hivatkozva.

Átfogó szakorvosi vélemény

Befejezésül pedig álljon itt dr. Kecskés Marianna belgyógyász szakorvos véleménye a témával kapcsolatban, aki a Vatikáni Rádió magyar nyelvû adásában elhangzott szöveget szakmai szempontból ellenõrizte:

Véleményem szerint a reprodukciós klónozás kérdéskörének mozgatórugója az emberi igény oldaláról egy mindenáron gyermeket akaró vágy beteljesítése, amirõl azt mondjuk, hogy jót teszünk vele. Ez egy hazug jó, mert már eleve a szemlélet középpontjában önzõ módon egy vágy beteljesítése áll az élet tisztelete helyett, amelyet létre akarunk hívni. Az elsõ számú kérdés helyesen az, hogy annak a leendõ személynek az ilyen módon való fogantatás, fejlõdés és megszületés jó-e, hiszen leendõ szülõként is és közremûködõ orvosként is ebben rejlik a legnagyobb felelõsségünk. Azt tudjuk, hogy a fogantatás létrejöttének legtökéletesebb útja a természetes út, és minden más ennél nagy eséllyel rosszabb minõséget eredményezhet, tehát kockázatos. A reprodukciós célú klónozás gondatlan veszélyeztetés, amelynek során egy emberi személy élete, életének minõsége a kísérlet alanya.    

A mai ember elõtt a genetikai tudományok területe áll reflektorfényben. Az emberi létezésrõl, az élet méltóságáról, értékérõl alkotott megzavarodott, eltorzult társadalmi felfogást híven tükrözi, hogy az egyik oldalon csecsemõgyilkos anyákról, a másik oldalon a mesterséges úton létrehozható életekrõl tudósítanak a napi sajtóban. Ennek az értékválságnak egy megnyilvánulása, hogy a reprodukciós klónozás a konkrét megvalósulás útjára léphetett. Képzeljük csak el, hogy egy anya úgy mesél majd gyermekérõl, hogy az emlõbimbója hámsejtjébõl és egy donor petétõl származott, akit esetleg egy béranya hordott ki. Hátborzongatóan méltatlanul hangzik egy szeretni kívánt, várva várt élet keletkezéséhez, akiért felelõsséggel tartozunk. Milyen szeretet az, amelyik megengedi, hogy a neki kiszolgáltatott kis lény tudatosan veszélyeztetve úgy foganjon meg, hogy brutális erõszakkal betuszkolják a saját génállományát egy halálosan megsebzett petesejtbe?

 Az egészséges petesejt lenyûgözõ látványt nyújt a mikroszkóp alatt a Nap sugaraihoz hasonlító koronájával (corona radiata). Nincs még egy ekkora és ilyen szép sejtünk. Isten ezt a sejtet bölcsõnek teremtette. Olyan, mint egy virág, méltó a fogantatás misztériumához, hiszen már megjelenésével is az alkotó Isten szépségérõl üzen. A házastársak szeretetében történõ megtermékenyülése után az apai és anyai eredetû kromoszómák génállománya párban állva átfedi egymást, és közöttük „véletlenszerû” génkicserélõdés és kiválasztódás fogja meghatározni a pici jövevénynek az õt mindenki mástól megkülönböztetõ genetikai lehetõségeit. Kinek van joga elvenni tõle ezt az óriási kincset, ami több ezer éve minden megszületendõ embert megillet?    

A probléma másik oldala, hogy az egyébként egészséges emberek önmaguk méltóságát sem becsülik, ezért ma már lehet petesejtet venni vagy anyaméhet bérelni. Számomra ez a jelenség ugyanolyan, mint a szervkereskedés, vagy még rosszabb, mert ha valaki szeretõ odaadással hordott már ki gyermeket, az testével, lelkével átérzi, mennyi mindent jelent pl. az anyaméhen belüli élettel való személyes kapcsolat.

 Ha valaki egy kiszolgáltatott gyermeki életre akár üzletként, akár öncélú kísérletként tud tekinteni, vagy a nyilvánvaló veszélyeztetés ellenére is hozzá akar jutni, akkor megkérdõjelezhetõ, hogy egészséges-e az illetõ motivációja a gyermek birtoklása iránt, hogy egészséges-e a gyermekrõl mint reá bízott életrõl alkotott elképzelés, és egyáltalán alkalmas-e egy gyermek befogadására. Tartok attól is: ha ezen emberek esetében nem sikerülne reprodukciós klónozással egészséges utódnak születnie, éppen õk nem is tudnák elfogadni a fogyatékos jövevényt, ahogyan azon saját fogyatékosságukat sem tudták, hogy nem lehet gyermekük. Ellenkezõleg, sokan éppen kedvezõ genetikai adottságok gyermekbe implantálásában reménykednek.

A Teremtõ Istentõl eltávolodott társadalom egyik legnagyobb hiányának látom, hogy az emberek nem tudnak úgy egymásra nézni, mint egy önmagában egyedi, megismételhetetlen, végtelen értékes lényre, és az életet sem tisztelik annyira, mint egy minden percében végtelen gazdag lehetõségeket magában hordozó kincset illenék. Tudom, hogy a megváltottságunk örömhírének ismerete nélkül egy ember rettenetesen szenvedhet, mert az élet számára értelmetlen kudarcokkal terhelt megpróbáltatások siralomvölgye lehet, akár még öngyilkosságba is kergetheti. Megértem, mit érezhet az a nõ, aki családi elvárások, környezet, hagyomány miatt élete céljául a gyermeket tûzte ki, és azt nem tudja elérni, mert meddõ, és még nincs hite sem. Õ úgy érezheti, hogy nincs alternatívája, hogy minden oka megvan arra, hogy értéktelennek lássa önmagát, pedig nem az. A hitismeret kapaszkodó lenne a számára, hiszen ez a világban való tájékozódásunk alapja, amely nélkül a dolgok eredeti értelme elhomályosul, így a rendeltetésszerû használatuk szükségessége sem világos.

A hit feltárná, hogy éppen azáltal válhatnak ezen emberek kiemelkedõen értékessé, ha bátran elfogadják, hogy nem lehet gyermekük, és más úton teszik kamatozóvá életüket. Tehát fontosnak tartom tudatosítani, hogy az elfogadás, amely adott esetben lemondással jár, ráadásul az ebbõl keletkezõ hiányunknak a mások irányába fordított még forróbb szeretetünkkel való betakarása is – érték. Méghozzá az egyik legnagyobb, amely örömforrás, boldogságot hordoz, és sok lelki gyermeket ajándékozhat. Csodálatos kárpótlás, hogy ezáltal a legmagasabb lelki szinten apává vagy anyává is formálhat bennünket.

 Ezért ma különösen nagyon fontosnak tartom a tudományos ismeretek pontos megismertetése mellett az újraevangelizációt (már az általános iskolától kezdve), amely a helyes értelmezni tudás kulcsa.





  Szabó Ferenc

KI NEKEM JÉZUS?

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem
kommunikáció szakos hallgatóinak vallomásai

A piliscsabai PPKE BTK kommunikáció szakos hallgatóinak „Kereszténység és kultúra” témáról tartok elõadásokat. (Az elsõéveseknek kötelezõ ez a kurzus.) Ezenkívül Budapesten a másoddiplomás (esti tagozatos) hallgatóknak ugyanezt az anyagot adom elõ. (Röpdolgozatok, vizsgák és szigorlatok során kezdek tájékozódni a hallgatók vallási ismereteirõl, illetve neveltetésükrõl, hitükrõl.) A tananyaghoz adtam ki jegyzetet (szöveggyûjteményt): Az egyház tanítása a médiáról – keresztény perszonalista gondolkodók – nyelvfilozófia – bibliai hermeneutika – Jézus Krisztus megközelítése az evangéliumok tanulmányozásával – a II. vatikáni zsinat – a kommunikáció kultúrája – médiaetika stb. Ezek a fõbb témakörök. Célom a keresztény világnézet korszerû bemutatása.

Jézus Krisztus megközelítésérõl eszmélõdve eszembe ötlött egy francia közvélemény-kutatás: A.-M. Carré francia domonkos 1970-ben körkérdést intézett (két francia katolikus lap révén) értelmiségiekhez, különféle foglalkozásúakhoz, teológus szakemberekhez is: „Az Ön számára kicsoda Krisztus?” A beérkezett válaszokat (név nélkül) közzétette egy könyvben (1971), amelyet annak idején (1972-ben) a Szolgálat folyóirat Sántha Máté (= Kardos Klára) magyar fordításában megjelentetett. A vallomásoknak, tanúságtételeknek hihetetlen sikere volt. Hegyi Béla, a Vigilia munkatársa is végzett hasonló „közvélemény-kutatást”; a beérkezett válaszokat a Vigilia közzétette, majd a Carré-kötet 2. kiadásához is hozzácsatolták.

A kérdéses kiadványra gondolva feltettem hallgatóimnak is ezt a kérdést: „Ki neked Jézus?” A vallomások nem tartoztak a vizsgákhoz, név nélkül adhatták le; aki nem egyezett bele a közlésbe, jelezte. Bejelentettem ugyanis, hogy a beérkezett vallomásokat kiértékelem, és az eredményt közlöm a Távlatokban. Néhány választ teljes egészében olvashatnak alább. Különválasztom az elsõéveseket és a másoddiplomásokat (idõsebbeket), és csupán a válaszolók nemét jelölöm meg.

Rögtön megjegyzem, hogy az elsõéveseknek kb. egyharmada (85 fõ) válaszolt; így tehát az eredmény még a kommunikációszakosok világnézeti beállítottságáról sem ad keresztmetszetet, még kevésbé a Katolikus Egyetem összes hallgatójáról; ennek ellenére igen érdekes, figyelemre méltó anyagokat kaptam.

A válaszolók – a beiratkozott hallgatók arányában – jórészt lányok (kb. 80%). Az estieknél a férfiak aránya magasabb ennél, kb. 40%. A vallomások tartalma a fiataloknál és az idõsebbeknél jórészt megegyezik, azzal a különbséggel, hogy az esti tagozat válaszolói határozottabbak, álláspontjuk kiforrottabb, hiszen már túl vannak a pályaválasztáson, egyesek már megházasodtak, családot alapítottak. (A példaként hozott vallomások két csoportját elkülönítem.)

A következõ kiértékelés csak hozzávetõleges, hiszen maga a „felmérés” sem volt szakszerû megkérdezés. De a spontán vallomások talán érdekesebbek, mint valamilyen „szakszerûen” kidolgozott kérdõívre adott válaszok, a mesterséges (sokszor tudálékos) kategorizálások. Igazában legjobb lenne egy könyvben közzétenni az egész anyagot; de erre én most nem vállalkozhattam.

A válaszolók nagy többségét katolikusnak keresztelték, hívõ családban nevelkedtek (elsõáldozók, bérmálkozók voltak, hittanra jártak); sokan katolikus középiskolát végeztek. Ez a tény – természetesen – befolyásolja vallásos magatartásukat, Jézusban való hitüket. Számos megindító, szép vallomással/hitvallással találkozunk. Ez vonatkozik a protestáns hallgatókra is, mert ilyenek is vannak közöttük. Az is természetes, hogy többeknél a hittel kapcsolatos problémák idõvel, a serdülõkor idején, egyre inkább jelentkeztek. Megkérdõjelezik a kisgyermek mesés „Jézuskáját”, sõt egyesek, akik pedig katolikus nevelést kaptak, eltávolodtak a hittõl. A hívõk közül legtöbben megvallják az egyház hitét: Jézus Krisztus az Isten Fia, Megváltó; meghalt értünk a kereszten; Jézus az Atya szeretetének megtestesülése; stb. Amikor személyesebben vallanak, a következõképpen jelölik meg, hogy ki nekik személyesen Jézus: jó barát, aki segít minden nehézségben, aki támaszunk, akivel találkozhatunk minden helyzetben, aki jelen van jóban-rosszban. Jézus az út: utat mutat, tanító, erkölcsi vezetõ; legfõbb parancsa a szeretet. Sokan kiemelik tehát a jézusi tanítás eligazító, utat mutató jellegét. Van, aki kifejezetten hangoztatja, hogy számára nem annyira a (krisztológiai) dogma jelentõs, hanem az ember Jézus, aki megélte az emberi sorsot, szenvedett, gyógyított, meghalt értünk. . .  Paradox kijelentésekkel is találkozunk: nem lényeges, hogy Jézus történetileg létezett-e, Jézus csupán szimbólum, mindenkiben jelen van. Van, aki Jézust csupán rendkívüli embernek tartja (az illetõ már nem kapott keresztény nevelést), de hisz Istenben. A hívõknél a szenvedés, a megpróbáltatás nemegyszer hitbeli válságot idézett elõ: ha Isten Szeretet, miért sújtotta õt szerettei halálával, stb. De a hitetlen környezet, a kritika és az erkölcsi nehézségek szintén válságot, sõt a hit elvesztését is elõidézték. Világos, hogy hiányzik a gyermekkori hit újragondolása, a hit korszerû bemutatása. Egyesek hálával gondolnak a katolikus egyetemre, illetve a „Kereszténység és kultúra” kurzusra (még konkrétabban: a „Ki nekem Jézus?” kérdésre), mert itt alkalmuk adódott arra, hogy elgondolkozzanak olyan alapvetõ problémákról is, amelyek életük értelmére vonatkoznak.

A Pázmányra beiratkoztak nem hívõk is. Ezek arányáról a megkérdezés alapján nincs képünk, hiszen – minden bizonnyal – a nem válaszoló kétharmad között ilyenek többen akadnak. A válaszolók között is volt több olyan vallomás, amelyekbõl kiderül: ateista szülõk gyermekei, talán csak a nagyszülõktõl hallottak Jézusról, a kereszténységrõl, vagy késõbb ismerkedtek meg a keresztény tanítás bizonyos elemeivel. Van, akit 11 éves korában kereszteltek meg, de olyan is, aki ma sincs megkeresztelve. Lehet, hogy majd kéri a keresztséget. Sokan hivatkoznak az elmúlt kommunista évtizedekre, a vallástalan környezetre, a hitbéli közönyre. Hitük küzdelmes, de kitartanak, gyermekeiket is kereszténynek akarják nevelni.

Íme néhány kiragadott vallomás
az elsõ évesek válaszaiból:

Lány (18 éves): katolikus, vallásos nevelést kapott, de késõbb hitbeli kétségei támadtak, eltávolodott Jézustól, lelkismeret-furdalást érez; de szereti Jézust, mert Õ segít, biztonságot ad az elidegenedõ világban.

Lány: Nem vallásos családban nevelkedett; Jézus a szeretet, aki a megbocsátást jelenti; példát mutatott, az egyetlen helyes utat jelzi; mindenkinek van esélye a hitre, sohase késõ, hogy valaki elkezdjen hinni.

Fiú: Sokáig csak egy történeti személy volt számára. Kamaszkora közepén kicsit jobban megismerte: próféta, Isten Fia, közvetítõ Isten és ember között, afféle kapocs, példakép mindenkinek.

Lány: Katolikus család, keresztség, hittan, egyházi kórus, ciszterci gimnázium: „Az ott töltött nyolc év elegendõ volt ahhoz, hogy Krisztusban hívõ, tartalmas emberré váljak.” Hite teljes Jézus Krisztusban.

Lány: Nincs megkeresztelve. „Hiszek Jézus Krisztusban.” Két évvel ezelõtt lett hívõ, de nem gyakorolja vallását. „Szeretnék megkeresztelkedni.” De még vár.

Fiú: Nem hívõ. Érdeklõdéssel hallgatja az elõadásokat, hozzátartozik az általános mûveltséghez.

Fiú: Jézus számára barát, példakép, gyakorolja hitét. Ki vagyok én Jézusnak? Gyermeke, akit szeret.

Lány: Szülei reformátusok. Nem keresztelték meg. Olvasta a Bibliát. Mindig hitt Jézusban; fõleg az embert látja benne, de az emberfelettit is. A jót és a szeretetet testesítette meg. „Számomra Krisztus örök érvényû példa, akinek szeretete nagyobb volt mindenki másénál. Nem vagyok hívõ, de hiszem, hogy Jézus bennünk és közöttünk jár tovább.”

Lány: Apja halála megrendítette. Ateista lett. De 16 évesen egy misén újra hitt. Jézus életét adta a bûnös emberért. Erõt ad a megpróbáltatásokban.

Lány: Jézus a Megváltó. Hite boldogság forrása. Sokszor gondolt arra, hogy szerzetes, apáca lesz. Szeretne tanítani, gyermekekkel foglalkozni. Kéri Jézust, hogy mutasson utat.

Fiú: Jézus történeti személy, tökéletes lény. „Szeret engem, és bennem él; nyugalmat, szeretetet és jóságot áraszt magából. Jézus személyes Megváltóm és Tanítómesterem.”

Fiú: Hiszi, hogy Jézus Isten Fia, Megváltó; Isten egyszülött Fiát feláldozta értünk. Kisgyerek korában egyszerû volt hinni, imádkozni, ma már nem. Reméli, hogy egyszer ugyanolyan természetes lesz minden, mint régen.

Lány: Hisz Jézusban, Õ adja élete többletét. Jézus a Szeretet. Sokszor elbizonytalanodott létével kapcsolatban, eltávolodott Tõle (szórakozás, tánc. . .). Szeretne jobb lenni. Szeretné Jézust barátjának tudni. Ha családot alapít, gyermekeit a jézusi példa szerint neveli.

Lány: Reformátusnak keresztelték, édesanyja és kedvese katolikus, ezért többet tud a katolikus vallásról. Jézus Isten Fia, segít, ha imádkozunk Hozzá, erõt ad.

Fiú: Napközis, csavargó volt. Robi bácsi hittanórája hatott rá. 9 évesen megkeresztelkedett. Jézus maga a Szeretet; élete árán váltott meg bennünket. Minden ember lelkében ott van Jézus.

Lány: Mélyen vallásos román családból származik. Itt, Piliscsabán a közönyös környezet krízist okozott neki. Jézus: szeretet, erõ, remény.

Fiú: Egyik barátja ezt mondta: neki Jézus senki. „Nekem pedig: Minden.” Meghalt értem, és megváltott engem is. Jó barát. „Minden emberben ott van, és mosolyog rám.”

Fiú: Gyakorló katolikus, templomba jár. Jézus mindenkinek barátja; ismer és szeret engem; összetartja a közösséget. „Mindenki érez és lát egy Krisztust magában.”

Lány: Kételkedõ; nem hiszi, hogy Jézus történeti személyiség; Isten Erõ. De ki ez az erõ? Talán nincs is Isten. Talán „társ”? „Nekem is van ilyen »társam«, de én minden szeretetemet, egész lényegemet egyetlen embernek adtam.” A szerelme, kedvese lelki támasz is.

Fiú: Jézus példa értékû, kiemelkedõ személy, utat mutatott, meghatározta a történelmet. „Hiszek-e Jézusban? Nem tudnék meggyõzõ igennel válaszolni, mivel állandó jelenléte számomra nem nyilvánvaló.” De ez nem kérdõjelezi meg Istenben való hitét.

Lány: „Jézus számomra a szeretet, mely betölti életemet. Példakép, hogyan tûrjem a szenvedést, hogyan legyek önfeláldozó és türelmes. Úgy érzem, nem vagyok Hozzá elég közel. Egyik legjobb barátom lehetne.”

Lány: Megkeresztelték, elsõáldozó volt, bérmálkozott, járt hitoktatásra, misére is jár. Kérdések, kételyek Jézus kilétével kapcsolatban; létezett-e, a bibliai csodák valósak-e? Nem tud mindent megmagyarázni. „Isten létét elismerem, és gyakran fordulok Hozzá, akarata szerint akarom irányítani életemet.”

Lány: Jézus örömet, boldogságot sugároz a világra, biztos pont; döntéseknél számíthatunk rá.

Lány: Kiskorában hittanórák: gyerekes hit. „Igazán közel 12 éves koromban kerültem Hozzá, édesapám halálakor. A tragédiában is rá támaszkodhattam. Jézus halála, irgalmassága, példamutató erkölcsi élete a legnagyobb ajándék.” Nehéz szerinte élni. Segít, hogy le ne térjünk a helyes útról.

Lány: Jézus végtelen szeretet, igazi barát, rá mindig lehet számítani. „Ha boldogság ér, tudom, hogy ezt csak Neki köszönhetem. Erõvel tölti el lelkemet.”

Lány: Fõleg a vallásos nagyszülõk hatottak rá, megkeresztelték, hittanra járt, de ahogy növekedett, egyre inkább eltávolodott az egyháztól. „Nem vagyok már teljes mértékben hívõ, de ateista sem. Jobban hiszek a Sorsban, mint Istenben.” Nem tudja elképzelni, hogy templomi esküvõ nélkül menjen férjhez. Biztosan megkeresztelteti leendõ gyermekét. „Talán a Sors és Jézus együtt irányít.”

Fiú: Hívõ református. „Jézus Krisztus személyes megváltóm, életem Ura és Királya, kereszthalála által számomra is megnyílt az út az Atyához.” Református iskolába járt. Megtérése 16 éves korában történt. Örült, hogy felvették a Pázmányra.

Lány: Jézus egy szimbólum, a hit és a kitartás szimbóluma.

Lány: Jézus az Út, az Igazság és az Élet. Õ jelenti a létet, a bizalmat, a szeretetet és mindazt, ami egy jó katolikus számára fontos. „Ha jó történik velem, azt Õ akarta.”

Fiú: Jézus történelmi személyiség, nagyhatású tanító. Feltámadása kérdéses. „Semmi sem örök számomra, csakis Isten.”

Fiú: Jézus a Megváltó, életét adta értünk, bûneink bocsánatáért; történelmünket meghatározta.

Lány: Ki nekem Jézus? „Nehéz kérdés. Ilyen formában még nem gondolkodtam.” Keresztény családban nõtt fel. Most öntudatosan átgondolja hitét. „Jézus nekem Megváltóm, aki által üdvösséget nyerhetek.”

Lány: Jézus az Út, az Igazság és az Élet. Alfa és Ómega, örök menedék, béke. „Jézus minden, amiben egy csöpp szépség is lakozik. Õ a szín, az íz, a hang, az illat. Õ a válasz minden kérdésre, Õ a pont minden egyes mondat végén.”

* * *

I. A piliscsabai elsõéves
hallgatók vallomásaiból

Ki nekem Jézus? (lány)

Minden ember számára mást jelent Jézus. Vannak kultúrák, ahol Jézust a szeretettel azonosítják. Egyesek számára kapaszkodót jelent, amely segít leküzdeni a hétköznapokat. Én katolikus családban születtem, számomra soha nem volt „idegen” ez a fogalom. Az én kapcsolatom Istennel soha nem volt közvetett. Igyekeztem mindig „barátként” közeledni felé. Ha hasonlítani kéne valamihez, akkor kb. olyan lehet, mint Don Camillo kapcsolata Istennel.

Kicsoda Jézus Krisztus? (lány)

Úgy gondolom, minden ember ragaszkodik valamilyen eszményhez vagy valakihez. Számomra ez a valaki Jézus. Nem csupán fikció, amit a Biblia ír. Ez az egyetlen könyv, amelyet szinte az összes nyelvre lefordítottak. És nemcsak egy könyv a sok közül, mivel ma épp olyan aktualitása van, mint kétezer évvel ezelõtt. Hiszem, hogy Jézus Isten fia, hiszek benne. Sokszor érthetetlen dolgok történnek velünk, egy segítõ kezet érzünk az életünkben, és ez nem a szerencse, hanem Isten jelenléte.

Megtanulunk sok mindent az életben szüleinktõl, de ezt nem tanulni kell, hanem hinni. Isten a szeretetet hozza el az életünkbe.

Számomra nagyon értékes a családom, de ha nem hinnénk Istenben, nem tudom, hogy mûködne-e a család. Ha problémám van, meghallgatnak, ha törõdésre van szükségem, megkapom. Látom azt szüleimnél, hogy mennyire fontos számukra Isten igéje, ez vezeti az életüket. Minden embernek szüksége van erre.

Örülök, hogy én ezt el tudom hinni, és törekszem arra, hogy az én életemben is az elsõ helyet foglalja el Jézus.

Kicsoda Jézus Krisztus? (nemét nem közölte)

Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, a keresztény tanítás szerint. Én keresztény családban nõttem fel, a neveltetésem is ilyen szellemiségû, azt hiszem, tehát hiszek abban, hogy Jézus Isten Fia a Megváltó.  Persze a vallásról alkotott nézeteim a korommal együtt változtak. A liturgia és a vallás kiskoromban csodálattal töltött el, késõbb kicsit szkeptikusan fordultam a katolikus vallás dogmái felé. Emiatt mindig lelkiismeret-furdalásom volt, de a vallásos gimnázium, ahova jártam, dacossá tett a vallással szemben.

Az utóbbi idõben – hosszú idõ után – elõször újra tudok õszintén imádkozni. Hiszek abban, hogy Jézus egy az Istennel és a Szentlélekkel, ima közben soha nem teszek különbséget.

Tudom, hogy az ima nem Istennek kell. Õ akkor is létezik, ha én „nem foglalkozom” vele. Ez a megfogalmazás kicsit gyerekes gondolkodásra vall. Én is meglepõdöm a saját dilemmáimon. Nem tudom könnyen elfogadni és befogadni az Istent, ezért mostanában egyszerûen azért imádkozom, hogy legyen egyszerû és õszinte lelkem és tudatom, ami nem meri és nem is akarja kétségbe vonni Isten létét és határtalan szeretetét. Az Isten-tudat (ha van ilyen kifejezés) nagyon mélyen rögzült bennem, és az életimát változtatná meg, ha nem hinnék a létezésében. Jézus Krisztus nekem megfoghatatlan, illetve a saját Jézus-képem az, ami állandóan változik. Nehéz elfogadni a dogmákat, de minden percben érzem, hogy mekkora szükségem van a hitre.

„Mert ha a te száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta õt a halálból, akkor üdvözülsz.” – Ezt el tudom fogadni ésszel, de nem tudok e szerint élni, de folyamatosan érzékelem Isten hatalmasságát, és próbálok jó irányban haladni. Jézus Krisztus örök dilemma, de a jósága nélkül nem lennék teljes. Jézus Krisztus az, akinek minden jót tulajdonítok az életemben.

Kicsoda nekem Jézus Krisztus? (lány)

Nem vallásos családban nevelkedtem, így aztán csak a gimnáziumi évek alatt nyílt arra lehetõségem, hogy valamennyire megismerjem õt és cselekedeteit. Õszintén szólva akkor még kételkedtem az õ létezésében, de mára már ez megváltozott. Mindaz, amit õ hirdetett, õelõtte és utána soha senki nem tudta úgy és olyan hatással tenni. Nem volt olyan ember, aki ilyen hatással lett volna a társadalomra, és halála után 2000 évvel is az õ tanait követték. Úgy gondolom, hogy abszolút igazságokat mondott ki teljesen önzetlenül, és erre senki más nem volt képes, és nem is igen lesz. Ezért van benne valami isteni eredetû, valami, ami azt sugallja, hogy õ különbözik az összes többi embertõl. Hihetetlen számomra, hogy egy nem igazán karakán egyéniség (én nem tartom annak – bár hozzáteszem, nem ismerem õt annyira, hogy ezt bátran kijelentsem) miként tudta az emberek figyelmét lekötni, és mennyien követték az õ tanait. Nekem Jézus az ember, akire fel tudok nézni, akinek minden szava igazság, és követendõ.

Manapság az ember rengeteg új eszmével és ideológiával találkozhat, de mégis úgy érzem, ezek közül Jézus szavai emelkednek ki a leginkább.

Ki nekem Jézus Krisztus? (fiú)

Nem vagyok gyakorló katolikus, de ez nem az én hibám, sem pedig a családomé. Ez az elmúlt vallásgyûlölõ 50 év hibája. Mindenesetre hiszek Istenben, és hiszek Krisztusban is. Számomra Jézus Krisztus nemcsak Isten Fia, hanem az a valaki, akibõl erõt meríthetek, ha úgy érzem, életem nehéz idõszakához érkezem.

Mindig arra gondolok, Õ többet szenvedett értünk, Õ volt az, aki az életét adta az emberekért. Számomra ezért Õ a végtelen szeretet, és a végtelen áldozatkészség is. Úgy érzem, ha mindenki ellenem van, benne bízhatok, Õ a pártomat fogja.

Megnyugvással, optimizmussal tölt el, és új hajtóerõt ad, hogy képes legyek tovább „csinálni”, képes legyek a mindennapokban helytállni.

Számomra Õ nem egy elvont, transzcendentális személy, hanem nagyon is élõ ember. Olyan, mint bármelyikünk. A különbséget egyedül ott érzem, hogy Õ az abszolút szeretet. Hiányzik belõle a gyûlölet, a megvetés, az irigység, ami – valljuk be – mindegyikünkben benne van.

Nekem Õ az a pozitív támpont, akire, amire mindig számíthatok, most is és mindig.


Ki nekem Jézus Krisztus? (lány)

Amíg kislány voltam, mindig azt képzeltem, hogy a „Jézuska” a bárányfelhõk mögött, egy távoli világban él, és figyel ránk. Természetesen az évek múlásával ez az elképzelésem azért változott. Az életem során többször elõfordult, hogy közel éreztem magam Jézushoz. – Ezalatt azt értem, hogy imába foglaltam éjszakánként az érzéseimet, köszöneteimet, eljártam templomba rendszeresen.

Még most is így teszem, de kevesebb áhítatot érzek ezek mögött. Úgy veszem észre, hogy a felgyorsult életvitel, a rohanás, a nem odakoncentrálás a dolgokra elveszi az idõt a fontos, lényeges dolgoktól. Ami alapjában véve egyszerû és nem kerül semmibe, hiszen a szeretet a mozgatója, és ez nem más, mint a hit, Jézus Krisztusba vetett hitünk.

Katolikus neveltetésem miatt és a családban a tradíciók végett azért én sok pozitívumot kaptam e kérdés terén. Nem tartom magam buzgó, áhítatos kereszténynek, de hívõ ember vagyok! Vannak értékrendjeim, erkölcsi normáknak megfelelõen igazgatom életemet, és a hit ezekhez alapot ad.

A bibliai ismeretekbõl és hittanórán elhangzott dolgokból Jézus Krisztust olyan „embernek” tartom, aki hatalmas önzetlenség árán és – természetesen a legfontosabb – a Szeretet által feláldozta önmagát. A mai materialista világban az emberek a kézzelfogható dolgokat részesítik elõnyben, a külsõségekre, a formákra adnak, és elfeledkeznek arról, hogy ennél sokkal nagyobb jelentõségû az, ami ingyen van: a Szeretet.

Ilyenkor – karácsony táján – az emberek többsége próbál azért több idõt fordítani embertársaira, a szeretteire. Ezzel „sajnos” én is így vagyok. Édesanyám szokta mondani: „Bárcsak mindennap karácsony lenne”. Akkor talán minden családban a harmónia, a boldogság, egy szebb, teljes légkör valósulhatna meg.

Rátérve a kérdésre: számomra Jézus olyan kapocs, amibe bátran tudok kapaszkodni, ha problémám van. Ha a templomban vagyok, furcsa érzés uralma alá kerülök, és jólesik, hogy ott lehetek. Számomra lényeges a hit, mert erõt meríthetek belõle, és jelen esetben ez a forrás, erõ = Jézus.

Örülnék, ha sokkal több idõt szentelhetnék az egyszerû, mélyebb tényezõkre, mert ezek szerintem mindenki számára determinálóak: hogy testileg és lelkileg kiegyensúlyozott, nyugodt, harmonikus legyen.

Ha valaki azt kérdezi tõlem, milyen asszociációk merülnek fel bennem Jézus, a hit által, ezeket sorolnám fel: Szeretet, megbocsátás, bizalom, örökkévalóság!

„Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen!”

Ki nekem Jézus? (fiú)

Ha a „Jézus” szót hallom, elsõsorban nem a történeti személy, hanem a bennem élõ valóság jut eszembe.

Jézust a teljesen tökéletes lénnyel azonosítom, akinek élete és egész lénye a szeretet erejét, a legnagyobb erõt, energiát fogalmazza meg. Ez a megfogalmazás azonban véleményem szerint nem elsõdlegesen nyelvi. Érzem, hogy van, és szeret engem, hogy bennem él.

Ha magamba nézek, megtalálom. Nyugalmat, szeretetet, jóságot áraszt magából, és ha Rá gondolok, más színben látom a világot. Ilyenkor sokkal érzékenyebb leszek mások problémáira, örömeire, beleélem magamat a többi ember helyzetébe. Érzem, hogy én is képes vagyok erre a szeretetre, ami a legnagyobb erõ.

Jézus a személyes megváltóm és tanítómesterem.

II. Az esti tagozatosok vallomásaiból

Kicsoda nekem Jézus Krisztus? (nõ)

Évekig tartó lázas Isten-keresés és a bizonyosság hiányában való tépelõdés ideje után immár több mint tíz éve annak, hogy Jézust megismerhettem személyes Megváltómként. Addig Jézus pusztán mint egy tekintélyes személy és követésre érdemes példakép élt a képzetemben, akirõl „azt mondják”, hogy barátom lehet, sõt maga hív el egy vele való életközösségre. Minderre vágytam is, a Jézust követõ tanítványságra, az Isten akarata szerinti életmódra, gondolkodásra, amit kereszténységnek hívnak. Vágytam arra, hogy enyém lehessen az örök élet bizonyossága is. De csak elméletben volt az enyém, és nem a megtapasztalásban. Ezzel tisztában voltam.

Hosszú vajúdás után világosított meg egy nap Isten Szentlelke, és vezetett engem arra a felismerésre, hogy kicsoda is nekem Jézus. Hívõ barátaim, látván tépelõdésemet, próbáltak segíteni rajtam, de aznap sem tudtak bölcsebb tanáccsal ellátni, mint hogy bízzam az életemet az Úrra. Ez a kijelentés akkor valahogy másképpen szólt, egyértelmû felszólításként hatott rám. Legyõzhetetlen belsõ késztetés arra ösztönzött, hogy azonnal boruljak le az Úristen elé, és – mi mást is tehetnék hát – ajánljam az életemet neki feltétel nélküli odaadással, hogy tegyen velem, amit akar. Ekkor hatolt belém az a felismerés, hogy mindezt milyen alapon tehetem meg, és egyáltalán miért is várja tõlem ezt Isten. Jézusért! Lehullt a lepel a szemem elõl, és azonnal felismertem Benne Isten szeretetét, az Õ irántam hozott áldozatát. Nem volt nehéz eljutnom arra a következtetésre, hogy ha az egyetlen teremtett lélek lennék a világon, Jézusnak akkor is el kellett volna szenvednie értem a kereszthalált bûneimért és kárhozatos mivoltomért. Micsoda szeretet vett engem akkor körül! Íme, így vált Jézus személyes Megváltómmá, immár a Lélek által megpecsételve, belsõleg megtapasztalt bizonyossággá. Hiszen igaz, amit addig sokszor elmondott: „Aki hisz énbennem, örökké él az.” Megadatott hát számomra is az örök élet bizonyossága. „Most tudták meg, hogy mindaz tetõled van, amit nékem adtál: Mert ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, õnékik adtam; és õk befogadták, és igazán megismerték, hogy én tõled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,7–8.)

Kicsoda hát nekem azóta Jézus? Hadd fogalmazzam meg a zsoltáros szavaival, aki a legkifejezõbben és a legteljesebben tette ezt:

Megmentõm, aki elhárította fejem felõl az Atya jogos haragját és ítéletét. Kiengesztelte Õt, és megbocsátást szerzett számomra. Most már egy közösségben lehetek Istennel.

Új távlatokat nyitott számomra, és megújította emberi kapcsolataimat is. Számomra is könnyebbé vált a megbocsátás mások irányában, hiszen Isten nekem is megbocsátott.

Menedékem, oltalmam és bizodalmam Jézus, akihez hittel fordulhatok.

Kõsziklám, erõsségem, amikor megtámogat életem nehéz idõszakaiban, mikor kétségek, félelmek, aggodalmak tornyosulnak felettem, vagy mikor döntések elõtt állok.

Vigaszom volt, amikor nagy szomorúság ért közvetlen szeretteim elveszítésekor. Õ volt az, aki egyedül vigaszt tudott nyújtani, és bekötözte a fájó sebeket.

Reménységem, amikor elszomorodva nézem a teremtett világ látható tönkretételét, az emberi kapcsolatok és a rend értékeinek szétzilálódását. Most értem igazán, mit jelent a felszólítás, hogy „Várjátok az Urat, amíg visszajön!” „Bizony, jövel, Uram, Jézus!”

Válasz Jézus minden kérdésre; mindenre Õ nyújt magyarázatot.

A zsinórmérték, aki mértékül szolgál mindennapi kapcsolataimban, emberi érintkezéseimben.

Üdvösségem, mert legnagyobb ellenségemet, a halált legyõzte, már szembe tudok nézni vele. Nyugodalmam van abban, hogy hova jutok, mert tudom, hogy számomra is van egy hely az Atyánál.

Örömöm, hogy mindezekért naponta hálát adhatok Neki.

Azért imádkozom, hogy az Úristen használni tudjon engem céljai megvalósításához, hogy bizonyságot tehessek az élõ Jézusról, hogy minél több embertársamnak közvetíthessem az örömhírt, hogy Jézus él, és van megváltás.

Református vagyok; hálás vagyok egyházamnak, hogy segített hitre jutnom, és segít a hitemet megõrizni. Azért is hálát adok Istennek, hogy az Egyetem közösségében is testvérekkel találkoztam.

Ki nekem Jézus Krisztus? (nõ)

Sokáig nem ismertem Õt. 11 éves koromban keresztelkedtem meg, ekkor döntöttem úgy, hogy hozzá akarok tartozni. Azt nem tudom, mennyire volt ez akkor tudatos bennem, pontosan már arra sem emlékszem, hogyan kezdõdött el. Abban viszont biztos vagyok, hogy Õ hívott, és én igennel feleltem. Amikor erre gondolok, mindig eszembe jut a következõ: Isten mindenkit nevén szólít, szeretetközösségébe hívja, és az emberen múlik, hogy hagyja-e. Tehát a mi feladatunk az lenne, hogy nyitottak legyünk az õ hívására? Igen. Neki az a legfontosabb, hogy boldogok legyünk. Amikor tehát visszautasítjuk, saját boldogságunk lehetõségét utasítjuk el, dobjuk el magunktól. Ez a visszautasítás megtörténhet a mindennapok legapróbb dolgaiban, de Õ mindig új esélyt ad, megbocsát nekünk. Boldog vagyok, hogy akkor (több, mint 10 éve) nyitott szívre talált nálam az Isten. Ez akkor egy gyermek igenje volt. De elengedhetetlen, hogy felnõttként is ki tudjuk mondani. Hogy idáig eljutottam, óriási szerepe volt az iskolámnak. Nehéz hat évet töltöttem ott, de lelki fejlõdésemnek legtermékenyebb idõszaka volt. Annyi mindent átéltem, megtanultam, hogy szinte fel sem tudom sorolni. De ha „csak” a bensõmet vizsgálom, úgy érzem, olyan alapot kaptam, ami – remélem – minden idõben hozzásegít majd a talpon maradáshoz, illetve az újrakezdéshez. Még gyermekként nem értettem igazán, miért olyan fontos az imádság, de ma már látom: olyan erõt meríthetek ebbõl a különleges istenkapcsolatból, amely felemel, ha szükségem van rá, bátorít, segít átvészelni a nehéz pillanatokat, és végül, de nem utolsósorban örömet is okoz. Örömet, mert érzem belül és a környezetem révén, hogy Õ nagyon szeret engem. Ha nem így lenne, nem adta volna ajándékul az életemet. Furcsa ez az ajándék szó, pedig így van. Õ ad, és semmit sem kér cserébe. Jézus Krisztus mennyi embert meggyógyított, mégsem kért viszonzást. Ez az egyik legnagyobb különbség az Isten és az ember szeretete között: míg Isten önzetlenül szeret, mi általában érdekbõl tesszük. Mert mi ragaszkodunk magunkhoz, a sajátunkhoz, szeretünk birtokolni. Ha sikerülne ezeken felülkerekednünk, sokkal boldogabbak lennénk. Azért vannak elõttünk szép példák, például Kalkuttai Teréz anya. Az õ lelkét egészen betöltötte az Isten, csak az Õ akaratát kereste, és aszerint is cselekedett. Sokat szenvedett, de ezek a szenvedések, fájdalmak egyre közelebb vitték õt Hozzá. Hiszen letehette terheit az Úr színe elõtt, és meggyõzõdésem, hogy az ebbõl fakadó öröm adott neki erõt az egyre nehezebb feladatok elõtt. Ha mi a kudarcot úgy fognánk fel, mint Isten áldott oltó-kését – ahogyan Tóth Árpád írja –, akkor sokkal boldogabban élhetnénk mi is, „új szépség teremne bennünk”.

Érdekes, hogy az ember mennyire ragaszkodik a matériához, ugyanakkor nagyon vágyik a megfoghatatlanhoz, a titokhoz is. Nem véletlen, hogy annyit foglalkoztak és foglalkoznak ma is gondolkodók azzal, hogy miként jöttünk a világra, mi a célja az életünknek stb. Kell egy kapaszkodó, különben abszurd volna az életünk. Minden embernek szüksége van erre a „gyökérre”, és ezért én el sem tudom képzelni, hogy van a szíve mélyén hitetlen ember. Nevezzék Allahnak, Buddhának vagy bárminek, minden ember ugyanazt keresi legbelül. Azt, aki „felette áll”, vigyáz rá, szereti és bízhat benne. Mindenki vágyik utána, csak talán nem a helyes úton jár, vagy nem eléggé nyitott, vagy a szenvedések megtörték. (Ilyen helyzetben a rosszat gyakran Istennek tulajdonítják – már sokszor találkoztam ilyennel –, de Isten nem büntet!) Közvetlen családi környezetemben nem egy ateista van, mégis meglátom egy-egy jócselekedetükben az Istent. Szerintem õk is valamiképpen hisznek, csak nem tudatos bennük, és ez a hit még elég fejletlen. De a magja létezik, bennük van. Jó lenne, ha végre az emberek a szívükkel látnának.

Elhatároztam, hogy ádventben hetente legalább egyszer el fogok menni roráté misére. Felemelõ érzés Vele kezdeni a napot. Amikor az ember szinte még „üres”, nem nehezednek rá a napi gondok, képes megnyílni az Isten elõtt. Ilyenkor érzem igazán, hogy Õ lelkem tiszta forrása, akihez mindig visszatérhetek, és akihez majd egyszer hazatérek. Ezért kell az elsõ helyen lennie életünkben. De én magam is tapasztalom, hogy ez nagyon nehéz. Sõt elõfordul, hogy úgy érzem: nem Õ van az elsõ helyen. De ilyenkor hamarosan rájövök, hogy ahhoz, hogy másokat szeretni tudjak teljes szívembõl, ahhoz elõször Õt kell szeretnem. Hiszen Õtõle tanultunk meg mi magunk is igazán szeretni. És ha nem az van az elsõ helyen, akinek köszönhetem az életemet, akkor nem vagyok képes szeretetet árasztani, mert nem jöhet a szívembõl. Ezt kell mindig tudatosítani magunkban.

Életemben már sok harcot megéltem, nem könnyû mindig Isten mellett dönteni. De úgy gondolom, érzõbb ember lettem általa, tudatosabban élem az életemet. És ez számomra csoda.

Ki nekem Jézus Krisztus? (férfi)

A kérdésre a válasz látszólag nagyon egyszerû. Nem emlékszem, hogy hányadikos koromban tanultam meg a sablonszerû választ, miszerint Jézus az élõ Isten fia. Azóta ugyanazt a definíciót hallottam újra meg újra, csak egyre mélyebb tartalommal.

Azonban a kérdést csak elsõ közelítésben könnyû megválaszolni, hiszen ha az ember valamit sokszor hall, az kiüresedik, elveszítheti valódi tartalmát.

Néhány héttel ezelõtt kis közösségünkkel elutaztunk, és a hosszú úton, amikor már kellõen kiviccelõdtük magunkat, egyik barátom komoly kérdést szegezett nekem: Te ki lennél az evangéliumban? A kérdés ekkor nagyon szíven ütött, és most, amikor elkezdtem gondolkodni ennek a dolgozatnak a témáján, rádöbbentem, hogy ez a két kérdés ugyanaz. Hiszen az evangéliumok szereplõinek a viselkedése pontosan megmutatja, hogy mit gondolnak Jézusról. Tehát jelen írásban a barátom kérdése során megfogalmazódott gondolataimat foglalom össze kissé kibõvítve és rendszerezve.

Péter, a lánglelkû, megvallja Jézus messiásságát, mégis háromszor tagadja meg félelmében. Jézus ennek ellenére rábízza egyházát: „. . .Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erõt.” (Mt 16,18) Érzem, hogy Péter nem vagyok.

Vagy talán Pál lennék, aki veszett dühvel üldözi a keresztényeket, míg meg nem jelenik neki Jézus a damaszkuszi úton? Ez sem igazán én vagyok.

De hát ki nekem Jézus? Talán a jerikói vakkal tudnék azonosulni. Jézus megkérdi a vaktól, mikor elé vezetik, hogy mit akar tõle. A vak azt kéri, hogy lásson, de az eredeti szöveg jelentése ennél több: fényt, hitet kér Jézustól a világtalan. Ezzel az emberrel tudok azonosulni, mert sokszor kérek Istentõl a földi boldoguláshoz fontos dolgokat, de ezek – úgy érzem – nem öncélúak.

Sajnos, sokszor Tamás is vagyok, a mindennapi problémák között õrlõdve elfelejtem, hogy Isten tenyerén élünk, hogy gondomat viseli, akár a mezõk liliomainak. Jézus örömhírének egyik vezérmotívuma, hogy ne féljetek. Ha jól tudom, ez a „ne féljetek” kifejezés az evangéliumban az egyik leggyakrabban szereplõ gondolat. II. János Pál pápa is ezekkel a szavakkal kezdi meg beiktatása utáni beszédét: Testvéreim, ne féljetek attól, hogy befogadjátok Jézus Krisztust és az Õ erejét.

Sokszor elhangzik a diagnózis: beteg a magyar társadalom, neurotikus és depressziós. Nem gyógyszerek kellenének erre a bajra, „csak” hit. De sokszor hinni sokkal nehezebb, mint a gyógyszerektõl várni a megoldást, vagy alkoholba fojtani a bánatot. II. János Pál pápa híres és kedves mondata: „A világnak Krisztus kell!” A nemzetünknek is Krisztus kellene. De nem a szekták istene, ahol nem kevés szemfényvesztés és pénz segítségével azonnali megoldást kínálnak minden problémára. Ide az a Krisztus kell, akiben a kafarnaumi százados hitt. „Nem vagyok rá méltó, hogy betérj a házamba. Magamat sem tartom elég érdemesnek, hogy elmenjek érted. Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám.” (Lk 7,7) Hitén és alázatán Jézus is elcsodálkozik.

Legyen nekem Krisztus az, aki a századosnak volt. A történelem során nagyon sok alkotás, festmény született Jézusról, ezek nagyrészt természetesen egy elképzelt alak megjelenítései, mert kortársai nem rajzolták õt le, legalábbis nem maradt fenn ilyen anyag.

Mégis van remény, hogy egyszer kiderül, hogyan is nézett ki valójában. Több évtizedes vita tárgya a torinói halotti lepel. Nincs módomban megállapítani a lepel eredetének hitelességét, mégis számomra nagyon fontos a bennem élõ Krisztus-képhez a lepel emberének arclenyomata. Szobám falán függ ennek az emberarcnak a másolata. Sokszor elnézegetem ezt az arcot, és elõfordul, hogy nem merek a szemébe nézni. . .

Végezetül még egy Krisztus-ábrázolásról szeretnék szót ejteni, mely számomra meghatározó lett. Az elmúlt nyáron Horvátországban jártunk a közösségünkkel, és ellátogattunk Dubrovnikba. Az óvárosban tett sétánk közben betértünk a templomokba is. Azonban az egyikben nem szokványos kép fogadott minket. Egy kortárs horvát festõ (V. Remetin) kiállítása kapott helyet benne. Elõször megdöbbenve szemléltük az újszerû, szokatlan festményeket, késõbb bennem egyre nagyobb csodálatot váltott ki, ahogy elmerültem a képek gazdag aprólékosságában és rejtett utalásaiban. A képeken Jézus, a tenger és Dubrovnik volt látható, és egy tragikus történet, a háború fonta össze õket. Számomra a legmegrendítõbb kép az volt, amelyiken Jézus keresztre feszítve látható – ez eddig teljesen „szokványos” –, de a sebeit nem a szögek, vagy a lándzsa ütötte, hanem szárnyas bombák.

Nekem ez a kép azt üzente, hogy Jézust nem egyszer, a régmúltban, majd 2000 éve feszítették keresztre, hanem mindennap újra és újra keresztre feszítjük szárnyas bombáinkkal, gyûlölködéssel és bûneinkkel.

Jézus nekem az örök bizonyíték és bizonyosság arra, hogy az emberek által gonoszságra berendezkedett világban lehet helyesen és példamutató módon élni, mert csak így érdemes.

Ki számomra Jézus Krisztus? (nõ)

Jézus Krisztus személye, mint hús-vér ember és mint Isten szavának közvetítõje, egészen a közelmúltig nem gondolkodtatott el. Ha számításba veszem, hogy mely korszak gyermeke vagyok, milyen hatások befolyásolták erkölcsi, lelki fejlõdésemet, sajnos, van mit behoznom ezen a téren. Azokban az esztendõkben éltem életem elsõ húsz évét, amikor még azt is titokban kellett tartani, ha egy osztálytársam hittanra járt.

Néhány hónapos koromban megkereszteltek, a keresztlevelem szerint római katolikus vagyok. Van egy szeretett keresztanyám, akitõl az Anna nevet kaptam. Mondhatni, teljesen ateista neveltetésben részesültem. Nyaranta, amikor vidéki rokonoknál töltöttem a vakációt, sokszor elkísértem unokatestvéreimet a templomba, láttam, hogyan segítenek a papnak mise elõtt és után, mentem velük hittanórára.

Gyönyörû volt a templom, az orgonajáték, a templom falán pedig azok a festmények, amelyek Jézus életének egy-egy mozzanatát ábrázolták. Édesapámmal sokat sétáltunk a temetõben, kirándultunk a stációlépcsõhöz, amelynek szobrait minden alkalommal megcsodáltam.

Akkoriban még az idõszámításunk elõtt kifejezést használták a Krisztus elõtt helyett. Az iskolában sem érintettük tanulmányaink során a kereszténységet és Jézus személyét. Sajnos, még a középiskolai irodalomtankönyvek is csak futólag tettek említést a Bibliáról. Felnõttként szembesülök tudatlanságommal és hiányos felkészültségemmel.

Egy Képes Bibliával lepett meg nemrégiben legkedvesebb barátnõm, amelynek segítségével a hétköznapi nyelven megírt Ó- és Újszövetség történeteit ismerheti meg az olvasó. Természetesen a könyvben olvasott írások egyike sem volt ismeretlen számomra, sõt szinte mindet hallottam már, hisz egész életünket átszövi a szentírás gondolatvilága.

Krisztus történelmi személyiségében maximálisan hiszek, nem szükséges meggyõzni arról, hogy valaha létezett egy Jézus nevû férfi, aki cselekedeteivel és tanításaival nemzedékének kiemelkedõ személyisége volt. A hozzá fûzõdõ csodatettek már-már a hihetetlenség határát súrolják, az pedig, hogy a halála után feltámadt, és lelke a mai napig köztünk él, hétköznapi, földhözragadt gondolkodásom alapján nehezen elképzelhetõ.

Valahol azonban el kell vonatkoztatnunk a valóságtartalomtól. Milyen irigylésre méltó azoknak a boldogsága, akik hinni tudnak ebben a végtelen eszmeiségben. Tisztelettel nézek ezekre az emberekre, hiszen a kereszténység értékei a család szentségét is hangsúlyozzák, és magam is ebben a felfogásban szeretném nevelni saját gyermekeimet. Ebben a mai, elkorcsosult világban sokszor eszembe jutnak a nagyszüleim, akik már nem élnek. Ahogyan õk békességben, megértésben, jóban, rosszban együtt élték le életüket, úgy a mi nemzedékünknek is meg kellene tanulnia igazán szeretni, elfogadni egymást úgy, ahogy vagyunk, a hibáinkkal együtt. A hit ebben is segítségünkre lehet.

Természetfeletti hitrõl van szó. Nem azt kell kutatnunk, hogy vajon hol is lakik Isten, ahogyan ezt én gyerekként kérdeztem, amikor az ûrtechnológia fejlõdésével emberek jutottak el a világûrbe, újabb és újabb bolygókat fedeztek fel. Ez nem természettudományi kérdés, ez felette áll a tudományos okfejtéseknek.

Hogyan jut el valaki odáig, hogy nem kételkedik Krisztus jelenlétében, hanem úgy éli életét, hogy mindig vele van, figyeli õt valaki, aki vigyáz rá, és nem kell félnie a haláltól, mert csak a teste fejezi be földi pályafutását, a lelke megtér Istenhez. Talán akkor, amikor közeledik az én halálom pillanata, átértékelem addigi gondolkodásomat, szkepticizmusomat. Lesz egy szalmaszál, amibe belekapaszkodhatok, és akkor nem kell majd félnem a haláltól.

Egyszer szeretnék beszélgetni egy hívõ emberrel, aki bemutatja nekem ezt az életérzést, aki elkalauzol képzeletben Isten országába. Nem erõszakos agitátorra gondolok (olyanokkal már többször volt dolgom), hanem egy türelmes és meggyõzõ keresztény emberre.

Jézust magunkban kell megtalálnunk, hogy párbeszédet alakíthassunk ki vele, mert ennek a kapcsolatnak interaktívnak kell lennie. Szólnunk kell hozzá, kérdeznünk kell tõle, és csak akkor lehetünk elégedettek, ha válaszol nekünk, odafigyel ránk.

Ki nekem Jézus Krisztus? (nõ)

27 évesen, két református hitre keresztelt gyermekemmel álldogáltam egy napsütéses vasárnap délelõtt a buszmegállóban. Mellénk érkezett Tóth néni a szomszéd utcából, akit gyerekkorom óta ismertem. Beszédbe elegyedtünk. Kérdezte, miért nem járnak a gyerekek vasárnapi iskolába. Meglepõdtem. (1. megérintés)

Nekem mindkét szülõm hitben nevelkedett, a kornak megfelelõen. Késõbb a történelmi események úgy hozták, hogy egyik sem maradt meg hitében. Engem küldtek többször is, hogy járjak hittanra és konfirmáljak, de akkor kínos volt. Nem jártam, nem hiányzott.

Tóth néni felvilágosított, hogy a kereszteléskor fogadalmat tettem, hogy gyerekeim a megfelelõ idõben önként tesznek bizonyságot hitükrõl. Következõ vasárnaptól elvittem a lányaimat a hittanra, azaz vasárnapi iskolába. Feri bácsi, a fiatal lelkész azonnal belopta magát a gyerekek szívébe. (2. megérintés) Hazafelé ezer kérdéssel bombáztak kislányaim, de ostobán álltam, nem tudtam a választ egyetlen kérdésükre sem, csak azt éreztem, hogy ez a közösség, ez a szellem jó. Néhány hétvége így telt el, énekeltünk (mert én is mint várakozó szülõ énekelhettem), imádkoztunk (megtanultam az imádságokat, mint a gyerekek), beszélgettek a gyerekek Feri bácsival az élet dolgairól egy-egy bibliai történet kapcsán, mint szeretet, becsület, barátság, hazugság, megértés és számtalan fontos kérdés. Elvarázsolt mindhármunkat. Hétrõl hétre kezdtem magam egyre rosszabbul érezni, hogy a gyerekeim kérdéseire nem tudok válaszolni. Megkérdeztem Feri bácsitól, hogy felnõtt fejjel lehet-e konfirmálni. Lehetett. Abban az évben indult elõször felnõtt konfirmáló csoport. Hárman voltunk. Vasárnap délutánonként elbeszélgettünk azokról a kérdésekrõl, hogy Jézus mennyire volt történelmi, mennyire hitbéli, és számos bennünket foglalkoztató mindennapi kérdésrõl. Egyre jobban kezdett átitatni a jó érzés. Rájöttem, hogy mennyire gondomat viselte Isten eddig is, amikor azt hittem, „szerencsém” van, amikor azt hittem, mennyire ügyes vagyok stb. (Ma, ha visszagondolok, nem is tudom, hogy lehettem ilyen nagyképû, hogy feltételezhettem azt, hogy én mindenre képes vagyok, mindent meg tudok oldani egyedül.) Eljött a várva várt nap. Csodálatos napsütéses hûvös téli vasárnap délelõtt volt. (3. megérintés) Ahogy a templom ablakán besütött a nap, úgy éreztem, egy új világ hívogat édesen. Borzongtam ettõl a különös hangulattól. Katartikus élmény volt: új élet kezdõdött számomra. Nagyon boldog voltam, hogy a nagyszüleim is megélhették még velem ezt a csodát. (Istenem, mennyire boldogok lehettek, hogy a rég lelkükben õrzött hitet valaki átveszi az unokáik közül!) Nem sokkal ezután csendben elmentek mindketten, de Jézus segítségével sokkal közelebb maradtak hozzám, mint azok, akik ez elõtt az élményem elõtt távoztak tõlem.

Nap mint nap érzem, hogy Jézus velem van, erõt ad, megvigasztal, átsegít számtalan megoldani való feladaton. Hálát adok neked érte, Mennyei Édesatyám!

Ki nekem Jézus? (férfi)

Elmúlt 2000 éve, hogy megszületett egy távoli ország Názáret nevû falujában egy szegény ács mesterember családjában. De életével, tetteivel, tanításával bebizonyította, kicsoda valójában: Õ Isten fia, a Megváltó, a megtestesült Ige.

Hosszú és keserves volt az útja a betlehemi barlang sötétségébõl Isten jobbjának fényességéig, ahogy születésünktõl halálunkig nekünk is hosszú utat kell bejárnunk ahhoz, hogy megtaláljuk Istent. A tanítványok tanúságtételein, a Szentíráson és az Egyház 2000 éves tanító szolgálatán keresztül „készen” kapjuk ugyan a tudást Jézus tetteirõl, és a keresztség által meghívást is kapunk az Isten-gyermekségre, ez mégsem elég. Jézus mindannyiunkat személy szerint hív meg követésére, és nekünk fel kell ismernünk ezt a pillanatot, hogy igent mondhassunk rá. Õ számon tart és egyenként szeret minket olyannak, amilyenek vagyunk. De hív és kér, hogy fogadjuk el Õt, s próbáljunk segítségével jobbá, igazabbá válni, és ne féljünk a tökéletességre törekedni. De ki merné elhinni, hogy gyarló és törékeny ember létére akár csak meg is közelítheti a tökéletest? A kegyelem és a hit jön segítségünkre ebben is. „Tedd meg, ami Tõled telik, és kérjed azt, amire gyönge vagy” – mondja Szent Ágoston.

Személyes életemben mindig jelen volt Jézus. Hol távolabb, hol közel, s volt, hogy hátat is fordítottam neki. De érzem, hogy az igazi „nagy találkozás” még várat magára, csak figyelnem kell, hogy a döntõ pillanatban igent tudjak mondani rá.