Roska Tamás

INFORMÁCIÓS ÉS DEZINFORMÁCIÓS TÁRSADALOM
– NYÁRI GONDOLATOK 2002

Bevezetés

Sok év után újra nyaralok. Egy hetet, itthon a Balatonnál. Be is tettem magamnak egy pár könyvet, amelyet nyugodtan, átelmélkedve szeretnék elolvasni. Egynél leragadtam: Cassierer Egy esszé az emberrõl. Az örök kérdésrõl szól: mi az ember? ki az ember? hogyan gondolkodtak errõl az elmúlt hat évezred gondolkodói? Mi változott, mi nem?

Egyik fiam régóta tudja, mennyire érdekel ez a kérdés, és amikor hallott errõl a könyvrõl, telefonált. Másnap megrendeltem az interneten az amazon.com elektronikus könyváruházban, majd pár nap múlva megérkezett a könyv. Bele-beleolvastam, de nem volt idõm figyelmesen, elmélkedve elolvasni. Most, hogy végre van, egy-egy passzust a felfedezés izgalmával olvasok újra. Például: megismerésünkben az intuíció és a biztos elvek kéz a kézben haladnak. Kant írta: az elvek intuíció nélkül üresek, az intuíciók elvek nélkül vakok.

    Vannak absztraktabb, mélyebb igazságok – a legtöbb tudományos eredmény, ha pontosan fogalmazunk, ilyen. Ekkor a részleteket megérteni nem tudó ember csak metaforákon keresztül tudja ezeket megközelíteni. De olyan logikailag megfogalmazható igazságok is léteznek, amelyekrõl elvileg sem dönthetõk el, hogy igazak vagy hamisak (Gödel-tétel). Másrészt vannak olyan mély emberi igazságok, amelyek csak költõi eszközökkel írhatók le. Talán nem véletlen, hogy az evangéliumok üzeneteit is nagyrészt így közlik ihletett szerzõik. Ezt mindenki, aki „éhezi és szomjazza az igazságot”, vagy akit az élet megpróbáltatásokkal terhel, megérti. Ez is az emberségünkhöz, ember voltunkhoz tartozik.

    Az absztraktabb ismeretek közé tartozik a számítógép lényegének a fogalma, amely jó 50 éven keresztül nem sokat változott. Pontos, absztrakt, ugyanakkor valósághû megértéséhez azonban matematikai és mûszaki elõtanulmányok szükségesek. A jelen esszében ennek ismertetésére nincs mód. A számítógéprõl azonban gyakorlati ismereteink mégis vannak, hiszen ezek – az internettel összekapcsolva – átszövik mindennapi életünket. Nem is gondolunk arra, hogy ugyanakkor ezekben az években zajlik a számítógéprõl alkotott fogalmunk lényeges gazdagodása az elmélet és lassan majd a gyakorlat szintjén is.

A mai világban az emberiség kisebb, gazdagabbik része („az OECD országok”) el van árasztva információval, hála az információs technológiák óriási fejlõdésének. Mi ebben élünk – geográfiailag a szakadék szélén, de a szerencsésebb oldalon. Ebben az információáradatban – eufemisztikusan „információs társadalomról” beszélnek az „okosak” és „modernek” – a küzdelem a figyelemért folyik, és eközben idõnk nagy része sokszor teljesen feleslegesen telik. A mai kor „Diogenésze” joggal járhatna nappal lámpással: „keresem az embert.”

A jel/zaj viszony

    A híradástechnika témakörébõl nõtt ki mintegy ötven éve az információelmélet. Egyik fontos fogalma a jel/zaj viszony. Egy üzenet felismerhetõsége jelentõsen függ az üzenettel együtt érkezõ zajtól. Régi technika, hogy ha nehezíteni akarjuk az üzenet megértését, akkor tudatosan zajt keverünk hozzá. Emlékezzünk például a Szabad Európa Rádió és sok más nyugati rádió 56 utáni zavarására. Ma, az „információs társadalom” idején sokkal rafináltabbak a módszerek. A figyelem elterelésének „pozitív” technikái törnek elõre. A félrevezetõ információval való elárasztás a dezinformáció egyik módja. Ha nincs „szûrõm”, azaz megalapozott világképem – ami persze folyamatosan változhat, finomodhat –, el vagyok veszve.

    Az elmúlt 12 év hazai története tanulságos példákkal szolgálhat. Gondoljunk a pápalátogatás körüli zavarkeltésre, vagy az e nyári közéleti erkölcsi krízishelyzet jól szervezett „levezetésére”, a legrosszabb emlékû rendõri és dezinformációs akciók újra felbukkanására. Ha nem éltem volna át a korábbi évtizedeket, talán magam is bedõlnék. Nem újdonság. Romain Rolland írta valahol: Párizsnak az irodalom az árulója (a korabeli híres regények elfedik annak a sok-sok ezer tiszta léleknek a valóságát, akik nem a mulatók és a nyilvános „társasági élet” világában éltek). Bárcsak irodalmi síkon maradna mindez.

A jel/zaj viszony objektív csökkenésének azonban természetes okai is vannak. Világszerte nõ a tömegmédiumokban szereplõ mûveletlen, tudatlan, sokszor büszke közönségességgel megszólalók hada (nõ a „zaj”), ugyanakkor csökken a mélyebb, alaposabb mûveltséggel rendelkezõk, illetve az erre oktató iskolák befolyása (csökken a „jel”). A felületes ismeretekkel, hazugságokkal naponta agyontömött és valódi történelmi ismereteikben, emlékezetükben folyamatosan felejtõ személyek képtelenek helyesen tájékozódni, helyesen kérdezni. Hogyan kérdezzünk, ki szól a fontos dolgokról? Mondhatjuk, ott vannak a „böngészõk” (az Alta Vista, az alta vizsla stb.). Igen ám, de ezek a böngészõk – akarva-akaratlanul – a készítõik prioritását, „világképét” tükrözik. Tessék csak rákérdezni lényeges dolgokra ezekben a böngészõkben, lehet nulla vagy ezer találat. Az ezerbõl melyik az az elsõ tíz, amit még egyáltalán megnéz az ember? Hát az, amit a készítõ fontosabbnak tart – mondjuk a New York Times vagy a Pravda, vagy a Népszabadság híreit. És ha a Wall Street Journalban, vagy a Neue Zürcher Zeitungban volt, vagy ha egyikben sem, csak megtörtént?

    A logikának Arisztotelész utáni legnagyobb alakja Kurt Gödel. Amikor – Einstein szavaival – a XX. század fentebb röviden említett, legmegrázóbb tudományos eredményét elõször közzétette 1929-ben, szinte senki sem figyelt rá, még a tudomány világából sem (Neumann János kivételével). Több mint egy évtizedig sem Bécsben, sem Princetonban nem kapott állandó állást (végül, halála elõtt pár évvel Einstein és Neumann határozott fellépésére kapta meg Princetonban az állandó állást). Pedig az 1901 óta Hilbert által kitûzött prominens problémát oldotta meg – negatív irányban. Nevezetesen, vázlatosan: minden logikai axiómarendszerben van legalább egy olyan állítás, amirõl elvileg sem dönthetõ el, hogy igaz-e vagy hamis. Én magam nem is hallottam róla az egyetemen. Mondjuk, ez akkor nem volt „politically correct”. De még évekig utána sem tanították sok helyen. Talán nem illett-illik bele a materialista babonák közé, vagy a hurrá-optimista nézetrendszerbe, vagy túl absztrakt?

Leomlott publikációs monopólium

    Az érem másik oldala viszont az, hogy ha valakinek van világképe, és tud kérdezni, akkor szinte határtalan ismeretanyaghoz tud hozzájutni.

    Nemrég „véletlenül” tudtam meg egy új szolgáltatás létét. Levélben megkérdezték, hogy egy nemrég megjelent könyvünket rátegyék-e az „ebrary” szolgáltatásra. Ez azt jelenti, hogy ha az ember a www.ebrary.com-ra rálép, akkor ma a világ több mint 20 legjelentõsebb és sok más kiadójának könyveit olvashatja, ingyen (ha részeket letölt, kinyomtat, azért fizetni kell). Kipróbáltam, és „alig tudtam letenni” néhány új könyvet.

    Valóban, hihetetlen lehetõségeket rejt az információtechnika, igazán élni vele azonban csak tanult, mûvelt, intelligens emberek tudnak. A többieknek fel kell hívni a figyelmét arra, hogy melyek azok az internet-címek, amelyek egy-egy témakörben a megbízható és fontos információkat tartalmazzák. Ki hívja fel erre a figyelmet? Szerencsére sokasodnak a pozitív példák is.

Az iskola válaszúton

    Nem kell nekünk minden gyermekbetegséget megkapni. Több mint két évtizede jelent meg az akkori amerikai nevelésügyi miniszter nevével fémjelzett „Bennett-jelentés”: Nation at risk. E szerint az USA legjelentõsebb nemzeti rizikófaktora az átlagosan alacsony mûveltség, ennek melegágya az átlagosan alacsony színvonalú állami közoktatás. Jó ideje közismert volt az amerikai és skandináv országok alacsony közoktatási színvonala. A 90-es évek közepén az illetékes vezetõ nagy lelkendezve újságolta néhányunknak az Akadémián, hogy az új NAT-ban innen vették a példákat. . . Hová vezet a tudatlanság! Amíg valakinek nincs alapfokú világképe, alapismerete, teljesen felesleges a „böngészés”.

    Esettanulmányok sokaságából két nemrég olvasott példát idéznék. Chicago környéki, hátrányos helyzetû iskolákat vizsgáltak meg. Több helyen jó szándékkal agyontömték az iskolákat számítógéppel. Az eredmény szinte mindenütt negatív volt (a nem túl építõ játékprogramokat és egyéb kétes értékû „site”-ok nézegetését tanulták meg a gyerekek). Ugyanakkor néhány más iskolában pár tanár vagy a szülõk odafigyelése „csodákat” tett. Az egyikben az órák után is foglalkoztak a gyerekekkel, sportoltak is, szinte mindennap. A másikban egy dél-kelet-ázsiai országból érkezett családok gyerekei tanultak. Az édesanyák, bár nem tudták jól az angol nyelvet, szokásaikat követve azonban egész délután követték gyermekeik életét, tanulását, játékait. Odafigyeltek rájuk.

    Az ismeretszerzés mindenkitõl erõfeszítést követel. Folyamatosan. A „játszva tanulás” inkább az óvodások korosztályában ajánlható. Késõbb minden tanulónak meg kell küzdenie az egyre absztraktabb és gazdagabb ismeretek megtanulásával. Ezt lehet segíteni, de küzdelem nélkül nincs tudás, nincs jellem, nincs felelõs család, helyette atomizálódik a társadalom, és létrejön a „plaza-fiatalság” sivár lelki-szellemi sivataga és magánya.

Több hozzáértõ figyelmeztet: romlik közoktatásunk színvonala. Nem ismerem ezt a szférát (gyermekeim kinõttek belõle, unokáim még kicsinyek). Azt azonban világosan látom, hogy talán legfontosabb nemzeti kincsünkrõl van szó. Ennek gyökere a tudás, a becsületes munka és a jellemes viselkedés társadalmi presztízse. Szinte minden magyar Nobel-díjas a középiskoláit dicséri.

    Vigyázat, e folyamatnak az idõállandója 1-2 generáció. Az „Öveges-nemzedék” hatása is 1-2 generációig tartott. A tûzzel és gyermekei-unokái esélyeivel játszik, aki a „böngészve-játszva” tanulás naiv ígéreteinek engedi gyermekeit óraszám tévét nézni, tanácstalanul „szörfözni” a világhálón Az eredmény: 18 éves korra intellektuálisan satnya és/vagy jellemgyenge, plazákban lézengõ, kiszolgáltatott fiatalok tömege. Örvendetes azonban az, hogy ennek az ellenkezõjét is, egyre több iskolában, tapasztaljuk. Nyílik az olló – világszerte.

Egy-egy jó iskola maga válik „tartalomszolgáltatóvá” a növendékei és szüleik számára. Azt a szellemi tartalmat, amit át akar adni, ma könnyebben és szemléletesebben lehet összegyûjteni és felkínálni, tanulóknak és szüleiknek egyaránt. Ezt ma már pár CD-n is össze lehet állítani, néhány tucat jó könyv társaságában.

Gyakran utalok a világ elsõ számú bankára, Alan Greenspan nem régi elemzésére, amelyben a XXI. század új gazdaságában sikeres „koncepciókidolgozó” személyek oktatási igényeirõl ír:

„A XXI. század új gazdasága innováció vezérelte gazdaság. . . A hozzáadott értékben egyre nagyobb a koncepcionális rész. . . Az absztrakt gondolkodásra való képesség egyre fontosabb lesz sok foglalkozásban. . . Az erre való nevelésben igen fontos a filozófia, az irodalom, a zene, a mûvészet és nyelvek tanítása. . . . A legtöbb új koncepcionális felfedezés alapvetõen interdiszciplináris, különbözõ szakterületek szinergiájára épül. . . Egyre fontosabb az élet azon élményeinek megértése, amely túlmutat az anyagi jóléten. . . Az az élmény, amit pl. Mozart Nagy d-moll zongoraversenyének hallgatása jelent, kitágítja a horizontot, és ugyanakkor sok a közös vonása, például egy fontos matematikai probléma megoldásával. . .”

Virtuális valóság és elmagányosodás

    Nemrég érdekes elemzést olvastam az internet egyik társadalmi hatásáról. Az USA-ban a naponta több órát az interneten szörfözõk körében határozottan magasabb a depressziósok aránya. Úgy tûnik, az emberi természet általában igényli a valódi valósággal és a valós személyekkel való találkozásokat. Ez a személyesség feltételezi a kifejezõkészségnek, a jó fogalmazásnak, a gondolatok élményszerû átadásának fejlesztését. Ennek része például a mûvészi értékekkel való katartikus találkozás, de a verstanulás is. Egyáltalán felértékelõdik az aktív és az elmélkedõ életmód váltakozásának helyes ritmusa és az erre épülõ érett, mûvelt, felelõs személyiség társadalmi, valódi presztízse. Nem az igénytelenségre építõ tömegmédiában, de a felelõs pozíciók nagy részében.

Felsõfokú tömegképzés – kutató egyetem

    A 80-as évek végén a felsõfokú képzésben részt vevõ korosztály aránya Magyarországon 8-9% volt – ugyanakkor, amikor például még az úgynevezett fejlõdõ országok némelyikében is a 40%-ot közelítette. A 8-9% valóban „szomorú” bizonyítvány. Mintegy évtized kellett a 40% eléréséhez, és ha igaz, 2005-re az 50%-ot is elérjük – mindezt egy történelmileg igen rövid idõ alatt. Nyilvánvaló azonban, hogy ez alatt az idõ alatt nem nõ ugrásszerûen a jó elõismeretû diákok száma.

    Ugyanakkor elsõdleges érdekünk, hogy megtartsuk, sõt fejlesszük a kiemelkedõ szellemi csoportokat és fakultásokat, ahol az egyetlen minõségi mérce az oktatók és hallgatók teljesítménye nemzetközi összehasonlításban. Ebben segíthet az információs technológiák aktív használata. De ez csak egy feltétel. A kulcskérdés a valódi világ kísérletes és absztrakt, mély megismerése az adott szakterületen. A kutatóegyetemeken el kell jutni az ismeretek határáig, ez a kihívás! Valószínûleg ezt nem lehet tömegesen szervezni, bár a távjelenlét új technológiái sokat segíthetnek. Itt a kutatótanár személyes közremûködésére is szükség van.

A kutatóegyetemi sikeresség alapja az ehhez igazodó életmód.

A multidiszciplináris képzés és mûveltség igénye

Nemrég svéd–magyar együttmûködésben az MTA épületében volt egy Nobel-szimpózium. Ketten beszéltünk a kutatóegyetem jövõjérõl, svéd részrõl a Karolinska Egyetem rektora tartott elõadást. Nem beszéltünk össze, nem is ismertük egymást. A konklúzióink mégis nagyon hasonlóak voltak. Itt csak egy szempontot emelnék ki.

    Ma a világ és az ember megértésében nélkülözhetetlen a multidiszciplináris képzés a kutatóegyetemeken. A két csúcstechnológia, a biotechnológia és az információs technológia – illetve ezek háttér-alaptudományai – egymást is befolyásolják. Multidiszciplináris megközelítésben kell ezeket tanítani, kutatni, valamint széles körû alapmûveltséget kell nyújtani a hallgatóknak.

    Az elektronika-információtechnika a méretcsökkenésben eljut a molekuláris méretekig, a nanométerek nagyságrendjébe. Ebben a méretvilágban képesek mérni és programozottan beavatkozni az új eszközök. De ez a méretvilág az élõ szervezetek mûködési mechanizmusainak méretvilága. Itt kapcsolódik össze a két csúcstechnológia. Ennek eredményei a bionikus eszközök, amelyek az emberekbe is beépíthetõk. Ennek elsõ példányai már „mûködnek” (több tízezer emberben például halló protézisek), és ennek távlatai egy külön esszét igényelnének.

    Talán nagyobb erkölcsi kihívásokkal találjuk majd szemben magunkat, mint az atombomba, illetve atomenergia kérdéskörében, vagy a környezeti ártalmakkal kapcsolatban. A világban végbemenõ változások, az új technológiai lehetõségek adta új termékek és szolgáltatások, valamint a természeti és társadalmi katasztrófák elkerülési és/vagy kezelési módszereinek megértése azonban szintén multidiszciplináris képzést igényel, beleértve a posztgraduális képzést, amely átnyúlik a csúcstechnológiás kezdõ vállalatok világába is. E terület mûvelése intenzív, folyamatos, és személyes találkozásokat is igényel. „Bicikli-távolságon” (biking distance) belül kell lenniük a részvevõknek – ahogyan ezt a Karolinska Egyetem rektora fogalmazta –, és a Földet behálózó kollaborációkba kell ezt beleágyazni. Új jelenség, hogy 30-35 éves korára kerül ki egy fiatal ebbõl a képzési-kipróbálási folyamatból.

    A fentiekbõl következik, hogy egy új társadalmi jelenséggel állunk szemben. A jövõ „információs” és „bio”-technológiai eszközökkel ellátott „információs” és „bionikus” társadalmát alakító szakemberek képzése és felelõssége meghatározó jelentõségû lesz.

Egy új kezdeményezés – multidiszciplináris információs technológiai kar a Pázmány Egyetemen

    1989-tõl életem egy részét, évente több hónapot töltöttem a Berkeley Egyetemen, és sok más kiváló egyetemen tettem látogatást. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit lehet itthon versenyképesen megvalósítani, akár jobban is csinálni. Doktoranduszaim sikerélménye Berkeleyben (és másutt) néhány lehetõségre felhívta a figyelmemet. Hasonló élményeket szereztek azok a professzortársaim, akikkel 1998-ban egy új „kaland”-ba kezdtünk.

    1998-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megalapították az Információs Technológiai Kart. 2000-ben megindult a posztgraduális képzés, 2001-ben pedig megindítottuk a graduális képzést. A kar, relatíve kis létszámmal, multidiszciplináris egyetemi képzést és posztgraduális (doktori) képzést nyújt négy MTA-kutatóintézet és néhány jelentõs vállalat aktív közremûködésével. Információtechnikus mérnökök képzése folyik (electronic and computer engineering, information technology), de olyanoké, akik az élettudományokban is járatosak (elsõsorban a funkcionális idegtudományokban). Alapos fizikai és matematikai ismeretekkel, valamint mûveltségi és menedzseri ismeretekkel rendelkeznek majd, és az angol nyelvet mint második tanítási nyelvet sajátítják el (részletek megtalálhatók angolul is a www.itk.ppke.hu-n). Ebben a felfogásban ez a fakultás Európában úttörõ (az USA-ban három helyen volt ilyen kezdeményezés, amikor indultunk). Arról van szó, hogy a graduális képzés kezdetétõl a természettudományi alapképzés kiegészül a biológiával és idegtudománnyal. E multidiszciplináris „mûszaki informatika”-képzésben egyaránt fontos az érzékelõk, a processzorok és az ezeket mûködtetõ programok ismerete. Nem informatikus programozók képzésérõl van szó, hanem egy új mérnöki mûfaj megteremtésérõl. A kar ellátja az egyetem központi információs technológiai funkcióit és az alkalmazott természettudományi képzés feladatait is.

Fontos, hogy nemcsak – sõt többségében nem elsõsorban – leendõ kutatók, hanem olyan mérnökök képzése folyik, akik a szokásos informatikai munkahelyek mellett a jövõ új iparágait és szolgáltatásait jelentõ munkahelyeken is kiemelkedõen lesznek alkalmasok. Az õ fejükben már egy olyan komplexebb világkép alakul ki, amellyel kevesen fognak rendelkezni. Õk már remélhetõen meg tudják majd különböztetni az információt és a dezinformációt.

Az emberrõl alkotott kép
a tudományos reflexiók szintjén

    E karral az Egyetem extenzív fejlõdése lezárult, ugyanakkor a fakultások együtt az emberrõl alkotott kép tudományos reflexiójában teljességre képesek: a filozófia, teológia, bölcsészet, jog- és államtudomány (közgazdasági ismeretekkel), információs technológia (matematikai, fizikai, idegtudományi ismeretekkel) zárják a kört. Úgy tûnik, ezek azok a diszciplinák, minimálisan, amelyek nélkül ma már nem lehet a tudományosság igényével vizsgálni az ember helyét és misszióját az univerzumban.

    Meggyõzõdésem, hogy az új kar e kísérlete az egész magyar felsõoktatás számára fontos tanulságokkal szolgál majd. Másrészt e multidiszciplináris képzéssel felhívjuk a hallgatók figyelmét és érdeklõdését az alapkérdésre: ki is az ember, mi is az ember a XXI. század elejének információs és dezinformációs társadalmában. Hogyan leszünk képesek arra, hogy felelõs módon készítsünk bionikus eszközöket? Hol vannak a megértésünk korlátai? Mi az egyéni, családi és kisebb-nagyobb közösségi felelõsségünk a XXI. század elején?

    E kérdésekre nem az interneten böngészve találjuk a választ. Inkább olyan elmélkedésekben, amelyeket az Evangélium iránytûje vezet, és multidiszciplináris ismeretekkel rendelkezõ, az ember drámáját együttérzõen, szolidárisan megélõ egyének és közösségek folytatnak.

    Énekeljetek az elmétekkel – írja Szent Pál közvetlenül a szeretethimnusz után. Az emberi intellektus kétféle képességére, az intuitív és a logikai képességre egyszerre szükségünk van. A mûvészet, a tudomány és a Lélek ihletésére egyaránt vágyakoznunk kell.

Budapest, 2002. október 6.

Cséfalvy Pál–Antonietta De Angelis (szerk.): A magyar kereszténység ezer éve. Hungariae Christianae Millennium. Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, Budapest 2001, 411 old. Számos színes fényképmelléklettel és reprodukcióval.

A magyar millennium alkalmával kiállítást rendeztek a Vatikáni Múzeumban (2001. okt. 10–2002. jan. 12) és a budapesti Nemzeti Múzeumban (2002. február–2002. május). A pazar kiállítású albumot a Vatikán és a Magyar Katolikus Püspöki Kar a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával jelentette meg. A második rész az említett kiállítások katalógusait tartalmazza; a kiállított tárgyak leírása 34 szakember munkája.

Az elsõ rész áttekintést ad a magyar kereszténység ezer évérõl, az államalapítástól kezdve mostanáig. Külön hangsúlyt kap a magyar állam és a Szentszék, a magyar nemzet és a pápaság kapcsolatainak megvilágítása (Tóth Endre, Erdõ Péter, Molnár Antal és mások tanulmányai). Ezenkívül a magyar történelem és kereszténység néhány kiemelkedõ személyiségét mutatják be: Pázmány Péter és II. Rákóczi Ferenc (Bitskey István), Prohászka Ottokár (Szabó Ferenc), Mindszenty József (Szõke János). A második fejezet azt vázolja, hogy milyen fontos szerepet játszott a kereszténység és az egyház a magyarországi mûvelõdésben, oktatásban: magyar szentek (Puskely Mária Kordia), liturgia, szerzetesrendek, egyházmegyék alakulása (Török József), zarándoklatok (Barna Gábor), egyház és oktatás (Mészáros István), mûvelõdéstörténet (Bertényi Iván és Bitskey István), mûvészettörténet (Mikó Árpád és Jávor Anna).

Angelo Sodano bíboros elõszavában utal II. János Pál pápa 2000. aug. 16-i üzenetére, amelyben a szentatya a magyar millennium alkalmával arra buzdította a magyarokat, hogy maradjanak hûségesek a kereszténységhez, „ápolják az emberi lény méltóságában elpusztíthatatlanul gyökerezõ kölcsönös tiszteletet és szolidaritást”. Orbán Viktor miniszterelnök pedig ezeket írta elõszavában: „A mögöttünk hagyott kommunista diktatúra idején keresztény múltunknak ezekbõl az emlékeibõl éltünk és éltünk túl. Az 1938-as eucharisztikus kongresszus, Mindszenty bíboros hõsi helytállása, papok és hívek százainak hõsies hite és a szentatya két felemelõ látogatása ellenpontozták a XX. század istentelen borzalmait. Meggyõzõdésem, hogy az ezredév vége egyben új kezdetet, szellemi, lelki megújulást is jelez. . .”   (R)

Várnai Péter

 A HIT A CIVILIZÁCIÓ ANYJA

„Egyetemeink a Valódi Valóságra tekintenek”

Egy az esztergomi bazilika mellett 1990 tavaszán lefolytatott beszélgetésre emlékezve, ajánlom dr. Roska Tamás Bolyai-díjas professzor úrnak.

Egység szolgálatában

Korunkban az egyetemeknek egyre szerteágazóbb igényeknek kell megfelelniük. Az igények mennyiségi és minõségi oldalról is jelentkeznek. Növekvõ mennyiségi anyagot növekvõ hallgatói létszámnak kell továbbadni úgy, hogy a minõség is javuljon.

A helyzet értelmezése érdekében érdemes visszatekintenünk a múltba. A középkor egy egységes átfogó rendszer kidolgozását tûzte ki célul. A világot Isten teremtette, középpontjában pedig az istenképet hordozó ember állt. A hét szabad mûvészet, benne a trivium és a quadrivium a kor tudományának teljességét ölelték fel. A kora középkor nagy tanítójának, Boethiusnak és Szent Tamásnak az átfogó tanítási rendszerei – Summái – ezt a célt szolgálták. Bár a középkorban létrejött egyetemek a kor valamennyi tudományágát mûvelték, azonban számuk kevés volt, a hallgatók létszáma sem volt magas, és így kevés ember jutott el a széles körû, tudományos ismeretekhez. Késõbb az újkorban az egyes tudományokat egységbe foglaló teológia a háttérbe szorult, így az egyes tudományok egyre határozottabban különváltak egymástól. Ez a jelenség ugyan segítette a szakmai specializációt, azonban az egységes szemléletmód kialakítása egyre nehezebbé vált.

A XXI. század megkerülhetetlen kérdése: a szaktudományok képesek lesznek-e egy átfogó ember- és világképet felmutatni? A XIX. században felerõsödõ humanista önállósodás és a nyomában járó nemzetállami törekvések, majd a XX. században jelentõs természettudományi eredmények – élükön a fizikával – voltak megfigyelhetõek. Korkérdés, hogy az új évezred elsõ századára beharangozott élettudományok, az információs technológiák elõretörése szolgálja-e az emberiség valódi érdekeit. A szaktudományok erõsödõ önállósodása mellett nem lesz-e hamis utópia az egységes szemléletmód kialakítása? Ezek a kérdések is azt jelzik, hogy a társadalom komoly igénnyel fordul az egységes tudást kínáló egyetemek felé, és felértékeli azok szerepét. Ezzel indokolható, hogy a gazdasági kapcsolatokat szorgalmazó, egyre inkább a fogyasztói és az információs eredményeket hajszoló új Európában az egyetemeknek a társadalomban betöltött szerepét és faladatait újra kell gondolni. Véleményem szerint feladatait három fõ területen lehet megjelölni. Az egyetem

– legyen a tudományos alapkutatások és a fejlesztések vezetõje;

– legyen az új nemzedék, valamint a társadalom szellemi és lelki alakításának a helye;

– és fogja egységbe a szaktudományokat, amelyek egyre nagyobb önállóságra törekszenek.

Igény a Valódi Valóságra

Posztmodern világunkban, a harmadik évezred kezdetén a specializáció általános igénnyé vált. Az ember az élet egyre kevesebb területérõl egyre többet kíván tudni. Piacosodó társadalmakban a tudomány értékmérõi a fejleszthetõség, az átjárhatóság és az eladhatóság lesznek. Felértékelõdik a matematikai alapú ismeretek és az informatika szerepe. Felhasználói szinten pedig általánossá válik az információs eszközök, a virtuális tér – mint tudományos terep – széles körû alkalmazása. Az egzaktnak nevezett tudományok megerõsödése mellett azonban nem feledkezhetünk meg a valóság tiszteletérõl sem. A metafizikai alapú gondolkodás, a lét tisztelete folyamatosan józanságra int. Emlékeznünk és folyamatosan emlékeztetnünk kell arra a tényre, hogy az egész rendszer – az igazságosan és szeretetben berendezett emberi közösség – alapvetõ egységre törekszik. „Mind az ész, mind a hit fénye Istentõl származik, ezért nem állhatnak szemben egymással.” (Fides et ratio 43.) Az embernek a Valódi Valóságra nyitott igényét az anyagi javak fogyasztása és csak ennek a világnak az értékei nem elégítik ki. Antropológiai állandóink közé tartozik, hogy az ember biztonságra, elismerésre, szeretetre vágyik. Szeretné tudni, hogy mindaz, amit munkájával létrehoz, a boldogságát szolgálja. Bár megismerésük módszerei különbözõek, mégis az immanens és a transzcendens világ egyaránt részét képezik a valóságnak, mégpedig egymást kiegészítõ és kölcsönösen feltételezõ módon. A nyolc boldogságban megfogalmazott vágy minden ember szívében megvan, tudományos vagy világnézeti hovatartozástól függetlenül. II. János Pál pápa így tanított errõl a kérdésrõl a XVII. Ifjúsági Világtalálkozón Torontóban: „Sokan beszélnek a fiataloknak arról az örömrõl, amelyet pénzzel, sikerrel, hatalommal lehet megszerezni. Arról az örömrõl beszélnek, amely az érzékek felszínes és hamis öröme. Az ember boldogság utáni vágya törvényszerû. Krisztusnál van meg a vágyra a válasz. Az igazi öröm olyan gyümölcs, amelyet csak hosszú és nehéz küzdelemmel lehet megszerezni. A gyõzelem titka Krisztusnál van. Alakítsuk át a boldogságról vallott véleményünket! A boldogság Krisztus arcának a képe. Nézzünk az Õ arcába!”

Kultúra és álkultúra

Európa egyetemei követik a földrész társadalmi életének folyamatait. Ilyen folyamatok például az integráció, vagyis az egységesülésre való törekvés, és a gazdaság növekvõ befolyása. Mind a két folyamat új lehetõségeket, de ugyanakkor veszélyeket is rejt magában. Az integráció lehetõséget adhat az egységes, magas szintû tudás elsajátítására, de háttérbe szorítja a helyi kultúra értékeit. A gazdaság pedig támogatást adhat az intézményeknek, de azok mûködését a saját elképzelése szerint akarja irányítani. Az is látható, hogy e szemléletek nagy erõkkel hatolnak be az egyetemekre, és saját érdekeik alapján akarják meghatározni a tudomány irányait. Való igaz, hogy tudományos eredményekhez szükségesek a legfejlettebb eszközök, de az anyagi szempontok nem lehetnek elsõdlegesek az egyetem életében sem. Mint önálló és a tudomány felelõssége mellett elkötelezett intézményeknek az egyetemeknek kellene megfogalmazniuk – mint legfõbb kívánságukat – a tudomány mûvelésének szabadságát és az ember valódi szolgálatát.

Korunkban hatalmas létszámú egyetemek jönnek létre. A hallgatói rétegek hatalmas és egyre növekvõ súlyt képviselnek a társadalmakban is. Németországban kétmillió, Franciaországban közel két és fél millió fiatal tanul a felsõoktatásban. A metropoliszok mellett megjelentek a gigantikus méretû egyetemi campusok is. Számtalan fakultáson és szinte követhetetlen specializációjú szakterületen folyik a munka. Az oktatás egyre nehezebben áttekinthetõ és megszervezhetõ. A kutatás egyre több anyagi forrást igényel. Hazai hallgatóink is egyre többször szembesülnek az eltömegesedés hatásaival, aminek következményei a személyes kapcsolatok és a csoportmunka tapasztalatának a hiánya. További nehezítõ tényezõként hat, hogy a hallgatók még egy fakultáson belül is a legkülönfélébb stúdiumokon át jutnak el a diplomáig. A nagy szabadsággal kecsegtetõ kreditrendszerben a szakmaiság és az emberség mûveléséhez elengedhetetlenül szükséges elemek, tantárgycsoportok maradhatnak ki. Sok esetben az azonos végzettséggel rendelkezõk egészen más tudományágakkal találkoznak tanulmányaik során, vagy akár nagy „vakfoltok” maradnak. Példaként: e rendszerben nem kizárt, hogy építészhallgató akár egy egész korszak stílusismerete nélkül végzi el tanulmányait.

A hagyományok gyengülése és a kulturális piac gyorsfogyasztása következtében ez a gyakorlat még egy korosztályon belül is sokféle szokást és kultúrát eredményez. Az egyén és a csoportok viselkedését napi érdekek és az érdeklõdés szabályozza. Félõ, hogy tömegegyetem tömeghallgatója tömegkultúrát szív magába. Gyakran egy korosztályon belül is rendkívül gyorsak a kulturális változások, ami csak növeli a különbségeket. Ezt a folyamatot erõsítik a médiumok is. Tudatos és a korosztályra célzott tevékenységükben gyakran helyet cserél a virtuális valóság az egisztenciális valósággal. Mindezek a romboló hatásukat leggyakrabban a fiatal generációk életében fejtik ki.

A hit a valódi kultúra alapja

Jól látható a csökkenõ különbség Európa keleti és nyugati részei között. Nemcsak a gazdaságban követhetjük nyomon a közeledést, hanem az elvilágiasodott életstílusban is. Jól megfigyelhetõ jelenséggé vált, hogy Istent nem egy másik isten vagy vallás kedvéért, hanem az istentelenségért hagyják el. Egy 2000-ben elvégzett, állami ifjúságkutatás megállapításai szerint a magyar fiatalok 10%-a elkötelezett kereszténynek vallja magát, mind értékrendje, mind életvitele szempontjából. Emellett minden második fiatal „a maga módján” vallja magát vallásosnak. Biztató eredmény, hogy a család még mindig a vezetõ helyet foglalja el, de szorosan követi a jövedelmi viszonyok és a jövõbeni pénzügyi viszony iránti élénk érdeklõdés. A rangsorban a vallás és a kultúra erõsen lemaradva és egymástól is elszakítva szerepel.

Történelmi tapasztalat, hogy az Egyház sem kapcsolataiban, sem keresztény üzenetét tekintve nem maradhat ki az egységesülés folyamatából. Egyrészt a két évezredes hagyományokon nyugvó kereszténység meghatározó jelentõségû a kontinens önértelmezése szempontjából. Emiatt nem mondhat le arról, hogy óva intse Európát egy olyan politikai-társadalmi berendezkedéstõl, amely Istent és a krisztusi alapokat figyelmen kívül hagyja. Másrészt pedig a szaktudományok felértékelõdése közepette kutatni kell a hit és a tudás egységének eredetét és célját. Jól prognosztizálható, hogy a tömegigényeket kiszolgáló álkultúra és piaci alapokon szervezõdõ tudomány hosszú távon életképtelenek lesznek. Hit és értelem – fides et ratio – egyazon valóság kutatására és mûvelésére kötelezte el magát. Ez a valóság pedig a tiszta Lét, Isten személyes volta.

Amikor az egyetem a Valódi Valóságról beszél, akkor Isten jelenlétérõl is beszél. Amikor a kultúrát és a civilizációt védi, akkor az Isten által létrehozott világot is védi. Érdemes emlékeztetni, hogy Európa identitását és kultúráját a következõ elemek egysége határozza meg:

– a Biblián és a megszentelt hagyományon alapuló zsidó–keresztény hit.

– a görög–római kultúra, társadalomelmélet és jogrend, valamint

– a népek saját kultúrája.

Az egységes európai gazdasági és társadalmi berendezkedés és az egyetemek közötti nemzetközi kapcsolatok építése mellett ezeket az értékeket is meg kell õriznünk. Az Egyház mint a hit letéteményese önmagában hordozza azt a tapasztalatot, hogy csak a hit lehet az alapja a valódi egységnek és a valódi kultúrának. A hit a civilizáció anyja. Az Egyház óvja az Isten nélkül globalizálódó világot. Nem kell távolabbra tekinteni, mint száz év, és megállapítható, hogy az Isten nélküli világ – elõbb-utóbb – embertelen világ lesz. Õvele együtt pedig az élhetõségnek, a kölcsönös tiszteletnek, jogok és kötelességek egyensúlyának maradnak meg az etikai feltételei.

Az egyetemek evangelizációja

Az Egyház, amikor az egyetemeken végez lelkipásztori szolgálatot, akkor nemcsak – mintegy quasi plébánia – lát el egyéni spirituális gondozást, vagy épít közösséget, hanem az egyetem evangelizációját is célul tûzi ki. Ezen túlmenõen pedig az egyetemekkel együtt keresi a hit és a szaktudományok párbeszédének formáit. Ennek a törekvésnek az egyik lényeges megnyilvánulása az, hogy az egyetemi lelkészségen keresztül a közös tapasztalatokra irányítja a figyelmet. A gondolkodás és a kutatás szabadsága mellett azokra a tényekre koncentrál, amelyeket az egyén és a csoport együtt él át. Az élet mindennapjaiban felfedezi Istent, miközben Isten-hitében reagál a mindennapok valóságára. A kultúra és a tudományos ismeret így a személyesen megélt életben válik a hit tapasztalatává. A katekézisek, a fórumok és a liturgikus alkalmak a konkrét élethelyzettel és a tudományos reflexióval együtt teszik teljessé a tudományos munkát. Mindezek együtt beszélnek a transzcendens tapasztalatról, a Valódi Valóságról, aki maga Isten.

Az egyetemen a személy lelki fejlõdését szolgáljuk, amelyet személyes és közösségi kapcsolatokon keresztül él meg. Az egyetemen a szabadságot szolgáljuk mint a léleknek és a tudásnak az Isten felé vezetõ útját. Végül az egyetemen a szolidaritást – vagyis az egymással felelõsséget vállaló és egymást segítõ életformát – szolgáljuk mint a harmadik évezred emberi közösségének alapját.

Kérjük Máriának, a Bölcsesség Székének közbenjárását hazánk és Európa egyetemeiért, hogy amit megértünk Isten valóságából, azt váltsuk is valóra egyéni és közösségi életünkben.

„Neked ajánlom, Uram, értelmemet és akaratomat.
Minden feladatomban vezéreljen a hit és a tudás,
az igazság és a szeretet egysége iránti elkötelezettség.

Országod kiteljesedését akarom szolgálni
és járni a földön be nem érkezõk zarándokútját.
Kutatója akarok lenni jóságnak és szépségnek,
hûséges szolgája az igazak egységének.

Tudom, hogy a nép, melyhez küldetésem szól, a Te néped,
barátaim a Te barátaid.
Tudásommal gyarapítani, nemesíteni akarom õket.

Engedd, hogy megértsük kezed mûveit!
Engedd, hogy alázatos alkotótársaid legyünk!
Engedd, hogy a tudás és az alkotás közös javunkra váljék!
Engedd, hogy együtt építsük az Élet templomát!
Engedd, hogy méltósággal éljük rövid napjainkat!”

                      (Egyetemisták imádsága)

A Szív

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja: a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre Magyarországra 2040 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054, 200-9476; Fax: 275-0269

Szabó Ferenc

KERTÉSZ IMRE KAPTA
AZ IRODALMI NOBEL-DÍJAT

A Svéd Akadémia Stockholmban Kertész Imre írónak (szül. 1929-ben) ítélte oda az idei irodalmi Nobel-díjat. Alfred Nobel úgy rendelkezett, hogy alapítványa kamataiból egyötöd rész „legyen azé, aki az irodalomban eszmei irányzatosságával a legkiválóbbat alkotta”. 1901 óta olyan világhírû írókat tüntettek ki, mint pl. R. Tagore (1903), R. Rolland (1915), W. B. Yaeats (1923), S. Undset (1928), Th. Mann (1929), L. Pirandello (1934), T. S. Eliot (1948), F. Mauriac (1952), E. Hemingway (1954), A. Camus (1957), B. Paszternak (1958), S. Beckett (1969), A. Szolzsenyicin (1970), H. Böll (1972), E. Montale (1975), Cz. Mi³osz (1980), G. G. Márquez (1982). Korábban szó volt néhány magyar író esetleges kitüntetésérõl: Herczeg Ferenc, Németh László, Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor szerepelt a „listán”. Újabban Esterházyt és Nádast emlegették.

Kertész Imre kitüntetése még magának az írónak is meglepetést okozott.

„A Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben Kertész Imre magyar írónak ítéli oda egy olyan írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben: Kertész Imre írói mûve annak a lehetõségét vizsgálja, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni, amikor az embert teljesen maga alá gyûri a diktatórikus hatalom. Könyveiben szüntelenül visszatér életének döntõ élményéhez, Auschwitzhoz, ahová mint fiatal fiút a magyarországi náci zsidóüldözések idején hurcolták el. Auschwitz a végsõ igazság az ember lealjasodásáról” – állapítja meg a bírálóbizottság.

A döntés indoklása a továbbiakban néhány fontos mû elemzésére vállalkozik. Az alapnak tekintett elsõ regény, a Sorstalanság (1975) hatását azzal magyarázza, hogy „hiányzik belõle az erkölcsi felháborodásnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna”. Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítõ gyakorlati problémákkal vannak elfoglalva: alkalmazkodniuk kell a helyzethez, s az alkalmazkodás mértékén múlik az élet.

„Ezzel a gondolkodásmóddal a szerzõ – folytatja az indoklás – ahhoz az eszmei hagyományhoz kapcsolódik, melyben élet és szellem ellentétben áll egymással. A Kaddis a meg nem született gyermekért címû regényében Kertész sötétnek, idegennek rajzolja a gyermekkor világát. Ebbõl az elõtörténetbõl tárja fel a koncentrációs tábor paradoxális otthonosságát. Kíméletlen egzisztenciális elemzését azzal fokozza, hogy a szerelmet úgy ábrázolja, mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát, a teljes kapitulációt az ember minden áron való élni akarása elõtt. Az ember szellemi mivolta Kertész szerint az életképtelenségében van. Az egyén tapasztalata az emberi közösség igényei és érdekei felõl nézve használhatatlannak mutatkozik.”

A Gályanaplóban Kertész Imre intellektuális mélységét és gazdagságát dicséri az indoklás. Kiemeli azt a „fáradhatatlan párbeszédet”, amelyet „a nagy kultúrakritikai tradícióval, közelebbrõl Pascallal, Goethével, Schopenhauerrel, Nietzschével, Kafkával, Camus-vel, Beckett-tel, Bernharddal folytat”. Kertész Imrét az indoklás egyszemélyes kisebbségnek nevezi, aki „a zsidósági fogalmához való tartozását az ellenségtõl rákényszerített meghatározásnak tekinti. Mindamellett következményeivel ez az önkényes besorolás avatta be õt az emberrõl s a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba.”

* * *

Kicsoda Kertész Imre?

(Széljegyzetek a Nobel-díjas szerzõ mûvéhez)

Mire ez a jegyzetem a karácsonyi Távlatokban megjelenik, Kertész Imre már Stockholmban átvette a tízmillió svéd koronás (267 millió forintos) kitüntetést. Mielõtt a visszhangokat, az egymástól eltérõ értékeléseket alaposabban tanulmányoztam volna, elolvastam a Sorstalanságot. Tény az, hogy nem szokványos lágerregény. A 14 éves pesti zsidófiú csak fokozatosan fedezi fel a rettenetet. A regény értelmezhetõ úgy, mint mindenfajta totalitárius, barbár rendszer leleplezése; Auschwitz és gulág, valamiképpen az „Isten halála” utáni embertelen világ jelképe. A nietzschei metaforát nemhiába használják sokan a modern kor megjelölésére. Spiró György – Kertész egyik korai értékelõje – írta a Sorstalanságról: „létfilozófia, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja.” (Valójában én sem „irodalmi” szempontból olvastam a regényt; stílusa sokszor nehézkesnek, németesnek tûnt, fõleg a szórend; – mintha németül írta volna eredetileg az 1975-ben megjelent magyar mûvet.)

Ki is igazában Kertész Imre, a magyar-zsidó író, akinek könyve elõször német fordításban tûnt fel külföldön? Az író naplójegyzeteit, nyilatkozatait, cikkeit olvasva az a benyomásom, hogy identitászavarral küzd. „Sorstalan”, „hazátlan”; igazában se a magyarsághoz, se a zsidósághoz nem tartozik a megszokott értelemben. A következõkben „A végsõ kocsma” c. feljegyzésekbõl idézek (Élet és Irodalom, 2001. dec. 21). Elõbb németül írja le (így könnyebb!), majd magyarra fordítja e mondatot: „Egy kisebbség tagja vagyok tehát, amelyet mindig is üldöztek és gyaláztak, majd, 1944-ben, halálra ítéltek, s ezt az ítéletet mindmáig nem vonták vissza. Ehhez a kisebbséghez tartozom tehát – folytatja –, amelyet történetesen zsidónak vagy zsidóságnak neveznek, de ennek semmi köze sincs az én zsidóságomhoz, az én saját, a zsidósággal kapcsolatos – a hozzá fûzõdõ vagy a tõle elválasztó személyes tudatomhoz; és végül semmi köze magához a valóságos zsidósághoz, ha egyáltalán létezik ilyen. – Másrészt, figyelembe véve tíz év fejleményeit, amióta Magyarország szabad és, úgymond, demokratikus állam, s amely tíz év során még inkább bezártak a »zsidóság« ketrecébe (a mûveimmel együtt): mindennek fényében többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani az úgynevezett »magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. . .”

Késõbb „Istentõl nyert magányáról” eszmélõdik, amelynek a neve talán „csõd”; depresszió és álmatlanság gyötri: „Zsidó reflexió és önreflexió.” – „Tény az, hogy »az ember« metafizikailag elhagyatott; ez a ma emberének lelkiállapota, s ez veszélyes állapot.” A katolikus Pilinszkyt hallgatva CD-lemezrõl, aki Auschwitzról beszélt, „és szóról szóra ugyanazt mondta, mint én mondtam Berlinben” (a „jóvátehetetlen realitásról” beszéltek mindketten): „úgy látszik, aki vallásosan éli meg Auschwitzot – s hogyan másként is lehetne megélni? –, ugyanarra a gondolatra jut. Emlékszem, mit mondott tavaly a stralsundi lelkész: Istennek nincs vallása.” – „Miért nem nevezem nevén az idõt, a kort, amelyben élünk? Az auschwitzi kultúra korszakát éljük.”

– Itt legelõször eszembe jut a II. János Pál által sokat hangoztatott „halál kultúrája”. Igen, ha „Isten halott”, utána az ember is halott. Nemhiába beszélnek egyes modernek (C. Lévi-Strauss, M. Foucault. . .) az ember haláláról, vagy mások G. Marcellel „széttört világról”. A katolikus Gabriel Marcel írta 1955-ben a Problematikus ember c. könyvében az emberarcú barbárságról elmélkedve: „Merném állítani, hogy az a folyamat, amely a földönfutó/barakklakó emberig vezetett, (. . .) igazában egy elüszkösödési folyamat, amelynek igazi oka metafizikai természetû. Ha az utolsó két évszázad történelmi és szociológiai fejlõdését tekintjük, nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ember elveszítette isteni támpontját: ma már nem méri magát Istenhez, nem tekinti magát az õ teremtményének és képmásának. Vajon annak a ténynek a magyarázatát, hogy az ember megoldhatatlan probléma lett önmaga számára, nem az »Isten halála« adja-e, »Isten halála« pontosabban abban az értelemben véve e szavakat, ahogyan Nietzsche használta azokat?” Vagyis az ember elszakíthatja magát Istentõl (= lelkében megölheti), és így számára halott lesz. Pár évvel korábban a zsidó filozófus, Martin Buber Gottesfinsternis címû könyvében ugyancsak Nietzsche metaforájának heideggeri értelmezésérõl írva „napfogyatkozásról” beszélt. Természetesen, magyarázta Buber, az Örökkévaló nem halhat meg, de az emberi gõg, bûn elhomályosíthatja az isteni Napot. „Õ (Isten), akit e névvel neveznek, már csak örökkévalósága fényében él. Nekünk, gyilkosoknak pedig – kiszolgáltatva a Halálnak – a sötétség a lakóhelyünk.”

Az ateista marxistából ortodox hívõvé lett Olivier Clément írta A szellem lázadása c. könyvében a modern istentagadókról, a „gyanú mestereirõl” (Ricoeur nevezi így Marxot, Nietzschét és Freudot): „Az ember ellen elgondolt Isten eszméjébõl születik az Isten elleni ember állítása. A modern lázadás megállapítja, hogy »isten« e világ dimenziójára zsugorodik: Marxnál az osztályharc projekciója, Nietzschénél a gyengeség és az ellenérzés, Freudnál pedig a sikertelen szexualitás kivetítõdése. A politikában, az orvostudományban vagy a pszichológiában tudós teóriák és technikák keletkeznek, hogy feloldják az alapvetõ szorongást, csökkentsék a véletlen és a szükségszerûség romboló következményeit. Ha nincs semmi más, mint ez a világ, törvényeinek állítólagos teljes igazolása igazolja a totalitárius rendszereket. Ha nincs semmi más, mint az élvezet, akkor ezt kell elõállítani és fogyasztani, egészen a végsõ eutanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bûn.”

Az idézett gondolkodók és Kertész Imre korunkról adott jellemzése lényegében megegyezik. A Nobel-díjas magyar-zsidó író – Nietzsche, Th. Mann, Camus, Mi³osz, Spengler és mások nézeteitõl ihletve – szembenéz „Nyugat alkonyával”, a minden támpontot elveszített ember, az „én nélküli lény” katasztrófájával, az európai kultúra összeomlásának katasztrófájával. De honnan jön a katarzis, a megoldás? Válasza ez: „Nem akarom a megoldást, nem akarom betemetni a köztem s világ közt tátongó tömegsírt. . .” Helyesen állapította meg korábban: „A történelem, ez nem kétséges, semmire sem talál magyarázatot. Az apokalipszis afféle megnyilatkozásait, mint Auschwitzot vagy a gulágot gazdasági okokkal, az elmaradt társadalmi struktúrákkal magyarázni csakugyan majdnem nevetséges. Ugyanilyen meddõ a pszichológia, mindenféle társadalomtudomány. (. . .) Végül is a nagyszabású víziók, amilyen a Spengleré vagy akár a Bibliáé, még ezek a legbecsülendõbb próbálkozások. A nagy misztikusok álom-világrendje, a régi mítoszok titokzatos mélyvilága – ebben rejlik valami az ember végzetérõl; a tudományos szemlélet ehhez képest, a maga felszereltsége, tudása, eredményessége ellenére, olykor gyermekesen naiv.”

Kicsoda Kertész Imre, a „Sorstalanság” szerzõje, tettem fel a kérdést. Hogyan tudnék rá válaszolni, amikor õ maga ezt állítja a „feljegyzések” vége felé: „Mindig titkolnod kellett, hogy ki vagy, és mégis azzá lettél, aki vagy. 72 éve tart ez a processzus. . .”

A megoldást – úgy hiszem – mégiscsak Marcel, Buber vagy Olivier Clément jelölte meg. Ez utóbbi egyébként azt jelezte, hogy túljutottunk a nihilizmuson. (Errõl bõvebben lásd Napfogyatkozás c. kötetem egyik tanulmányát, 311. és kk.) A totalitárius rendszerek, a koncentrációs táborok rettenete és a rengeteg embermészárlás után a szellem lázad. Valami szétfolyó, sokszor irracionális vallásosság ismét terjed, gyakran a keleti vallások befolyására. Keresztény fiatalok lelkiségi mozgalmai, egyházi kisközösségek, de a globalizáció elleni tiltakozások és bizonyos béke- vagy zöldmozgalmak is, a halál kultúrája ellen foglalnak állást. Talán mégiscsak az Istenhez, a bibliai etikához való visszatérésben keresendõ a megoldás. Talán igaza van a sokáig ateista/szkeptikus A. Malraux-nak, aki élete vége felé megállapította: „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem létezik.”

* * *

A visszhangok, az értékelések szinte kötetre rúgnak. A különbözõ hitû, pártállású, világnézetû kritikusoknál nem hiányzik az indulat. Kevés a tárgyilagos, elfogulatlan bíráló, akár Kertész korábbi magyarellenes megnyilatkozásait, akár a Nobel-díj odaítélésének jogosultságát, illetve a Kertész-mûvek irodalmi értékét, vagy a holokauszt-irodalomhoz kapcsolódó antiszemitizmus tabutémáját érintik.

Itt csupán egy példát idéznék, éspedig azért is, mert még a Nobel-díj elõtt közzétett tanulmányokról van szó. Kertész Imre 2002. ápr. 9-én részt vett Jeruzsálemben egy holokauszt-konferencián. Élményeirõl beszámolt az ÉS-ben. („Jeruzsálem, Jeruzsálem”, Élet és Irodalom, 2002. május 3. A cikk eredeti német szövege a hamburgi Die Zeit-ben jelent meg.) Kertész itt is morfondíroz zsidó „önazonosságá”-ról, az antiszemitizmusról, „hazátlanságáról”. („Nemzet, haza, otthon: számomra mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak.”) De a sokakat megbotránkoztató, általa is „elfogult”-nak bélyegzett mondata így hangzik: „Õszintén bevallom: amikor a Ramallah felé gördülõ izraeli páncélosokat a képernyõrõl elõször megpillantottam, önkéntelenül és elháríthatatlanul ez a gondolat hasított belém: istenem, milyen jó, hogy a zsidócsillagot izraeli tankokon látom, s nem a saját ruhámra varrva, mint 1944-ben.”

Ezt a mondatot idézi megbotránkozva Eörsi István „A túlélés öröksége” c. cikkében (Élet és Irodalom, 2002. júl. 19.), amelyben az izraeli–palesztin viszályt elemezve elítéli Saron politikáját. Így válaszol Kertésznek: „Szörnyû volt a sárga csillagot saját ruhámon látni, de a nyomorúságos menekülttáborok ellen vonuló tankokon is szörnyû ez a jel. Én a holokausztból azt az erkölcsi üzenetet olvasom ki a magam számára, hogy elsõsorban mindig a mai nap üldözötteivel, a faji, a vallási, a kulturális és szexuális kisebbségekkel, továbbá a szociális szféra páriáival kell szolidárisnak lennem. Így hát nincs bennem zsidó szolidaritás, csak az antiszemitákkal szemközt: a holokauszt után a rasszizmus minden formája tûrhetetlen. (Aláhúzás tõlem: Sz. F.) De határozottan elválasztom Izrael állam politikáját a zsidókérdéstõl. Aki antiszemitának tekinti Izrael állam jelenlegi politikájának bírálóit, az azokat az arab fiatalembereket igazolja, akik Európa-szerte zsidó sírokat rongálnak. . .” Eörsi István, akinek szüleit, nagyszüleit, rokonait Auschwitzban ölték meg (õ maga csak a budapesti gettóig jutott el), végül felteszi a saját identitása kérdését, amelyre így válaszol: „Neveltetésem és meghatározó kulturális élményeim folytán mindig magyarnak tekintettem magam, de a magyar közvélemény egy része ezt sehogy sem akarta és most sem akarja elfogadni. Legyen ez az õ problémájuk. . . Miért mások határozzák meg, ki vagyok, amíg én magam is megtehetem ezt? Magyar vagyok tehát. . .”

Minden bizonnyal így válaszolt volna az identitáskérdésre sok kiváló zsidó származású magyar író, költõ: Szerb Antal, Radnóti Miklós, Sík Sándor, Vas István és még sorolhatnám. De hát az Kertész joga, hogy kinek tartja magát, és hogy hangoztassa „a gyökértelen zsidó értelmiségi szubtilis problémáit, identitásválságát, otthontalanságát”. Joga van Magyarországról emigrálni (Németországba, mert ott ismerik és szeretik), mivelhogy Budapesten már nincs inspiráló „szellemi atmoszféra”; de ahhoz nincs joga, hogy olyan általánosító, igazságtalan kijelentéseket tegyen, mint amit az egyik német lapnak tett, és amelyet a Népszabadság okt. 18-i számában is közreadtak. A „jelenleg számûzetésben, Berlinben élõ” író (maga mondja ezt) Magyarországon nem tud dolgozni, mert ott „nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában. . . Ez majdnem olyan undorító, mint amilyen a harmincas évek vége felé volt.” Ahogy Kertész – helyesen – a német népet nem azonosítja a nácikkal, azt sem kockáztathatja, hogy bizonyos szélsõséges antiszemita megnyilvánulásokból kiindulva az egész magyarságról becsmérlõ kijelentéseket tesz. Így csak megnehezíti mûve beépülését a magyar közvéleménybe, a gazdag magyar irodalomba, amely Európa szellemi/kulturális örökségének jelentõs részét alkotja, és amelyet, sajnos, még kevéssé ismer a nagyvilág és a Svéd Akadémia.

NEMESKÜRTY ISTVÁN

Mi történt
velünk?

Új Nemeskürty-kötet!
„Ez a könyv a mi három elszalasztott XX. századi lehetõségünk története.” (Nemeskürty István)

„A kötet fájdalmas, de felrázó erejû kiáltás, kiáltvány a nemzethez.” (Szabad Tér Kiadó)

Szenzációs kötettel jelentkezik Nemeskürty István, a Nemzet Tanár Ura. A Mi történt velünk? címû könyv az 1996-ban megjelent Meddig várjunk? címû kötet gondolati folytatása, amely a XX. század elejétõl a 2002 tavaszán történt választásokig, illetve az azóta eltelt idõszakban kialakult helyzetet elemzi. Nemeskürty új könyve döbbenetes tényfeltárással igyekszik választ találni a magyarság XX. századi, máig tartó szellemi és lelki haldoklásának okaira. (Szabad Tér Kiadó, Budapest 2002.) Kapható a könyvesboltokban. A könyv kiadói ára: 1500 Ft.

Schéda Mária

MÉG EGYSZER SZIKORA TRAGÉDIÁJÁRÓL

A csakazértis mûsoron tartott
„T/tragédia” sikertörténetéhez*

A Fejér Megyei Hírlap 2002. aug. 24-i számában rendezõi szándékairól Szikora János – a nem szûnõ viták hullámverésében – a következõ nyilatkozatot tette:

„Nem azt akartam vizsgálni, hogy Madách számára mit jelentett a létezés értelmének felvetése, . . . kifejezetten a mai agyunk, a mai létezésünk tükre volt az elrugaszkodási pont. . . Ez nem a mû aktualizálását jelenti, azt célozza, hogyan lehet a madáchi alapgondolat felvetését legkorszerûbben megoldani.”

A mû koncepciójáról, saját írói szándékairól világosan (tehát minden kor olvasói, nézõi és rendezõi számára autentikusan) így vallott Madách Imre Erdélyi Jánosnak írt, gyakran idézett levelében:

„Egész mûvem alapeszméje az akar lenni, hogy a mint az ember Istentõl elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge . . . de fejlõdése mindig elõbbre és elõbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdõ egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyõzni nem bir, az Isteni gondviselõ vezérlõ keze pótolja, mire az utolsó jelenet »küzdj és bízva bízzál«-ja vonatkozik.”¹

A drámai költemény utóélete azt bizonyítja, hogy a vidéki magányból küldött, XIX. sz. közepérõl érkezõ üzenetet, hogy „bár megbukik Ádám, . . . az eszme folyton fejlik, gyõz és nemesedik”², eddig még minden kor embere felfogta, és erõt merített belõle, feltéve, ha voltak eszméi, és lélekben nemesedni akart. A Tragédia töretlen pályát futott be a világ minden zugában . . . 140 évig. A budapesti Nemzeti Színházban 2002. március 15-én bemutatott változatig. Ez ugyanis megtörte e töretlenséget, mert itt az értékek metamorfózisa, legyõzetve gyõzése (mely minden tragédia lényege) átcsapott az értékek kigúnyolásába; a világrendet helyreállító katarzist a kicsorbult világrend XXI. századi cinizmusa váltotta fel.

S mindez szöveghûen, Madách szavaival történt; a rendezõi önkény által meghagyott és elhagyott szavaival. Úgy tûnik, ez Szikora kompozíciós elve.

„A húzásokon kívül mi a szöveghez nem nyúltunk hozzá. . . . Az viszont igaz, hogy a húzásokkal idõnként igen erõteljesen bántunk. . . Azt, hogy elszavaljunk egy szöveget pusztán azért, mert azt Madách írta – nem számolva azzal, hogy gondolatilag nem követhetõ – felelõtlenségnek tartom. Ebben látom az okát, hogy a Tragédia némely elõadása miért vált mérhetetlenül unalmassá.”³

Vagyis saját szavaival forgatják ki, alázzák meg és hamisítják meg Madáchot. A mûélvezõi élmény pedig nem unalommal, hanem ellenérzésekkel telítõdik. Felér egy koncepciós per színpadra vitelének élményével egészen ennek az ördögi játéknak elutasításáig (saját emberi méltóságunk megõrzése érdekében is).

„Inkább írtam legyen rossz Ember tragédiáját, melyben a nagy és szent eszméket nem sikerült érvényre hoznom, mint jó Ördögi komédiát, melyben azokat nevetségessé tettem.”⁴

E néhány oldalas véleménynyilvánítás – jellegénél fogva – csak pármondatos kitérõ erejéig kíván konkrét utalásokkal is a Szikora-féle felfogás elhibázottságára rámutatni, ezt azonban itt és most, Madách idézett levelének üzenetébe kapaszkodva meg kell tennie.

Az Úr személytelenné tétele, mondatainak hangtalan, az apróhirdetések hatásfokának megfelelõ vizuális lepergetése, a fõangyalok ellenszenves és pitiáner megjelenítése és reinkarnációi eleve ellentétesek a madáchi elgondolással. A tisztán szellemi lények írói szándéktól távol álló lealacsonyításán túlmenõen azonban a második színtõl a rendezõi felfogás legbántóbb félresiklása az, hogy az embert nem a „küzdj és bízva bízzál” Istenhez vezetõ végkifejlet felé tereli, hanem az „add meg magad, és csüggedve csüggedj” pokoli bugyraiba taszítja.

Éva „Ah élni, élni, mily édes, mi szép!” intonációja után nem hangzik el Ádám „És úrnak lenni mindenek felett” örömujjongása, holott (a szerzõ szavainak megmásíthatatlanságán túl) ez az Úr rendelése: az ember – az ördög véleményével ellentétben – valóban a teremtés koronája. Lucifer a jelen rendezésben tagadja ezt azzal is, hogy elhagyja az „Üdvöz légy szellemtestvér” megszólítást, amellyel – gúnyosan bár – de önmagával egyenértékûnek ismerné el Ádámot. Nem teszi, mert e „komédiában” kezdettõl végig õ az úr, „Ádám és Éva nemegyszer csak zsinóron rángatott bábuk a kezében.”⁵

Mindez a sajátos – Istent kiiktató – szemlélet eredménye. „Ez a világ egy kötött szerkezetben mozog, és ez a kötött szerkezet a benne élõ embernek csak egy szûk kreclit hagy. . . És ebben a szûk kötött krecliben ilyen lesz az ember: kicsi! Kicsi lesz az ember.”⁶

Madách az ember nagyságát vallja az Úrral való hatékony együttmûködés isteni ígéreteként; azt a szenvedések és küzdelmek árán kiküzdött emberi nagyságot, amelynek alapja az erõs hit és a feltétlen bizalom.

„Ha látnád, a földön mulékonyan
pihen csak lelked s tul örök idõ vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyuzna, nagy eszmék miatt
Hogy a muló perc élvérõl lemondj?
Mig most, jövõd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végtelen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény.”⁷

A modern ateizmus és nihilizmus tehetetlenül próbálja tagadni ezt. Ha létünk csak evilági, szükségszerûen ki kell iktatni az erény, a bûn, a bûntudat szerepét a küzdelemben. Szükségszerûen ki kell iktatni a küzdelmet is, hiszen a „krecliben” csak vegetálni érdemes és lehet Lucifer vezényletével.

A fogalmak is sajátos rendezõi metamorfózison mennek keresztül, hogy valahogy beleférjenek e „kötött szerkezetbe”. A transzcendenst például Szikora – ahelyett, hogy bevallaná, semmit nem tud kezdeni vele –, a látvány behelyettesítõ erejével próbálja betuszkolni sajátos világába. S miért ne fogadná be ezt is a mondén és sznob „kicsi” ember a maga krecli-életének távlataiba?

„Az én színházam kifejezetten látvány-centrikus színház, de nem a látványért önmagáért. Nos, a vége – az a bizonyos emblematikus mondat – ebben az elõadásban egy elementáris érzéki kép formájában van jelen. Tehát nem hangzik el, de jelen van! Számomra rendkívül banálisnak tûnne egy olyan megoldás, ahol egy szép, intelligens színészhang elbúgná az utolsó mondatot. Ez számomra nem közvetít semmit. Itt ISTEN jelenlétének transzcendens megnyilvánulására volt szükség, és ennek képi megjelenítése a feltörõ víz.”⁸

A víz, az alulról jövõ transzcendencia (ki tudja, milyen isten jelképeként) visszahull a földre. És az ember kicsi lesz, sárban fetrengõen kicsi, ember alatti ember, aki már nem is tudhatja, mit jelent küzdeni és bízni. Higgyük el Szikorának, hogy „erre a mondatra ebben a darabban itt most nincsen szükség”.⁹ Az Ördögi komédia kiveti magából az Úr szavait.

Meggyõzõdésünk, hogy az eredeti mû hiteles megjelenítését igénylõ nézõ lelkébõl soha. A koncepciós szövegkurtítások tucatjait feledtetni kívánó bravúros és sokkoló színpadi megoldások Madáchot teljesen elidegenítették volna saját mûvétõl (ha láthatta volna). Megtették ezt az õt szeretõ és értõ (vagy érteni vágyó) közönséggel. A kaszkadõrmutatványokból és pornó-asszociációs agresszivitásból nap mint nap megfelelõ adagot kap a reklámok és a média jóvoltából minden XXI. századi halandó – akár szeretné, akár nem. Ez a nemzeti színházi elõadás egy koncepciós drámaper cinkosává alacsonyítja le a gyanútlan nézõt.

A Tragédia színpadra vitele minden korban csak akkor lehet sikeres, ha hû marad a madáchi szent eszmék érvényre hozásához. Ez a mû – épp alapeszméi és végkicsengése miatt – önmagát védi meg, s a mindenkori értõ és befogadó közönség evidenciaélménye teszi idõtállóvá.

„Nincs nagyobb calamitas, mint egy középszerû mû fennmaradása.”¹⁰

Az ember tragédiája szándékos deformálása, középszerûvé nyomorítása a látványparádéval együtt könnyen feledhetõ mindannyiunk számára. Az eredeti mûvet a Biblia mellé tehetjük, hogy naponta erõt merítsünk transzcendenciájából, ami gondolatilag követhetõ a mai agyunkkal is, és korszerû marad mindaddig, amíg a „kicsi” ember Isten akarata alapján szeretne naggyá lenni.

Jegyzetek:

* Lásd még Schéda Mária: A líra és a tragédia párbeszéde, Árgus, Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2002; illetve Szabó Ferenc: „Madách Tragédiája – Isten nélkül” címû tanulmányát (Távlatok 56/113.), melynek gondolatmenetéhez kapcsolódik.

¹ Madách Imre Összes Mûvei II. köt. 877. o. (Révai, Bp., 1942). – ² I. m. II. 877.

³ Dömölki Lajos: „Ami most minket körülvesz, a látszólagos szabadság világa.” (Interjú Szikora Jánossal) Fejér Megyei Hírlap 2002. aug. 24. – ⁴ I. m. II. 87.

⁵ Szabó Ferenc: „Madách Tragédiája – Isten nélkül”, Távlatok 2002/2. 313. l.

⁶ Fejér Megyei Hírlap id. h.

⁷ Madách Imre: Az ember tragédiája (tizenötödik szín).

⁸ Fejér Megyei Hírlap id. h. – ⁹ Fejér Megyei Hírlap id. h. – ¹⁰ I. m. II. 868.

Szabó Ferenc

KÖLTÕK KÖZÖTT (ISTEN NEM HALT MEG)

(Olvasónapló)

Pár hónappal ezelõtt jelent meg Rónay László antológiája a huszadik századi magyar spirituális líráról Isten nem halt meg címmel (Szent István Társulat, 2002, 283 oldal, 1900 Ft.) Nem szakszerû irodalomtörténeti munka ez, hanem inkább a fiatalabb nemzedék számára szánt „olvasókönyv”: a szerzõ tapasztalata szerint az istenkeresés és istenhit, az erkölcsi problémák szempontjából manapság kevesen foglalkoznak a XX. század nagy költõnemzedékeivel, ugyanakkor a tanár azt is tapasztalja, hogy az Isten nélküli világ zûrzavarában egyre többen tájékozódnak egy tisztább, hitelesebb világrend felé, a mûvészetekben kialakulóban van egy újfajta, értékmentõ és értékõrzõ lelkiség, amely áthatja a múlt század irodalmának sok mûalkotását. Rónay László rövid bevezetésekkel és kommentárokkal igyekszik bemutatni a spirituális költõket, versidézetekkel illusztrálva az istenélményt vagy spirituális mondanivalót. A nagy Nyugat-nemzedék, majd a második és harmadik nemzedék jeles képviselõit veszi sorra, de az utolsó részekben ma is élõ költõkkel is találkozunk.

Én magam is – részben követve Sík Sándor szemléletét, mint most Rónay László is – sokat elemeztem a modern költõk (fõleg magyarok és franciák) istenkeresését, a hit és hitetlenség irodalomban megnyilatkozó drámáját. Ma is, amikor újabb versesköteteket olvasok, erre a szempontra figyelek. Megállapíthatom, hogy ritkul az olyan modernek sora, akiknél az istenélmény megjelenik; többen a hazaszeretet, a kisebbségi sorsban élõkkel való sorsközösség-vállalás (Csoóri, Kányádi), egyáltalán az örök emberi-erkölcsi értékek védelme és átmentése révén kerülhetnek a spirituális költõk sorába. Egyébként „vallásos”, még inkább spirituális lehet az a költõ is, aki ki sem ejti Isten nevét.

Igazat adok Babits Mihálynak, aki 1933-ban a „katolikus költészetrõl” eszmélõdve ezeket írta: „Más a lírai vallomás, és más az egyházi hitvallás. Van-e mélyebb érzés, mint ami Istenhez köt, akár hiszünk benne, mondhatnám, akár nem? S a vers feladata minden mély emberi érzést kifejezni. De nem okvetlen feladata pozitív konfessziót tenni, nyilvános hitvallást valamely egyház hittételei mellett. Erre az egyszerû és hagyományos próza (a hiszekegy prózája) alkalmasabb. S túl az Istent szomjazó lélek örök-emberi líráján, ily pozitív, egyházias hitvallás inkább a gyóntatófülkébe való.” (Könyvrõl könyvre, Magyar Helikon, 1973, 173. old.)

„Isten nem halt meg” – ezt illusztrálja Rónay László esszésorozata, megmutatja, érzékeltetése, hogy még a legújabb magyar költészetben is érzékelhetõn vagy „vízjegyszerûen” jelen van Isten, a transzcendens, az erkölcsi és spirituális értékek igénye, minden kiábrándultság, pesszimizmus és dekadencia ellenére. Nietzsche „Isten meghalt” metaforájával a modernséget szokták jellemezni. Csakugyan a modern ember – írók, mûvészek egy része – elszakadt Istentõl, lázadt ellene, tagadta, majd pedig úgy él és alkot, mintha Isten nem létezne, mert lelkében meghalt az élõ Isten. Ezután következett – ez a posztmodern jellemzõje – az ember halála, és az irodalom, a mûvészet is „agonizál” e „széttört világban” (G. Marcel kifejezése: „le monde cassé”). Ugyanakkor, legújabban, a XX. század vége felé, ismét jelentkezett az Isten-szomj, a vallási ébredés. Olivier Clément ortodox filozófus, aki a marxista ateizmustól tért vissza a keresztény hitre, megmutatta a szellem lázadását, és azt hangoztatta, hogy túl vagyunk a nihilizmuson. (Lásd Szabó F.: Napfogyatkozás, Róma 1991, 311.sk és elõtte Mérleg, 1989/4, 413–430.)

Végül is a „keresztény Nyugat”, de fõleg Kelet evangéliumi hagyománya még eleven – hangoztatja Clément. A totalitárius rendszerek, a koncentrációs táborok és annyi öldöklés és embertelen barbárság ellenére, a szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik. Nemcsak valami szétfolyó, irracionális vallásosság iránti igény jelentkezik (bár ez is tény, amint tapasztaljuk a szektáknál és bizonyos kevéssé hiteles spirituális mozgalmakban), hanem a kifejezetten zsidó–keresztény bibliai hagyomány, az európai kultúrát szülõ és még ma is átható szellem így vagy úgy jelen van az alkotások rostjaiban, és néha kifejezetten is megnyilatkozik. Mindezt konkrét irodalmi példákkal is illusztrálja Clément, amint idézett tanulmányomban megmutattam. Itt fõleg a XX. századi európai irodalomból vett példák szerepelnek, magyarokról nem szóltam.

Ha mármost Rónay Lászlóval a magyar irodalomra fordítjuk tekintetünket, ugyanazt állíthatjuk, mint általában a mai európai irodalomról. A legújabbaknál jelentkezik a posztmodern szétesettség, a tanácstalanság, bizonyos evangéliumi vagy általános emberi értékek eltûnése miatti aggodalom, vagy a „pusztulás utálatosságának” látványa, egy bizonyos világvégi hangulat. Másoknál viszont az értékõrzés, az Abszolútumba való akaszkodás, a helytállás és a „csak-azért-is” reményre hangolás tapasztalható. Sõt kifejezett bibliai motívumok is szerepelnek. Én most csupán két újabb verseskötetrõl mondom el benyomásaimat.

1. Kifejezetten sötét, világvégi hangulat és pesszimizmus árad Csoóri Sándor Csöndes tériszony c. kötetébõl. (Széphalom Könyvmûhely, Budapest 2002.) Hogy miért, ez a versekbõl világosan kiderül. De szóban is elmondta Sándor barátunk a Költészet Napján (ápr. 11-én) a Liteában rendezett irodalmi esten. Rónay László Csoóri egész költészetét szem elõtt tartva írja (230): „Talán egyetlen ma élõ költõnk sem került annyiszor a viták középpontjába, s nem maszatolták össze annyiszor, mint Csoóri Sándort. Költészetének java hitvallás: a magyarság sorsának fájdalmas zsoltárai szakadtak föl belõle, és a kisebbségben élõk szószólójaként tiltások és félremagyarázások kusza bozótjából vágta ki magát. A sorsvállaló líra értékõrzés és értékmentés.”

Mint egyik mintaképe, Illyés Gyula, õ is álmodozott a valahol a magasban lebegõ s talán egyszer földre szálló hazáról, ahol szabadság és emberség honol. (Szózat s kiáltás) De az 1989/90-es fordulat reménykedése egy évtized múltán füstbe ment.

A világ a hódításoktól lett világ,
a lemészároltak vérétõl
és a jajgató, édes muzsikától.
Szabadság: nagy üresség,
mit áldozzak föl érted,
hogy szemem a töredékes,
föl-fölszökdelõ élettõl is
könnybe lábadjon újra?

       (Szabadság: nagy üresség)

Nagy Gáspárnak, az egyik legjelentõsebb, kifejezetten keresztény szellemû, szabadságért szorongó és küzdõ, a reménytelenségben is reménykedõ költõbarátnak ajánlott versében így vallott:

Régen, ha megmoccant egy galagonyaág,
már ott volt szemünk és láttuk
a vér nyomát s az eltitkolt sírokat is

a néma földben. A költészet ilyenkor
lóra ült velünk, hogy a szíveket föllármázzuk.
Ma csak a zablavas csörög, Gáspár, a zablavas.

Egy ország fekszik elõttünk hanyatt a sárban,
dúdolunk neki, mint szent falurosszának,
bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg.

                        (Nagy Gáspárnak)

Az „elveszett haza gyötrelmes útjáról” meg ezeket írja:

Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet,
végsõ kivérzés, földalatti álom,
de húsvét hõs fénye sehol, csak az emlékezet

meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.
Kõ, kõ, és dermedt ércmezõk a szívben –
Vezet még út tovább, vagy már csak állok itten?

                    (Az elveszett haza útja)

Holt vidék, temetõk, pusztulás – mindig ezekkel a képekkel találkozom.

Istenem, milyen táj ez itt?
A hazacsonk milyen vidéke?

            (Szorongó séta a mezõn)

Megtépázott falomb a címerem
s avarszõnyeg alattam.

            (Megtépázott falomb a címerem)

Legbelül csupa múlt vagyok
s az elsüllyedt mennyországok túlélõje.

            (Valaki most is keres)

És a Czine Mihálynak küldött versben:

Száll, száll a füst, mintha egy ország
télvégi lehelete szállna. –

Valaki verset ír helyettem
egy temetõ fehér falára.

            (Száll, száll a füst)

Befejezésül Rónay László megjegyzését idézem a Csoóri-esszébõl: „A pusztulás érzületét ellenpontozza a hûség és a hazaszeretet.” (231) És a könyvborítón Nagy Gáspár sorai: „Az elégiában ott izzik az indulatok parazsa, az ódai hang gyakran fordul melankóliába. S a leglemondóbb ezredvégi látleletben is ott lüktet a csakazértse ellenszegülése. Egyszerre cselekvõ és szemlélõdõ költészet ez. Cselekedtetõ és láttató.”

2. Vasadi Péter: A zendülés vízszaga. Versek 1999–2000. (Széphalom Könyvmûhely. Budapest 2002.) Ismét egy különös kötet Vasaditól, aki mindig újra újabb formákat keres. Formabontó, széttöredezett szavak és gondolatok mozaikjai, ugyanakkor kötött formák, klasszikus ritmus és rímek is – modern tartalommal. Túl már a szürrealizmuson, a posztmodern szele megsuhintotta; ugyanakkor keresztény üzenet búvik meg a sorok között, például a Pierre Emmanuelre emlékeztetõ „mondanivalókban”. Túl van Pilinszkyn, de azért teljesen nem szakadt el legnagyobb mai vallásos (keresztény) költõnktõl.

A mélypontnak nincs ünnepélye.
Sem dísze, terme, ünnepe.
A mélypont haldoklásunk cseléd-
szobája.
Mint egy kocka, négyszögletes. . .
Itt lenn az ember szörnyeteg lesz.
Mozdulatlan, de szörnyeteg.
Nem támad már.
Nem vergõdik, nem háborog;
akitõl eddig iszonyodtak,
most õ az, ki iszonyodik. . .

                    (Mélypont)

A mai közéletben, az egydimenziós emberek nyüzsgésében, a fogyasztók és szemfényvesztõ reklámok, az újgazdagok világában nem találja helyét a befelé és felfelé is tekintõ, spirituális ember, költõ. „Gyújtogat a köztünk kanyargó hazugság.” (Jele van annak.)

bárki legyen az, a kárára semmit
se tenni, se akarni, se írni.
de akár egy nép is belebukhat
ha köp a dologra s lassan kiderül
annak a dolognak igazság a neve;
meghajolni a közakaratnak, elegánsan.
zörrenés nélkül járnak-kelnek
az emberek kisalakú vitrinnel
a szívük alatt. frigyszekrénnyel.

                        (Esély)

 A Keresztény vers bravúros rímjáték, de Vasadi világnézetét is hûen kifejezi – gondolom én.

járok Benned, köves ligetben
nagynehezen itt is születtem. . .

                  . . . szókat adtál
gyümölccsel púpozott agyagtál
vagyok, erõs és oly törékeny
vérem szivárog repedésen
liános erdõ, Te, suhogva
körülcsavarsz, de angyalodra
bízod esetlen tántorgásom
tündöklése a földre rányom
mondom mégis beszédem bátran
magam mögé sok rosszat hánytam
odavalók!, súgod nevetve. . .

         . . . sebbel koronázva
nem fáradok, egy szent fasorban
gyökerek között botladoztam
s kosárra leltem, benne kendõ
elrejtve Most-ban a Jövendõ
kehelyben Véred, tálkán a Test:
ihass, ehess;
te választasz, de én talállak
jó gazdájára boldog állat
fölszikrázunk, mint két elem
agóniád az életem

               (Keresztény vers)

Vasadi ugyanúgy nemzetféltõ és értékõrzõ, mint Csoóri vagy Nagy Gáspár, õ is aggódva éli meg a mai közéletet:

jobbról vagy balodon mindig épp
haldoklik
a nemzet, rongyos pálmáival a
sziget vagy az ember.
A csönd szolgái vagyunk mind.
Eltölthet az öröm, hogy újra
megszabadultál,
de hátra van, hátra az elszakadás.

                         (Fényív)

Világvégi látomásban vetíti elénk a világ, Európa és a nemzet sorsát.

. . .

Valaki elkiáltja: Titanic a világ!
Futnának alagútba, de pénz bugyog
belõle, mint sár a kloakából.
S az áradás levelenként suhog,
s csörög a vödörszám.
Képernyõkön hatalmak foszladoznak.
A népeket azonnal elfelejtik.

Nem mernek leliftezni a gazdagok
a bunkerokba, s piszkos szatyra
mellett iszik, füstölög
a hajléktalan

                               (Végidõ)

Ezen a világon már csak Isten segíthet, aki nem hagyta el az emberiséget, hiszen Fiát küldte értünk. De nekünk is cselekednünk kell: „Segíts magadon. . .”

süt le a Nap gázban, köhögve
a holdasodó, zöldes földre

nézi a lassan forgó gömböt
tûzvetette világgöröngyöt

            . . .

ember embernek     mondja halkan
halálodat nem én akartam

mi bajunk már elfödhetetlen
elfödni. nincs más, csak az Isten

           (Észbe kapunk, mint a holtak)

Vasadi „képi világa fokozatosan látomásossá vált, a versben misztikus teret teremt, ahol az ítélet épp oly magától értetõdõ, mint a csontig vetkõztetett igazság” – írta találóan Rónay László (i. m. 219). A legújabb kötetre is áll ez a megállapítás. Hozzáfûzném, hogy – amint ez Pilinszky esetében is történt – Vasadi az Új Emberben közölt írásaiban kifejezettebben tanúskodik keresztény hitérõl, mint általában verseiben. De ez természetes is. A vers mûfaja más, mint a prózáé.

KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES BOÓR JÁNOST,
A MÉRLEG FÕSZERKESZTÕJÉT

Boór (Szabó) János augusztus 3-án töltötte be 70. életévét. A II. vatikáni zsinat befejezése után elindult Mérleg címû digest, amely a zsinati szellemet, a kiegyensúlyozott korszerûsödést terjesztette katolikus folyóiratok cikkeinek fordításával, könyvszemléivel, jórészt János barátunknak köszönheti áldásos tevékenységét. A Mérlegnek negyedszázadon át a fõmunkatársa voltam (Weissmahr Bélával és Endreffy Zoltánnal), miként a külföldi magyar Pax Romana (KMEM) kongresszusainak szervezésében is együtt dolgoztunk Jánossal. A Vatikáni Rádió magyar tagozata, a Mérleg és a Szolgálat (ennek társszerkesztõje voltam P. Õry Miklóssal) a zsinati tanítás terjesztésének, az „aggiornamentó”-nak fontos „csatornái” voltak.

Boór János tanári mûködése mellett, részben háttérbe szorítva tudományos kutatását, Münchenben éles szemmel figyelte az új eszmeáramlatokat, a világegyház eseményeit és az európai forrongást. Szerencsés helyzetben volt a tájékozódáshoz és a tájékoztatáshoz, az idegen nyelvû cikkek és könyvek kiválasztásához.

Reméljük, János, hogy teljesen nem hagyod magukra itthoni új munkatársaidat: szükség van továbbra is kiegyensúlyozott, katolikus szemléletedre! Isten éltessen! Egyben gratulálunk legújabb kitüntetésedhez: a „Köztársasági Elnök Érdemérmét” november 21-én nyújtotta át Mádl Ferenc köztársasági elnök a Mérlegszerkesztésében kifejtett munkásságodért.

Jó egészséget kíván, és szeretettel ölel régi barátod:

Szabó Feri

mérleg

Megjelenik évente négyszer

Egyes szám ára:
8 euró, 550 forint, 17,50 USD.

Elõfizetési díj: 32 euró, 43 USD,
Magyarországon 2200 forint.

Postacímek: MÉRLEG
Szerkesztõség: H–1507 Budapest, Pf.: 120.
T.: (1) 219-0621; fax/ür.: (1) 219-0622.