Tomka Miklós

ZSINATI MEGÚJULÁS MAGYARORSZÁGON

Évtizedek óta mondogatják, hogy késik a zsinati megújulás Magyarországon. A „perdöntõ bizonyíték”, hogy a zsinati dokumentumok megjelentetésére tíz évet kellett várni. Ezen túl általánosak a panaszok. „Nem megoldott a világiak bevonása.” (?!) „Az Egyház (sic!) egyoldalúan politizál.” (?!) „Nem elég jó a kommunikáció az egyházban.” (?!) És így tovább. Álmok és vágyak ütköznek a gyakorlattal. A szemrehányás az elégedetlenség jele. A kérdés csak az, hogy ennek okát miben kell keresni: a viszonyokban vagy a velük birkózni nem bíró emberekben. A kritikusok egy dologban értenek egyet: rossz az egyházi közérzetük, és ezért valaki más a hibás! Jogos bírálat és elhárító másra mutogatás keveredik. A megújulás felrótt késedelme nem ritkán a személyes elégedetlenség, a konkrét egyházzal való nem azonosulás kifejezõdése. Néha felmerül a gyanú, hogy egy-egy panaszkodó a zsinatot hivatkozási jelszóként kezeli, miközben annak szellemét és betûjét (vagy éppen a katolikus egyház hitét és kétezer éves hagyományát) legfeljebb felületesen ismeri. . .

[A II. vatikáni zsinat korszakos jelentõsége]

Nem túlzás azt állítani, hogy a zsinat korszakhatár. A katolikus egyház vele lépett be végérvényesen az öntörvényû, autonóm, modern világba¹. Ekkor vállalta fel teljes tudatossággal, hogy a világnak nem ura és oktatója, hanem része és társa. Ugyanekkor vált kézzel foghatóvá, hogy – a Földközi-tenger melléki kultúrák kereteit maga mögött hagyva – társadalmi valóságában is világegyházzá vált. Az Egyház hajója irányt váltott. De hogyan, mibõl, s fõleg mikor lehet észrevenni, ha egy tengerjáró fordulni kezd? Mihez mérik az utasok az irányváltást az óceánon? Észlelhetõ-e a változás emberéletek éveiben? Befolyásolja-e az életet a fedélzeten a kormánykerék fordulása? Elég gyors-e a fordulat? Mihez képest? – Nem könnyebb a kérdés, ha nem a világegyházról, hanem egy nemzet vagy régió katolicizmusáról beszélünk. A változással kapcsolatban hazánkban is inkább érzések és hangulatok, semmint pontos kifogások fogalmazódnak. Ezért élére kell állítani a kérdést: Valóban késik-e a zsinati megújulás Magyarországon? Mihez viszonyítva lehet egyáltalán késésrõl beszélni? Mi a reklamált zsinati megújulás lényege? És ki vagy mi az, aki vagy ami késik?

„Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensõséges egyesülésnek és az emberi nem egységének.” (LG 1) Ám ahhoz, hogy természetének megfelelhessen, s az ezzel járó feladatai „végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idõk jeleit, hogy minden nemzedéknek megfelelõ módon tudjon választ adni az emberek örök kérdéseire” (GS 4) – tanít a zsinat. A 19. század közepe óta sokaknak lehetett az az érzése, hogy a katolikus egyház inkább elzárkózik, semmint részt vesz a világ változásaiban. Még inkább ez kellett, hogy legyen a benyomásuk azoknak, akik a II. világháborút követõen értõ szemmel figyelték a világ változását, a modern kor s a globalizáció kibontakozását. Talán az a vélemény sem túlzás, hogy a francia forradalom és a 20. század közepe között egyre nõtt a távolság a modernizálódó világ és a katolikus egyház között. Ennek a távolodásnak következménye a munkásság és az értelmiség egy részének az elvesztése, majd az általános és a 20. század második felében meggyorsuló szekularizáció. Ezen a helyzeten változtatott a zsinat, ami egyszerre volt helyzetfelismerés és a korábbi elzárkózó és konfrontációs magatartás helyesbítése.

Könyvek sora sem elegendõ a zsinati tanítás gazdagságának feltárására². A gyakorlati megvalósítás vizsgálatához azonban kikerülhetetlen a zsinat öt jellemvonásának az említése.

(1) XXIII. János pápa nem tévedéseket akart elítélni, és nem új tanítást akart adni, hanem az Egyház mibenlétének és lelkipásztori munkájának újragondolását kezdeményezte. Ennek megfelelõen a zsinat az Egyház tanítói szerepe mellett (s idõnként a helyett) a társi szerepet, az emberekkel, a társadalommal s mindenekelõtt a rászorulókkal való szolidaritást hangsúlyozta. A változó világgal való egység vállalása kizár minden befejezettséget, véglegességet. A közösségvállalás, mint az uralás ellentéte, a saját mulasztások és bûnök megvallását és megbánását is követeli. A zsinat az Egyházat, földi valóságában, úton lévõ népként értelmezte, amely „egyszerre szent, és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bûnbánat és a megújulás útját járja” (LG 8). S nem utolsósorban: a zsinat elutasította azt a felfogást, hogy a római katolikus egyház önmagában és egyedülállóan azonos lenne Krisztus Egyházával. Ehelyett úgy fogalmazott, hogy „az Egyház, amely ebben a világban társaságként létesült és szervezõdött, a Péter utóda és a vele közösségben élõ püspökök által kormányzott katolikus egyházban van jelen (»subsistit«), jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus Egyházának saját ajándékai a katolikus egységre ösztönöznek.” (LG 8) A zsinat elutasította azt a felfogást, hogy a római katolikus egyháznak ne lenne szüksége mások értékeire, és egyszerre hangsúlyozta a lelkiismeret szabadságát (a Dignitatis humanae-ban), az egyházon belüli pluralizmus jogosságát (GS 43), és a felekezetközi párbeszéd értékét és szükségességét (az Unitatis redintegratio-ban és a Nostra aetate-ban).

(2) Az Egyházról szóló dokumentum szerkezeti sorrendjével is kifejezi azt a logikailag nyilvánvaló tényt, hogy az Egyház Isten új népeként – amelybe minden ember meghívást kapott – áll mindenekelõtt (LG 13), és csak ennek tudomásulvétele után és csak ennek részletezéseként van értelme intézményrõl, szervezetrõl, hierarchiáról beszélni. Az intézmény és a szervezet nem öncél, hanem jel és a közösség összetartásának és az Egyház evangelizációs feladatának eszköze. Mivel pedig a Szentlélek „minden rendû és rangú hívõnek különleges kegyelmeket is ad, amelyek alkalmassá és készségessé teszik õket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására” (LG 12), az Egyháznak nemcsak a világiak részvételét, hanem a feladatok vállalására való képességét is elõ kell segítenie, és a világiak számára tevékenységi lehetõséget és az azok ellátásához szükséges jogkört is biztosítania kell. Ennek a célkitûzésnek a gyakorlati megvalósítása – az egyházszervezet továbbfejlesztését is beleértve – az elkövetkezõ idõben világszerte is és nálunk is még jelentõs erõfeszítéseket követel³.

(3) A zsinat egyik gondolati kerete a communio-egyháztan. A kereszténység nem magánvállalkozás, még kevésbé egy szervezetben vagy hagyományban való személytelen és mechanikus részvétel. Az utóbbi években sokan kifejtették a Szentháromság Istennel való közösség gondolatát⁴, ám az emberek közötti közösség jelentése a teológiában mintha elmosódott volna. Pedig a zsinati atyák többszörösen állást foglaltak az „angelizmussal”, az Egyház csupán spirituális értelmezésével szemben. A zsinat a közösségiséget a maga kézzelfoghatóságában is értelmezi: a család, a testvéri viszony, a párbeszéd, a személyes szolgálat, a másokkal való közvetlen kapcsolatok formájában (GS 25), és egyúttal a másokért való felelõsségvállalás és a segítés konkrét feladataira is figyelmeztet (GS 27, 30–31 stb.). A zsinat tanításában (konkrét, evilági értelmében is!) kulcsfogalom a „közösség” és a „diakónia”.

(4) Számomra a zsinat legmeghatározóbb és az Egyháznak a modern s részben nem hívõ világhoz fûzõdõ kapcsolata szempontjából legfontosabb gondolata a megtestesülésnek és a jézusi – egyszerre isteni és emberi – természetnek átvitt értelemben az Egyházra való alkalmazása, mint ami szintúgy egyszerre isteni és emberi, sõt mint ami szent és bûnös. Az Egyház a világért van, és felelõs érte, ám függ is és tanul is a világtól. Az Egyház csak akkor tud megfelelni küldetésének (és saját lényegének), ha tudatosítja és elfogadja kiszolgáltatottságát annak az autonóm világnak, amelynek öntörvényûsége az Egyháztól függetlenül alakul⁵. Ahhoz, hogy a világért való küldetését teljesíthesse, meg kell ismerkednie és közösséget kell vállalnia a világgal, és a közösséget egyebek között párbeszédben kell ápolnia. A világ persze összetett, sokrétû valóság. Tehát az Egyháznak is (intézményeiben is!) tükröznie kell a sokrétûséget, nem felejtve, hogy a világnak egyre több olyan dimenziója és területe és helyzete van, amelyben az Egyház csak a világiak által lehet a föld sója (LG 33).

(5) Végül a zsinat egyik legjellegzetesebb üzenete nem dokumentumai betûiben, hanem vállalkozása egészében, a „zsinat szellemében” rejlik. A vatikáni kúria elképzeléseivel szemben a zsinat nem a folyamatosság merev folytatása, hanem a hagyományõrzõ újítás és a szekularizált modern világ elfogadása mellett foglalt állást. Még mielõtt az elsõ dokumentum megszületett volna, a zsinat új irányba indította az Egyházat: az ismeretlen, az anyagelvû, a politikailag minduntalan kellemetlen, a kiszámíthatatlanul változékony világgal való partneri kapcsolat irányába. Négy év munkájában erre a választásra tette rá kézjegyét a világ jóformán minden püspöke. Az egyházon kívüli világgal való partneri viszony ápolását akadályozhatja ugyan az egyházi szervezet bürokratikus munkarendje, a hierarchia belterjessége, régi beidegzõdések rutinja, teológiai intézmények elavult tananyaga, vagy akár csak a mindennapok fáradsága. Mindez nem csökkenti a zsinat azon felismerésének a súlyát, hogy az Ura által a világhoz és a világba küldött Egyháznak nincs más választása, mint a párbeszéd a világgal. Ez a felismerés óriási kihívás. Meggyõzhetõek-e a régihez szokott hívek és pásztorok az új irány szükségességérõl? Hogyan lehet megõrizni az egyház rendjét s a hívek közösségét, és ugyanakkor megtenni a lépést a világ felé? Mibõl fussa minderre az erõ? Hogyan lehet felkészülni erre? S a világ képviselõi hajlanak-e a párbeszédre? Mi az ára annak, hogy a kívülállók az Egyházban ne gátlástalan lélekkufárt, és ne hatalmi tényezõt lássanak? Az Egyház „még bizonyos törvényesen szerzett jogai gyakorlásáról is le fog mondani, ha kiderül, hogy e jogok gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtelének õszintesége” – ígérte a zsinat (GS 76). Mirõl s mikor kell hát lemondani? S ki mer olyasmirõl lemondani, amivel a rábízottakat talán rövidíti? A zsinat megvalósítása az idõk jeleinek figyelését és nagy hitet követel!

[A zsinati megújulás hazánkban]

Talán jogos az a megállapítás, hogy nálunk a zsinati megújulás késik. Ez a mondat fájdalmas, de lehet józan, pusztán ténymegállapító leírás. Mint ahogy a sánta ember mondja, hogy nehéz lépést tartania. Évekkel ezelõtt egy tanulmányban úgy véltem, hogy Kelet-Közép-Európában a lemaradásnak társadalmi s történelmi okai vannak: a régió megkésett modernizációja, a kommunista totalitarizmus és a felkészületlenség a rendszerváltás utáni társadalmi-politikai viszonyokra⁶. Az elsõ két tényezõ adottság. A harmadik még kezünkben alakul.

[1] A polgári fejlõdés lassúsága a felnõtt kereszténység születését is lelassítja. A hitét gyakorló idõsebb generáció vallásossága jobbára a beleszokottságból él. Nem elég öntudatos ahhoz, hogy ellenszélben is tovább lehessen adni. Az istentiszteleteken az egyház közösségi élete is ennek a hagyománynak az ápolása. Ritkán több. A tisztes hagyományt követõ hívek fejében kevéssé fordul meg, hogy tudatosítsák, hogy mit és miért hisznek. Még kevésbé jut eszükbe, hogy rájuk várna a hit továbbadása. Számukra a kereszténység képviselete a pap feladata. Ezt tanulták. Ma is ritkán hallanak mást. Az évszázados rutin áthatja az egyházi mindennapokat.

Igaz, egyre szûkebb az a tér, ahol ez a gondolkodásmód a meghatározó. Ám ez jóformán mellékes részlet. A vallásos megszokáshoz igazodó keresztény szemében a tradícióbomlás, a szent rend megkérdõjelezése a Gonosz mûködése. Számára a kommunizmus és a liberalizmus, a tömegkommunikációs kultúra és a gazdasági materializmus egyaránt az Ördög munkájának nyoma. Apage satana! A hagyományos hívõ igyekszik magát távol tartani a bûnös világtól, és bízik Jézus ígéretében, hogy a Pokol kapui az Egyházon nem vesznek erõt.

Kelet-Közép-Európa társadalmaiban emberek milliói élnek önállótlan, a közéletben peremre szorult életet. Ugyanígy az Egyházban is passzívan, legfeljebb fogyasztóként vannak jelen. Nem tanulták meg, hogy másra, többre születtek. Nem hallottak arról, hogy a keresztségbõl adódóan külön hivatásuk lenne. Részben a múltba ragadtság a felelõs azért, hogy nem hallottak másról. Részben! A társadalmi és kulturális megkésettség nem menti a tanítókat és a pásztorokat, akik nem segítik felnõtté érni a kereszténységet.

[2] Évtizedeken át a kommunizmus volt a vallási megújulás akadálya. Nem voltunk elég erõsek ahhoz, hogy az üldözést viselve még az idõk jeleit is figyeljük. Az ellenállás erõfeszítése görcsbe húzott. Õriztük hitünk örökségét, s nem futotta erõnk a jövõbe nézni. Féltünk a párbeszédtõl, mert azt a hatalom saját legitimálására hasznosította. Legfeljebb fél szemmel láttuk, hogy másutt más a világ. Talán észrevettük a világegyházban ébredõ megújulást. De itt egy embertelen rendszerrel szemben kellett tartani a gátat. Tettük, amit bírtunk, és viseltük a rendszer által ránk rótt hátrányokat.

A kommunizmus által okozott károkat talán azóta sem hevertük ki. Évtizedes sebek nyomai nem múlnak el maradéktalanul. Magyarország nem élte át azt a zsinati lelkesedést, amely a szabad világot egy évtizeden át pezsdítette. Itt nem jelentek meg a modern katolicizmus lehetõségeit mérlegelõ cikkek és könyvek százai. Nálunk nem volt olyan idõ, amikor nemcsak a keresztény, hanem a liberális és a szocialista sajtó is címoldalon közölt volna teológiai és egyháztani vitákat, mint ahogy azt Nyugat-Európában vagy Amerikában tette. S bár a nyugati társadalmak egészével együtt az Egyházat is megrázták a 60-as évek, a fejlõdés korlátainak felismerése, a diáklázadások, Nyugaton a zsinat megfiatalította s közösségi életében megerõsítette az Egyházat, és társadalmi elfogadottságát óriási mértékben megnövelte. A kommunista világ keresztényei eközben egyszerûen õrizték hûségüket Urukhoz és hagyományaikhoz. Lehet persze, hogy a kelet- és kelet-közép-európai csendes helytállás s a „földalatti egyház” szentjei az itteni kereszténység vetése; de idõbe telik, amíg a csírák a föld fölött is láthatóvá válnak.

[3] Ám a kommunizmusnak vége. Romjain új társadalom épül. A volt szocialista országok egyházai is újrarendezik soraikat. Természetszerûen felmerül a kérdés: most mit jelent számukra, köztük a magyar egyház számára a zsinat? – Amikor a 19. században a katolikus egyház rádöbbent, hogy megkésett a történelem menete mögött, visszahúzódott bástyái mögé. S igyekezett védõfalait minél magasabbra húzni. A világtól elzárkózó fejlõdésben keresett megoldást, egyfelõl a veszélyes gondolatok, a „modernizmus” elítélésében, a károsnak mondott irományok és a vegyes házasság tilalmában, másfelõl saját szervezete modernizációjában, a szerzetesrendek, a mozgalmi kereszténység, a politikai katolicizmus kibontakoztatásában⁷. Mindezt ma jellegzetesen zsinat elõtti receptnek tartjuk. A stratégia egy darabig sikernek tûnt, hiszen a 20. század közepére sikerült a társadalmi és kulturális lemaradást ledolgozni. Annál akutabban robbant ki a krízis, amikor a 60-as években egyértelmûvé vált, hogy az Egyház éppen belterjessége miatt erõtlen a modernitás problémáival szemben. A zsinat az utolsó pillanatban – a nyugati világ egyes országai számára talán már túl késõn – jött. A megindult bomlást sok területen, sok helyen már nem sikerült megállítani. Az „aggiornamento”-t, a világ felé nyitást a zsinat mindenesetre a kereszténység alapvetõ követelményének és történelmi szükségszerûségnek ítélte.

Társadalomtudományi megközelítésben mindehhez hozzá kell még tenni, hogy a globalizáció korszakában, amikor a társadalom viszonyait a gazdaság és a piac, a kultúrát a tömegkommunikáció, az életutakat pedig széleskörû mobilitás szabályozza, az elzárkózás egyszerûen megvalósíthatatlan. (Erre kisebb szekták is csak ideig-óráig képesek, de azok is milyen áron!) A 19. század végi, 20. század elejei katolikus stratégia megismételhetetlen. Mégis, mintha Kelet-Közép-Európában éppen ez a zsinat elõtti modell kísértene: a világgal való párbeszéd helyett elhatárolódás, társadalmi részvétel helyett saját intézményrendszer teremtése. Az okok ugyanazok, mint száz éve tõlünk nyugatabbra: az üldözöttség meg nem szûnte, a lemaradottság tudata, kisebbségi érzés, a felzárkózás nehéz volta. Indokban tehát nincs hiány. A kérdés csak az, hogy hat-e a gyógyszer. S ha (társadalomtudományi prognózisokkal ellentétben) sikeres lenne a módszer, hová vezet egy erõsödõ, de elzárkózó kereszténység? Persze az ellenkezõ döntés sem könnyû. A volt szovjet régió legtöbb országában a kereszténység hátrányos helyzetû kisebbség. Mind gazdaságilag, mind politikailag, mind kulturálisan elmaradott. A közügyekbe való beleszólása is csekély. Nem meglepõ, ha mindezzel szemben az Egyház elõször is elrabolt régi súlyának visszaszerzésére törekszik. Nem meglepõ, de kérdés, hogy ez-e a jézusi út. S bizonyos, hogy a restauráció ösztöne nem a zsinati megújulás irányába vezet.

[4] A zsinati megújulásnak van még két kerékkötõje. Az elsõ a gyakorlattól távol maradó okoskodás; a második az együttmûködés hiánya. Az elsõ fõleg értelmiségiek bûne, a mindent jobban tudóké, azoké, akik bölcseket mondanak, de másra hárítják a megvalósítás terhét. Könnyû dolog zsinati Egyházat álmodni. Könnyû a megvalósulás lassúságát az Egyházon vagy annak felelõsein számon kérni. Ám csak annak van erkölcsi joga a panaszra, aki szembenézett a gyakorlati megvalósítás nehézségeivel, aki maga is megpróbált álmaiból megvalósítani valamit, aki a mai magyar hívekkel próbál Egyházat építeni.

A másik béklyó a kollegialitásnak, a kölcsönös megbecsülésnek, az együttmûködésnek, az egymásra támaszkodó szeretetnek az elégtelensége. A zsinat új egyházszervezetet sürgetett: egyfelõl a pásztori vezetés tiszteletét, másfelõl a világi keresztények bevonását. Ez mindkét irányban feladatokat követel, az Egyház életében való részvétel formáinak kidolgozását, a két fél energiáit egyesítõ intézményi formák teremtését követeli. Hosszú, nehéz kísérletezés áll elõttünk.

A hivatalosak nehezen lazítják a megszokott kereteket, hiszen azok eddigi követelményeinek is éppen csak hogy megfelelnek. Számukra demagógiának tûnik az ismeretlenbe ugrás követelése. Ám a jelen helyzet megoldatlan. Az egyházmegyei zsinatok betûje és megvalósulása között nagy a távolság. A diakonátus, a világiak érdemi szerepbe fogadása lassan halad. Intézményeink katolikus kisugárzása mérsékelt. Ha az Egyház nem akar bezárkózó szekta lenni, ki kell merészkednie a világba, fel kell használnia a világi hívek erejét. Ezt követeli az evangelizációs parancs. S nem kevésbé ezt követeli az életben maradás igénye. Lehetséges, hogy jobb lett volna a mostaninál erõteljesebb „ablaknyitás”. Lehetséges. A megújulás még gyorsítható.

[5] Vágyaink mindig a realitás elõtt járnak. Kár lenne azonban megfeledkezni arról, hogy a „hivatalos Egyház” zsinati szellemû fejlesztésében eddig milyen óriási lépéseket tettünk. Az Egyház fontos közéleti tényezõvé vált. Egyik-másik nagy körlevél országos figyelmet keltett. Az egyházi iskolák és szociális intézmények a társadalmi jelenlét és a magyar politikai rendszer pluralizálódásának fontos elemei. Nemcsak intézményeink vannak, hanem a hitoktatók, a hívõ pedagógusok, az egyházi adminisztrációban tevékenykedõ és egyéb aktív világiak az Egyház egész közösségében sem elhanyagolható színfoltok. A keresztény hit ápolása terén is megindult az ébredés. Lelkiségi mozgalmak sora virágzik, és találta meg a kapcsolatot a hierarchiával. Régi és új szerzetek keresik a hozzájuk legközelebb álló életformát és feladatokat. Lehet, hogy korábbi sérüléseinkbõl még nem egészen felgyógyulva, itt-ott sántán és a mozgásképteleneket is magunkkal hordva, de Isten népe Magyarországon is halad a maga útján.

A világi hívek türelmetlensége is lehet a megújulás akadálya. A másik emberrel szembeni tisztelet és szeretet hiánya biztosan az. Kritikus világiak sokfelé kísérleteznek a keresztény élet új társadalmi formáinak megteremtésével, de nem mindig törõdnek azzal, hogy „fölfelé” is és „lefelé” is õrizzék a közösséget. Éles nyelvvel, s alkalmasint az Egyház ellenségeivel összeállva üzengetnek „fölfelé”, a pásztoroknak, s aztán csodálkoznak, hogy az ilyen verbális pofonoknak a papok, püspökök nem örülnek. Az üzenõk furcsa módon azt sem értik, hogy kioktató szemrehányásaik nyomán miért nem változik a hivatalos gyakorlat. Nem ritkán „lefelé” is hiányzik a kapcsolat. Az Egyház megújítását célzó javaslatok egyike-másika a keresztény közösség mindennapjainak nem ismeretérõl tanúskodik. Ilyenkor a zsinatra hivatkozás szavai mögül a keresztény szeretetparancsot és a zsinati lelkipásztori szellemet egyaránt semmibe vevõ gõg bukkan elõ. A világi hívek türelmetlensége is lehet a megújulás akadálya!

Talán csak döcögve, de érik a zsinati megújulás Magyarországon is. Elõbbre vitele mindenekelõtt nem a másoknak címzett feladatkiosztást, nem is nagy szavakat, hanem fáradságos és alázatos szolgálatot, (1) a keresztény hit és kultúra ápolását, (2) a hívõ közösség építését és (3) a nem hívõ világgal való kapcsolat útjainak egyengetését követeli. Mindhármat egyszerre! Zsinat elõtti elképzelés, hogy a harmadik nélkül az elsõ kettõ igazán keresztény megoldás lenne. Az evangéliumi hagyomány ápolása nélkül a katolikus önazonosság kerülne veszélybe, akármennyire is erõsödne a közösség, és épülgetnének a nem hívõ környezethez fûzõdõ kapcsolatok. A konkrét, püspöki vezetésû, mai magyar egyházhoz és a katolikus hívek közösségéhez való hûség nélkül pedig legfeljebb filozófusi vagy kultúrkatolicizmusról lehet szó, aminek semmi köze a zsinat szelleméhez.

A magyar Egyház még csak elkezdte felfedezni a II. vatikáni zsinat kincsestárát.

¹ Az egyház és a világ viszonyának pontos megjelölése céljával a zsinaton külön szavazáson rögzítették a Gaudium et spes kezdetû dokumentum címét: „Az Egyház a mai világban. Lelkipásztori konstitúció.” Eszerint az Egyház benne van a világban, s nem mellette áll. Az elsõ magyar gyûjteményes kiadásban viszont „Lelkipásztori konstitúció az Egyház és a mai világ viszonyáról” szerepelt. Noha a tévedést nyomtatásban is kifogásoltuk, a legújabb kommentár (a leadott kéziratot meghamisítva) ismét a „Lelkipásztori konstitúció az Egyház és a mai világ viszonyáról” fordulatot alkalmazza. Vö. Kránitz Mihály (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962–2002. Budapest, SZIT 2002. 443. o. [A zsinati dokumentumok latin nyelvû gyûjteményében ez a cím olvasható: Constitutio pastoralis de Ecclesia in mundo huius temporis.] – ² Kránitz i. m. – gazdag irodalomjegyzékkel. Lásd még a Távlatok 2002/3., valamint a Vigilia 2002. 11. számát. – ³ Errõl részletesebben: Tomka Miklós: Religiöser Pluralismus in Gesellschaft und Kirche. 265–290. o. In: Schmidinger, Heinrich (szerk.): Religiosität am Ende der Moderne. Krise oder Aufbruch? Innsbruck, Tyrolia 1999. – ⁴ Legújabban vö. Puskás Attila: Communio-ekkléziológia. Vigilia 2002. 11. 814–825. o. – ⁵ Részletesebben vö. Metz, Johann Baptist: Zur Theologie der Welt, Mainz–München, Grünewald-Chr. Kaiser 1968., Schillebeeckx, Edward: Sacramentum salutis. Leipzig, St. Benno 1973., valamint: Tomka Ferenc–Tomka Miklós: Gaudium et spes. Lelkipásztori konstitúció az Egyház és a mai világ viszonyáról. 443–474. o. in: Kránitz i. m. (NB. az utóbbi dolgozat címét a kiadó önkényesen átfogalmazta.) – ⁶ Tomka Miklós: Strukturelle Konzilsresistenz: Der ost-mitteleuropäische Katholizismus angesichts des II. Vatikanischen Konzils – am Beispiel Ungarns. In: Kaufmann, Franz-Xaver–Zingerle, Arnold (szerk.): Vatikanum II. und Modernisierung. Historische, theologische und soziologische Perspektiven. Paderborn, Schöningh 1996. 291–313. o. – ⁷ Altermatt, Urs: A katolicizmus és a modern kor. Budapest, Osiris 2001., Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Budapest, Osiris 1999.

Nemeshegyi Péter  S.J. kitüntetése

Örömmel és szeretettel gratulálunk fõmunkatársunknak, Nemeshegyi Péter atyának, akinek  a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának minisztere, a díj kuratóriumának javaslatára, a Fraknói Vilmos-díjat adományozta. A kitüntetést november 20-án a minisztérium államtitkára adta át, a laudációt pedig a kuratórium részérõl Tomka Miklós tartotta

A nemzetközi hírû magyar teológus (szül. 1923. január 27-én) több, mint három évtizedig Japánban, 1993-tól pedig hazánkban egyetemi tanításával és több nyelven megjelent mûveivel egyrészt a teológia inkulturációjának, másrészt a sajátosan magyar teológia megteremtésének úttörõje.

 Idézünk Tomka Miklós laudációjából:

„A Fraknói Vilmos-díjat kétféle érdemért lehet adományozni: a kereszténység és a nem keresztények (nem vallásosak, vagy más vallásúak) közötti párbeszéd elõmozdításáért és a keresztény tudományosság terén elért teljesítményekért. A díjazott mindkét területen kimagasló.

Szakterületét tekintve Nemeshegyi Péter a vallások és a kultúrák közti dialógus nemzetközi tekintélye. Globalizációs korunkban a civilizációk békés találkozásának kulcsfogalma az »inkulturáció«, ami egyik kultúrának a másikba való beoltását jelenti – mindkét kultúra erejének és értékeinek maradéktalan tisztelete és megõrzése mellett.

P. Nemeshegyi tudományos teljesítménye már mennyiségében is elképesztõ. Több száz cikket és eddig 30 könyvet írt, amelyek persze különbözõ terjedelmûek, de köztük hatkötetes is akad. Könyvei sok nyelven jelentek meg: mindenekelõtt japánul (21 mû), aztán magyarul (9 kötet), koreaiul (6 kötet), angolul, németül (2-2 kötet) és franciául (1 kötet).

A Fraknói Vilmos-díj kuratóriuma úgy ítélte, hogy Nemeshegyi Péter S.J. többszörösen rászolgált a kitüntetésre.”

Karácsonyi számunkkal egyidõben jelenik meg a Szent István Társulatnál újabb teológiai tanulmányainak (köztük a Távlatokban megjelent cikkeinek) gyûjtõkötete.

Keresztesné Várhelyi Ilona

MIT MOND A LÉLEK A MAGYAR EGYHÁZNAK?

  Az egyházmegyei zsinatok súlypontjai*

„Elhagytad elsõ szeretetedet” (Jel 2,4)

    A magyar kereszténység Szent István-i lendületét a történelem igen sokszor megtörte, de olyan mélyre ható kárt talán semmi sem tett benne, mint a huszadik század második felének agymosó és lélekölõ ideológiája. Ám minden próbatétel arra való, hogy okuljunk belõle, erõsödjünk tõle, és felébresszük magunkat az illúziókból. Nincs gazdag egyházunk, nincs feudális egyházunk, nincs diadalmas egyházunk. Viszont az egyházmegyei zsinatok által gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal: van Egyházunk. Amit eddig csak hittel vallottunk, most érzékeljük is: a Szentlélek segítségünkre siet, ha bennünk elfogyna a remény. A magyar egyházmegyék többségében ilyen érzésekkel tették az oltárra „emberi munkájuk gyümölcsét” a zsinati küldöttek.

    A magyar egyházmegyék szinódusai – jócskán megkésve – a II. vatikáni zsinat tanításának mélyebb megértésérõl tanúskodnak. Arról, hogy a Szentlélek az elsötétedett egyházképrõl lesöpörte az évszázadok festékrétegeit, és elõvarázsolta az evangéliumi kontúrokat.

    Az összetartozás örömét és felelõsségét kifejezõ „Isten népe”-egyházkép színeinek megelevenedésére Magyarországon sokat kellett (és még kell is) várni. Pedig nálunk is akadtak profetikus elõfutárai az egyház „korszerûsítésének”. Ez nem átfestést, nem modernizáló stílusváltást jelent, s nem is a megszépített múlt restaurációját, hanem a kortalan Krisztus-ikon megtisztítását. Prohászka püspököt, sõt mûködése korábbi szakaszában – a maga módján – Bulányi pátert is azok közé számíthatjuk, akik évtizedekkel a zsinat elõtt, konfliktusok árán is, a klerikusok–laikusok lelki egységén és szolgálataik különbözésén alapuló közösségi egyházban, a szociálisan érzékeny, azaz társadalmi problémákra nyitott, Jézus-arcú egyházban látták a jövõ útját.

    Hiába követhetõ máig nyomon Prohászka hatása a mûvelt papok és világiak gondolkodásában – akik közül sokan a börtönt vagy mellõzöttséget is vállalták –, az útkészítõk azért nem gyorsíthatták a II. vatikáni zsinat befogadását, mert újszerû nézeteiktõl egyházi vezetõik nyíltan elhatárolódtak, így korai felismeréseik igazának bebizonyosodása súlyos presztízsveszteséggel járt volna.

    A zsinati recepció megkésettsége a hátrányok mellett elõnyökkel is járt. A szélsõséges értelmezések letisztultak, az egymásnak feszülõ indulatok lehiggadtak. II. János Pál pápa világosan látta, hogy a szocializmusnak nevezett ateista diktatúra után és a pénzelvû vadkapitalizmus teljes térhódítása elõtt igen rövid ideig tart a szellemi-erkölcsi vákuum. Ha ebben a rövid idõben nem találja meg az egyház az utat a társadalom különbözõ rétegeihez, elszalasztjuk az alkalmas idõt, és a korszerûség vonzó látszatának fedezékében idegen eszmei áramlatok töltik be és járják át a jóra, értékesre, igazra vágyó lelkeket.

„Akinek füle van, hallja meg!” (Jel 2,11)

    A liberális magyar média a 2002. évi önkormányzati választások árnyékában hol komolykodó buzgalommal, hol pedig ironizáló kárörömmel emlékezett meg a II. vatikáni zsinat kezdetének negyvenedik, II. János Pál pápa megválasztásának 24. évfordulójáról, és ezek ürügyén hasonló hangnemben szólt a katolikus egyház azóta megtett útjáról. A keresztény sajtóban is megfogalmazódtak elégedetlenséget tükrözõ vélemények, melyek szerint a történelmi jelentõségû zsinatot a magyar egyházban nem követte lelki megújulás, sõt még a sokkal késõbbi rendszerváltás sem találta készen a klérust a szemléleti változásokra. A média a világiakat sem kíméli, legfeljebb kaján kárörömmel azok hangját erõsíti fel, akik Istenre hivatkozó szabadelvûségükkel bármikor készek a negatív hangulatkeltésre a katolikus egyházzal szemben. Az õ interpretálásukban az egyház azonos mûködésének felszíni zavaraival, naponta felróható hibáival, tagjainak tökéletlenségével, történelmi és jelenkori bûneivel.

Ez az eltorzított egyházkép csupán arra szolgál, hogy – egyfelõl – megszégyenítve gyengeségünket, elrettentse a hozzánk közeledõket, akik életük terheit szeretnék az egyetlen értelmes cél mérlegére helyezni, a földi hajszát nyugalomra, az eltévedt élet kilátástalanságát a kiút reményére cserélni, másfelõl pedig megerõsíti azokat, akik harsány egyházellenességükkel igazolják Isten nélkül zátonyra futott lelki-erkölcsi életüket. Ezzel a hamis egyházképpel szenzációt lehet csinálni minden bûnbõl, különösen a papokéból, és életidegen szokásoknak hódoló, babonára hajlamos, lelki beteg emberek gyülekezetének lehet feltüntetni a vallási közösségeket, miközben minden történelmi és társadalmi problémáért felelõssé lehet tenni az egyházat.

„Tarts bûnbánatot, és tégy úgy, mint elõbb!” (Jel 1,5)

Évezredes egyháztörténelmünkben nem egészen ismeretlen ez a viszonyulás a katolikus egyházhoz, azonban az egyház bûneinek feltárása még a reformáció, sõt a felvilágosodás idõszakában sem Isten elvetésére, hanem a vele való szorosabb kapcsolatra vezette a gondolkodó embereket. Most azonban, amikor az „Ecclesia semper reformanda” szellemében II. János Pál bocsánatkérései ugyanerre irányulnak, már nem az akadályok felszámolásának egységesítõ öröme jellemzi a fogadtatást, hanem a megosztó különállás, fölényes elhatárolódás és önigazoló káröröm.

    Bármennyire is fájdalmas ez a karikatúra, és bármennyi meggyõzõ érvet és gátló körülményt tudunk is mentségünkre felhozni, el kell ismerni, a média negatív beállításának van némi alapja. A látszatokban gazdag, de a tudatos és személyes elkötelezõdésben gyenge népegyházat részben a korszellem, másrészt a kemény és puha diktatúra évtizedei olyannyira szétzilálták, hogy a hitükben megingatott és az egyháztól elpártolt emberek könnyebben és szívesebben igazodtak a média lendületes sodrához, mint az egyház alig hallható szavához. Nem tõlünk kaptak hasznos és meggyõzõ érveket, hanem az ateista ideológiától. Nem sikerült hidat építenünk a keresztény elvek és a társadalmi gyakorlat közé, míg a materializmus mindenre közvetlen, határozott és naprakész magyarázattal szolgált. Másfelõl a vallásukat hûségesen megtartók – a közéleti szerepekbõl kiszorulva – magánéletük falai közé kényszerültek szorítani meggyõzõdésüket, s ez az óvatoskodó bátortalanság – a „fortélyos félelem” – a lehetõségek újbóli megnyílása után sem múlt el.

    A rendszerváltás pillanataiban kiderült ugyan, hogy az igazság nem ott van, ahol a hangerõ, de „néma gyereknek anyja se érti szavát”. Az elviselhetõ mértékben adagolt igazsággal való szembesülésben az emberek többsége kereste az Istenhez (vissza)vezetõ utat, de személyre szóló segítség nélkül az egyházban csak érthetetlen formaságokat talált. A „befalazott szószék” ugyanis értelmetlenné tette a kétirányú kommunikációt. A visszacsatolás terén alig menthetõ mulasztásaink vannak. Többé nem lehet „letudni” az üzenet átadásának mennyiségi kötelezettségét, hanem meg kell gyõzõdni a minõségi megértésérõl is. A mulasztás – amint egy alattomos betegség elhatalmasodik a testben, vagy amint egy számítógépes vírus tönkreteszi a rendszert – belülrõl emészti fel az emberi méltóság létfontosságú „szervét”, a lelkiismeretet. A legújabb népszámlálás szívesen idézett, pozitív adatai és a rendszeres vallásgyakorlók száma között tátongó szakadékot, s benne társadalmunk erkölcsi állapotát, részben ez magyarázhatja.

„Jegyezd föl, amit láttál, ami jelenvaló, és aminek ezután kell megtörténnie!” (Jel 1,12)

    A magyar egyház problémái nehezen függetleníthetõk a magyar társadalom problémáitól. Két – sokszor egymásra csúsztatott – kérdést kell kezelni: az egyház belsõ gondjait, valamint a társadalom és egyház viszonyát. Ez utóbbin annak elemzését értem, hogyan tud az egyház megfelelni a társadalmi kihívásoknak, mennyiben érzi felelõsségét a társadalmi gondok evangéliumi szellemû enyhítésében, illetve mennyire fogadja vagy várja el a társadalom az egyháztól az erkölcsi eligazítást.

    A problémák elkülönítése azért fontos, mert megoldásuk eltérõ módszereket igényel: a belsõ megújulással párhuzamosan a külsõ feltételeket is meg kell teremteni, vagyis belülrõl és kívülrõl kellene kezdeni az építkezést. (Egészséges társadalmi fejlõdés esetén a feltételek természetes módon igazodnak a belsõ szükségletekhez, ám nálunk a többszöri mûvi beavatkozás miatt már csak mesterségesen lehet pótolni a hiányzó feltételeket, s azok mûködése, akárcsak egy mûvégtagé, soha nem lesz tökéletesen rugalmas. A rendszerváltást követõ törvényi beavatkozások – bár értékük felbecsülhetetlen – csak ilyen eredménnyel jártak az egyház, állam és társadalom viszonyának tisztázásában.)

E kettõs probléma vetette fel azt a dilemmát, hogy ha már arra nincs módunk, hogy két végérõl kezdjük az építkezést, vajon nem volna-e célravezetõbb kívülrõl, a társadalmi problémák oldaláról kezdeni az egyház országos gondjainak számbavételét, s csak majd a feltételek tisztázása után foglalkozni belsõ egyházi kérdésekkel. Az egyházmegyei zsinatoktól ugyanis nem volt elvárható e probléma kezelése, mivel ezek legfeljebb a helyi társadalmi viszonyok felmérésére vállalkozhattak, amelyek azonban nagyban függnek az országos rendszerektõl.

    A Szentatya már korábban is, de elsõ magyarországi útja alkalmával nyomatékosan a püspökök figyelmébe ajánlotta az egyházmegyei zsinatok lehetõségét, „amelyek hozzátartoznak az egészséges egyházi élet szokásos gyakorlatához”. Ezzel a testvéri tanáccsal meg is könnyítette a döntést.

    Ekkor már több éve folytak az elõkészületek az Esztergomi Fõegyházmegye zsinatjának megtartására. Paskai László bíboros ugyanis még a pápa meghívásának évében, 1988-ban meghirdette az egyházmegyei zsinatot. Az elõkészületek azonban a rendszerváltással járó feladatok torlódása miatt nagyon vontatottan haladtak, és a zsinatra csak 1994 nyarán került sor. Úgy tûnik, közben elsuhant a lélektanilag legalkalmasabb pillanat, és úgy következett el a rendszerváltás, hogy az egyház nem volt rá felkészülve, nem volt elég gyors és egyértelmû a reakciója a törvényalkotás keresztény szellemû befolyásolására, másfelõl a zsinat már nem a kezdeményezés, alapozás, hanem az alkalmazkodás stratégiájára kényszerült.

    Az esztergomi zsinat – mint prímási kezdeményezés – funkcionálisan országos zsinatként hatott, még ha csupán saját területi illetékességi körében vizsgálódott is. Az utóbb rendezett egyházmegyei zsinatok – kevés kivétellel, témáikban és módszereikben – nagyjából követték az esztergomi mintát. (Természetesen a rendszerváltást követõ elsõ magyar egyházmegyei zsinatnak is megvoltak a maga mintái. Éppen a II. vatikáni zsinat okán nem az ötven évvel korábbi saját, hanem inkább a kortárs külföldi példák formálták szerkezetét és lebonyolításának rendjét.) Részben ezzel is magyarázhatjuk, hogy nem a magyar társadalom legégetõbb gondjai felõl indult el a közös gondolkodás, hanem leginkább arra keresett választ, hogyan lehet az egyház szûkös személyi és anyagi eszközkészletével hatékonyabban gazdálkodni Jézus missziós parancsának teljesítése érdekében. Kétségtelen, hogy ez az egyház alapvetõ feladata, kétezer éve állandó küldetése, miközben az alkalmas vagy alkalmatlan idõk, helyek és feltételek gyorsan változnak.

A zsinatok választott jelmondataiból kirajzolódik az õszinte szándék az egyház lényegének és küldetésének mind mélyebb megértésére. A szegedi mottó („Megújulva megújítani”) tárgynélküliségével a módszertani választ adja meg ezek összefüggésére. Magunkból mint személybõl és magunkból mint egyházból kiindulva kell magunkat, az egyházat, a társadalmat megújítani. A kovász mûködési elve ez. A székesfehérvári konkrétabbá teszi ugyanezt a gondolatot (Mindent megújítani Krisztusban). A gondolkodásmód megújulásának belsõ követelményére és a „régi ember” Krisztusba öltözésére asszociálhatunk. A debreceni zsinat jelmondata – „Uram, mit akarsz, hogy tegyek?” (ApCsel 9,5) – jól kifejezi az Isten akarata szerinti útkeresést. A gyulafehérvári zsinat jelmondata a megújulás célját fogalmazza Jézus szavával: „hogy életük legyen, és bõségben legyen.”

Az egyházmegyei zsinatok mindegyike érzékelteti, hogy belülrõl haladó módszernek koncentrikus körökben kifelé gyûrûzve el kell érnie az egyháztól távol álló társadalmi szférákat is. Az evangelizálással, liturgiával, egyházszervezettel kapcsolatos témák bõsége arról a felismerésrõl tanúskodik, hogy a „kovász” egyszerre kevésnek bizonyul a „liszt” mennyiségéhez képest, vagyis többlépcsõs fokozatosságra, türelemre, következetességre van szükség, minõségi engedmények nélkül. (A gyulafehérvári zsinat – sajátos helyzeténél fogva – legvilágosabban mutatja meg a fõegyházmegye önálló stratégiáját a halmozott hátrányok leküzdésére.)

    Az esztergomi zsinat tematikai tagolása Krisztus tanítói, papi és pásztori küldetésének értelmezése köré szervezõdött, és e küldetés folytatását kísérte figyelemmel az érintkezõ területeken. Székesfehérváron hasonló szerkezetre épült a közös gondolkodás. Néhány egyházmegye – más szerkezetet találva sajátos gondjai feltárására – inkább választéknak tekintette az esztergomi témák sorát. A feldolgozás hármas/négyes szerkezete (teológiai alapvetés, helyzetfelmérés, javaslatok és rendelkezések) szintén mind tisztább formában jelent meg a többi egyházmegye esetében.

„Nem rakok rátok más terheket, de amitek van, ahhoz ragaszkodjatok!” (Jel 2,25)

    Az egyházmegyei zsinatokat azért érezzük megkésetteknek, mert a politikai rendszerváltás legelsõ, ígéretes éveiben, amikor napnál világosabban látszott, hogy a nemzet erkölcsi értékrendváltása nélkül nem sokra megyünk, még több volt az esély arra, hogy a magyar egyház megnyesett ágain meginduljon a növekedés, és a Szentlélek dinamizmusával elérje a közgondolkodást. Lelkiségi mozgalmak sarjadtak, egyesületek születtek, iskolák, szerzetesközösségek szervezõdtek újjá, meglátogatta hazánkat II. János Pál pápa. Csakhamar kiderült azonban, hogy a szerteágazó új hajtások gyorsan felélték a felszíni energiákat, és az ágak nem kaptak folyamatos utánpótlást. A tartalékok a végsõkig kimerültek. Amikor az egyházmegyei zsinatokra sor került, már a gyümölcseikre lett volna szükség. Igaz ugyan, hogy szinte mindenütt tapasztalni lehetett, hogy már az elõkészületek során, amikor a problémák megfogalmazódtak, azonnali intézkedések történtek, s ez a zsinati szellem egyik jelentõs eredménye. Az elõkészületi szakasz különösen azokban az egyházmegyékben járt haszonnal, amelyekben részmunkálatok folyamatosságára és rögzítésére is gondot fordítottak, pl. Kalocsán, Gyulafehérváron.

    Szerencsétlenségünkre, de egyáltalán nem függetlenül az elõbb mondottaktól, mire az esztergomi zsinat lezajlott, a rendszerváltó kormány kezébõl kicsúszott a hatalom, és ismét a világnézeti semlegesség elvét hangoztató, valójában ateista ideológia kerekedett felül. Így maradhatott el a hitoktatás iskolai bevezetése, ezért nem tudtuk világossá tenni az egyház evangéliumi értékrendjének idõszerûségét, nem sikerült megfelelõ törvényt alkotni az abortusz ellen, nem sikerült a középsõ szinteken hadba állítani az elkötelezett világiakat. E súlyos problémákra az egyházmegyei zsinatok csak példákat szolgáltathattak, de megoldásuk kívül esett hatókörükön.

    Az egyházban nemcsak a nemzedéki folyamatosság szakadt meg, hanem az alulról és felülrõl induló folyamatok „alagútja” sem ért össze. Ennek hiánya okolható pl. a kárpótlási törvény fogyatékosságaiért, és azért, hogy végrehajtása a társadalomból súlyos ellenérzéseket váltott ki az egyházzal szemben. (A szegedi zsinat 1995-ben pl. így fogalmaz: „Az iskolaépületek visszaszerzése végtelen huzavonákkal és mesterségesen szított társadalmi feszültségekkel terhes.”) Az egymást követõ zsinatok törekvése a szellemi és szubjektív alapok létrehozására tehát lépéshátrányba került, és már csak a kialakult objektív lehetõségek kitöltésére, megszilárdítására lehetett koncentrálniuk. Sõt, ahogyan szintén Szegeden megállapították, a rendszerváltás lehetõségeit még be is szûkítette az egyház személyi és tárgyi feltételeinek elégtelensége, vagyis a rendelkezésünkre álló teret sem voltunk képesek „belakni”.

     Viszonylag kedvezõbb helyzetben voltak az új egyházmegyék, ahol a hagyományok nem jelenthettek nyomasztó viszonyítási alapot, hanem minden terv és kezdeti eredmény jelentõs elõrelépésként hatott.

„Tudom, hogy élõ a neved, de halott vagy. Ébredj föl!” (Jel 3,2)

„Kedves magyarok! Arra van szükség, hogy mindannyian egyetértésre jussatok az igazi humanizmus olyan alapvetõ értékeiben, mint az igazság, az igazságosság, a szabadság, a kölcsönös tisztelet és a szolidaritás” – mondta a pápa az 1991. évi látogatását megelõzõ videoüzenetében.

    Természetesnek tekinthetjük, mégis elgondolkodtató, hogy ezekrõl az értékekrõl kevés elvi áttekintés, de sok gyakorlati megállapítás található a zsinatok dokumentumaiban. A helyzetelemzés háttérmunkálataiból és a javaslatokból kitûnik a problémák tapasztalata, de ezek a rendelkezésekben nem tudnak átütõ befolyást kifejteni a társadalmi gyakorlatra, hanem inkább toldozás-foldozás módszereként hatnak. Ugyanakkor a rendkívül gazdag empirikus anyag az egyházvezetés számára kitûnõ bázis és nagy segítség lehet az elkövetkezõ évek prioritásainak kialakításához.

Néhány égetõ kérdés nem is igen merülhet fel egyházmegyei szinten. Igen áttételesen jelenik meg pl. a népesedés problémája. A családok szétesésének, az abortuszok magas számának megakadályozását aligha oldhatja meg egy családreferens, vagy az az igehirdetés, amely éppen oda nem jut el, ahol a baj van. Az egyházmegyei megoldások e problémák kezelésére inkább csak a karantén elvén mûködhetnek. (Védeni a fertõzéstõl azt, ami még életképes.)

    Nem esik szó az európai integráció egyházi szemléletérõl, a felkészülés módjáról, a regionalitás és az egyházmegye-szervezet illeszkedéseirõl. Csak a probléma-felismerés szintjén foglalkoznak a zsinatok a cigányság helyzetével. Bár minden egyházmegyében elõkerült a média problémája, nem született meg az igazi elhatározás arra, hogy anyagi erõforrások összevonásával és szakmai igényességgel gátat szabjunk a hamis értékek terjedésének. Még inkább feltûnik, hogy a hatalmas erõfeszítések árán újraalakuló szerzetesközösségek sokfélesége láttán nem vetõdik fel koncentrációjuk gondolata. Alig születik használható javaslat a lelkiségi mozgalmak, az egyházi társulatok, és fõként az egész országot behálózó keresztény civil szervezetek energiáinak (békés célokra való) felhasználásáról, holott – kevés kivételtõl eltekintve – a legelkötelezettebb világiak sokkal inkább ezekbõl, mintsem az egyházközségi életbõl kapják lendületüket az evangelizálás küldetéséhez. Ezeknek a világi szervezeteknek hadrendbe állítása nélkül elképzelhetõ ugyan az egyház ablaknyitása, de ez csak arra jó, hogy a bent lévõk kinézzenek rajta. Azt az ajtót, ahol be is lehet jönni az egyházba, manapság ezek a szervezetek feszegetik.

    A Szentatya idejekorán felhívta a püspökök figyelmét: „Arra kell buzdítani a papságot, hogy vegyék igénybe a lelkes és jól képzett személyeket, adjanak teret a plébániákon azoknak a közösségeknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az egyházban. (. . .) Bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szentlélek éltetõ dinamizmusa nyilvánul meg. . .”

    Az egyházmegyék – érthetõ módon – sokkal inkább érzik kompetensnek magukat saját egyházközségeik és szervezeti felépítésük megújítására. Az egyházi élet szervezeti kereteinek megszilárdítása végsõ soron hatással lehet a társadalmi problémák megfelelõ kezelésére is, csakhogy ez nem mindig találkozik a lelkiségi igényekkel. A több egyházközséget alkotó nagyobb városokban megfigyelhetõ tendenciák sem a területi elv mellett szólnak. Egy-egy rend lelkisége vagy papi személyiség hatása spiritualizálja az egyházközségek közötti határokat. Ez magyarázza azt a jelenséget is, hogy a keresztény szervezetek aktív tagjai szétforgácsolják erejüket a mozgalmak és egyházközségek sokféle elvárásai között, és végül értékes szolgálatuk felmorzsolódik. Egyik zsinat sem vette egészen komolyan, hogy az egyházmegye vagy egyházközség egyik-másik égetõ feladatát (felnõttképzés, média, családpasztoráció) éppen ezekre a szervezetekre lehetne építeni. Ha ugyanis munkájukról az egyházközség, egyházmegye nem vesz tudomást, vagy éppen bizalmatlanul fogadja, hamarosan kritikus viszonyulásukkal kell megküzdeni, míg szolgálatuk igénybevétele mindkét felet erõsítené, és szerteágazó tevékenységük megfelelõ mederbe kerülne.

    Szomorú jövõt sejtet az a tény, hogy az egyházi közösségekbe a közép- és felsõiskolás ifjúság alig 1-2 százaléka kapcsolódik be, a szakmunkás fiatalok aránya pedig még ennél is rosszabb. (Szeged) A hitoktatás, és általában az ifjúság keresztény nevelése, minden egyházmegyei zsinat súlyponti témája volt. Sokféle javaslat és rendelkezés született arra vonatkozóan, hogy élményszerûbb, vonzóbb, ugyanakkor mélyebb és tudatosabb legyen az ifjúsági munka (pl. Eger), arra nézve viszont kevés az elgondolás, miként lehetne elérni az eltévelyedett kilencvenkilenc százalékot.

„Nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki be nem zárhat.” (Jel 3,8)

    Az esztergomi zsinat pl. megállapítja ugyan, hogy „az Egyház nem kívülállóként szemléli a világot, hanem mint gondjainak részese. Prófétai módon, egyben közvetlenül reagál (médiumokban, fórumokon, igehirdetésben stb.), amikor bárhol is megsértik – akár a közélet területén is – az erkölcsi rendet”; de a szakreferensek megbízásának elrendelésén kívül vajmi kevés lehetõsége van arra, hogy ott reagáljon a gondokra, ahol azok megjelennek. Az egyház médianyilvánossága ugyan növekedett, de a világi média szemléletére alig képes hatni. Az egyházi fórumok (újságok, folyóiratok, konferenciák stb.) igen gyengén kanalizálódnak a társadalom vérkeringésébe. A helyzet javítására irányuló egyházi törekvések sikere azonban sokkal inkább a másik fél hozzáállásán múlik.

    A zsinatok tapasztalatai is alátámasztják, hogy az egyház és a társadalom között két „fõkapun” át lehet leggyorsabban közlekedni: az iskolán és a médián keresztül lehet a közvéleményt leginkább elérni. Ahhoz azonban, hogy ezek a kapuk megnyíljanak, és nyitva is maradjanak, a politikai hatalom szintjeire is el kell jutni. Egyházmegyei és egyházközségi szinten eredményesen lehetne kezelni a közéleti részvétel tudatosításának feladatát, vagyis annak a szemléletnek a kialakítását, hogy a politikai hatalom keresztény szellemû befolyásolása is evangelizációs feladat. Több egyházmegyében (Debrecen, Szombathely) világosan megfogalmazódik a közéleti szerepvállalás támogatásának igénye.

    Az iskolák kérdésére minden egyházmegyei zsinat nagy figyelmet fordított. Természetesen az egyházi iskolák objektív és szubjektív feltételeinek fejlesztése az elsõdleges cél, az önkormányzati iskolákról leginkább csak a hitoktatás kapcsán esik szó. Az utóbbiak azonban jóval több figyelmet érdemelnének, hiszen az ifjúság (és szüleik) szélesebb rétegeinek elérésére ezekben nyílna alkalom. A katolikus tanárképzés ügyei ismét csak kívül esnek az egyházmegyei zsinatok illetékességi körén.

    A zsinatok felõl nézve meggyõzõnek látszik a katolikus egyház kapunyitása más keresztény felekezetek felé. Ezen a téren elég nagy különbségek vannak az egyes országrészek között. Leginkább a gyakorlati ökumenizmus eszközkészlete áll rendelkezésre, és ezzel próbálnak is élni a helyi egyházak.

    Az evangélium szellemébõl táplálkozik az egyház karitatív tevékenysége, amelynek pozitív megítélése még a közömbös tömegekre is jellemzõ. Ez a terület egyike azoknak, amelyek helyi szinten a legjobban kezelhetõk. A zsinatok mindegyike különös figyelemmel foglalkozott is a karitatív munkával. Sajnos azonban, nem tudatosodott eléggé a belsõ és külsõ körök kapcsolatának zavara. A helyi karitászcsoportok elsõdlegessége mellett az egyház szövetségeseinek kellene tekinteni azokat a jótékonysági civil szervezeteket, amelyek nem kötõdnek szorosan az egyházközségekhez, de tevékenységük célcsoportja részben egybeesik.

     A társadalom (és a politika) különbözõ szintjein egyre erõsebben érezhetõ az a szemlélet, amely az egyházat – némi túlzással – karitatív civil szervezetként kezeli. Ezért rendkívül fontos lenne minden szinten megjeleníteni, és a társadalom számára nyilvánvalóvá tenni, hogy a felebaráti szeretet és szolidaritás alapjáról nem lehet leválasztani, hanem az evangelizálás egyik leghatásosabb eszközeként kell gyakorolni ezt a tevékenységet.

„Légy hû mindhalálig, s neked adom az élet koronáját!” (Jel  2,10)

A zsinatok eredményeirõl még aligha lehet átfogó képet alkotni. És az is nagy kérdés, mi számít egyáltalán eredménynek. Ha a javaslatok csupán annyit érnek, hogy jelzik az irányt, az egyház belsõ megújulására való készségét, már az is hatalmas eredmény. Ha „csak” a liturgikus cselekmények lesznek méltóbbak, ha a szentségek vétele válik tudatosabbá, ha csak intenzitásában nõ a hitoktatás és a közösségi élet ereje, ha csupán az egyház szervezete és gazdálkodása lesz átláthatóbb, vagy a papnevelés megy át minõségi változáson, ha az egyházi intézmények presztízse növekszik, vagy az ökumenikus szemlélet terjed, akkor is érdemes volt a zsinatokat megrendezni. Sõt, ha ezek egyike sem sikerül, akkor sem tekinthetjük eredménytelennek a munkát, hiszen az egyház tanításának újragondolása, a problémák megismerése is olyan érték, amely elõbb-utóbb kamatozni fog. A feladat azonban ennél is több.

Az igazi áttörést azonban az jelentené, ha az egyháztól távol állókért is tudnánk tenni valamit. A feléjük való nyitás kulcsszereplõi azok a világi krisztushívõk, akikre 1991. augusztus 20-án a pápa is felhívta a püspökök figyelmét. „Különösen pedig tudjatok együttmûködni a világiakkal! Történelmetek folyamán többször játszottak meghatározó szerepet a hit ébresztésében és megõrzésében. (. . .) Különösképpen hasznosnak tûnik, hogy kikérjétek a képzett világiak tanácsát és együttmûködését, amikor arról van szó, hogy válaszoljanak a jelenkori társadalom kihívásaira azokon a területeken, amelyek különös szakképzettséget feltételeznek. Ilyenek pl. a tömegtájékoztatási eszközök, (. . .) az egyházi élet adminisztratív és gazdasági irányítása, iskola, egyetem, kórházak, fegyházak, politika és a munka világa. . .” Az õ lelkes és értõ szerepvállalásuk az örömhír inkulturációjában azt jelentheti, hogy elhalványodhatna az a negatív kép, amelyrõl a Kalocsa-Kecskeméti Fõegyházmegye zsinati könyve így ír: „Az érdeklõdõk ahelyett, hogy örömöt, reményt és megértést sugárzó keresztényekkel találkoznának, sokszor az egyháznak kiábrándító, anyagias, bürokratikus oldalával ismerkednek meg.”

Az elkötelezett világiak szolgálatba állítását – a hetvenkét tanítvány szétküldésének mintájára és a megtisztított egyházkép értelmében – krisztusi módszernek kellene tekintenünk, nem pedig a paphiány által kikövetelt kényszerintézkedésnek. A paphiány csak az idõk (felkiáltó) jele. Lehetséges, hogy a fiatalok is kitartóbbak lennének, ha az egyházban nemcsak elõbb-utóbb terhessé váló „társadalmi munkát”, hanem egzisztenciálisan is stabil életcélt látnának. Ez egyik módja és eredménye lehetne az egyházról alkotott kép megújításának, ugyanakkor a Szentatya tanácsának megfogadását is jelezné: „Ne engedjétek, hogy a papság erõi teljesen kimerüljenek a meglévõ struktúrák igazgatásában, hanem bátorítsátok azoknak a lelkesedését, akik az elveszett bárány keresésére indulnak.” A missziós területeken – így hazánkban is – a világiak háttérmunkája éppen olyan értékes tanúságtétellé válhat, mint a pap szolgálata. Csak az a kérdés, megértjük-e végre, miért biztatta a pápa a magyarokat a sirámok pozitívra fordítására, helyzetünkkel való õszinte szembesülésre: „Missziós egyház akarunk lenni!” Látogatása elõtti videoüzenetébõl kihallható az egyházunk belsõ egységének igénye és reménye:

„A magyar egyháznak csak akkor lesz új tavasza, ha a keresztények képesek lesznek mély szeretetkapcsolatra lépni egymással és Krisztussal, valamint teljesen nyitottak maradnak a Szentlélek indításaira.”

* A tanulmány az Esztergom-Budapesti (1994), a Szeged-Csanádi (1995), az Egri (1996), a Székesfehérvári (1997), a Szombathelyi (1998), a Debrecen-Nyíregyházi (1999), a Kalocsa-Kecskeméti (2000) és a Gyulafehérvári (2001) egyházmegye zsinati könyveinek tanulmányozása alapján készült.

NYILATKOZAT

Az emberi élet és egészség a Teremtõ Isten ajándéka. Ezt az ajándékot becsülni és védeni minden ember közös feladata. Jézus Krisztustól kapott küldetésünk tudatában különösen is átérezzük ezt a felelõsségünket.

Korunk embere szenved a kábítószerek pusztítása miatt. Egyének, családok, elsõsorban fiatalok életét teszi tönkre a kábítószer. Egyetlen társadalom sem maradhat tétlen ezzel a veszéllyel szemben, ha élni akar.

Hazánkat is elérték a kábítószer terjesztésének káros hatásai. A mi ifjúságunkat is sújtják a szenvedélybetegségek. Ezért a termelés, a terjesztés és a fogyasztás terén bármilyen megengedõ magatartás súlyos veszélyeket hordoz az egyénre és a társadalomra vonatkozóan egyaránt.

Népünk iránt érzett felelõsségünk tudatában mi, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai nyomatékosan kérjük a törvényhozókat és mindazokat, akiknek a törvény alkalmazásában szerepük van, a maguk részérõl tegyenek meg mindent a leghatékonyabb és legeredményesebb jogszabályok kialakításáért és azok következetes alkalmazásáért, a társadalom egészségének megõrzése érdekében.

A Katolikus Egyház a maga részérõl is igyekszik segíteni a szenvedélybetegeken egyéni és intézményes formában egyaránt. De a karitatív segítségnyújtás mellett a törvények szigorára is szükség van az eredményesség érdekében.

Ez a közös feladat alkalom lehet a különbözõ felfogású emberek összefogására is a jó cél érdekében.

Budapest, 2002. november 21.

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Rózsa Huba

A DEI VERBUM KEZDETÛ KONSTITÚCIÓ
JELENTÕSÉGE

A Dei verbum hittani rendelkezés az isteni kinyilatkoztatásról nem tartozik a terjedelmesebb zsinati okmányokhoz, de teológiai súlyát és az egyház életére gyakorolt hatását tekintve mégis a II. vatikáni zsinat egyik legjelentõsebb megnyilatkozásának tekinthetjük. Ezzel a dokumentummal a zsinat részben olyan kérdéseket zárt le, amelyek közvetlenül a biblikus kutatást érintik, részben pedig utat nyitott és indítást adott az egyház életében egy szentírási szellemû megújulásra, mind a teológiában, mind a pedig a lelkipásztori tevékenységben. Örvendetes módon éppen a hívek széles körében merült fel a Szentírás megismerése iránti érdeklõdés, és az az igény, hogy a bibliai tanítás legyen a keresztény élet ihletõje.

A reneszánsz óta kezdõdött el az a típusú szentíráskutatás, amely az irodalmi mûvek elemezésénél szokásos módszereket a Biblia szövegére is alkalmazta. Ennek során egyre inkább feltárultak a Bibliának mint emberi irodalmi alkotásnak a természete, az egyes könyvek keletkezésének, kialakulásának a feltételei, idõhöz kötött voltuk és az ókori Kelet más kultúráival való kapcsolatuk. A „történetkritikai módszer” néven ismert tudományos eljárás egyoldalú alkalmazása, és összekapcsolása a keresztény hittel nem egyeztethetõ filozófiai elõfeltételekkel, gyakran olyan következtetésekhez vezetett, amelyek kérdésessé tették a szent szövegek kinyilatkoztatási karakterét és a bibliai hagyomány történetiségét. A katolikus egyház a 19. század végétõl és a 20. század elejétõl kezdve fokozott tartózkodással fogadta a történetkritikai módszer alkalmazását, és a katolikus szentíráskutatást is erre kötelezte.

A Biblia irodalmi sajátosságairól és emberi feltételeirõl szerzett megállapításokat azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hiszen ezeket maguk a szentírási szövegek vetik fel (a történetiség, a szerzõség, a kialakulás és hagyományozás, a mûfaj stb. kérdése). Világossá vált az emberi tényezõ sugalmazásban elfoglalt fontos szerepe, és az is, hogy ennek elismerése nem vonja kétségbe a Szentírás isteni sugalmazását, sõt általa jobban érthetõvé válik a benne kinyilatkoztatott isteni üzenet. A Dei verbum ezeket a következtetéseket most világosan összefoglalta, és a jövõre nézve lehetõvé tette a szent szövegek irodalmi mûfajának, emberi-történelmi feltételeinek, sajátosságainak kutatását, egyszóval történetkritikai megközelítését (DV 3. fejezet).

Nem kevésbé fontos a hittani rendelkezésnek az a része, amely kitér a Szentírásnak az Egyház életében elfoglalt jelentõségére is (DV 4. fejezet), és annak érvényesítését hangsúlyozza az Egyház életének különféle területein. A Dei verbum tehát többet jelent, mint a szentírástudomány helyzetének rendezése, mert hatása kiterjed egészen a hívõ keresztény élet alakítására is.

A Dei verbum hatása a katolikus egyház életére

Az elmondottak alapján a hittani rendelkezés hatását elõször a szentírástudomány és -kutatás területén vizsgáljuk meg, majd azt nézzük meg, hogy a Szentírás jelentõsége miként érvényesült az egyházi élet különféle területein.

A modern exegetikus módszerektõl való tartózkodás azokkal a következményekkel is járt, hogy a katolikus szentírástudomány a biblikus kutatás fõ áramán kívül maradt. Ez a helyzet a zsinati okmány hatása nyomán fokozatosan megváltozott, és a katolikus bibliakutatás az elmúlt évtizedekben a szentírástudomány élvonalába került. A bibliai hagyomány emberi, irodalmi és történelmi feltételeinek fontossága a szent szövegek megértésénél ismert volt a katolikus exegéták elõtt is, sõt a Divino afflante Spiritu pápai körlevél (1943) fel is hívta erre a figyelmet, de az egyes egyházi körökben megnyilvánuló ismétlõdõ ellenkezés visszafogta, sõt akadályozta a kutatást ebben az irányban. Most azonban a zsinati okmány elvileg elhárította a fenntartások alapját, s ez meghozta eredményét.

Már a 60-as években, de inkább a következõ két évtizedben jelennek meg azok az ó- és újszövetségi könyvekhez készült bibliakommentárok, monográfiák, lexikonok és tanulmányok, amelyek megalapozták a katolikus bibliakutatás rangját. Hivatkozhatunk az ismert katolikus szakfolyóiratokra és monográfiasorozatokra is. Elsõsorban a német, francia és angol nyelvterület publikációira kell utalnunk. A hazai olvasó számára leginkább a német nyelvterület ismert, s itt csak egészen röviden a Stuttgartban mûködõ Bibelwerk vagy a Herder kiadó kiadványaira emlékeztetünk. Nem maradhat említés nélkül a Rómában mûködõ Pápai Biblikus Intézet vagy a jeruzsálemi École Biblique mûködése sem, amelyekben kiváló szakemberek tevékenykednek, és amelyek a felsõfokú képzés intézményei a katolikus egyházban.

A Dei verbum utalt a katolikus és nem katolikus bibliakutatók együttmûködésére, amely napjainkban már természetes munkakapcsolat formájában folyik. A keresztény egyházak szakembereit egyesítõ, nemzetközi bibliakutatással foglalkozó különféle szervezetek tevékeny szervezõi és résztvevõi a katolikus szentíráskutatók is (pl. IOSOT, IOSNT). A sokszor emlegetett ökumenizmus ezen a szakmai szinten valósággá vált. A nagy biblikus folyóiratokban, lexikonokban, monográfiasorozatokban függetlenül a felekezeti hovatartozástól kölcsönösen együttmûködnek, illetve publikálnak kutatók. Az együttmûködés kifejezésre jutott az ökumenikus bibliafordításokban is (pl. francia nyelvterületen a TOB), amelyek lehetõvé teszik szentírási szövegek interkonfesszionális használatát, és ezzel a különféle keresztény egyházak híveinek egymással való találkozását, az ökumenikus párbeszédet.

A biblikus kutatás, a biblikus teológia és szemléletmód hatása felmérhetõ az egész katolikus teológia, elsõsorban a dogmatika, erkölcstan vagy lelkipásztorkodás-tan területén. A korábbi helyzethez képest ma a hittudomány szervesebben épít a Szentírásra mint a kinyilatkoztatás egyik forrására, s ez a törekvés a teológiai megújulás motorja lett a zsinat után.

Az eddig ismertetett eredmények (tudományos munka) közvetlenül csak a teológusok kisebb körét érintik; de a biblikus megújhodás hatása megállapítható az egyház életének szélesebb területén is. Ide sorolható a Liturgia Horarum szentírási szakaszainak gazdag választéka, amely már önmagában is bevezet a Szentírás alaposabb ismeretébe, vagy az Újszövetségbõl vett Krisztus-himnuszok bevonása a zsoltárok imádkozásába. Eleve a bibliai szellemû igehirdetést szolgálja a liturgia szentírási olvasmányainak hároméves rendszere, és külön kell kiemelni azt a törekvést, hogy a hitoktatás és a katekézis komoly szentírási alapozást kapjon. Ez utóbbi megvalósulásáról bárki meggyõzõdhet, ha kezébe veszi a különbözõ korosztályok számára készített, szentírási ihletésû hittankönyveket. Nem utolsósorban említendõ még a bibliaórák, a biblikus körök, a biblikus lelkigyakorlatok, vagy a Szentírás alaposabb megismerését szolgáló tanfolyamok világegyházszerte tapasztalható szervezõdése. A felsorolt területek témakörébe tartozó segédkönyvek, a nagyobb közönség számára szóló lelkiségi vagy szakirodalom zavarba ejtõ gazdagsága tapasztalható minden nyelvterületen a katolikus egyházban. Mindez azt is jelenti, hogy a katolikus egyházon belül széles körû és komoly igény tapasztalható a Szentírás megismerése iránt.

Nem hallgatható el az sem, hogy az új biblikus kutatási módszerek egyoldalú alkalmazása vagy egyes exegéták álláspontja szélsõséges megállapításokat is hozott napvilágra, amelyek a szentírás-magyarázat és más teológiai tudományágak közötti feszültséghez vezettek, adott esetben a hívek szélesebb körében zavart keltettek. Az ilyen helyzeteket azonban nem a zsinat hibájaként kell felróni, hanem a Dei verbum helytelen alkalmazásáról beszélhetünk. Az Egyház jelenlegi álláspontját jól tükrözi a Pápai Biblikus Bizottság Szentírás-magyarázat az Egyházban címû, 1993-ban közzétett dokumentuma, amelyben a Tanítóhivatal ismét megerõsíti a Dei verbum megállapításait, szakszerûen bemutatva a modern exegetikai módszereket és azok fontosságát Isten szavának megértésében. Ugyanakkor felhívja a figyelmet ezeknek a módszereknek az egyház hitével összhangban történõ alkalmazására, hogy az exegézis elkerülje a tévutakat és zsákutcákat.

A Dei verbum hatása a magyar katolikus egyház életére

Amikor a Dei verbum hatását vizsgáljuk a magyar egyház életében, akkor nem tekinthetünk el attól a ténytõl, hogy maga a zsinat ideje és a zsinat után eltelt évtizedek egybeestek a magyar egyház számára a diktatúra idõszakával. A biblikus megújulás tekintetében mégis elmondható, hogy a nehéz években elindult egy pozitív folyamat, amelyet a világegyházban lejátszódó, zsinat utáni változások, de a magyar egyház nehéz helyzete is kiváltott.

A hitoktatási és egyéb pasztorációs lehetõségeiben korlátozott magyar egyház a Szentírás felé fordult. Ezekben az években megnõtt a biblikus igehirdetés és konferenciabeszédek, a bibliaórák, az egyéni és családi bibliaolvasás jelentõsége. A hitoktatás is fokozottan épített a Szentírásra, elsõsorban az Újszövetségre. Az egyházi kisközösségek egyik összetartó ereje lett a Szentírás rendszeres olvasása, ill. a bibliai szövegekkel való foglalkozás. Úgy is mondható, hogy alulról megindult egy törekvés, amely a hívõ keresztény élet alakításában döntõ szerepet tulajdonított a bibliai kinyilatkoztatásnak. Ez a vonás ma is jellemzõje a magyar katolikus egyház életének. Mindez akkoriban két fontos igényt vetett fel: a Szentírás kiadását, és a bibliai kinyilatkoztatás megértéséhez szükséges, valamilyen szintû teológiai irodalom megjelentetését.

Az egész Ó- és Újszövetség szövegének magyarázatokkal ellátott kiadása még a világháború elõtt jelent meg (Szent István Társulat 1927–1934), és már nehezen volt beszerezhetõ, nyelvezete pedig régies volt. A hiányon segített a Békés Gellért és Dalos Patrik által fordított, Rómában kiadott, magyar nyelvû Újszövetség, amely Nyugaton aztán több kiadásban megjelent. Az elsõ idõkben nehezen, késõbb már könnyebben bejutott az országba. Ezen az Újszövetségen nemzedékek nevelkedtek, és modern magyar nyelve közkedveltté tette mind a mai napig. A Dei verbum ajánlására hivatkozva a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából 1973-ban jelent meg a teljes Ó- és Újszövetség bevezetõkkel és magyarázattal ellátott magyar nyelvû fordítása a Szent István Társulat gondozásában. A fordítást több – jogos – kritika érte, az egyes újabb kiadások ezeket orvosolni törekedtek. Az Ó- és Újszövetség egy másik magyar nyelvû fordítása jelent meg (Káldi György fordítása és a Neovulgáta alapján) 1997-ben a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában. A zsinat a keresztény egyházak együttmûködésével készített ökumenikus bibliafordításokat is ajánlja. A Magyar Katolikus Püspöki Kar a magyarországi protestáns egyházak vezetõivel megállapodott egy ilyen fordítás elkészítésében, amelynek megvalósítása a következõ évek feladata lesz.

A Szentírás magyarázatához szükséges szakirodalom csak fokozatosan teremtõdött meg. A megjelent munkák elsõsorban az egyház lelkipásztori munkáját kívánták segíteni, mint például magyarázatok a Szentírás egyes könyveihez, biblikus teológiai szótárak, magyarázatok a vasárnapi misék szentírási szakaszaihoz, a Szentírás ismertetése nagyobb olvasóközönség számára. Ezek között a nyugati biblikus munkák magyar nyelvû fordításait is megtaláljuk. Készültek szakkönyvek is, elsõsorban a teológiai oktatás keretében, részben jegyzetek, részben könyvek formájában, mint például bevezetõk az Ó- és Újszövetség könyveihez. A szakirodalom gazdagításában nagy segítséget nyújtottak a Nyugaton élõ magyar teológusok is saját biblikus írásaikkal vagy fordításaikkal, amelyek külföldön kerültek kiadásra, majd különféle utakon jutottak Magyarországra.

A Dei verbum által sürgetett tudományos munka és biblikus szellemû megújulás csak képzett szakemberek segítségével lehetséges. A 60-as évek második felétõl, amikor erre a Szentszék és a magyar állam között létrejött megállapodás lehetõséget nyújtott, több egyházi személy végzett tanulmányokat Rómában, a Pápai Biblikus Intézetben, s ez napjainkban is folytatódik. Jelenleg a teológiai felsõoktatásban a szentírástudományt a Pápai Biblikus Intézetben szerzett diplomával rendelkezõ professzorok tanítják.

A Dei verbum szemléletváltást hozott a szentíráskutatásban, s ez a magyar egyházat sem kerülte el. A szemlélet átalakításában elévülhetetlen érdeme van Gál Ferencnek, a Budapesti Hittudományi Akadémia dogmatikaprofesszorának, aki a biblikus megújulás elkötelezett híve volt mind a teológiában, mind a lelkipásztorkodásban. Majd 40 éven keresztül könyveiben (közöttük számos munka szentírás-magyarázat), cikkeiben, elõadásaiban, papi továbbképzõkön törekedett a biblikus szemléletmód terjesztésére és a modern szentírástudomány iránti fenntartás feloldására. Oroszlánrésze volt a teljes Ó- és Újszövetség magyar nyelvû 1973-as kiadásában. Bibliamagyarázatai hosszú ideig a lelkipásztorkodó papság számára szinte az egyetlen segédeszközt jelentették. Tevékenysége biblikus megújulást hozott a magyar teológiai oktatásban, és rendkívül nagy indítást adott a szentírási irányultságú lelkipásztori munkára.

A rendszerváltás után a biblikus megújulás folyamata tovább folytatódik, és intézményes formában is bõvült. 1989-ben megalakult a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, amelynek célja a bibliaapostolkodás, s mint ilyen a magyar katolikus egyház hivatalos intézménye. Évenként megrendezésre kerülnek Szegeden biblikus konferenciák külföldi professzorok részvételével, a Szent Jeromos Bibliatársulat keretében pedig évenként két alkalommal a katolikus biblikus tanárok szakmai konferenciája.

Összegzés

A zsinat óta eltelt évtizedek pozitív hatásai azt igazolják, hogy a Dei verbum hittani rendelkezés mind a világegyházban, mind a magyar katolikus egyházban megújulást, a hitélet gazdagodását hozta, és a zsinati atyák jól döntöttek, amikor ezt a dokumentumot elfogadták.

A zsinat a szentírás-fordításokról

Krisztus hívei elõtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a szentíráshoz. Ezért az egyház kezdettõl fogva sajátjául fogadta el az ószövetségnek úgynevezett Hetvenes õsrégi görög fordítását; de mindig tiszteli a többi keleti fordítást is, meg a latin fordításokat, különösen a Vulgáta nevezetût. Mivel pedig Isten igéjének mindenkor kezünk ügyében kell lennie, az egyház anyai törõdéssel gondoskodik róla, hogy megfelelõ és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, fõleg a szent könyvek eredeti szövegei alapján. E fordításokat minden keresztény használhatja majd, ha – alkalomadtán és az egyházi hatóság jóváhagyásával – különvált testvéreink is közremûködnek elkészítésükben.

(Dei verbum, 22)

Verbényi István

LITURGIKUS MEGÚJULÁS MAGYARORSZÁGON

    Negyven éve kezdõdött el a II. vatikáni zsinat, s ennek egyik elsõ dokumentuma – a liturgikus konstitúció – 1963. decembert 4-én jelent meg. Kétségtelenül a 20. század liturgikus mozgalmai, XII. Pius pápa Mediator Dei kezdetû enciklikája (1947), számos, a kor igényei szerint alakított liturgikus rendelkezése (esti szentmise, szentségi böjt, nagyhét liturgiája) nagyban elõkészítették az SC¹ gyors megjelenését. A világhírû magyar professzor, Radó Polikárp bencés szerzetes részt vett a zsinaton, s az õ hagyatékában megtaláltam az egyes üléseken kiadott szövegeket és az általa készített jegyzeteket. Ebbõl kiderül, hogy a fõ fejezeteket már szinte teljesen kialakították, és a módosításokat nagyon gyorsan átvezették. Részletesen már több, a jegyzõkönyvek szerint készült mûben feldolgozták².

    Ahhoz, hogy hazai állapotunkról valamelyest is hû képet adjunk, a következõ szempontok alapján végzünk vizsgálatot: a liturgikus könyvek kiadása; pozitív és negatív tapasztalatok; kilátásaink a jövõre.

1. A liturgikus könyvek kiadása

A Liturgikus lexikon³ 2001. évi kiadása a latin nyelvû liturgikus könyvek felsorolásában 31 kiadványt jelöl meg, ebbõl 9 magyar nyelven még nincs kiadva, de a 9 közülük 3 római jóváhagyása már rendben van.

A misekönyv magyar nyelvû 2. kiadása az 1975. évi kiadás alapján készült. A 3. kiadás bevezetõjének teljes fordítása elkészült, római jóváhagyása majd késõbb. A szentmise olvasmányai közül a végleges kiadásban már csak egyetlen kötet hiányzik, amely a különleges alkalmakra, a rituális és gyászmisékre való szentírási szakaszokat tartalmazza. Ez rövidesen elkészül.

A szentségek kiszolgáltatásához az elsõ, sokszorosított kiadások vannak használatban. Kivétel a Pontificale Romanumhoz tartozó A püspök, a pap és a szerpap szentelése. Jóváhagyott kéziratban elkészült és használatba is került A templom és az oltár szentelése, Az olajok megáldása címû szertartáskönyv. Az imaórák liturgiájának 1991. évi hivatalos kiadásával végre lezárult a több évtizedes áldatlan állapot a különbözõ szövegek között. Örömmel üdvözölhettük az egykötetes Imaórák liturgiáját, amely az olvasmányos imaóra kivételével mindent tartalmaz. Praktikussága miatt továbbra is használatban van az ún. Kis zsolozsma, amelyet szívesen és sokan használnak magánimádságként is.

Pozitívumként kell megemlíteni, hogy megjelent A világi lelkipásztori kisegítõk kézikönyve (1995), amely a szolgálatukkal kapcsolatos legfontosabb liturgikus szövegeket tartalmazza. Nemcsak jogi és liturgikus rendelkezéseket közöl, hanem a liturgia végzésében is segítséget nyújt. Csak az a sajnálatos, hogy egyelõre nem kapható. A másik jelentõs dokumentum a több római kongregáció által kiadott Rendelkezés néhány olyan kérdésben, amely világi hívõknek a lelkipásztorok szolgálatában való együttmûködésébõl fakad (1998). Fontos volt e kiadvány megjelentetése, mert számos visszaélést és helytelen gyakorlatot kellett megszüntetni. Itt érdemes megemlíteni a Római dokumentumok sorozat (sorozatszerkesztõ: Németh László) remek válogatásait, amelyek a liturgikus élet különbözõ területeit is érintik. Szerepel köztük olyan is, amely sok éves késéssel jelent meg, de a szakemberek számára így is nagy segítség⁴. Fontos kiadvány a Liturgiam authenticam, a népnyelvek használatáról szóló instrukció. Részletesen meghatározza a fordítások szabályait, és elítéli a nálunk kevésbé jellemzõ visszaéléseket.

A felsorolásból következik, hogy nagyon sok tartozása van még a magyar egyháznak a liturgikus kiadványok területén.

2. A pozitív tapasztalatok

A zsinat dokumentumai elõször kis füzetekben, majd gyûjteményes formában, több kiadásban is megjelentek⁵. Sajnos azonban részletes kommentárral még ma sem rendelkezünk.

A hittudományi fõiskolák tanulmányi rendjének kidolgozása alkalmával elkészültek a liturgia jegyzetei is. Várnagy Antal többször kiadott jegyzetei végül egységes tankönyvben jelentek meg több kiadásban⁶. Felsõoktatási intézményeinkben nem mindenütt szakember oktatja a liturgia tantárgyát, így nem lehet csodálkozni a képzés elégtelenségén.

Az viszont örömmel állapítható meg, hogy a világiak részérõl milyen nagy az igény a liturgia tudománya iránt. Azok az oktatók, akik a levelezõ tagozatokon tanítanak, ezt egyértelmûen állíthatják. Egyre több értékes cikk jelenik meg folyóiratokban, újságokban; ugyancsak dicséretre méltó a könyvkiadók törekvése a liturgikus témájú könyvek megjelentetése iránt. Nem akarok a részletekbe belebocsátkozni, csak egyetlen utalással jelzem, hogy az olasz bencés-ferences kiadású Rivista Liturgica folyóirat ez évi 6. száma ismerteti a magyar nyelven megjelent liturgikus mûvek utóbbi két évben kiadott különféle írásait (szerzõ: Füzes Ádám).

A közeljövõ egyik jelentõs kiadványa lesz a több kötetbõl álló, a Szent István Társulatnál megjelenõ A liturgikus tudományok kézikönyve. Ez néhány éve készült: a római Pápai Liturgikus Intézet ötkötetes tankönyve. Eredetileg angol és olasz nyelven jelent meg, és a magyar kiadás munkálatai is elõrehaladott állapotban vannak. A fõszerkesztõ, a bencés Anscar J. Chupungco négy kötetre szûkítette le a magyar kiadás anyagát. Remélhetõleg az I. kötetet tavasszal már a kezünkben tarthatjuk, és félévenként folyamatosan jelennek meg az újabb kötetek. A kötetek témái: Bevezetés a liturgiába; Az Eukarisztia; A szentségek és a szentelmények; A liturgikus tér és idõ. Az egyes témákat a szakma legkiválóbb szakemberei írták, így méltán nagy érdeklõdésre tarthat majd számot.

Az SC megjelenésétõl kezdve a liturgikus lelkiség formálásában jelentõs szerepet töltöttek be a különbözõ elõadások és továbbképzések. Ezeket nemcsak papok, hanem világi hívek, kántorok, sekrestyések részére is tartották. A lelkigyakorlatokon nemcsak a papság, hanem a hívek igényesebb része is részt vett, a liturgikus élet ünneplései által megtapasztalhatták annak szépségét, gazdagságát és jelentõségét a mindennapi életben. Ezért is találunk ma sok templomban tevékeny liturgikus szolgálatot végzõ gyermekeket és felnõtteket egyaránt.

3. A negatív jelenségek

Nem mehetünk el azonban szó nélkül a negatív tapasztalatok mellett sem. Elsõsorban a pozitív oldalról mutattam be a hazai állapotokat. Sajnálatos, hogy a katekumenátus, a hit útja még nem honosodott meg igazán a magyar egyházban. Csodabogárnak tartják azokat a lelkipásztorokat, akik gondosan megszervezve, felépítve vezetik végig a beavató szentségekre készülõket. Sokan talán a lényegét sem értik ennek. Ez az út nemcsak a keresztség szentségéig, hanem utána is tart, sõt, nyugodtan mondhatjuk, az egész életünkön végigmegy. A hit útján megyünk az örök élet felé. Éppen ezért a szentségi katekézisek fontosak, sõt elengedhetetlennek mondanám õket. A többéves elõkészítés akár az elsõáldozásra, akár a bérmálásra nem más, mint a hit útján való járás mindenkinek az életkori és személyi sajátságai szerint. Valójában nem csoportos, hanem személyes vezetés ezen a sokszor nem könnyû úton.

Hány pap érzi visszásnak a fiatal párok gyorstalpaló felkészítését, amikor már majdnem a szentség érvényességét is meg lehet kérdõjelezni. Mennyire nem a hit útján való járást élik meg azok, akik nem gondolnak beteg családtagjaik szentségi ellátására. Mintha a szentségek nem is az üdvösség eszközei lennének. Aztán szeretteik eltávozása után lelkiismeretük vádolja õket mulasztásuk miatt.

Már Szent Ágoston is méltatlankodásának adott hangot, amikor megkívánta, hogy a templomban csak olyan imádságot olvassanak, amelyet a „doctus”, azaz a püspök látott. Ma számos liturgikus kiadvány, jámbor ájtatosságot tartalmazó füzet jelenik meg egyházi jóváhagyás nélkül. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy mennyi furcsa és hitünktõl teljesen idegen gondolat fogalmazódik meg híveink ajkán.

4. Kilátásaink a jövõre

Az utóbbi egy esztendõben olyan események történtek, amelyek komoly elõrelépésre adnak lehetõséget. A számos liturgikus és egyházzenei vitát és problémát megelégelve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia úgy döntött 2001. nyári konferenciáján, hogy a régi tervet megvalósítja, és liturgikus intézetet fog alapítani. Döntésének megfelelõen megalapította 2002. január 1-i hatállyal a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézetet (MALEZI). Feladata az, hogy a két szakterület mûvelése által elõmozdítsa a liturgikus és egyházzenei életet. Így feladata, hogy az Országos Liturgikus Tanács megbízására elõkészítse a liturgikus szertartáskönyvek és énekkönyvek kiadását, segítséget nyújtson a lelkipásztoroknak, egyházi közösségeknek, szakmai elõadásokat szervezzen és tartson, könyvek és folyóiratok kiadásával segítse elõ hosszú távon is a hazai liturgikus életet.

A feladatoknak megfelelõen az Intézet két szekciót foglal magában: a liturgikus és az egyházzenei szekciót. Mindkettõben szakképzettséggel rendelkezõ fõ- és szakreferens dolgozik. Bár az Intézet a tevékenységét megkezdte, de nagyon az elején tartunk a munkának.

Elkészítettük és további munkára átadtuk az OLT-nak A házasságkötés szertartásának 2. kiadását, és javaslatot tettünk az új ünnepek miatt a kalendárium módosítására. Folyamatosan foglalkozunk a Mária-misékkel, a katekumenátus teljes könyvével (OICA) és az Áldások könyvével. Ehhez a munkához kívánjuk még hozzákapcsolni a Preoratort, a litániák és egyéb ájtatosságok könyvét.

Munkánkban a fontossági sorrend dönt. A Missale Romanum 3. kiadása sok újdonságot tartalmaz. A bevezetõt az OLT már elkészítette, de sok újdonságot hoznak a liturgikus szövegek is. Az alapító okiratban lefektetett elõírások szerint elõbb vagy utóbb el kell kezdeni a népénektárak felülvizsgálatát ugyanúgy, ahogy a németek teszik a Gotteslob c. ima- és énekeskönyvükkel.

E néhány hónap után is már segítségére tudunk lenni a liturgia és egyházzene iránt érdeklõdõknek. Az Intézetnek van honlapja. Elérhetõségünk: www.malezi.hu. Itt különbözõ információk találhatók az Intézetrõl, szakmai elõadások témái, amelyeket az Intézet liturgikus szakemberei tartanak minden szerdán 18³⁰-kor az egyetemi templomban. Levelezõlista, szövegtár, hírek és kiadványok próbálnak több információt nyújtani. Megtalálhatók a különféle hazai és külföldi szakintézmények, könyvkiadók linkjei is. Mivel a kántorképzõ, a kántortovábbképzõ és a karnagyképzõ is (egyházi fenntartású képzõk) az Intézethez tartoznak, így ezekrõl is információ található.

Csak néhány hete került fel egy új weblap. Elérhetõsége: www.liturgia.hu Folyamatos munka alatt áll. Talán a legjelentõsebb része már most is a cikkgyûjtemény, amelybe válogatás útján kerülhetnek be cikkek. A liturgikus linkek megadják a különféle nemzeti liturgikus tanácsok elérhetõségét. Ezt még folyamatosan bõvíteni fogjuk.

Szeptembertõl jelenik meg az Új Ember kiadó kiadványaként a nagyon rövid idõ alatt nagy sikert aratott Adoremus c. havi füzet, amely a liturgikus naptár szerint tartalmazza a napi miseszövegeket és magyarázatokat. Ennek megjelenéséhez is szakmai segítséget adunk.

A 2003. év jelentõs eseménye lesz, hogy december 4-én ünnepeljük az SC kihirdetésének 40. évfordulóját. Ebbõl az alkalomból tudományos konferenciát rendezünk a MALEZI – reményünk szerint – új székhelyén, s az elõadások között kiemelt szerepet kap a magyarországi liturgikus fejlõdés is.

* * *

A liturgikus tudományok jeles úttörõje Tomasi Szent József⁷ teatinus szerzetes, bíboros (1649–1713). II. János Pál pápa 1986. október 12-én avatta szentté. Jeles történész, liturgikus, biblikus és teológus volt. A legrégibb liturgikus kódexek és kéziratok kiadásával a modern liturgikus tudományt⁸ indította el. Õ adta ki elõször a Sacramentarium Gelasianumot más liturgikus forrásokkal együtt 1680-ban. Sokirányú tevékenységét a Szentatya ezekkel a szavakkal méltatta a szentté avatáson: „Számos lelkipásztori motívuma van ennek a szentté avatásnak. A legelsõ az, amit õ a liturgikus kultusz területén végzett, a legszélesebb körben elõmozdította életében és tudományos írásaiban. Az új szent tanúságtétele idõszerû napjainkban, húsz esztendõvel a II. vatikáni zsinat után, amely fellendülést hozott a liturgikus élet megújításában. A szent, akit ma kanonizáltunk, segítsen minket, hogy megértsük és igazi értelemben megvalósítsuk ezt a megújulást.”⁹ Intézetünk, de a szent liturgia valamennyi mûvelõje különösképpen mennyei születésnapján (a martyrologiumban jan. 1-én található, a teatinus rend az újév miatt jan. 3-án ünnepli) kéri segítségét ahhoz a munkához, amelyet a magyar liturgikus élet fejlõdéséért mindannyiunknak napról napra meg kell valósítanunk.

Jegyzetek

¹ A liturgikus konstitúció rövidítéseként a kezdõszavak szerinti jelölést használom: SC (Sacrosanctum Concilium).

² Bugnini, A., La riforma liturgica, CLV Roma, 1997.

³ Liturgikus lexikon, SZIT Budapest, ¹1989, ²2001, Szerk.: Arató M.–Verbényi I.

⁴ Az állandó diakónusok képzésének alapszabálya. * Az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriuma, SZIT, Budapest, 2001; Rendelkezés az Eukarisztia titkának megünneplésérõl, A  Rítus Kongregáció dokumentuma, SZIT, Budapest, 2002; Körlevél a húsvéti ünnepek elõkészítésérõl és megünneplésérõl, Az Istentiszteleti Kongregáció dokumentuma, SZIT, Budapest, 2002.

⁵  A II. Vatikáni Zsinat tanítása, SZIT, Budapest, 1986.

⁶ Várnagy Antal, Liturgika, Lámpás kiadó, Abaliget, 1993.

⁷ Cattaneo, E., Il culto cristiano in occidente, CLV, Roma, 1978, 386. o.

⁸ Scicolone, I., Il cardinale Giuseppe Tomasi di Lampedusa e gli inizi della scienza liturgica, «Studia Anselmiana» 82, Roma 1961, 70. o.

⁹ L’Osservatore Romano, Edizione settimanale (n. 2013) 16. ott. 1986. 5. o.

Húsvéti számunk tartalmából

A globalizáció – katolikus szemmel

Az egyház és a homoszexuálisok

Hámori Antal: A magzatkorú gyermek védelme

Harsányi Ottó Pál OFM: Az eutanáziáról

Czigány György: Zarándokút Güssingbe

† Varga László S.J.: Teleki Pálról

Németh Emma

AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATA AZ OKTATÁS-NEVELÉS ÉS A KARITATÍV MUNKA TERÜLETÉN

„Valójában napjainkat megannyi szükség és nyomorúság jellemzi, mely kérdést és felhívást intéz a keresztény lelki fogékonyság felé. Világunk most úgy kezdi meg a harmadik évezredet, hogy a gazdasági, kulturális és technológiai növekedés ellentmondásai terhelik;   . . . valóban lehetséges, hogy korunkban vannak még olyan emberek, akik éhen halnak, akiket írástudatlanságra kárhoztatnak, akik a legelemibb orvosi ellátást nélkülözik, vagy még otthonuk sincs, ahol meghúzhatnák magukat. A szegénység »színpada« a végtelenségig tágulhat, amennyiben a szegénység régi formáit újabbakkal toldjuk meg; gyakorta olyan környezetet és társadalmi csoportot érintenek, melyek ugyan nem nélkülözik a gazdasági erõforrásokat, de ki vannak téve a kilátástalanság okozta elkeseredésnek.” Így szól II. János Pál pápa figyelmeztetése a Novo millennio ineunte kezdetû apostoli levelében.

Az egyház a sokféle szegénység orvoslására különféle intézményeket alapít. Iskolákat, kórházakat, idõsek, fogyatékosok és hajléktalanok számára otthonokat tart fenn, emellett tagjait buzdítja a felebaráti szeretet intézményes és spontán cselekedeteire. Krisztust követi, aki földi élete folyamán tanított, gyógyított, a szegények számára hirdette az örömhírt, és példát adott a felebaráti szeretetre.

Történelmi és jogi háttér

A mögöttünk hagyott kommunista diktatúra egyházpolitikája célul tûzte ki, hogy az egyházat minél jobban elszigetelje a társadalomtól, különösen a fiatalságtól.

Feloszlatták a szerzetesrendeket, az egyesületek mûködését tiltották, államosították az egyházi intézményeket, a néhány megmaradó intézmény mûködését korlátozták, megkötötték az 1964-es „megállapodást”, stb. Az ifjúsággal szinte csak a börtön és az ÁEH fenyegetéseinek árnyékában lehetett foglalkozni.

Ferge Zsuzsa szerint az egyház ebben az idõben kivonult a szociális munkából is, holott tudatosan szorították vissza a templom falai közé. Szendi József püspök úr 1988. márciusi parlamenti beszéde, amelyben az egyház szabad mûködésének a templom falain kívülre történõ kiterjesztését kérte, még forradalmi tettnek számított.

A diktatúra azonban váratlanul összeomlott, a hatalom végül engedett, s megkezdõdött az egyház ún. közszolgálati feladatellátásához szükséges jogi háttér megteremtése.

Ennek fontosabb lépései az alábbiak:

Az 1989. évi 14. törvényerejû rendelet (tvr.) megszüntette az ÁEH-t és az egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulást.

A szerzetesrendek újbóli mûködését az 1989. évi 17. tvr. engedélyezte.

Az Alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. törvény a vallásszabadság alapvetõ joga mellett az állam és egyház egymáshoz való viszonyát is szabályozza.

A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló, 1990. évi IV. törvény a hitéleti tevékenység mellett biztosítja az egyházak alapjogát a mûvelõdési, szociális és egészségügyi tevékenység folytatásához is. Kimondja, hogy „az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport-, illetõleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn.” (17. §. (1) bekezdés) További fontos elv, hogy az egyházak felsorolt tevékenységeihez az állami költségvetés normatív támogatást nyújt, mégpedig a hasonló állami intézményekkel azonos mértékben.

A Parlament meghozza a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl szóló 1991. évi XXXII. törvényt. Ez nem jelenti a volt egyházi ingatlanok reprivatizációját. Az egyházak mûködõképességének elõsegítését tûzi ki célul, kizárólag a hitéleti és közszolgálati célra szolgáló ingatlanok igényelhetõk vissza, az átadásra pedig a törvény kihirdetésekor 10 éves intervallumot határoznak meg, amit aztán késõbb meghosszabbítanak, ill. a pénzbeli vagy természetbeni kártalanítás helyett bevezetik a járadék intézményét.

1997. június 20-án aláírják a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetû kérdésrõl szóló Megállapodást. A Megállapodás biztosítja, hogy a közszolgálati tevékenységek finanszírozása valóban a hasonló feladatot ellátó állami intézménnyel azonos mértékben történjék. Ennek gyakorlati megvalósításához azonban az ekkor hatályos magyar törvények (szociális, közoktatási, felsõoktatási törvény stb.) további módosítása szükséges. 1997-ben a Megállapodás aláírását követõ törvénymódosítások éppen ellenkezõ irányúak. A Megállapodásban foglaltak betartását biztosító módosítások 1998-ban kezdõdnek meg, és 2001. végére a fõbb területeken befejezõdnek.

A hatályos törvények alapján az egyház intézményalapítási jogát semmi sem korlátozza, azonban a mûködés anyagi és szellemi feltételeinek biztosításához további erõfeszítések szükségesek. Az ingatlanvisszaadás viszonylag lassú, a visszakapott ingatlanok leromlott állapotúak, hiányoznak az anyagi eszközök, a megfelelõen képzett, elkötelezett szakemberek. Az újraindulásnál sok lelkes ember segített, azonban az intézmények szervezeti és jogi struktúrájának megteremtése komoly szakértelmet igényel.

A szerzetesrendek újjáéledése

Egy szerzetesrend feloszlatására egyedül a Szentszék jogosult, az állam csak a mûködési engedélyt vonhatta meg. Megtiltotta az apostoli tevékenységet, a tanítást, nevelést, karitatív munkát és a közösségi életet. Az illegalitás éveiben csupán néhány szerzetesrend merte vállalni az új tagok felvételét. Ezek közé tartozott saját közösségem, a Slachta Margit alapította Szociális Testvérek Társasága, amelynek Szabályzata prófétai módon, különös tekintettel az esetleges egyházüldözésre, lehetõvé tette a jeltelenül élõ, ún. titkos külsõ testvéri hivatást.

Az újraindulás a Püspöki Konferencia Szerzetesi Irodája segítségével viszonylag rövid idõn belül megtörtént. A rendek visszaigényelték egykori ingatlanaikat, újraindították oktatási, szociális, egészségügyi intézményeik egy részét. Ma 107 szerzetesi oktatási, 32 szociális és 3 egészségügyi intézmény mûködik. Az egyik legnagyobb nehézség ma az, hogy az elöregedõ rendek hogyan képesek új hivatások nevelésére, a karizma megújítására, a kimaradt negyven év behozására. Fájdalmas szembenézni a tagok elöregedésével, a hivatások hiányával, a rend esetleges kihalásával, ami a statisztikai adatok alapján néhány rendnél feltehetõleg bekövetkezik.

Megnevezés                                         1990. év                         2001. év

Nõi szerzetesrend                          35  rend,       2370 fõ        47 rend,  1429      fõ

Apostoli élet társasága (nõi)            5  rend,         508 fõ          6  rend,    403      fõ

Világi intézmény (nõi)                     2  int.,              66 fõ          4  int.,         52     fõ

Krisztushívõk magántárs. (nõi)      3  társ.,             35 fõ        10  társ.,    104      fõ

Férfi szerzetesrend                         21  rend,         899 fõ         23  rend,   840      fõ

Krisztushívõk magántárs. (ffi)                                              5  társ.,          36  fõ

Mindösszesen                                66 rend,       3878 fõ           95 rend,  2864      fõ

A novíciák és jelöltek száma is csökkent 256-ról 200-ra. A szerzetesek létszámának fogyása mellett a papok száma is csökken. A paphiány azért nem éreztette annyira a hatását, mert a szerzetespapság és a nõvérek egyházmegyei szolgálatba kerültek, és beálltak a pasztorációba. Az aktív papok száma azonban így sem éri el a 2000 fõt. Az egyház közszolgálati tevékenysége már ma sem alapozható a papokra és szerzetesekre. A szerzetesi és egyházmegyei oktatási és szociális és egészségügyi intézményekben egyaránt jellemzõen civilek dolgoznak.

Oktatás-nevelés
Közoktatás

Akié az ifjúság, azé a jövõ. Ezért az Országgyûlés 1948. június 16-i ülésén államosította az egyházi iskolákat, annak ellenére, hogy Slachta Margit az ülésnapon 2500 nagy szervezet több millió ember képviseletében írt levelét nyújtotta be tiltakozásul, a Püspöki Kar pedig a kultuszminiszterhez intézett június 4-i levelében a hatályos törvények alapján tiltakozott az iskolák elvétele ellen, a tanítás és tanulás szabadsága mellett többek között azért is, mert az „figyelmen kívül hagyja, hogy az Egyház és a felekezetek lényegüknél és belsõ természetüknél fogva kultúrmunkát is végeznek, ami iskoláink nélkül lehetetlenné válik”. (A Püspöki Kar 1948. június 10-i ülésének jegyzõkönyve.)

Az államosításokat követõen 1990-ig maximum 320 fõ tanulhatott a nyolc katolikus gimnáziumban, amelyeket négy szerzetesrend tartott fenn. A rendszerváltás után lehetõség nyílt új intézmények alapítására és már meglévõ önkormányzati iskolák átvételére egyaránt. Ebben az idõben azonban az egyház oktatási tevékenységének sem a jogi, sem a pénzügyi háttere nem volt meg, a katolikus szakemberek hiányáról nem is beszélve. Arról kellett dönteni, hogy a történelmi lehetõséget kihasználva „tokkal-vonóval” átvesszük-e, ill. hiányos pénzügyi és személyi háttérrel, a gondviselésben bízva elindítjuk-e az iskolákat. Vállaljuk-e a kritikát, amiért intézményeink csak lassan válnak valóban jól mûködõ, elkötelezett, katolikus intézménnyé, vagy megfutamodva a Schanda Balázs által is emlegetett „idõzített bombáktól” (Távlatok 2002/1) megvárjuk, amíg minden feltétel együtt lesz.

Bár az elmúlt több, mint 10 év kemény munkát jelentett az egyház vezetõinek és az intézmények dolgozóinak egyaránt, a kockázatvállalás meghozta gyümölcsét. A 2001/2002-es tanévben már 304 katolikus intézményben 5178 pedagógus közel 60 ezer gyereket tanított. Iskoláink feladatuknak tekintik a színvonalas oktatást. Foglalkoznak a hátrányos helyzetûekkel, cigányokkal, utcagyerekekkel, tanulási, beilleszkedési és magatartászavarokkal küzdõkkel és a sérült és fogyatékos gyerekekkel egyaránt. Középiskoláink között négy-, hat- és nyolcosztályos intézményeket egyaránt találhatunk. Vannak szakképzõ és mûvészetoktatást végzõ iskoláink, napközi otthonaink és kollégiumaink egyaránt. Jelenleg összesen 56 óvoda, 96 általános iskola, 55 gimnázium, 17 szakiskola, 18 szakközépiskola, 51 kollégium, 1 napközi otthon és 7 alapfokú mûvészetoktatási intézmény mûködik a katolikus egyház fenntartásában, az állami és önkormányzati intézményekben pedig a fakultatív hitoktatást végzik a katolikus hitoktatók. Közoktatási intézményeink a Püspöki Konferencia által létrehozott Katolikus Pedagógiai, Szervezési és Továbbképzõ Intézet szakmai segítségével és a fenntartó egyházmegyék, szerzetesrendek irányításával elismert szakmai munkát végeznek. Létrejöttek a katolikus pedagógusok különbözõ mûhelyei, és biztosított az intézményvezetõk, pedagógusok, gazdasági vezetõk rendszeres továbbképzése is.

Felsõoktatás

Pázmány Péter az ország történelmének legtragikusabb éveiben, a török hódoltság korában, 1635-ben alapította meg az elsõ magyar életképes egyetemet. Meg volt gyõzõdve róla, hogy a nemzet fennmaradásának biztosítéka a szellemi mûveltség. Az Ex Corde Ecclesiae kezdetû pápai dokumentum szerint a katolikus felsõoktatás hivatása, hogy mind hatásosabb eszköze legyen az emberek és a társadalom kulturális fejlõdésének.

Az egyház 1989-tõl kezdõdõen visszakapott szabadsága a felsõoktatásban is éreztette hatását:

A mûködõ hittudományi fõiskolák megnyithatták kapuikat a világiak elõtt.*

Megkezdõdött a korábban kényszerûen megszüntetett intézmények újraalapítása. A felsõoktatás, benne a hittanár- és papképzés fontosságát felismerve sok egyházmegye ragaszkodott saját fõiskolájának megindításához, s viszonylag kevés több egyházmegyére kiterjedõ intézmény jött létre. Ennek hatására az egyházi fõiskolák zömükben kicsik, kevés a hallgatójuk, problémát jelent a finanszírozás és a tudományos munka feltételeinek megteremtése egyaránt. Az egyházi intézmények száma így eléri az állami felsõoktatási intézményekét.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) ma már a hittudományi képzés mellett bölcsész-, jogász- és informatikusképzést is folytat.

Visszakerült egyházi fenntartásba a zsámbéki és az esztergomi tanítóképzõ fõiskola.

Kárpótlásból visszakapott ingatlanokban több szerzetesrend és egyházmegye alapított felsõoktatási kollégiumot. 30 felsõoktatási kollégiumban közel 2000 hallgatót, zömmel lányokat tudunk elhelyezni. Ezek a kollégiumok ma, sajnos, komoly finanszírozási gondokkal küszködnek.

Gyakorlatilag befejezõdött a felsõoktatási intézmények akkreditációja.

A hittudományi fõiskolák jelentõs része affiliálódott különféle római egyetemekhez, illetve a PPKE-hez.

A felsõoktatási törvény a hitéleti képzés tekintetében a hittudományt is önálló tudományterületnek ismeri el.

Az intézmények számbeli fejlesztése mellett megkezdõdött az eszközállomány és a személyi feltételek lehetõség szerinti fejlesztése.

A 12 katolikus felsõoktatási intézményben a 2001. októberi statisztikai adatok alapján közel 12 ezer fõ tanult. Az államilag finanszírozott hallgatók létszáma 7500 fõ. A nappali tagozatos hallgatók száma 6500 fõ, ebbõl 1000 fõ költségtérítéses képzésben részesül. Jellemzõ adat, hogy kizárólag hitéleti képzésben (teológus, hittanár) a hallgatók nem egészen egynegyede vesz részt, a többiek vagy kizárólag „világi” szakokon tanulnak (jogász, bölcsész, tanító, óvodapedagógus, szociális munkás), vagy a világi szak mellé veszik fel pluszként a hittanárszakot is. Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az a tény is, hogy bár a hitéleti képzés államilag akkreditált, a hittanári diplomát az állam ma sem tekinti pedagógusi diplomának.

A köz- és felsõoktatás mellett az egyház a felnõttképzést is fontosnak tartja. A plébániai elõadássorozatok és önképzõkörök mellett sorra szervezõdtek a nyári szabadegyetemek, kántorképzõk, lelkipásztori munkatárs-, lelkivezetõ- és ifjúsági vezetõképzõk, létrejöttek az országos, egyházmegyei és szerzetesi továbbképzõ intézetek.

De vajon az embert jobbá teszik-e a tudományok? Megtanítják-e az erényt vagy sem? Ezt a kérdést már Seneca is felteszi az Erkölcsi levelek egyikében. A különbözõ felmérések és elemzések szerint a magyar társadalom érték- és reményvesztett. Emberi és erkölcsi válságba került világunkban a katolikus oktatás, nevelés az emberré és kereszténnyé nevelésen keresztül az ember és a világ jobbá tételére, Isten Országának építésére vállalkozik.

Szociális-karitatív tevékenység

Az egyház szociális tevékenysége, amellett, hogy segíti Isten Országának megvalósulását, a szó valódi értelmében szociális, azaz társadalmi tevékenység. Nem pusztán az egyesekre, és nemcsak a már bajba jutott emberek megsegítésére terjed ki, magában foglalja a bajok okainak tudatosítását, azok megelõzését is.

A II. vatikáni zsinat Egyház a mai világban címû konstitúciója kimondja, hogy „mindenkiben fel kell szítani a szándékot, hogy kivegye a részét a közös kezdeményezésekbõl” (GS 31).

A Püspöki Konferencia a magyar társadalom és benne az egyes emberek sorsa iránti elkötelezettségbõl 1996-ban kiadta az Igazságosabb és testvériesebb világot! címû körlevelét, amelyben kimondja:

„A személy tisztelete, az emberi méltóság kijár minden embernek, bármennyire elesett réteghez tartozzon is, függetlenül attól, hogy az elesettség forrása a fizikai erõ fogyatkozása vagy a gazdasági és politikai hatalomnélküliség, a hajléktalanság vagy éppen az illetõknek erkölcsi fogyatékosságai, bûnei. Az egyház kiáll a kitaszítottakért, a sehová sem tartozókért, síkraszáll minden diszkrimináció ellen az esélyegyenlõség elõmozdítása érdekében.”

Jelenleg 65 egyházi szociális otthonban 2946 férõhely áll az idõs emberek rendelkezésére. 7 napközi otthon – köztük kifejezetten cigányok számára létesített napközi is –, 4 otthon fogyatékosok, 2 hajléktalanok számára, 3 anyaotthon, gyermekotthon, illetve leánynevelõ intézet, kórházak, orvosi rendelõk, daganatos betegek rehabilitációs intézménye, házi szakápolási szolgálat, HOSPICE, szenvedélybeteg-segítõ ambulanciák (RÉV), szenvedélybetegek nappali ellátó intézményei, átmeneti szállás, AA-klub, gondozási központ, 15 egyházmegyei karitászközpont, ingyenesen hívható telefonos lelki elsõsegély-szolgálatok mûködnek. A Katolikus Karitász, illetve egyházmegyei szervezésben dolgozik a vasútmisszió. A szakmai munka segítésére és ellenõrzésére a Püspöki Konferencia módszertani intézetet hozott létre. Hazai és nemzetközi konferenciákat, a munkatársak számára pedig rendszeres továbbképzéseket szerveznek.

Az egyház szociális tevékenysége nem korlátozódik kifejezetten az intézményekre. Az egyház a legkisebb közösségek, a plébániák, szerzetesházak köré gyûjti és szervezi tagjainak spontán segítõ tevékenységét, teret adva az egyesületi, alapítványi formában megvalósuló önszervezõdésnek is. Így válik a karitász mint mozgalom hatékonnyá, ugyanakkor társadalmi tudatot formáló erõvé is.

A Püspöki Konferencia külön bizottsága, a Karitász és Egészségügyi Lelkipásztorkodás Bizottság segíti elõ és felügyeli az Egyház tanításának megvalósulását karitatív és szociális téren. Országos és egyházmegyei szinten püspöki kinevezéssel végzik munkájukat a karitász, a hallássérültek, a látássérültek, a mozgássérültek, a börtönpasztoráció referensei. A hátrányos helyzetû roma kisebbségért végzett munkát a Katolikus Egyház olyan fontosnak tartja, hogy a Püspöki Konferencia Társadalmi Igazságosság Bizottsága felügyeli a „vándorlók és útonlévõk” ügyeit, és segíti a cigányok között folyó munkát. A helyi roma közösségekben végzett munka segítése mellett szervezte pl. cigányok országos zarándoklatát az elsõ roma férfi szentté avatására Rómába, a cigánypasztorációban dolgozók konferenciáit stb.

Néhány adat a karitászmunkáról:

A Püspöki Konferencia évenként Szent Erzsébet-napi és egyéb gyûjtést rendez a szegények megsegítésére.

Katasztrófák esetén a Püspöki Konferencia és a Katolikus Karitász külön gyûjtést hirdet meg.

A börtönmisszióban mintegy 600 önkéntes tag mûködik, 40 katolikus pap és 35 világi segítõ végez a börtönökben rendszeres segítõ tevékenységet. A börtönmisszióhoz tartoznak befogadó otthonok is, amelyek a szabadultaknak nyújtanak lakhatási és újrakezdési lehetõséget.

Mintegy 600–650 plébánián mûködik karitászcsoport. Kb. 6200 önkéntes foglalkozik a rászorulókkal, beteglátogatással. Egyre több helyen ismerik fel a kórházi lelki gondozás szükségességét, melyben a kórházi lelkészeken kívül a világiak is egyre nagyobb szerepet kapnak.

A plébániákon mintegy 180 idõsklub mûködik, amelyek az egyedül élõ, magára maradt öregeknek nyújtanak rendszeres találkozási lehetõséget.

Ingyenes egészségügyi szûrés, kórházi és otthoni beteglátogatás, „Szent Erzsébet-busz” néven teajárat.

Modellértékû egyes plébániák pl. Hodász, Valkó, Bp. Józsefváros munkája a roma kisebbség érdekében.

A magyar egyház szociális tevékenysége nem áll meg az ország határainál. Az árvízi segítségnyújtás mellett komoly munka folyik Erdélyben és Kárpátalján is. A szociális tevékenység jelentõs része azonban személyes, számokban nem mérhetõ, s nem tart igényt arra, hogy valamilyen rovatban megjelenítsék.

A Pneuma és a struktúra feszültsége

– avagy hozzátartoznak-e az egyház megújuláshoz a visszakapott vagy újraalapított intézmények, a szociális szeretet intézményesült formái.

    Az egyházat a struktúra tartja meg, de a Lélek viszi elõre. S a Lélek gyakran széttöri a kereteket. Senki sem tesz ócska ruhára nyers szövetbõl foltot, újbort sem töltenek régi tömlõkbe, különben kiszakadnak a tömlõk, a bor kiömlik, és a tömlõk is tönkremennek. (Mt 9,16–17.) Slachta Margit a Lélekre való nyitottságot annyira fontosnak tartotta, hogy a Szociális Testvérek Társasága Szabályzatába belevette: a Társaságnak semmilyen intézménye nem lehet, a Szociális Képzõ kivételével, hogy rugalmasságát és nyitottságát megõrizhesse. Az Õ mondása: Ha a keretek leomlanak, nem baj, a Lélek maradjon meg, az majd teremt magának új kereteket.

    A második világháború után leomlottak a keretek. Megszûntek az egyházi intézmények. A harmadik évezred elején, amikor a nyugati országok szerzetesei sorra szabadulnak meg intézményeiktõl, szüksége van-e a magyar egyháznak oktatási, szociális és egyéb intézményeire?

    Kovács K. Zoltán, a Demokrata Néppárt volt képviselõje szeptemberben, Slachta Margit parlamenti munkásságáról tartott elõadásában a Demokrata Néppárt volt parlamenti képviselõi nevében megkövette azt a Slachta Margitot, aki bár saját rendjének megtiltotta a saját intézmény birtoklását, mégis kiállt az egyházi iskolák államosítása ellen. Akkor a keményen fellépõ képviselõnõt fenntartással fogadták. Azt gondolták, hogy kompromisszumokkal többet lehet elérni. Az eltelt évek azonban bebizonyították az egyházi intézmények fontosságát és létjogosultságát. Tapasztaltuk, hogy az intézményeitõl megfosztott egyház a Szentlélek kegyelmébõl élt, de a társadalom szolgálatához szüksége van a Lélek által felépített struktúrára.

* Emlékeztetünk arra, hogy már 1989 elõtt – 1978-tól, tehát több mint egy évtizeden át – a teológiai „levelezõtagozat” számos világinak adott komoly vallási képzést. (Szerk.)

Bóka Zsolt

A TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK MINT FOGALOM AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG
HATÁROZATAINAK TÜKRÉBEN

A kormányváltást követõen a Miniszterelnöki Hivatal egyházi ügyekért felelõs politikai államtitkára, Szalay István elsõ intézkedései között meg kívánta szüntetni a „történelmi egyházak” kifejezés használatát a törvényeinkben. Természetesen a keresztény egyházak körében nem aratott osztatlan sikert ez az elképzelése, s ráadásul késõbb bebizonyosodott, hogy ez a szókapcsolat egyetlen hatályos törvényünkben sem szerepelt.¹ Azonban, ha szerepelt volna, akkor is csak parlamenti szavazás útján lehetett volna módosítani az adott törvényt! Kutatásaim során én sem találtam olyan törvényt a hatályos jogforrásaink között, amely tartalmazta volna a „történelmi egyházak” elnevezést, de még a régi magyar évszázados jogalkotásunk sem ismert ilyet. Egyetlen helyen fordult elõ ez a kifejezés, mégpedig a lelkészi jövedelem kiegészítésérõl szóló 1898. évi XIV. tc. általános indokolásában. Az államtitkár ezek után férfiasan bevallotta, hogy „optikai csalódás” áldozata lett, mivel a rendszerváltás utáni jogszabályaink közül csak kormányrendeletekben található meg az ominózus fogalom.²

Ez valójában így van, de a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának kötelezõ határozatai is tartalmazzák ezt a fogalmat. Érdemes ezeket a döntéseket nagyító alá venni, s közelebbrõl megvizsgálni, hogy a taláros testület milyen értelemben, szövegkörnyezetben és összefüggésben használja „a történelmi egyházak” megnevezést.

Kronologikusan haladva az elsõ döntés, ahol megtaláljuk ezt a fogalmat, az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetével kapcsolatos 4/1993. (II. 12.) AB. határozat. A testület ebben a határozatában megerõsítette, hogy az egyház az államtól elválasztva mûködik. „Az elválasztás elvébõl az következik, hogy az állam sem az egyházakkal, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen; hogy az állam nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem; továbbá, hogy az állam nem avatkozik be az egyházak belsõ ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében. Mindebbõl következik – ami másrészrõl az Alkotmány 70/A. §-ából is folyik –, hogy az államnak az egyházakat egyenlõkként kell kezelnie. Mivel az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, amelyek révén ezek a semleges jogrendbe illeszkednek, s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére kell hagyatkoznia.”³ A bírák szerint ez az elválasztás nem jelenti azt, hogy „a vallás és az egyház sajátosságait az államnak a törvényhozás során figyelmen kívül kell hagynia. [. . .] Nincs azonban akadálya annak, hogy a jogalkotó a vallás és az egyházak sajátosságait figyelembe véve alkossa meg azokat a jogszabályokat, amelyek a vallásszabadság alapvetõ jogát érvényre juttatják.”⁴ S lássuk tovább az indokolást: „Az állam és az egyház elválasztásának módja, következetessége, szigorúsága minden ország sajátos történelmi körülményei szerint alakul. Az Alkotmány 60. § (3) bekezdése mai értelme nem választható el sem az egyházaknak a magyar történelemben betöltött szerepétõl (beleértve a szekularizáció lefolyását is), sem jelenkori tényleges mûködésüktõl, sem a folyó társadalmi átalakulástól.”⁵

Álljunk meg egy pillanatra! A grémium szerint a jogalkotónak nem kötelessége, csak lehetõsége az egyház (vallás) sajátosságainak figyelmen kívül hagyása, „ad absurdum” még rájuk tekintettel is alkothat jogszabályokat! A következõ gondolat szerint az egyháznak a magyar történelemben betöltött szerepe sem kérdõjelezhetõ meg.

Az indokolás utolsó harmadában találjuk meg a keresett fogalmunkat: „Az egyházak besorolását az ilyen [államilag – B. Zs.] támogatott szervezetek közé az egyházak – s különösen az Etv.-vel* érintett »történelmi egyházak« – történelmi és társadalmi szerepe, továbbá a vallás és egyház, s ebbõl következõen a vallásszabadsághoz való jog és az egyház mûködésének elválaszthatatlansága kielégítõen indokolja.”⁶

Tetten értük az Alkotmánybíróságot, amint a „történelmi egyházak” kifejezést használja, de ne elégedjünk meg ennyivel, hanem nézzük meg, hogy a két héttel késõbbi – szintén az Alkotmánybíróság elnöke által elõterjesztett – 8/1993. (II. 27.) AB. határozat hogyan bõvíti ezt a fogalmat: „Nem alkotmányossági kérdés, hogy a hosszú történelmi múltra visszatekintõ, nagy létszámú egyházak ismertsége, szervezeti struktúrája és az állammal való, sok területen begyakorlott együttmûködése megkönnyíti tagjai számára a vallásgyakorlást ott, ahol ehhez más (gyakran állami) intézmények közremûködésére van szükség, mint például egészségügyi vagy akár büntetés-végrehajtási intézményekben.”⁷ Majd így folytatják az érvelést: „Az Ltv.-ben** szabályozott »egyház« nagyobb szervezeti autonómiája az állam és az egyház szétválasztásával van összhangban, jóllehet abból nem következik kényszerítõen. Tükrözi azonban azt, hogy a szétválasztás történelmi folyamatában elsõsorban az államnak a »történelmi« egyházaktól való elválasztásáról és az azokhoz való viszonyáról volt szó. Az egyház alapításához szükséges legalább száz személy elõírásával az Ltv. a hagyományos, nagy létszámú egyházfogalomnak és a kisebb vallási közösségek egyházkénti elismerésének egyaránt eleget kívánt tenni. E szabályozás ellen alkotmányos kifogás nem emelhetõ.”⁸

Ezzel a határozattal már közelebb jutottunk a központi témánk alaposabb megismeréséhez, de a fogalommeghatározást csak az Ádám Antal által elõterjesztett 970/B/1994. AB. határozatban találjuk meg. Ennél a döntésnél az indítványozó szerint a Tábori Lelkészi Szolgálatról szóló 61/1994. (IV. 20.) Korm. rendelet preambuluma „a »történelmi-nek« megjelölt egyház fogalmával egyfajta diszkriminációt »sugall«, a 2. § (2) bekezdése pedig egyértelmûen megvalósítja azzal, hogy taxatíve felsorolja azokat a kivételezett egyházakat, amelyek lelkészeibõl a Szolgálat létesül ”.⁹

Egyébként ez az egyik hatályos kormányrendelet, amely a mai napig is tartalmazza a „történelmi egyházak” kitételt.¹⁰ Az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek ezt a rendelkezést, az indítványozó kérelmét elutasította a következõ indokok alapján: „A »történelmi« egyházak csoportjának megjelölése az egyházak létrejöttének valóságos hazai történetiségére utaló kifejezés. Ezért e megjelölés önmagában nem valósít meg az Alkotmányban tiltott diszkriminációt.”¹¹ A következõ sorokban visszautal a bírói kar a 4/1993. (II. 12.) AB. határozatban foglaltakra (lásd 2. p. 4. lábj.), majd hozzáteszi: „Az egyházak egyenlõkként való kezelése szintén nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét.”¹² Ezt követõen az indokolás egy újabb utalást tartalmaz a 8/1993. (II. 27.) AB. határozatra (lásd 2. p. 7. lábj.), s konklúzióként megállapítja, hogy a „vallásszabadsághoz való jog érvényesítésében meglévõ gyakorlati különbségek azonban alkotmányos határok között maradnak mindaddig, amíg nem diszkriminatív jogi szabályozásból erednek, illetve amíg nem vezetnek arra, hogy bárki vallásgyakorlását megakadályozzák”.¹³

Ez az alkotmánybírósági határozat az eddigi határozatok betetõzése! Szintetizálása és koherens rendszerbe foglalása a bíróság által megállapított s a „történelmi egyházak” fogalomkörével kapcsolatos döntéseknek. A csúcspont után már csak visszatekintésre van lehetõség. Így tett a taláros bírói fórum a „maradék” két határozatában, amit a mai napig ebben a tárgykörben alkotott. A 22/1997. (IV. 25.) AB. határozat és a 1042/B/1997. AB. határozat csak összegzi az eddig kifejtettek egy részét: „Az Alkotmánybíróság a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl szóló 1991. évi XXXII. törvény (Etv.) alkotmányosságát elbíráló 4/1993. (II. 12.) AB. határozatában megállapította, hogy az egyházak, különösen az Evt.-vel érintett történelmi egyházak történelmi és társadalmi szerepe, valamint a vallásszabadsághoz való alapjog kielégítõen indokolja, hogy az egyházi funkciók gyakorlását szolgáló ingatlanok visszajuttatása nem minõsül más érintett tulajdonosokkal szemben önkényes megkülönböztetésnek. A történelmi egyházak esetében ugyanis elsõdlegesen nem kárpótlásra, hanem alapjog gyakorlása anyagi feltételeinek biztosítására került sor.”¹⁴

A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága ezen öt döntésében fejtette ki és állapította meg a „történelmi egyházak” kifejezés tartalmát és fogalmát. Mint látható volt, a bíróság tagjai nem találták sem alkotmányellenesnek, sem diszkriminatívnak ezt a fogalmat; ezért elgondolkozhatunk azon, hogy de lege ferenda nem kellene-e használnia a jogalkotónak – a köznyelvben és a politikai életben amúgy is meghonosodott fogalmat – a leendõ jogszabályok megszövegezésekor, a jogrendszerbõl – a kormányrendeletekbõl – való kiiktatása helyett!

Jegyzetek

* Etv.: az 1991. évi XXXII. törvény A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl. – ** Ltv.: az 1990. évi IV. törvény A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról.    

¹ Pálfy G. István: Történelem és egyház. Reformátusok Lapja, 2002. július 28. 1. o., Elmer István: Állam és egyház – beavatkozik-e a politika? Új Ember, 2002. augusztus 4. 9. o. – ² Elmer István: Állam és egyház… 9. o., Jezsó Ákos: „Nem kényszerülök elvtelen kompromisszumra”. Magyar Nemzet, 2002. augusztus 15. 5. o. – ³ Sólyom László–Holló András (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1993. Budapest, 1994, Unió Lap- és Könyvkiadó. 52. o.

⁴ Ibid. 53. o. – ⁵ Ibid. 53. o. – ⁶ Ibid. 66. o. – ⁷ Sólyom–Holló (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1993… 100. o. – ⁸ Ibid. 103. o.

⁹ Sólyom László–Holló András (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1995. Budapest, 1996, Közlöny- és Lapkiadó. 739. o. – ¹⁰ Vö. 1. o. 2. lábj.

¹¹ Sólyom–Holló (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1995… 743. o.

¹² Ibid. 743. o. – ¹³ Sólyom–Holló (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1995… 744. o. – ¹⁴ Sólyom László–Paczolay Péter (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1997. Budapest, 1998, Magyar Hivatalos Közlönykiadó. 115. o., Sólyom László–Paczolay Péter (szerk.): Az Alkotmánybíróság határozatai 1998. Budapest, 1999, Magyar Hivatalos Közlönykiadó. 796. o.