NEGYVEN ÉVVEL A ZSINAT UTÁN – II

Elõzõ számunkban már érzékeltettük a „zsinati fordulatot”, fõleg az egyháztanban jelentkezõ újat, illetve megvilágítottuk a zsinati tanítás befogadásának, recepciójának nehézségeit. Henri de Lubac S.J. idézi egyik jegyzetében a nagy Newman bíborost: „Ritkán történt meg, hogy egy zsinatot ne követett volna zûrzavar.” Világos, hogy bizonyos irányelvek rögzítésével, határozatok megfogalmazásával nem lehet pillanatok alatt átalakítani a szellemeket, megváltoztatni az emberek meggyõzõdését és magatartását. Így történik ez a II. vatikáni zsinat utáni évtizedekben is.

Zsinati „fordulatról”, sõt „kopernikuszi fordulatról” beszélnek. De óvatosan kell bánnunk az ilyen kifejezésekkel, figyelmeztet H. de Lubac bíboros. Nem lehet szakadásról beszélni a trentói zsinat és a II. Vaticanum, vagy az I. és a II. Vaticanum között. Az ilyen leegyszerûsítõ klisék meghamisítják a valóságot, a történelmet, mert homályban hagyják az egyházi hagyomány folytonosságát. Az igaz, hogy a II. vatikáni zsinat egyháztana teljesebb, mint a politikai okokból félbeszakadt I. Vaticanumé; de a folytonosság is kétségtelen. Elég, ha figyelünk arra, hogy a Lumen gentium milyen gyakran visszautal az I. vatikáni zsinatra. (Persze ezt az is magyarázza, hogy a konzervatívabb zsinati atyák attól tartottak, hogy most minden megváltozik.)

Egyesek már III. vatikáni zsinatról álmodoznak, pedig még messze vagyunk attól, hogy az utolsó zsinat tanítását, határozatait átvigyük a gyakorlati életbe.

„A II. Vaticanum nem végpont, hanem kezdet” – mondják mások. „Igen – magyarázza P. de Lubac –, a zsinat kezdet olyan értelemben, hogy a szövegeket azért fogalmazták meg, hogy a gyakorlatban alkalmazzák õket, és hogy gyümölcsöt hozzanak, még ha azok néha láthatatlanok is. De egyrészt e szövegek nem abszolút kezdetet jelölnek, mintha megsemmisítenék a hagyomány tizenkilenc századát, amelyeknek folytatásai; másrészt elárulnánk a zsinatot, ha úgy tekintenénk, mint nyílt kaput egészen más felé, és gyakorlatilag megtagadnánk betûjét és szellemét azzal az ürüggyel, hogy – mint mondják – tovább kell menni. Mert így már nem kötne bennünket a zsinat tartalma; úgy tekintenénk azt, mint átmeneti eredményét két csoport közötti tranzakciónak: az egyik oldalon az az elit áll, amely a jelen igazi igényeinek tudatában van, de még nem tudta követésére sarkallni az egész nyájat, a másik oldalon pedig e nyáj késedelmeskedõ tagjai. És az elit érdeméül tudják be, hogy »rést nyitott«, hogy »elkezdte a mutációt«, a forradalmi átalakulást.” (H. de Lubac: Autres paradoxes, Namur 1994, 46–47.)

H. de Lubac (1896–1991), az ún. „új teológia” egyik fõ képviselõje volt, akit az 50-es években félreállítottak (alaptalanul) kifogásolt tantételei miatt, aztán zsinati szakértõ lett, majd bíborossá neveztek ki; aggódva nézte a zsinat utáni forrongást, az integralisták és a progresszisták elhajlásait. (Egyesek már õt is az integristák közé sorolták!) Éleslátó megjegyzését idézném még, amelyet e számunk mottójának is tekinthetünk: „Nem egy zsinat, hanem maga Krisztus hozta el Evangéliumával a nagy változást a világ történelmében. Az egyház – a mi javunkat célzó anyai gondoskodásával – állandóan visszautal erre az egyedülálló üdvösségtényre, amelyet Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt.”

Az egyházról szóló zsinati konstitúció is így kezdõdik: „A népek világossága Krisztus. . .”


* * *

Mostani számunk fokozottabban a magyarországi aggiornamento, korszerûsödés felé fordul. Hála Istennek, az elmúlt évtizedben sok minden megvalósulóban van abból, amit II. János Pál pápa 1991-ben a magyar püspöki karhoz intézett beszédében feladatként megjelölt a zsinati megújulás szellemében. Itt csupán felsorolásra szorítkozunk:

– egység a püspökök, papok és hívek között;

– az egység elsõdleges feltétele a püspökök közötti együttmûködés;

– a fõpásztorok átfogó képet alkossanak az egész magyar egyház problémáiról;

– legyen hatékony püspökkari titkárság;

– a papok testvéri egysége a püspökökkel és a többi paptestvérrel;

– együttmûködés a világi hívekkel: különösen olyan területekre kell bevonni õket, amelyek különleges szakképzettséget képviselnek (pl. média);

– szerzetesek és szerzetesnõk fokozódó részvétele az oktatás/nevelés, a szociális és karitatív munka, az evangelizálás terén;

– egyházmegyei zsinatok, közös munkaterv; kidolgozni a korszerû lelkipásztorkodás alapvetõ irányelveit;

– megfelelõ inkulturáció, fõleg a fiatalságra figyelve. . .

„Maradjatok egységben az imádságban, a lelkipásztori tervezésben és cselekvésben. Ez legyen nálatok tett látogatásom legfontosabb gyümölcse.”