KÖRKÉP AZ IFJÚSÁGRÓL


A TORONTÓI IFJÚSÁGI
VILÁGTALÁLKOZÓ ÜZENETE

A Vatikáni Rádióban részletesen beszámoltunk a 17. Ifjúsági Világtalálkozó eseményeirõl, a pápa beszédeirõl; a tudósításokat átvette a Magyar Kurír, ezenkívül a katolikus sajtó, nevezetesen az Új Ember aug. 4-i száma több élménybeszámolót is közölt. Mostani rövid jegyzetemben csak a pápai üzenet lényegét foglalom össze – mintegy mostani ifjúsági dossziénk bevezetéseként. (Sz. F.)

Azért is fontos az üzenet lényegére irányítani a figyelmet, mivel a nemzetközi média – a Torontóban jelen levõ mintegy 3800 újságíró – elsõsorban arra figyelt, hogy a beteg és idõs pápa hogyan teljesíti 97. nemzetközi útjának a programját, hogyan bírja a rendkívül fizikai megerõltetést. Most is az történt, mint már sok esetben: a világifjúság lelkesedése felvillanyozta a szentatyát, aki maga megjegyezte, hogy már „öreg és egy kicsit fáradt”; mivel lelkében fiatal maradt, hõsiesen teljesítette programját; még rögtönzésekre és humorizálásra is telt erejébõl. A fiatalok százezreit, akik a zuhogó esõben kitartottak, így biztatta: „Bátorság, legyetek erõsek!”

Wojty³a pápa torontói üzenete a világtalálkozó mottójához kapcsolódott: „Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága!” A hegyi beszéd és a boldogságok jézusi üzenete ihlette a reménység üzenetét. „A világ szelleme sok illúziót rejteget, csalóka boldogságot ígér.” A „hamis próféták” igyekeznek kioltani a fiatalok lelkében a hit, a remény és a szeretet fényét. „A boldogtalanság fõ forrása az az illúzió, hogy megtalálhatják az élet teljes értelmét Isten nélkül, hogy eljuthatnak a szabadságra, kizárva az erkölcsi igazságot és a személyes felelõsséget.” „A fiataloknak vállalniuk kell teljes felelõsségüket, mert a mai világnak kétségbeesetten szüksége van arra, hogy megújítsa a testvériség és az emberi szolidaritás érzékét.” Szüksége van „a szeretet tanúira, tehát szüksége van rátok: szüksége van arra, hogy a föld sója és a világ világossága legyetek!”

A pápa, aki átélte a totalitarizmusok rettenetét, saját példájára is hivatkozva hangolta reménységre az ifjúságot: „Eleget éltem ahhoz, hogy meg legyek gyõzõdve: semmiféle nehézség, semmiféle félelem nem lehet olyan nagy, hogy teljesen elfojtsa a fiatalok szívébõl örökké feltörõ reménységet.”

A pápa utalt a világ jelenlegi tragikus helyzetére: hiányzik az igazságosság és a béke, a gyûlölet pusztít. „Az új évezred egy rettenetes merénylettel kezdõdött; ez mintegy »ikonja« (jelképe) annak a világnak, ahol az ellenségeskedés és a gyûlölet dialektikája érvényesül. Nem lehet visszautasítani vagy kisemmizni Istent anélkül, hogy meg ne aláznánk az embert. Nektek, fiataloknak, az új civilizáció építõinek kell lennetek, amely a szabadság és a béke jegyében valósul meg.” A pápa tehát az Isten-ellenes humanizmus csõdjétõl óvta az ifjúságot; arra buzdította hallgatóit és a fiatalok millióit, hogy humanizálják ezt a barbár világot.

Az amerikai földrészen lévén kitért egy szomorú és szégyenletes jelenségre, a pedofil papok által okozott botrányra. Mivel sok szeminarista és fiatal pap is jelen volt a világtalálkozón, így fordult feléjük: „Ne bátortalanodjatok el az egyház néhány fiának bûne miatt; az a kár, amelyet a papok fiatal vagy törékeny személyeknek okoztak, valamennyiünket mély szomorúsággal és szégyennel tölt el. De gondoljatok arra, hogy a papok nagy többsége nagylelkûen elkötelezi magát, és egyetlen vágyuk az, hogy szolgáljanak és jót tegyenek.” A fiatalok a maguk részérõl lelkileg támogassák a botrány miatt szenvedõ vagy magányos papokat. *

A szentatya bejelentette, hogy a következõ ifjúsági Világtalálkozóra – a 2004-es olimpia miatt – 2005-ben Kölnben kerül sor.



* Ismeretes, hogy az Egyesült Államokban nyilvánosságra került – és az egyházellenes sajtó révén felnagyított – papi botrányok miatt a pápa április 23-án a Vatikánba hívta az amerikai bíborosokat, hogy együtt megvizsgálják a történteket. II. János Pál pápa hozzájuk szólva a kiskorúakkal elkövetett szexuális visszaéléseket „bûnténynek” és „felháborító vétkeknek” minõsítette. Június 14-én Dallasban az amerikai püspökkari konferencia megszavazott ezzel kapcsolatban egy dokumentumot, amely szerint a pedofiliában vétkes papokat ugyan nem függesztik fel, de eltiltják attól, hogy a híveket látogassák.



 A Szív


A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja: a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya
.

Elõfizetés egy évre 1560 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
     Telefon: 200-8054, 200-9476; Fax: 275-0269





Tima Renáta

„FIATALOK A VÁLTOZÓ EURÓPÁBAN”

Ezzel a címmel és A hit laboratóriuma alcímmel 2002. április 24. és 28. között Róma adott otthont az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) 10. szimpóziumának, amelyre ezúttal 130 püspökön kívül – elsõ alkalommal, meghívottként – számos fiatal, az európai országok 34 delegáltja is hivatalos volt.

A konferencián részt vett Seregély István érsek, az MKPK elnöke, Veres András, az MKPK titkára, Erdõ Péter, a PPKE rektora, székesfehérvári segédpüspök, valamint Tima Renáta, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom képviselõje.

Evezz a mélyre!

A szimpózium vitaindító elõadásában Murphy-O’Connor bíboros, Westminster érseke rámutatott a mai fiatalok központi szerepére az egyház és a modern világ között zajló párbeszédben. A II. vatikáni zsinat óta eltelt évtizedek alatt a világot mindjobban megterheli az az érzés, hogy a körötte zajló vizek egyre mélyebbek, egyre kevésbé hajózhatóak. Krisztus Simonhoz intézett szavai – „evezz a mélyre…” – a posztmodern világban újabb értelmet nyernek.

Az új világ folyamatos változásában elsõként a fiatalok kerülnek kapcsolatba a kihívásokkal, õket érinti meg leginkább a kor ritmusváltása, az egyes magatartásformák nyújtotta alternatívák. Ennek egyenes következménye, hogy kulcsfontosságú szerepet kell betölteniük az Egyház és a modern világ közötti mély párbeszédben, s hogy éppen ezért õk a leghivatottabbak az evangelizáció új, hatékony útjainak megtalálására.

A hagyományos értékek mellett elkötelezett európai gondolat már tovatûnt, helyére pedig az a posztmodern Európa került, amely számos fiatal számára megteremti az életszínvonal emelkedését, a korlátlan anyagi lehetõséget a fogyasztásra, ám a „fogd és vidd” gondolkodásra adott pozitív válasz egyben a tömegek mély kiábrándulását jelenti; az üresség nyomán pedig a pilátusi kérdés marad: mi az igazság?

Az elbizonytalanodásból vezethet út a hit felé, éppen ezért az egyházban mindig és minden esetben otthonra kell találnia a keresõ fiatalnak. Jézussal személyesen kell találkoznia a fiatalnak, erre pedig leginkább a közösségi tevékenységekben nyílik lehetõség, így az a gyógyulás helyeként is szolgál.

O’Connor mindenekfelett arra figyelmeztette püspöktársait, hogy a fiatalok szemében nem a betöltött tisztség igazolja a küldetést, hanem a hiteles, tanúságtevõ élet.

[Danneels bíboros, malines-brüsszeli érsek a szerzõje egy másik alapvetõ elõadásnak; teljes szövege alább olvasható.]

Emmanuel – Velünk az Isten

A szimpózium résztvevõit kihallgatáson köszöntötte a Szentatya, és emlékeztette a püspököket: minden Pásztor tudja, hogy legfõbb kötelessége és felelõssége segíteni a hívõ embert, hogy Krisztussal találkozzon. A fiatalok várják az Örömhírt, sürgetõen várják a találkozást Istennel. A fiatal küldöttekhez fordulva kiemelte, hogy az Evangélium hirdetése nélkülözhetetlen az európai kultúra megújításához és az igazi béke megteremtéséhez. Arra kérte õket, ne késlekedjenek igent mondani Isten hívására, hiszen most rajtuk a sor. Mélységes szeretettel és derûvel bezáratta a fogadóterem ajtajait, magára maradt a fiatalokkal, és a jubileumi Ifjúsági Világtalálkozó Emmanuel címû himnuszának kezdõ sorát dúdolva szájukra adta a dallamot. Áldását adva rájuk latinul mondta: „örvendezzünk, amíg fiatalok vagyunk.” [A pápai beszéd részletei magyar fordításban olvashatók a papi mellékletben.]

Egerek a laboratóriumban?

II. János Pál pápa 2000-ben, Rómában, a Tor Vergatán kétmilliónyi fiatal elõtt elmondott beszédében úgy határozta meg lelki tapasztalataikat, mint a hit laboratóriumát; a fiatalok hitélményét a hit mûhelyének, a kegyelem és a meghallgatás, az istenkeresés és a találkozás helyének nevezte. A szimpózium nyitóülésén a gondolatot továbbfûzve egy fiatal a jelenlévõ püspököknek kijelentette, hogy a meghívott fiatalok nem kísérleti egerek a hit laboratóriumában. S e konferenciára is azért jöttek, hogy együtt dolgozzanak. A folyamatos együttlét, asztal, ima és gondolat megosztása bizonyította, hogy az elmélet könnyûszerrel válhat valósággá.

Míg Stafford bíboros a fiatalok evangelizációjának sarokköveként a plébánia szerepét hangsúlyozta, mások a társadalmi problémák megoldásában való kötelességvállalásra hívták fel a figyelmet, illetve kiemelték az internet és a zene fontosságát.

A teendõk között Murphy O’Connor bíboros a legfontosabbként említette a fiatalokkal való gyakori, személyes találkozást, továbbá a fiatalok bátorítását arra, hogy egyedülálló ajándékaikat (az örömet, a gyógyulás és a megbocsátás képességét) megosszák közösségeikkel és püspökeikkel; hogy a püspökök teremtsenek helyet a maguk életében a közösségi életnek; és hogy közvetlenül figyelmeztessék a fiatalokat minden megszólalásukban a világban jelentkezõ kihívásokra.

Üzenet a püspököknek

Az ötnapos tanácskozás végén a fiatalok egy – nehéz viták során íródott – levelet adtak át a püspököknek, melyben segítségüket ajánlották fel az együttmûködéshez, és feltárták kéréseiket, vágyaikat: hogy rendszeresen találkozzanak velük; hogy püspökeik imádkozni tanítsák õket, visszavezetve a liturgia igazi értelméhez; hogy abban a szellemben éljenek velük együtt, amely az elsõ keresztény közösségeket hatotta át; s hogy a fõpásztorok olyan lelki vezetõk legyenek, akik nem csak tanítók, hanem a Krisztussal való személyes találkozás tanúságtevõi is egyben. [Az üzenet teljes szövegének magyar fordítása a papi mellékletben.]





Godfried Danneels bíboros

A FIATALOK EVANGELIZÁLÁSA: ÚTIRÁNYOK

    Ahogy minden mezõ bevethetõ, és termést hozhat, úgy minden kor, minden kultúra, minden nemzedék evangelizálható. Nyilván a terep akadályokat mutathat fel, de valamilyen szempontból, ahogy a példázat mondja, jó földbõl áll, amely termést hoz. A Szó ereje olyan, hogy az akadályok nem gyõzhetik le.

    Hogyan evangelizáljuk a fiatalokat? Hol merülnek fel a  nehézségek? Milyen útirányokat kövessünk, hogy elérjük õket, és milyen módszereket alkalmazzunk?

    I. A terep

    A fiatalokról szóló kiadványok, az evangelizálásuk lehetõségeivel és nehézségeivel foglalkozó elemzések megszámlálhatatlanok. Ha tehát meg akarjuk vinni nekik az evangéliumot és Krisztust, ismernünk kell, melyek az ideiglenesen zárt, félig csukott vagy kitárt ajtók. Kíséreljünk meg tehát felállítani egy nagyon gyors és, sajnos, végzetesen hiányos mérleget.

    1. A fiatal nemzedékek individualizmusban szenvednek – ez egyébként eléggé általános korunkban –, és elsõnek nem a közösségvállalásra gondolnak. A társadalom millió és millió egyed „cement” nélküli halmaza; az emberek alig-alig alkotnak népet. Mindenki egyedül van a tömeg kellõs közepén, vagy legfeljebb az emberpár (túlságosan gyakran futó képzõdmény) affektív melege védi. Ez magyarázza a fiatalok csekély érdeklõdését a közügy, a közjó és a politika iránt.

    1968 óta sok víz folyt le a hidak alatt. „Abban a korban a fiataloknak, hogy érdeklõdésüket felkeltsük, politikáról kellett beszélnünk – mondta egy professzor –, hogy a vallás kinevetésére ingereljük õket. Ma szinte az ellenkezõje igaz.” Bár akad olyan, aki az árral szemben úszik. Egyesek számot adnak maguknak arról, hogy a hatalom fontos dolog, és hogy a demokráciában a hozzájutás egyetlen útját a politika jelenti.

    2. Vallás és egyház nyertek pontokat a szemükben? Hosszú a fiatalok sirámainak listája ezekkel szemben, különösen is az egyházzal szemben. „A vallás nem mond nekem semmit; nem rám tartozik. Semmit nem értek belõle: Isten, az Egyház, a kegyelem, a bûn, a feltámadás. Mire jó mindez? Még ha érteni akarok is valamit: mire jó? Talán szükségem van a vallásra, hogy értsem az embereket, a mindenséget, a történelmet? Az ad majd nekem munkát, egészséget, életörömet, boldogságot? Aztán annyi sokféle vallás van, annyi értelmezést kínál a piac. Melyiket válasszam? A szent háborúkat meg gyûlölöm. A vallások gyakran  olyan fanatikusak, erõszakosak, intoleránsak.”

    Ott vannak aztán azok is, akik ellenkezõ irányba tartanak, és vannak más harangok is: egy osztálytárs temetése, egy barátnõ házassága, ilyen dolgok megráznak. Akadnak személyiségek, akikhez a gyanú árnyéka sem férhet: Teréz anya, don Helder Câmara, abbé Pierre, Emmanuelle nõvér. Vagy ott van az az osztálytárs, aki váratlanul beállt Jehova tanújának. Egyes keresztényekben van valami megfoghatatlan: azt mondanánk, hogy egy rejtett misztérium lakik bennük. Végsõ fokon olyan jól érezhetjük magunkat egy apátság csendjében, és egyik-másik szerzetes barát is egészen rokonszenves.

    3. A fiatalok belemerülnek a zenébe; a zene jelen van mindenütt. Hasznosságát nem kell bizonyítani, és arra sincs mód, hogy ne vegyük tudomásul. Nem sokat számítanak a szavak, fontos a hanghatás. Hasztalan dolog próbálni megérteni a szavakat; az, ami tetszik, az a ritmus, a „beat” (az ütem), ahogy mondják. Na meg a decibelek. Olyan jól érezzük magunkat, mint egy habfürdõben egész éjjel. A munka, a gondok, a fáradozások – hagyjuk ezeket holnapra! Addig is élvezzük ezt a péntek esti eufóriát!

    De lám az ellenhatás: egy esti táncolás után az akkumulátorok váratlanul kimerülnek, a zene leáll, és visszatér a magány. Az álom, a villogó fények és a részegítõ zenebona után most ott vagyunk egyedül, ülünk az ágyunk szélén. Ez a kérdések, a világra, az emberekre, önmagunkra vonatkozó kérdésfeltevések pillanata. És nincs ott senki beszélgetõtárs, hogy megkezdjük a belsõ utazást.

    4. „Kezdetben volt a kép.” Bárhol, vonalak, formák és színek áradása. Már eszünkbe se ötlik olyan utca, ahol ne lenne ott a reklám, ahol ne hemzsegnének plakátok, amelyek áradnak formában lévõ személyektõl, szép autóktól, szép utazások és lebilincselõ árak távlataitól. A tévének köszönhetõen a fiatalok mindenütt jelen vannak a világban, rögtön és fáradság nélkül, az idõszerûség gyermekeiként, és gyermekeiként ennek a hang és kép közötti frigynek is, tudniillik a videoklipnek. Képeknek és hangoknak ez a megszakítatlan áramlása aztán folytonosan és meglepetésszerûen erõs emóciókat ébreszt. Maguknak a televíziós híreknek a folyamán többször esünk nevetésbõl könnyezésbe. Az információnak ebbõl a nagy bõségébõl, a magnetikus erõtérben támadó, váratlan és gyakran ellentmondásos futó izgalmaknak ebbõl a sürgés-forgásából születhet az emésztõ haragnak vagy tehetetlenségnek egy érzése, amely végül is gyûlöletet, bénultságot, magunkba zárkózást gerjeszt. Mindazonáltal mindig megmarad a hatalomra irányuló képzelõdés is. Mégis olykor-olykor ott van ez a váratlan vágy: bár lenne a szemünk szabad, recehártyánk áttetszõ, és a képek áramlása megszûrt és megtisztult!

    5. Ott van aztán a test: ez az aranyozott és imádott isten. A fiatal nemzedékek behatoltak minden titkába. Túlságosan idõ elõtt. A szex iránt már kíváncsiság sem él bennük. „A szex? Ne csináljatok belõle problémát! Olyan természetes dolog, mint inni és enni.” Vagy amint egy lány mondta: „A szex? Nem kelt félelmet, de bizalmat sem sugall. Nekem tetszik. Nem gondolok rá; csinálom, és kész.” Vagyis nagy-nagy pragmatizmus. Mint a politikában vagy a vallásban: nem vagyunk fanatikusak. Körünkben tehát nincs helye sem a vallási ajatolláknak, sem a politikai buldózeroknak, sem a szex megszállottjainak. Jóból is megárt a sok.

    6. Az, ami mélyrehatóan megváltozott 1968 óta, az a családdal kapcsolatos átfogó látásmód. Bár bírálják, nagyon-nagyon adnak rá. Jól jegyzik: a ranglista elején áll, jócskán megelõzi a munkát, a szerelmet és az utazásokat. Éljen a család! Nyilván léteznek a társadalmi érintkezés egyéb helyei: a baráti kör, a sportklub, a párt, a vitafórum, az iskola. De az otthon mindig az otthon, a fészek, gyógyulás minden bajból; otthon védettnek érezzük magunkat. Napjainkban a családhoz való igazi és sajátos visszatérés tanúi vagyunk, jóllehet a család gyakran nagyon beteg és súlyos bajok hordozója. Mindazonáltal mérhetetlen tekintélynek örvend a fiatalok körében. A világ összes csalódása nem elég ahhoz, hogy kikezdje ezt a családba vetett alapvetõ bizalmat (basic trust).

    7. Van egy a fiatalok számára mágikus szó: a jövõ. Mágikus, ugyanakkor sokakat nyugtalanít. Ez az õ nagy aggodalmuk: milyen lesz a jövõnk? Legnagyobb szenvedésük abból adódik, hogy kiutak nélküli jövõt látnak maguk elõtt, hogy elbátortalanodnak, és megölik a reményt. Félnek: a munkanélküliségtõl, a háborútól, a természeti környezet pusztulásától, az öregségtõl, a rasszizmus kihatásaitól. Mindennek alapján ott van egy mélyebb félelem: a világ olyan bonyolult, annyi mindent kell megismerni, megtanulni, intézni, ellenõrzés alatt tartani. El kell szenvedni a mindennapi életnek ezt a pokoli ritmusát, mert minden igen gyorsan zajlik. Brüsszelben egy falra ez van írva: „Uram, állítsd meg a világot, le akarok szállni!” Így aztán oly sok prófétája van a balszerencsének és a félelemnek. A „semmi” ugyanis többé már nem elgondolhatatlan; az abszurdum már nem abszurdum, hanem hihetõ.

    8. Végül ott van két fogalom pontos megragadásának iszonyatos válsága: az igazság fogalmának és a szabadság fogalmának.

    Az igazság manipulálhatóvá vált: annyira befolyásolható, hogy oda lehet vinni, ahová akarjuk. Valamennyi filozófiai rendszer pozdorjává zúzódott. Még a csillagok is elmozdulnak. Az igazságba nem úgy lépünk be, mint egy elõre meghatározott világba, egy másoktól – Istentõl – alkotott világba, ahol persze lehet a bútorokat tetszés szerint elrendezni és elmozdítani, de úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk az épület térségét. Az ember nem az igazság szolgálatára áll, hanem felhasználja azt, és inkább az igazság áll az ember szolgálatára. Ez megzavarodott elméket és levegõ után kapkodó szíveket hoz létre, amelyek méhek módjára virágról virágra repkednek – kibírhatatlan szkepticizmust, belezavarodást, tántorgó, tapogatózó egzisztenciát. Akármit mondanak is róla, a fiatal nemzedékek mérhetetlen szomjúságot éreznek tanbeli bizonyosságok és olyan etikai vonatkozási pontok után, amelyekre támaszkodni lehet.

    Hasonló válsággal találkozunk a szabadság oldalán. A szabadságot szinte kizárólag úgy határozzák meg, mint szabadságot valamitõl: szabadnak lenni minden fizikai, pszichológiai vagy erkölcsi akadálytól. Mentesnek lenni bármely bilincstõl, lekötve nem lenni semmiféle normától, bármilyen legyen a természete. Az egyetlen elfogadható korlátozottság arról szól, hogy túlságosan ne ártsunk másoknak a mindennapos társadalmi kapcsolataikban. A törvény tehát nem többre zsugorodik, mint a közlekedési szabálykönyv, mely arra jó, hogy kikerüljük a baleseteket. A törvény szinte teljesen elvesztette nevelési vagy erkölcsi célját: szabályozza a közlekedést, bármilyen alapvetõ filozófia nélkül. A szabadságnak ezt a felfogását gyakran úgy állítják be, mint a szabadság modern, helyesebben korszerû eszméjét. Valójában semmi más, mint a 18. századi felvilágosodás eszméje; adott korhoz kötött.

    A szabadság igazi eszméje a valamire irányuló szabadságról szól. Mire lenne jó az, hogy minden kötöttségtõl szabadok vagyunk, ha nem tudjuk, mire szolgál ez a szabadság? Valamitõl szabadnak lenni, anélkül, hogy tudnánk, mit kezdjünk vele: ez igazi rabszolgaság. Nem lenni kötelezve semmire, de úgy, hogy nem tudjuk, miért élünk: talán bizony nem ez az egyik oka a fiatal nemzedékek körében elkövetett számos öngyilkosságnak? „Mama és papa, mindent megengedtetek nekem, de soha egy szót nem ejtettetek arról, mit kezdjek ezzel a szabadsággal!”

    Röviden, nagy vonalakban – és nyilván a nyugati világ fiataljaira korlátozva – így vethetünk egy pillantást az összképre. Ezen a ponton most az van hátra, hogy megtaláljuk a fõbb útvonalakat és az apró kiskapukat, hogy megvigyük a fiataloknak az evangéliumi üzenetet.

    II. Útirányok

    Az elsõ dolog, amit tenni kell a fiatalokkal és a fiatalok számára, hogy evangelizálhassuk õket: megtanítani nekik „úszni az árral szemben”. Gyakran a másik harangszót halljuk, vagyis: próbáljuk követni õket, mondják, azonosulás céljával behatolni „filozófiáik” tekervényeibe és szívük lüktetésébe. Ez csak részben igaz, és nem áll, hogy maguk a fiatalok ezt kérik. Nyilván mindenekelõtt tudni kell, kicsoda Jancsika, hogy aztán megtaníthassuk matematikára. A matematikát azonban kívülrõl kell megtanítani neki, nem lehet ezt a tudományt kibontani az õ magával hozott értelmi poggyászából, sem az õ spontán lelkesedésébõl. Nem ritkán maguk a fiatalok mondják: „Ne folyton azt kérdjétek tõlünk, amit mi akarunk; mondjátok meg azt is, ami felkínálnivalótok nektek van.”

    A keresztény a világban olyan, mint a pisztráng egy sebes vízfolyásban: a pisztráng mindig az árral szemben úszik, és szimbóluma az ellenkultúrának. A pisztráng benne marad a vízben, és nem hagyja el soha, hanem folyamatos ellenállási állapotban él. Evezõcsapásokkal él. A víz nem zavarja; ellenkezõleg arra támaszkodik, hogy felfelé ússzon, a hegyi patak forrása felé. Számára az akadályok ugródeszkául szolgálnak az elõbbrejutáshoz. – Hasonlóképpen a keresztény az ellenszegülés hangja a korabeli kultúrában: nem ül le komótosan a partra szemlélõként. Tevékenyen részt vesz a politikában, a zenében, a képekben, a nemiségben, a családban; elkötelezi magát a tudományban és a technikában; hisz a jövõben; bizalmat táplál magában, gyakorolva magát az ellenállásra. Úszik az árral szemben.

    1. Az elsõ követendõ útirány a fiatalok evangelizálásában talán bizony nem az a hívás, hogy elkötelezõdjünk a társadalmi életben? Manapság az Isten felé vezetõ út gyakran az embertárson keresztül vezet, eltérõen attól, ami a történelem más pillanatait jellemezte. Az Isten-szeretet ugyan minden keresztény élet végsõ indítóoka, a felebarát iránti szeretet viszont az elsõ mozgató arra, hogy az utazást vállaljuk: „primum in intentione, ultimum in exsecutione” (elsõ a szándékban, utolsó a végrehajtásban). Ugyancsak nem meglepõ, hogy amit Keresztelõ János elsõ helyen kér a zsidóktól, akik jönnek, hogy megkeresztelje õket, nem egyéb, mint a társadalmi erények: másoknak adni azt, ami számunkra felesleg, nem kérni semmivel sem többet annál, ami megengedett, behajtáshoz nem folyamodni. Sok fiatal Istent az embertárs felé vezetõ szociális út végén találja meg.

    2. Ugyancsak hirdetni kell a fiataloknak az evangélium igazságát, és a maga teljességében mindazt, amit az új törvény megkövetel. Ezt azonban nagy szeretettel kell tenni. Nem megy az jól, ha mindig megállunk a bejáratnál, anélkül, hogy valaha is belemélyednénk akár a tanításba, akár a morálisba, és mindig megrekedünk az elõkészítõ ismeretközlésnél, az elõkatekézisnél. Egyébként a fiatalok ritkán hagyják becsapni magukat. Ilyen értelemben nagyon is komolyan kell venni a kérdésfelvetéseiket, azokat is, amelyek zavarba hozhatnak minket. Az a presztízs, amellyel a tudományok meg a technika bírnak a fiatalok szemében, minden gyanún felül álló axióma. Értelmes válaszokat kell nekik adni, amelyeknek sosem lenne szabad eltorlaszolniok az utat, hanem inkább további reflexióra kellene ösztönözni õket. Egy értelmes válasznak mindig világosnak kell lennie, de sohasem totalitáriusnak, se nem masszívan és parancsolóan önkényesnek, amilyenek az ideológiák válaszai. A fiatal nemzedékek világosságot és éleslátást követelnek; a túlzottan leegyszerûsítõ okoskodás ma már senkit nem vonz. Mindazonáltal létezik olyan világosság, amely nem azonos értelmû a rövidlátással, a széles látókör hiányával, sem a szellemi szegénységgel. Nem is értelmi vagy erkölcsi kötöttségektõl mentes világosságról van szó. A fiataloknak szükségük van elvekre, gondolati vázlatra és világos magatartási szabálygyûjteményre. Senki sem nélkülözhet sem olvasmányvázlatokat, sem térképeket. Világosan tárjuk fel tehát nekik igazságainkat és értékeinket.

    3. Fõleg pedig tárjunk fel elõttük gondolkodási és magatartási modelleket. Manapság a prédikátorok csak akkor meggyõzõek, ha egyben tanúk is. Az egyház bõségben birtokol ilyen modelleket, ma éppen úgy, mint a múltban. Talán a „szentek képtára” arra szorul, hogy kissé leporoljuk; vagy inkább felül kell vizsgálnunk azt a módot, ahogyan beszélünk róluk. Mindenesetre Assisi Ferenctõl Teréz anyáig az egyház történelme modellek és tanúk roppant listáját állítja elénk.

    4. Ott van a csoport kegyelme. Minden fiatalnak csoportra van szüksége: a család, az iskola, az ifjúsági mozgalom, az imacsoport. Ilyen szociális mozzanatok nélkül egyetlen keresztény sem tud életben maradni és az árral szemben úszni. Egy magányos keresztény, különösképpen egy mai fiatal, halálveszélyben forog. Ez világosan áll a családról, amely megmarad a hit bölcsõjének. Az Egyház számára lehetõséget és fogózkodópontot képvisel: a család cinkostársa az Egyháznak, azon az alapon, hogy anya, miként az Egyház is. A család az Egyházban találja meg életterét; ebbõl a szempontból nagy kár, hogy olyan mélyek a családok és az Egyház közötti nézeteltérések a szexuális erkölcs terén. Talán ez a huszadik század legnagyobb válsága, és még nem is zárult le.

    Mindazonáltal hasonlóképpen fontos, hogy a keresztény fiatal más formáit is megtalálja az emberi és vallási szocializálódásnak. Az ifjúsági világnapok ebben a tekintetben sokatmondók és jellemzõk: a keresztény fiataloknak nyilvánvalóan szükségük van olyan térre, amelyben (ahogy Rómában kifejezte egy fiatal keresztény lány) „nem kell engedélyt kérni, hogy a hittel kapcsolatos dolgokról beszéljünk, és nem kell elõre bocsánatot sem kérni”.

    Miben rejlik hát a csoportnak ez a gazdagsága? Mindenekelõtt a csoport lehetõséget kínál ahhoz, hogy beszéljünk, nevesítsük a problémákat, az aggodalmakat, a szorongásokat. Ily módon a félelmeket máris egy kicsit „kifüstöljük”. Azonfelül a csoport olyan szókincset és nyelvtant kínál fel, amelynek segítségével lehet kifejezni, kivetíteni, élni. A csoport pontosan meghatározza az értékeket és az ellenértékeket, és lehetõvé teszi, hogy felismerjük saját életünk folyását. A csoport a fiatalt belehelyezi egy hagyományba, mely gyakran gazdag élettapasztalat letéteményese, és ily módon bevezetésül szolgál a cselekvéshez.

    A kis ima- és reflexiócsoport a fiatalok számára korunk egyik legmegfelelõbb útirányát képviseli. Szabályos idõközökben összejönnek, hogy olvassák a szentírást, ezt magyarázat követi, amely a szövegrõl folyó kontemplatív párbeszédre sarkall, végül ima következik. A találkozó befejezõdik, miután megjelölték a megtérésnek és cselekvésnek egy sajátos pontját mint a következõ hónapra szóló célkitûzést, amelyrõl a legközelebbi találkozón mindenki beszámol.

    5. Igaz ugyan, hogy a fiatalok különösen érzékenyek autonómiájukra és függetlenségükre, tény viszont, hogy nem tudnak élni vonatkozási pontok és „utcajegyzék” nélkül. Annak is tudatában vannak, hogy nem szabad olyan utcába betérni, ahol egyáltalán nincsenek nyilak és útmutatások, és hogy lehetetlen „tervrajz nélkül hímezni”. Tehát bizonyosságokat keresnek, ami persze nem akadályozza õket abban, hogy szabadon és személyesen reflektáljanak. A vonatkozási pontok nem szükségképpen elnyomóak vagy nyomasztóak. Gyakran egészen odáig jutnak a fiatalok, hogy szemrehányást tesznek a felnõtteknek, mert lemondtak vezetõi szerepükrõl. Sok fiatal arra vágyik, hogy szüleik igazi és rátermett szülõkként viselkedjenek, a tanárok tanárokként, a vezetõk vezetõkként. „Felnõttek – mondják –, adjátok a felnõttet; nekünk szükségünk van erre a másságra.” Fel lehet vetni a kérdést: az, hogy manapság elhúzódik a serdülõkor fázisa, valamiképpen – inkább, mint a fiatalok köntörfalazásának – nem a felnõttek azon kollektív illúziójának tudható-e be, hogy nem szabad soha megöregedniük? Mert a mi kultúránkban annyira szolgai módon hízelegnek a serdülõkornak.

    6. A fiatalok evangelizálásához a mesteri eljárás a szeretet útja: az volt, és az is marad. A fiataloknak, mint minden emberi lénynek, szükségük van melegségre és gyengédségre: „valahol a világon csak akad valaki, aki szeret engem!” Csak ha bizalomban részesítenek, tudunk bizalmat nyújtani. A divatos „belevalóskodás” csak egy módja annak, hogy elrejtsünk ezernyi bizonytalanságot, ezernyi habozást és tehetetlenséget. Ennek a bizalomnak más neve is van: megbocsátás. Tényleg, ha jól megnézzük: a megbocsátás talán nem megújított, megerõsített, bár eljátszott és nem megérdemelt bizalom? A megbocsátás olyan bizalom, amely nem hagyja magát megkarcolni sem az elhasználódástól, sem a rosszindulatú akarattól. És egy a múltban kapott megbocsátás emléke nagyon erõs indítást képvisel ahhoz, hogy ugyanabban a bizalomban részesítsünk valaki mást.

    7. A keresztények sajátos tekintettel vannak megáldva: „látják” a láthatatlan valóságokat, és hallják azt, amit csak nagy nehezen fognak fel. Ebben a látható világmindenségben, amelyben tartózkodunk, amelyet a tudományokkal kutatunk, és amelyet manipulálunk technikáinkkal, ott van a misztérium: a Láthatatlan, a Felfoghatatlan, Isten. És pontosan ez a láthatatlanra irányuló tekintet túlságosan gyakran hiányzik korunk embereibõl. Már Romano Guardini beszélt errõl a mi elsenyvedt tekintetünkrõl, a korunkbeli embernek errõl a „schauen”-ra való képtelenségérõl. A mai ember csak azt ragadja meg, ami elsõ vonalban van, érzékelhetõ, tapintható. Ezért aztán óriási fontosságú dolog újra megnevelni ezt az elszegényedett tekintetet, mindazon keresztül, ami kedvet kelthet a transzcendens felé, bármilyen rendbe tartozzék is. Ilyen értelemben azt az utat, amely Istenhez vezet a Szépen, és amellett az Igazon meg a Jón keresztül, nagyon ritkán járjuk, pontosan ott, ahol korunkban valószínûleg kiváltságos utat képvisel Isten meg a transzcendens felé.

    Magától értetõdõen lányeges a Biblia olvasása: a Biblia ablak a Láthatatlanra minden egyéb dolognál inkább. Szakadatlan reflektálás erre a szövegre a legegyenesebb és legbiztosabb útját alkotja a rövidlátástól kísértett ember beteg szemei gyógyulásának.

    8. Egy másik hatalmas eszköz ahhoz, hogy lássuk a Láthatatlant, a liturgia, a maga szimbólumerdejével; e szimbólumokat a vallás évszázados arzenáljából kölcsönöztük, de „krisztologizáltuk”, hogy mindannyiunk õsmintáivá váljanak. Krisztus misztériumai az önmagunkkal, a többiekkel és Istennek megélt kalandunk tükrét alkotják. Az igaz, hogy a liturgiának szüksége van a korunk kultúrájához való hozzáalakításra, de ugyancsak szüksége van arra is, hogy megtartsa a misztériumát, nyitottságát arra, ami meghaladja az embert az Istennel való kapcsolatában. Ha a jelentéshordozó fontos a liturgiában, a jelentés még fontosabb; a homlokzattal, a külsõ felépítéssel való törõdés inkulturációs gondjainkban annyira központivá válhat, hogy a feledékenység veszélye fenyeget: elfelejtenünk bemenni a házba, hogy ott benn pontosan azt vegyük szemügyre, amit inkulturálnunk kell. Az igaz, hogy a zene, a képek, a test szerepe – dolgok, amelyeket a fiatalok annyira magasztalnak – a liturgiában és szimbolizmusában igazi és sajátos élettérre találnak. Az ifjúsági világnapok nagy liturgiái, amelyek a klasszikus szertartáshoz képest egyáltalán nem különcködõk vagy eltorzultak, hanem mesteri módon valósulnak meg, bizonyítékul szolgálnak a liturgiának mint az ifjúság világában történõ evangelizálás útirányának eme hatásossága mellett.

    9. Az a probléma, amelyet a nyelv a liturgiában és általában az üzenet Egyház részérõl történõ bemutatásában vet fel, egészen központi fontosságú az evangelizálásra történõ reflexióban. Hogyan értessük meg magunkat korunkban? Megtalálni azt a nyelvet, amely Istennek lehetõvé teszi, hogy az emberhez forduljon a történelem és a kultúrák folyamán: ennek kell minden evangelizáló központi aggodalmának lennie. De azt is pontosítani kell, hogy a nyelv nem olyan, mint valami ruha, amelyet felvehetünk vagy levethetünk, vagy mint egy boríték, amelynek semmi köze sincs a tartalmához. Minden korban a liturgikus nyelv keresi magát, kiindulva a megélt hit élõ belsõ tapasztalatából: azt, amit jól elgondolunk, és amiben buzgón hiszünk, pontosan ki is fejezzük, és szívvel közöljük. Végül az is igaz, hogy létezik a keresztény kinyilatkoztatásnak és az Egyháznak egy „anya-nyelve”, amelyet meg kell tanulni. Hogyan találhatnánk ugyanis új szavakat ahhoz, hogy kifejezzük ilyen fogalmak igazi mély tartalmát: kegyelem, bûn, feltámadás, Egyház, Isten országa stb.? Ezek mintegy hapax legomenonok (egyszer kimondott szavak), amelyek más szótárba nem fordíthatók le és nem vihetõk át.

    10. A fiatalok nagyon érzékenyek az evangéliumi értékekre, azokra is, amelyek nyílként csapódnak neki a világ közkeletû értékeinek. Persze a fiatalok egész lényükkel vesznek részt a világ és az emberiség életében, és semmi félelem nem él bennük  civilizációnkkal szemben, amely a haladás bélyegét viseli, amelyet hatékonyság jellemez, a kezdeményezés és találékonyság szelleme. Teljes jogú állampolgárai olyan társadalomnak, amely a tudományok és a technika fejlõdésére mint alapra épül. De ugyancsak érzékenyek a hegyi beszéd „ferences” szakaszaira: „Nézzétek az ég madarait és a mezõk liliomait! Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek vagy igyatok, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek!” (Mt 6,26.28.25.) Olyan létezésre áhítoznak, amely elfogadja, hogy a hatékonyságnak és a számítgatásnak ebben a világában „fecséreljük az idõt”, dolgokat tegyünk „semmiért”, ingyenesen és teljesen. Ilyen értelemben megvan ez az újra megtalált, igazi és sajátos kedv az imára, amely újból az evangelizálás kiváltságos útjává változik. Sok fiatalnak tetszik Krisztus paradoxonokkal teli tanítása. Krisztus bizony ritkán a józan ész hõse. Alig alkalmazkodik a közvéleményhez, inkább egy „ellenszegülõ hangot” képvisel. A fiataloknak tetszik az ilyen hang: „Hallottátok, amit mondtak; én viszont azt mondom.” Ama tény tanúsítására, hogy egyedül Isten abszolút, és minden egyéb relatív, szükséges, hogy legyenek olyan férfiak és nõk, akik teljesen önkéntesen és teljes örömmel válasszák a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet. Bár azok, férfiak és nõk, akik ilyen életútra kötelezik magukat, sovány kisebbséget alkotnak, egyes velük egykorúak szemében nagy a prófétai presztízsük.

    11. Az az evangelizálási út, amelyet a fiatalok nagy tiszteletben tartanak, kétségtelenül fõleg Krisztus útja, Krisztusé, akit szívesebben Jézusnak neveznek. Krisztus befolyása nagy, és presztízse nemzedékek óta soha nem szenvedett semmi hanyatlást. Szeretik hosszasan szemlélni ezt az Embert, és arra vágyódnak, hogy hasonlítsanak rá. Mindazonáltal ez a kapcsolat Krisztussal egyoldalú, részrehajló és érdekelt lehet. Márpedig nyilván lehetetlen belefoglalni Krisztust egy egyetlen jelszó felületes egyszerûségébe, de ugyancsak lehetetlen egész Lényét kifejezni egyetlen vonásban és egyetlen mondattal. Amikor Pilátus átadta õt a világnak, kimondva ezeket a szavakat: „Ecce Homo, íme az Ember”, szenvedés és dicsõség együttesének paradoxonát mutatta fel. És az egész evangélium olyan Krisztust állít elénk, aki gyengéd, de ugyanakkor igényes, a szegények barátja és a gazdagok vendége, ártatlan és üldözött, vértanú és feltámadott. Annak a módnak, ahogy a fiatalok Krisztusra tekintenek, szüksége van arra, hogy helyesbítsük és megtisztítsuk – mindazonáltal a fiatalok szeme reá szegezõdik. Ez a tekintet megvan, és ez a lényeges.

    12. Ennek a Krisztusra fordított tekintetnek fõleg arra van szüksége, hogy kiegészítsük, amennyiben Krisztus egyedül az Egyházban látható, amely az õ Teste. Mégis az Egyházat gyakran becsmérlik, elutasítják, bírálják, megítélik és elítélik. Hírneve a fiatal nemzedékek szemében igencsak szerény, bár az is igaz, hogy ez különösen a régi kereszténységû országokra áll. Talán haszontalanná vált? Egész bizonyosan lehet hivatkozni az Egyház mellett szóló érvelésekre: senki sem élhet saját otthon nélkül, olyan csoport nélkül, amely támogatja; az Egyház pedig birtokol javasolható modelleket, amelyek a keresztény életet ihletni tudják, és senki sem veheti tudatlanba ezeket a modelleket; az Egyház bekapcsolja a keresztényt a keresztény tapasztalat és bölcsesség hosszú hagyományába; fõleg pedig az Egyház szeretõ anya, aki bizalmat sugall. De ahhoz, hogy megértsük Krisztus teljességét, amely az Egyház, fõleg figyelembe kell vennünk egy másik tekintetet, a hit tekintetét, amely látja a láthatatlant. Az Egyház iránti szeretet minden Krisztus iránti hiteles szeretet igazságának bizonyítéka. Milyen kevéssé ismert, és a prédikációban milyen ritkán kerül kifejtésre Pál víziója az Egyházról, amely különösen a fogság idõszakából származó levelekben szerepel! Az is igaz, hogy üdvös tapasztalatot nyerni az Egyházról gyakran szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy szerencsés élményünk legyen egy családi egyházról vagy személyek kis csoportjáról, míg ennek pontosan az ellenkezõje kellemetlen bénultságot idéz elõ ilyen vonatkozásban.




    A fiatalok evangelizálásának sikere kétségtelenül függ attól, mennyire ismerjük a területet, valamint módszereink beállításától. Szerencsére mindez még inkább függ az Isten Szavának mindenhatóságába vetett hittõl. Isten Szava mindig és minden mezõben talál jó földet, amelybõl gyümölcsöt terem: harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat a földbe vetett maghoz képest. A fiatalok szívében pedig ott lakik a Szentlélek, a láthatatlan Hallgató, aki minden korban megújítja egy fiatal és nemes lélek válaszát.


 VIII. EGYETEMI PASZTORÁCIÓS KONFERENCIA

Az idén február 22. és 24. között Kismaroson, a ciszter nõvérek monostorában immár nyolcadszor találkozott az ország valamennyi egyetemi és fõiskolai lelkésze munkatársaikkal együtt, a határon túli hasonló szolgálatot betöltõ magyar lelkészeket, a református és evangélikus kollégákat is beleértve, akik egy hétvégét azért töltenek együtt, hogy elõadásokat hallgassanak meg, és eszmét cseréljenek az egyetemistákkal való lelki törõdés aktuális kérdéseirõl. Volt már téma korábban az oktatók, a kollégiumok, a lelkészségek, az egyetemi lelkész személye, az ökumenizmus, a világiak szerepe az egyetemi pasztorációban, az ünneplés és a liturgia. Idén az egyetemi lelkigondozás fontos kérdése került terítékre. Az elõadások után, amelyek dr. Egri László orvos, lelkigondozó, dr. Schanda Balázs tanár, jogász és dr. Frivaldszky János tanár, szociológus indításai voltak, a résztvevõk kis csoportokban diskuráltak, vitatkoztak három fõ témán. Ezek letisztult anyaga képezi a Záródokumentumot, amelyet minden évben kiad a konferencia, és megküldi azoknak a fõpásztoroknak, akiknek területén egyetem, fõiskola mûködik, ahol élõ az egyetemi lelkipásztori szolgálat, vagy ahol szeretnék még aktívabbá tenni. Ezzel a világegyház azon szándékának igyekszünk megfelelni, amelyet legutóbb 1994-ben egy, három szentszéki dikasztérium által kibocsátott dokumentum szorgalmaz: Az Egyház jelenléte az egyetemen és az egyetemi kultúrában (ld. magyar fordításban: SZIT 1996): „az egyházi jelenlét nem korlátozódhat pusztán kulturális és tudományos közremûködésre”, hanem mélyenszántó teljes lelkipásztori szolgálatot jelent. A dokumentum teljes szövege segíthet mindazoknak, akik szívügyüknek tartják a pasztoráció ezen ágát.

Pákozdi István        
bp-i r. k. egyetemi lelkész

Egyetemi lelkigondozás

„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek. . .” (Ez 36,26)
„Jöjjetek hozzám. . ., és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11,28)

Bevezetés

Az egyetemi intézményekben dolgozók, akár diákok, akár tanárok, alkalmazottak vagy kutatók, mind emberek, akiknek emberi problémái, kérdései, kételyei, hullámvölgyei, örömei és bánatai vannak. Az egyetemi lelkigondozás azt a pótolhatatlan szolgálatot jelenti, amellyel az egyének megtalálhatják helyüket az egyetemi társadalomban, a közösségekben, gyülekezetekben, lelkészségeken, magában az egyházban. Ezt célozzák meg ennek a szakpasztorációnak azon ágazatai, amelyek megszólítják, közösségbe gyûjtik, lelkileg vezetik, tanácsaikkal ellátják, a szentségekben részesítik a hallgatókat, oktatókat, munkatársakat, mindazokat, akik ezt igénylik. Errõl az ún. „jótékony jelenlétrõl” szól a II. vatikáni zsinat nyilatkozata a keresztény nevelésrõl, ahol zárszavában arra buzdítja a nevelõket, diákokat, hogy „ne csak az egyház megújhodását mozdítsák elõ, hanem jótékony jelenlétét is biztosítsák és növeljék az értelmiség körében” (Gravissimum educationis, 12).

A lélektan, az orvoslás, az értelmiség gondolati, szellemi, teológiai világa annyira összetett, hogy napjainkra látszik, az õ lelki gondozásuk nem egyszerû feladat. Nem elegendõ hozzá egyfajta általános jó szándék, ismerni kell ennek a közegnek a sajátosságait, problémavilágát és azokat az eszközöket, amelyek rendelkezésünkre állnak.

Ezévi konferenciánk elõadásai és kiscsoportos megbeszélései e témát igyekeztek körüljárni, feldolgozni, átelmélkedni. Három kérdéskörben fogalmazódott meg üzenetünk elsõsorban önmagunk számára, de mindazok számára is, akik az egyetemi pasztorációt fontosnak tartják, segítik és imádkoznak érte.

1. Lelki természetû problémák
az egyetemisták világában

A lelkészek és munkatársaik, de sokszor maguk az egyetemisták is jól tudják, mennyi kihívás, szellemi, idõtöltési, szórakozási lehetõség nyílik meg számukra az egyetemi világban. Ugyanakkor, akárcsak egy nagyvárosi életben, mégis igen sok a magányos, a sikertelen, a frusztrált ember közöttük.

Sok fiatal számára az elsõ és igen fontos probléma az otthontól való elszakadás. Életében nem volt távol hosszabb ideig a családi háztól, szüleitõl, testvéreitõl, a megszokott otthoni légkörtõl, csak most elõször, amikor egy idegen városba kerül egyetemre, kollégiumba, albérletbe. A beilleszkedés egyeseknek simán megy, mások sokat szenvednek, megint másokat pedig elszenved a közösség, ahová kerültek, ahol sokáig vagy mindvégig idegen testként kezelik õket. Gondot jelenthetnek az érzelmi szálak, a korábbi kötõdések, amelyek néha segítenek, néha gátolnak abban, hogy egy egyetemista vagy fõiskolás fiatal „új” életet kezdjen. Mindezt annak ellenére élik át sokan, hogy manapság a közlekedés fejlettsége révén hamarább és gyakrabban hazautazhatnak, vannak, akik minden hétvéget otthon töltenek. A kérdéses idõ, a hétfõtõl péntekig terjedõ, mégis megoldandó feladatot jelent sokak számára.

Segítség az újszerû tanulmányok, az újfajta kutatás, tanulás módszereinek megismerése, az abban való találékonyság. Sok fiatal hétköznapjait teljesen kitöltik az órák látogatása, a könyvtárazás, a szemináriumok, a számítógépterem nyújtotta írásbeliség, kommunikáció. Vannak azonban olyanok, akiknek lelki igényük valami a tananyagtól, szakmától, iskolától különbözõ valóság, a lelki élet. Számtalan kortársunk elbukik a szórakozás, az értelmetlen, üres, vagy éppen káros idõtöltés kísértései között.

Nagy segítséget jelenthet ebben a kezdeti szakaszban az egyetemi lelkészség megtalálása. Több tízezres egyetemi épületek tengerében sokhelyütt hallani sem lehet arról, hogy létezik lelki élet, léteznek csoportok, közösségek, hittanórák, katekézisek, bibliaórák, imaórák, szellemi, kulturális programok, elõadások, lelkigyakorlatok, kirándulások keresztény szervezésben. A plakátok tudósításai nemegyszer megtévesztõek is lehetnek, hiszen hirdetnek a szekták, kétes eredetû és értékû vallási csoportosulások is. Másutt az elmúlt tíz év során kialakult formában, ügyes megszólítással jelentkezik a lelkészség a legifjabbakat meghíva.

Az egyetemi kollégiumokba bekerült hallgatók sajátos egyéb beilleszkedési problémákkal küzdenek: anonimitás, rendetlenség, napirend hiánya, a hangadók diktálása, a szobatársak eltérõ viselkedése, modora, szórakozási stílusa stb. Szerencsésnek mondható az a fiatal, aki valamelyik keresztény egyetemi kollégiumba nyert felvételt, ahol van alapszabály, napirend, elvárások, felkínált lelki programok, ahol már egy mûködõ közösség várja. Persze itt sem egyszerû összhangba hozni a különféle emberi és vallási neveltetéssel érkezõket, mégis a hely szelleme, a fenntartó lelkisége, az egyháziasság teret, keretet, biztonságot nyújthat a kollégistáknak.

Nagy kihívás a közösségválasztás. Ahol még nincs, hasznos lenne, ha az egyetemi lelkészségek, lelkészek levelet írnának, programot küldenének azokra a plébániákra, egyházközségekbe, keresztény iskolák, gimnáziumok végzõs osztályai számára, ahonnan várhatók a legifjabbak. Fontos a kapcsolódás, egy lelkipásztor ajánlása, kit keressen, hová fordulhat, hol várják. Ideális volna, ha a lelkészségek ismertetõ lapja a felvételi értesítõ anyagai közé bekerülhetne.

A már egyetemi szférában élõk lelki problémái között említhetjük a múltbeli sérüléseket. A szétzilált család, az elvált szülõk, a hit nélkül, csupán anyagiakra berendezett élet lelki természetû sebeket hagynak a fiatalokban. Mindezek halmozódnak, sûrûsödnek a változások közepette, nehezíti kezelésüket az a sok újfajta elvárás, amelyet a tanárok, az új közösség, az értelmiségi lét támaszt. Súlyosbítja az egyetemista helyzetét a jövõtõl való félelem, a teljesítmény miatt érzett szorongás, a késõbbi munkához való eljutás kérdése. Közösségben, õszintén befogadó csoportban könnyen oldódik: a fiúk a tapasztalat szerint nehezebben, a lányok könnyebben. Számukra döntõ jelentõségû a csoport megtalálása, az ott kialakuló érzelmi kapcsolatok, biztonság érzése.

A tanulás és a számonkérés problematikájához tartozik még egyetemen is a puskázás. Erkölcsileg megengedhetõ, vagy nem, mikor, milyen körülmények között, szervezetten, spontán, kisebb vagy nagyobb jelentõségû dolgokban? Mind kérdés, lelki teher, sokakban feloldhatatlan. Ehhez hasonló a hitünkbõl, vallásosságunkból eredõ kötelezettségeink és a közhangulat, mások magatartása. Például nagyböjti idõben szabad-e „bulizni”, ekkor egyáltalán nem szórakozhatunk? Hogyan viszonyul egy ilyenfajta nézet ahhoz a tényhez, hogy a vasárnapok soha sem voltak böjti napok az egyházban? Egy keményebb, radikálisabb felfogás szerint, egész évben bõven szórakozunk, ilyenkor „csöndesedjünk el”. Nem könnyû meghúzni a határokat: egyházi kollégiumban, bensõ köreinkben ez a szabály, az egyetemi csoportban ettõl eltérõ, közösségileg szervezett programon való részvétel „nem minõsül bûnnek”.

Komoly lelki krízist okoz az egyetemista korú fiatalokban a szerelmi csalódás, sokszor az erre következõ túlzott alkoholfogyasztás vagy a kábítószerezés. Ennek az életkornak a kiemelkedõ kérdése a párkapcsolat. Problémát jelenthet a szülõk beleszólása; mihez van joguk, mihez nincs? Fejtörést jelent a partner más vallású beállítottsága, esetleg hitetlensége, ateizmusa. Jó lenne, ha az egyetemisták keresztény csoportokban, közösségekben találnák meg párjukat, mivel a választás igen nagy felelõsség. A kábítószer terjedésében legfontosabb a prevenció, a megelõzõ felvilágosítás, illetve egy címlista az ambuláns kezelõ helyekrõl, menedékrõl, a visszatérést segítõ egyházi intézményekrõl. Itt nagy jelentõsége van a kortárs segítõ csoportoknak, amelyek befogadnak, segítenek, helyreállítanak.

2. Karrier és hit

Meggyõzõdéses keresztény egyetemistát mélyen érint a kérdés: milyen módon egyeztethetõ össze karrierje és a személyes hite? Képességeink kibontakoztatása alapvetõ kötelességünk, de vajon meddig és milyen áron? Az érvényesülési vágy olykor elemi erõvel tör felszínre, nem válogat az eszközökben, átgázol és letarol mindent, mindenkit. Engedhet-e ennek egy keresztény egyetemista?

A kérdést mindenképpen részletesen kell elemezni, és bizonyos fogalmakat meg kell különböztetni egymástól. Általában a karriernek pejoratív az értelme: törtetés, eredményhajhászás, mennyiségi teljesítmény, eredményfüggés, státusszimbólumok stb. Van azonban e fogalomnak pozitív oldala is: az emberhez méltó élethez szükséges anyagiak, józan szakmai elõrehaladás, egy „normális életpálya” (a „la carriera” olasz fogalom alapjában életutat, életpályát jelent minden negatív zönge nélkül). A kérdés lényege: a karrier cél vagy eszköz? Tudja-e az ember a megszerzett tudását, helyét a tudományos életben, a keresett szakmákban, az orvoslásban, vagy bármely más helyen az életben szolgálatként alkalmazni? Amennyiben a karrier csupán az egyén kiteljesedése, csak az õ java, akkor lehet kísértés, öncél, másokra nézve káros önmegvalósítás; akkor azonban, ha a közösséget, a társadalmat, egy réteget, az emberiség haladását szolgálja, pozitív.

Az egyetemi lelkipásztori szolgálat abban tehet valamit e kérdés tekintetében, hogy erõsíti tagjai hitét; konkrét modelleket tár eléjük, olyan dolgozó, értelmiségi felnõttek életét, akiknek sorsában a karrier példamutatóan szolgáló, egyszersmind önzetlen, ugyanakkor boldogító. Fontos feladat a társadalmi felelõsségvállalásra nevelés. Fontos a politikai elkötelezettség vállalásának erõsítése olyan értékek mentén, amelyek megegyeznek az evangéliummal és az egyház társadalmi tanításával.

Karrier és hit összhangjában segítséget nyújthat a közösség tapasztalata, nevelõ hatása, értékközvetítõ szerepe. Lelkigyakorlatok, elõadások, kiscsoportos megbeszélések témái lehetnek az érvényesülés különbözõ konkrét kérdései. A közösség karitatív munkája segít az önzetlenség megélésében, lemondásra tanít, az elõrehaladás mellett önkéntes áldozatvállalásra is serkent. A közösség képes „utógondozni” a frusztráltakat, a sikerteleneket, visszaadni a reményt a sikertelenség áldozatainak.

A karrier és a hit próbáit kisebb-nagyobb munkákban, kihívásokban, pályázatokban, ösztöndíjak elnyerésében idõrõl idõre átélik az egyetemi, fõiskolai életben mozgók. Bizonyos életszakaszokban különleges módon is elõkerül a kérdés: anyaság és hivatás (pl. jegyesiskolában), elfoglaltságok, munka és imaélet, hitélet, közösség konfliktusaiban. A lelkigondozásban kevésbé az általános megoldások, mint inkább a „tûzoltás” és a határozott döntésre való segítés a mindennapi feladat.

3. Értékek és azok átadása,
valamint a társadalmi felelõsség

Sokféle érték vonzásában élünk. A legnagyobb közöttük kétségtelenül az Istennel való találkozás élménye, hiszen az igazi boldogság megtalálása egyedül benne lehetséges. A keresztény ember meggyõzõdése az, hogy magas szintû tudás lehetetlen Isten ismerete nélkül. Az egyetemek kialakulásának gyökere az egyház (ld. bolognai egyetem). A kereszténység a filozófia segítségével a dolgok, jelenségek hátterét, okát, magyarázatát is keresi, így a tudás önmagában még nem ismeret, csak adathalmaz. Meghatározó, rendszerezõ princípium a honnan hová? a miért? Isten dicsõségére. Ezt ismerte fel sok századon át az európai keresztény kultúra, amelynek középpontjában az ember szolgálata állt. Érték a keresztény világszemléletben, meggyõzõdésben az arány és egyensúly: egyetlen érték kidolgozása és a végletekig fokozása sokkal kisebb teljesítmény, mint az ellentétes erények összhangjának megtalálása. Ha a részletekbe megyünk, annyi érték, ahány felfedezés, annyi érték, ahány kutató, ahány elme, ahány szív. . . Az értékek kimeríthetetlenek, mindig felfedezhetünk újakat, mindig rádöbbenhetünk már régen volt értékekre, amelyekrõl megfeledkeztünk.

Az értékek átadása korunk nagy kihívása. Korábbi korok eleve meghatározott értékrendszerben gondolkodtak, az hatotta át a nevelést, oktatást, a családot, a társadalmat. Ma polarizálódott a világ. Ezért keresünk csatornákat, amelyeken át az általunk megismert és jónak tartott értékeket átadjuk másoknak. Ilyen csatorna a személyes megszólítás: „gyere el, van egy baráti kör. . . nekem ott jó, ismerd meg te is. . .” Ha a meghívás a hittel való törõdésrõl szól, akkor ez a legbiztosabb megszólítás, benne van a tanúságtétel, az egyéni meggyõzõdés, a baráti szeretet. Korunk fiataljában általában igen erõs a szeretetéhség. Amennyiben egy „kínálat” õszinte, érdek nélküli, szeretetet áraszt, számíthat az elfogadásra. Fontosak lehetnek a közösségek plakátjai, programjaiknak ismertté tétele, beiratkozáskor információs pult mûködtetése; ennél azonban hatékonyabb és maradandóbb a személyes megszólítás.

Segíti az értékek terjedését az egyetemi közösségek missziós elkötelezettsége, hajléktalanok látogatása, nem azért, hogy megtérítsük õket, hanem hogy õszintén segítsünk. A közös programok, munka, szolgálatok igen különbözõ embereket képesek összehozni, összekapcsolni, egy nemes cél elérésére mozgósítani. Erõs szálak keletkeznek, amelyek hosszú idõn át összefonnak egymástól eddig távol élõ embereket. A közösség belsõ üzenete egy új tagnak: „befogadunk. . . gyere, fontos vagy, szeretünk. . .” Ez sokszor erõsebb szál, kötõ erõ, mint maga a program minõsége. Lehetõséget jelent a közös utazás, a kollégiumi közös szoba, a spontán beszélgetések. Olykor maguk az egyetemisták lesznek „elsõ lelki gondozóivá” egymásnak, amikor szeretettel meghallgatják egymást, tanácsot adnak egymásnak, kihez fordulhatnak bizalommal. Az értékátadás aranyfedezete a hiteles élet, szólamok pufogtatása nevetséget szül. Itt is érvényes: „élj úgy, hogy kérdezzenek!” Igen fontos dolog annak felismerése, elismerése és hangoztatása, hogy komoly, mély, eszmei, humánus értékeket hordozhatnak, képviselhetnek nem keresztény fiatalok is. A hamis felsõbbrendûségi érzés valós értékeket rombol, gettót teremt, másokat kizár, alaptalanul megpecsétel.

Két nehézséget külön kiemelünk az értékátadás területén: az elsõ az ún. „zûrös” és elõre kiszámíthatatlan egyetemista életmód. Az állandóság, a megszokás hiánya a találkozásokat elbizonytalanítja. Hatékony segítséget nyújthat az egyetemi lelkészség programjainak állandóságával, amely keretet jelent sok fiatal számra. Tanulni és tanítani kell a napirendet, a hetirendet, bizonyos fix programok („közi” [közösségi], imádság, istentisztelet stb.) meggyökereztetését. A másik nehézség a téves egyházképbõl adódik sok fiatal lelkében. Egyházon sokan valami ásatag, idejétmúlt, élettelen valóságot gondolnak. Bizonyítanunk kell: „normális emberek vagyunk”, az egyház emberi arculata olyan, azzá lesz, amilyenné mi tesszük. Mindenkire számítunk, mindenki fontos, mindenki meg van híva arra, hogy tagja és alkotója legyen! Mindenki, még a frissen megkeresztelt is az egyházat gazdagítja értékeivel.

Befejezés

II. János Pál pápa Ex corde Ecclesiae apostoli rendelkezése a katolikus egyetemekrõl szól, a lelkipásztori szolgálattal foglalkozók felelõsségérõl „a fizikai és lelkileg szenvedõk iránt, hogy különösen a legszegényebbekre figyeljenek, és azokra, akik gazdasági, társadalmi, kulturális és vallási igazságtalanságtól szenvednek. Ez a felelõsség az egyetemi közösségen belül kezdõdik, de túl is mutat rajta.” (40. pont) E szavak nemcsak a hitvallásos egyetemek, de valamennyi egyetemi és fõiskolai lelkigondozásra vonatkoznak, különbségtétel nélkül elfogadhatók protestánsok és katolikusok számára egyaránt.

Az érintett kérdések megközelítése, a megoldási javaslatok, a jó szándék, az elkötelezettség mind-mind katalizátorai az egyetemi lelkigondozásnak. Amennyiben egyházi és világi segítség kíséri, célravezetõek lesznek, az értelmiség keresztény szolgálatának fontos állomásai.

Kismaros, 2002. február 24-én

Római katolikus, református és evangélikus
egyetemi
lelkészek és munkatársaik





Pajor András

IFJÚSÁGI IRODALOM AZ EGYHÁZBAN

– mit adunk, mit adjunk a kamaszok kezébe? –

Az ifjúság hitre nevelése terén bõséggel rendelkezésünkre állnak azok a tapasztalatok, melyek a velük kapcsolatos lelkipásztori tevékenység során kialakultak, mind a hitoktatás, mind a közösségi foglalkozások, mind a liturgikus életbe történõ bevonás témakörében. Az e korosztállyal foglalkozó szakirodalom azonban – úgy tûnik – nagyjából figyelmen kívül hagyja azokat a perceket, amikor egy fiatal nem hittanórán, nem baráti vagy liturgikus közösségben, hanem egymaga foglalja le magát. Éppen az ifjúsági hitre nevelõ irodalom lenne az egyik olyan eszköz, amellyel csendes perceiben is hatni tudnánk a fiatalokra, elvonva õket a médiumokból, és más irányokból érkezõ romboló hatásoktól, melyek éppen az õ világukat veszik célba.

A diákirodalom magyar nyelvû hagyományai

Az idõsebb korosztály pezsgõ emlékeket õriz azokról a megfelelõ objektumokkal, erõs szervezettel és pedagógiai hagyományokkal rendelkezõ ifjúsági közösségekrõl, melyekben hajdan nevelõdtek, ahol barátságaik szövõdtek, ízlésük és életstílusuk formálódott. Egy-egy  ilyen erõteljes szervezeti formában – és a médiák nem létezésének korában – viszonylag könnyen ki lehetett alakítani egyfajta divatot az olvasmányok terén, amely befolyásolhatta az egymás közti beszélgetés és a közösségi foglalkozások témáit. Éppígy a hitoktatás általános, intézményesített keretei között igen tekintélyes kiegészítõ irodalom számíthatott jelentõsebb érdeklõdésre és keresletre. Amit ennek a kornak ifjúsági regényeiben megfigyelhetünk, hogy nem feltétlenül rendelkeznek komoly, felnõtt klasszikusokra nevelõ irodalmi mércével, értékük sokkal inkább a színes, élénk, didaktikus stílus volt, amely nemcsak a gondolkodásmódot, de a beszédmodort, kifejezéskincset, nyelvhelyességet is formálni szándékozta. Közben pedig burkolt és vonzó formában mélyítette el a hittani tudást. Ugyanakkor e könyvek, folyóiratok a fiatalok világához igazodva romantikát, pajtásságot, kalandot is tartalmaztak, melyek az átadandó eszmények kiemelésében további szerepet játszottak. Legkedveltebb volt ebben a mûfajban a misszionáriuslegendák sokféle leírása, amely természetesen a hittérítés céljával, mégis egy nagyon távoli vidékre vitte a fiatal olvasótábort, ezáltal bevonta az új, eddig ismeretlen élettér felfedezésébe, és egy nagyon fontos igazságot bízott rá: az örök emberi értékek a tõlünk mégoly idegennek tûnõ környezetben is, azaz minden korban és földrajzi helyszínen érvényesek és megállják a helyüket.

Ugyanakkor érdekes, hogy a cselekményes keretet kerülõ, nyíltan morális útmutatást adó irodalomnak is voltak rendkívül népszerû szerzõi, akik nemcsak általános elfogadásra találtak, de szükséges kapaszkodóként, az élet nélkülözhetetlen részeként fogadták õket is a kamaszok körében.

Természetesen nem kerülhetjük meg azt a tényt sem, hogy egy fél évszázaddal ezelõtt a magyar ifjúság szellemi derékhadának kezében volt az igazi klasszikus irodalom is, amelynek olvasására lelkesítették e generációt a különféle szervezetek által szorgalmazott rendezvények, versenyek, pályázatok, és egyéb erre ösztönzõ programok és feladatok. Ehhez pedig nagyon hatásosan hozzájárultak a már említett folyóiratok, melyeknek még nem a marketing, hanem elsõsorban egy nemzedék igényesebb rétegének szellemi kapcsolattartása volt a céljuk.

Be kell látnunk, hogy ennek a nagyjából ideális korszaknak is megvoltak a túlkapásai; köztük a sok esetben tapasztalható illuzórikus stílus, a valóságtól elszakító irodalmi légkör szembetûnõ igazán. Hatását ennek ellenére nem vitathatjuk, ezt a megcélzott nemzedék késõbbi erkölcsi, emberi helytállásán világosan lemérhetjük, amikor a történelem próbatételei mindezt igazán számon kérték. E korszak ifjúsági irodalmának mûvelõi többségükben határozott erkölcsi alapokon álltak, és jóindulattal ezt akarták átadni a fiataloknak is, az üzleti jelleg legfeljebb ennek hátterében állt. Ennek a diákirodalomnak mai kritikusai lépten-nyomon felróják a bennük megjelenõ „nacionalista”, „irredenta” megnyilvánulásokat, a velük való néha talán indulatos hangulatkeltést. Pedig mindezek magyarázatot nyernek, ha átérezzük a magyarság akkori történelmi fájdalmát; de még ennek ismerete nélkül is elviselhetõbbnek értékelhetõk a hazafias szellem akkori – ma már nehezen érthetõ, de napjainkban egyre inkább visszahullámzó – motívumai, mint a jelenkort magabiztosan elárasztó ultraliberális tendenciák.

A mai ifjúság mesterséges útvesztõi

Egyetlen gondolattal visszakanyarodva az elõzõ fejezethez eszembe jut egy pünkösdi ünnepi szónok mondata: „Volt idõ – az én gyerekkoromban –, amikor egy gyermek vagy fiatal ugyanazt hallotta otthon, az iskolában, a hittanórán és a templomban.” Magyarországon a diktatúra évei alatt állandóan felmerült az ún. „kettõs nevelés” problematikája, amely az irányított ideológia terméke volt. Úgy hittük, egy felszabadultabb légkörben az ifjúságot megint egy egészséges, egységes szemlélet szerint lehet majd nevelni, nem kell félnünk a gyermekek salamoni ítélet szerinti kettévágásától. Ennél azonban egy még hátrányosabb  idõszak érkezett el: ma a fejlõdésben lévõ nemzedék a két szempontú pedagógiából egy sokirányú, gondolkodásmódját ízekre szedõ felnõttvilággal találja szemben magát, ahol már a családi otthon sem, a nevelõ testület sem egységes, a gyerekmarketing már a csecsemõkben is a fogyasztók és felvásárlók egy rétegét látja. Éppígy a különféle sajtótermékek és médiumok üzleti küzdelmeiben is különféle beállítottságú ifjúsági mûsorok célozzák meg a még kialakulatlan korban lévõ szellemet. Ezek mindegyike gyors és kimutatható sikert szándékozik elérni nagy tömegek körében, ezért arra van szüksége, hogy felszínesen magával ragadó élményt nyújtson, így hát elsõsorban az ösztönvilágot célozza meg. Elfogadhatósága érdekében persze külön ideológiát is alkot, nehogy a fogyasztó tömeg embertelennek érezze, hogy besétált ebbe a kelepcébe. Inkább lássa be, hogy ez így helyes, így modern, így divatos.

Mi az, ami ebben végképp veszélyes? A klasszikus értékekhez elvezetõ folyamat elsõ mérföldköve a megfelelõ ízlés kialakítása. Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban címû költeményének egyik fõ kérdése, hogy a szegénység miatt a könyv nemcsak kevesek kincse-e. Ma ez a kérdés – kissé más kategóriákat érintve – ismét elõkerül, úgy, hogy a felmérhetetlen informatikai bõség nem teszi-e az emberek és fõként a fiatalok nagy többségét koldus szegénnyé, elterelve a figyelmet az igazi szellemi értékekrõl, melyeknek nélkülözésével minden komolyabb zenei, irodalmi, képzõ- és filmmûvészeti mû kevesek kincse marad csupán.

Az Egyház nehezen képes rá, mégis köteles vállalni annak a szakadéknak az áthidalását, amely az ifjúság értelmiségi, szellemileg emelkedettebb és fogékonyabb rétege, illetve a könnyen érthetõt, a felszíneset, a szórakoztatót szeretõ rétege közt tátong. Az evangéliumot mindkét oldalhoz közel kell vinni, s ennek fényében testvérré kell tennünk õket. A szétforgácsolt és lerombolt közízlés azonban már nem jelent általános megtartó erõt, a közös nevezõ kidolgozását pedig ezen a téren nagyon nehéz elölrõl elkezdeni. Mindez természetesen nem függetleníthetõ attól a kialakuló erkölcsi értékrendtõl sem, amely általában kamaszkorban, a felnõtt életbe történõ átlépés korszakában hagy olyan mély nyomokat a lélekben, melyek átalakíthatók ugyan, de az ebbõl fakadó tettek emlékei jelentékeny hatással köszönnek vissza az élet legkülönfélébb szakaszaiban. Nem szabad a kérdést úgy leegyszerûsítenünk, hogy egy szárnyalóbb szellemi élet magasabb szintû erkölcsöt is eredményez, mert egyre inkább tanúi vagyunk az embertelenség, családellenesség, szexuális megalázás, fajtalanság és szenvedélybetegségek jóváhagyó, mûvészi színvonalú bemutatásának. Ilyenkor az ember önkéntelenül is újra keresni kezdi a gyerekkor klasszikusainak mindenki által érthetõ, tiszta vidéki világát és ennek alapvetõ emberi érzésekre és józanul vallásos gondolkodásmódra épülõ erkölcsiségét. Mindenesetre a kultúra katartikus rendeltetésének meghiúsítása, fõként, ha az a szépség látszatával kerül fiataljaink szeme elé, sokkal jelentékenyebben rontja a hagyományos, keresztény erkölcsi rendhez való visszatérés esélyeit. Éppen ez a folyamat készteti jó néhányukat arra, hogy a kor követelményeire hivatkozva inkább próbálják a keresztény erkölcsi rendet a saját, önkényesen kialakított életvitelük jóváhagyásának szolgálatába állítani, mintsem alapvetõ mérceként kezelni, ami olykor lemondást is kíván tõlük.

Annál is inkább, mert az is szembetûnõ, hogy a fiatalok általában nem a nekik szóló irodalmat olvassák, jobban szeretnek kalandozni a felnõttek világában. Akár sajtótermékekrõl, akár könyvekrõl van szó, a kisgyerekkort elhagyva megindul egyfajta helykeresés a felnõtt életben. A lelkiismeretes nevelõnek tehát itt is meg kell találnia azokat a szellemi fellegvárakat, amelyek felé a különféle irányban érdeklõdõket, a gondjaira bízottakat irányíthatja.

Kulturális és szabadidõs evangelizáció

Az Egyháznak külön próbatételt jelent, hogy míg a keresztény kultúra felépítette a saját magaslatait, ma jó néhányszor az olcsóságokkal való megalkuvás mezsgyéjén kell táncolnunk, ha utol akarjuk érni és formálni szeretnénk az ízlésében már helytelen irányban elindult, a vallási életre azonban mégis fogékonynak mutatkozó ifjúsági réteg gondolkodását. Ezért nem árt egy rövid felsorolás az e téren történt mulasztásainkról. Kétségtelenül elhanyagolhatatlan az a speciális teológiai kutatómunka, amely Isten világából többet és többet tár fel. Érdemes viszont belátni, hogy ennek eredményei csak úgy vihetõk közelebb a hívõk és nem hívõk, különösen is a fiatalok szélesebb táborához, ha megtaláltuk hozzájuk a megfelelõ szellemi hidakat. Természetesen ezek a hidak is a kultúra és a mûveltség pillérein nyugszanak, de újabb akadály, ha e pillérek nem, vagy csak erõsen fellazulva és eldeformálódva léteznek. Ezért az Egyháznak a teológiai mondandó eredményes hirdetéséhez magát a befogadást is elõ kell készítenie, vagyis részt kell vennie az egyes nemzetek kulturális életében, képviselve ott saját félreérthetetlen normáit. Helyes kezdeményezés minden egyházi médium, könyvkiadó és folyóirat, de egy fokkal talán ennél is fontosabb a nem vallásos tömegtájékoztatási eszközök munkájában való jelenlét. A tapasztalat világosan megmutatja, hogy a túlzott kulturális belterjesség saját orgánumaink lehetõségeit is egyre inkább leszûkíti.

Az ifjúság sajtótermékeinken keresztül történõ megszólításakor pedig még mindig egy súlyos gyerekbetegségben szenvedünk. Érdekes látni – például a magyarországi egyházi folyóiratok többségének ifjúsági rovatainál –, hogy az egyes cikkek hangvétele hasonlít az unokájához leguggoló nagyapó stílusára, aki gügyögve és selypítve közeledik a kisgyerekhez, az pedig értetlenül bámul rá, megkérdezve magában, hogy ha a nagyapó másokkal tud rendesen beszélni, akkor velem miért gügyög és selypít? Vagyis nem a felnõtteknek kell eldönteniük egymás között, hogy milyen stílus való a fiataloknak, és milyen nem, hiszen a fiataloskodás lehet olyan erõltetett, hogy teljesen elriasztja a megcélzott olvasótábort. Ha egy jókora ifjúsági réteg alig várja, hogy megérkezzen a folyóirat, és bújni kezdi a neki szóló rovatot, esetleg még szemmel láthatóan hatással is van az életére, ez jelent igazi értékelést.

A következõ hiányosságunk a leginkább kézzelfogható: egy-két megszállott szerzõ munkáin kívül nem is létezik igazi egyházi ifjúsági irodalom, de olyan rendszeres ajánlási lista sem, amely a nem vallásos írások közül a fiatalok figyelmébe ajánlaná azokat a könyveket, cikkeket, filmeket, amelyek az evangelizáció elõbb említett elõkészítését szolgálhatnák. Nem vagyunk híjával a cselekményes, mindennapi életbõl vett oktatópéldák gyûjteményének, néhány alapvetõen didaktikus ifjúsági regénynek. Ám ha ezek olvasása közben a gyermek vagy a kamasz úgy érzi magát, mintha hittanórán lenne, akkor hamarosan le is teszi, és azt fogja keresni, ami kellõképpen leköti, mert kaland, szépség, magával ragadó, meglepetéseket tartogató cselekmény és katarzis van bennük, mindazok az irodalmi eszközök, melyek maradandó és emlékezetes élményt nyújtanak.

Milyen mûfajok jöhetnek itt szóba? A mi pergõbb, izgágább világunkban a tapasztalat a sokféle megjelenésében is kisebb, zsebkönyv formátumú könyvek iránt mutat érdeklõdést, melyek jármûveken vagy várakozás közben elõkaphatók, és ha ezeken belül is kisebb szakaszokra tagolt szöveg található, az még vonzóbbá teszi az általa hordozott üzenetet. Mûfaj szempontjából sikeres lehet a novella, a rövid, szinte „egyperces” elmélkedés vagy meditáció, a levelezõ-tanácsadás, akár hittani ismeretek átadására is, valamint a beszélgetõkönyvek, melyek tömör, pergõ párbeszédeket tartalmaznak. Ifjúsági regények szerkesztésénél az íróknak vigyázniuk kell rá, hogy az egyes fejezetek lehetõleg rövidek és egy egész, kerek cselekményegységet tartalmazók legyenek.

Összefoglalásként néhány követelményt vegyünk ismét szemügyre. Az elsõ, hogy ifjúsági irodalomra szükség van, hogy a fiatalokkal a szabadidejükben is velük tartsunk. Ez nem hittani tanulmány vagy azt kiegészítõ, élénkítõ anyag, hanem valóban irodalom legyen. A következõ, hogy nem nekünk kell monumentális szerkesztésmódunkkal tündökölni az ifjúság elõtt, hanem alkalmazkodnunk kell az õ világukhoz, megtalálva azokat a formákat, amelyekkel tartósan jelen lehetünk gondolkodásmódjuk alakításában. Amivel ez elérhetõ, az a nevelõi empátia: köztük kell élni, ismerni mindennapos szóhasználatukat, egymással való kommunikációjukat, gátlásaikat, viselkedési normáikat stb. Természetesen  az egyházi ifjúsági irodalom egyik célja, hogy ezekbõl igyekezzen egy magasabb szintre emelni õket, de ez a törekvés csak akkor hatásos, ha érzõdik, hogy az író velük szövetséges, és nem feddõ vagy keményen okító hangnemben szól hozzájuk. Végül pedig ne feledkezzünk meg a nekik szánt könyvek vonzó megjelenésérõl sem. A mérete, címlapja még véletlenül se hasonlítson tankönyvre, a fedõlap képe vagy díszítése tükrözze vonzóan a tartalom hangulatát, de ne eleve „szájba rágó” módon. Még egy szempont nagyon lényeges: az ára legyen könnyen elérhetõ.

Az eddigi sikeresnek mondható modern, magyar nyelvû ifjúsági irodalom mindezen szempontokkal együtt a felnõtteken keresztül kerül a serdülõk, fiatalok kezébe. Általában szülõk és nagyszülõk vásárolják meg, olvassák el, és már élményeiken átszûrõdve, sõt esetleg a könyvbõl tanult hangnemmel adják át a címzetteknek. Így természetes, hogy nagyobb lehet egy-egy jól sikerült könyv iránt az érdeklõdés, közben pedig az idõsebbek is tanultak valamit a felnövekvõ nemzedékkel való foglalkozás mikéntjébõl.






Deme Tamás

FIATALOK KÖZÖTT

Bioetika, ifjúság meg az írástudók

(Lelki professzorunk, dr. Gaizler Gyula
etikus életemlékének ajánlom)


Köztük élek. Közöm van hozzájuk. A fiatalokról beszélek. Velük dolgozom, sorsukkal naponta találkozom. Fontos alanyai és tárgyai (s szó szerint jelzõi és határozói) – a bioetikának. Igazán etikusan nézve, erkölcseiket csak úgy lehet megismerni, ha nem „önmagukban”, hanem „valamihez képest”, viszonyaikban szemléljük õket. Érdemes találkozni velük. Találkozásaim helyszíne részint az egyetem, ahol növekednek. (Elvileg a szakmájukban, s a nevelés elméletében, s annak látszatgyakorlatában – hiszen a pedagógiai praxis a ma is fogyatékos nevelési értékek egyike.) A diákokkal való találkozásainkban, ütközéseinkben, mi, nevelõk is nevelõdhetnénk – õáltaluk. (Öniróniával vallva: növekedünk mi is néha, ám inkább. . . gondolatban, szóban, cselekedetben és mulasztásban.) De valóban, csiszoljuk egymást a növendékekkel, akár a folyókavicsok. Ami jó: közünk van egymáshoz. S találkozunk egymással az egyetemen kívül is, ahol hivatali kredittõl mentesen (épp ezért mégis: hitelesen) egymás közelébe húzzuk székeinket a szabadidõ kis köreiben. Kérdeznek, válaszolnak, fáradhatatlanul. A kérdezés lényegi. A kérdezni tudás a lelki növekedés egyik alapvetõ technikája. Ilyenkor derül fény arra is, amirõl ez a kis értekezés szól: értjük-e egymást, van-e nyelvük a generációknak egymáshoz, az élethez és a világhoz.

Találkozásainknak vannak ünnepei is: a nyári táborok. Ezek szabadságszigetek, lelki Tábor-hegyek, ahol megélhetõk az önismeret és a társas gondolkodás embercsiszoló felfedezései. Ezek az ünnepek megerõsítik a lélek hétköznapjait. Vannak táborkövetõ lassú, hosszú „utógondozások”, a nem látványos, csöndes, szívós életgyógyítások, léleképítések. A megmaradás és a növekedés reményei.

És a konfliktusok harci terepei. A fiataloknak s felnõtt környezetüknek (szüleik, nevelõik, társaik) a kapcsolatáról beszélek. E kapcsolatok nem különlegességük, hanem éppen tipikusságuk révén érdemelnek figyelmet. Mint cseppben a tenger – a nevelés generációs konfliktusaiban fellelhetõk mindazok a vonások, amelyek társadalmunk egészét jellemzik. Csakhogy itt, a kis mintán jobban tanulmányozhatók. A növendékek s lelki professzoraik nem térnek el a többi embertõl. Õk maguk is ügyetlenek, gyarlók, elbukók, feltápászkodók, magukat vesztõk és megkeresõk.

Sokféle kötõdésük van az etikához. Ha hibáikon, lehetetlenségeiken túlemelkedve eljutnak arra a figyelemszintre, ahol vállalják egymást, akarják a megértést (ha a szükség, szenvedés vagy az érték egymásra utalja õket), akkor már közük, azaz közösségük lett egymáshoz, akkor már közös nyelvet, elveket is találnak.

Az elmúlt õsszel elõadást tartottam a Bioetikai Társaság konferenciáján, s e tanácskozáson együvé rendezett gondolataim teszem közzé most írásban. Nehéz feladat az összegzés, s nagy alázatlecke. A téma komolyan vétele azt is jelenti: kötelezõ itt félretenni az okoskodásnak még az árnyékát is.

Szokássá vált a címkézés, ítélkezés. A farizeusok mindig tudták, hogyan kell szételemezni, széjjelszedni a másik ember környezetét, lelkét. Ennek eszköze s terepe lett a tudomány, a politika, a divat, a pénz meg az életkor hatalma.

Ám a bioetika szemlélete nem lehet ez. A bioetika hívei nem lehetnek szakmai ítélkezõk. A mániákus analizálók elemzései fölött eljárt az idõ: a valóságot korunkban már nemcsak szétszedni, hanem újra összerakni, szintetizálni kellene. E feladatra a farizeusok szellemileg teljesen impotensek.

A mai szintézis megalkotása a „lélek szerinti professzorok” (Platón szavával: a szofokraták) és a fiatalok illetékessége, feladata volna. De ehhez igazi szofokratákra és konfliktusmegoldásra éhes, tettre kész ifjakra volna szükség. Általuk a jelenrõl lehetne beszélni, azok nyelvén, akikrõl szó van. Ha fiatalokat érint a gondolat, akkor beszéljünk az õ nyelvükön is. Tisztességgel, érthetõen, az õ eszméletükre figyelve elsõsorban, s a magunkéra másodsorban. Szóljunk az örömrõl is meg a bajokról is. Baj az persze van elég, csak másmilyen, másmiért, mint amit s ahogy a fennkölt „szakértõk” szokták elsorolni. Mirõl is van szó? Mindenekelõtt állítsuk sorba az etika és az élet mai problémáit. Ám nem a bioetika leckefelmondásának szándékával, hanem azzal a céllal, hogy felderítsük: miféle a mai fiatalok viszonya egymáshoz, környezetükhöz s az erkölcshöz.

Lássuk hát a problémákat (a probléma itt s most nyilván nem negatívum, hanem „a nem tudott tudása” [N. Hartman], ahogy az élet hozza). Íme, a problémalista:

 Az élet szellemi háttere, életismereti, emberismereti, önismereti hiányok.

A világhoz alkalmazkodás következményei, individualizáció, elmagányosodás.

A megrendült életérzés hiányai, testi túlfáradás, kimerültség, lelki betegségek.

A vágyképek normavesztése, irracionalitás, szabadosság.

Az érzelmek formavesztése, a mûvészet kiüresedése, ízléstorzulások.

Szenvedélybetegségek, drogfüggõségek, fizikai, mentális, virtuális pótszerek.

A nyelvi megértés konfliktusai, közös nyelv hiánya a generációk között.

A közös értékrend eltûnése, értékzavar, a lelki mûködés pervertálódása.

Antiszociális magatartások, áldozatra képtelenség, közösség- és szeretethiány.

Döntéskényszer, döntésképtelenségek, önazonosság-problémák.

Világnézeti kulturálatlanság, politikai sodródás, manipulált kiszolgáltatottság.

Anyagi (fõleg pénzügyi) hátrányok, munkanélküliség, félelem, agresszivitás.

Hit- és reményvesztés, gõg és kétségbeesés, társtalanság, önpusztítás-kísértés.

Farizeizmusok, pszeudovallások, bálványok, szekularizmus, vallástalanodás.


Mindezek akár egy összetett pszicho-szocio-kulturális vizsgálat szempontjai is lehetnének. Pedig mindössze a bioetikai figyelem szûrte ki ezeket. Csupán a legnyilvánvalóbb feszültségek törésvonalaiból állt össze néhány. Nyilván mindennek a vizsgálata külön kutatást, országos tanulmányt érdemelne. Itt és most csak három probléma felvázolását kísérelem meg. A vázlatírás helyzetébõl következõen ez semmiképp sem problémamegoldás. Mindössze jelzés, hangsúlykijelölés, veszélycsengõ. A három választott probléma, avagy konfliktushelyzet a generációs konfliktust, a szenvedélybetegséget és a farizeizmust szemléli.




1) Generációk konfliktusai

(„Akkor halálra adja majd a testvér
a testvérét és apa a fiát.
A gyermekek szüleik ellen támadnak,
és halálra juttatják õket.” Mt 10,21)

Karácsony Sándor a maga tudós pedagógiai próféciájával a 21. századot a várható generációs konfliktusok századaként nevezte meg (társaslélektani s nevelési szempontból). Mindezt tapasztaljuk. Szemünk elõtt történik, zajlik a konfliktus. Akiket már az elviselhetetlenségig nyomaszt, azok az okokat vizsgálják, a másokért felelõsséget vállalók viszont a lehetséges megoldást is keresik.

 Magam abban a szerencsében részesültem, hogy a kisgyerektõl az érettségizõ korosztályig, majd a felsõoktatásban résztvevõkig minden generáció tanításában volt módom részt venni. Ehhez adódott hozzá késõbb a felnõttnevelés élménye. Így saját tapasztalataimból meríthetem a helyzetleírást. Korunkban szinte megfelezõdtek a nemzedéki rétegek, s megduplázódtak a különbségekbõl adódó konfliktusok. A klasszikus apa–fiú szembenállás mára már a kölyök–kamasz, kamasz–adolescens és a fiatal felnõttek–öreg felnõttek ellentétben (is) szikrázik. Az adolescens, még nem felnõtt ifjak nagyon lassan és késõn válnak felnõtté, divatos népbetegség lett a debilt játszó infantilizmus és a félkorosztályok is kemény elkülönültségüket hangsúlyozzák. Mindehhez tegyük hozzá a lélekben megöregedettek, a hagyományaikba beleszáradók és megújulni képtelenek mind ridegebb, védekezõbb, vagyis támadóbb magatartását, amellyel képtelenek elviselni a fiatalok életstílusát, felgyorsultságát, hangosságát, éretlenségét és értetlenségét. A másik oldalon ennek komplementereként láthatjuk bizonyos ifjak indulatra, öngerjedésre, felületességre hajlamos, önhitt, énközpontú, birtokvágyú hajlamait, agresszióit. Egy rossz szó, és kész a konfliktus. A potenciális feszültség olyan, mint a szivárgó gáztartály: elég egy gyufaszál vagy egy rágyújtás a tragédiához. (Sietek elõrebocsátani: látható a harmónia is. Természetesen nemcsak veszélyes pólusok, szembenálló generációtöredékek találhatók, vannak pozitív példák is. Léteznek azonosságtudattal, jó családi háttérrel rendelkezõ, önismerettel és közösséggel bíró fiatalok is, s ezek sugárzó hatása is érezhetõ.) Ám feltûnõ a feszültségnövekedés mértéke, tendenciája. A hörrenéseket, vicsorgásokat látva szinte már a rácsokat hiányoljuk e nemzedéki „állatkertbõl”. Pedig rács sem védne meg – önmagunktól. Egymás elfogadására születtünk, nincs alternatíva. S ez az Anti-Éden-Ürömkert szintén közös.

A konfliktusok mértékét nézve, a fontosak közt – mind okként, mind okozatként – a nyelvi szakadékok tûnnek a legjellemzõbbnek. A távolság a meg nem értés hosszával és mélységével is mérhetõ. A nagyapák még „tudod, kérlek” jelleggel társalogtak, még káromkodásaik is választékosak, pontosak. A nagymamák meg „látod, édesem” megszólítással s „elképesztõ” felkiáltású sóhajokkal fésülték a levegõt. Az utódnemzedék tömör „figyelj”, „haagyd”, „francba”, „fantasztikus”, „dögös” jellegû üzenetekkel beszél, az ifjak pedig „figyu”, „odass” „basszus”, „rohadék” módon szûrik a szót. A kamaszok viszont a rendszeresen használt „tökszar”, „helósztok”, „bammeg”, „rugom a léped”, „vaáuú” típusú böffenések, nyögések nyegleségével kommunikálnak, avagy „lazáznak”, de már az enyhe mûfelháborodásuk is obszcén szavakkal teli. (Ezt most nem volna illõ idézni.)

Itt mégsem a zsargon a lényeg (a kifejezések bármennyire magatartásokat és beállítódásokat jeleznek), súlyosabb tünet a nyelvi közeledés mindkét oldali bénulása, deficitje. A tizenéves jellemzõen lenézi az öregek zenei ódivatúságát. A videók, a számítógép-használat, az e-mail-ezés, a mobil-üzenet és a digitális eszközök felõl a „korábban születettek” lassú nemzedékét jellemzõ szóval ósdi „elfekvõ” csoportnak bélyegzik az ifjak. Ismerõs jelzés. A mai divat megveti és kegyetlenül kineveti a tegnapi stílust. S az ellenkezõ irányú elõítélet is tipikus. A minap egy zenepedagógiai elõadáson történt: egy hetven éves szálfamagyar öregúr felugrott, s kidübörgött az elõadóterembõl, ahol középkorú kollégája az 1970-es évek zenéjét (egy-két szelíd szimbolikájú Illés- meg Beatles-dalt) tette fel meghallgatásra. A kérdésre – miért mentél ki, Niku bátyám? – az volt a kissé sértõdött válasz: Az nem zene! Szemét, kábítószer! Sajnos, ez az intolerancia is ismerõs. Pedig John Lennon és Szörényi Levente szerzeményei szép és lágy dallamú klasszikusnak számítanak a mai agyrázózajok, rágógumizenék idején.

Ám akinek az elmúlt félévszázad populáris zenéjét nem sikerült el(be)fogadnia, nemcsak zenenyelve, de magatartásnyelve sem alakul ki az ifjak megértéséhez.

 De ez csak egyoldalú kép. A kettõs vereség ott mérhetõ, ahol mindkét oldal ugyanúgy párbeszédképtelen. Egy szélsõ példával: olyan ez, mint amikor merev fundamentalisták állnak szemben szintén merev szektásokkal. Nemcsak nem értem, mi tetszik ebben neked, ó ifjú ember (másrészt: mi nem tetszik neked, ó öregúr), de nem is érdekel – mondaná ez a kétoldalú elutasító magatartás. Nem is akarják egymást érteni. A tisztelt felek undorodni méltóztatnak.

Most volna érdemes megkérdezni, mi köze ennek a bioetikához. Hát csak annyi, amennyi látható benne az élethez, erkölcshöz, világhoz való viszonyból.

Nézzünk még két példát. A tanárképzését meg a vallási közösségét.

Amikor az egyetemet végzett, friss diplomás ifjú tanár megtartotta elsõ énekóráját a pilisvörösvári általános iskolában, megkapta a kemény, dramaturgiai lelki pofont. No, persze jelképesen, hiszen csak annyi történt, hogy a hetedik bé-ben egy igen termetes ivarérett serdülõ föltette mindkét lábát keresztbe a padjára, majd rekedt hangján odaköhögte a muzsika ifjú professzorának: „Tanár úr, höhö. . . fizetek én magának két üveg sört, ha a hülye népdalokat abbahaggggya, és hagggya, hogy a technót a kagylómra dobjam.” (Az értelmezõ szótár nyelvén: a walkman készülék fülhallgatójából áradó hörgéssel szigetelje fáradt hangérzékelõ testnyílásait.) A fiatal tanár fölnézett a levegõbe, mint Hamlet, apja szelleme elõtt, csendesen eltûnõdött: mit is tanítottak errõl a helyzetrõl a szakmódszertanon. Intõt adjon? Ugyan! Kinek? Ki olvasná azt el? Pofon vágja? Nem célszerû. A serdülõ két fejjel magasabb. . . Vagy lökje le a kamasz lábát az asztalról, s hallgasson, vagyis: mintha semmi sem történt volna, danadom? Lényegtelen, mi a történet vége. A helyzet, a viszony érdemel figyelmet. Nyilván nem a szavak az igazán fontosak. Ezek csupán jelzõi a magatartásnak, beállítódásnak, erkölcsi szintnek. A fiatal tanárt (szakmája tehetséges ígérete volt) egy héttel késõbb egy másik osztályban egy másik kamasz szabályosan leütötte és földre teperte. A tanár – dicséretére legyen mondva – ezután még két évet szolgált a magyar oktatás-végrehajtás (közoktatás) sorállományában, s csak azután hagyta ott az iskolát. De akkor végleg. A lelki „dramaturgiai pofont” (s a fizikait) nem õ érdemelte, hanem az, aki felelõs a történtekért. Az egyik a nevelési helyzetekre fel nem készítõ hazai tanárképzés. A másik felelõs: a korláttalan szabadosságba pervertálódott közerkölcs. Ezek érdemelnék a nagy pofont. A képzésben ma két kártékony szélsõség uralkodik: a fennkölt, spekulatív elméletiség fundamentalizmusa, merevsége, másrészt a mindig mindent elnézõ, önkifejezés-központú, globalizáló extrém szabadosság, amely jobban legyengíti a morális immunrendszert, mint az influenzavírus. Ez a vérbõ kettõsség, az anakronikus ódonság és a laissez-faire-anarchia jegyzi ma bájos edukációnk léha liberalizmusát. A hazai tanárképzés éppúgy életidegenségével gerjeszti a generációs feszültséget, miként a felelõsséget nem vállaló önkifejezõ ideológiák perverziói, agressziói. Ezek a hatékony etikarombolók, konfliktusmélyítõk – az utcák szintjétõl az iskolán át egészen a családok szintjéig.

A generációk nyelvi szakadékait mérõ utolsó példámat a vallási nevelés szemérmes helyszínérõl veszem. Meglepõ e terepválasztás, hiszen a vallási neveléshez épp az erkölcsi nevelést társítjuk gondolatban. (Aztán. . . szóban, cselekedetben és mulasztásban elõtûnnek a hiányok.) A gond a következõ: az akadémikusan kijelentõ, leíró, csoportosító, absztrakttá szürkítõ közlések, a fejlõdéslélektan tapasztalatait semmibe vevõ tandumák még mindig uralkodnak. Teologizáló kategóriákat, exegézist kapnak a gyerekek is. Megemészteni persze nem tudják, nem a gyomruk tehet róla. Bûntudattal kérõdzik, öklendik elõre rágott tételeiket.

Hiányzik a lényeg, a növendék csodálkozását, érdeklõdését, kérdését minden más elé helyezõ szemlélet, a „hacsak olyanok nem lesztek, mint e kicsinyek” szemlélet, a természetes kíváncsiságra nyitott közlékenység, s a teljes egészbõl kiinduló (holisztikus), nem deduktív szemlélet. Sajnos, többnyire a „majd-én- megmondom-neked-mi-az-igaz” dörgedelme szól, s égetõen hiányzik a gyermek és az Igazság (meg az Út, meg az Élet) szelíd egymásra figyelése. Ám, ha már az igazságnál tartunk, ne legyünk igazságtalanok. Szerencsére nemcsak ilyen katekézis létezik (bár e tendencia létezõ). Vannak növendékre figyelõ, gyermeknyitogató, bölcs áhítatközvetítõk, akik már most is „hitoktatás” helyett (ami nincs, nem létezõ, mivel a hit „oktatása” per definitionem lehetetlen) igazi vallási nevelést adnak. De még a vallási nevelésben is megfigyelhetõ az akut bábeli nyelvzavar. A beszédbetegség. Nyelvi, vagyis gondolkodási, társaslelki restség, mûveletlenség. Majd ha a fejlõdéslélektan rendszerét egyszer megértik a tisztelt illetékesek, s fölfedezik, hogy minden gyereknek a mese, a kölyöknek a mítosz, a serdülõnek az eskü/átok , az ifjúnak pedig a kétely/kritika, s a felnõttnek a vallás lesz a transzcendenshez való természetes viszonya – akkor majd közelíteni fog a nevelõk figyelme is a növendékek lelki fejlettségéhez, következésképp a nyelvéhez is. Akkor majd mûködõképes és érthetõ lesz a vallási nevelés.

2) Szenvedélybetegségek

„Minden növényt,
amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett,
gyökerestõl ki fognak tépni. Hagyjátok õket.
Vakoknak vak vezetõi õk.” (Mt 15,13–14.)


Értelmiségiek között dolgozom, barátaim nagy része is nyilván értelmiségi. Õk azok, akiknek ugye, par excellence illõ volna az értelem képviselete, a tudomány mûvelése, a mindenkori érvényesség jelzése, az önmagukra való reflektálás és a világ értelmezése. Õk azok, akiket meg lehet gyõzni, s akik tudnak meggyõzni. Akiknek vannak érveik, s akik érvei elõtt tisztelettel meghajol mindenki, akihez szólnak. Nos, napjaink bioetikai konfliktusai éppen ezen ismérvek megbízhatóságát, az értelmiségiek magabiztosságát kérdõjelezték meg. Egy konfliktust emelek ki a sokból – a szenvedélybetegségek pusztító baját látom aktuálisnak.

Mûvelt, és magasan mûvelt, közösségi, sõt társadalomépítõ (ráadásul gyakorló vallási életet élõ) házaspároknál tûnt fel a métely: valamelyik gyermekük mély, súlyos szenvedélybetegségbe merült alá. Volt köztük alkohol- vagy nikotinmániás, nemiségmániás és persze kábítószer-fogyasztó, egyszóval: függõ.

Mindegyikükre próbáltak a szüleik hatni. Jó szóval, szigorral, meggyõzéssel, az értelem minden bevethetõ eszközével. Semmi hatás. Félelmetes szemléltetõ példája volt ez valami gonosz erõnek, amely képes nevetségessé tenni az ész, a ráció hatékonyságába vetett hitet (vagy illúziót). Voltak, akik börtönbe kerültek, volt, akit a csoda mentett meg az önpusztításba vezetõ pánikmeneküléstõl, öngyilkosságtól. Mindegyik esetnél hozzászóltak az ismerõsök, barátok. Volt, aki a lelket próbálta tartani a szülõkben, volt, aki konkrét, beavatkozó segítést vállalt, volt, aki imádkozott. S voltak nem kevesen, akik tapasztalataikból az általánosság szintjére emelhetõ következtetéseket vontak le. Az õ példájukat idézem most. Jó szándékukban nem kételkedve (vallom a népi megfigyelés igazát: „a pokolba vezetõ út is jó szándékkal van kikövezve”), súlyos bioetikai konfliktusforrásnak látom némelyikük állásfoglalását s annak veszélyes következményét.

Amikor az 1990-es évek elején a magyar parlamentben felszólalt egy neves író, és szóban, írásban állást foglalt a „könnyû drogok” engedélyezése mellett (majd az õ írói tekintélyére hivatkozva hangos, sõt ordító retorika, kampány indult az ügyben a balliberális értelmiségiek oldaláról), még nem volt mindenki elõtt világos, mily veszélyes, felelõtlen ötletet dobott messzire a kiötlõje. Az akkori eurokonform(ista) közvélemény-csinálók versengve kezdték idézni a holland példát, ahol, lám, megvalósult a drog hivatalos adásvétele más liberalizációkkal együtt (az eutanáziától az egynemû felek házasságának engedélyezéséig). Fõ érvük: ha engedjük a könnyû drogok (marihuana) használatát, akkor az visszatartja az ifjú kábítószeres próbálkozókat a kemény drogoktól. Eleinte csak kevés orvos, pszichiáter, pap, szülõ szólt vissza nekik: „Ti naivok, nem tudjátok, mit beszéltek!” A valóság épp a fordítottja: minden könnyû drog a rászokáshoz, a súlyos függéshez vezet. A marihuanafogyasztás a kemény drog elõszobája. Nyugat-Európában is. Nem véletlen, hogy a napjainkban újra elõszivárgó vita megszólaltatta a hazai pszichiátria egyik legkitûnõbb képviselõjét, a Nemzeti Drogmegelõzési Intézet igazgatóját, Buda Bélát. Az õ írásából idézek.

(A legalizáláspártiak szerint) „. . . a megengedett alkohol vagy nikotin sokkal veszélyesebb, sokkal több kárt okoz, ezeket jó lenne »kiváltani«, és ha könnyen hozzáférhetõk lennének a »puha« drogok, nem térnének át a fiatalok »keményebbre«. A megengedés kikapcsolná a terjesztés és a szállítás, ill. a termelés maffiahátterét, »dekriminalizálná« a használatot, és felszabadítana hatósági erõforrásokat a veszélyes drogok visszaszorítására. A marihuana hatóanyaga különben is elõnyös fájdalomcsillapító, nyugtató hatásokkal is bír, ezért egyes amerikai szövetségi államokban megengedték alkalmazását daganatos betegségek kezelésében (úgy hírlik, ezt most éppen betiltják, viszont Kanadában éppen engedélyezik. . .).

A legalizálás ellen viszont nagyon sok és nagyon nyomós érv szól.

Ezek 3 csoportba oszthatók:

1. A drogfogyasztást nem lehet csak »anyagok« vonatkozásában szemlélni. (. . .) A kémiai »szerkultúrában« az egyik szer általában kaput nyit, és ösztönzõ más szerek kipróbálására és használatára. Való igaz, hogy a dohányzás és az ivás is árt; az a körülmény azonban, hogy ezek a szerek léteznek és megengedettek (tegyük hozzá, számos próbálkozás hiúsult meg betiltásukra), nem lehet indok újabb szerek felszabadítására. A szakemberek régen tudják, hogy a megelõzésnek minden szerhasználat ellen kell hatnia, ezt próbálja meg sokféle (pl. iskolai, közösségi stb.) program. Mindenesetre a törvényes, ill. a tiltott közötti határ azért vízválasztó, és a meg nem engedett drogok használata a »szerkultúrát«  jobban erõsíti, és nagyobb valószínûséggel visz el a veszélyesebb drogok felé. Nem várható tehát az, hogy a fiatalság megelégszik a megengedett »puha« szerekkel.

    2. Nem is annyira »puhák« ezek a drogok! Lehet, hogy a társadalomban jól integrált középosztálybeli fiatalok széles rétege különösebb baj nélkül használ néhány évig ilyen szereket, azután »le tud állni« ezekrõl; de a »szerkultúra« egyik nagy hajtóereje a társadalmi feszültségek, önértékelési zavarok, a felnõtté válási nehézségek elfojtása (néha a »szer« körüli sajátos korcsoportok révén is), a problémás személyiségekben azonban a »puha drogok« már sokféle súlyos következménnyel is járhatnak. Pl. a szorongás kioldásával segítik a pszichológiai fejlõdés leállását, a nehézségek megoldását, és ennek pszichiátriai betegségek kibontakozása lehet az eredménye. Elmagányosodást okoznak, ez is növeli a bajt. Újabban mind gyakrabban látjuk, hogy instabil fiatalokból a marihuanahasználat, a »fû« szorongásos rohamokat vált ki, elõhozza a ma olyan sokat emlegetett pánikszindróma nevû állapotot. (. . .) szaporodnak az adatok, amelyek arra mutatnak, hogy a veszélyek nagyobbak, mint eddig feltételezték, és ezek a legalizálással csak fokozódnának.

    3. Sok praktikus nehézség is elõállna a legalizálással. Eddig még egyetlen szer sem szorított ki más, régebbi szert, csak a szerválogatás vagy a politoxikománia veszélye nõne. Képletesen szólva tiltott és a megengedett közötti »schengeni« határ nem jelentene könnyebbséget a drogellenes küzdelemben, nem segítené a rendõrségek és a bíróságok dolgát, sõt várhatóan új területe nyílna meg a »borhamisításnak«, tiltott »pálinkafõzésnek«, cigarettacsempészetnek. (. . .) Így hát azután a szakemberek nagyobb része (és számos ugyancsak erõs társadalmi mozgalom) inkább a korlátozás, a fokozott tiltás híve lenne.”

 (Buda Béla: „Puha drogok, kemény kérdések”, magánlevél. Majd közlés a Heti Válaszban: 2001.08.31. 77. o.)


Buda Béla bölcs, higgadt, sokat tapasztalt gondolkodását a bioetikai szemlélet jól tudja hasznosítani. Eligazít, s nem ragad bele csak analizáló részletkérdésbe (úgymond a „szer”-be), hanem felülrõl tekinti át a kérdéskört, szintézist teremt.

Egy félmondatára hívom fel a figyelmet. Azt a gondolatot emelem ki szövegébõl, amellyel a felnõtté válás feszültségeire utal. A nemzedéki „érés” elfojtásait, szorongásait nem lehet pusztán rációval, észérvekkel, „agyalással” kezelni. Ide teljes személyiség és teljes szeretet kell. (Mint minden generáció minden korszakában.) Ám itt dõlnek el a generációs elõcsatározások: merre veszi az irányt az adoleszkáló ifjú – a felelõs felnõtt élet értékei felé, vagy ellenkezõleg: a lebegõ, felelõtlen vegetálás felé. Nem közömbös, melyik irányba hívja, taszítja õket a felnõtt szava. Tudjuk, a szenvedély és a szenvedés szó etimológiája nemcsak a magyarban, de a latinban (s annak átvételével több nyelvben) összefügg, összekapcsolódik. Valamennyi szenvedélybetegség egyúttal szenvedésforrás is. Nem mindegy, hogy értelmes kortársaink mit, s hogyan beszélnek errõl. Csak el-elhajítják épp eszükbe jutott „óriási” ötleteiket? („A szót kimondják, ki tudja, kit hogyan talál / A szót leírják, ki tudja, ki hogyan érti. . . / A szó veszélyes fegyver. És van, aki fegyvertelen” – amiként Bródy figyelmeztetett a dalban.) Az értelmiségi véleményformálóknak dönteni kell. Vagy ajánlgatják formailag logikus, de etikailag életellenes érveiket (figyelemre sem méltatva ezek hatását, így akár életveszélyes helyzetet is kreálnak) – vagy képessé válnak igazi értelmiségiként „önmagukra is reflektálni”: másokért, magukért is vállalt etikus felelõsséggel az „igazat” ajánlani, nemcsak a látszat „valót”. E kettõ nem ugyanaz.

3) Farizeizmusok

 „Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz:

»Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg – de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják õk, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de õk maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák õket az emberek.«” (Mt 23,1–5.)


Senki sem kivétel. Egyikünk sem mentes a hibát vétés, a kísértés, a rossz tett elkövetésének esélyétõl. Millió példa jut az emberek eszébe (fõleg a mások által elkövetett) hibákról. Bölcs embereknek saját hibáik tûnnek fel elsõként.

S mégis van olyan, emberre hasonlító lény, amely/aki hibátlannak tartja magát. Ez az emberszabású lény mindig mindent tud, mindent átlát, mindent megítél. Róla beszélt a Názáreti, amikor óva intett a farizeusok kovászától. Szövegeik simák, olajozottak, citációs indexük elsõrendû, szeretnek elöl ülni koncerteken, parlamenti üléstermekben, doktori testületekben – és sajnos az iskolákban és az egyházban is. Az írástudókról, farizeusokról, elfajzott mutánsainkról van szó. Szót sem érdemelnének, ha nem az õ „szakértõi véleményüket” hallanánk nap nap után. Kritikára sem lennének méltók, ha nem volnának tanításközelben, törvényközelben, médiaközelben, oltárközelben. De mivel tanítanak (vagy inkább „oktatnak”), hatnak, néha diktálnak, elnökölnek, igazgatnak – felelõsek sokak életvezetéséért. Emberi életeket hagyhatnak veszni, vagy tehetnek tönkre.

Hallom, a szigorú tekintetû ördögûzõ lelkész megint magabiztosan megítéli és kinyilatkoztatja, mi a rossz, és ki a megszállott. Megfélemlített hívei (akik persze nem az õ hívei, hanem Azé, Akinek õ mégiscsak szolgája volna) szurkolnak, hogy adassék meg számára a megkülönböztetés képessége. Hogy ne csak azt vélje látni, hogy egy ajtófélfán hány ördög ül, hanem azt is, minek van értelme, és minek nincs. Szerinte ugyanis az is értelmetlen, sõt bûnös dolog, ha valaki légzésjavítás céljából tornajógára jár. (Igen, tornára, nem meditációra.) Ítél: a jóga nála fõbenjáró vétek. Hasonlóképpen bûnre vezetõ alkalomnak tart minden hagyományos medicinát, természetgyógyászatot, jóllehet a hiteles õsi gyógyítás sokezer éves emberi tapasztalata magában is egyetemes kulturális érték, nem is beszélve a Názáreti tetteirõl, akinél a gyógyítás nem „csak testi”, nem „csak lelki”, nem is „csak spirituális”, hanem az utóbbiból indulva teljes (holisztikus) egység, a materiálist a transzcendenssel összekötõ abszolút összegzõ gyógyítás. [Ezt a végtelenül természetes s egyúttal természetfeletti gyógyítást a Mester nem könyvtári letétbe vagy múzeumi megõrzésre ajánlotta, de „napiparancsba” adta tanítványainak, hogy a tanításhoz, lábmosáshoz hasonlóan végezzék. Hallom, ítélkezõ szakértõnk most egy ártatlan ifjúsági könyvet tart fõbûnösnek (meg az olvasóit), miközben õ maga felületesen s mélyen elõítéletesen kezeli a mûvet. Megbélyegzõ kampányával persze csak azt érte el, hogy mindenki, aki még eddig nem olvasta, rohan a könyvesboltba a könyvért. A mû amúgy jó mese, valóban olvasásra szoktatja a korábban nem olvasó gyerekeket. Nem is írnék errõl a jelenségrõl – ha kritikusunk az elõítéletes tévtanításait nem szórná oly hatékonyan. Mivel a könyv nem az õ dogmái szerint kezeli a csodát (de hát minden mese sajátos a csodákban), így azonnal „New Age” terméknek deklarálta, s rögvest megpróbálta kiátkozni. Azt már nem vette észre: 1) A gyermekek vallása a mese, a kiskamasznak a mítosz. 2) Minden mese és mítosz (nem dogmatikai módon, de) nyilvánvalóan utal a „láthatatlanra”. 3) A hit már Szent Pál szerint is: viszonyunk a láthatatlanhoz. (A nem látott dolgok valósága, a reménylett dolgok bizonyossága. . .) 4) Minden mesebeli és mitikus csoda a hit csírája. 5) Épp ezek a „varázslatos”, csodás események hozzák a transzcendens közelébe még azokat is, akik soha sem kaptak vallási nevelést. 6) Ez ellen hadakozni fölösleges és nevetséges. E viselkedésben azt tartom ártalmasnak, hogy egy nem olvasáskutató, nem szociológus, nem pszichológus és nem irodalomtudós rögtön úgy nyilatkozik, mintha az említett szakmák szakértõje lenne, s így ítélkezik könyvek és olvasók felett. (Erre a „szakmai túlzásra” több pásztor hajlamos, gyülekezeti vezetõk is nagy sikereket aratnak azzal, hogy nagy erõvel artikulálják elõítéleteiket.) Ám a nagy hangerõ, a megfélemlítõ szigorúsággal együtt sem válik hit és hitelesség garanciájává.]


A nem dogmatikus hívek életébe más szinten is beleszólhat a kioktatás. Akik a hagyományos medicinák és/vagy a természetgyógyászat elfogadói, azok egypár „székben ülõ” farizeus szerint az ördöggel cimborálnak. A farizeus büszke arra, hogy sokféle dogmát tanult, de midõn önhittségében önkényesen kezdi értelmezni az elveket, torzul a tanítás. S ha mindemellett életvezetése egyáltalán nem az Örömhírt terjeszti, hanem a félelem légkörét gerjeszti, magatartása meghasonlik elveivel, s szerepe önmagával. Hiszen éppen tanulmányaiból tudhatná, hogy „a félelem kizárja a tökéletes szeretetet”. A farizeus – tévtanításokkal meghintett – környezetébõl sok emberrel találkozhatunk, akikbõl kibuggyan a félelem s a keserûség, mivel egy „örömhírfelelõs” megbélyegezte, megalázta, szorongással telítette, önbecsülésüktõl megfosztotta, reményüket elvette, amikor megítélte, s „megszállottnak” nevezte õket – szelíd gyógykezeléseikért.

A farizeizmus gõgös mindentudása félreértelmezés, önös, önkényes visszaélés a szellemi hatalommal. Ez is bioetikai téma volna? Igen, az életerkölcs az élethiányban is jelzi az etikahiányt. A perverzió jelzés, a halpusztulás is indikátor a vízminõség mérésekor. Még a halál is az életre utal. A botrány viszont füstöl.


Bioetika, életerkölcs. Ki az, aki alkalmas emberek vezetésére? Ki az, aki arra termett, hogy másoknak mutasson utat, igazságot, életet? S ki az, aki erre eleve alkalmatlan? Ki ítélhet, és ki az elítélhetõ? Még az a szerencsétlen bibliai bûnös is, aki lehajtott fejjel irgalmat kért, meg a haláltusáján az Igazságra tekintõ jobb lator (aki lehetett akár betörõ, gyilkos, zsivány) méltó lehet a kegyelemre. Az agyonkövezések mestere, Saul is közel állt a legundorítóbb farizeussághoz, hiszen igazságtalan tömeggyilkos volt – mégsem marad benne a bûnben, amikor vakító fényességû pálfordulásával hátat fordított farizeusi múltjának, s apostollá válván méltó lett arra, hogy õt is megítéljék.

A kereszténység szerint nem az képviseli a rosszat, aki hibázik. Hanem abban ver gyökeret a gonosz, aki tudja a jó és rossz közti határokat, még kérkedik is tudásával – aztán a tudott Jó ellen fordul. A rosszat tudatosan tevõ, önmagát földicsérõ, de tudásával visszaélve, más szálkái fölött ítélkezõ „gerendabirtokos” tehetség a valódi, lényegi gonosz. Vegyük észre: a farizeusok igen tehetségesek. Szakértõk. Elnöklõk, vezetõk, könyöklõk. A farizeus mindig mindent tud, sõt többet tud, még azt is tudja, mitõl gonosz a szándéka. De vallja: õ – tökéletes.

A farizeizmus ellenfele az alázat. Egyetlen transzcendáló, bûnbánattal, bocsánattal teljes pillanat képes sorsokat, jellemeket megváltoztatni. A képmutató erre képtelen. A farizeusi viselkedés gúnyos, cinikus stílusa nem elsõsorban múltbéli bûnei miatt, hanem mai önhittsége, könyörtelen fölényessége, önigazoló gõgje miatt elfogadhatatlan. Ezt juttatják eszünkbe bizonyos tisztségviselõk, akikbõl szennyes elõéletük után kérkedõ vezetõk lesznek. Õk ajánlanak egyháziaknak és világiaknak tutira befutó erkölcsi megoldásokat. Amit pihent fejjel kigondolnak, leírnak ömlengõ, sima elemzéseikben, azt köteles mindenki tökéletesnek látni. Amit õk nyílt leveleikben a velük szembenálló közvélemény képébe vágnak, az elõtt elvárják a leborulást. A hideg, farizeus technokrata egy valamire képtelen: az alázatra. Gõgös stratégiája, stratagémája van, projektje és többéves terve van. És képe is persze mindehhez. Ám az alázattól viszket, menekül. A farizeus, akinek legnagyobb ereje a félelemkeltés, egy valamitõl fél: az alázattól. Emlékszünk Bulgakov Mester és Margaritájára? A gonosz egyedül a megbocsátástól, az alázattól retteg. (Talán ezért kell nekik is megbocsátanunk. Másé az ítélet.)

 A farizeizmus persze üzlet is, akár a náci beszállítók esetében, vagy a bolsevik elhárítás besúgói hálózatában. Jövedelmezõ foglalkozás, pénzt fial. Biztosan számíthatnak rá, akik álarcukat cserélgetik. A farizeusok nem magyarázkodnak, sõt, visszafordítást manipulálnak tetteikbõl (visszájára fordítás = perversio), így annak kell magyarázkodnia, aki nem kedveli a másságos álságot a farizeusban.


„Aki megbotránkoztat akár csak egyet is e kicsinyek közül, az jobban tenné, ha malomkövet kötne a nyakára, és a tengerbe vetné magát.” Tûnõdést indukál, gondolkodásra ingerel ez a kemény figyelmeztetés. Az Emberfia, aki minden erõszakot elutasított – itt, ebben a figyelmeztetésében mégis a bûnelkövetõt, a megbotránkoztatót biztatná önnön léte megsemmisítésére? Persze, nem ilyen egyszerû a szó. Tudjuk, ez szimbólum-, példabeszéd-jellegû figyelmeztetés, ám meghatározó szemléletû figyelmeztetés. Ehhez hasonlót nem találunk a Názáreti tanításában, csupán a Szabadító elárulójára vonatkozó szavak borzongatnak ugyanígy. („Jobb lett volna meg sem születnie.”) Oka volt, oka kellett legyen annak, hogy az Emberfia kijelölte az etikus élet etikai határait. Nyilván az sem véletlen: senkivel nem volt olyan sok és olyan súlyos etikai vitája, mint éppen a farizeusokkal. Mit jelentsen ez az utókornak? Mi volna a farizeusság ma?

Szakértõi gõg? Foglalkozási ártalom, betegség, bûn, vagy annál is több? Próbáljuk azt képzelni, hogy betegség? Akkor gyógyítható lenne. A foglalkozási ártalom is korrigálható, ha a mûvelõje pályát (életirányt, stílust) módosít. Csak a gõg, azaz a tudatos hiba, az értelmes, okos farizeusi gõg az egyetlen, amihez alig lehet feloldást (feloldozást?) találni. A gõg – rombolást aktivizáló, veszélyes, pusztító erõ. (Sziénai Szent Katalin szerint a világ összes bûne két forrásból ered. Az egyik a kétségbeesés. A másik a gõg. . .)

Mindnyájunkat, akik értelmünket használjuk, elérhet a farizeizmus racionális kísértése. De ne azon tûnõdjünk, hogy sértés-e, vagy párbajt kívánó provokáció, ha valaki a fejünkre olvassa. Inkább nézzünk magunkba, mélyen. A farizeizmus az egyetlen olyan „izmus” (egyszerûbb szóval: bûn) amely nem ér véget, nem „intézõdik el” a megbánással sem. Gyökeres életfordítást, megváltozást igényel. Tetteink megváltoztatásához viszont elõbb a gondolkodásunk megváltoztatására van szükség. A megváltás már megtörtént. Végbement, létezik, jelen van, itt van. S amennyiben a jelenben élünk (s valóban élünk) – még minden lehetséges.

A bioetika, az életetika az a pont, ahol az Igazság találkozik az Irgalommal.


„A dolgok érzésvilága, a szépség szemlélése”

Riminiben aug. 18. és 24. között rendezték meg a „Népek barátsága” XXIII. találkozóját errõl a témáról: „A dolgok érzésvilága, a szépség szemlélése.” A pápa nevében Sodano bíboros államtitkár üzenetet küldött a rendezvény résztvevõinek, amelyben többek között ezeket olvassuk: „Hogyan ne látnánk meg például egy hegy mögé bukó Napban, a tenger végtelenségében, egy arc vonásaiban valami vonzót, ami arra szólít bennünket, hogy elmélyítsük a körülöttünk lévõ valóság ismeretét? Ez a megállapítás késztette a görög gondolkodást annak állítására, hogy a filozófia a csodálatból fakad, amely soha nem szakad el a szépség varázslatától. A szép az igazságot tükrözi, amelyet magához vonz a nagy értékekbõl sugárzó vonzerõ révén. Az érzelem és az értelem így gyökeres egységet alkotnak, és közösen fordulnak a személy egészéhez. A szépség olykor csábító lehet, de ez a torzulás, ahogy erre az evangélium emlékeztet, az ember szívében születõ rossz választás keserû gyümölcse, hiszen »nem az szennyezi be az embert, ami kívülrõl jut a szájába, hanem az szennyezi be, ami az emberbõl távozik«. A szépség szemlélete megnyitja a lelket Isten misztériumának. Már a Bölcsesség könyve megállapítja, hogy a teremtmények nagysága és szépsége nyomán ismerhetjük meg Alkotójukat, a Teremtõt. A szépség pedagógiai, nevelõ ereje révén vezet be bennünket az igazság ismeretébe, végsõ soron pedig Krisztushoz, az Igazsághoz vezet el. Amikor a szeretet és a szépség keresése hitbõl fakadnak, jobban be tudunk hatolni a dolgok lényegébe, és kapcsolatba léphetünk a Teremtõvel, aki minden szép dolog forrása. A keresztény mûvészet legszebb alkotásai csodálatosan igazolják ezt a megérzést, dicsõítve a hit révén az örökkévalóságra hivatott szépséget.”





Szabó Endre

AZ IFJÚSÁGI CSOPORTOK

Jelentõségük és építésük

Mottó: A pokolba egyedül is el lehet jutni,
            a mennyországba csak közösségben!

1. A közösség definíciója

A plébániai életben a közösséget tágabb értelemben az egyházközség jelenti. A következõkben szûkebb definícióként a közösséget az „ifjúsági csoport” szinonimájaként használom – remélem, ez nem vezet fogalmi zavarhoz.

2. A közösség jeletõsége

A közösség az a közeg, mikrokörnyezet, amelyben a fiatal megéli hitét és baráti kapcsolatait.

A közösségben választ kaphat problémáira, dilemmáira, és keresõként (szerintem valamennyi fiatal keresõ) tisztázhatja hivatását.

Minél nagyobb a „látóköre”, a baráti köre, annál inkább tud barátot, valamint párt választani.

Választ kaphat hitében felmerülõ kérdéseire, megtanulhat tudatosan imádkozni (ami felválthatja a gyermekkori „automatikus” imádságot).

„Begyakorolhatja” a késõbbi életében „élesben” elõforduló élethelyzeteket.

A fiatalnak lételeme, hogy beszélgessen, kibeszélje a világ dolgait, azokon filozofáljon.

3. Témafelvezetés

A fiatal (kamasz) életkoránál fogva lázadó. Mindenben kételkedik, kérdéseire választ keres, mivel most tanul meg önállóan gondolkodni. Jelleme még képlékeny, befolyásolható mind jó, mind pedig rossz irányban. Már nem annyira a szülõk, a „duma” érdekli, hanem a tények; elsõdleges a személyes példaadás. Keresi helyét a világban; a kapcsolataiban támadt ûrt, igényt a közösség képes betölteni.

E képlékeny korosztálynak a kereszténység számára történõ „megragadására” és az értékek átadására egy megfelelõ forma a közösségteremtés.

4. A közösségépítés szerepe az ifjúsági katekézisben

A fentiek tükrében szerintem a katekézisnek, valamint a plébániai élet vezetõinek elsõdleges fontosságú feladata a közösségépítés. Szerintem állandósága miatt a katolikus közösségek építésének elsõdleges helye a plébánia kell legyen. Nem feltétlenül az agyonterhelt plébánosnak kell ezt egymagában felvállalnia, hanem emberismeretére alapozva meg kell találnia a plébánián a legmegfelelõbb egyént (hitoktatót), aki elsõsorban szervezõkészsége, kapcsolatteremtése, valamint megfelelõ értékrendje alapján képes elvégezni a közösségszervezõ munkát. Egy vonzó programokkal rendelkezõ közösség képes megérinteni a keresõ fiatalokat.

Maga a közösségépítés hosszabb folyamat. A vezetõ központi feladata az, hogy egy „magot” létrehozzon, amely húzóerõként mûködhet egy késõbbi nagyobb közösségben. A magot mi hozhatja össze? A közös életkori sajátosságokon kívül leginkább a közös gondolkodás, a közös célok, majd késõbb a közös barátságok jelentik a kohéziós szálakat. Valóban félõ, hogy a barátság szintjének megfelelõ szálak nélkül a közösség széthullik.

Ezek alapján a közösségépítés lépései:

A megfelelõ vezetõ kiválasztása.

A „magot” jelentõ néhány ember összeszedése.

A program összeállítása.

A program levezénylése, melynek fókuszában az emberi kapcsolatok építése áll.

A közösségépítés helyzetének idõszakos értékelése, a további fejlõdés keresésével.

Idõszakos konzultáció a plébánossal, más közösségekkel.

5. Közösségépítés

Ha egy közösség nem nyitott új tagok felé, önmagába fordul, az halálra van ítélve, elsatnyul. Ezért nagyon fontos, hogy egyedi jellegzetességei mellett más csoportok felé is nyitott legyen. Ennek nagyon jó példája az ifjúsági vezetõk képzése. Ez annyit jelent, hogy egy ifjúsági közösség gyermekvigyázással is foglalkozik, vagy a fiatalok náluknál eggyel kisebb korosztályba tartozó gyerekekkel foglalkoznak. Ez amellett, hogy közvetlenül is hasznos, segíti õket a családi életre történõ felkészítésben, valamint az önzetlenség megtanulásában, gyakorlásában. Persze az ilyenfajta vezetéshez némi képzettség sem árt.

A programok mibenléte kulcsfontosságú, a következõ részben ezért külön bekezdést szánok a kérdésnek.

6. Közösségek szerepe az ifjúsági katekézisben

a. Ifjúsági élet a plébánián

Mit is jelent ez? Azt, hogy egy jól mûködõ (ideális) plébánián az ifjúsági közösségeknek bele kell tagozódniuk a plébániai élet egészébe, a többi közösségekkel szerves egységet kell alkotniuk. Ez egyszerûbben fogalmazva annyit jelent, hogy sok olyan program és terület van egy plébánián, ahol ezek a csoportok egymást kiegészítve együttmûködhetnek (plébániai bál, búcsú, sportversenyek, kirándulások, színdarabok, húsvéti, karácsonyi, karitatív rendezvények stb.).

b. Közösség – a katekézis

Mást kell magában foglalnia egy egyetemista és egy gimnazista katekézisének. Mindkettõ célja végül is a családi életre, a hivatásra történõ felkészítés; de mivel ezek az ifjak két külön élethelyzettel rendelkezõ korosztályba sorolhatóak, más és más szinten, valamint némiképp más témával kell foglalkozniuk. Mindenesetre a közös problémát jelentõ kérdések felvetése, valamint „helyretevése” egy életre szóló útmutatást jelenthet a fiatalnak. Lényeg, hogy az adott probléma megoldását egy más ember személyes példáján keresztül ismerjék meg, hiszen ebben az életkorban „nem a duma számít”.

Például a szexuális önuralommal kapcsolatos kérdésben, ha egy családapa vagy egy fiatalabb atya számol be õszintén személyes – felelõs életre irányuló, kísértésektõl bizonyára nem mentes – törekvésérõl, magából egy darabot adva, akkor ez biztos, hogy megérinti õket. Ugyanakkor egy ilyen mély problémának az alapos, közösségben történõ megbeszélése erõt adhat személyes küzdelmükhöz.

c. A fejlõdés útjainak keresése (mindig van erre lehetõség,
megelõzendõ a közösség romlásnak indulását)

Meg kell vizsgálni a közösséget vezetõnek (a hitoktatónak) a közösség továbbfejlõdésének a lehetõségét is. Ebben nehéz tanácsot adni, hiszen ezek annyira közösségre szabottak, talán csak néhány szempontot érdemes megemlíteni. Hogyan lehet más közösségekkel kapcsolatot teremteni plébánián belül és azon kívül is? Milyen tevékenységekkel lehet bõvíteni az addigi programokat (szerepel-e már természetjárás, karitatív tevékenység, színdarab stb. a közösség programjában)? Milyen csoportokat lehetne bevonni a közösség munkájába? Van-e olyan fiatal, akit tovább lehetne képezni a közösségvezetõ tanfolyamokon (hajszoló stb.)?

Álljon itt egy élõ példa. Egyik budapesti plébánián 10 éve családközösség alakult, és az jól is mûködik. 3 éve a megnövekedett létszám miatt a személyesebb beszélgetések és a mélyebb imádság biztosítására kisebb közösségeket hoztak létre. Kb. 5 éve foglalkoznak fiatalokkal, elõször segítõként alkalmazva õket, de egyre inkább serkentvén õket arra, hogy a közös programok nyújtásán túl a helyi káplánokkal együttmûködve saját közösséget hozzanak létre. Ez jelenleg ígéretesen folyik, és most egy további fejlõdési pontot jelenthet az, hogy már a családok cseperedõ gyermekeinek a vallásos nevelése céljából is saját közösségeket hozzanak létre a fiatalok vezetésével és „kiképzésével”. Úgy tûnik, hogy ez most a fejlõdés iránya.

d. A programok

Nagyon fontos kohéziós erõt jelentenek a közös programok, a közösen átélt élmények. A színdarabok (pl. egy középkori passiótörténet eljátszása nagyon mély közös élmény lehet), közös kirándulások, nehezebb túrák nagyon fontos közösségformáló erõt jelenthetnek. Fiatalok elvitele az elfekvõkbe, a hajléktalanok, a mozgássérültek közé jellemük fejlõdéséhez nagyon fontos „adalékot” szolgáltathat. El lehet vinni a fiatalokat 8-10 gyermekes nagycsaládokhoz, be lehet szervezni õket az ilyen jellegû családok házimunkájába, vagy több helyen ez a korosztály jelenti a karitatív munka gerincét. (Lehet, hogy az ilyen tevékenységek a hitoktatásnál is többet érnek?!)

7. A várható eredmény

Amennyiben egy közösség jól mûködik, a fiatal olyan alapokat kaphat, amelyek egész további életét befolyásolhatják. Tisztázhatja élethivatását, életre szóló barátokat, házastársat nyerhet, valamint egy olyan közegben válik érett felnõtté, amely Krisztust követõ, amelynek értékrendje más, mint a világé; ilyen módon a világ szennyétõl védett közeg fogja körülvenni.

Végezetül egy olyan normál óra programját részletezem, amelynek témája a közösség.


Rövid közös imádság

Hogy vagy? Rövid személyes beszélgetés az elmúlt idõszakról.

Témafelvetés, esetleg meghívott elõadóval. (1–2. pontok)

A téma megbeszélése (3–6. pontok)

Konklúziók levonása (7. pont)

Ének, szabad imádság

Befejezés rövid közös imával






Szigeti Szabolcs

„IFJÚSÁGI ÉRTÉKREND – VALLÁS”

címmel rendezett konferenciát a Barankovics Akadémia, illetve a jezsuiták két intézménye – a Kerkai Jenõ Egyházszociológiai Intézet és a Faludi Ferenc Akadémia – április 23-án délután a PPKE JÁK dísztermében. A konferencia célja az volt, hogy látképet adjon a magyarországi és a Kárpát-medencében élõ magyar fiatalok értékrendjének, vallásosságának alakulásáról, mely témákat a Faludi Ferenc Akadémia Vallás-, Ifjúság- és Értékrend-szociológiai Mûhelyének (FIVÉSZ) tagjai két éve tanulmányoznak. A konferencia elõadói az ifjúság és a vallásosság témakörével foglalkozó kutatók, illetve kutató aspiránsok voltak: dr. Bauer Béla, az Ifjúságkutató Intézet igazgatója, dr. Gábor Kálmán, az Oktatáskutató Intézet igazgatója, dr. Gereben Ferenc, a PPKE BTK szociológiai tanszékének tanára és a Faludi Akadémia FIVÉSZ mûhelyének vezetõje, dr. Tomka Miklós, a PPKE BTK szociológiai tanszékének vezetõje, Rosta Gergely, a PPKE BTK tanársegédje és a Faludi Akadémia FIVÉSZ mûhelyének titkára, Kiss Tamás, a kolozsvári Max Weber Szakkollégium tagja és az ELTE Ph.D. hallgatója, Görgöy Rita, az Apor Vilmos Katolikus Tanítóképzõ tanársegédje és Kolozsvári Judit, a Faludi Akadémia FIVÉSZ mûhelyének tagja.

Gábor Kálmán az egyetemista korú ifjúság értékrendjének változásával kapcsolatban azt emelte ki, hogy egy már szociológiailag érezhetõ, de még nem túl erõs fordulat figyelhetõ meg az ifjúság körében. A jelenséget elsõsorban azzal magyarázta, hogy a felsõoktatási lehetõségek gyors bõvülésével nagyobb számban kerülnek be az egyetemekre, fõiskolákra a vidéki fiatalok, akiknél a tradicionális értékekhez való ragaszkodás erõsebb. Ugyanakkor a többgenerációs értelmiségiek egyetemista korú gyermekeinél is kimutatható a hagyományosabb értékekhez való erõsebb kötõdés.

 Tomka Miklós a fiatalok vallásosságának változása kapcsán arra mutatott rá, hogy a fiatalok elvallástalanodási tendenciája megállt. A tendencia megtörése nem a mai harminc év alatti generációknál következett be, hanem a tendencia megtorpanása már világosan kimutatható a negyven év alatti generációknál is. Különösen érdekes az, hogy a korábbi évtizedekkel szemben napjainkban a magasabban képzett fiatalok erõsebben kötõdnek hitükhöz. Nyugat-Európával szemben Kelet-Európában azt láthatjuk, hogy a megtérõk aránya meghaladja a hitüket elvesztõkét. A megtérésekkel kapcsolatban azonban fontos kiemelni, hogy az intézményes vallási kontroll tömegesen egyelõre nem tud tartós és mély befolyást gyakorolni a megtérõk vallási tudására.

Rosta Gergely az Ifjúság 2000 kutatás vallási részeinek fontosabb megállapításait ismertette, amelyet a 15–29 éves fiatalok között végeztek reprezentatív statisztikai módszerekkel. Ezek szerint az egyház tanításait követõ módon a fiatalok 10%-a vallja magát vallásosnak, ugyanakkor maga módján vallásosnak nevezte önmagát a fiatalok 50%-a. Az utóbbi szám majdnem kétszerese a kilencvenes évek elején végzett kutatási felmérések által kimutatott aránynak. Ateistának a fiatalok mindössze 10%-a vallja magát. A megkérdezettek 40%-a vallotta magát katolikusnak, 45%-a pedig semmilyen felekezethez nem sorolta magát. A kutatás alapján egyértelmûen tévesnek tûnik az a korábbi hipotézis, hogy a vallásukat aktívan gyakorló fiatalok inkább az anyagilag és kulturálisan hátrányosabb társadalmi csoportokból kerülnek ki. A falvakban általában a rendezettebb anyagi körülményekkel rendelkezõ fiatalok gyakorolják nagyobb rendszerességgel a hitüket, míg városokban inkább az értelmiségi fiatalok a rendszeresebb templomba járók.

Gereben Ferenc, Görgöy Rita és Kolozsvári Judit azt mutatták be, hogy a kárpát-medencei fiatalok vallásosságában igen nagy eltérések találhatók. A legvallásosabb fiatalok Kárpátalján és Székelyföldön élnek, Vajdaság tûnik a legmodernizáltabbnak, míg Felvidék követi leginkább a magyarországi trendeket.

Bauer Béla az Ifjúság 2000 és a Mozaik 2001 kutatás kapcsán azt ismertette, hogy a fiatalok 68%-a olyan családból származik, ahol a szülõk legfeljebb szakmunkásvégzettséggel rendelkeznek, 24%-nál pedig csak általános iskolai végzettségûek a szülõk. Úgy tûnik, hogy napjaink ifjúsága elfogadóbb szülei értékrendje iránt, mint a hetvenes évek elején voltak a fiatalok. Akkor a fiatalok 23%-a, jelenleg a fiatalok 45%-a helyesli szülei értékrendjét. Kimagaslónak tûnik Székelyföld, ahol a válaszadó fiatalok 53%-a követi szülei értékrendjét.


A konferencia zárásaként az elõadók röviden kitértek az ifjúságkutatás helyzetére. Egybehangzóan jelentették ki a kutatók, hogy a továbbiakban is fontos hangsúlyt kívánnak fektetni az ifjúságkutatásra. Kiemelkedõ jelentõségûnek találják a fiatalok kulturális kötõdéseinek, szokásainak, közélethez való viszonyuknak, vallásosságuknak és értékrendjének további alapos vizsgálatát, nyomon követését. Fontosnak tartják a helyi szintû és jól megfogható társadalmi részcsoportok kutatását. Gábor Kálmán bemutatta azokat a felméréseket is, amelyeket a Pepsi-szigeten már hatodik éve végeznek. A kutatásokat nagyban akadályozza a pénz hiánya és a felkészült kutatók alacsony száma.





Keresztesné Várhelyi Ilona

CSODÁLATOS „HALFOGÁS” ZÁNKÁN

Augusztus 5–11. között a Kárpát-medence katolikus közösségeinek mintegy 1500 képviselõje találkozott Zánkán a Háló mozgalom szervezésében megrendezett táborban.

A háló gazdag értelmû jelkép. Jézus a hálójukkal foglalatoskodó halászok közül választotta elsõ tanítványait, akik aztán – az õ szavára – reménytelen helyzetekben is kivetették a hálót, elõbb csak a tóba, késõbb az emberek közé is. Emberhalászként ma a nemzeti lét és a társadalom mélyére kell evezni a bõséges fogásért. Közben tisztogatni, javítgatni is kell a hálót. Ilyesmi történt Zánkán.

A Háló nem akar új lelkiségi mozgalommá válni, hanem a különféle katolikus közösségek tagjai között az élõ, személyes kapcsolatok építését segíti. Azt a hiányt ismerte fel tizenkét évvel ezelõtt Puchard Zoltánék baráti társasága, hogy az egyre szaporodó katolikus közösségek hajlamosak a bezárkózásra, és saját közösségük lelki(ségi) értékei mellett nemigen ismerik egymás kincseit. Eltávolodott egymástól a különbözõ korosztályok vallásgyakorlata. A határokkal szétszabdalt Kárpát-medence magyarságának hitéletérõl alig volt tapasztalata a különbözõ tájegységeken élõknek. A Háló tehát a kapcsolatépítés, a találkozás helye kívánt lenni, s lett is a közösségek helyi, regionális, országos és nemzetközi találkozói által. A mozgalom senkit nem akar máshová „átcsoportosítani”, de a sok száz közösség ma már meg tudja osztani egymással egyházunk kimeríthetetlen gazdagságát.

Az évek és a találkozók során „behálózott” sok száz közösség mind területi, mind életkori, iskolázottsági és lelkiségi szempontból igen sokszínû; szerzetesrendektõl a rózsafüzér-társulatokig, ifjúsági közösségektõl értelmiségi mozgalmakig, Erdélytõl a Délvidékig, a Felvidéktõl és Kárpátaljától Horvátországig. Természetesen az anyaországi katolikus szervezetek, lelkiségi mozgalmak sokféleségét, püspökök, papok és világiak testvéries közösségeit is fellelhetjük a Hálóban. A zánkai nagytáborban a másfélezer résztvevõ mellett nyolc püspök – köztük pl. a padovai Antonio Mattiazzo és Seregély István érsek – és a mintegy nyolcvan pap és szerzetes képviselte a közösségbe szólító Jézust. A színeváltozás ünnepén – a nyitó szentmisén – a Tábor-hegyre kapott meghívást minden résztvevõ, aki a Kárpát-medencét formázó völgyszínpad oltárát körülvette. Az éjszakai virrasztás gyertyafényes gyónásai papoknak és világiaknak egyaránt emlékezetesek maradnak.

A tábor világi résztvevõi között moldvai csángókat éppen úgy láthattunk, mint neves személyiségeket, Habsburg Györgyöt, Dávid Ibolyát, az elõadók között üdvözölhettük többek között Jókai Annát, Andrásfalvy Bertalant, vagy a felvidéki református püspököt, Erdélyi Gézát. Találkozhattunk egykori miniszterrel és mai államtitkárral, a díszvendégként meghívott, tízéves Duna TV vezetõ munkatársaival, protestáns teológusokkal is, de a legbensõségesebb kapcsolatok talán a nyolc altáboron belül születtek meg. Az elõadásokat és kiscsoportos beszélgetéseket a közös imádság emelte istenélménnyé. A meghívott mûvészek és együttesek mûsora, a játékok, kirándulások és a közös éneklés kultúránk gazdagságát és keresztény szellemiségét bizonyította. Mindez együtt az új évezred kihívásaira adható katolikus és magyar válasz megfogalmazásához segítette a jelenlévõket.

A háló a misszió eszköze. Ez a háló akkor jön létre, ha a függõleges: Isten és ember közötti, és vízszintes: ember és ember közötti szálakat tartósan és szabályosan összekötjük. Illyés Gyula szavait láthattuk beigazolódni: „nem fog a háló egy-egy szeme halat.” A kötés – a háló minden szeme – megbízható kapcsolat, kereszt. A Háló ilyen kapcsolatkeresztek sokasága. Áldozat és lehetõség, felelõsség és öröm, egyházunk feltámadásának ránk bízott eszköze.

A Háló mozgalom most a tónál – a Balaton mellett – mutatta meg, mire is képes. Az egy hétig tartó együttlét során – a sûrû program és az esõs idõ miatt – sokan a Balatont csak távolról látták, mégsem távozott senki elégedetlenül. Tervek fogalmazódtak meg, hogyan lehet újabb „szemeket” kapcsolni a Hálóhoz, hol kell javítgatni, hogy el ne szakadjon, és készen álljon akkor is, ha nem kedveznek az áramlatok. . .

Nem lehet említés nélkül hagyni azt a hallatlan nagy teljesítményt, amit a tábor szervezése, elõkészítése, lebonyolítása jelentett. Munkaigényes pályázatok sokasága biztosította az anyagi terhek arányos megosztását. Az országos és regionális vezetõk összehangolt munkájának köszönhetõ az utazások megszervezése. Az egyház egysége mutatkozott meg a püspökök, papok, civilek zavartalan, baráti együttmûködésében a programok, elõadók kiválasztásánál, s abban, hogy még a világi elõadók közül is sokan példát mutattak közös ügyeink önzetlen szolgálatára. A naponta megjelenõ Tavilap címû tábori újság jól szolgálta és tükrözte a közösség munkamegosztásban rejlõ erejét, de figyelmeztetett az egyházi média felelõsségére és nélkülözhetetlenségére is.

A tábor szervezõi, elõadói és vendégei, hat ország magyar katolikusai – ha más-más indítékkal is – boldogan tudták együtt énekelni a Te Deum-ot és a magyar Himnuszt. A fáradozás nem volt hiábavaló.