SZEMLE

Pázmány Péter és kora. Konferencia, Piliscsaba, 1998. május 21–23. Pázmány Irodalmi Mûhely. Tanulmányok. Szerkesztette: Hargittay Emil. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2001, 436 oldal.

Az elmúlt alig fél évtized programadó törekvései és történései alapján minden különösebb jóstehetség nélkül is arra lehet következtetni, hogy jelentõs fordulat elõtt áll a modern Pázmány-kutatás, vagy talán inkább már be is következett e fordulat a Pázmány-filológiában és -recepcióban. Az erre mutató biztató jelek – mindenekelõtt Õry Miklós, Szabó Ferenc, Bitskey István és Hargittay Emil szövegkiadásai, új adatai, vizsgálódási szempontjai, elmélyült interpretációi révén – már korábban is láthatók voltak, s a Lukács László és Szabó Ferenc szerkesztette 1987-es évfordulós gyûjtemény, a Pázmány Péter emlékezete még nyilvánvalóbbá tette azokat. Az 1998 májusában az érsek nevét viselõ piliscsabai katolikus egyetemen rendezett konferencia pedig valójában bejelentette a korszakváltás tényét a magyar egyház- és mûvelõdéstörténeti kutatás e rendkívül fontos területén.

A tanácskozás, mely a – mostani kötet fedõlapján is olvasható – Pázmány Péter és kora címmel hívta hadirendbe az új közlendõvel rendelkezõ szakembereket, két szempontból is figyelemre méltó határköve a Pázmány Péter életére, életmûvére és annak tágabb összefüggéseire figyelõ tudományoknak. Határkõ egyrészt azért, mert a társtudományok mûvelõinek mind szélesebb összefogásával – teológia-, filozófia-, irodalom-, szemiotika-, diplomácia- és jogtörténet, történettudomány – a mai igényeknek megfelelõ inter- vagy még inkább multidiszciplinaritás jegyében, egy új kutatógenerációt is kinevelve sikerült az életet és munkásságot új megvilágításba állítani, illetve visszahelyezni abba a történeti kontextusba, kortársi fizikai és szellemi környezetbe, amelybõl vétetett. Másrészt határkõ azért is, mert itt és ekkor fogalmazódott meg az a – mára már jeles gyümölcsöt is termõ – igény, mely egy új, a jelenkori tudományos textológia követelményeinek eleget tevõ kritikai kiadás munkálatainak alapkõ-letételéül szolgált.

A konferencia anyagát tartalmazó kötet több is, kevesebb is, mint az elhangzott elõadások szövege. Kevesebb, mert az ott hallott harminchárom dolgozat közül huszonhét olvasható benne. Szerencsére, s ez a szerkesztõk bölcs rugalmasságának ékes bizonyítéka, több is: mivel a felolvasottnál terjedelmesebb változatokat közölnek, négy írás pedig a tanácskozás után, vagy éppen annak inspirációjára született meg, s az elhangzottak igen hasznos kiegészítésének bizonyult.

A könyv – és természetesen az ülésszak – legjellemzõbb hozadéka, hogy a tanulmányokat olvasván – a komplex kutatások fényében – Pázmány alakja és jelentõsége tovább nõ az idõben. Minél több és minél apróbb részletet tudunk meg mûködésének számtalan terepérõl, annál fontosabb, annál karakteresebb, és – ezt külön kiemelendõnek, a gyûjtemény nagy pozitívumának tartom – mind emberibb lesz figurája, tevékenysége pedig mind meghatározóbb a magyar kultúrhistória különbözõ ágaiban, a XVII. század és a barokk kor szellemi alakításában.

A harmincegy tanulmány szerzõjének érdeklõdési köre kiterjed a hatalmas és sokirányú munkásság szinte minden területére: a tanártól az egyházszervezõn, egyetemalapítón, írón, teológuson és retorikailag kimûvelt vitapartneren át a politikus diplomatáig. Egy rendkívüli egyéniség portréját rajzolják meg – más-más nézetbõl. Új kutatások új adatainak vagy eredményeinek, eddig ismeretlen tényeknek, momentumoknak, friss szempontoknak, vagy éppen már ismert, de figyelembe nem vett, netán félremagyarázott vagy másként csoportosított összefüggéseknek segítségével.

A teológus Pázmány – korábbi monográfiájában megrajzolt – képét finomítja-árnyalja tovább Szabó Ferenc, Szent Tamás szerepét vizsgálva a pázmányi teológiai rendszerben. Hasonlóan közelebb kerülhetünk Pázmány forrásaihoz a Suárez hatását részletezõ Rokay Zoltán, vagy a grazi filozófiaprofesszori munkásságot új dokumentumokkal is gazdagító Paul Richard Blum kutatásai révén.

A kötet törzsanyagát kitevõ íráscsoport választja megközelítési módszere alapjául a hitvitázó vagy a prédikációszerzõ retorikai képzettségére, forrásaira, technikájára, nyelvi megoldásaira irányuló vizsgálódást, felfedve ezáltal a Pázmány-mûvek legfontosabb szövegszervezési titkait és jellegzetességeit, hatásuk, olvasmányosságuk nyelvi-szerkezeti okait és összetevõit. (J. Újváry Zsuzsanna, Thimár Attila, Keisz Ágoston, Gyõri Levente, Bartók István, Balázs Géza írásai)

Hiller István – a Habsburg-udvari élet alapos ismeretében – a politikus, a fõkancellár Pázmány helyét és valós súlyát és szerepét, a császári irányításra gyakorolt hatását keresi, Tusor Péter pedig vatikáni kutatásai nyomán azokra a diplomáciai háttérmozdulatokra mutat rá, amelyek Pázmány – egyébként szívesen vállalt – 1632–34-es állandó római követségét hiúsították meg.

Új életrajzi adatokkal, Pázmány Péter széles körû tevékenységének, szellemi érdeklõdésének és tájékozódásának, személyes kapcsolatainak, kortársai mûveihez fûzõdõ viszonyának, a Koránról vagy a protestáns bibliafordításokról kialakított véleményének, utóéletének ismeretlen mozzanataival szolgál Bitskey István, Voigt Vilmos, Horn Ildikó, Bajáki Rita, Dobrovits Mihály–Õze Sándor, Szabó Péter, Horváth Mária, Zlinszky János, G. Etényi Nóra, Barta László, Fukári Valéria, P. Vásárhelyi Judit, Ács Pál és Kovács Sándor Iván tanulmánya.

A hitviták korának levegõjét, s azt a szellemi környezetet idézi meg Gábor Csilla, Szelestei N. László, Báthory Orsolya és Käfer István írása, amelyben az egyetemalapító esztergomi érsek élt és dolgozott. Teszik ezt a szó szoros értelmében is, amikor eddig javarészt kiaknázatlan naplók és egyéb dokumentumok Pázmányra vonatkozó bejegyzéseivel gyarapítják intimebb ismereteinket.

A konferencia és a kötet szervezõje-szerkesztõje, Hargittay Emil elmélyült tanulmánya, mely Pázmány Péter legalapvetõbb alkotói módszerét, a kompilációt s az önidézetet helyezi vizsgálata fókuszába, már átvezet a gyakorlati hasznosítás területére. Megrajzolva ugyanis a Pázmány-mûvek családfáját, s feltárva azt a rendkívül összetett viszonyt, amely az egyes szövegek között fennáll, bemutatva, hogyan torkollanak azok a fõ mûként számon tartott Kalauzba, s miként ágaznak el a Kalauzból, létrehozza a tervezett Összes Mûvek új kritikai kiadásának textológiai bázisát. Amibe legalább ekkora súllyal beletartozik az is, hogy Pázmány állandóan tovább dolgozott már megjelent szövegein is: javította a hibákat, átírt egyes részeket, kiegészítette-továbbgondolta mondanivalóját. Utólag pótlapokat köttetett könyveibe, s azokon folytatta korábbi gondolatmenetét – jelentõsen  bõvítve ezáltal írásai terjedelmét. Az efféle ún. „munkapéldányok” óriási filológiai-textológiai jelentõséggel bírnak, s régi magyar írásmûvészetünk kuriózumai.

Az ultima manus, az utolsó kéz elvét szem elõtt tartva, ezeket a szerzõi változatokat figyelembe véve alakítják ki szövegüket a kritikai kiadás sajtó alá rendezõi. Hargittay Emil körül a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen ugyanis kialakult egy komoly fiatal kutatói és sajtó alá rendezõi kör (köztük Ajkay Alinka, Sz. Bajáki Rita és mások), mûhely, virtuális „Pázmány-intézet”, amely más társakkal és külsõ szakértõk segítségével vállalkozott e hatalmas feladatra. Minden tiszteletet megérdemlõ munkájuk immár három kötetben testet is öltött: Pázmány Péter elsõ három magyar nyelven megjelent munkáját, a Magyari István sárvári prédikátorral vitatkozó Feleletet (1603), a Tíz bizonyságot (1605), s az 1606-os Imádságos könyv ultima manusát õrzõ 1631-es redakcióját rendezték sajtó alá, az Universitas Kiadó gondozásában. A szövegek modern tudományos igényû megjelentetése – a hozzájuk készített és nagy szakmai érdeklõdéssel várt jegyzetapparátust majd külön kötetekben vehetjük kezünkbe – nemcsak a Pázmány-filológia, hanem az egész régi magyar irodalomtörténet ritka pillanata, ünnepi eseménye, amelyhez méltón társul Hargittay Emil és a Balassi Kiadó nagyszabású vállalkozása, a központi mû, az Igazságra vezérlõ Kalauz ultima manusnak számító, „sok helyen jobbítván kibocsátott” harmadik, 1637-es kiadásának hasonmás kötete.

Jankovics József

Újabb magyarra fordított Jézus-könyvek

1) Jacques Duquesne: A Názáreti Jézus. Magyar Könyvklub. Budapest 1997, 302 oldal.

2) J. R. Porter: Jézus Krisztus. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa. Magyar Könyvklub, Budapest 1999, 240 oldal (A/4-es ív), 221 színes képmelléklettel.

3) Joachim Gnilka: A Názáreti Jézus. Üzenet és történelem. Szent István Társulat Budapest, 2001, 390 oldal.

A Magyar Könyvklub két fontos Jézus-könyvet tett közzé: J. Du- quesne mûvét franciából, Porter pazar kiállítású munkáját angolból fordították magyarra. Mindkettõ (miként Gnilka könyve is, amelyrõl majd késõbb szólok) a Názáreti Jézus és a hit Krisztus ismert problémakörével foglalkozik. (Lásd Nemeshegyi Péter cikkét: Távlatok 17–18.) Tehát a történeti-kritikai és a szerkesztéstörténeti módszer segítségével igyekeznek – több-kevesebb sikerrel – „rekonstruálni” a Názáreti Jézus történetét és eredeti üzenetét, megkülönböztetve mindazt, amit a húsvét után megalakult keresztény közösség, az õsegyház az egyes evangéliumokban már mint saját hitének „értelmezését” hozzáadta a „valódi” Jézus alakjához és „hiteles” mondásaihoz. (E kérdésrõl lásd még Nemeshegyi Péter „A valódi Jézus keresése” címû cikkét: Távlatok 26, 839kk. Itt a teológus bírálja – Vermes Géza felfogásán kívül – Karl Herbst A valódi Jézus c., Jézus alakját és üzenetét eltorzító könyvét is. Ezt Gromon András fordította, és az Elpídia kiadó terjeszti, miként Sárdy Péter Jézus kincse emberek kezében címû, Herbst nézetéhez közel álló, nagyon is szubjektív Jézus-értelmezését.) Késõbb én magam jeleztem (Távlatok 47,3–9), hogy a názáreti Jézus újabb megközelítései fokozottabban felhasználják a korabeli judaizmus társadalmi-kulturális-vallási helyzetének leírásait, a kumráni leleteket, az apokrifeket stb., hogy jobban érzékeltessék azt az élethelyzetet, amelybe a zsidó Jézus beleszületett, majd messiási mûködését kibontakoztatta. Tény az, hogy a korábbi, kissé „monofizita” befolyást rejtõ szemlélet után most, szemben Jézus istenségének egyoldalú hangsúlyozásával, inkább „valódi” emberségét emelik elõtérbe, és nemegyszer az ellenkezõ végletbe esnek.

Duquesne és Porter, valamint Gnilka érdeme az, hogy a történeti/kritikai és a formatörténeti módszert alkalmazva is megõrzik a kellõ egyensúlyt, amikor ismertetik a véleményeket, értelmezéseket. A francia Duquesne munkája olvasmányos, lendületes stílusban megírt Jézus-történet (nem életrajz!). Bár számol a szakemberek (exegéták, történészek, teológusok) szakszerû kutatásaival (ezekre idõnként hivatkozik is), nem merül el a részletes elemzésekben. Megbízható értékítélettel összegezi az újabb eredményeket. Megmutatja azt, hogy a kutatók általános véleménye szerint Jézus valóságos létezését számtalan történeti bizonyíték hitelesíti. Rávilágít arra az újdonságra, amit Jézus az ószövetséghez viszonyítva hozott üzenetében, Isten-képében. Duquesne könyve lezárul Jézus feltámadásával, amely – a jelenések tanúsítását nem számítva – már a hit misztériumához tartozik. A tanítványok találkoztak az élõ, feltámadott Jézussal, és tanúságtételükért életükkel fizettek. „Nincsen senki, aki ezt bizonyítékokra támaszkodva megítélhetné. Mindenkinek joga van a kételkedésre. Az az Isten, akit Jézus hirdetett, oly mértékben tiszteletben tartja az ember szabadságát, hogy akár kételkedni is lehet Benne, vagy, meg lehet tagadni Õt.” A történelem meg tudja állapítani Jézus hatástörténetét, ami „felforgatta a világot”. (Duquesne végkövetkeztetése.)

A pazar kiállítású – albumszerû – Porter-könyv hasonlóképpen a történeti-kritikai módszert követi, számol a legújabb kutatásokkal, a különbözõ véleményekkel. Ez a mû továbbmegy, mint az elõzõ, mivel részletesen foglalkozik a hit Krisztusával is. A következõ nagyobb részekre tagolódik: Palesztina Jézus korában; Jézus élete; Jézus tanítása; Jézus alakjának értelmezései; Jézus a mûvészetben. A szövegek mellett mûvészi színes reprodukciók, valamint térképek láthatók; egy-egy részletkérdést külön is bemutat, összefoglal a margón vagy egy bekeretezett részben (a fõszövegekben hivatkozások vannak ezekre). A név- és tárgymutató lehetõvé teszi, hogy a könyvet amolyan lexikonként használhatjuk. Vagyis nem egyvégbõl olvassuk, hanem tanulmányozzuk, újra meg újra elõvesszük, hogy bizonyos kérdéseket világosabban lássunk. A fordító néha tévesen „elírta” egy-egy hittani tétel (dogma) megnevezését. Pl. amikor Mária szüzességérõl, Jézus szûzi foganásáról van szó, „Mária szeplõtelen fogantatását” írja. (65, 68, 69. oldal; a 68. oldalon „Jézus szeplõtelen fogantatásáról” beszél.) A szaklektornak jobban kellett volna figyelnie ilyen pontatlanságokra.

Bizonyos kérdések, vélemények ismertetése esetleg megzavarja a szakkérdésekben nem járatos hívõ olvasót. Kiegészítésül ezért a Szent István Társulatnál megjelent J. Gnilka-könyvet ajánljuk. Szaktudományos munka, kissé száraz olvasmány. Szinte kizárólag német és angol nyelvû szaktekintélyekre hivatkozik (hiányzik a francia irodalom). A szerzõ újszövetségi bibliakutató, tagja a pápa által kinevezett Nemzetközi Teológiai Bizottságnak. A könyv német eredetijének második kiadása 1991-ben jelent meg. (Fordították: Kõszeghy Miklós és Odrobina László.) Gnilka elsõ fejezetében tájékoztat a Jézus-kérdés történetérõl (Reimarustól napjainkig), majd fontos eligazítást nyújt a módszerrõl, ti. arról, hogy az újabb kutatók milyen kritériumok alapján „mennek vissza” a hit Krisztusát tükrözõ evangélium végleges szövegétõl a történeti Jézusig, hogyan rekonstruálják Jézus „eredeti” mondásait, „történeti” tetteit. A szerzõ aztán be is mutatja a módszer alkalmazását végig a könyv egyes fejezetein. Ezért tankönyvnek is a használható (pl. szemináriumokban; vagy teológiát tanuló világiak számára ajánlhatjuk).

Jézus üzenetének a középpontjában az Isten országáról szóló örömhír áll (V. fejezet): e központi kinyilatkoztatás fényében vizsgál a szerzõ minden más kérdéskört. A központi eszme mindig visszatér az egyes fejezetekben: A tanítványok, követés, életstílus; Izrael, Isten népe és az Egyház; Az útmutatás; Jézus küldetésének tekintélye; A konfliktus és Jézus utolsó napjai; A per és a kivégzés. Jelentõs az Egyházról szóló rövid (7.) fejezet. A modernista A. Loisytól kezdve, egy bizonyos liberális-protestáns biblikus teológia szívesen hangoztatta a francia kiközösített pap hírhedt mondását: „Jézus meghirdette az Isten országát, de helyette az Egyház jött el.” Ez teológiailag tarthatatlan, amint Gnilka is hangoztatja. Jézus az újszövetségi Isten népét elõkészítette, amikor látta, hogy az általa felkínált üdvösséget Izrael elutasítja. „Az apostolok és a korai keresztény misszionáriusok  is megtapasztalták, hogy Izrael elutasítja az evangéliumot. A helyzet szükséges teológiai következménye volt, hogy odafordultak az idegen népekhez is, hiszen ez a magatartás elvileg benne rejlett már a jézusi igehirdetésben is. Tudjuk, hogy a pogányokhoz történelmileg nehéz út vezetett. Jézus halálából és feltámadásából a Szentlélek közremûködésével mégis létrejött az Egyház. Ez az Egyház mindig is ideiglenes marad. A végleges Isten országa lesz.” (Gnilka 241–242.)

Szabó Ferenc

Gróf Lajos: Kit kerestek? Keresztutak az ezredforduló Magyarországáról. Magyar a Magyarért Alapítvány, Miskolc, 2001. 272 lap, 1200 forint.

Keresztutak – az Üdvözítõ iránti hûséggel az elmúlt évszázadból; „keresztutak az ezredforduló Magyarországáról” – tanúk és vallomástevõk ajkáról. Ez a foglalata a könyvnek az alcím szerint, és ez az üzenete e modern magyar Passiónak, és nem is csak katolikus tanúskodókkal. Általános világnézeti forrást és hátteret is sejtet a fõcím a kérdéssel, amely Krisztus ajkáról isteni számonkérésként hangzik felénk: „Kit kerestek?” (Jn 18,4) Persze a történelmi helyzetben csak a „letartóztató” csapat hivatalos „személytisztázásához” tartozott e párbeszéd; de János evangéliumának mindig több rétege és transzcendens dimenziója van. Ez itt a jézusi bemutatkozásban isteni önfeltárássá emelkedik – az egész Szentírás legünnepélyesebb és legtitokzatosabb tömörségében: „ÉN VAGYOK.” Én vagyok a Názáreti Jézus, akit most állítotok a hivatása csúcsára. Én vagyok a ti Messiásotok, akit évezredek óta reméltek és vártok. Én vagyok a földre szállott és megtestesült Istenember, aki a ti közremûködésetekbõl most beteljesíti a világ megváltását. Én vagyok az, akit az örök Atya küldött a világba, hogy az örök „VAN” és örök LÉT birtoklója – Általa ebbõl részesítse a világot, az emberiséget.

Hisszük ezt? El tudjuk ma is fogadni – evilági ideológiák csalárd félrevezetése és újabbak bûvölése után is? A könyv válaszol. Tizennégy interjú olvasható a kötetben, ahogy tizennégy állomása van a keresztútnak, Jézus szenvedéstörténetének. Tizennégy, többnyire jól ismert magyar értelmiségi beszél hitérõl, az Istennel való viaskodásairól, harcairól emberekkel és hatalmakkal, küzdelmeirõl, önmagával. Gróf Lajos szerkesztõ beszélgetõtársai a stációk sorrendjében: Szokolay Sándor zeneszerzõ, dr. Keresztesné Várhelyi Ilona irodalomtörténész, dr. Berényi Dénes atomfizikus, Budai Ilona népdalénekes, dr. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, Venczel Vera színmûvésznõ, Molnár V. József néplélekrajz-kutató, Jókai Anna író, Kristóf Attila újságíró, Udvardi Erzsébet festõmûvész, dr. Simkó Csaba orvos, dr. Koncz Lajos teológus, Erdõs Endre Leventéné középiskolai tanár, dr. Gergátz Elemér állatorvos. Vallanak életük hétköznapjairól, ünnepi óráiról, küzdelmeirõl, megpróbáltatásairól, erkölcsi felelõsségük forrásairól, a hivatás- és küldetéstudat fenségérõl. És a legmélyen – valahol mindig megtalálhatón – Arról, aki az embereszmény megtestesítõje és bemutatója volt számukra. Akkor is, amikor ezt a legmélyebb Titkot alig lehetett néven nevezni és hangosan megvallani. De most – olvasva, ízlelgetve, megismerve õket – megértjük, hogy mitõl és Kitõl inspirálva, küldve és segítve voltak oly nagyok, önzetlenek, szellemiek és ihletõk, bátorító út- és átvezetõk a negyven éves pusztai vándorláson, a negyven éves Magyar Passió keresztútjain.

Jézus megmondta nekik, s õk – megismerve Õt – ebbõl éltek, mert hitték a kinyilatkoztató igét: „ÉN VAGYOK.” Vagyis: mindig vagyok, és veletek vagyok. „Bízzatok, mert a világban ugyan üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyõztem a világot.” (Vö. Jn 16,33.)

Befejezésül idézet egy vallomásból: „Azzal kezdõdik, hogy az ember fél. Keresztülmegy minden olyan természetes emberi félelmen, ami ma egy érzékeny, nyitott lelket fogadhat a világban. Meg kell ismerni a félelmet. Meg kell mártózni benne, le kell gyûrni, egészen odáig, amíg az ember kimondhatja, már nem félek. Ez nagy, küzdelmekkel teli útnak a vége. Amikor a Ne féljeteket írtam, szinte ujjongva fedeztem fel újra, hogy az Ószövetségben és az Újszövetségben is az embertörténet minden jelentõs fordulatánál megjelenik ez az isteni szó, a biztatás szava.” (Jókai Anna)

A könyv megszerezhetõ a Fókusz Könyváruházakban és az egyházi könyvesboltokban.

(K. L. – szerk.)

Mészáros István: Mindszenty és az „Ostpolitik”. Kairosz Kiadó, Budapest 2001. 230 oldal, 1700 Ft.

Mészáros István történészprofesszor a rendszerváltás óta több könyvben, tanulmányban foglalkozott Mindszenty József bíboros alakjával, meghamisított történetével és a vele kapcsolatos „Ostpolitik”-kal. (Lásd a jelenlegi könyve végén felsorolt írásait.) Ez a kis könyv a vértanú bíboros 1956. nov. 4. és 1971. szept. 28. közötti életszakaszát mutatja be, tehát az amerikai nagykövetségen eltöltött másfél évtizedes „félrabságot”: annak krónikáját vázolja, illetve elemzi a Vatikán és a Kádár-rezsim tárgyalásait Mindszenty külföldre távozásáról, az ezzel kapcsolatos „garanciákról”. – A kommunista rezsim állandóan ismételte, hogy a Szentszéknek  Mindszenty távozása elõtt garanciát kell vállalnia három ponton: Mindszentyt mondassák le esztergomi érseki székérõl; ígérjen szilenciumot, tehát hogy külföldön nem ír, nem beszél a kommunista rezsim ellen; kérjen kegyelmet. Mindszenty semmiféle ígéretet nem tett. Hosszú alkudozás után a Vatikán képviselõi és a Kádár-rezsim emberei megegyeztek abban, hogy Mindszenty lemondatására késõbb kerülhet sor, mikor már külföldön lesz; a vatikáni képviselõk magukra vállalták a garanciát a szilencium megtartatására; a kormány pedig – Mindszenty kérelme nélkül – „megkegyelmezett” az elítéltnek. Mészáros István mindezt részletezi, szaktudományosan dokumentálja, felhasználva, többek között, Ólmosi Zoltán szöveggyûjteményét (Mindszenty és a hatalom: a Párttörténeti Intézet irattárából), és természetesen Mindszenty és Casaroli bíboros emlékiratait. – A szerzõ a tények felsorakoztatásával és kommentálásával igazolja, amit másutt magam is hangsúlyoztam (vö. recenziómat Casaroli bíboros ernlékiratairól: Távlatok 2000/3.): az „Ostpolitik” egyik alapvetõ hibája volt, hogy Casaroliék nem ismerték a kommunisták által elnyomott magyar egyház igazi helyzetét; jobban hallgattak az ügyesen taktikázó és kompromisszumra alig hajlandó Kádár-rezsim képviselõire, mint hazai és nyugati hiteles informátorokra. Ezt Mindszenty bíboros és a tárgyalásokban részt vevõ Zágon József prelátus nagyon jól tudta, ezért is nyújtottak be 1971-ben a Szentszéknek „felvilágosításképpen” egy reális helyzetértékelést. „Az Apostoli Szentszék és a magyar kommunista rendszer kapcsolatairól.” (E dokumentumot most közli Mészáros a 135–144. oldalakon; elõzõleg közzétette a Távlatok 1995/4. számában). – Miként általában az egyházpolitikai kérdésekben (püspökök kinevezése, békepapok felmentése a kiközösítés alól stb.), a Mindszenty-ügyben is lényegében az „Ostpolitik” képviselõi engedtek. Mindszentyt nem tájékoztatták ígéreteikrõl, a kompromisszumukról. (Nem vagyok biztos abban, hogy magát a pápát, VI. Pált is minden részletrõl tájékoztatta A. Casaroli, aki a kommunizmus bukása után is még igyekezett igazolni saját politikáját!) – Mindenkinek melegen ajánlom Mészáros István nagyszerû könyvét, amely fényt derít bizonyos, eddig homályos kérdésekre is.

Szabó Ferenc

Szennay András OSB: Visszatekintés. Válogatás az elmúlt negyedszázad interjúiból, elõadásaiból, írásaiból. Pannonhalmi Fõapátság, 2001, 365 old. (1900 Ft)

Szennay Andrást 70. és 80. születésnapja alkalmából egy-egy ünnepi kötettel köszöntötték bencés rendtársai és kollégái, barátai. (Corona Fratrum, 1991 és „Újat és régit”, 2001.) A teológus – mint professzor, szerkesztõ és apostol – fáradhatatlanul a zsinati megújulásért küzdött és küzd ma is. (Lásd errõl tanulmányomat a Corona fratrum élén.) Most közzétett írásait, megnyilatkozásait is ez a gond sugallta: a magyar egyházi helyzet (jogos) kritikája (a zsinati recepció lassúsága, a papképzés elmaradása, a világiak mozgósításának késedelmeskedése stb.) mind azt célozza, hogy a magyar egyház is a „nyitott kapuk egyháza” legyen. A Visszatekintés élén örömmel olvastam azt az interjút, amelyet 1977-ben a Vatikáni Rádiónak készítettem a bencés fõapáttal. Ebben így fogalmazta meg elsõdleges feladatát: „Különösen az istenkeresõ ember lelki küzdelmei, a hit és a világnézet összefüggése, az emberélet alapkérdéseinek teológiai vetületei érdekeltek. Fontos feladatomnak tekintettem és tekintem, hogy a kérdezõ embereket, az emberek kérdéseit szem elõtt tartva a kinyilatkoztatás fényében keressem a válaszokat.” Ez az interjú vázolta a magyar egyház legsürgõsebb teendõit – természetesen az akkori „létezõ szocializmus” keretében. Aztán jött a rendszerváltozás. Szennay András 1995-ben fontos tanulmányt írt ezzel a címmel: „A magyar katolikus egyház szellemi helyzete a rendszerváltozás után.” (310–324) Az olvasók figyelmébe ajánlom ezt az éleslátó elemzést. A szerzõ rámutat arra, hogy a kommunista korlátozásoktól megszabadult magyar egyházban is még nagyon távol állunk a zsinati „aggiornamento” megvalósításától, amelyet pedig a szentatya is sürgetett 1991-es magyarországi látogatásakor. Szennay egyenesen „szellemi zsugorodásról” beszél. Megemlítek néhány általa jelzett mozzanatot: „Szaporodnak a teológiai fõiskolák. (. . .) Itt is, ott is a (saját hibájukon kívül) fel nem készült tanárok is végzik a felsõoktatási munkát. . .” (Pedig ma már nem szól bele az ÁEH, hogy kit mennyi idõre küldjenek magasabb teológiai tanulmányokra!) „Csak utalok a rendkívül fontos médiaügyre, Milyen erkölcsi és anyagi támogatást kap egyházunk vezetõitõl a katolikus sajtó és annak munkatársai? . . .” (A Teológia és más katolikus folyóiratok fõleg financiális problémákkal küszködtek és küszködnek.) „Katolikus sajtónk ügye – úgy tûnik –  »nem érdekes«, nem fontos. Mintha a felelõsök elfelednék, hogy a gondolkodás és magatartás formálásánál a média jelentõsége óriási. Hogy saját sajtónk ügye mégsem kap – legalább püspökkari körlevelekben – erkölcsi támogatást, az számomra és – úgy gondolom – sokak számára nagy kérdõjel. . .” (Valóban, régóta sürgetjük, hogy a püspöki kar körlevélben hívja fel a papok és hívek figyelmét a sajtó fontosságára, és valamiképpen anyagi támogatást is nyújtson. A két háború közötti püspökkari konferenciákon többször szóba került a sajtó ügye, és egyes püspökök anyagi támogatást is nyújtottak.) Szerzõnk megemlíti a katolikus könyvkiadás ügyét is. E téren is – az anyagi nehézségeken túl – sok tennivaló lenne: némileg össze kellene hangolni a terveket, és emelni a színvonalat, javítani a „hazai igénytelenséget”. Amikor a média szinte kizárólag a gazdasági helyzetrõl beszél, a fogyasztói materializmus szellemét sugallja, nekünk a szellemi, kulturális horizont tágítására, az emberi és erkölcsi nevelésre kell helyeznünk a hangsúlyt; így járulhatunk hozzá az ország felemelkedéséhez. „A nyitott kapuk egyházává” kell válnunk: A „nyugalmazott”, de szellemileg friss, a mai világot aggódva és reménykedve figyelõ bencés fõapát idõszerû üzenetét közvetíti a Visszatekintés, amely tehát jövõbe tekintés is.

Szabó Ferenc

A XIX. század vonzásában. Tanulmányok T. Erdélyi Ilona tiszteletére. Pázmány Irodalmi Mûhely, 3. (Sorozatszerkesztõ Hargittay Emil.) Piliscsaba, 2001.

„A felvilágosodás, a romantika, a reformkor erkölcsi erejét hangsúlyozom – mert a régiek rendkívül etikusak voltak” – vallotta Kölcsey, akit Borzsák István bevezetõje szerint nagyapjához, Erdélyi Jánoshoz hasonlóan az ünnepelt is „szentként tisztelt”, mert egész élete és mûve példájával a patrióta polgár erkölcsi nevelését szolgálta. Ennek az erkölcsi tisztaságnak a tudományban is fölemelõ példáját nyújtották, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 75. születésnapja alkalmából Erdélyi Ilona tiszteletére rendezett ünnepségen, a megszólaló kollégák és tanítványok tanúságtétele s egy tanulmánykötetnek a szerzõi, akik méltán ünnepelték a szeretve tisztelt tudóst. Nemes ívû pályájáról sem a sors, sem pedig a sötét korszak gáncsai sem tudták eltéríteni. Hû maradt öröklött és önmagán belül kialakított meggyõzõdéséhez. Ezt tapasztalták azok is, akik tudós munkatársai voltak az MTA Irodalomtudományi Intézetében.

A „közszeretettel tisztelt ünnepeltnek” szép ünnepség keretében nyújtották át azt a roppantul értékes tanulmánykötetet, amelynek 25 szerzõje, Borzsák István akadémikus bevezetõ soraival, a középpontba helyezett XIX. század magyar irodalmi életének – különös tekintettel a reformkor és romantika eszmei, stilisztikai, a realizmus felé tekintõ vonulatára – rendkívül változatos, tanulságos és igényes elemzésével járult hozzá e fényes korszak képének kialakításához. Adott kereteink között csak néhány spontán kiválasztott írást említhetünk meg, a gazdag tartalmi sokféleség és tudományos érték jeléül.

A tanulmányok tárgya a magyar nyelv, a magyar nyelvhasználat folyamatának és kialakulásának problémáin túl annak oktatási és politikai története, az érte folytatott küzdelmek is. Olvashatunk a magyar nyelv szótárának elõkészületein és munkálatain túl az irodalom és történelem kölcsönhatásairól, kapcsolatairól; pl. Katona József esetében, ahol „a drámaíró szabadságának védõje valójában a »megtörtént valóság« szabad megidézésének jogáért harcol” – írja Bíró Ferenc. Bodnár György Tormay Cecil regényét – Régi ház – elemezve megállapítja, hogy az író „a szellem szerepét keresve a korkérdések tisztázásában azokhoz csatlakozik, akik a magyar konzervativizmust ki akarták emelni a reakcionarizmus kövületei közül”, s így közeledik a regényírás realista módszerei felé. Ebben pedig a polgári és a nemesi erény egzisztenciális egysége alakul ki. Dávidházi Péter a nemzeti irányú magyar történetírás és a magyar hõsi eposz kialakulásának megalapozásáról értekezik Virág Benedek és Horváth István életmûvében. Hajnóczi Gábor a kéziratok, levelek, szerzõk problémáit elemzi, míg Hargittay Emil a tolerancia és az ökumenizmus példáit emeli ki Pázmány mûveiben és szóbeli megnyilatkozásaiban.

Érdekes és tanulságos azt is megfigyelni, hogy a kötet nõi szerzõi milyen analitikus felfogásban, sokszor aprólékos precizitással dolgozzák föl tárgyukat, milyen sok „terminus technicus”-szal élnek következtetéseikben is. Ennek a munkamódszernek tiszteletreméltó példája Horváth Kornélia dolgozata. Horváth Zsuzsa pedig így fejezi be dolgozatát: „Bármibõl lehet bármit teremteni” – írja, amikor a romantika strukturális és technikai jellegzetességeirõl értekezik.

A „nemzetképviseleti” és az „önelvû” irodalomfelfogás és rendezõelvek „összebékítése”, a szintézis megalkotása a gazdagodás útjára vezet – írja Imre László.

Ismételnünk kell, hogy még jelzésekben sem tudjuk méltón ismertetni azt a gazdagságot és a tanulmányok íróinak érdemét, akik ezt a szinopszist mint koszorút  helyezték a tisztelve szeretett Professzorasszony mûve fölé, nem mint pályabért, hanem mint a további folytatás zálogát, a követõknek példára serkentést, tanulságot. A nagyapa, Erdélyi János, a sokoldalú tudós polihisztor azok között a XIX. századi reformer nagyok között volt, akik nemcsak egyéniségük bélyegét nyomták rá korukra, de motiválói lettek az utókornak is. Példája és gondolatai, mûve és kezdeményezései napjainkig elhatnak, s az ihletett Unoka nemes szerénységgel és méltó elhivatottsággal járja a megkezdett utat. Ad multos annos, Professoressa!

Dékány Endre

Olasz misztikus írónõk. Szerkesztette Giovanni Pozzi és Claudio Leonardi. Fordította Balanyi György, Hidász Ferenc, Várnai Jakab, Csuvár Erzsébet, Eörsi Sarolta, Falvay Dávid, Sz. Márton Ibolya, Szirti Bea. (Lektorálta: Klaniczay Gábor és Deák Viktória.) Európa Kiadó, Budapest, 2001. 555 o.

„Oly erõs emez édes egység érzése, hogy egész magamon kívül voltam, mert csak Istent láttam, és magamat nem, csak õt, de nem magamban, mert e látvány úgy lefoglal, hogy az ember nem lát mást, nem örvend másnak, s nem akar semmi mást. [. . .] S e látványtól egész összezavarodom, s csak e néhány szót tudom kimondani, mert nem lehet róla beszélni, s aki nem élte át, talán meg sem értene. [. . .]  Ó szegényes nyelv, hogy nincs szavad! Ó nyomorult értelem, legyõzettél! Ó nyugodt akarat, ne kívánj többet, maradj így, elmerülve!” (299–300. o.)

Így ír a kötet egyik zseniális szerzõje, Genovai Szent Katalin (Caterina Fieschi) az én-bõl való kilépés és az Istennel való egyesülés misztikus tapasztalatáról, amelynek valósághû szóbeli kifejezése nem lehetséges. Õ mégis kísérletet tett rá, s hozzá hasonlóan még számos nõi misztikus, akik Itáliában éltek.

Az õhozzájuk kapcsolódó (általuk vagy róluk, latinul vagy olaszul keletkezett) írásokból nyújt szakmailag is igényes és filológiailag magas színvonalú válogatást ez a minden szempontból hiánypótló kötet, mely a Scrittrici mistiche italiane (Marietti, Genova, 1988¹) magyar kiadása.

Puskely Mária Ezer év misztikájából c. könyvén kívül (Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1990, Szeged) témájában hasonló antológia nem jelent még meg magyar nyelven. Jelen kötet közel nyolcszáz évet ölel fel: az elsõ benne szereplõ szerzõ Assisi Szent Klára (1193–1253), az utolsó bemutatott pedig Maria Valtorta (1897–1961), szinte kortárs. A közös bennük, hogy mindannyian Itáliában élõ nõk, akiknek misztikus tapasztalataik voltak, és le is írták ezeket a tapasztalatokat, vagy saját maguk, vagy életrajzíróik, gyóntatóik. Jó részük magyar nyelven most jelenik meg elõször. Terjedelmi okok miatt a magyar kiadás az eredeti kötetnek kb. hatvan százalékát hozza. Szintén hiánypótló a bibliográfia a kötetben szereplõ szerzõkrõl, illetve a misztika különféle kérdéseirõl, valamint a kötet végén a misztikus kifejezések kisszótára.

A válogatás túl akar lépni a hagyományos szempontokon, és tudatosan nem akar a konvencionális aszketika-misztika didaktikus jellegû szöveggyûjteményévé válni: nem azt kívánja illusztrálni, hogy az egyes szerzõk a misztikus útnak melyik hagyományos értelemben vett szakaszához érkeztek el; sem azt, hogy a vizsgált személyek írásaiban mennyire érhetõ tetten annak a rendnek a lelkisége, amelyhez esetleg tartoztak vagy közel álltak. Ehelyett a szerkesztõk (Leonardi nemzetközi hírû medievista, Pozzi pedig a svájci Fribourg-ban az olasz irodalom kiérdemesült professzora) a szinte áttekinthetetlen forrásanyagból azokat a szövegeket választották ki, amelyek közvetlenül az Istennel való egyesülés titkáról szólnak, s ahol a középpontban a személyes élmény elbeszélése áll. Ezért részesítették elõnyben a szerkesztõk azokat a mûfajokat, amelyekbõl a lehetõ legközvetlenebb módon sugárzik az átélt élmény (levelek, naplók, önéletrajzok). A munka nyilvánvalóan hatalmas filológiai erudíciót kívánt, a kötet egyik célja is éppen az volt, hogy megbízható források alapján adják ki a szövegeket, melyek nagy része máig kéziratban, kolostori levéltárak mélyén elfeledve rejtõzik. Fõként a trentói zsinat utáni szerzõk írásai esetében van ez így. Ennek egyik oka, hogy – részben a protestáns reform elleni védekezésként – a hivatalos egyház bizalmatlanul tekintett a nõi misztikára, melybõl hiányolta a teológiailag képzett elme egzakt kifejezésmódját; ehhez járult még az a félelem is, hogy a misztika Isten-tapasztalatának közvetlensége az egyházi szakramentális közvetítés elvetéséhez vezethet. A középkori szerzõkkel ellentétben, akiknél sokszor hallható prófétai, az egyház iránti felelõsségtõl inspirált hang is (gondoljunk csak Sienai Szent Katalinra), az újkoriak esetében a misztikából kivész ez a prófétai vonás: a misztika befelé fordulóbb lesz, s szinte teljesen a szigorú klauzúrában élõ apácák kiváltságává válik (a középkori hagyományokkal ellentétben). Persze vannak kivételek is, mint a 18. századi Maria Gaetana Agnesi, aki a világban maradva élt aszketikus életet, és filozófiai meg matematikai traktátusokat publikált misztikus írásai mellett.

Ez a széles idõintervallum, amely az olasz nyelv kialakulásának különbözõ szakaszait foglalja magába, valamint a magyar misztikus nyelvezet viszonylagos kialakulatlansága nehéz helyzet elé állította a fordítókat. Teljesen egységes nyelvezetre nem is lehetett éppen ezért törekedni. A misztikus írás ráadásul szétfeszíti a nyelvi kereteket, különösen Pazzi Szent Mária Magdolnánál és Genovai Szent Katalinnál észrevehetõ ez. (Utóbbi például eltörli az egyes szám elsõ személyû névmást, hogy így fejezze ki az én megsemmisülését.) Ezt a negatív teológiához illõ beszédmódot nehéz magyarul visszaadni. A megértésben néha nehézséget okozhat, hogy az eredeti kötet sem közöl magyarázó jellegû jegyzeteket, amelyek bizony néha elkeltek volna. Ezt a hiányt az egyes részletek elé illesztett bevezetések hivatottak pótolni, amelyek (a mûvelt, illetve a témában járatos olasz közönségnek megfelelõ szinten) a szerzõ életével, írásainak keletkezésével ismertetnek meg, valamint a szövegek nyelvi-irodalmi sajátosságaival.

Az olvasót is utazásra hívja a könyv (mely az Istennel való találkozás leírásához is gyakran alkalmazott kép), nemcsak idõben, hanem „térben” is, a lélek útján Isten felé. A könyvet természetesen több szinten lehet olvasni: kicsit hasonlít ez a Szentírás esetére. Lehet ezekben a szövegekben mint irodalmi remekekben gyönyörködni, lehet mint a nyugati keresztény spirituális hagyomány tanúit tanulmányozni, ahol megelevenednek a nagy spanyol misztikusokból is ismert fogalmak (átalakító szeretet, egyesülés, pusztaság, elragadtatás stb.).  S végül láthatunk bennük egyfajta narratív teológiát, ahol a misztikusok nem az élményrõl értekeznek spekulatív módon, hanem élményt beszélnek el. Ebbõl a szempontból a kötetbõl leginkább talán Folignói Boldog Angéla, Genovai Szent Katalin, Pazzi Szent Mária Magdolna szövegei emelkednek ki: a szavakon átüt az élmény frissessége, hitelességük magával ragad, tudatosságuk modernnek és szinte ismerõsnek hat.

Mindenképp köszönet illeti az Európa Kiadót, amely vállalkozott arra, hogy a kötet megjelentetésével gazdagítsa az amúgy nem túlságosan bõ magyar nyelvû irodalmat a misztikáról, és csak saját szempontunkból sajnálhatjuk, hogy nem katolikus kiadóé lett ez az érdem.

Deák Viktória Hedvig OP

NYÁRI (RENDHAGYÓ) SZÁMUNK TANULMÁNYAI

Isten, vallás, lelkiség

Nemeshegyi Péter SJ: Isten, a kimondhatatlan

Mike Valéria: Az igazság keresése a véletlenek világában

Kádár István: EHNATON, egyistenhit a Kr. e. XIV. században

Horváth-Szabó Katalin: Az én és a vallás a posztmodern korban

Mócsy Imre: Istennel minden dologban egyesülni

Szentmártoni Mihály: Szeretet, béke, öröm a Szentlélekben

Erdõ Péter: Egyetemi lelkipásztorkodás a nagy jubileum után

***

Függelék: A parlamenti választások kiértékelése