HÚSVÉT: A BÉKE JÓ HÍRE
ÉS A TÁRSADALMI FELELÕSSÉG

Keresztény hitünk középpontjában a húsvéti misztérium: Jézus Krisztus üdvözítõ kereszthalála és feltámadása áll. Ezt a titkot jeleníti meg hathatósan az egyház – a Lélek erejében – a liturgikus cselekményekben (szentségekben), legfõképp pedig az Eucharisztiában. Amint a keresztségben meghaltunk a bûnnek (eltemetkeztünk Krisztus halálában), és a Szentlélek erejébõl új életre születtünk, ugyanúgy egész életünk részesedés a húsvéti misztériumban. Szent Ágoston tömör kifejezésével: „Mori morti, vitae vivere!” (Meghalni a halálnak, és az életnek élni!)

Jézus Krisztus Isten országát, uralmát hirdette: Órigenész szerint Õ maga volt Isten országa. Hatalmat adott, hogy megszabaduljunk a bûntõl, és az élõ Istennek éljünk, teljesítve a szeretet kettõs-egy parancsát. Ez azért lehetséges, mivel Isten szeretete kiáradt szívünkbe a feltámadt Krisztus Lelke által. Isten fogadott gyermekei vagyunk, a megkezdett örök életet éljük. Jézus békét hoz, de elõbb „kardot”: megosztja az embereket: leleplezi a hamis békét, amikor feltárja a hazugságot, az erõszakot, a személyes és strukturális bûnöket. Az ítélet majd a világ végén véglegesen elválasztja a konkolyt a búzától: addig együtt nõnek, mert Isten türelmes, irgalmas szeretete mindig nyitva áll a hozzá megtérõ bûnösöknek.

Jézus „gonosztevõként hal meg a kereszten, de ez a sors nem kívülrõl nehezedik rá, hiszen itt a szeretet szabadsága mutatkozik meg a maga igazságában. Megkötözötten az éjszaka sötétsége veszi körül, de elemi erõvel szabad mindazzal szemben, ami vele történik. A szeretet tehetetlenségébe öltözik, de éppen ez az a hatalom, amely a gonoszság üres világában tör fel, hogy legyõzze a rossz és a jó közötti ellentétet”. (Herwig Büchele S. J.: Keresztény hit és politikai ész. 1991, 173.)

Az Atya igazolja Jézust: aki engedelmes lett a halálig, kiüresítette önmagát, Úr lesz, ahogy a Filippi levél (2. fej.) Krisztus-himnusza írja. Õ az egyetlen üdvözítõ, amint a hitükben megerõsödött apostolok hirdetik húsvét után, miután találkoztak az „élõ” Krisztussal. A Feltámadott békét ad Lelke által; a „Békesség nektek!” tehát nemcsak békeköszöntés, hanem ajándék, az üdvösség, a bûnbocsánat ajándéka. A Jézussal való békekapcsolat (Jn 14,27) teremtheti meg a béke világát, amelyet a szabadság és az igazságosság jellemez. Az  átadott Lélek az egyházzal van a világ végezetéig.

A hívõ keresztények küldetést kapnak az Úrtól: tanúskodniuk kell Róla a világban, egyengetni az igazi béke, a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás útját, hogy emberibb legyen a világ. A keresztény hit tehát társadalmi-politikai elkötelezettséget is jelent. Isten országa csak a végsõ idõkben teljesedik be mint természetfeletti valóság. De a kegyelem csak az emberi valóságot alakítja át, ezért humanizálnunk kell a világot. Teilhard de Chardin hasonlatával a hominizáció utáni humanizálás annak a nagy ostyának elõkészítése, amelyet majd a feltámadt Krisztus Lelke változtat át, hogy új ég és új föld legyen.

* * *

A politikai elkötelezettség értelme az, hogy felszabadításra törekszik: „szabadságot »valamitõl« – a belsõ és külsõ kötelékektõl – és szabadságot »valamiért« – egy olyan társadalomért, amely egysége érdekében nem áldoz fel senkit és semmit. Nem követel áldozatokat külsõ ellenségre való hivatkozással a fegyverkezés érdekében, nem áldozza fel a társadalom egyetlen csoportját sem egy kiváltságos osztály elõnyei érdekében, nem áldozza fel lélektelenül a természetet a tudományos-technikai haladás szolgálatában. – A felszabadító tett a mindennapok közepette valósulhat csak meg. Minden embernek konkrét hivatása, adott társadalmi szerepe van, szabadságát csak ezen kereten belül valósíthatja meg. [. . .] Bûnt nem csupán az követ el, aki adott életkeretben megfeledkezik kötelességeirõl, hanem az is, aki visszahúzódik attól, hogy igazságosabb és szabadabb társadalomért küzdjön – egy olyan társadalomért, amelynek egysége érdekében nincs többé szüksége »áldozatokra«.” (H. Büchele, 180–181)

A hívõ keresztény a mindennapokban – a politikai cselekvésben is – Jézus tanítására figyel, és azért könyörög, hogy megvalósíthassa azt itt és most. Figyel a Lélek sugallataira, hogy megkülönböztethesse a szellemeket. A katolikus pedig támpontot talál az egyház szociális tanításában a konkrét helyzet elemzéséhez, az evangéliumi elvek alkalmazásához és a választáshoz.

„Jézus Krisztus élete és tanítása nem csupán azt jelenti, hogy az egész világ, a társadalom és a történelem Isten végsõ ítélõszéke elõtt áll, hanem azt is, hogy »itt és most« kell megváltoznunk, egész gondolkodásmódunkat átalakítanunk. A keresztény hit ebbõl a szempontból konkrétan és jelenlévõen azt mutatja be, amit folyvást hirdet is: az ember Istentõl ajándékozott új szabadságát, s ezen az alapon azt az indíttatást, hogy emberhez méltó módon formálja át a gazdasági és politikai élet struktúráját.

Nagy kérdés azonban, hogy miként válhat a hegyi beszéd a társadalmi élet magújulása, békéje és igazságos felépítése számára energiaforrássá anélkül, hogy politikai szempontoknak vetné alá magát, vagy – ami ugyancsak eltévelyedés lenne – hogy a politikát kizárólag önmagából akarná magyarázni és irányítani.” (Büchele 199.)

Jézus az Isten uralmát hirdette, Õ maga szenvedõ szolga volt; országa nem e világból való. Egyetlen uralkodónak, császárnak, királynak sem kell féltenie Tõle hatalmát. Krisztus tanítványainak mindenekelõtt a hegyi beszédet kell megvalósítaniuk hittel, reménnyel és szeretettel az egyházában élõ Lélek erejében. Jézus Krisztusban Isten üdvözítõ ereje már megjelent és mûködik a világban. Az Õ keresztje és feltámadása által elnyertük az igazi szabadságot, amely nem önmagát keresõ szabadosság (uralkodás) és a lelket megrontó szolgalelkûség; Jézus legyõzte az ezekben rejlõ, halált hozó erõt. „A politikai, társadalmi, történelmi világ számára ez a következõt jelenti: politikai hatalom nem rendelheti el, hogy az emberek valósítsák meg a hegyi beszédet. A politika világában is csak hittel, reménnyel és szeretettel lehet megélni, úgy, hogy a hívõk közösségében az egyes »tagok« tudatosan és szabadon fogadják el. Jézus tanítása különös módon »tisztelettel« húzódik vissza: erõszak nélkül tiszteli azok szabadságát, akikhez szól.” (Büchele, 201.)

* * *

Jézus nem nyújt recepteket, konkrét cselekvési elveket a politikai elkötelezettséghez. Tanítása mégis meghatározza magatartásunkat, támpontokat ad választásainkhoz. A hit által diktált normából nem lehet azonnal kikövetkeztetni, mi a teendõ itt és most. Az egyház szociális tanítása – amit II. János Pállal az erkölcsteológia kategóriájába sorolhatunk – ezt a kérdést így világítja meg: Mivel az egyház és a társadalom helyzete nagyon különbözõ lehet az egyes országokban, „merész dolog lenne olyan egyetemleges állásfoglalást hangoztatnunk, amit az egész világra érvényes megoldásnak javasolhatnánk. Ilyen törekvés azonban egyáltalán nem vezet bennünket – küldetésünk nem ez. Hiszen az egyes keresztény közösségek kötelessége, hogy ezt elvégezzék, vagyis hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelõen elemezzék, az Evangélium változhatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, hogy az egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait, abból a tanításból, amely a történelem sodrában, s elsõsorban az iparosodás korától kezdve nyert kidolgozást. . .” (VI. Pál: Octogesima adveniens, 4) Ugyanez a dokumentum (50. pont) még hangsúlyozza: „Konkrét és meghatározott körülmények között élünk, számot vetve az egyén adott kapcsolatrendszerével is: el kell ismernünk a választás lehetõségét az ember elõtt nyitva álló, egyformán legitim, ám egymástól eltérõ utak között. Ugyanaz a keresztény hit vezethet ugyanis egymástól eltérõ elkötelezõdésekhez.” (Vö. Gaudium et spes, 43.)

Természetesen ez úgy értendõ: ha egyformán legitim, demokratikus utakról van szó. Hiszen az egyház szociális tanítása kizárja a totalitárius rendszereket (Centesimus annus 29 és 45), elveti a marxista totalitarizmust (CA 47), sõt a „létezõ szocializmust” is, amelynek alapja a materializmus és az ateizmus (CA 12–14, 55), amely tagadja a magántulajdont és az osztálygyûlöletet hirdeti, amely számûzi a jogot és az erkölcsöt a politika területérõl, a vallást magánügynek tekinti (CA 12–13, 23, 55). II. János Pál – hivatkozva a Rerum novarumra – hangsúlyozza, hogy a materializmus ideológiájára támaszkodó szocializmus esetében az orvosság ártalmasabbnak bizonyult, mint maga a betegség (CA 12). De a gyakorlati materializmusra épülõ liberalizmus, a szabad piac mindenhatóságát hirdetõ kapitalizmus sem lehet helyes alternatíva (CA 35–36; vö. Gaudium et spes 35.)

A II. vatikáni zsinat hangsúlyozza, hogy a világi hívõknek – jól kimûvelt lelkiismerettel – az isteni törvényt a földi társadalom életének irányítóivá kell tenniük. „Papjaiktól viszont a lelki világosságot és erõt kell várni”, bár a papok nem mindenhez értenek, és nem kell tõlük receptmegoldásokat várni. (GS 43) A papok ne kötelezzék el magukat a pártpolitikában, fõleg ne legyenek parlamenti képviselõk, de tájékoztatást adhatnak a világi hívõknek. Nem szabad senkinek az egyház tekintélyét a maga véleményének támogatására lefoglalni! Az õszinte párbeszéd, a kölcsönös szeretet és az igazi tanúságtétel szelleme vezesse a hívõket a közéletben, a politikai választásokban.

A hívõ az emberméltóság, az ember természetfeletti hivatása, a közjó érdeke, az igazságosság, a helyesen felfogott szabadság és a szolidaritás értékeinek csillagzata alatt keresi az adott helyzetben (viszonylag) helyesebb utat, választja az igazi értékeket szolgáló képviselõket. Természetesen mindehhez szükséges a tárgyilagos helyzetelemzés, a vissza- és elõrepillantás, a szélesebb távlatok. Ehhez az elemzéshez és tájékozódáshoz nyújt segítséget mostani dossziénk, a körkérdésekre adott válaszok és a szerkesztõségi cikk.





 Nemeshegyi Péter

JÉZUS ÉS A POLITIKA

„Jézus változó arcai” – ez a címe Vermes Géza nemrég magyar fordításban is megjelent mûvének. Vermes könyvének elsõ két fejezetében megrajzolja a János evangéliumában elénk táruló Jézus alakját, harmadik és negyedik fejezetében bemutatja Pál apostol Jézus-képét, ötödik fejezetében az Apostolok Cselekedeteinek Jézusát írja le, az utolsó három fejezetben pedig a szinoptikus evangéliumok Jézusát tárja elénk, aki Vermes szerint a „valóságos Jézus”. A könyv célja, hogy ezeknek a Jézus-képeknek különbözõségét, sõt összeférhetetlenségét mutassa ki.

Igazat kell adnunk Vermesnek, hogy ez a három Jézus-kép különbözik. Könyvének hibája azonban az, hogy a három Jézus-kép között nem látja meg a folytonosságot. Elismerjük, hogy ezt a folytonosságot nem könnyû megtalálni olyasvalakinek, aki nem áll a Jézus-eseménybõl kiindult világméretû folyamat hatástörténetén (Wirkungsgeschichte – H. G. Gadamer) belül. Ugyanaz a Szentlélek, az Igazság Lelke tette képessé az elsõ tanítványokat is, a szinoptikus evangéliumok szerzõit is, Pált és Jánost is arra, hogy higgyenek Jézusban, az Emberfiában, a feltámadt Krisztusban, az emberré lett örök Fiúban. Ez a Szentlélek éltette az õsegyházat, amelyen belül az újszövetség könyvei születtek, ugyanez a Szentlélek vezette isteni ösztönnel a történelmi Egyházat, hogy a Szentírás kánonját meghatározza, és – végül – ugyanez a Szentlélek képesíti ma a világ másfélmilliárd keresztényét, hogy higgyenek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, és reménykedve várják üdvözítõnknek, Jézus Krisztusnak dicsõséges eljövetelét.

A Jézus-képek változatossága ezen a hatalmas, sokszínû történelmi folyamaton belül jogos és természetes. Nagyon vigyázni kell azonban a késõbbi korok embereinek arra, hogy ne ezen a folyamaton kívüli Jézus-képeket próbáljanak a maguk számára megteremteni. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ezek a Jézus-képek önkényesen kiválasztott, illetve elhagyott szövegeken kártyavárakat építve, szerzõik saját elképzeléseit vagy elõítéleteit vetítik bele Jézusba. Ilyen téves módokon született meg például a dokéták Jézusa, aki látszattesttel köztünk járó-kelõ istenség, a monofiziták Jézusa, aki az isteni Logosz által mozgatott bábu, a liberális teológia Jézusa, aki az Isten atyaságát és az emberek testvériségét hirdetõ jámbor filantróp, a „következetes eszkatológiát” tanító teológusok Jézusa, aki a világ azonnali végét beharangozó fanatikus enthuziaszta, az antiszemita fanatikusok által kitalált pártus királyfi Jézus, a keleti vallások felé érdeklõdõ valláskutatók által kitalált indiai guru-Jézus, a felszabadítás teológiájának egyes képviselõi által megrajzolt forradalmár Jézus, és így tovább.

Ezeknek a Jézus-képeknek sokaságát látva nagyon óvatosnak kell lennünk, ha a kereszténység politikai mondanivalója iránt érdeklõdõ mai „politikai teológia” képviselõitõl indíttatva megpróbáljuk Jézus és a politika viszonyát tisztázni. Ezért nem kísérletezünk nagy hipotézisek felállításával, hanem nagyon óvatosan tapogatózva igyekszünk elõször a történelmi Jézus politikával való viszonyának néhány vonását felmutatni, majd utána a jézusi kinyilatkoztatás alapján kialakult Egyháznak új istenképe, vagyis az isteni Szentháromság tanából néhány politikai következtetést levonni.

Palesztina politikai helyzete Jézus korában

Avégbõl, hogy a történelmi Jézusnak a politikával való viszonyát megértsük, szükséges, hogy röviden ismertessük a korabeli palesztinai zsidóság politikai helyzetét. Az idõszámításunk elõtti utolsó századok zsidó történelmét a hellenizmussal való konfrontáció határozta meg. A vallásüldözõ hellén szeleukida uralkodókkal szembeni szabadságharc részleges sikerhez vezetett ugyan, de a Haszmoneus királyi ház nem váltotta valóra a hozzá fûzött reményeket. A keletre terjeszkedõ római birodalom azután véget is vetett ennek a belsõ torzsalkodásoktól meggyengült uralkodóháznak. Pompeius i. e. 63-ban hadseregével bevonult Jeruzsálembe, és pogány létére behatolt a jeruzsálemi templom „szentek szentjébe”, amelynek üressége megdöbbentette. Ettõl kezdve egész Palesztina római birodalmi provinciává lesz, amelyet római helytartók, illetve a császár kegyébõl beiktatott kiskirályok kormányoznak. Az egész palesztiniai zsidóság politikai helyzete tehát Jézus korában a lehetõ legrosszabb. A római megszálló hadsereg csapattestei állomásoznak a városokban, sõt még a falvakban is. A római császár vagy a császár által beiktatott uralkodók adószedõi és vámszedõi dézsmálják a népet. A római hatalommal kollaboráló zsidó rétegek mindebbõl hasznot hajtanak, és jól élnek. A nép nyomorog. Kórházak, egészségügyi ellátás stb. nem léteznek. A rómaiak az általuk különlegesnek és idegennek érzett zsidó vallás törvényeinek követését a zsidóknak megengedték, és nem kényszerítették õket a vallásuk által tiltott cselekedetek, pl. a császárok elõtti tömjénáldozat végzésére. De a zsidókat mélységesen lenézték és megvetették.

Ilyen helyzetben az Istennek és választott népének függetlenségét és uralmát hirdetõ prófétai könyvek és zsoltárok – modern hasonlattal élve – gyújtókanócként mûködtek. Az anakronisztikus hasonlatot folytatva: az egész társadalom hatalmas puskaporos hordó volt. Dániel könyve még csak Isten és az angyalok harci beavatkozásától remélte az idegen iga lerázását, de Jézus korában egyre inkább elterjedt az a meggyõzõdés, hogy az Isten szent háború kirobbantását kívánja a hithû izraelitáktól. Reménytelennek látszott ugyan a hatalmas Rómával való szembeszállás, de a „buzgók” (görögül: zélótai) szilárdan hitték, hogy ha õk a háborút megkezdik, jönnek majd segítségükre az angyali légiók. A qumrani barlangokban talált, „A világos fiainak és a sötétség fiainak harca” címû irat éppen ezt a háborút és a világosság fiainak végsõ gyõzelmét írja le. A qumrani szerzetesek minden valószínûség szerint erre a háborúra készültek, és amikor a háború valóban kitört, harcba is vonultak, és valamennyien odavesztek. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve szerint a Gamáliel nevû farizeus az apostolok ellen folytatott perben említést tett egy bizonyos Galileai Júdásról, aki „magához csábította a népet, de elpusztult, s akik egyetértettek vele, azokat mind szétszórták” (5,37). Gamáliel helyzetértékelése azonban tévesnek bizonyult. Ezt a bizonyos Júdást megölték ugyan, de követõi nem szóródtak szét, hanem õk robbantották ki i. sz. 68-ban a zsidó háborút, amelyet Róma csak a legnagyobb erõfeszítések árán tudott leverni. A nép széles rétegeit annyira áttüzesítette a tûrhetetlen politikai helyzet iránti harag és gyûlölet, hogy Titusz fõvezér légiói csak hosszú ostrom után tudták bevenni és elpusztítani Jeruzsálemet. Maszada erõdjében pedig a forradalmárok még évekig ellenálltak a római túlerõnek, és végül tömegöngyilkosságot követtek el. Ezt a zsidó háborút követõ véres római megtorlás ellenére 132-ben Bar Kochba vezetésével megint kitört a szabadságharc, és ugyanolyan véres megtorlással, a felkelõk lemészárlásával és a zsidóknak Jeruzsálembõl való kitiltásával ért véget. Ilyen gyûlölettõl parázsló volt a politikai légkör Jézus korában. Jellemzõ erre, hogy a Jézus szerint „régieknek mondatott”„szeresd felebarátodat, és gyûlöld ellenségedet” mondás második részét, amelyet az ószövetségi Szentírásban hiába kerestek a tudósok, megtalálták az esszénusok qumráni irataiban. Õk igenis az ellenség iránti gyûlöletet tekintették Isten parancsának.

Ilyen környezetben lép fel Jézus. Mit szól õ mindehhez?

Erõszakmentesség

Elõször is feltûnõ, hogy Jézus egy szóval sem buzdít fegyveres felkelésre. A Galileában akkor nagyon aktív zélóták Jézus öntudatos és bátor fellépését látva eleinte talán úgy gondolták, hogy õ is pártjuk egyik vezére lehet. Valószínûleg akkor ábrándultak ki belõle, amikor Jézus kijelentette: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözõitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert õ fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esõt ad igaznak és hamisnak. Ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj vele kettõre.” (Mt 5,43–45; 39,41)

Ilyen tanokat hirdetõ fõvezérrel nem lehet hadba indulni. Jézus legvilágosabb „politikai” jellegû tanítása tehát az erõszakmentesség. Õ hitt a türelmes szeretet mindennél nagyobb hatalmában. Ez a hatalom igen lassan mûködik. De Istennek van ideje. „Lassú víz partot mos” – tartja a közmondás, és a kínai bölcs, Lao-Ce beszél a gyenge víz mindennél nagyobb erejérõl. Lao-Ce mondja azt is, hogy gyûlöletet sohasem lehet legyõzni gyûlölettel, hanem csak szeretettel. Gandhinak volt hite ahhoz, hogy az erõszakmentességrõl szóló jézusi tanítást politikai síkon alkalmazza, mégpedig sikeresen. „Nem az az erõs, aki üt, hanem aki állja” – mondja egy másik közmondás.

Nem tételezhetõ fel Jézusról – mint egyesek gondolják –, hogy ezt az elvét késõbb megtagadta volna, amikor például Lukács szerint az utolsó vacsorán azt mondta tanítványainak, hogy „akinek nincs (erszénye), adja el a felsõ ruháját, és vegyen kardot” (22,36). A tanítványok Jézusnak ezt a képletes beszédét félreértik, és elõhúznak két kardot, mondván: „Uram, íme, itt van két kard.” Jézus erre azt válaszolja: „Elég.” (22,38) Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy két kard elég erõs fegyver ahhoz, hogy egy egész felfegyverzett katonai csapattal szembeszálljanak. Ez az „elég” szó csupán kézlegyintés, és annyit jelent: „Nem értitek. Felesleges errõl többet beszélni.” Mikor aztán Péter mégis csak használni kezdi ezeknek a kardoknak egyikét, Jézus ráparancsol, hogy tegye vissza a kardot hüvelyébe, „mert mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el.” (Mt 26,52) Azzal pedig, hogy nem kér az Atyától „tíz légió angyalt” (Mt 26,53), a zélótáknak bosszúálmával fordul szembe, akik angyali légiók hadtesteire számítottak emberileg reménytelen háborújukban.

Jézusnak csak egy erõszakos tettérõl tudunk: kötélbõl ostort fonva kiûzte a kufárokat a templomból. Ezt az eseményt sokféleképpen lehet értelmezni; annyi azonban bizonyos, hogy Jézus a pillanatnyi sikert nem aknázta ki fegyveres hatalomátvétel céljából. Utána békésen tanít és gyógyít, estére pedig kivonul a városból Betániába. (Mt 21,14-17)

Jézus elsõ politikai tanítása tehát az erõszakmentesség. Az erõszakos tettek ördögi köre mérgezi jelenleg a palesztinai helyzetet. Az erõszakos szavak ördögi köre pedig mérgezi a magyar politikai helyzetet. Erõszakot alkalmazni, fegyvert ragadni végsõ eszközként megengedett, sõt néha szükséges is, a haza védelmében vagy a társadalmi rend fenntartása végett. De ez mindig csak sajnálattal alkalmazott végsõ eszköz lehet, és nem hivatkozhat Jézusra. Hivatkozási alap lehet a természetjog, amely végsõ fokon Istentõl származik. De vigyázni kell arra, hogy ez a hivatkozás ne szorítsa háttérbe a hegyi beszéd bölcsességét.

Az államhatalom korlátozása

A politikai hatalomra vonatkozó másik hiteles jézusi szó az adópénz fizetésének kérdése kapcsán hangzott el. E kérdés akkoriban élesen megosztotta a zsidó társadalmat. A római hatalommal való kompromisszumot elfogadó csoportok – kelletlenül ugyan – kifizették az adót, a zélóták viszont ezt Isten elleni véteknek tekintették. Ismeretes Jézus válasza, amikor ellenfelei õt ezzel a kérdéssel igyekeztek zavarba hozni. A Jézus által odahozatott dénáron a római császár képe és felirata volt látható. Jézus rámutatva így válaszol: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Mt 22,21)

Jézusnak ezt a frappáns mondását a történelem során sokféleképpen értelmezték. Annyi világos, hogy Jézus nem osztja a zélóták nézetét, akik lelkiismereti kérdést csináltak a császár iránti adófizetés megtagadásából. De ennél még sokkal fontosabb, hogy Jézus e szavaival határokat szab a politikai hatalomnak. Az ókorban mindenütt szorosan összefonódott a vallás és az államvezetés. Jézus viszont világosan megkülönbözteti a két illetékességi szférát. A politikai hatalomnak vannak tényleges jogai, vagy legalábbis van olyan ereje, és vannak olyan követelései, amelyeknek az istenfélõ ember is eleget tehet, sõt jogos esetekben eleget is kell tennie. De e hatalomnak és jogainak korlátjai vannak. Minden egyes ember közvetlenül kapcsolódik az Istenhez. Ebbe a kapcsolatba az államhatalom nem szólhat bele. Elsõsorban Istennek, illetve az isteni akaratot közvetítõ lelkiismeretnek tartozik az ember engedelmességgel; csak ezután léphet fel követeléseivel az állam. Ha az államhatalom túllépi illetékességének határát, az Istenhez kötõdõ ember nem engedelmeskedhet neki. Késznek kell lennie akár a vértanúságra is.

Jézusnak e mondása a történelemben, kacskaringós utakon ugyan, de végül is az egyház és az állam szétválasztásához és illetékességi köreiknek elhatárolásához vezetett. Jézus deszakralizálja az államhatalmat. Ebbõl következik, hogy minden abszolút diktatúra jogtalan. Az európai történelemben az egyház és az állam kettõssége sok zavarral és viszállyal járt ugyan, de segített annak a szabadságtérnek a megteremtésében, amelybõl végül az illetékességét korlátozó modern demokratikus állam megszületett.

Igaz, hosszú volt az érési folyamat. Néha a pápa részérõl, néha a világi hatalom részérõl történtek erõfeszítések a másik fél fölötti egyeduralom megszerzésére. Mindkét esetben az eredmény siralmas volt. A magukat „dominus orbis”-nak, a világ urának képzelõ középkori pápák hatalomkoncentrációja a pápaság reneszánsz korabeli elzülléséhez és az ellene tiltakozó reformátorok egyházszakadásához vezetett; másfelõl az utolsó Hohenstaufen császárt Nápoly fõterén fejezték le, az újkor abszolút uralkodóit pedig a 18. és 19. századi forradalmak söpörték el. A 19. századbeli angol katolikus gondolkodó, Lord Acton szava szinte mindig valóra válik: „Power corrupts and absolute power corrupts absolutely.” (A hatalom megront, az abszolút hatalom pedig abszolút romlást okoz.)

Jézusnak a politikai vezetõket illetõen nem voltak illúziói. Jellemzõ a következõ hiteles jézusi mondás: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az lesz a ti szolgátok; aki pedig elsõ akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek.” (Mk 10, 42–43)

Idézzük csak fel emlékezetünkben a ragyogó öltözetben trónoló, testõrökkel körülvett, hatalmas palotákban lakó, méltóságukat minden lehetõ külsõ dísszel fitogtató régi fejedelmeket. Jézus, finom gúnnyal, róluk csak azt mondja, hogy õket „fejedelmeknek tekintik”. Voltaképpen nyomorúságos emberkék õk, de azt mondják róluk, hogy fejedelmek. A népek „nagyjai” sem különbek. Az emberek „nagyjaiknak” tartják õket, de Isten elõtt icipici porszemek. Egy kis gyermek többet ér, mint õk, hiszen a kicsinyeké az Isten országa. Ezek az álfejedelmek és álnagyok pedig „uralkodnak” és „hatalmaskodnak”. Így volt ez Jézus korában, és így megy ez tovább évszázadokon keresztül.

Jézus tehát elvet minden csúszó-mászó megalázkodást a „nagyok” elõtt. Kézcsók, lábcsók, térdhajtás nem jár nekik. Jézus bensõ szabadsággal áll velük szemben, és ezt a szabadságot tanítja követõinek is. Az õ meggyilkolását tervezgetõ Heródes Antipász fejedelmet egyszerûen „rókának” nevezi (Lk 13,32); amikor pedig halálraítélt rabként Heródes elé vezetik, a kíváncsiskodó despotát még szóra sem méltatja (Lk 23,9).

Tanítványai körében Jézus ezzel az uralmi rendszerrel szembeni „kontraszttársadalmat” szeretne megvalósítani. Olyan társadalmat, amelyben mindenki a másikért él, a másik boldogságát keresi, a másikat szereti, minden megbízatását szolgálatnak tekinti, és szolgálatként gyakorolja azt. Így születhetik meg egy minden önzéstõl, hiúságtól és hatalomvágytól mentes, harmonikus együttélés.

Jézusnak ez az ideálja bizony még az egyházban sem valósult meg, és még kevésbé szokott megvalósulni az államférfiak körében. A hatalom fitogtatásának külsõ jeleit a mai állami vezetõk nagyrészt elhagyták, és miniszternek, vagyis magyarul szolgának nevezik ugyan magukat, de a Jézus által kívánt kontraszttársadalom jelei nemigen tündökölnek rajtuk.

Jézusnak az állami nagyságokról való illúziómentes felfogása nagy realizmusról tesz tanúságot. Teljesen önzetlen, alázatos, soha sem a maga javát, hanem mindenki javát keresõ, hatalmát csak az emberek szolgálatára használó, hatalmáról a kiválóbbak és okosabbak javára önként lemondó politikus kevés volt, van és lesz a világon. Ennek a ténynek elismerése politikai bölcsességre vall. Forradalmak szoktak tökéletesnek hitt vezéreket uralomra juttatni. De a történelem bizonyítja, hogy amikor egy magát tökéletesnek képzelõ államférfi tökéletes társadalmat akar megvalósítani a földön, poklot teremt. A franciaországi Robespierre vagy a kambodzsai Pol Pot erre a legkirívóbb példa. A politika világa nem a fehér és fekete világa, hanem a szürke ezer árnyalatát mutató világ. Ezért szoktak rossz politikusok lenni a teológiában képzett egyháziak, mert õk ahhoz szoktak hozzá, hogy dogmatikusan a fehér és fekete, a jó és a rossz kategóriájával mérjenek mindent. Pedig a politika a kompromisszumok mûvészete.

A szegények pártján

Egy dolgot azonban nagyon világosan megkövetel Jézus minden embertõl, és ezért a politikai hatalom gyakorlóitól is: mindenben a szegényeket, kicsinyeket, elnyomottakat, szenvedõket részesítsék elõnyben, õvelük törõdjenek, az õ szempontjukat vegyék figyelembe. A szeretõ Isten követõjeként Jézus az egyetemes szeretetet valósította meg életében és halálában, és ezt tanította fõparancsként, sõt egyetlen új parancsként követõinek. A félholtan az útfélen heverõ ember mellett érzéketlenül elmenõ pappal és levitával szemben a szamariai az, aki „felebarátjává lesz” a szerencsétlennek (Lk 10,36). A „menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél” (Lk 10,37) parancs mindnyájunknak szól. A palotája kapujánál heverõ éhes Lázárral nem törõdõ gazdag a pokolba kerül (Lk 16,19–23).

A jézusi politika minden egyes embert, bármilyen kicsi és haszontalannak tûnõ legyen is az illetõ, fontosnak tart, segíteni igyekszik. Tehát nem jézusi az a politika, amely a gazdagoknak, a vezetõ osztálynak, a kiváltságoltaknak kedvez, hanem az a politika jézusi, amely a szegényekkel megtapasztaltatja, hogy õk is emberek, Isten által szeretett és létükben akart emberek. A társadalmi igazságosság elõmozdítása, nemcsak a politikai, hanem a gazdasági „emberi jogok” minél szélesebb körû érvényesítése, a védtelenek (magzatok, betegek, öregek stb.) védelme és felkarolása felel meg a szegények pártján álló Jézus politikájának.

Ki alkalmas politikai vezetésre?

Talán megkockáztathatunk még egy megjegyzést arra vonatkozólag is, hogy Jézus szerint milyen ember alkalmas politikai vezetõnek. A fent idézett jézusi kijelentés alapján azt mondhatnánk, hogy az olyan ember lesz jó vezetõ, aki szívbõl igazán mindenkit szolgálni akar, aki önzésébõl kivetkõzött, erényes ember. Már Konfucius is azt tanította, hogy nem a pénz vagy a hatalom teszi az államférfit jó vezetõvé, hanem az erény: „Ha a fejedelem erényes és igazságos, nincs szükség parancsaira, és mégis minden rendben folyik. Ha azonban nem erényes és igazságtalan, hiába szaporítja a parancsokat, senki sem engedelmeskedik neki.” Ilyen esetben már csak a nyers erõszak tartja össze a társadalmat, ez pedig a lehetõ legrosszabb politikai helyzet.

A szentháromságtannak politikai jelentõsége

A történelmi Jézusnak a politikára vonatkozó felfogásáról, nagyon óvatosan, a fentieket lehet mondani. Mondjunk most még néhány szót arról, hogy a jézusi kinyilatkoztatáson alapuló Egyház istenhite milyen politikai felfogásnak kedvez. Jézus istenségének megvallásából megszületett az egyház Szentháromság-hite. E szerint az Isten „egy, de nem magányos” (Hilarius), vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök élet- és szeretetközössége. Gisbert Greshake fejtett ki Der dreieine Gott címû mûvében néhány igen érdekes gondolatot erre a kérdésre vonatkozólag (475–491. old.).

A szentháromságtan módosítja az izraelita monoteizmust: Isten egy, de nem magányos. Tehát magában a Létben az egység és többség (háromság) egyaránt õseredeti. Ez igen fontos megállapítás. Még a Szentháromságot elismerõ keresztény teológiában is sokáig az Isten egységén volt a hangsúly. Ebbõl az egyistenhitbõl vezették le a bizánci udvari teológusok azt a nézetet, hogy miként egy Isten uralkodik az égben, úgy egy császárnak kell uralkodnia a földön. Még Aquinói Tamás is, akinek az istentanában szintén az isteni egység gondolata dominál, ennek alapján tartja megfelelõbbnek azt az államformát, ahol egy személy az uralkodó. (STh I, 103,3)

A nagy középkori hatalomharc császár és pápa között is részben abból fakadt, hogy az egy Isten képmására egy valaki akart uralkodni mindenkin: vagy a pápa, vagy a császár. Az sem véletlen, hogy a szentháromságtant elutasító két monoteista vallás, az izraelita és a muzulmán vallás követõi kiegyenlíthetetlen hatalomharcban állnak egymással.

Ezzel szemben, ha komolyan vesszük azt, hogy az Isten szentháromságos szeretetközösség, akkor kézenfekvõ, hogy az olyan társadalom- és államforma tûnik kívánatosnak, ahol a közösségen, a kölcsönös viszonyokon, az emberek egyenlõségén, a kölcsönösségen, a másik ember elismerésén, a részvételen, a szereteten van a hangsúly. Az emberi személy a másokkal való viszonyokban valósítja meg önmagát, ahogy az isteni személyek is az egymással való viszony által élnek. Mindenfajta elnyomás, kizárólagos hatalomgyakorlás, egyformaságra kényszerítés stb. ellentmond a szentháromságos inspirációnak. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a demokratikus államforma jobban felel meg a keresztény istenhitnek, mint az abszolút monarchia.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû konstitúciója a politikai közösség életére vonatkozólag a következõ kijelentéseket teszi: „A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerû föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában. . .  Növekszik a másként gondolkodók vagy a más vallású emberek iránti tisztelet. Egyidejûleg szélesebb körû mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem valóban minden állampolgár élvezhesse személyi jogait.” (73)

„Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan politikai-jogi struktúrákat találjanak, melyek minden állampolgárnak egyre jobban és minden megkülönböztetés nélkül hathatósan biztosítják a szabad és cselekvõ részvételt a politikai közösség alapjainak megalkotásában, az állam irányításában, a különféle intézmények munkaterületeinek és céljainak meghatározásában és a vezetõk megválasztásában. Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk, és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetõségével élni.” (75)

A zsinat ugyan nem ejti ki a „demokrácia” szót, de az általa napjainkban kívánatosnak tartott államforma leírása a demokráciának felel meg. A zsinat ilyen elgondolásainak elõfutára a katolikus egyházban a neves francia gondolkodó, Jacques Maritain volt. Õ 1942-ben írt és 1943-ban kiadott Christianisme et démocratie címû mûvében kifejezetten állítja, hogy a demokratikus államforma az evangélium ihletésébõl származik, és sikeres mûködéséhez az evangélium által ihletett emberek kellenek. Maritain tragikus félreértésnek tekinti, hogy a 19. század Európájában az egyházi vezetõk a demokráciát ellenséges szemmel nézték. Ennek következtében a demokráciát elõmozdító erõk gyakran egyházellenesek lettek. Az Amerikai Egyesült Államokban más volt a helyzet. Itt a 18. század végén született és az óta is tovább élõ demokrácia nem felejtette el keresztény gyökereit.

Ezeket a keresztény gyökereket a következõ lelkes szavakkal ecseteli Maritain:  „A kereszténység hirdette a népeknek Isten országát és a jövendõ örök életet, megtanította az embereknek az emberi nem egységét, minden ember természetszerû egyenlõségét, akik mindnyájan ugyanannak az Istennek gyermekei, és akiket ugyanaz a Krisztus váltott meg. Megtanította az Isten képére teremtett minden emberi lélek sérthetetlen méltóságát, a munka méltóságát, a szegények méltóságát, a belsõ értékek és a jó akarat elsõbbségét a külsõ értékekkel szemben, a lelkiismeret sérthetetlenségét, Isten gondviselésének pontos felügyeletét nagyokkal és kicsinyekkel szemben egyaránt, a hatalmasok és gazdagok kötelességét, hogy Isten szolgáiként igazságosan parancsoljanak, és a rájuk bízott javakat Isten sáfárjaiként használják a közjó javára, mindenki kötelességét a munkára, mindenki hivatását az Isten fiainak szabadságában való részesedésre, az Igazság szentségét és a Lélek erejét, a szentek közösségét, a megváltó szeretet és az irgalom isteni felsõbbrendûségét és a mindenkire, még az ellenségekre is  kiterjedõ testvéri szeretetet, mert minden ember, bármilyen fajhoz, nemzethez, társadalmi osztályhoz tartozik is, Isten családjának tagja és Isten Fiának fogadott testvére. A kereszténység hirdette, hogy ahol a szeretet, ott az Isten, és hogy tõlünk függ, hogy minden embert felebarátunkká tegyünk azáltal, hogy úgy szeretjük õket, mint sajátmagunkat, és együtt érzünk vele.” (41–42. old.)

Egy igazán mûködõképes demokráciának ezek az alapjai. Így nyújt Jézus, az õ tanítása és az általa küldött Szentlélek ereje a 21. században is igen fontos politikai útmutatást minden ember számára.



-------------------------------------------------------------------------------------------------

 „Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és azok, amelyek az ember életviszonyaiban ezt a világot felülmúlják szorosan egybefonódnak, és maga az egyház is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem a világi hatalom által felajánlott kiváltságokba veti. Sõt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, ha kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható: õszinte-e tanúságtétele, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt jogos, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elõadhassa társadalmi tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben az emberi személy alapvetõ jogai vagy a lelkek üdvössége így követeli, használhassa közben mindazokat az eszközöket – de csakis azokat –, amelyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával.”

(II. vatikáni zsinat, Gaudium et spes, 76)