KULTÚRA ÉS ÉLET


Keresztesné Várhelyi Ilona

AZ ISTEN(GYERMEK) ARCÁT SZEMLÉLVE

Személyes élménnyel kell kezdenem. Elsõ gyermekem, Gábor fiam, karácsony elõtti napokban jött a világra, egy számomra akkor még ismeretlen országban, ahová nem sokkal a születése elõtt érkeztem. Karácsonykor a kórházban ünnepséget rendeztek. A színpadon egy szál piros gyertya égett, amelynek fénye rávetült a szalmába fektetett Bibliára. A kórházi lelkész felolvasta a karácsonyi evangéliumot. Felgyúltak a karácsonyfa fényei, és az ápolónõk a fa köré tolták az újszülötteket, akiket azután hamarosan az édesanyák ölükbe vehettek, és velük együtt „énekelgethették” karácsonyi dalaikat. Én magyarul dúdolgattam: Dicsõség mennyben az Istennek. . .

Az Istengyermek arca – az Isten gyermekarca
– a gyermek istenarca

Akkor és ott minden karácsonyomnál gazdagabb tartalmat kapott Jézus születésének története. Felfedeztem saját elsõszülött fiam arcán az Istengyermek képmását. Soha nem éreztem olyan személyes közelségben az idegenben szülõ Máriát, és soha nem tapasztaltam ennyire belülrõl Isten alázatát. Másfél év múlva ugyanott született a kislányom is. Nyár volt, de – hogy semmiben ne szenvedjen hátrányt – gondolatban „megrendeztem” neki és magamnak azt a karácsonyt. Akkor jöttem rá, hogy minden születés az idõk kezdetétõl az idõk végezetéig az ember legmélyebb és legelemibb tapasztalata Istenrõl, s talán ezért érkezett a Megváltó ezen az úton közénk. Megértettem, hogy Jézus megtestesülése és földi születése a teremtésbõl fakadó emberi méltóságunkat új minõséggé avatta.

Életem legbensõségesebb, legszemélyesebb elmélkedését azért idéztem fel, mert II. János Pál pápa az új évezredbe lépve Jézus arcára irányította figyelmünket. Most Jézus csecsemõarcát szemlélve szeretnék az alázat mibenlétérõl gondolkodni, hiszen ezen az arcon felismerhetjük Isten akaratának tökéletes megvalósulását. Így ez az arc az isteni lényeg megismerésének legemberibb útját mutatja meg. Egy csecsemõre még a legdurvább ember is csak szeretettel és csodálattal tud nézni. S ha kutatjuk, miért, egyetlen magyarázatot találunk: azért, mert kicsi és ránk szorul. Még jó körülmények között sincs védtelenebb emberi állapot! Ezért látjuk a betlehemi csillag fényénél oly különös megvilágításban az alázat erényét.

Alázat!?

Van valami örök ellenkezés az emberben az alázattal kapcsolatban! Talán azért, mert arról beszélünk, amivel leginkább küszködünk. Évezredek óta kutatja a vallásos irodalom: mit is jelent, hogyan, s miért is kell alázatosnak lennünk.

Lehetséges-e, szükséges-e kisebbnek tudni magunkat mindenkinél? Nem ellenkezik-e ez a Teremtõ akaratával, aki saját ikonját véste-lehelte a férfi és a nõ arcába, hogy együtt töltsük be és hajtsuk uralmunk alá azt a földet, amelynek anyagszerûsége határokat szab földi életünknek? Nem elég csakis az Istennek alávetetnünk magunkat, aki ebbe az ikonba rejtette öröklétünk értelmét? Hiszen a zsoltáros is felismerte már, hogy ezzel az új dimenzióval Isten az angyalok, sõt önmaga közelébe emelte az embert!

Nem ejt-e csorbát az alázat ezen az Isten akarta emberi méltóságon? Hiszen minden ember kapott tõle valami egyéni, az átlagosnál jobb, értékesebb tulajdonságot, képességet, ami bizonyos téren másoknál különbbé teszi! Talán – attól félve, hogy mások gõgnek ítélik ennek tudatos kibontakoztatását – éppen azt a talentumot próbáljuk az alázat látszatába csomagolva elásni, amelynek felelõs kamatoztatására lennénk hivatva!

Nem csorbul-e az alázat által az ember szabadsága? Hiszen az alázatosak könnyen válhatnak kiszolgáltatottakká, elnyomottakká! Nem korszerûtlen-e alázatosnak lenni, semmiért semmit sem várni akkor, amikor világszerte a hála érzésétõl mentesítõ, „nekem ez jár, mert megérdemlem” reklámot igazolja az élet? Vajon nem az ember személyes vagy társadalmi jogairól kell-e lemondanunk, ha az alázat erényét kívánjuk gyakorolni? Vajon az alázat nem valami pszichikai zavart mutató jelenség-e, kóros gátlásosság, kisebbségi érzés, vagy éppen túltengõ öntudatunk képmutató kompenzációja?

Mária

A kérdések és okoskodások folytatható sorára az elsõ megnyugtató választ a hitében még gyenge ember is karácsonykor kaphatja meg, amikor rádöbben arra, hogy a végtelen és felfoghatatlan Isten-szellem a tõle elidegenített emberrel azonosul, mégpedig úgy, hogy annak legesendõbb, az anyagi valóságnak leginkább kiszolgáltatott csecsemõállapotában is osztozni kíván. S még ezt sem fölöttünk átnyúlva teszi! A legnagyobb jóhoz, a legérdemtelenebb ajándékhoz is kikéri az ember beleegyezését.

És kitõl várja az igent? Nem egy nagyhatalmú, gazdag császártól, királytól, nem egy kiváló tudóstól, még csak nem is egy tekintélyes vallási vezetõtõl vagy a népére nagy hatást gyakorló prófétától, esetleg csak egy köztiszteletben álló férfitõl kérte a pozitív választ, hanem a társadalmi ranglétra legmélyére hatol. Egy olyan leánykát keres, aki a társadalomban annyi jelentõséggel sem bír, mint egy lebecsült asszony vagy egy szegény fiúgyermek. Ráadásul õt sem a pillanatnyi világhatalmat birtokoló római népbõl, nem is a bölcsesség és mûvészet csúcsaira jutott görögök közül, hanem a sokszorosan megalázott, leigázott zsidóság körébõl, annak is perifériájáról, egy megvetett városból választotta ki. A jöhet-e valami jó Názáretbõl elõítéletével sújtott városkában méltatta tekintetre, és saját igenje által emelte föl a „megesettség” egzisztenciális veszélyeztetettségével az utolsók utáni helyet vállaló alázatos szolgáló leányát, hogy az õ emberi anyaméhébe kéredzkedve vegye magára a teljes biológiai kiszolgáltatottságot, a kétes kimenetelû, legeslegkisebb embriósorsot.

Maradhatott volna Mária családja körében Názáretben. József, az igaz ember beavatottságával bizonyára konszolidált körülményeket biztosított volna számára. Vagy ha már megtette a hosszú és veszélyes utat Erzsébethez, maradhatott volna ott is, hiszen a rokoni tapasztalat segítséget jelentett volna a szüléshez és az újszülött ellátásához. Istennek azonban nem kellettek az enyhítõ körülmények.

Istálló

Talán éppen azért szeretjük a karácsonyt, mert Isten, akit leginkább az egekbe képzelünk, fönt keresünk, most lent, egy barlangistálló szénájában jelenik meg. Nem föléhelyezkedik, hanem alámegy, végletes szemléletességgel „alulmúlja” az emberi normákat. Mert bár sokan születtek – és születnek ma is – rossz körülmények között, házasságon kívül, idegenben, szegényen, de egy sötét tanyasi istállóba szorulva – a szó szoros értelmében: állati sorban – csak Isten Fia, a Világ Világossága jöhet a világra!

Milyen kimunkált is ez az isteni terv! Még fizikai valóságában is emberalatti, a legnyomorúságosabb lakhelynél is mélyebb és sötétebb zugot, szinte a létezés mélyét választotta, hogy a kontraszttal segítse megértésünket. A betlehemi jászol „inkubátorban” telítõdik messiási tartalommal a mindenség mélyére érkezett isteni Ige. A Bárány didergõ embertestében hordozza a világot átfûtõ Lélek-tüzet. Csillagfényével világosítja meg az emberi értelem reménytelen sötétjét, a tanulatlan és szegény pásztorokét éppen úgy, mint a gazdag és tudós királyokét.

Azonosulás

Úgy gondolom, nem csupán a gyermekkor iránti nosztalgiánk láttatja szebbnek hajdanvolt karácsonyainkat. Talán (kinek-kinek kora szerint) a titkokkal teli gyermeki karácsonyok (háborús, nyomorgós, létbizonytalan) szegénységében közelebb lehettünk a még nálunk is mélyebbrõl érkezõ, szegényebb és kisebb Jézushoz. Kisgyermekként ágyunk szélére húzódva még úgy tudtunk elaludni, hogy kedves ajándékunk mellett képzeletben befogadjuk takarónk alá az ajándékozó s mégis ránk szoruló kicsi Jézust. Talán azért éreztük finomabbnak a cikkekre vágott almát, a diót, a házilag fõzött szaloncukrot, mint a mai csokoládé, marcipán, gyümölcs csodákat, mert eleven tapasztalatát adták annak, hogy az oszthatóságnak nincs alsó határa. A kevés elosztása az összetartozás és sorsközösség biztonságát adta. Mai karácsonyaink keresztényi jótékonykodása ritkán teszi bensõségessé ezt a tapasztalatot. Túlságosan tudjuk, mit kell tennünk, leereszkedve, felülrõl szervezetten osztjuk meg a magányosok magányát, a szegények szegénységét. Csináljuk azt, amit csak hagynunk kellene megtörténni.

Csak alulról közelítve – mint az Isten Fia – tudnánk a kicsinyeknél kicsinyebbek maradni. De be kell látnunk, hogy önerõbõl nem vagyunk képesek létünk mélyébe süllyedni, egészen Jézusig. Csak valami meggondolatlan fogalmazás, vagy – rosszabb esetben – az alázattól teljesen idegen, „keresztény” gõg hitetheti el velünk, hogy képesek vagyunk Jézussal azonosulni. Mindig babonás hitek álszent csapdáiba esünk, akár fel akarunk emelkedni hozzá, akár mi akarjuk magunkba emelni õt. Csak hagynunk kellene, hogy megtörténjék.

Az Isten alázatának jézusi „logikája” nyit utat számunkra. Szinte lehetetlenül keskeny utat: testi-lelki létünk legsötétebb mélyére kell engednünk õt. Ahogy János is Jézus alámerülésében ismerte fel saját alázatának forrását, úgy Isten karácsonyi belénk merülésébõl születhet meg bennünk is az értelmes alázat. A Világ Világossága ugyanis a sötétségbe jön, mert a sötétségnek van szüksége a világosságra, mint a betegnek az orvosra. Amíg azonban a sötétség nem fogadja be, nem fogja föl, addig az Isten Fia rókánál, madárnál hajléktalanabbul vándorol, és hiába jött a tulajdonába. Hozzá tartozásunk igaz voltának hamis tudtával zárjuk ki magunkból a bûnösöket hívó Jézust, aki ennek ellenére ajtónk elõtt áll, és zörget.

A legkisebb

A betlehemi csillag fénye pásztát vet az evangéliumokban elrejtett apró, lényegtelennek tûnõ gesztusokra. Innen nézve úgy látszik, nemcsak akusztikai oka lehet annak, hogy Jézus nem egy magaslatról tanít, hanem lentrõl, a bárkából beszél a föléje magasodó tömegnek. Nem csupán fáradtságban ül egy kõre Jákob kútjánál, hanem hagyja maga fölé magasodni a bûnös, idegen asszonyt. Ezért hajol a porba a másik elítélt asszony elõtt is, ezért hívja alulról Zakeust, és ezért vendégeskedik a bûnösöknél, ezért tanítja éjszaka Nikodémust kicsinnyé lenni. S amit tanít, az így, alulról mondva meggyõzõ: Amit a legkisebbek közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Mennyei Atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. Aki az Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, nem megy be oda. Aki kicsinnyé lesz, az a legnagyobb a mennyek országában. Mintha csak a kapu is azért lenne szûk, hogy csak a kicsik férjenek be rajta, hiszen ilyeneké a mennyek országa! Azért út õ, hogy lábunk alá simulva odavezessen, és azért ajtó, hogy kitárulva beeresszen.

A legutolsó

A betlehemi Legkisebb alakjában az Isten az emberek szolgálatába szegõdik. A legutolsó szolga helyére áll, és jelként, de ha kell, szóval is, óvja az embert az elsõ helyekért való versengéstõl. Ahogy csak a legutolsó, többszörösen megvetett leprás tud köszönetet mondani, a lenézett, idegen képes irgalmasságra, és csak a legbûnösebb vagy a legszegényebb asszony tud õszintén nagylelkû lenni, úgy veti le Jézus Istennel és emberrel való egylényegûsége felsõ ruháját, hogy utolsó szolgaként mossa meg tanítványai lábát. S mielõtt Fiúként szolgai alakot öltve elmegy Atyja gyilkos szõlõbérlõihez, a legegyszerûbb táplálékra, egy darab kenyérre bízza örökké jelenvaló életének képviseletét.

Ha Betlehem jelentését nem értenénk, merõ véletlennek hihetnénk, hogy a zsidó húsvét áldozati állatainak legelõjén „fogják be” és hurcolják leöletésre. Csontjatöretlen bárányként a jászol kitaszítottságánál, a rabszolgai létnél is mélyebbre merül. Ártatlanul szenvedi el a legnagyobb bûn legmegalázóbb büntetését. S tovább: ahogy bölcsõje nem volt, sírt is csak kölcsön kaphat. Õ, a legutolsó, onnan is alászáll a lét alatti poklokra, hogy a mindenség mélyének fekélyét tárja fel, és feltámadásával lehetségessé tegye azt, ami az embernek lehetetlen. Ádám óta elõször, az utolsókat elsõvé váltó reménnyel emeli fel az ember fejét.

A hit alázata

A betlehemi Csillag magába gyûjti és felragyogtatja üdvösségünk fényeit. Ott, a barlangban találunk létünk sziklájára. Csakis erre illik a Golgotán megvetett szegletkõ. A szalmába fektetett Evangéliumban: Isten alázatában tárul fel saját kevésségünk értelme, a só-, kovász-, mustármaglétünk felelõssége. A mi alázatunk a töredékesség tudata. Alázatunk töredékességének tudata. Ettõl vagyunk boldogok.






Dékány Endre: Tükörírás, Szent István Társulat, Budapest 2001, 228 old. Az olvasó újabb jubileumi kiadvánnyal ismerkedhet, ha kezébe veszi az idén hetvenöt éves, Stephanus-díjas költõ legújabb kötetét. Ezúttal a szerzõ prózai mûveit kötötte csokorba a kiadó. A kötet elsõ részében elõadások, megemlékezések, folyóiratok és újságok számára készült tanulmányok sorakoznak. Majd a nagyon sokféle könyvrõl írt recenziókat találjuk a kötetben, fontos könyvekrõl hangsúlyos megállapításokat. Miként Pilinszky, Dékány Endre is otthonosan mozog a prózában is. Csak most látjuk igazán, hogy milyen termékenység jellemzi a szerzõt a kispublicisztika területén is, amikor így egybeszerkesztve találkozunk a számos lapban megjelent prózai írásokkal. A pontos és lényeglátó szemléket lapozgatva, újraolvasva Dékány Endrének, aki szerkesztõbizottságunk tagja is, további jó munkát, alkotókedvet kívánunk. Ad multos annos!

(Gy. M.)





Ipacs Katalin

MEDJUGORJE – HÚSZ ÉVE

A vitatott Mária-jelenések Hercegovinában*

Éppen 20 évvel ezelõtt kezdõdött a „medjugorjei történet”, amely azóta is szenvedélyes vita tárgya, és amely megosztotta a vallási közösséget. Idõközben az állítólagos jelenések mérhetetlenül megsokasodtak, a szûnni nem akaró zarándoksereg pedig anyagilag felvirágoztatta a környéket. A helyzet veszélyesen zûrzavarossá vált, ezért elengedhetetlen volt az egyházi hatóságok egyértelmû nyilatkozata, amelyet alább ismertetünk.

A „jelenések” története

1981. május 24-én, Keresztelõ Szent János ünnepén kezdõdtek el az állítólagos Mária-jelenések egy Mostartól 20 kilométerre, nyugatra fekvõ faluban, Biakoviciben. A 10–16 év közötti látnokok összesen hatan vannak: Mirjana, Ivanka, Vicka, Ivan, Marija és Jakov. Az eldugott, ismeretlen hercegovinai falu szürke egén hirtelen kigyulladt egy fénysugár: elsõként Ivanka „látja” a jelenést: „Nézd, ott a Goszpa” (Úrnõ [horvát]) – mondja Mirjanának. Kevéssel késõbb csatlakozik hozzájuk a 12 éves Milka. Ivankának rövidesen másodszor is megjelenik a Szûzanya. Errõl késõbb így vall: „Egy felhõben pillantottam meg, gyermeket tartott karjában.” Még aznap délután Vickának és Ivánnak is megjelenik a Szûzanya. A következõ nap délutánján visszatérnek a dombra. „Talán újból megjelenik” – mondja Vicka, aki a látnokok csoportjának mai napig vezéralakja. És a Szûzanya valóban újból jelentkezik. Ivanka két hónapja elhunyt édesanyjáról kérdezi: „Velem van a paradicsomban” – hangzik a válasz. „Máskor is visszajössz?” – kérdezik a gyerekek. „Igen, kicsinyeim” – mondja a Szûzanya. Kezdetben mindannyian látják a Szûzanyát, de ma már csak hármuknak – Marijának, Vickának és Ivánnak – jelenik meg mindennap, és nemcsak Medjugorjéban, hanem mindenütt, bárhol legyenek is a világon. Mirjanának 1982 karácsonyától évente csak egyszer, születésnapján, március 8-án, Ivankának szintén évente egyszer, június 25-én van látomása; Jakovnak 1998. szeptember 12-e óta nem jelenik meg mindennap, hanem csak karácsonykor.

20 év telt el az elsõ jelenés óta, és a medjugorjei eset ellentmondások, üzenetek, szuggesztiók, zsarolások, csodák, jelek, titkok és a pénz kibogozhatatlannak tûnõ kuszaságává vált. A hercegovinai jelenést hitelesnek tartók között van az egyik legnagyobb élõ mariológus, René Laurentin francia teológus; az ellenpárt élén pedig a mostari helyi egyház és az egykori jugoszláviai, ma már boszniai püspöki kar áll. De Medjugorje hátterében a vallási szempont mellett túl sok egyéb érdek is húzódik: mint pl. a horvát nacionalizmus, amely Hercegovinát a muzulmánoktól és szerbektõl független államnak képzeli el, valamint a helyi ferences tartomány és az egyházmegyés papság közötti évszázados harc a hercegovinai plébániák tulajdonjogáért. Az elmúlt 20 évben 15 millió zarándok érkezett Medjugorjéba, akik mit sem sejtenek ezekrõl az egyházat belülrõl megosztó ellentétekrõl.

Vinco Puljiæ bíborosnak, Szarajevó érsekének a véleménye a következõ: „Amíg az állítólagos látomások/jelenések nem zárulnak le, addig nem lesz semmiféle hivatalos egyházi állásfoglalás. De én nem hiszem azt, hogy a Szûzanya az egyház és a Szentírás ellen szólna.” Ratko Periæ mostari püspök álláspontja sziklaszilárd: „Egyértelmûen kijelentem: nem hiszem, hogy az úgynevezett jelenés és az úgynevezett üzenet valóban természetfölötti  jelenség lenne.”

A helyi püspököket aggasztja a Medjugorjéban hirdetett apokaliptikus vízió, a Mária által közölt állítólagos titkokra épülõ hitbuzgalom, a csodák és a jelenség hátterében meghúzódó nacionalizmus. A látnok Vicka, aki foglalkozásszerûen a zarándokok fogadására szenteli életét, három évvel ezelõtt ezt mondta: „A Szent Szûz elmondta egész életét születésétõl mennybevételéig. De most még nem mondhatok semmit, mert nem kaptam rá engedélyt. Három kis füzetben feljegyeztem mindent, amit Mária mondott.” A titkok története is meglehetõsen furcsa. A Szûzanya tíz titkot bízott azokra a látnokokra, akiknek évente csak egyszer, és kilencet azokra, akiknek naponta van látomásuk. De nem tudni, hogy a titkok azonosak-e mind a hat látnok esetében, vagy hogy személyenként különbözõ titkokat bízott rájuk a Szûzanya, és így a titkok száma meghaladja az ötvenet.

20 évvel ezelõtt itt a dombon csupán a magányosan emelkedõ kéttornyú templom létezett, mivel Medjugorje a hegy alján fekvõ falvak egyedüli, közös plébániáját alkotta. A plébános akkor Jozo Zovko, egy rendkívül erélyes ferences atya volt, akit – a jelenések miatt – felforgató tevékenység vádjával 1981-ben letartóztattak, és aki azt állította, hogy a börtönben neki is megjelent a Szûzanya. Az elsõ napokban a jelenések a Podbrdo dombon történtek, ahová mindjárt hívek sokasága kezdett járni. Jozo atya ekkor a látnokokat átköltöztette a templomba. Utána Tomislav Vlašiæ lett a plébános, aki a katolikus karizmatikus mozgalom tagja, és a gyógyító Emiliano Tardiff domonkos barátja.

1984-ig a jelenések a sekrestyében, a templomban, a látnokok otthonaiban és a szabadban történtek. Pavao Zaniæ mostari püspök megtiltotta a sekrestye használatát, ezért a plébániaépület egy termét jelölték ki, amelybe összesen csak körülbelül 20 személy tehette be a lábát. Valamennyiük felett személyesen az új plébános, a szintén ferences Slavko Barbariæ († 2000-ben) õrködött. Így tehát éveken keresztül az említett három ferences tartotta kézben a látnokokkal kapcsolatos ügyeket.

A ferencesek és a zarándokok

Ma már a helyzet megváltozott. A Szent Jakab-templomban és plébánián nincsenek már jelenések, a templom a hívek rendelkezésére áll. Minden órában szentmise van a világ szinte minden nyelvén, de a legtöbben az esti 6 órakor celebrált horvát misén vannak. A plébánián 8 ferences, egy diakónus és a ferences iskolanõvérek szolgálnak. A templom mellett, mint minden zarándokhelyen, meglehetõsen hatékony sajtóiroda mûködik, egy üzletben pedig emléktárgyakat és Medjugorjéról szóló könyveket árulnak. A könyvek között szerepel egy legalább részben kritikus mû is, Ivan Kordiæ zágrábi teológus tollából, melynek fõként az a célja, hogy a jelenések körül keletkezett üzleteléstõl óvja a zarándokokat. A sajtóirodának honlapja és e-mail címe is van, az interneten 49 600 címszó szerepel.

A medjugorjei emléktárgyboltokban gyakorlatilag minden kapható, még a látnokok autogramja is. A 32 éves Ljubo atyának, aki egy éve szolgál Medjugorjében, Marija minden hónap 25-én lediktálja a Szûzanya üzenetét, melyet kinyomtatnak és terjesztenek az egész világon. A medjugorjei ferencesek kivétel nélkül azt mondják, hogy nincs kapcsolatuk a látnokokkal, hanem egyedül a zarándokok lelkipásztori ellátásával foglalkoznak. Érdekes módon azonban Ljubo atya közvetítése nélkül lehetetlen kapcsolatot teremteni a látnokokkal. A ferences atya látszólag készséges a párbeszédre. „Ön azt kérdezi: hogyan lehetséges, hogy a Szûzanya mást mond, mint amit az Evangélium? Szerintem nem akarja a Szentírást kiigazítani, egyszerûen csak újabb részleteket közöl. Tudom, hogy nagyon sok dolog van, amit nem könnyû megérteni. Higgye el: az én szívemben is ezer kérdés merül fel” – mondja Ljubo atya a Jesus folyóirat munkatársának.

Kilenc hónap óta P. Ivan Šešar a medjugorjei plébános. A Jesus újságírójának elmondja, hogy a falu az elmúlt 20 évben gyökeresen megváltozott, és a könnyû pénzkeresés kísértése nagyon vonzó sokak számára. „Elkerülhetetlen, hogy az itt élõk ne használják ki a helyzetet – mondja a jelenlegi plébános. – Én tiszteletben tartom mindenki szabadságát, hogy higgyen a jelenésekben vagy ne higgyen. . .  Nem érdekelnek a gyógyulások, engem egyedül a megtérések érdekelnek. Sajnálom azonban, hogy a zarándokcsoportok, fõként Olaszországból, pap nélkül jönnek. Ezáltal minden sokkal bonyolultabb lesz, és valóban sor kerülhet babonás jelenségekre.” Šešar atya elõdje, Ivan Landeka minden hónapban részletes jelentést küldött a Szentszéknek és a helyi püspöknek. Ugyanezt folytatja most Šešar atya is. A plébániai irattárban 350 gyógyulási esetet tartanak nyilván, továbbá tanúságtételeket azokról, akik azt állítják, hogy megjelent nekik a Szûzanya, vagy természetfölötti jelenségekben volt részük: pl. látták forogni a Napot, valamint furcsa csillagkoronákat és az égen piros betûkkel írva a mir (béke) szót észlelték. Ma a csodás gyógyuláshoz szükséges tanácsokat az internetrõl is le lehet olvasni. Az állítólagos gyógyulások többsége szklerózis multiplex esetekrõl szól. A Horvátország-szerte jól ismert Ljudevit Rupèiæ, 81 éves ferences teológus, Medjugorje egyik legmeggyõzõdöttebb támogatója, mûvek sorát jelentette meg a kérdésrõl. „Én közelrõl ismerem a medjugorjei látnokokat – mondotta. – De a látomások szempontjából a megtéréseket tartom a legfontosabbnak. Miért nem történnek hasonló dolgok más helyeken, vagy a zarándoklatok normális úti céljain, a székesegyházakban? Azok, akik ellenzik, ami itt történik, olyanok, mint a judeaiak, akik Belzebubnak, nem pedig Jézusnak tulajdonították a rossz szellemek kiûzését.”

Fatimával ellentétben, ahol a Szûzanya a látnok gyermekeknek megmutatta a poklot, a medjugorjei Szûz – állítólag – fizikailag is elvitt három látnokot – Vickát, Mariját és Jakovot – a paradicsomba, a purgatóriumba és a pokolba. A látnokok leírása szerint a paradicsom tündöklõen fényes hely, a purgatórium a sûrû köd helye, míg a pokol hatalmas térség, középen lobogó tûzzel, mely elnyeli az embereket.

A Szentszék állásfoglalása

Az állítólagos jelenések óta eltelt 20 évben a Hittani Kongregáció álláspontja mindig ugyanaz: további elmélyült és összehasonlító vizsgálatokra van szükség három területen, amelyek fontossági sorrendben a következõk: a „ferencesek szerepe”, a „Szûzanyának tulajdonított üzenetek mennyisége és tartalma”, az „úgynevezett látnokok személyisége és viselkedése”.

A Hittani Kongregáció szerint a ferencesek és a mostari püspök közötti kibékíthetetlen ellentét a jelenésekkel függ össze. Medjugorjében ugyan sokan azt állítják, hogy a plébániák átadása körüli vitának nincs semmi köze a jelenésekhez. A kongregáció viszont azt mondja, hogy az állítólagos jelenésekre éppen akkor került sor, amikor két ferencest felfüggesztettek, miután visszautasították, hogy a VI. Pál által kiadott Romanis Pontificibus elõírása szerint néhány mostari plébániát át kellett volna adniuk az egyházmegyés papságnak. Az elmúlt 20 évben a konfliktus még jobban kiélezõdött. A kongregáció és a mostari püspök is szeretné végre tisztán látni a helyzetet. De nem áll rendelkezésükre a dokumentumok egy jó része, köztük pl. Vicka, a látnokok vezetõjének a naplója. René Laurentin, a neves mariológus, aki 17 kötetet írt Medjugorjéról, azok között van, akik szerint ez a napló létezik. Vicka szerint a Szûzanya védelmébe vette a püspök által felfüggesztett ferenceseket. A Hittani Kongregációnál attól tartanak, hogy újabb nyilatkozatok kerülnek napvilágra a mostari püspök ellen, fõként azután, hogy a hercegovinai ferences plébániákon egy még pappá sem szentelt személy, Srecko Novak megbérmált közel 1000 gyermeket. Róma ezt „szakadásként”, skizmaként értékeli. Kemény kánonjogi szankciók vannak kilátásban az álpüspököt meghívó ferencesek és a vizsgálat alatt álló másik negyven ferences barát ellen, akiktõl megvonták a gyóntatási engedélyt. Maga a ferences rend is alaposabban meg akarja vizsgálni  Medjugorje kérdését. Közben azonban senki sem ismeri, sem a Vatikán, sem a ferences rend az ügy körül zajló pénzügyeket. A Hittani Kongregációhoz évente érkezik jelentés Medjugorjéból, de sajátos módon a dolog üzleti részét mindig homályban hagyják.

René Laurentin szerepe a medjugorjei jelenések értelmezésében meglehetõsen sajátos. A neves mariológus, aki korábban a lourdes-i jelenéseket tárgyilagosan feldolgozta, az utóbbi idõben történt jelenések, így Medjugorje kérdésében is elveszítette korábban elismert szavahihetõségét. 1983-ban az akkori mostari püspök, Žaniæ, kihallgatáson fogadta õt, és kérte, hogy legyen tárgyilagosabb a kérdésben, tanúsítson nagyobb kritikai szellemet. A teológus nem fogadta meg a tanácsot. 1985-ben megtiltották neki, hogy Medjugorjéba menjen, amelyrõl – mint említettük – 17 kötetben egyfajta krónikát adott ki, melyekben kommentálja a Szûzanya üzeneteit, és hitelt ad mindannak, amit a látnokok mondanak. 1998-ban a jelenlegi mostari püspök, Periæ felszólította Laurentint, hogy ne írjon többé Medjugorjéról. Az utolsó könyv, amelynek a címe Tanúságtétel, a teológusnak a püspök iránti engedelmességi nyilatkozatát tartalmazza. René Laurentintól, aki több alkalommal sürgõs kihallgatást kért Ratzinger bíborostól, újabban megtagadják ezt a lehetõséget. A Hittani Kongregáció számára gondot jelent továbbá még a látnokok körül kialakult „udvaroncok” serege. Az üzenetek csak akkor válnak hozzáférhetõvé, ha azokat elõbb a ferences barátok ellenõrizték. Sok, túlságosan sok az üzenet – mondják a Vatikánban –, olyannyira, hogy szinte már számon sem lehet tartani, hány jelenés volt, és mekkora tömegû üzenet érkezett a Szûzanyától. Olykor az üzenetek ellentétben állnak a Szentírással, mint pl. Mária életének „igaz” története esetében, melyet a Szûzanya állítólag egyedül Vickával közölt. A kongregáció szeretné tudni az üzenetek mennyiségét, mert ez a kérdés sem tisztázott. Vannak naponta, havonta, évente ismétlõdõ látomások, és vannak üzenetek látomások nélkül. Mindezt igen nehéz összhangba hozni a kinyilatkoztatással és Isten szavával – mondják Rómában.

A látnokok személyisége és magatartása is elmélyült vizsgálatot igényelne. Miért járnak oly gyakran külföldre, és miért vesznek részt olyan összejöveteleken, ahol hatalmas összegeket gyûjtenek a medjugorjei plébánia számára?** Ez ideig négy alkalommal végeztek orvosi, pszichológiai vizsgálatot a látnokokon, továbbá elemezték az állítólagos látomások során készült videofelvételeket. 1984-ben francia orvosok, 85-ben olaszok, 86-ban három pszichiáter, 1998-ban pedig ugyanaz az olasz orvoscsoport ismételte meg a vizsgálatot, amely már 1985-ben is közremûködött. A team egyik tagja, Giorgio Gagliardi milánói pszichofiziológus orvos ezt nyilatkozta: „A látnokok nem hazudnak, de extázisos transz állapotában vannak. Annak megállapítása, hogy ez a Szûzanya jelenéseitõl függ-e, nem az én feladatom. Az extázisos transz állapota 98-ban kisebb volt, mint 85-ben. De néhány látnok, köztük Vicka nem volt hajlandó alávetni magát a tesztnek, és arra hivatkozott, hogy a teszt napjain a Szûzanya nem jelent volna meg neki. Azt is hozzátette, hogy ezt maga a Szûzanya közölte vele.” Pier Angelo Gramaglia, torinói pap, a spiritizmus jelenségeinek szakértõje, teológiatanár hosszú ideig tanulmányozta a kérdést. A „Medjugorje-félreértés” c. könyvében meglehetõsen erõs szavakkal nyilatkozik az ügyrõl. Ilyen kifejezéseket használ a látnokokkal kapcsolatban: „a hallucináció elképesztõ vására”, „csoportos egymásra hatás jelensége”, „elváltozott tudat termelte paranormális képességek” és „manipulálás” a ferences barátok részérõl. Az egyik látnok, Mirjana még II. János Pált is belekeverte a dologba: állítása szerint magánbeszélgetés során a pápa azt mondta neki: ha nem lenne pápa, már elment volna Medjugorjéba. A Hittani Kongregáció azonban cáfolta, hogy II. János Pál és Mirjana hivatalosan találkozott volna.

Az elmúlt években vatikáni részrõl hivatalos minõségben egyedül Tarcisio Bertone érsek, a Hittani Kongregáció  titkára írt levelet néhány püspöknek, aki az iránt érdeklõdött, hogy milyen álláspontot képviseljenek a medjugorjei zarándoklatokkal kapcsolatban. Gilbert Aubry francia püspöknek (La Réunion) Bertone érsek ezt írta 1998. május 28-án kelt levelében: „A kongregáció megengedi a zarándoklatokat, azzal a feltétellel azonban, hogy ezek nem tekinthetõk a látomások igazolásának.”*** Mindemellett a Hittani Kongregáció  nem nézi jó szemmel, hogy néhány püspök Medjugorjéba zarándokol, és rosszallását fejezi ki amiatt, hogy a papok ezrei csoportokat kísérnek oda. A Szentszék azt kérte a boszniai és horvát püspöki kartól, hogy létesítsen bizottságot az utóbbi tíz év állítólagos látomásainak bizonyítására. Az elsõ tíz évet illetõen az 1991. április 11-én kelt „Zárai Nyilatkozat” a mérvadó, amelyben a helyi püspökök leszögezik: „Az eddig végzett vizsgálatok alapján nem lehet azt állítani, hogy természetfölötti látomásokról vagy kinyilatkoztatásokról van szó.”

Ratko Periæ püspök többször aláhúzta: Az állítólagos jelenések folytán ez ideig senki sem nyilvánította a medjugorjei templomot Mária-szentéllyé, amely tehát Szent Jakabnak dedikált egyszerû plébániatemplom. Ezért tehát hivatalos zarándoklatok nem megengedettek.



* Írásunk Alberto Bobbio cikke nyomán készült, amely megjelent a Szent Pál Társaság Jesus címû folyóiratának 2001. júliusi számában. Az összefoglalás elhangzott a Vatikáni Rádió magyar adásában 2001. júl. 18-án.

** A gyûjtött pénzbõl bizonyára bõségesen jut a plébánia mellett mûködõ árvaháznak és drogosok otthonának is.

*** Ide kívánkozik egy szerkesztõi jegyzet. A cikkben kifejtett különbözõ szempontok érvényességét aláhúzva, bõvebben szólunk a zarándoklatok természetfeletti hitelességének és értékének kérdésérõl. – Az a sok zarándok, akit Medjugorje megérint, elsegít a gyónásra és áldozásra, és aki (kisebb vagy nagyobb mértékben) megváltozva tér haza, biztosan találkozik Medjugorjéban a Szûzanyával, az isteni üdvösségterv és a kegyelmi élet kereteiben. A medjugorjei zarándoklatot persze ugyanúgy, mint a keresztény élet minden egyéb (pl. liturgikus) megnyilvánulását, az emberi gyarlóságnak számos eleme kíséri és átszövi. – Viszont akinek sikerül fényképet szereznie valami rendkívülinek tûnõ jelenségrõl, vagy aki bõséges dokumentációt gyûjt be azokról az évek óta rendszeresen „elhangzó” és kinyomtatott „üzenetekrõl”, amelyeknek Vicka a közvetítõje, az okosan teszi, ha komolyan kétségbe vonja a jelenségek meg az „üzenetek” hitelességét. (A Szûzanyát rendkívül szûkszavúnak mutatja be az evangélium és pl. Lourdes egyaránt; sõt pl. Siracusában 1953-ban Mária egyáltalán nem szólt, csupán leendõ kegyképe könnyezett. Üzenetnek megrázó és világos!) (Nagy Ferenc)