RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ
Vértesaljai László
AZ ÉLÕ PÉTER – PÁL NYOMDOKAIN
A szándék
1999. június 29-én, Péter és Pál apostolok ünnepén tette közzé II. János Pál pápa „Az üdvösségtörténet helyeihez kötött zarándoklatról” kezdetû apostoli levelét, melyben kifejezte azon óhaját, hogy a jubileum alkalmával végigjárja a kinyilatkoztatás történetének legfõbb állomásait, kezdve az õsi káldeai Ur városától egészen Athénig, ahol Szent Pál, a Népek Apostola prédikált. „Az imádság lelkületével útra kelni az isteni közbeavatkozástól különös módon megjelölt helyek egyikérõl a másikra, nemcsak abban segít bennünket – írja a pápa –, hogy életünket mint úton létet éljük meg, hanem kézzelfoghatóan kínálja egy olyan Isten eszméjét, aki megelõzött és megelõz bennünket, aki nem a magasból tekint ránk, hanem útitársunkká lett. Ennélfogva a Megtestesülés kétezeréves távlatában erõs vágyat érzek arra, hogy személyesen elmenjek imádkozni azokra a legfontosabb helyekre, melyek az Ószövetségtõl az Újszövetségig megismerték Isten különleges közbelépéseit, egészen a Krisztus megtestesülése és húsvétja misztériumában rejlõ csúcsig menõen.” Levele végén hozzáfûzi: „Minden más zarándokutamnál jobban jellemzi a mostanit a Krisztustól az Atyához intézett imavágy: »hogy mindnyájan egy legyenek.« Ezért kívánom, hogy az összes hittestvérem zarándoklépteimben az üdvösség »doxológiáját« lássa.”
Az elsõ lépések
A nagy jubileum kezdetén, februárban tette meg a pápa elsõ zarándoklépteit Egyiptomban, a Sinai hegyen, hogy tanúja legyen a lángoló csipkebokor-Isten és a sarutlan ember egykori találkozásának. Ezt megelõzõen csak lélekben mehetett el Irakba, ahol az õsi Ur városban Isten elõször szólott az emberhez, Ábrahámhoz. Márciusban szentföldi zarándokútja során Betlehem, Názáret és Jeruzsálem szent helyeit kereste fel, és az Üdvözítõ nyomdokában járva mintegy újra átélte a megváltás nagy eseményeit. Egyik legemlékezetesebb képe ennek a zarándokútnak az a pár lépés, amikor a Siratófal elõtt állva, a galileai halász mai utóda spontán módon a többezer éves falhoz lépett, és annak résébe illesztette imádságát, mellyel az egyház múltbeli vétkeiért kért bocsánatot a Szent Péter-bazilikában.
Az utolsó lépések kezdeti nehézségei
A jubileumi pápai zarándoklás utolsó szakasza jelesen két városhoz kötõdik, melyek a születõ egyház számára fontosak voltak, és amelyek megismerhették az elsõ keresztény közösségek missziós lendületét. A két fõváros: Damaszkusz, Pál megtérésének színhelye, és Athén, az apostolnak az Areopáguszon mondott híres beszédével. Miként nem volt könnyû egykor Pálnak a megtérése után Damaszkuszban a sajátjai között és Athénban a vállveregetõ leereszkedéssel szemben, úgy a mostani Péternek sem volt könnyebb az útja egy szír hatalmi politika eszközzé tevõ szándékával és egy sértett és sértõdött, elutasító görög-ortodox Athénnel szemben. Hozzájárult mindehhez a világsajtó szokásos, fáradt és fárasztó kórushangja, hogy a pápa beteg, és útja csak kiélezi az amúgy is feszült ökumenikus helyzetet, és tovább rontja a Közel- Kelet rozzant békéjét. Miközben a pápa mindennapi munkáját végezte, és mindennapi imádságát mondta, az egyházi és állami diplomácia az utolsó pillanatokban hozta tetõ alá az utat. Feszültség és idegesség Rómában, Athénben és Damaszkuszban. Csak a kis Málta nyugodt. Kész volt arra is, hogy ha Péter mai útja hajótörést szenvedne, mint egykor Pál a sziget partjainál, akkor õk kimentenék és magukhoz ölelnék kétezer éves vendégszeretetükkel.
Az athéni csoda
A Szentszék szóvivõje nevezte így elsõ mérlegében a zarándoklat görög állomását. Jelképértékû a pápa és a hellén föld találkozása. Minthogy a görög ortodoxia hallani sem akart az immár hagyományossá lett wojty³ai gesztusról, csodaszámba megy, hogy a legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett az utolsó pillanatban mégiscsak elõkerült egy csupor föld, amit a pápa megcsókolt. Az utolsó pillanatban még görög és pápai zászlók is kerültek az utakra. A görög-ortodox egyház vezetõi azonban az utolsó pillanatig megõrizték méltóságukat, ám azt nem tudták megakadályozni, hogy az ország lakosai legalább a televízión keresztül lássák és hallják Róma püspökét. Kiderült, hogy fehér a ruhája, hogy ennyire idõs és beteg, hogy egyoldalúan bocsánatot kér feltétel nélkül, és kiderült és világos lett az átlag görög ember számára, hogy mást mondott róla a sajtó, mást prédikáltak a pópáik és metropolitáik, és megint más valaki Õ, Róma püspöke. Meglepõdött Görögország, és csendben szégyenkezett. A pápa „az emlékezet megtisztítása” kapcsán ezt mondotta a görög ortodox egyház szent szinódusa tagjainak: „Az elmúlt és a jelen esetekben, amikor a katolikus egyház gyermekei cselekedetekkel vagy mulasztással vétkeztek ortodox testvéreik ellen, az Úr bocsásson meg nekünk, amit esdve kérünk Tõle” – és kifejezetten megemlítette Bizánc kifosztását. Ugyanaz a pápa, aki bocsánatot kért, a búcsúzás elõtt, a szent szinódus székházában váratlanul arra kérte ortodox püspöktestvéreit, hogy imádkozzák el a miatyánkot ógörög nyelven. És felhangzott: „Pater hémón, ho en toisz uranoisz..” A látogatás másnapján végzett görög közvélemény-kutatás alapján a lakosság közel 60 százaléka a „reunificatio”, az újraegyesítés mellett foglalt állást! A pápa maga a zarándokutat követõ elsõ római általános kihallgatása során így értékelte a görög utat: „Az athéni Areopáguszon ismét felhangzottak Pál híres beszédének szavai – görögül és angolul, ami önmagában is jelentõségteljes. Az elsõ évezred elején ugyanis a görög volt a legelterjedtebb nyelv a Földközi-tenger térségében, mint ahogy ma az angolt lehet a világnyelvnek tekinteni. A harmadik évezred elején az athéni areopágusz bizonyos értelemben a »világ areopáguszává« lett, ahonnét az üdvösség keresztény üzenete ismét felhangzott az Isten-keresõk és az Isten-félõk számára.”
Közös nyilatkozat
II. János Pál pápának és Khrisztodúlosz, Athén és egész Görögország érsekének Közös Nyilatkozata Szent Pál, a népek apostola areopaguszi beszédének színhelyérõl, a „Bémá”-ról.
Mi, II. János Pál pápa, Róma püspöke és Khrisztodúlosz, Athén és egész Görögország érseke, az areopáguszi „Béma” elõtt állva, ahonnan Szent Pál, a Nemzetek Nagy Apostola, „a meghívott apostol, akit Isten evangéliumának hirdetésére választott ki”, az athéniaknak az egyetlen Igaz Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket hirdette, hitre és megtérésre szólította fel õket, a következõ közös nyilatkozatot tesszük:
1. Hálát adunk az Úrnak, hogy találkoztunk és beszédet folytattunk egymással itt, Athén illusztris városában, Görögország Apostoli Ortodox Egyházának Prímási Székében.
2. Egy hangon és egy szívvel ismételjük meg a Népek Apostolának szavait: „Testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket: ugyanazt valljátok, mindnyájan! Ne szakadjatok pártokra, hanem forrjatok össze egyazon elvben, egyazon fölfogásban!” Imádkozunk azért, hogy az egész keresztény világ hallja meg ezt a buzdítást, hogy legyen béke mindazok között, akik „bárhol segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét.” Elítéljük az erõszakhoz való folyamodás minden formáját, a prozelitizmust és a vallási fanatizmust. Szilárdan hisszük, hogy a keresztények közötti kapcsolatokat, minden megnyilvánulásukban, az õszinteségnek, a körültekintésnek, a szóban forgó problémák ismeretének kell jellemeznie.
3. Megjegyezzük, hogy az ember társadalmi és tudományos fejlõdését nem kísérte sem az emberi élet értelmének és értékének mélyebb kutatása – pedig az élet minden pillanatában Isten ajándéka –, sem pedig az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember egyedülálló méltóságának nagyrabecsülése. Továbbá a gazdasági és technológiai fejlõdés nem az egész emberiség, hanem csak egy szûk réteg kincse. Az életszínvonal javulása nem eredményezte az emberek szívének nyitottságát azok felé, akik környezetükben éheznek és mezítelenek. Arra kaptunk meghívást, hogy együtt munkálkodjunk az igazságosság érvényre jutásán, a szükséget szenvedõk megsegítésében, a szenvedõk szolgálatában, soha nem feledve Szent Pál szavait: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem megigazultság, béke és öröm a Szentlélekben.”
4. Aggodalommal tölt el bennünket annak a látványa, hogy háborúk, gyilkosságok, kínzások és vértanúság jelenti a rettenetes mindennapi valóságot testvéreink milliói számára. Elkötelezzük magunkat: küzdünk azért, hogy világszerte a béke uralkodjon, hogy tiszteletben tartsák az életet és az emberi méltóságot, hogy megvalósuljon a szükséget szenvedõkkel való szolidaritás. Örömmel csatlakozunk azoknak a hangjához, akik világszerte nagy számban kifejezték reményüket, hogy a 2004-ben Görögországban megrendezésre kerülõ Olimpiai Játékok alkalmából felújítják az olimpiai fegyverszünet õsi görög hagyományát, miszerint minden háborút félbe kell szakítani, be kell szüntetni a terrorizmust és az erõszakot.
5. Figyelemmel és nyugtalan szívvel kísérjük az ún. globalizációt. Reméljük, hogy jó gyümölcsöket fog hozni. Mindazonáltal rá akarunk mutatni, hogy gyümölcsei csak akkor lesznek ártalmatlanok, ha a „testvériség globalizációja” Krisztusban a maga teljes õszinteségében és hatékonyságában valósul meg.
6. Örömmel tölt el bennünket az Európai Unió sikere és elõrehaladása. Az európai világ egyetlen polgári közösségben megvalósuló egysége, anélkül, hogy a földrészt alkotó népek elveszítenék nemzeti öntudatukat, hagyományaikat és önazonosságukat, a földrész úttörõinek megsejtése volt. Az a növekvõ tendencia, hogy egyes európai országokat szekularizált államokká alakítsanak át, a vallásra való bármiféle utalás nélkül, visszafejlõdést jelent, és tagadja lelki örökségüket. Arra kaptunk meghívást, hogy fokozzuk erõfeszítéseinket, hogy megvalósuljon Európa egyesülése. Feladatunk, hogy minden lehetségest megtegyünk annak érdekében, hogy sértetlenül megõrizzék Európa gyökereit és keresztény lelkületét.
Ezzel a Közös Nyilatkozattal mi, II. János Pál pápa, Róma püspöke, és Khrisztodúlosz, Athén és egész Görögország érseke, azt kívánjuk, hogy Isten, a mi Atyánk, és Urunk Jézus Krisztus vezesse utunkat, hogy növekedhessünk és gyarapodhassunk a szeretetben egymás és mindenki iránt, hogy szívünk állhatatos legyen, hogy feddhetetlen szentségben állhassunk Istenünk és Atyánk elé, amikor Urunk Jézus eljön összes szentjével. Ámen.
Athén, Areopagosz, 2001. május 4.
Szíria – olajfa a Golan-fennsíkon
A fagyos Athénnel szemben keleti pompával zsúfolt fogadás várta a pápát Szíriában. Asszad államfõ minden erejével politikai tõkét akart kovácsolni mindebbõl, ám a döntõen muzulmán lakosságú szíriai nép politikamentesen fogadta Róma püspökét. S ez tipikus vonás – szerte a világon. A legjobban maga a pápa tudja, hogy miféle erõk közt õrlõdik szolgálata. Ennek tudatában, de tökéletesen a saját szándékával lépett a damaszkuszi Omajjád mecsetbe, hogy ott Keresztelõ Szent János síremléke elõtt imádkozzék. Az elsõ pápa, aki mecsetbe lépett, sarutlanul, papucsban, és együtt ültek az Ábrahám-fiak, Róma püspöke és a fõmufti. Ez is egy kezdet. A müezzin Allah-dicséretre felszólító kiáltása és a templomba hívó harangszó hangjai egymásba kapaszkodnak. „Convivialité” – emlegette többször a pápa e szót, mely a különféle vallások és a kereszténységen belül a más és más egyházak közötti kapcsolatok szíriai jellemzõje: együttélés – békében. Itt a vallásközi párbeszéd és az ökumenikus dialógus úton járó, megélt valóság.
A pápa arra szólította fel a keresztényeket, hogy a maguk sajátos karizmájával járuljanak hozzá az ország építéséhez és egységéhez. Ennek akarta jelét adni a Golan-fennsíkon fekvõ Quneitra szétrombolt városában tett látogatásával. A hatnapos háborút követõen az elpusztult házak között düledezõ, de épen maradt görög-ortodox templomban mondott imádságában újból a gondviselõ Istenre bízta e gyûlölettõl, meg nem értéstõl bevérzett föld holnapját. Törékeny szavak, melyeket egy jelképes cselekedet kísér: a pápa a templom mellett kicsi olajfát ültet és megöntözi. Egykor Pál ültetett, most Péter, de a növekedést mindig az Isten adja.
A pápa imája a békéért
a quneitrai görög-ortodox templomban
Végtelenül irgalmas és jóságos Isten, hálatelt szívvel emeljük hozzád imánkat e földrõl, melyet a múltban Szent Pál is bejárt, õ, aki a népeknek hirdette, hogy Isten Krisztusban kiengesztelte magával a világot. . .
Urunk, Közel-Kelet népeiért imádkozunk hozzád, segítsd õket, hogy lerombolják az ellenségeskedés és a megosztottság falait, és az igazságosság és a szolidaritás világát építsék. . . Istenünk, Rád bízzuk e föld fiataljait . . . erõsítsd bennük az elhatározást, hogy a béke kovácsai legyenek, hogy az új reménységet hirdessék népeiknek. . . Imádkozunk e régió polgári hatóságaiért, hogy az emberek jogos törekvéseinek megvalósításáért fáradozzanak, hogy a fiatalságot a békére neveljék, hogy a köz javát és minden emberi személy méltóságának tiszteletét és alapvetõ jogait szolgálják. Imádkozunk különösképpen Szíria nemes földjének felelõseiért; adj nekik bölcsességet, széles látókört és kitartást, hogy legyenek állhatatosak az igazi béke építésében, amelyre minden nép áhítozik. . .
Ezen a földön, mely tanúja volt Szent Pál megtérésének, imádkozunk mindazokért, akik hisznek Jézus Krisztus evangéliumában, hogy legyenek egyek, amint Te, Mennyei Atyánk egy voltál Fiaddal és a Szentlélekkel, hogy tanúi lehessenek a minden értelmet felülmúló békének és a világosságnak, mely gyõzelmet arat az ellenségeskedés, a bûn és a halál fölött. . . Imádkozunk minden vallás követõiért, hogy az imádságban és a szív tisztaságában a te akaratodat keressék. . ., hogy Benned találjanak erõt a félelem és a reménytelenség leküzdésére. Irgalmas Atya, add, hogy a hívõ emberek megtalálják a kölcsönös megbocsátás bátorságát, hogy végre begyógyuljanak a múlt sebei, a jelenben pedig ne adjanak jogcímet további szenvedésekre. Bárcsak megvalósulna ez, különösképpen ezen a szent földön, melyet Te megáldottál Gondviselésed jeleivel, és ahol a szeretet Isteneként jelentél meg. . .
Jézus anyja oltalmazza azokat a férfiakat és nõket, akik ezen a földön élnek, ahol Jézus élt. Az õ példájára hallják meg Isten szavát, legyenek tisztelettel és megértéssel mindenki, de fõként azok iránt, akik különböznek tõlük. Törekedjenek az értelem és a szív egységére, és fáradozzanak azért, hogy a világ igazi otthon legyen minden nép számára.
Szíria: közös eredetünk helye
A szerdai általános kihallgatáson a pápa szíriai útjából a „meghívás” gondolatát hangsúlyozta: Damaszkuszban hangzott el Saulhoz az isteni hívó szó, miként egykor Ábrahámhoz, Mózeshez, Máriához, Péterhez és a többi apostolhoz. Ez a hívás, ez az isteni felszólítás folytatódik ma is, és éppen ennek jegyében ment el a pápa a helyszínre, ahol a népek apostola megtért, és ezért ment el a muzulmánokhoz és ortodoxokhoz, mert erre kapott meghívást: „bensõ megindultsággal láttam megvalósulni itt jubileumi zarándoklatom legfõbb céljainak egyikét, vagyis összegyûlni közös eredetünk helyein, hogy tanúskodjunk Krisztusról, egységünkrõl.”
Málta: testvéri vendégszeretet „fogságában”
Talán csak Krakkó vetélkedhet Málta vendégszeretetével. Az elõzõ két állomás fáradsága és kihívásai után gyógyír volt a pápának e legkatolikusabb sziget õszinte szeretete. Tenger közepén, Európa és Afrika között e kis ország – miután egykor az idevetõdõ Pál apostol igehirdetésére kereszténnyé lett – meg nem szûnõen adta nemcsak önmagának, hanem az egész világnak a hivatásokat. Ennek gyümölcseként avatott boldoggá a pápa három máltait, és egyúttal arra emlékeztette az ország egészét, hogy mindannyian meghívást kaptak az életszentségre.
Evezz a mélyre!
Amikor Pál a szigetre vetõdött hajótöröttként – fogoly volt. Fogsága azonban nem akadályozta, hogy Krisztust hirdesse. II. János Pál gyarapodó éveinek és betegségének foglya. Így járja az „alázat zarándokúját” – mindenféle kihívással és nehézséggel szemben. Az új évezredet köszöntõ apostoli levelében – Krisztus nevében – sürgeti a kereszténységet: „Duc in altum! Evezz a mélyre!”
Nos, a leírt gondolat megtett úttá, megélt valósággá lett. A pápa apostoli zarándokútjával kievezett a keresztények és a vallások közötti nehéz dialógus nyílt vizére. Tudta, hogy miként egykor a Genezáret taván az apostolok bárkájával szemben, úgy most is erõs ellenszél fúj. Ám azt is tudja ez a pápa – és ebben van a fõ ereje –, hogy a Mester eközben a parton imádkozik.
Nemeshegyi Péter
MEGSZÜLETETT
AZ EURÓPAI CHARTA OECUMENICA
A strasbourg-i székesegyház híres mosolygó angyalának volt oka mosolyogni idén április 17-étõl 22-éig. Ekkor zajlott le ugyanis e városban a hetedik európai ökumenikus összejövetel, amelyen viharosan fújt a Szentlélek szele. A találkozón a legtöbb európai nem katolikus egyházat tömörítõ, Európai Egyházak Konferenciájának, valamint az Európai Katolikus Püspöki Konferenciák Tanácsának mintegy 100 küldöttje vett részt, de rajtuk kívül jelen volt Európa szinte minden országából összehívott 100 fiatal fiú és leány is. Az idõzítés szimbolikus jelentõségû volt: hiszen a 3. évezred elsõ húsvétjának hetében folyt le a találkozó, és ezt az idei húsvétot ugyanazon a napon ünnepelte valamennyi keresztény egyház.
A találkozó április 17-én kezdõdött azzal, hogy a fiatalok ismerkedtek egymással, és elkezdték a Charta Oecumenica tervezetének tanulmányozását. 18-án és 19-én a fiatalok megbeszéléseivel párhuzamosan külön folyt az egyházi vezetõk tanácskozása. 19-e estéjétõl 22-éig a fiatalok és az egyházi vezetõk közös rendezvényeken vettek részt: közös istentiszteleteket, kiscsoportos megbeszéléseket, plenáris üléseket, személyes beszélgetéseket tartottak, meghallgatták hét részt vevõ hívõ tanúságtételét, és valamennyien látogatást tettek az Európai Tanács strasbourg-i székházánál. Teljes nyitottság, lelkesedés és baráti légkör jellemezte az egész találkozót.
Befejezésül április 22-én került sor a strasbourg-i lutheránus Szent Tamás-templomban a Charta Oecumenica aláírására. A dokumentumot Caligiorgis Jeremiás, párizsi ortodox metropolita, az Európai Egyházak Konferenciájának elnöke, és Vlk Miloslav bíboros, prágai érsek, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke írták alá.
Ez a Charta bevezetésbõl, 3 részbõl és 12 pontból áll. Alcíme: Irányvonalak az európai egyházak növekvõ együttmûködése számára. A bevezetés kijelenti: a Bázelben tartott 1989 évi és Grazban tartott 1997 évi ökumenikus összejövetelek szellemében az európai egyházak szilárdan el vannak tökélve, hogy megõrizzék és fejlesszék a köztük növekvõben levõ közösséget. Idézi a szöveg Jézus imáját: „Hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy õk is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21.) „Ha hûek akarunk lenni ehhez az imához – írja a Charta –, nem elégedhetünk meg a jelen helyzettel. Ellenkezõleg, bûnösségünk tudatában és bûnbánatra készen arra kell törekednünk, hogy legyõzzük a köztünk még fennálló megosztottságokat úgy, hogy hitelt érdemlõ módon tudjuk hirdetni az evangéliumot minden embernek. . . Az evangélium értelmében akarunk állást foglalni az Isten képmására teremtett emberi személy méltósága mellett, és mint egyházak együtt akarunk közremûködni a népek és kultúrák kibékítésében.”
Az ebbõl a meggyõzõdésbõl született Charta célja az ökumenikus dialógus és együttmûködés teljes körû elõmozdítása. Nincs szándékában dogmákat vagy egyházjogi törvényeket megfogalmazni, de azt reméli, hogy az európai egyházak és ökumenikus szervezetek önkéntesen magukévá teszik és megvalósítják ajánlásait.
A Charta elsõ részének címe: „Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli egyházat.” Ez a rész egy pontból áll, amely a nicea-konstantinápolyi hitvallás fent idézett szavai alapján kijelenti, hogy az ökumenizmus fõ feladata az Isten által ajándékozott egység megjelenítése. A keresztények látható egységének még sok akadálya van. Ezért el vagyunk szánva, hogy a Szentlélek segítségével munkálkodunk Jézus Krisztus Egyháza látható egységének megvalósításán, amelynek közös a hite, kölcsönösen elismeri a keresztséget, együtt tartja az Eucharisztiát, közösen tesz tanúságot és szolgál az embereknek.
A második rész címe: „Úton az Európában levõ egyházak látható közössége felé.” A Charta eme része öt pontban, a 2-tól a 6-ig írja le ezt az utat.
2. pont: Hirdessük együtt az evangéliumot. Ezért az egyházak tárgyalják meg egymással evangelizálási terveiket, és így kerüljenek el minden káros versengést. „Ismerjük el, hogy mindenki szabadon választhatja lelkiismerete szerint egyházi hovatartozását. Tehát egyfelõl senkit se igyekezzünk erkölcsi nyomással vagy anyagi elõnyök ígérgetésével áttérésre bírni, másfelõl pedig senkit se akadályozzunk abban, hogy szabad akaratából áttérjen.”
3. pont: Közeledjünk egymáshoz. A múltban történt vallási szakadások, ellenségeskedések, sõt háborúk súlyosan károsították a keresztény tanúságtétel hitelességét. Ezért kell, hogy bûnbánatot tartsunk és kibéküljünk. Fontos, hogy a különbözõ keresztény hagyományok lelki kincseit elismerjük, és tanuljunk egymástól. Ezért ne legyünk önelégültek, küszöböljünk ki minden elõítéletet, találkozzunk egymással, segítsük egymást, és mozdítsuk elõ az ökumenikus együttmûködést a keresztény nevelés, a teológiai oktatás, a felnõttképzés és a kutatás terén.
4. pont: Dolgozzunk együtt. Kívánatos, hogy ökumenikus szervezetek jöjjenek létre a helyi, országos és nemzetközi együttmûködés elõmozdítására. Elkötelezzük magunkat arra, hogy – ahol a körülmények megengedik – együtt tevékenykedünk az egyházi élet minden síkján, hacsak a hitbeli meggyõzõdésünk vagy fontos hatékonysági okok nem szólnak ez ellen.
5. pont: Imádkozzunk együtt. Létezik már sok közös szenténekünk és liturgikus imánk. Közös kincsünk a miatyánk. Ezért imádkozzunk egymásért és a keresztények egységéért, ismerjük meg és értékeljük más egyházak istentiszteletét és lelkiségét, és törekedjünk haladni a közös Eucharisztia megvalósítása felé.
6. pont: Folytassuk a dialógust. Mindnyájan Krisztusé vagyunk. Ez a tény alapvetõen fontos, amikor teológiai és etikai nézeteltéréseinkkel szembesülünk. Folytatnunk kell a dialógust, hogy egyetértésre jussunk a hit kérdéseiben.
A harmadik rész címe: „Közös felelõsségünk Európában.” Hat pontot tartalmaz, a 7-tõl a 12-ig.
7. pont: Vegyünk részt Európa építésében. Európát vallásilag és kulturálisan a kereszténység formálta. „A keresztények azonban nem akadályozták meg azt, hogy európaiak másoknak szenvedést okozzanak, és másokat pusztítsanak, mind Európában, mind pedig azon kívül. Megvalljuk, hogy e bûnért mi is felelõsek vagyunk, és kérjük Isten és embertársaink bocsánatát.” Ma keresztényként közösen támogatjuk Európa egységesítését. „Közös értékek nélkül nem maradhat fenn az egység.” Olyan Európáért akarunk tehát dolgozni, „ahol béke, igazságosság, szabadság, tolerancia, részvétel és szolidaritás uralkodik. Hangoztatjuk az élet tiszteletét, a házasság és család értékét, a szegényekkel való elsõrendû törõdést, a megbocsátás készségét, és minden téren az irgalmasságot.” Nyugat- és Kelet-Európa egységére törekszünk, és erõsíteni kívánjuk Európának az egész emberiség iránti felelõsségérzetét. Ellenállunk minden olyan igyekvésnek, hogy a vallást vagy az egyházat etnikai vagy nacionalista célokra használják fel.
8. pont: Békítsük ki egymással a népeket és kultúrákat. A különbözõ népi, kulturális és vallási hagyományok gazdagítják Európát. Elismerjük minden ember egyenlõségét. Elõ akarjuk mozdítani a demokráciát. Elítélünk minden erõszakot. Törekszünk a gazdagok és szegények közötti szakadék eltüntetésére és a munkanélküliség megszüntetésére. Segíteni kívánjuk a vándorlók, menekültek és menedékjogot keresõk emberséges befogadását. Elõmozdítjuk a nõk egyenjogúságát.
9. pont: Megõrizzük a természetet. Tiltakozunk a természet kizsákmányolása ellen. Kívánjuk a fenntartható és felelõsségteljes fejlõdés megvalósítását.
10. pont: Erõsítjük közösségünket a zsidókkal. Isten Izraellel kötött szövetségét nem bontotta fel. Elítélünk mindenfajta antiszemitizmust, és bocsánatot kérünk egyes keresztények zsidóellenes viselkedéséért. Igyekszünk erõsíteni a zsidó testvéreinkkel folytatott dialógust.
11. pont: Ápoljuk kapcsolatainkat az iszlámmal. Tisztelettel viseltetünk a köztünk lakó muzulmánokkal szemben, szeretnénk fokozni a velük folytatott párbeszédet, keressük a velük való együttmûködést.
12. pont: Találkozunk más vallásokkal és világnézetekkel. Európában ma sokféle vallás létezik, és sok vallástalan ember él. Velük is párbeszédet szeretnénk folytatni. „Meg kell azonban különböztetnünk azokat a csoportokat, amelyekkel kívánatos a párbeszéd, és azokat, amelyektõl keresztény szempontból óvnunk kell az embereket.” A vallás- és lelkiismereti szabadságot mindenki számára elismerjük.
A Charta záró szavai a következõk: „Jézus Krisztus, az egy Egyház Ura, kiengesztelõdésünk és békénk legnagyobb reménye. Az Õ nevében akarjuk folytatni közös utunkat Európában. Imádkozunk, hogy Isten vezessen bennünket a Szentlélek erejével. »A reménység Istene töltsön el titeket a hit teljes örömével és békéjével, hogy a remény bõségben legyen bennetek a Szentlélek erejébõl.« (Róm 15,13)”
E Charta közös aláírása és kihirdetése nagyon örvendetes esemény. Mutatja, hogy az ökumenizmus lendülete nem tört meg. Nagyon örvendetes az is, hogy a Charta aláírói nem követték a Hittani Kongregáció Dominus Iesus címû instrukciójának azt a kijelentését, amely szerint a protestáns egyházak nem nevezhetõk egyháznak, hanem csak egyházi közösségeknek. Ez a kijelentés ugyanis mélyen megsértette a protestánsokat, és több katolikus teológus is tiltakozott ellene. A Charta viszont elejétõl végig egyházakról beszél.
A Charta végén a következõ felszólítás áll: „Az Európai Egyházak Konferenciájának és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnökeiként a jelen Charta Oecumenicát alapvetõ szövegként ajánljuk az Európában levõ minden egyháznak és minden püspöki konferenciának. Kérjük, fogadják el azt, és alkalmazzák az egyes helyi körülmények szerint.”
Reméljük, hogy a magyarországi egyházak és a magyar püspöki kar is komolyan veszik ezt az ajánlást. Ehhez szigorú lelkiismeret-vizsgálatra, megtérésre és viselkedésmódunk gyökeres megváltoztatására van szükség. Igaz, hogy Isten jóvoltából Magyarországon is eltûnõben van már az az éles szembenállás katolikusok és protestánsok között, amely még a két világháború közötti idõt is jellemezte. Ritkábban neveznek protestáns testvéreink bennünket Máriát Istenként imádónak vagy bálványimádónak. Ritkábban mondjuk mi is õket (átkozott) eretnekeknek. De bennünk még alig él a Chartában kifejezett égõ vágy, hogy Jézus imája szerint egy legyünk, és az egy Egyház látható egységét megvalósítsuk. Ezért nem is tettük meg eddig az egység felé vezetõ és a Charta által ajánlott lépéseket.
Soroljunk fel néhány hiányt. Nem tárgyaljuk meg egymással evangelizációs terveinket és kezdeményezéseinket. Nem igyekszünk legyõzni önelégeltségünket. Nem okoz fájdalmat, hogy a magyar falvakban és városokban egymás mellett – vagy inkább egymás ellen – meredeznek a keresztény felekezetek templomainak tornyai. Új templomokat, közösségi házakat, intézményeket, iskolákat építünk vagy hozunk rendbe – szinte mindig külön-külön. Nem lenne jobb megegyezni, hogy szûkös energiáinkat közösen hasznosítsuk? Amikor az elsõ világháborúban a németek szétlõtték a francia Sedan városában a katolikus templomot, a helybeli református lelkész engedélyével az épen maradt református templomban folytak a szentmisék. Yves Congar bíboros, a kiváló domonkos teológus és az ökumenizmus nagy elõmozdítója írta meg életrajzában, hogy mekkora hatást gyakorolt rá ennek a testvéri gesztusnak az emléke: soha sem tudta elfelejteni, hogy gyermekkorában a református testvérek templomában folyt a katolikus szentmise. Régóta sürgetem a magyar ökumenikus bibliafordítást.
Az ifjúság nevelése terén kevés Magyarországon az egyházak közötti együttmûködés. A teológiai képzésnél pedig szinte semmiféle együttmûködés nem létezik. Nem tudok sem a katolikus hittudományi fõiskolákon mûködõ protestáns tanárokról, sem a protestáns hittudományi fõiskolákon tanító katolikus tanárokról. Ha van is, olyan ritka, mint a fehér holló. Katolikus és protestáns tudósokat és kutatókat összefogó teológiai társaság sem létezik Magyarországon, pedig még Japánban is van ilyen. Az ökumenizmusnak az az elve, hogy mindent tegyünk közösen, hacsak hitünk vagy fontos hatékonysági okok nem szólnak ellene, szinte ismeretlen minálunk. Mindent (pl. karitatatív és szociális tevékenységeket, bibliafordítást, tankönyvek szerkesztését, zenei és képzõmûvészeti tevékenységeket stb.) külön-külön végzünk, és csak ott teszünk valamit együtt, ahol a közélet erre rákényszerít (pl. millenniumi ünnepségek, nemzeti ünnepek stb.). Az ökumenikus imahét kivételével nemigen imádkozunk együtt, és kevés magyar keresztény imádkozik mindennap az egyház egységéért. A világszinten folyó egyes ökumenikus dialógusokban a magyar egyházak képviselõi is részt vesznek ugyan, de Magyarországon az egyházi vezetõségek által kinevezett ökumenikus kérdéseket tárgyaló szakemberek dialóguscsoportjai nem léteznek. Magyarországnak az európai közösségbe való belépésével járó problémákra sem készülünk fel közösen.
Van tehát pótolnivaló. De jó lenne, ha nem ímmel-ámmal, hanem örömmel vennénk át a strasbourg-i mosolygó angyal által kezünkbe adott Chartát! De jó lenne, ha nem engednénk el a fülünk mellett a legfõbb európai keresztény vezetõk buzdítását!
„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak” – mondja hétszer is a Jelenések könyve (2,7.,11., 17., 29.; 3,6., 13., 22.). Hiszem, hogy ez az új Charta Oecumenica a Lélek szava. Adja Isten, hogy legyen fülünk a hallásra.
A házunk tájáról
– Az idei Szent István-könyvhét megnyitásakor, május 14-én Paskai László bíboros átnyújtotta a Stephanus-díjat Szabó Ferenc írónak és mûfordítónak, a Távlatok fõszerkesztõjének, valamint Tarbay Edének, költõi és írói érdemeiért. Laudációt Bolberitz Pál, illetve Bencze Lóránt mondott.
– Megjelent Szabó Ferenc új tanulmánykötete: Keresztények az ezredfordulón. (Távlatok 2001, 406 oldal, 1950 Ft.) (A kötet több tanulmánya elõzõleg a Távlatokban jelent meg.)
– Szabó Ferenc „Mai írók és gondolkodók” címû sorozatának újabb kötetei, a szegedi Agapé Kiadó gondozásában:
Mindhárom kötet 860 Ft. Kaphatók a kiadónál és a katolikus könyvesboltokban.
Vertse Márta
KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT
NEWMAN BÍBOROS
Newman bíboros születésének 200. évfordulója alkalmából a Newman Barátai Nemzetközi Központ, amely a „Krisztus ügye” lelkiségi család irányítása alatt áll, február 19-én és 20-án nemzetközi konferenciát tartott Rómában. Az összejövetelt 19-én délután José Saraiva Martins érsek, kinevezett bíboros, a Szentségi Kongregáció prefektusa nyitotta meg a Pápai Orbán Egyetemen. 20-án reggel Jozef Tomko bíboros, a Népek Evangelizálása Kongregációjának prefektusa mutatott be szentmisét a résztvevõk számára. Az ülés során elõadást tartott többek között Philip Boyce ír karmelita püspök, valamint Zenon Grocholewski kinevezett bíboros, a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció prefektusa.
John Henry Newman 1801. február 21-én született Londonban, anglikán bankár családban. 15 éves korában került sor „elsõ megtérésére”. Ettõl a pillanattól kezdve minden gondolatát lelkére és Teremtõjére összpontosította. 1824-ben, miután Oxfordban befejezte tanulmányait, az anglikán egyház diakónusává, majd 1825-ben lelkésszé szentelték. 4 évvel késõbb az oxfordi egyetem Szûz Mária-temploma lelkészeként nagy buzgalommal hozzálátott az egyházatyák tanulmányozásához.
Elsõ egyetemi beszédében így határozta meg azt a belsõ hozzáállást, amelyre szükségünk van, ha fel akarjuk fedezni az igazságot: „Egyik elmaradhatatlan elõfeltétele az igazság megtalálásának, hogy komolyan kutassunk utána. Az igazság túlságosan szent és vallási tényezõ ahhoz, semhogy egyszerûen a képzelet kielégítésének, a szellem élvezetének, pártérdeknek vagy a neveltetés elõítéletének, avagy emberi tanító véleményének áldozhatnánk fel. Szerénység, türelem és körültekintés éppen olyan szükséges a tudományos kutatáshoz, mint komolyság és õszinteség.” Csatlakozott az „Oxford-mozgalomhoz”, amelynek az volt a célja, hogy visszaszerezze az anglikán egyháznak azt a jogát, hogy az egyetemes egyház részének tekintse magát, hasonlóan a katolikus és az ortodox egyházakhoz. Tagjai arra törekedtek, hogy az anglikánok visszatérjenek az egyházatyák és a nagy teológusok hagyományaihoz, anélkül, hagy „rómaivá” válnának.
Newman lelkész azonban megérezte, hogy pusztán illúzióról van szó, ezért megpróbált katolikus értelmezést adni az anglikán egyház 39 cikkelyének, híres Tract 90 (Kilencvenedik értekezés) címû mûvében. Mind az oxfordi egyetem, mind az anglikán püspökök visszautasították Newman álláspontját. 1839-tõl kezdve hat éven át állhatatosan imádkozott és böjtölt, folytatta a keresést, amelynek eredményeként 1845. október 9-én felvételét kérte a katolikus egyházba.
A katolikus egyházba való belépése után hosszú idõt töltött elmélkedésben, imádságban és tanulmányokban Isten akaratát keresve. Egy római utazás során 1847. május 31-én szentelték pappá, és ezzel megkezdõdött életének második korszaka. Megmutatta honfitársainak, hogyan lehet egyszerre jó katolikusnak és hûséges állampolgárnak lenni. Beszédeivel, írásaival és apostoli tevékenységével nagyon sok jót tett az egyháznak. Sokat szenvedett azonban mind az anglikánok, mind néhány katolikus részérõl, mivel nem hittek megtérése õszinteségében. XIII. Leó pápa, elismerve rendkívüli érdemeit, 1879-ben bíborosi rangra emelte, ami hazájában tiszteletet és nagyrabecsülést keltett iránta.
John Henry Newman a teológia és a humán tudományok számos ágazatára kiterjesztette érdeklõdését: foglalkozott filozófiával, patrisztikával, dogmatikával, erkölcstannal, exegézissel, pedagógiával és történelemmel. Gondolatainak kifejezésére különféle irodalmi mûfajokat használt fel: beszédeket, traktátusokat, regényeket és verseket, önéletrajzot is írt. Számos irodalmi mûve, néhány himnusza és imádsága ma is részei a katolikus és az anglikán egyház lelki és liturgikus örökségének.
John Henry Newman bíboros 1890. augusztus 11-én hunyt el Birminghamben. Életszentségének híre, amely már életében is jelentõs volt, halála után tovább növekedett. Ezért a birminghami érsek 1958-ban megkezdte boldoggáavatási eljárását.
II. János Pál pápa 10 évvel ezelõtt, 1991. január 22-én ünnepélyesen kihirdette: „Bizonyos, hogy Isten szolgája, John Henry Newman, a római anyaszentegyház bíborosa, a Néri Szent Fülöp Oratórium alapítója Angliában, az isteni erényeket: a hitet, a reményt és a szeretetet Isten és az emberek iránt, valamint a sarkalatos erényeket: a bölcsességet, az igazságosságot, a mértékletességet és a lelki erõsséget, összességükben hõsiesen gyakorolta. . .”
A szentatya Newman bíboros születésének 200. évfordulója alkalmával levelet küldött Vincent Nichols birminghami érseknek. Ebben kiemeli Newman „maradandó tanúságtételét”, ti. azt, hogy sikerült neki „figyelemreméltó szintézist alkotnia a hit és az ész között”. A pápa reméli, hogy hamarosan sor kerül Newman bíboros boldoggá avatására.
Szabó Ferenc
NEWMAN IDÕSZERÛSÉGE:
A modernizmus elõfutára, avagy újkori egyházatya?
Most, születésének 200. évfordulója alkalmával Newman hírneve kétségkívül sokkal inkább elterjedt, és katolikus, „ortodox” teológiája sokkal elismertebb, mint száz évvel ezelõtt, amikor kitört és egyre erõsödött a modernista válság. Azokat, akik akkor Newman eszméire, többek között a dogmafejlõdésre hivatkoztak – így Maurice Blondel vagy az akadémiai székfoglalója kéziratában szintén õt idézõ Prohászka Ottokár –, modernizmussal gyanúsították. Pedig ma már világos, hogy az ún. „új teológia”, illetve a II. vatikáni zsinaton tért hódító teológiai szemlélet nemigen képzelhetõ el Newman eszméinek erjesztõ hatása nélkül.
Az ökumenikus teológia egyik elõkészítõje, Yves Congar domonkos teológus, akit a pápa élete végén bíborossá nevezett ki – miként a biblikus és patrisztikus hagyomány másik kiváló teológusát, a jezsuita Henri de Lubacot –, ezeket írta Igazi és hamis reformok az egyházban címû korszakalkotó monográfiája elõszavában: Azok között, akik az egyház életét, és nem pusztán struktúráját tanulmányozták, tehát a keresztény valóságot a vallásos alanyban vizsgálták, alig lehet az elmúlt századokban más kiválóságot említeni, mint Möhlert és Newmant: „e két nagy szellem kezdte el bevezetni a teológiába a vallásos alany és a történelmi fejlõdés kettõs tanulmányozását.” (Congar 16)
Newman hosszú lelki vívódás, patrisztikus tanulmányok és imádság révén jutott el az anglikán egyháztól a katolikus egyházig, amelyet fiatal korában az Antikrisztus alapításának tekintett. Lead kindly light: „Vezess, szelíd fény, a rám boruló sötétségben, vezess elõre” – írta Szicíliából hazafelé utazva egyik legszebb költeményében. Katolikussá lett, mert úgy érezte, „megsértené az Istent, ha nem lenne azzá”. Katolicizmusát igazolta a keresztény dogma fejõdésérõl szóló könyvében, amely megtérése évében (1845-ben) jelent meg, majd késõbb, amikor anglikán támadások érték, kétszínûséggel vádolták, Apologia pro vita sua (1864) címû apológiájában.
Egyik anglikán, fiatalkori mûvében (A prófétai szolgálat az egyházban) erõteljesen kifejezte Róma-ellenességét, tehát azt, hogy Róma uralkodni akar, visszaél a lelki hatalommal: „A rómaiság tévedhetetlenségi igényével lealacsonyítja az Evangéliumnak való engedelmesség minõségét, és megsérti misztérium- és szentségjellegét, éspedig számtalan módon. Ha a vallást lefokozzuk egy egyszerû rendszer szempontjaira, ez azzal a kockázattal jár, hogy több figyelmet szentelünk a földi értékeknek, mint Istennek. Márpedig Róma osztályozza kötelességeinket és azok jutalmát, azokat az igazságokat, amelyeket hinnünk kell, a cselekedeteket, amelyeket meg kell tennünk, az Istennek tetszõ módozatokat, azt, ami büntetést érdemel, és azt, ami bûnbocsánatot szerez, és mindezt oly pontossággal, hogy mindenki pontosan tudhatja, hogy úgy mondjuk, milyen pontra ért az ég felé való vándorlásában: mennyi haladást tett, milyen hosszú utat kell még megtennie: ki lehet számítani az erkölcsi értékeket. Világos azonban, hogy az a legtisztább vallásos szolgálat, amelyet kényszer nélkül, szabadon teljesítünk mint spontán ajándékot a mindenható Istennek.” Newman a továbbiakban még részletezi kritikáját. Megengedi: jó az, hogy az Egyház tanácsaival irányítja gyermekeit, de egy bizonyos ponttól a tekintély teher lesz. „Az igazi keresztény szabadság megköveteli, hogy legyen alkalmunk arra, hogy tetszés szerint jobban engedelmeskedjünk Istennek, mint ha formális törvénynek lennénk alávetve. Krisztusnak kedve telik olyan szeretõ szolgálatban, amelyet önmagunk felejtésével teljesítünk, túlcsorduló hálával és tele tisztelettel, anékül, hogy méricskélnénk erõfeszítésünket. Az aprólékos elõírások arra késztetnek, hogy figyeljük és mérlegeljük erõfeszítésünket. Az igazi hit mindenekelõtt kudarcait tekinti, és nem a mi szegényes sikereinket, bármilyenek legyenek is azok. De a római rendszerben kevés hely marad az ilyen öntudatlan önátadásnak.”
Hans Urs von Balthasar A Róma-ellenes komplexus címû mûvében, miután hosszan idézte a fiatal Newman e kritikáját, megállapítja: összegezi mindazokat az ellenvetéseket, amelyeket fel lehet hozni a római „rendszer” ellen, amely ha megmerevedik és egyre racionalistább lesz, kínai falat emel a lélek és Isten közé, a hívõ és az Evangélium élõ Krisztusa közé. Persze – fûzi hozzá H. U. von Balthasar – Newman megváltoztatta véleményét, amikor megismerte a katolikus szenteket és az egyházatyákat. Felfedezte, hogy a „római forma” nem elidegenítõ, hanem boldog otthon Isten közelében, amelyet az Egyház egyesítõ ereje õrzött meg a hitben és a szeretetben. A minimum, amit az Egyház megkövetel a langyos és középszerû keresztényektõl, az az, hogy legyenek teljesen nyitottak felfelé, ami kiválthatja a szabad önátadást. (Balthasar 15–17)
Newman jól tudta azt, hogy az I. Vatikánum által definiált tévedhetetlenség nem az empirikus egyház tulajdonsága, hogy a történelem viszontagságai között hánykolódó, bûnös tagokból álló Egyház botrány is a világnak, ugyanakkor a viharban hánykolódó hajó nem süllyedhet el, mert Ura védelmezi. Az Egyház, ahogy a II. vatikáni zsinat hangsúlyozta (LG 8), szent is, mert a Szentlélek élteti, és az életszentség gyümölcseit hozza, de bûnös is tagjaiban, ezért állandó megtisztulásra és reformra szorul. Newman konverziója éveiben így imádkozott: „Ne engedd soha, még egy pillanatra sem elfelejtenem, hogy külön birodalmat alapítottál a földön, hogy Egyházad a Te mûved, a Te intézményed, a Te eszközöd, hogy ezáltal a Te uralmad, a Te törvényeid alatt, a Te szemed elõtt élünk – s Te szólsz, ha az Egyház szól. Ne engedd, hogy ezzel a csodálatos igazsággal való meghittség érzéketlenné tegyen vele szemben – ne engedd, hogy emberi helyetteseid gyengesége valamikor is elfelejtesse velem, hogy Te vagy az, aki szólsz és cselekszel általuk.” (Salacz Gábor fordítása)
A dogmafejlõdésrõl szóló könyvében (An Essay on the Development of Christian Doctrine) megvilágítja: meg lehet válaszolni azt az ellenvetést, hogy a római katolikus tanításnak nincs alapja a Szentírásban. E célból megmutatja, hogy a kereszténység élõ, az egyes korszakokon át fejlõdik, fokozatosan kibontakozik, feltárja azt a gazdagságot, amely csírájában megvan az apostolok prédikációjában. A keresztény eszme tehát lassanként ölt testet az idõk folyamán. Newman így megmutatja, hogy a dogmatikai újdonság – beleértve a trentói zsinat tanítását is – a Jézus Krisztushoz és az apostolokhoz való hûség folyamatába illeszkedik. E hûség ismérveit is felsorakoztatja: rávilágít arra, hogy az eretnekségek arra késztetik az egyházat, hogy pontosítsa, jobban kifejtse és elmélyítse hitvallását. A püspöki testületnek, és elsõsorban Róma püspökének tanítói szerepe szükséges a kifejtés és a magyarázat során. Ez a mû válasz a protestáns kihívásra, és bevezeti a latin teológiába a fejlõdés fogalmát.
Az Essay 1878-as kiadásában Newman megmagyarázza, hogy e könyv megírásával az volt a célja, hogy legyõzzön bizonyos nehézségeket, amelyek a katolikus vallás története oldaláról támadtak, különösen is figyelve azokra az egymást követõ ellentmondásokra, amelyek tanításában jelentkeznek. Tézise a következõ: fogadjuk el, hogy 1800 év során számos változat jelentkezik a tanításban. Mégis alapos vizsgálattal megmutathatjuk, hogy ezek a változások magából az alanynak a természetébõl következnek, és bizonyos törvény szerint, meghatározott összhang szerint alakulnak, hasonlóan a bibliai kinyilatkoztatáshoz. Ahelyett, hogy e tény a katolikus egyház ellen szólna, inkább érv amellett, hogy az isteni Gondviselés tervei valósulnak meg megjelenésük körülményeiben és módozataikban. A „variációk” a tanításban valójában nem véletlen eredményei, hanem az isteni terv szerint összhangban vannak a Szentírással, ezért e „variációkat” nem lehet az Egyház, a tanítás õrzõje ellen érvként felhasználni.
A dogmafejlõdésrõl szólva Newman megkülönbözteti a kereszténységet mint tényt és a reflexió során kialakított eszmét. A kereszténység mint tény: adottság, valóság, élet; erre reflektálva bizonyos eszmét alakítunk ki, amely változatos és változó a történelem során. Bár isteni eredetû, a kereszténység elterjedése követi az emberi történelem törvényeit. A kinyilatkoztatást magába foglaló Biblia nem úgy rögzíti egyszer s mindenkorra az igazságot, hogy azt többé nem kell kutatni. Az eszmék a szent író és a bibliaolvasó szellemében vannak, nem magában a sugalmazott szövegben. Azok az eszmék, amelyeket a szöveg (betû) közvetít a szent írótól az olvasóhoz, nem ragadhatók meg egyszerre a maguk teljességében: korok és körülmények, az olvasók mûveltsége és kultúrája szerint tárul fel egyre inkább tartalmuk, üzenetük. A Biblia megértése is alá van vetve az idõ törvényének. A kinyilatkoztató Isten emberi nyelven szólt hozzánk, Isten Igéje emberi szóba testesült. Egyébként a Szentírás szövege is már fejlõdés eredménye. (Példa a kánonképzõdés folyamata.) Az Írásra támaszkodó tanítás is magyarázatra szorul. A magyarázat a „fejlõdés”. Különben a Szentírás nem old meg minden problémát, amelyeket pedig meg kell oldani. Az egyház meg is oldotta õket a dogmafejlõdéssel (pl. a gyermekek megkeresztelése, a bûnbocsánat a keresztség által, a halál és a feltámadás közötti, átmeneti állapot). A Szentírásból hozott példák után Newman így következtet: az eszmék fejlõdésének törvénye, a vallástörténet és a Szentírással való összehasonlítás követeli a keresztény tanítás fejlõdését. De utána megmutatja, hogy e fejlõdést egy tévedhetetlen tekintélynek kell irányítania. Majd egy következõ lépésben azt igazolja, hogy a katolikus egyházban megfigyelhetõ tanbeli fejlõdés megfelel ennek az elvárásnak: történelmi érveket sorakoztat fel. (Ezeket itt nem részletezhetem, P. Gauthier kiváló monográfiáját ajánlom a kutatóknak: a francia szerzõ egybeveti Newman és Blondel egybecsengõ felfogását a dogmafejlõdésrõl.)
1870-ben megjelent An Essay in Aid of a Grammer of Assent címû mûve a hit bizonyosságáról szóló gondolatait összegezi. Most már nem csupán a kereszténység belsõ problémáival foglalkozik, hanem szembenéz a hitetlenség kihívásaival és az Egyház modern világban teljesítendõ küldetésével. Megmutatja a hitaktus dinamizmusát, bevezetést nyújt a filozófiai alanyhoz kapcsolódó hitaktus teológiájába. A beleegyezés (assent) csatlakozás egy kijelentéshez, amelyet az ember igaznak tart. Ez nem korlátozódik a logika területére, amely a tudományos kultúrában uralkodó. Newman megkülönböztet kétfajta beleegyezést: az egyik valóságos, a másik fogalmi; az elsõ a konkrét tényekre vonatkozik, a második az absztrakciókra (elvont fogalmakra). Mindkettõ jelen van a hitaktusban, amely fogalmi, mivel Isten láthatatlan, és valóságos, mivel a hit alakítja az életmódot. E mû második része válaszol a keresztény apologetika klasszikus kérdésére: „Ésszerû-e hinni azt, amit az ember nem tud bizonyítani?” Newman tanulmányozza a megismerés és a megértés különbözõ módjait, túlhaladva a kételyeken és sötétségeken. E finom pszichológia feltárja, mennyire becsüli Newman az embert és annak gondolkodó- és szeretõképességét.
Newman bíboros – életével és eszméivel – hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus Egyház megnyíljon a modern világ felé. Miután túlhaladtunk az antimodernizmus telén, eszmevilágából a nagy mai teológusok – közvetlenül tõle függve vagy Blondel közvetítésével – kidolgozták a II. vatikáni zsinat dogmatikus konstitúcióit. Newman prófétai hangja ma is szól hozzánk.
II. János Pál is azt emelte ki Birmingham érsekének írt levelében (Newman születésének 200. évfordulója alkalmából), hogy a leendõ boldog bíborosnak abban a nyugtalan és a régi bizonyosságok felõl megrendült korban, amikor a keresztények a racionalizmus és a fideizmus eszmeáramlatai között vívódtak, sikerült megtalálnia a harmonikus megoldást. A racionalizmus elvetette a tekintélyt és a transzcendenciát, a fideizmus nem mert szembenézni a világ követelményeivel. Newman, aki szenvedélyesen kereste az igazságot, végül szabadon csatlakozott ahhoz a tekintélyhez, amely Krisztusba gyökerezik.
Irodalom
Salacz Gábor (szerk. és fordító): Istentõl – Istenig. Newman-breviárium. Szent István Társulat, Budapest, 1977.
Yves Congar: Vraie et fausse réforme dans l’Eglise, Cerf, 1969.
Hans Urs von Balthasar: Le complexe antiromain, Ed. Paulines, Párizs, 1976.
Pierre Gauthier: Newman et Blondel. Cerf, Párizs, 1998.
Nagy Ferenc
A SZLOVÁKIAI KATOLIKUS MAGYAROK
LELKIPÁSZTORI ELLÁTÁSA
Május 6-án, Jó Pásztor vasárnapján, immár hagyományos éves találkozóra gyûltek össze Révkomáromban a felvidéki magyarok, hogy papi hivatásokért és magyar anyanyelvû püspökért imádkozzanak. A szentmisét Ján Sokol, 1988 óta (Pozsony-) Nagyszombat érseke celebrálta délután, mintegy kétezer résztvevõvel.
Erre az alkalomra a Jópásztor Társulat gondozásában készült egy alapos memorandum; ezt a mise végén egy világi keresztény felolvasta, és át akarta nyújtani az érseknek, de õ nem fogadta el. A memorandumot sajtótájékoztatón ismertették, közzétették, és külön elküldték a pozsonyi nunciusnak, a szlovák püspöki karnak és egyes tagjainak, valamint a magyar püspöki karnak. A mise után a Magyar Televízió vallási stúdiójának forgatócsoportja Kovács Lajos Péter vezetésével szlovákul interjút készített az érsekkel. A szlovák püspöki kar újabban többször is foglalkozott a magyar püspök kérdésével, nevezetesen április elején és május közepén.
Néhány kulcskifejezés köré csoportosítva az alábbiakban bemutatjuk a kérdés fontosabb fejezeteit. Ezt úgy tesszük, hogy egymás mellé állítjuk az említett megnyilatkozások vonatkozó részleteit, vagyis a memorandumot (M), a Sokol érsekhez intézett kérdéseket (K) és az õ válaszait (S), valamint a püspöki kar áprilisi (P4) és májusi (P5) ülései után tett sajtónyilatkozatokat.
Persze jelentõsen különbözik egymástól egy gondosan megszerkesztett írás (a memorandum) meg egy szóbeli rögtönzés (Sokol érsek válaszai). Azonfelül az érsek az interjú készítésekor még nem ismerhette a memorandum szövegét, tehát nyilván nem a memorandummal vitatkozik. De amit mond, az nagyon is a memorandum tartalmának elutasítása.
I. A remény jegyében
M: ,,Ez a memorandum az evangélium igazába vetett hitünkbõl fakad: »Kérjetek, és adatik nektek; zörgessetek, és megnyittatik nektek.« Szlovák testvéreinkkel szeretõ megértésben akarunk élni közös országunkban, Szlovákiában, s meggyõzõdésünk, hogy gondjaink orvoslása, kéréseink teljesítése csakis az evangéliumi szeretet kiteljesedéseként lesz értékelhetõ.”
M: ,,Memorandumunk kapcsolódik ahhoz a dokumentumhoz, amelyet 33 magyar pap aláírásával kapott meg Ján Sokol pozsony-nagyszombati érsek 1993-ban, illetve ahhoz az írásban is megfogalmazott dokumentumhoz, amely 53 ezer szlovákiai magyar hívõ aláírásával kérte magyar nemzetiségû püspök kinevezését, s amelyet 1995-ben személyesen juttattunk el a szentatyához, vatikáni zarándokutunk alkalmával, s amelynek másolatát akkor megkapta Luigi Dossena pozsonyi nuncius úr is.”
A szlovák püspöki kar az évek során a magyarok pasztorális gondjaival érdemben nem foglalkozott. Ezért aztán, ahol arra lehetõség adódott, közéleti személyiségek is szóltak az ügy érdekében. 2000-ben, a politikusoknak a szentatyával történt jubileumi találkozója alkalmával, Csáky Pál, Szlovákia emberi jogi, kisebbségügyi kérdésekkel és a kormány egyházügyi politikájának felügyeletével megbízott miniszterelnök-helyettese, többek között a szlovákiai magyar katolikusok helyzetérõl is tárgyalt Mons. Celestino Miglioréval, a Szentszék államközi kapcsolatokért felelõs helyettes államtitkárával. A közelmúltban pedig Sodano bíboros államtitkárral folytatott tárgyalása során Martonyi János magyar külügyminiszter tett említést a szlovákiai magyarok hitéletével kapcsolatos kérdésekrõl. A Szentszék érdeklõdése is ösztönzõleg hatott a jelen memorandum létrejöttére.
M: ,,Az idén, 2001-ben tizenkettedik alkalommal jön össze Komáromban több ezer szlovákiai katolikus hívõ, hogy Jó Pásztor vasárnapján szlovákiai magyar papi hivatásokért és magyar püspökökért imádkozzon. Hisszük, hogy kéréseink meghallgatásra találnak.”
II. A szlovákiai magyarok száma és eloszlása
M: ,,A szlovákiai magyar közösség lélekszáma az 1991-es népszámlálási adatok szerint 567 ezer fõ; Szlovákia magyar anyanyelvû polgárainak száma ennél magasabb: 608 ezer fõ. A fenti közösségbõl 1991-ben 368 ezer polgár vallotta magát római katolikusnak, akik 5 püspökségben, 250 plébánia területén élnek.”
Szlovákia összlakosságának mintegy 66%-a katolikus; Szlovákai összlakosságának 11%-a magyar; Szlovákia katolikusainak mintegy 10,5%-a magyar.
Amikor a kassai vértanúk szentté avatása alkalmával a Vatikáni Rádió magyar munkatársaként Pozsonyban töltöttem néhány napot, a Remény fõszerkesztõjétõl, Mons. Koller Gyulától hallottam beszélgetésünk során: ,,Mi, magyarok, nem bevándorlókként élünk itt Szlovákiában; mi itt születtünk, ez a mi szülõföldünk, ugyanúgy, amint a szlovák nyelvû népességnek is szülõföldje.” Hozzátehetjük: nem is a Trianon elõtti Magyarország hagyta ott õket; hiszen aki ma 80 éves, az is már Szlovákiában született.
M: ,,A 250 plébánia, ahol a szlovákiai magyar katolikusok élnek, az alábbi jelenlegi egyházmegyék között oszlik meg [szögletes zárójelben megadjuk a plébániák és missziók össz-számát a Pápai Évkönyv 1999-es kiadása szerint]: pozsony-nagyszombati fõegyházmegye: 155 magyar többségû vagy jelentõs számú magyar hívõt tömörítõ plébánia [473]; rozsnyói egyházmegye: 49 magyar többségû vagy jelentõs számú magyar hívõt tömörítõ plébánia [95]; kassai fõegyházmegye: 25 magyar többségû vagy jelentõs számú magyar hívõt tömörítõ plébánia [200]; nyitrai egyházmegye: 6 magyar többségû vagy jelentõs számú magyar hívõt tömörítõ plébánia [165]; kassai görög katolikus exarchátus: 15 magyar jellegû plébánia [86].” Az említett számokba foglalt településeken természetesen más vallású, illetve más nemzetiségû polgárok is laknak.
III. A magyarok lakta plébániák papi ellátása
M: ,,A zömében katolikus magyarok által lakott plébániák egyharmada pap nélkül van, a másik harmadában nyugdíjas vagy szlovák anyanyelvû lelkipásztor mûködik.” Ez utóbbiak, minden buzgóságuk mellett, ,,objektív okokból eredõ hiányos nyelvtudásuk miatt nem tudják kellõképpen szolgálni magyar ajkú híveiket. A pozsony-nagyszombati fõegyházmegyében a 155 magyar jellegû plébániából 54 üres, 25-ben szlovák anyanyelvû pap mûködik, 20-ban pedig nyugdíjas. A magyarok lakta vidéken mûködõ aktív papok átlagéletkora a pozsony-nagyszombati fõegyházmegyében 52,7 év, a rozsnyói egyházmegyében 48,1 év, a kassai fõegyházmegyében 37,95 év.”
IV. A fennálló probléma lényege és elemei
M: A szlovákiai magyar ,,közösségnek a legnagyobb gondja az, hogy senki sem foglalkozik hivatalos megbízatás alapján a problémáival: pásztor nélküli nyájnak tekinthetõ. Szlovákia püspöki karának egyetlen olyan tagja sincs, aki a magyar közösségbõl származna, aki átérezné ennek a közösségnek a gondjait, és a megfelelõ jogkörökkel is rendelkezne azok megoldására.”
M: ,,Meggyõzõdésünk: ha a katolikus magyar papság közül is lennének püspökké szentelt pásztorok, hovatartozásuk miatt hatékonyabban tudnák szívükön viselni a rájuk bízottak gondját, s így ez az állapot nem lenne ilyen siralmas. Nézetünk szerint könnyebben és rugalmasabban tudnák megoldani a felhalmozódott problémákat. Ezek a fõpásztorok könnyebben el tudnák érni, hogy a határon túl tanuló kispapok is elsõsorban itthon vállaljanak lelkipásztori szolgálatot.”
M: ,,Nem lehet egyetérteni azokkal a nézetekkel, amelyek ezt a kérdést megpróbálnák a nyelvhasználat ügyére leszûkíteni. Nem arról van szó, hogy egy fõpap képes-e jó vagy kevésbé jó magyarsággal elolvasni egy liturgikus szöveget, hanem arról, átérzi-e a szlovákiai magyar katolikusok gondjait, és rendelkezik-e a megoldásukhoz szükséges jogkörökkel.”
M: ,,A 64 ezer fõs szlovákiai magyar reformátusságnak van püspöke; a [katolikus magyaroknál] jóval kisebb létszámú görög katolikus közösség [191 ezer hívõ] gondjaival két püspök hivatott foglalkozni. Érthetetlen a szlovákiai magyar katolikusság mostoha helyzete. Nézetünk szerint tarthatatlan állapot, hogy a szlovák püspöki karban egyetlen fõpásztor se képviselje a 368 ezres szlovákiai magyar katolikus közösséget, aki õket – nyájként a nyájban – igaz atyaként összefogná.”
További tanulságos összehasonlítás: Kanadában 20 ezer hívõt számlál a szlovák bevándoroltak bizánci szertartású torontói eparchiája (amellett, hogy Torontó 83 ezer hívõt összefogó ukrán püspökség székhelye is).
M: ,,Az okok vizsgálata során, sajnos, nem hunyhatunk szemet a szlovákiai papnevelõ intézményekben és a szlovák papok egy része között fellelhetõ magyarellenesség felett sem.”
V. Fiatal magyar papok képzése és elvándorlása
M: ,,A magyar püspök hiánya Szlovákiában azt is okozza, hogy csaknem 50 kispap tanul Szlovákiából Magyarországon, s többségük nem tér, vagy nem térhet haza. Ez a jelenség az egyik oka, hogy bár a szlovákiai magyar katolikus közösségben megfelelõ a hivatások száma, mégis jelentõs paphiány alakult ki.”
M: ,,A másik ok – amely összefügg a fentivel –, hogy Szlovákiában nem létezik magyar nyelvû papképzés. A pozsonyi Comenius Egyetem hittudományi karán jelenleg 18 magyar anyanyelvû kispap tanul szlovák nyelven. A kassai szemináriumban 7 magyarul tudó kispap, a nyitrai szemináriumban 2 magyar kispap van.”
M: ,,A magyar papok hiányát Szlovákiában nagyban enyhítené, ha a Magyarországon mûködõ szlovákiai származású magyar papok egy része visszatérne szülõföldjére. Az õ lelkiismeretükre s a magyarországi püspökök felelõsségére is apellálunk ezzel a felvetéssel.”
Sokol érsek hosszan beszélt a Magyarországra távozott magyar ajkú szeminaristákról. Többen nem vállalják, hogy próbaidõt töltsenek egy plébánián, mialatt személyiségük és hivatásuk érettebbé válna. Egyet azért bocsátottak el, mert ,,elkövetett egy olyan deliktumot, aminek alapján soha nem lehet pap” (többször ismétli); lehet, hogy Magyarországon valamelyik egyházmegyébe felveszik információkérés nélkül. ,,Tudom, Magyarországon sok probléma van a hivatásokkal, több, mint nálunk, mert nálunk elég sok a hivatás”, 25-30 elsõéves szemináriumonként. Az érsek kész visszavenni a visszatérõket, de nem azokat, akik engedetlenségbõl mentek el.
VI. Intézmények, szervezeti problémák
M: ,,A szlovákiai magyar katolikus intézmények száma, színvonala és helyzete messze elmarad a kor kívánalmaitól.”
M: ,,Népünk körében nincs hivatásgondozás, minden bizonnyal papjelöltjeink közül is többen ezért mennek el Magyarországra. Nincs papi továbbképzés, nincs céltudatos egyházi felnõttképzés és ifjúsággondozás.”
M: ,,1990 februárjában megalakult a szlovákiai magyar papok társulata, a Glória. A társulat vezetõsége mûködéséhez egyházi jóváhagyást kért a nagyszombati megyéspüspöktõl, a megyéspüspök azonban nem foglalt pozitívan állást, és a csoportosulás csak kiadóként mûködhet.”
M: ,,Szlovákiában magyar nyelven egy országos terjesztésû hetilap, a Remény jelenik meg, 17 ezres példányszámban. A szlovák püspöki kar egyéb kiadványokat is küld a magyar plébániákra, de csak szlovák nyelven. Magyarul csupán a püspökkari körlevelek jelennek meg.”
M: ,,A médiában a katolikus magyarság alig van képviselve; a szlovák rádió magyar adása havonta két alkalommal sugároz félórás katolikus magazinmûsort Világosság címmel. A mûsor léte a mindenkori kormány jóindulatától függ.”
M: ,,Az iskolai hitoktatás államilag engedélyezett, sõt bizonyos korosztályok számára kötelezõen választható tantárgy (az alternatíva az etikai nevelés). Az új lehetõségekre és kihívásokra válaszolva a magyar anyanyelvû iskolák hitoktatói a pozsony-nagyszombati fõegyházmegyében hároméves magyar nyelvû tanfolyamon vettek részt. A képesítésüket az egyház ugyan elismerte, de az állam nem. Így hitoktatóink az iskolákban csak mint szakképzetlen munkaerõ taníthatnak. A pannonhalmi bencés hittudományi fõiskola által szervezett, Komáromba kihelyezett hitoktatóképzõt, illetve az általa nyújtott képesítést pedig még a pozsony-nagyszombati fõegyházmegye elöljárósága sem ismerte el, hallgatói nem kapnak kánoni missziót. Aki Szlovákiában ma szakképzett hitoktató kíván lenni, az csak szlovákul tanulhat.”
Sokol érsek az interjúban elmondja, hogy szakképzett tanárnak, hitoktatónak az állami törvények szerint magiszteri fokot kell szereznie, ehhez csak szlovák nyelvû iskolák állnak rendelkezésre.
M: ,,Elenyészõen kevés a katolikus magyar iskola (8 alapiskola, 2 középiskola), ami hátráltatja a magyar anyanyelvû értelmiség képzését is.”
K: ,,Felmerült, hogy a magyar kispapok nem tanulhatnak magyarul.”
S: ,,Ez nem probléma; hisz ha elmennek Olaszországba, ott olaszul kell tanulniuk, . . . ha Németországba, németül. . . Ez tehát újra csak egy látszatprobléma.”
K: ,,De õk nem külföldön vannak, hanem itt a sajátjaik között, ahol magyarok élnek.”
S: ,,De minden szünidõben Magyarországra mennek magyar nyelvgyakorlatra, minden vasárnap magyar szentmisére járnak magyar templomokba; a pozsonyi szemináriumban tanítják a magyar nyelvet. Halkó József asszisztens [valójában: adjunktus] úr foglalkozik velük Pozsonyban még a szemináriumon kívül is. Tehát nincs itt semmiféle probléma, ez csak egyike az úgynevezett kifogásoknak. Mert akkor mi is követelhetnénk, hogy ha a mieink Németországba mennek, akkor ott is szlovákul kelljen tanulniuk.”
M: ,,A pozsonyi teológiai karon oktatják ugyan két éven keresztül a magyar nyelvet is, de a kispapok vizsgát nem tesznek, ezért magyar nyelvismeretük olyan siralmas, hogy magyarul a legtöbben még olvasni sem tudnak. Ilyen esetben, ha szlovák pap kerül magyar plébániára, a magyar szentmisék nem szûnnek meg ugyan, de a hívek nem kapják azt a lelki élményt, amit a szentmisének nyújtania kellene. Érthetõ tehát, hogy a szlovák nyelvû, illetve a helytelen magyarsággal mondott szertartások nem vonzzák a híveket, s fennáll annak a veszélye, hogy aki nem imádkozhat rendszeresen anyanyelvén, az lassan teljesen elfelejt imádkozni.”
S: A kétnemzetiségû plébániákon a szlovákok meg a magyarok fele-fele arányban vannak jelen. Ha magyar lenne a püspök: ,,Hová tartoznának akkor azok a szlovákiai szlovákok, akik itt élnek, ért engem? Itt van a probléma. Ha itt olyan helyzet lenne, mint például Szerbiában, ahol minden katolikus magyarul beszél, akkor ez más lenne, mert minden szerb pravoszláv vallású. Ott kell, hogy legyen saját püspökük; de itt alkalmazkodniuk kell ahhoz az egyházmegyéhez, amelyben élnek.”
M: ,,A magyar hívek fent említett gondjai különösen a vegyes lakosságú nagyobb városokban domborodnak ki. A magyar ajkú hívek lelki gondozását itt rendkívül megnehezíti az, hogy nincs saját plébániájuk. Ezért azokban a nagyvárosokban, ahol számottevõ magyar közösség él (Pozsony, Kassa, Nyitra), szükség lenne ún. személyi plébániák létrehozatalára.”
VII. A szlovák püspökök álláspontja – (A)
(a) – P4: Marian Gavenda, a szlovák püspöki konferencia szóvivõje április 6-án Pozsonyban sajtóügynökségi érdeklõdésre válaszolva érintette a magyar anyanyelvû püspök kérdését, többek között Martonyi János magyar külügyminiszter márciusi vatikáni tárgyalásával kapcsolatban. A püspöki kar elutasítja a szlovákiai magyar katolikusok igényét azzal az indoklással, hogy az ilyen ,,pasztorális engedmények kedveznének a szeparatista tendenciáknak”, és ,,politikailag hasznosíthatóak lennének”. Minden szlovák papjelöltnek magyarul is kell tanulnia; azonkívül legalább három szlovák püspök beszél magyarul. ,,Tudjuk, hogy a magyar katolikusok nincsenek megelégedve a szlovák papokkal; de mindkét oldalon vannak problémák.”
(b) – Következik a Ján Sokol érsekkel folytatott interjú hét idevágó szakasza.
– K: ,,Olvastam az Ön Vatikánba írott levelét. A levélben Ön többek között azt állítja, hogy a magyar püspökség ügye Szlovákiában ma politikai kérdést jelent. Minek az alapján gondolja Ön, hogy ebbõl az ügybõl politika lett?”
S: ,,A mai nap igazolta azt, hogy ez így van, mivel annak az úrnak, aki a szentmise után felolvasott, nincs semmilyen funkciója az egyházban. Õ egy egyszerû laikus, akinek legalább elõtte szólnia kellett volna, hogy ezt akarom a mise után elmondani. Ez az elsõ pont. A második pont az, hogy mindennek a papok részérõl kellett volna jönnie, nem tõle mint politikai tényezõtõl, aki a helyi komáromi képviselõtestület tagja. Ez az újabb bizonyítéka annak, hogy itt nem tiszta játék folyik.”
K: ,,Önnek azonban már ezt megelõzõen is ez volt a véleménye, milyen bizonyítékok alapján?”
S: ,,No, az a bizonyos levél válasz volt arra az újságokban megjelentetett követelményekre, amelyet egy politikusunk, a kormányalelnök úr terjesztett elõ, amelyre én kénytelen voltam reagálni. Ebben a levélben világosan leírtam, hogy az egész dolog a politikusok oldaláról indult ki, nem a hívõk és a papság oldaláról. A hívõ nép nagyon is elégedett a helyzetével. Ha a falvakat járná, maga is ezt tapasztalná. Amikor mi a bérmálás szentségének a kiszolgálásakor elmegyünk a falvakba, vagy amikor templomszentelésen veszünk részt, akkor lelkesedést, meghatottságot látunk, és azt, hogy ott nincs semmilyen problémájuk, semmilyen. Ehhez még hozzátehetjük, hogy két püspök is perfekt beszél magyarul, és én a liturgiát, ahogy ezt ma Ön is tapasztalhatta, egészen jól – nem mondom, hogy szuper, de egészen jól – el tudom végezni.” [. . .]
– K: ,,Kétségtelenül a hívõk itt is lelkesen fogadták azt a tényt, hogy Ön eljön közéjük; de ugyanakkor az emberek között azt a véleményt is hallani lehetett, hogy ez a kérdés épp azáltal válik politikai üggyé, hogy nem engedélyezik a magyar püspök kinevezését, mert ez a kérdés már rég lekerült volna a napirendrõl, ha a szlovákiai magyaroknak lenne egy magyar püspöke; miért olyan nagy probléma ez?”
S: ,,A probléma nem ebben van. A probléma abban áll, hogy az egyházmegyében a püspöki jelölteket a püspök terjeszti elõ, de a jelöltek közül végül a Szentszék választ. Nem tõlünk függ tehát, hogy ki lesz az a személy. Én gyakran elmondom, hogy amikor én adtam át a jelöltek listáját, akkor ezek között voltak magyarul is beszélõk és konkrétan magyarok is. Arról, hogy nem õket választották, én már nem tehetek.”
K: ,,Ez azt jelenti, hogy ha a Szentszék kiválasztana egy konkrét magyar nemzetiségû személyt itt Szlovákiában püspöknek, akkor ön ezt a személyt elfogadná, és minden gond nélkül együtt tudna vele mûködni?”
S: ,,Ez biztos, hogy nem jelentene semmilyen problémát. Csakhogy ez nem tõlünk függ.” [. . .]
– K: ,,Ismereteim szerint a szlovákiai magyar hívõk a magyar püspökségért való kérelmüket a Vatikánba is eljuttatták. A Vatikán azonban mindezideig nem nyilatkozott ebben a kérdésben. Önnek nyilván jó kapcsolatai vannak a Vatikánnal; véleménye szerint mi az oka a Szentszék tartózkodó magatartásának?”
S: ,,Az az oka, hogy mindez nem a Vatikántól függ. Ez mindig a helybéli püspöktõl függ. Ezért mondom én állandóan, hogy õk rossz irányba indultak el. Én itt voltam a múlt évben is, és mondtam nekik, hogy ha így folytatják, akkor csak rontanak a helyzetükön. Ennek ellenére teljesen mást tesznek, mint amit én tanácsoltam.”
K: ,,És mi volna az Ön tanácsa ebben az ügyben?”
S: ,,Meg kellene keresniük engem. Ez az ember is, aki ma felolvasott, azt kellett volna mondania, hogy ezt és ezt akarjuk csinálni, lehetséges ez, vagy nem lehetséges? Vagy menjünk el inkább Nagyszombatba? És így tovább. Ehelyett õk önhatalmúlag odatolakodtak, és aztán, mint láthatta, én nem tehettem mást: ott kellett állnom, mint egy oszlop, a tömeg elõtt; s õk ezt teszik velem, a püspökkel, a saját területemen.” [. . .]
– K: ,,Az is elhangzott ma, hogy Szlovákia-szerte 53 ezren aláírták a magyar püspökség ügyében írott kérelmet. Nem hiszem, hogy a politikusok ilyen hatással tudnának lenni a népre. Nem nevezhetõ ez mégis a hívõk részérõl érkezõ kívánalomnak?”
S: ,,Hogy tudja: a probléma nem ebben van, hanem abban, hogy itt Komáromban él – hogy pontosan mennyi, azt nem tudom, most csak találgatok – mondjuk, él összesen 12 500 katolikus (pontosan nem tudom, csak mondom). Ebbõl, mondjuk, négyezer a szlovákul beszélõ és hatezer a magyarul beszélõ. Akkor ezeknek a szlovákoknak ki lenne a püspökük? Szlovákiában a szlovákoknak magyar püspököt?”
K: ,,Gondolom, továbbra is Önt tekintenék a püspöküknek.”
S: ,,Hogyan? ez nem lehet; érti, amit mondok? Ezért kellett volna nekik elõbb velünk megbeszélni a dolgot, mert õk nem ismerik a kánonjog elõírásait. Ebben van a hiba.” [. . .]
– K: A magyar püspök problémáját tehát itt ezen a szlovák területen kell megoldani. ,,Ha Önt ezzel a kérdéssel felkeresné egy delegáció, akkor kész lenne fogadni õket?”
S: ,,No, nekik mindenekelõtt a püspökkari konferenciához kell fordulniuk, mert én itt csak én vagyok, én nem tudok az õ nevükben, Rozsnyó és Kassa helyett beszélni. A legközelebbi konferencián már be van iktatva egy pont, ahol errõl a kérdésrõl fogunk beszélni. Részünkrõl tehát nincs probléma. A probléma valahol máshol van.”
K: ,,Például hol?”
S: ,,Nehéz errõl beszélni; de Ön is láthatta, hogy a dolog mögött mindig ott áll valaki a laikusok közül.” [. . .]
– K: ,,A laikusok is az egyház részét képezik, nem?”
S: ,,Igen, de az egyház mindenekelõtt hierarchikus intézmény. Az ügynek elõször a plébánoshoz, majd az espereshez, majd a püspöki hivatalhoz kell kerülnie, és a püspöki hivataltól mehet aztán tovább. De nem fordítva.”
K: ,,Értem. De a nép sorai közül most is lehetett olyan hangokat hallani, hogy érsek úr, segítsen a magyaroknak; ami azt jelenti, hogy a népek bíznak a püspökükben, ezért fordulnak hozzá.”
S: ,,Igen, de ez egy ellentmondás: bíznak benne, és a végén azt mondják, hogy nincs szükségünk magára. Látja, ez a helyzet.”
K: ,,Azt gondolom, hogy a két álláspont közt lehetne egy kompromisszumot találni.”
S: ,,Lehetne, de ez már nem az én ügyem; ez a szlovák püspökkari konferencia és a Szentszék ügye. Érti? És ebbe a kérdésbe semmilyen más püspökkari konferenciának nincs beleszólása. Sem Magyarországról, sem . . . Õ itt a jogi szubjektum, az államalkotói képviselõ, aki dönt ebben a kérdésben. Érti, itt rendnek kell lenni. Elõbb a püspökkari konferencia, aztán a Szentszék, csak aztán ilyen módon lehet bármirõl is beszélni.” [. . .]
– K: ,,A szlovák püspökkari konferencián képviselni fogja az Ön itteni híveinek érdekeit is?”
S: ,,No, ezt még át kell beszélnünk. Mert mi lenne akkor a délen élõ szlovákokkal, akik az itt élõk felét vagy még nagyobb részét alkotják? Ha mindenkit összeszámolunk, még a komáromi járásban is alig valamivel több az arány, mint a fele-fele, talán a dunaszerdahelyiben igen; de már a lévaiban, ságiban, nagykürtösiben talán már több szlovák él, mint magyar, és akkor ezekkel mi lenne? Hisz Szlovákiában vagyunk, nem? Érti: ez egy probléma.”
K: ,,És egy magyar segédpüspök is gondot jelentene?”
S: ,,Ez nem jelentene problémát, ez nem probléma. Mondtam már Önnek, hogy amikor ezelõtt a javaslatot beterjesztettem, akkor magyarul beszélõ papok is voltak közöttük; de az már nem tõlem függ, hogy a Szentszék kit választ ki; érti?”
(c) – P5: A szlovák püspöki kar május 9-10-én Pozsonyban tartott teljes ülése után František Tondra szepesi püspök, a püspöki kar elnöke sajtókonferencián jelentette be: a püspöki kar elutasítja a magyar katolikusoknak azt a követelését, hogy saját magyar püspökük legyen. A magyar kisebbség lelki javáról kellõ gondoskodás történik; sajnos, kevés papi hivatás jön a magyar közösségbõl. Tondra püspök szerint Szlovákiában nincs tisztán magyar nyelvû terület; öt egyházmegyében találhatók magyar közösségek. Elsõ helyen nem a magyar püspök kérdése áll, hanem hogy a magyar kisebbség lelki gondozása jól megtörténik. Valamennyi püspök, akinek magyar közösségei vannak, beszél magyarul; Nyitrán van magyar püspöki helynök is. Tondra püspök szerint nincs kizárva, hogy késõbbi idõpontban a magyar kisebbségbõl is kineveznek majd püspököt; neki persze egyházmegyéjében ugyanúgy törõdnie kell a szlovák hívekkel is. Szlovákiában nem lehet egy püspök sem csupán a magyaroknak. – Két héttel késõbb sajtótalálkozón szóba került a püspöki kar ötéves pasztorális terve, amely a nemzetiségek lelkipásztori gondozását is érinti; a magyarság püspöki vikáriust kap.
[A valóságnak megfelelõen magyarul többé-kevésbé jól négy szlovák püspök beszél.]
VIII. A szlovák püspökök álláspontja – (B)
M: ,,A szlovákiai magyar hívõk elutasítják azt a gyanúsítást, amelyet egy-két szlovák fõpásztor hangoztatott, miszerint kérésünk esetében politikai kérdésrõl van szó. Kérjük a szlovák püspöki kar tagjait, ne a politika optikáján keresztül vizsgálják ezt a kérdést. Ez a memorandum valós problémákra mutat rá, amelyek reális megoldásokat igényelnek: ez pedig nem politikai kérdés, hanem a hívek és az egyház legszentebb érdeke.”
M: ,,A szlovák püspökök felelõssége sem kerülhetõ meg a kérdés kapcsán: igazi atyaként kellene keblükre ölelniük magyar papjaikat is, vonzóvá kellene tenniük a mûködést számukra. Ismét megkerülhetetlen a magyar püspök hiánya, mert bár igaz, hogy a pozsony-nagyszombati egyházmegyében mûködik két magyarul is tudó segédpüspök, Dominik Tóth és Vladimír Filo, akik hûséggel és odaadással járnak bérmálni, de ez ma már kevés; nincs jogkörük a problémák megoldására. Sajnos, a többi egyházmegyében a helyzet még rosszabb, a püspökök nem tudnak magyarul, jó esetben lelkipásztori látogatásuk során törve felolvassák a szentbeszédet. Ez a helyzet nem felel meg a 3. évezred követelményeinek.”
IX. Konklúziók
(a memorandum megfogalmazásában)
– ,,a) A szlovák püspöki karnak legyen magyar anyanyelvû tagja, aki bírja a szlovákiai magyar katolikus hívek és papok bizalmát, s aki olyan jogkörökkel rendelkezik, hogy képes lesz a szlovákiai magyar katolikus közösség gondjait megoldani, és a szlovák püspöki kar irányításával koordinálni tudja a szlovákiai magyar lelkipásztorokat.”
– ,,b) A kassai fõegyházmegyében és a rozsnyói egyházmegyében élõ katolikus magyar hívek lelki gondozásának legyen magyar püspöki helynök felelõse.”
– ,,c) A Szentszék az új egyházmegyék létrehozatalakor ne aprózza fel a Szlovákiában egy tömbben élõ katolikus magyarságot.”
– ,,d) A szlovák püspöki kar a hatékonyabb lelkipásztorkodás érdekében az egyes szakbizottságok mellett hozzon létre magyar szekciókat is.”
– ,,e) A teológiai képzés során a magyar anyanyelvû kispapok megfelelõ szervezeti formák segítségével anyanyelvükön is kaphassanak képzést. Kérjük lehetõvé tenni a Magyarországon tanuló kispapok, illetve az ott mûködõ papok visszatérését szülõföldjükre.”
– ,,f) Meg kell oldani a szlovákiai magyar katolikus hitoktatók képzését és a hitoktatók státusának elismerését az egyház és az állam által.”