MAGYAR MILLENNIUM – IV.

INTERJÚ DR. SEMJÉN ZSOLTTAL
AZ EGYHÁZPOLITIKÁRÓL

Államtitkár Úr! Ön 1998-tól a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának egyházi ügyekkel megbízott helyettes államtitkára; most már hathatósabban képviselheti a kormányban azokat az egyházi-vallási ügyeket, amelyek érdekében mint parlamenti képviselõ többször felszólalt. A kereszténydemokrácia hangját hallatta, az egyház szociális tanítását követte 1998-ig is, azóta pedig a sikeresnek mondható egyházpolitika fõszereplõje lett. Most 4. millenniumi számunkban szeretnénk hallgatóinkat tájékoztatni az egyház (egyházak) és az állam kapcsolatairól, a vallásszabadság érvényesülésérõl. Vajon úgy látja-e, hogy az elõzõ kormány egyházpolitikájához viszonyítva jelentõs lépések történtek elõre?

A kormányprogramban filozófiailag tisztáztuk az állam és az egyház viszonyát. Az egyház sui generis valóság, így az egyház nem az állam „kegyelmébõl” létezik, amint az állam sem az egyház „kegyelmébõl”. Az egyház nem az állami intézményrendszernek egyik alrendszere, ebbõl következõen állam és egyház viszonyában csak a legszigorúbb mellérendeltség lehetséges, alá-fölérendeltség nem fogadható el. Magyarországon az állam és az egyház szétválasztása befejezõdött, az egyház nem gyakorol közhatalmi funkciót, az állam pedig az egyházak felügyeletére nem hozhat létre szervet, s nem avatkozhat az egyházak belsõ életébe. Az új magyar kormány feladata tehát nem az állam és az egyház szétválasztása, hanem az állam és az egyház együttmûködésének garanciákon nyugvó biztosítása a társadalom javára. Azok, akik ma az egyház és az állam szétválasztásáról szónokolnak, valójában az egyház és a társadalom elválasztását célozzák, ami abszurditás, hiszen egyszerre vagyunk tagjai egyházunknak és polgárai a magyar hazának. E kettõ szembeállítása skizofrén állapot, harmonikus együttmûködésük az értékgazdagodás lehetõsége.

Erre a fundamentumra építve dolgoztuk ki az egyház szabadságának anyagi garanciákon nyugvó biztosítását, melynek legalapvetõbb vonása az egyenlõ finanszírozás. Ez azt jelenti, hogy ha az egyház közfeladatot vállal át – oktatás-nevelési, szociális-egészségügyi, kulturális közfeladatot –, akkor pontosan ugyanolyan mértékben részesüljön a költségvetésbõl, amilyen mértékben a hasonló közfeladatot ellátó állami vagy önkormányzati intézmények. Ha nem ez történne, akkor nem pusztán állami, önkormányzati vagy egyházi intézmény között tennénk különbséget, hanem gyermek és gyermek, beteg és beteg, állampolgár és állampolgár között, mégpedig vallási alapon, ami az Alkotmány hátrányos megkülönböztetésrõl szóló tilalmába ütközne. Ezért elfogadhatatlan az elõzõ kormányzat felfogása és gyakorlata, mely szerint: „ha a vallásos emberek közfeladatokat ellátó egyházi intézményeket akarnak, akkor azt – részben vagy egészében – tartsák fönn maguk.” A vallásos emberek is adófizetõ állampolgárok, s az õ adóikból is tartatnak fenn az összes állami és önkormányzati intézmények. Ha tehát a közfeladatokat átvállaló egyházi intézményeket mintegy pluszban kellene fenntartaniuk, akkor ezáltal kettõs adófizetésre lennének kényszerítve, ami végeredményben azt jelentené, hogy másodrendû állampolgároknak tekintetnek. Egyetlen számszerû adatot említek példaként: az elõzõ kormányzat idején egy állami bölcsészkar hallgatónként évente kb. 450 000 Ft állami támogatást kapott, ugyanez az egyházi bölcsészkar (Pázmány Péter Katolikus Egyetem és Károli Gáspár Református Egyetem) esetében 80 000 Ft volt. Ezért az egyházi egyetemek – annak érdekében, hogy puszta létüket fönntartsák – (kb. 70 000 Ft) tandíj beszedésére kényszerültek. A jogos kérdés: hogyan szólhatunk ilyen feltételek mellett szabad intézményválasztásról? A polgári kormány egyenrangú állampolgároknak tekinti a hívõket, tehát nem lehet a vallásos embereket kettõs adófizetésre kényszeríteni, így az államnak – az állampolgári jogegyenlõségbõl következõen – ugyanolyan mértékben kell finanszíroznia az egyházi intézményeket, mint a hasonló feladatokat ellátó állami vagy önkormányzatiakat. Mindezek alapján biztosítottuk az egyházi egyetemeken és fõiskolákon tanulók részére a tandíjmentességet éppen úgy, mint ahogy az az állami felsõoktatásban tanuló társaiknál van.

Államtitkár Úr az Új Embernek adott interjújában (2000. jan. 30.) nyilatkozott a jelenlegi kormány sikeres egyházpolitikájáról. Közben több, mint egy év telt el; hogyan foglalná össze most olvasóinknak ezt az egyházpolitikát? Tulajdonképpen néhány részletkérdést konkretizálhatnánk: egyházi intézmények finanszírozása, normatív támogatás az egyházi iskoláknak, felsõoktatási finanszírozás (a Horn-kormány nem mindenben tartotta be az egyházzal kötött szerzõdést), ingatlanrendezés. . .

Cselekvéssorozatunk három pilléren nyugszik, mellyel – reményeink szerint – emberöltõkre biztosítottuk az egyház szabadságát: a korábbi diszkriminációk megszüntetése, szerzõdéskötés a történelmi egyházakkal és az ingatlanrendezések lezárása.

I. A polgári kormányt megelõzõ idõszakban több száz kisebb-nagyobb ügyben érvényesült a diszkrimináció. A kisebbek közül említem: egyházi iskola nem pályázhatott tornaterem-építésre.

A hittanoktatás finanszírozása a kormányprogram hangsúlyos része. Eddig ugyanis a portugál nyelvtantól kezdve a furulyaóráig minden fakultatív tantárgyat finanszírozott az állam, kivéve a hitoktatást. Mi visszaállítottuk a hittan állami finanszírozását, ami nem azt jelenti, hogy az állam tanítja a hittant, hanem az egyház taníthat hittant, és ezt az állam ugyanúgy támogatja, mint bármely más fakultatív tantárgy tanítását.

II. Az elõzõ kormány megkötötte ugyan a vatikáni megállapodást, de nem tartotta be, és a többi történelmi egyházzal sem kötött hasonló megállapodást. A polgári kormány mindkét hiányosságot pótolta. A Vatikáni–Magyar Vegyesbizottság keretében kb. ötven súlyos törvénymódosítást hajtottunk végre (felsõoktatási, közoktatási, egyházfinanszírozási, adótörvény), hogy a vatikáni szerzõdésben vállaltakat betû szerint megvalósíthassuk a hatályos belsõ törvényekkel. A többi történelmi egyházzal is megkötöttük a vatikáni megállapodáshoz hasonló szerzõdéseket, messzemenõen figyelembe véve a protestáns egyházak egyházszervezeti és tulajdonszerkezeti sajátosságait. A szerzõdések az élet minden területén garanciálisan biztosítják az egyház törvényi és anyagi szabadságát. A kommunista rendszer elrabolta az egyházak tulajdonát. A szerzõdések lényege: mindaz a vagyon, amelyet korábban elvettek az egyháztól, és az nem kérte vissza természetben, járadékalappá alakul, melynek 5%-át kapja az adott egyház minden évben, évenként fölszorozva az összeget az infláció és a forintleértékelés mértékével. Ezek a szerzõdések egymást védik. Az analógia alapján a vatikáni, amely nemzetközi szerzõdés, nemzetközi jogi garanciát jelent a protestáns, valamint az izraelita szerzõdésre, a protestáns szerzõdések pedig javítanak a katolikus egyház szerzõdésén, hiszen azokat már mi készítettük el. E szerzõdésekben kimondásra került, hogy az egyházi intézményeket megilleti a teljes normatív támogatás, a teljes kiegészítõ támogatás és az azonos pályázati esély elve. Mindez csak a felek együttes írásbeli akaratával módosítható, jogi (bírói) úton érvényesíthetõ, és az egyház jogutód nélküli megszûnéséig tart.

III. Büszkeséggel tölt el az ingatlanrendezés területén végzett munkánk. Míg az elõzõ két kormány összesen ezer ingatlan ügyeit rendezte kormányhatározattal, addig mi másfél esztendõ alatt ezerhétszázat, és ezzel jogi értelemben lezártunk minden egyházi ingatlanügyet. A törvény kimondja, hogy az ingatlanrendezést 2011-ig kell lebonyolítani. Ennek a teljes összege 100 milliárd Ft, melynek közel a felét kifizettük, és 2011-ig biztosan be tudjuk fejezni az ingatlanrendezést, reményeink szerint a törvényben megszabott határidõ elõtt. A gyakorlati kifizetések a törvény értelmében 2011-ig tartanak. Annak érdekében, hogy a törvény minél hamarabb végrehajtásra kerüljön, látványosan emeltük ezeket az összegeket: 1999-ben 5 Mrd Ft-ra, 2000-ben 6 Mrd Ft-ra, idén pedig 6,2 Mrd Ft-ra. A Magyar Közlönyben megjelentek az ingatlanlisták, melyekbõl mind az önkormányzatok, mind az egyházak pontosan láthatják, melyik ingatlanukkal mi történik. A konstrukció lényege: az egyház szabadon eldönti, hogy vagy visszakéri természetben az eredeti épületet, és akkor az önkormányzaté a funkciókiváltás összege, vagy nem kéri vissza, és akkor az államosításkori értékét kapja meg mai áron, amelybõl új intézményt építhet. Ez azért is fontos, mert ezek az épületek nagyon lepusztult állapotban vannak, hiszen az önkormányzatok azt mondják: már nem költenek rá, mert úgysem lesz az övék, az egyház pedig nincs abban a helyzetben, hogy még költsön rá. Ha nem tennénk semmit, 2011-ig csupán romok maradnának; ezzel a nemzeti vagyon pusztul, ami kárt jelent a hívõnek és a nem hívõnek egyaránt. Ezért aprólékos munkával letárgyaltuk az egyházakkal és az önkormányzatokkal és jogilag tisztáztuk a helyzetet, ami megteremtette a kiszámíthatóság és tervezhetõség lehetõségét, a szükséges anyagi eszközök biztosításával pedig a gyakorlatban is fölgyorsítottuk a folyamatot. Ez teszi lehetõvé, hogy az állampolgárok minél színesebb intézményhálózatból választhassanak maguknak iskolát, kórházat. Miután átérezzük annak felelõsségét, hogy az egyházi épületeket 50 év diszkriminációja sújtotta, ezért évi több mint 4 milliárd Ft-ot biztosítunk arra a célra, hogy templomok felújítását, újabb egyházi beruházásokat támogathassunk. Ez az állam jól felfogott érdeke is, hiszen például az idegenforgalmi bevétel nem az egyháznál csapódik le, hanem az államnál és az önkormányzatoknál. Ezért az egész országnak érdeke – felekezeti hovatartozástól függetlenül –, hogy az egyházi épületek minél jobb állapotban legyenek. Ilyen értelemben nincs különbség a Mátyás-templom és a Halászbástya között, a Parlament és az Esztergomi Bazilika között vagy a Budai Vár és a debreceni Református Nagytemplom között. Mindegyik a nemzeti épített örökség része. Ezért az államnak megkerülhetetlen kötelezettsége van ezen a téren is.

Az 1989. október 23-án módosított Alkotmányban (60. §) a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényben, továbbá a Katolikus Egyház vonatkozásában fõként az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között megkötött, 1990. február 9-i megállapodásban lényegében lefektették az állam és az egyház közötti jogi kapcsolatok alapelveit. Mostanában az egyre szaporodó ún. „egyházak”, valójában vallási csoportosulások (mennyi van belõlük hivatalosan bejegyezve?), ugyanazokat a jogokat és „kiváltságokat” (adókedvezményeket?) kérik, mint a történelmi egyházak. Errõl sok vita folyik a sajtóban is. Úgy tudom, a parlamentbe beterjesztettek egy törvénymódosítási javaslatot, amely pontosabban körülírná az ún. „egyházalapítás” feltételeit. Mielõtt erre választ kérnék, olvasóink felé hangsúlyozom, hogy tévesen és jogtalanul alkalmazzák az „egyház” kifejezést mindenféle vallási csoportosulásra vagy szektára. A Krisztus által alapított egyháznak megvannak az ismertetõ jegyei; a történelmi egyházak is elfogadják az alapvetõ krédót, és krisztusinak mondhatják magukat, sõt ma már egyháznak nevezünk néhány, a reformáció óta keletkezett („alapított”) – régen szektának elkönyvelt – közösséget is. De mi legyen a „destruktív” szektákkal? Vajon a lelkiismereti és vallásszabadságot biztosító Alkotmány nevében „egyház”-ként jegyeztetheti be magát bármilyen vallási csoportosulás, sõt olyan is, amelyiknek alig van köze a valláshoz? Az „egyházalapítási” törvény szigorítása sikerül?

Nem a vallásszabadságot korlátozzuk, hanem a vallásszabadsággal való visszaélést, mert ma Magyarországon egyetlen dolog fenyegeti a vallásszabadságot: a vallásszabadsággal való visszaélés. A jelenlegi törvény nem is liberális, hanem inkább anarchista jellegû szabályozás: 100 ember minden tartalmi és érdemi kontroll nélkül például a katolikus egyházzal azonos egyházat alapíthat, anélkül, hogy az vallási jellegû lenne. Ma egyszerûbb Magyarországon egyházat alapítani, mint bélyeggyûjtõ-egyesületet, még a hittételeket sem kell becsatolni a bejegyzési kérelemhez. Ez pedig olyan széles körû visszaélésre ad lehetõséget, amely ellentétes nemcsak az egyházaknak, hanem a társadalom egészének érdekével is. Olyan társulatok mûködnek egyházi név alatt, amelyek dominánsan üzleti tevékenységet folytatnak, magyarul üzleti vállalkozások, és semmi közük az egyházhoz.(*) Másfelõl olyan destruktív társulások nevezik magukat egyháznak vagy vallásnak, melyek kifejezetten társadalom-, család- és gyermekellenes tevékenységet folytatnak. Ezért készítettük el törvénytervezetünket, melynek célja: csak valóban vallási tevékenységet folytató közösségek legyenek egyházként bejegyezve. Aki pedig üzleti tevékenységet akar folytatni, alapítson kft.-t vagy részvénytársaságot, de ne egyházat. Az alkotmányellenes tevékenységet folytató társulatok ne mûködhessenek. Szükséges, hogy egyházat ne bármelyik megyei bíróságon lehessen bejegyezni, hanem csak a Fõvárosi Bíróságnál, ahol lesz egy-két olyan szakértõ bíró, megfelelõ szakértõi háttér segítségével, aki el tudja bírálni, hogy az adott egyház hitvallásával és gyakorlatában valóban vallási tevékenységet folytat-e vagy sem, és tevékenysége nem ütközik-e az Alkotmányba. Ehhez szükséges a hittételek becsatolása, nem azért, hogy az állam teológiai szempontból minõsítse, hanem annak eldöntéséhez, hogy vallásinak tekinthetõ-e vagy sem. A társadalmi nyilvánosság szempontjából az átláthatóság, a transzparens volt megkövetelendõ, hogy ezekhez a hitvallásokhoz minden magyar állampolgár hozzáférhessen. Szükséges annak a biztosítása is, hogy bûncselekmény gyanúja esetén az ügyészség érdemben folytathasson vizsgálatokat, és azokat a társulatokat, melyeknél bizonyítható a visszaélés, töröljék az egyházak kategóriájából.

A javaslat másik érdemi pontja: a most alakult vallási kísérleteket ne illessék meg ugyanazok a kedvezmények, mint a katolikus vagy református egyházat. Nem gondolom, hogy felekezeti elfogultsággal lennék vádolható, ha kijelentem, hogy abszurd, ami Magyarországon ma van: azonos jogi státuszban ül egymás mellett az esztergom-budapesti érsek, a református zsinat lelkészi elnöke és a boszorkányegyház fõboszorkánya.

A javaslat lényege: egy tegnap kitalált vallási kísérlet és a katolikus egyház nem azonos valóság, így nem vonatkozhat rájuk azonos szabályozás. Igaz, hogy a vallásszabadság mindenki számára egyenlõ, mert azt nem az állam adja, hanem velünk született emberi jogi valóság, amit az állam csak elismer; ezzel szemben a konkrét kedvezményeket az állam diszkrécionális jelleggel adja. Ezt az Alkotmánybíróság alkotmányosnak találta, hiszen a tábori lelkészi szolgálatról szóló kormányrendelet úgy szól, hogy ez a lehetõség a katolikus, református, evangélikus egyházat és az izraelita felekezetet illeti meg, az Alkotmánybíróság pedig kimondta, hogy ez nem alkotmányellenes, mert reális társadalmi valóságon, ésszerû okokon alapul. Balliberális oldalról azzal vádolnak minket, hogy különbséget teszünk egyház és egyház között, amikor azt mondjuk, hogy más valóság a katolikus egyház, és más valóság egy tegnap kitalált vallási kísérlet, tehát nem vonatkozhat rájuk ugyanolyan szabályozás sem. Egy példával élve: kétségkívül közlekedési eszköz az utasszállító repülõgép, és közlekedési eszköz a kerékpár. Mégis õrültség lenne, ha azonos közlekedési szabályokat akarnánk vonatkoztatni a repülõgépekre és a kerékpárokra. Más valóság egy sok évszázados, nagy társadalmi támogatottságú, közfeladatot átvállaló intézmények tömegét fenntartó történelmi egyház, és más valóság egy tegnap kitalált vallási kísérlet. Mind a kettõ vallási, de más társadalmi valóságot jelent. Tehát a konkrét szabályozások, támogatások sem lehetnek azonosak.(**)

Tény az, hogy a nyomtatott és elektronikus médiumokban gyakran jelentkeznek egyház- és vallásellenes megnyilatkozások (szociálliberális ideológiát vagy ateizmust képviselõ személyek részérõl). Az egyházi mûsorok mûködnek a tv-ben, rádióban. Vajon nem lehetne azokat javítani, bõvíteni, vagy támogatni médiaszakemberek képzését? Tudom, ez a katolikus egyház feladata, de, sajnos, sajtóra és médiamunkára nem kapunk pénzt. Mindenképpen fokozottabban jelen kellene lennünk a nem egyházi mûsorokban is, és a hit és a kultúra párbeszédével kibontakoztatni az elõevangelizálást, hogy az egyháztól távolállókat, keresõket is valamiképpen megszólítsuk.

Történelmi jelentõségûnek tartom, hogy Egerben létrejött a katolikus rádió, mely reményeink szerint mielõbb országossá válik oly módon, hogy az egyes régiók, a különbözõ egyházmegyék saját betéttel kapcsolódnának a mûsorba. A Magyar Televízióval aláírtunk egy szerzõdést, mely biztosítja az egyházi mûsorok megjelenését meghatározott idõpontban és terjedelemben, a mûsorokat az egyházak szakértõi készítik és ellenõrzik. Tehát garantált, hogy a katolikus mûsor valóban katolikus, a református református, az evangélikus evangélikus. Nem szinkretista masszáról, hanem az egyes felekezetek teológiailag ellenõrzött és garantált mûsorairól van szó.

A nagy jubileum és a magyar millennium megünneplésében miként mûködött, mûködik együtt az állam és az egyház?

Az állam és az egyház együttmûködésének szimbolikusan is csúcspontja volt 2000. augusztus 20. A Szent Jobb-körmenet a nemzet egységének megnyilvánulása volt. Ekkor csodálatos ajándékot kaptunk I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárkától, aki itt jelentette be Szent István bizánci kanonizációját, tehát az ortodoxia is szentnek ismeri el Szent István királyt; ilyesmire 1054 óta nem volt példa. A mi keresztény õseink akkor bûnös módon elszakították Krisztus varratlan köntösét. Itt és most, augusztus 20-án megtörtént az az öltés, mellyel megpróbáljuk összevarrni azt, ami akkor elszakadt. Szent István személyében van egy konkrét történelmi személyiség, akiben Isten kegyelmi mûvét a történelemben együtt tisztelhetjük ortodoxok és katolikusok. Miután a magyar történelemben a kereszténység mindhárom ága fontos szerepet játszott, ezért szimbolikusnak tartom azt a gesztust, hogy Konstantinápoly egyetemes pátriárkája és Angelo Sodano bíboros, a Vatikán de facto miniszterelnöke, pápai legátus elsõként a református Szilágyi Dezsõ téri templomban találkozott. Ez kifejezi, hogy a történelmi egyházak megkerülhetetlen szerepet játszottak és játszanak Magyarország történelmében. Ha nem lett volna katolikus egyház, ma nincs Magyarország, és nincs magyarság. A történelem a bizonyíték arra, hogy amikor hûségesek voltunk a Szent István-i úthoz, akkor gazdagodott a magyarság lelkiekben, szellemiekben, kultúrában, anyagiakban és minden tekintetben. Mindig akkor torkollott a nemzet sorsa katasztrófába, amikor akár jobbra, akár balra lecsúsztunk errõl a Szent István-i útról. Ezért a magyar millennium, mely kegyelmi módon egybeesett a nagy jubileummal, az egész nemzetben tudatosította: akkor van jövõnk, ha hûségesek maradunk ahhoz a fundamentumhoz, amelyre Szent István fölépítette a magyar nemzet katedrálisát.

Ebbe illeszkedett bele a millenniumi koncert, amelyet a köztársasági elnök úr adott a magyar nemzet nevében Rómában a Szentatya tiszteletére. 1998-ban a miniszterelnökkel elsõ utunk a Vatikánba vezetett, és a köztársasági elnök elsõ külföldi útja is oda, a Szentatyához. Azért, mert ezer évvel ezelõtt a pápaság segítségével kapcsolta Szent István hazánkat az európai keresztény országok közösségéhez. Most ezer év múltán a polgári kormány a Szentszék segítségét kéri morális és szellemi tekintetben, hogy hazánk újra elfoglalhassa helyét abban az Európában, ahonnan csak egy idegen megszállás zökkentett ki bennünket.

A Magyar Katolikus Egyház a magyar állam segítségével ez év októberében a Vatikáni Múzeumban tartja „A magyar kereszténység ezer éve” címû kiállítást, ahol a világ központjában látható, hogy a magyarság, a magyar kereszténység ezer éven keresztül mi mindennel gazdagította Európát és a világot.

Mindez, miként egész egyházpolitikánk, a Szent István-i tanulságon nyugszik: ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak.

Az interjút készítette: Szabó Ferenc SJ

Szerkesztõségi jegyzetek

(*) Errõl a kérdésrõl ld. dr. Veér András és dr. Erõss László új könyvét: A szcientológia mocsarában (dokumentumok és következtetések). Art Nouveau Kiadó, Pécs, 2001. Utószó: 239–242. o.

(**) Lásd Veér–Erõss, i. m., 194–207. o. – Semjén Zsolttal az interjú már elkészült, amikor, sajnos, az Országgyûlés elutasította a vallásügyi szabályozás módosítását. Április 17-én plenáris ülésen került sor a szavazásra, kétharmados többségre lett volna szükség. Korábban úgy látszott, hogy a Fidesz és az MSZP megegyezik a törvény megváltoztatásában, de ez a megállapodás végül elmaradt. Harrach Péter családügyi miniszter a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) nevében a szavazás napján 165 ezer állampolgári aláírást adott át Áder János házelnöknek. Az aláírásokkal a kormány javaslata mellett foglaltak állást. Harrach elmondta: az aláírásokkal az  emberek többsége azt igényli, hogy gazdasági célú vagy társadalomellenes csoportulások ne kaphassanak egyházi státuszt. Az MSZP és az SZDSZ viszont kitart azon véleménye mellett, hogy nem lehet különbséget tenni az egyházak között.

A SZEMINÁRIUMOK REFORMJÁRÓL

Szabó Ferenc interjúja Beer Miklós püspökkel

SzF: Püspök úr! A magyar püspökkari konferencia tavaszi ülésén (vö. Új Ember, ápr. 1.) – Bíró László püspök úrral beszámoltak a papképzés és -nevelés helyzetérõl, és néhány javaslatot is elõterjesztettek: szemináriumok közötti együttmûködés, a papképzésben részt vevõk mentesítése a lelkipásztori munka alól, a papnevelõk és teológiatanárok továbbképzése stb. Megkérem, hogy a Távlatok olvasói számára kissé részletesebben ismertesse ezeket a problémákat. Tudatában vagyunk annak, hogy a hazai új evangelizálás, a helyi egyház újjáéledése szempontjából döntõ jelentõségû a leendõ papok képzése.

BM: Beszámolómban figyelembe vettem a szemináriumi elöljárók (és hittudományi fõiskolai fõigazgatók) konferenciájának meglátásait, ajánlásait:

1. A papképzés a magyar egyház jövõjének szempontjából az elsõdleges kérdés.

2. A papképzés országos ügy, amit ma Magyarországon egy-egy egyházmegye külön-külön nem tud felvállalni.

3. Az elöljárók konferenciája kéri a püspöki kart, hogy adjon megbízatást egy országosan elfogadható egységes felvételi követelményrendszer kidolgozására. – Néhány alapelv már megfogalmazódott: a hittanvizsgaanyag-teszt mellett minden esetben legyen pszichológiai alkalmassági vizsgálat, a felvételinél legyenek jelen a szemináriumi elöljárók, esetleg az illetõ plébánosa, kérjünk véleményt az illetõ plébániai közösségétõl, képviselõtestülettõl, ifjúsági hittancsoporttól, frissen megtért esetében a keresztelés-bérmálástól számított négy-öt év halasztás legyen kikötés.

4. Az országos szemináriumi szabályzat nem kapott római megerõsítést. Az elöljárói konferencia záros határidõn belül terjessze fel a módosított változatot. Az „ad limina” látogatáskor ez az elvárás egyértelmûen felmerült.

5. Az elöljárói konferencia teljesen egyetértett abban, hogy foglalkoznunk kell a szemináriumok integrációjának kérdésével. Amellett, hogy ennek szükségességét racionálisan mi is belátjuk, a Nevelési Kongregáció ismételten fel is szólított erre. Az elöljárói konferencia e tekintetben is felhatalmazást kér a püspöki kartól, hogy kidolgozhasson egy országos integrációs koncepciót.

– Néhány szempont itt is körvonalazódott már: teljes az egyetértés az elõkészítõ évet illetõen.

– A központi szeminárium és a görög katolikus szeminárium sajátos feladattal bír. Ezeket fenn kell tartani és továbbfejlesztésükrõl gondoskodni kell. – A központi szeminárium esetében is az elsõdleges képzési szempont a lelkipásztori életre való felkészítés. Minden egyházmegyének szüksége van magasabb képzettségû papokra, és ez nem jelent automatikusan tanárutánpótlást.

– Szükségesnek látszik egy országos egyházmegyeközi szeminárium a késõi hivatásúak részére. Ugyancsak fontosnak tûnik (ezzel együtt vagy külön) egy sajátos intézmény az állandó diakónusok vagy lelkipásztori kisegítõk képzésére.

Két elképzelés látszik megvalósíthatónak az egyházmegyeközi szemináriumok tekintetében:

a) egy-egy egyházmegyeközi szeminárium az eddigi rendszer szerint a nyugati és a keleti régióban (esetleg Veszprém és Eger), vagy

b) egy-egy egyházmegyeközi szeminárium a filozófiai kurzusra (két év – esetleg Szeged), a teológiai kurzusra (két-három év – esetleg Veszprém), és egy a pasztorációs kurzusra (esetleg Eger), természetesen az összes kispapok részére.

– Felmerült távlati tervként a szerzetesekkel való integráció lehetõsége is.

– Minden elöljáró egyöntetû véleménye, hogy a gyakorlati év szerepét újra kellene gondolni – úgy tûnik, hogy a gyakorlati évet mindenképpen a diakónusszentelés elõtt kellene beiktatni. Egyes vélemények szerint a filozófiai kurzus után, mások szerint közvetlenül az elõkészítõ év után.

– A képzés idõtartama alatt szervezettebben kellene gondoskodni az egyház sokféle szolgálatával való közvetlen találkozásról (kórház, ifjúsági pasztoráció, karitász), esetleg a nyári szünidõ terhére is.

SzF: Hány kispap tanul ma Magyarországon, és hány szeminárium mûködik?

BM: Jelenleg Magyarországon kilenc szemináriumban készülnek fel fiatalemberek az úgynevezett „egyházmegyés” papi szolgálatra. A szerzetespapokat saját fõiskolájukon készítik fel a papságra. A kilenc szemináriumban a következõ eloszlás szerint tanulnak a „kispapok”: budapesti központi szeminárium 58, nyíregyházi görög katolikus szeminárium 60, esztergomi szeminárium 54, egri szeminárium 74, veszprémi szeminárium 47, gyõri szeminárium 36, pécsi szeminárium 20, szegedi szeminárium 38, váci elõkészítõ szeminárium 35. Összesen tehát 422 teológus készül a papságra.

SzF: Annak idején, az 50-es évek elején az egyházüldözõ kommunista rendszerben több egyházmegyei szemináriumot bezártak, és ellenõrizték, figyelték a szeminaristákat. Sõt a katonai szolgálat idején igyekeztek lemorzsolni vagy beszervezni, beépíteni a papjelölteket. . . Ma az egyházi vezetés szabadon vehet fel és képezhet ki papjelölteket. Van-e együttmûködés a szemináriumok között, van-e egységes elképzelés arra nézve, hogy a II. vatikáni zsinat szellemében történjék a papképzés és a szemináriumi nevelés?

BM: A nyolcvanas évektõl már valóban nem jelent problémát, hogy kit veszünk fel a szemináriumba, hogy mit tanítunk, hogyan neveljük-képezzük õket. Jogos a kérdés, amiben ott az elvárás is, hogy élünk-e igazán a szabadságunkkal? Társadalmunk néhány évtized alatt nagyon megváltozott. Ez a változás kihatott egyházi életünkre is. Negyed évszázad alatt negyedére csökkent a szolgálati papság száma. A szolgálatban lévõ papok átlagéletkora ezzel a csökkenéssel együtt egyre magasabb lett (jóval hatvan év fölötti!). A rendszerváltás óta ismét szabadon gyakorolhatnánk papi tevékenységünket minden területen, de nincs emberünk. A papi szolgálatra jelentkezõ fiatalok száma nem emelkedett (minden várakozás ellenére), de az adottságaik tekintetében egyre nagyobb a hiány. Azt szoktuk mondani, hogy a kispapi nemzedék is tükrözi a társadalom egészének állapotát, gyarlóságait. Egyre magasabb azok száma, akik sérült családból érkeznek, vagy hiányzik náluk a gyermekkori vallási élmény. Sajnos, a szerzetesi iskolákból is egyre kevesebben jelentkeznek. Többnyire ifjúsági csoportokból, lelkiségi mozgalmakból jönnek. Nem ritka a felnõttként megtért, megkeresztelkedett ember.

SzF: Úgy tudom, mivel a rendszerváltozás után több szeminárium újra elkezdte mûködését, nagy nehézséget jelent a tanárok hiánya. Gyakran lelkipásztorok adnak órákat, hiányzik náluk a kellõ szakszerû felkészítés. . .

BM: Valóban a püspökségek lehetõséget láttak arra, hogy újraindítsák az ötvenes évek elején kényszerrel bezáratott szemináriumaikat. A fenti számokból nyilvánvaló, hogy egyfelõl csökkent a teológusok létszáma, másfelõl növekedett a szemináriumok száma. Lényegében ezt a helyzetet próbálja püspöki karunk kezelni. A paphiányból nyilván következik, hogy a püspökök dilemma elé kerültek: felszabadítsanak-e papokat a szemináriumok számára, hogy ott elöljárók, tanárok legyenek, vagy próbálják megoldani a tanítást aktív lelkipásztorokkal, akik „bejáró” tanárként végzik ezt a feladatot. Nyilvánvaló, hogy ilyen megterheléssel nem tudnak magas szinten felkészülni az órákra, nem képesek tovább képezni magukat az egyes tudományos szakterületen. Ez a helyzet még inkább vonatkozik a szemináriumi elöljárókra (rektor, prefektus, spirituális). Az ilyen stratégiai programot egyébként az oktatási minisztérium irányelvei is szükségessé teszik. Mivel az egyházi felsõoktatásban elfogadtuk az állami finanszírozási rendszert, ránk is vonatkoznak a központi elõírások. Sokat küszködünk az akkreditációs követelményekkel, vagy az úgynevezett „intézményfejlesztési terv” bevezetésével.

SzF: Prohászka Ottokár már az 1919-es kommün idején (híres július 7-i naplójegyzetében) a papjelöltek alapos kiképzését sürgette: „. . . kívánok nagy mûveltséget, apostoli szellemet és bátor kollegialitást a papságba. Hol vannak a jó papnevelõ intézetek? (. . .) Hát én a legalaposabb tudományos mûveltséget adnám mindenkinek, s nem sajnálnék sem idõt, sem pénzt, s küldeném Párizsba, Bolognába, Oxfordba az ifjakat, adnék melléjük zseniális és spirituális skolárokat, kik egyenként neveljék s ne elszigetelten, hanem a kultúrközösség csatornái s vízmûvei közt.” – Ma már nem szól bele az ÁEH abba, hogy kit küldenek Rómába vagy Párizsba alaposabb kiképzésre. Van-e egységes koncepció errõl Magyarországon? Mit tesznek a teológiai tanárok és papnevelõk továbbképzése érdekében?

BM: Bár az utóbbi években lehetõség nyílt arra, hogy tehetséges fiatal papok külföldön tanulhassanak, de még nem alakult ki az a gyakorlat, hogy országos szinten összehangolva küldjünk ki felsõbb tanulmányokra tanárjelölteket. Éppen ezért látszik sürgetõ feladatnak, hogy a püspöki kar bizonyos integrációs stratégiát dolgozzon ki. Ez az integráció egyfelõl jelentené a kisebb szemináriumok összevonását, másrészrõl a képzett tanári állomány racionális kihasználását.

A papképzés fontossága ma sem lehet vita kérdése. Keresnünk kell a legjobb formát, ami Egyházunk jelenkori körülményei között a leginkább segít felkészülni azokra a „kihívásokra”, amelyekkel az új évszázad-évezred papjainak szembe kell néznie. Mindenképpen országos ügyrõl van szó, amit együtt kell a magyar katolikus egyháznak megoldania. Természetesen hasonló problémákkal küzd egész Európa. A római dokumentumok figyelemreméltó irányt mutatnak, amit hazai viszonyainkra kell alkalmazni.

Ferencz Antal

EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSUNK SÚLYOSSÁGA ÉS EGYENSÚLYTALANSÁGA

„Képzeljünk el egy iparágat, amely az elmúlt 40 évben méretében a hetvenszeresére növekedett, és semmi jel nem utal arra, hogy növekedési sebessége csökkenne. Ebben az iparágban igen sokan dolgoznak. Ez az iparág a technikai fejlõdés éllovasa. Az ezen iparágban elõállított eszközök, termékek némelyikét és szakértõi ismereteinek kis részét lehet ugyan exportálni, tevékenységének döntõ része azonban az ország határain belül kerül értékesítésre. Ráadásul ezen iparág tevékenységére a társadalom egésze nagy elismeréssel tekint. Azt lehetne gondolni, hogy egy ilyen iparág minden pénzügyminiszter vágyálma. Valójában pedig a rémálma.” Jane Hall (8), az ismert egészségügyi közgazdász ezzel az elképzelt példával érzékelteti az egészségügyi ellátás globális gazdasági problémáit.

A fenti megállapítással összecseng, hogy nagyon kevés olyan ember és család van ma a világon, aki önerõbõl képes lenne finanszírozni orvosi ellátását. Ugyanakkor az egészség az emberi lét egyik legfontosabb értéke. Mivel pedig önerõbõl az orvosi és az egészségügyi ellátás nem finanszírozható, ezért az egészséggel kapcsolatos problémáknak jelentõs szociális tartalma is van, és így nagy, megoldandó gazdasági kérdéseket is magukban rejtenek (18).

Az egészségügyi ellátásra hatalmas összegeket fordítanak világszerte. Egy 1999-ben készített hazai felmérés (16) 29 OECD ország adatait hasonlítja össze. Eszerint 1997-ben azok az országok, amelyek a GDP-bõl való részesedés (GDP%) alapján a legtöbbet fordítottak egészségügyi kiadásokra: USA (13,9%), Németország (10,7%) és Svájc (10%). A legalacsonyabb ráfordítások: Törökország (4%), Mexikó (4,7%), Lengyelország (5,2%). Magyarország a 29 ország közül a 24. helyen állt (6,5%). Ilyen adatok mellett sokan meglepõdnek, amikor arról értesülnek, hogy kivétel nélkül mindegyik ország egészségügyi ellátórendszere komoly mûködési zavarokkal küzd. Japán már az idõsek anyagi terheinek növelésére készül a gyógyszerköltségekhez való hozzájárulás bevezetésével (24), Németország (25) pedig öt centrumra alapozott, hatalmas adatgyûjtõ és adatelemzõ egészségügyi informatikai rendszer kiépítését tervezi az egészségügy tevékenységének és költségeinek áttekinthetõbbé tételére és az egészségbiztosítás kiadásainak jobb felügyeletére („Datentransparenzgesetz”).

A ráfordítások hatékonyságát igen nehéz összehasonlítani. Egy nemrégen megjelent rövid tájékoztató (22) jól érzékelteti ennek a nehézségeit. Ebben öt szempont (GDP%, 1 fõre esõ GNP, Gini koefficiens, 5 éven aluli gyermekek halálozási aránya, és nõi írástudatlanság) szerint hasonlították össze 6 ország (Brazília, Dél-Afrika, Gabon, Kína, Nigéria, Srí Lanka) egészségügyi ellátórendszerét. A GNP/fõ és a gyermekhalandóság összefüggését vizsgálva figyelemreméltó, hogy van, ahol alacsony GNP/fõ mellett is alacsony ez a halálozás, és van, ahol ugyanilyen alacsony GNP/fõ mellett magas. Van továbbá olyan ország, ahol magas GNP/fõ mellett alacsony, de olyan is, ahol kedvezõ gazdasági körülmények, magas GNP/fõ ellenére is magas a gyermekhalandóság. Az egyes egészségügyi rendszerek (21) felépítése és az azokon belüli, illetve az azok közötti összehasonlítás nagyon bonyolult kérdés, amit a gyermekhalandóság fentebb idézett szomorú példája is jól illusztrál.

Az egészségügyi ellátás finanszírozása világszerte válságban van. Még a leggazdagabb országok egészségügyi ellátórendszerei is súlyos és gyorsan növekvõ finanszírozási nehézségekkel küzdenek. A hazai olvasók elõtt jól ismert, hogy ez alól Magyarország sem kivétel. Az eddig elmondottakból az is kiviláglik, hogy a válság okai messze kivezetnek az egészségügyi ellátás finanszírozási/gazdasági határain kívülre. Hiszen bármilyen nagy is a finanszírozás (16), válság van. Ugyanakkor elérhetõ jó eredmény kedvezõtlen, és megfigyelhetõ a lehetségesnél sokkal rosszabb kedvezõ gazdasági környezetben (22). Ebben a tanulmányban azt kívánjuk bemutatni, hogy melyek azok a körülmények, amelyek nehezítik vagy meghiúsítják, hogy a mai egészségügyi kormányzatok és egészségbiztosítási rendszerek az egészségügyi ellátás finanszírozási válságát megoldhassák. Ezekre a körülményekre mint általános problémákra jól rámutatnak a katolikus egyház dokumentumai (10,17).

Az egészségfogalom
mint finanszírozási nehézségek forrása

A modern embert arra programozzák, hogy a saját egészsége az õ emberi létének legfõbb és szinte egyedüli értelme, értéke és célja (23). Az, hogy az egészség az egyedüli érték, és azon kívül semmi másnak nincs értelme és jelentõsége, már szinte rögeszmés meggyõzõdéssé kezd válni. Az egyén és a közösség közötti kapcsolat korábban családi, vallási, kulturális, politikai és gazdasági síkon jelent meg. Mára – az emberiség történetében elõször – az orvosbiológiai/egészségi szint vált meghatározóvá. Szinte az is elmondható, hogy a mai ember már csupán az egészségéért él. (7,8,12,23)

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1948-ban határozta meg az egészség fogalmát. Eszerint az egészség nem csupán a betegség hiányát, hanem a teljes testi (fizikai, biológiai), lelki (pszichikai, mentális) és szociális jóllét állapota. Ez a fogalom átfogó, nagyvonalú, elegáns, de számos szempontból bírálható. Az elsõ, hogy a szó szoros értelmében véve ennek alapján senki sem tekinthetõ egészségesnek. Mert hiszen ki az, aki a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapotában lenne? A másik, hogy az egészségügy keretei között ez az átfogó egészségfogalom nem értelmezhetõ a maga teljességében, hiszen a szociális jóllét állapota már nem az egészségügyi ellátás szorosan vett illetékességi területe. A harmadik, hogy olyan természetes állapotok, mint pl. az öregség, a kívántnál magasabb vagy alacsonyabb termet stb. nem is férnek bele a fenti „egészség”-fogalom körébe. Negyedikként azt a legrejtettebb, de igen súlyos következményekkel járó nehézséget említjük, hogy a modern ember számára valójában ez az egészségfogalom tulajdonképpen a boldogság fogalmát helyettesíti.

Komoly értelmezési gondot jelent az „egészséghez való jog” fogalma is (3,4). A valóság ugyanis számos esetben cáfolja ennek a fogalomnak a realitását. Ezt mutatja meg az önmaguk ellátására csak részben vagy egyáltalán nem képes betegek, idõsek, vagy pl. az AIDS-ben szenvedõk, vagy az életük végének útját járók példája. Ez még akkor is így van, ha számukra az intézményesített szolidaritás legpompásabb létesítményeit biztosítják (pl. idõsek, idült betegek gondozására szolgáló, jól felszerelt intézetek). Ezek sem döntik le az irántuk érzett közönynek a közöttük és a társadalom többi tagja között magasodó falát. Az egészséghez való jog követelése és a követelés teljesíthetetlensége között feszülõ ellentmondás rámutat arra, hogy az individualista szemlélet milyen nehézségek forrása valójában. Hiszen az ilyen, nagymértékben másokra szoruló egyén sem a széles körben hangoztatott egészséghez való jogát nem érvényesítheti, sem – és ez még sajnálatosabb – nem számíthat az intézményes, gépies, kötelezõ ellátáson túl az iránta közömbös közösség tagjai vele kapcsolatos nézeteinek a megváltozására.

Az individualista „egészséghez való jog” hangoztatása más nehézségeknek is forrása. A közösségre mint atomizálódott, önrendelkezõ individuumokból álló halmazra tekintõ felfogásmódban a szolidaritás vagy nem értelmezhetõ, vagy azt jelenti, hogy a közösség arra való, hogy az individuum minden reális szükségletét, sõt irreális igényét és vágyát is kielégítse. Az individuumtól ugyanakkor nem várható el, hogy különbséget tudjon tenni egyfelõl tényleges szükségletei, másfelõl vágyai, irreális igényei között, az ezen megkülönböztetésre irányuló kísérleteket meg az önrendelkezési joga és szabadsága megsértésének tekinti.

Az egészség hirdetésének álarca mögött komoly manipulációk is meghúzódnak. Az egészséget már amúgy is egyetlen értékként tekintõ individuumot most arról kezdik meggyõzni, hogy az egészség a teljes testi, mentális és szociális jólléten felül még a korlátlanul növelhetõ testi erõt és az ugyanígy tetszõlegesen fokozható szellemi és szexuális teljesítõképességet is jelenti, valamint minden elképzelés (pl. állandó betegségmentesség, örök fiatalság) megvalósíthatóságát. Ez a szemléletmód vezet azután oda, hogy az így megformálódó igények és követelések kielégítése némelyek számára hírnevet vagy mérhetetlen hasznot hoz ugyan, összességében azonban mind az egyént, mind a közösséget teljesíthetetlen anyagi feladatokkal szembesíti.

Materializmus és individualizmus

Az elõzõekben már utaltunk az individualizmusra. Itt ezt azzal folytatjuk, hogy az individualizmus és a materializmus elválaszthatatlanok egymástól (9). Az anyagi valóság kizárólagosságának a szemlélete azután hamar elvezet oda, hogy az egyén a saját valóságának, létezésének a fejlõdését is csupán az általa birtokolt anyagi javak mennyiségének a növekedésében lássa. Ebben a szemléletmódban eltûnik a különbség a birtoklás és a létezés között, így a javak másokkal történõ megosztását az egyén mint saját létének károsodását, tönkremenetelét éli meg. Ezért az individuum a másikban mindig ellenfelet, sõt ellenséget lát. Ha a másik többet birtokol, azért, ha pedig kevesebbet, akkor azért, nehogy a javait megosztania kelljen vele. Ezért az individuum fél az erõsebbtõl, és agresszív a gyengébbel szemben. A hatékonyság világában nincs helye a jóindulatú, könyörületes, irgalmas jótékonyságnak, a karitásznak. A karitászt az individualista felfogás termelés- és gazdasági hatékonyságellenesnek minõsíti. Jól ismert ennek a szemléletmódnak ez a szofizmája: „Mennél több pénzt adunk a koldusoknak, annál több lesz a koldus; mennél több koldus lesz, annál kevesebb koldust lehet hasznos munkára ösztönözni; és mennél kevesebben végeznek hasznos munkát, annál kevesebb pénzt lehet adni a koldusoknak.”

Egyre többen fedezik fel, hogy olyan szolidaritásra van szükség, amely nem az érdekeken alapul. Az olyan fogalmakat, mint pl. a „közjó” vagy a „javak egyetemes rendeltetése”, újra át kell gondolnunk, annak a szociális tanításnak a szellemében, amelynek alapjait XIII. Leó pápa jelölte ki és rakta le (Rerum novarum).

Az individualista-materialista felfogás komoly erõfeszítésekkel törekszik olyan értékek elérésére, amelyek a nem csupán a materiális szempontokat, hanem a nem materiális értékeket is tisztelõk szemében természetesek, mint pl. a jótékonyság, a karitász, az együttérzés, az önzetlen segítõkészség, a kedvesség, a vigasz. Ezt célozzák, sõt úgy is mondhatjuk, hogy kikényszeríteni igyekeznek olyan eszközök bevezetésével, mint pl. a finanszírozási allokációs szempontok kidolgozása, a minimum követelmények, a szakmai protokollok, a minõségügy, költség/haszon és hasonlók. Az az individuum, akit tárgynak tekintenek, és aki tárgynak tekinti magát és másokat, ezt megnyugtató fejlõdésnek tekinti. Ám nem valószínû, hogy – bármekkora legyen is ezen intézkedések eredményessége – ez a felfogás ki tudjon lépni korlátai közül, és mint emberre, személyre tekintsen önmagára és másokra. Tehát, hogy ne szerzõdés szabályozza az atomizálódott individuumok egymás közötti kapcsolatait, továbbá az egyén és a közösség kapcsolatát, hanem a szolidaritás, a szubszidiaritás, a közjó, a barátság, a szeretet, a segítõkészség, a jóindulat. A materialista szemlélet nem oldja meg az anyagi problémákat, hanem növeli.

A paradigmák és anyagi vonzataik

Gyakran találkozunk a paradigma szóval. A paradigmafogalom a lexikonban modellt, példát jelent. A paradigma kifejezés Kuhnnál jelent meg, aki nagyjából egy adott korban általánosan elfogadott tudományos tételek, törvények, értékek, normák, továbbá problémákat megoldó módszerek összességét értette rajta. Manapság a New Age szóhasználatában szerepel gyakran a paradigma fogalom.

Jarosson (11) több paradigmát jellemzett. A XVII. sz.-ban jelent meg a mechanisztikus paradigma, a hódító ember paradigmája. Ennek axiómái: az értelem abszolutizálása, a világegyetem mennyiségi felfogása és az idõ normalizálása voltak. Ebbõl következett a determinizmus, amelynek az eredménye az az általános vélekedés lett, hogy az ember minden tekintetben képes annak a meghatározására, hogy mi történjék a jövõben. A mechanisztikus paradigma követõje úgy vélte, hogy rendelkezésére állnak az uralkodás eszközei, amelyek biztosítják az elképzelések megvalósulását és a haszon növekedését. Ebben a korszakban a nagy társadalmi egyenlõtlenségek kialakulása után létre is jött az egyenlõtlenségeket mérséklõ bizonyos egyensúly, amikor a nyomorba süllyedõk összefogtak, és társadalmi erõt kezdtek képviselni. Ez egy bizonyos értelemben vett „egyensúly társadalmát” eredményezte, de ebben a lehetõsége sincs meg a már Arisztotelész által is említett „összhang társadalmának”.

A Jarosson által említett következõ paradigma az 1900-as évek elején bontakozott ki. Ezt az elbizonytalanodott, megzavarodott ember komplexparadigmájának nevezi. Ez akkor alakult ki, amikor a kvantummechanika felfedezései nyomán összeomlott a mechanisztikus paradigma. Összeomlott a determinizmus, mert a kvantumelmélet már nem teszi lehetõvé bizonyosságok megfogalmazását, csupán valószínûségekét. Az alany–tárgy szétválaszthatóságának a kérdése is teljességgel megváltozott. A megfigyelõ már nem kívülálló, nem semleges, mert a megfigyelõ és a megfigyelt dolog kölcsönösen hatnak egymásra. Az anyag sem tekinthetõ immár kizárólag anyaginak, mert a megfigyelõ és a megfigyelt jelenség közötti interakció momentumát is tartalmazza. Hasonló új problémák léptek fel az idõ- és a térfelfogással kapcsolatban is. A XVIII–XIX. sz. uralkodó embere, aki úgy gondolta, hogy uralja, szolgálatába állítja a világegyetemet, a XX. sz.-ban váratlanul ráébredt arra, hogy a környezet túllép rajta, és az egykori uralkodó most szembesül korábbi cselekedetei következményeivel. Egyszeriben sebezhetõnek és tehetetlennek érzi magát, érezzük magunkat. Ennek a mindennapi megnyilvánulása az a tehetetlenség- és félelemérzet, amely a mai embert elfogja a befolyásolhatatlannak tûnõ fegyverkezési hajsza, a környezet befolyásolhatatlannak tûnõ tönkretétele, az új betegségek, a leküzdöttnek hitt régi betegségek megjelenése és az elkerülhetetlen gazdasági válságjelenségek láttán.

Az egészéggel kapcsolatban is beszélhetünk paradigmákról. Az egyik a már fentebb tárgyalt egészségfogalom volt, amelyre alapozva az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az 1970-es évek végén egy jelszót, programot és célt fogalmazott meg: „Egészséget mindenkinek 2000-re!” Ezen jelszó tartalmának utópisztikus volta az 1980-as, és még inkább az 1990-es években már azok elõtt is nyilvánvalóvá vált, akik a jelszó megszületésekor talán még tényleg bíztak a megvalósíthatóságában. Ez a program természetesen sok tiszteletreméltó célt is elért, de a vele kapcsolatos problémák is jelentõsnek nevezhetõk.

Az „Egészséget mindenkinek 2000-re!” program megvalósulásának hiányában a WHO nemrégen „Az egészség új paradigmáját” tette közzé. Ez az egyén helyett a közösséget célozza meg, a közösség egészségi állapotát. Ez azt jelenti, hogy elsõsorban olyan betegségekre irányulnak az akcióprogramok, amelyek a közösségben gyakrabban fordulnak elõ, a ritkábban elõforduló bajokra kevesebb figyelem irányul. Az új paradigmában megjelent az egészségnek mint teljes testi, mentális és szociális jóllétnek értelmezése helyett a „fogyatékosságok/hátrányok/betegségek nélkül várható élettartam/életkilátás” fogalom. Az angol eredeti kifejezés a fogyatékosságok/hátrányok/betegségekre a „hendikep” szó, amely az egészségügyön belül is többféleképpen értelmezhetõ. Ez a bizonytalan jelentéstartalom jól jelzi a mai elbizonytalanodott ember komplex paradigmájának a megjelenését az egészségügyben is. E mögött a kissé ködös fogalom függönye mögött azonban egy rettegést keltõ ijesztõ alakzat árnya is egyre kivehetõbbé válik: az új paradigma nem vonatkozik mindenkire! Az új paradigma segítõ szándéka az életnek „fogyatékosságok/hátrányok/betegségek – »hendikep« – nélküli” szakaszára vonatkozik. Arra a szakaszára azonban már nem, amelyben hátrányok, fogyatékosságok vagy betegségek jelentkeznek. Az „új paradigma” tehát ilyen alattomos veszélyt rejteget.

Az új paradigma még egy komoly veszély lehetõségét is hordozza. Ez az „Életminõséggel súlyozott életévek” („Quality adjusted life years” – QALY) koncepció. Ebben a felfogásmódban egy betegségben, fogyatékosságban leélt életévnek kisebb az értéke, mint egy egészségben eltelõ évnek. Ezt a haszonelvû, utilitarista felfogást követve azok gyógyítására kevesebbet vagy semmit sem kell fordítani, akiknél a gyógyulás után olyan fogyatékosság maradna vissza, amelyben már nem lehet teljes vagy elfogadható mértékû QALY-értéket elérni.

Ezzel még nem értünk az új paradigmában rejlõ problémák végére. Az új paradigmában az egészség új szempontjai is megjelennek. Ilyen fogalmak pl. a jog a betegség kockázata nélküli élethez, vagy a jog a genetikai egészségre, jog a reproduktív egészségre. Újabban ezekhez társul az emberi élet tetszõleges módon, tetszõleges elképzelés alapján, tetszõleges célból való létrehozásának a joga is, illetve az ezen jog és az ebbõl következõ feladatok finanszírozásának elfogadtatása, sõt kikényszerítése. Az ilyen eszmei/elvi jogok kezdenek helyébe lépni a tényleges, autentikus jogoknak (pl. a magzatnak az élethez való joga, idõsek védelme, idült betegségben szenvedõk megfelelõ egészségügyi ellátása stb.).

Teljesen nyilvánvaló, hogy az egészség ezen paradigmáinak a szolidaritás, szubszidiaritás és közjó szempontjai nélküli értelmezése olyan finanszírozási feltételeket követel attól a közösségtõl, amelynek a szempontjaira és javára nincs tekintettel, hogy azt a leggazdagabb országok egészségügyi ellátórendszere sem képes finanszírozni.

Általános és helyi nehézségek

Ebben a fejezetben néhány olyan problémát kívánunk áttekinteni, amelyek a mai egészségügyi ellátásban nehezen kezelhetõk (1,5,6,13,14,15,20).

Szociális nehézségek medikalizálása. Nem határozható meg pontosan, hogy mekkora anyagi problémát jelent. Ezek olyan szociális nehézségek, amelyeket a szociális ellátórendszer nem képes kellõ mértékben megoldani, és a megoldást részben vagy egészben az egészségügyi ellátórendszer kénytelen magára vállalni, pénzbeni, természetbeni vagy mindkét ellátási formában.

Patologizálás. Ez azt jelenti, hogy a ma embere kezd a természetes folyamatokra és körülményekre mint betegségre tekinteni, és megváltoztatásukra a társadalombiztosítás, illetve egészségbiztosítás finanszírozását igényli. Ilyenek pl. az életkor elõrehaladtával jelentkezõ természetes élettani elváltozások, a termet, az illetõ egyénnek a szépségideáljától való eltérése, az egyébként normális, sõt igen jó fizikai teljesítõképesség, de amelynél az egyén még jobbat kíván (különösen sportsikerekre vágyók), a normális szexuális képességek növelési igénye stb. Ide tartozik még a fogamzás természetes módja is. Ez nem betegség, mégis egyre többen (az újraéledõ eugenizmus szemléletének hódolók) szorgalmazzák, hogy orvosi beavatkozássá váljon, nem kívánt jegyekkel rendelkezõ utódok világrajövetelének elkerülésére, és minden tekintetben megtervezett utódok világrajövetelének biztosítására. Ezen a téren gyorsan növekszenek a kiadások.

Defenzív medicina. Olyan orvosi, illetve egészségügyi beavatkozások, amelyek nem a beteg javát szolgálják, hanem arra szolgálnak, hogy az egészségügyi ellátót semmiféle felelõsség ne terhelhesse, semmiért ne legyen elmarasztalható. Ezt a beteg is mint felesleges, mint számára fájdalmat vagy szenvedést jelentõ beavatkozást éli meg. Az Egyesült Államokban az egészségügyi ellátásra fordított kiadások 18–20%-át kitevõ tétel.

Egészségvizsgálatok. Igen kényes kérdés, hiszen az egészségügyi és orvosi hivatás és az egészségügyi ellátás eredeti küldetése a betegek megfelelõ ellátása. Az egészségvizsgálatok nem a betegek vizsgálatára, hanem az egészségesek vizsgálatára irányulnak. Ide tartoznak bizonyos hatósági alkalmassági vizsgálatok (pl. gépjármûvezetés), de ide tartoznak a lakossági szûrõvizsgálatok is lappangó betegségek, kockázati tényezõk kimutatására, várható betegségek valószínûségének elõrejelzésére. Ezen a téren semmilyen óvatosság nem eléggé nagyfokú, hiszen ezek hatalmas költségkihatású vizsgálatok, másrészt nem minden esetben kíséri õket a vizsgálat eredményei következményeinek a kellõ mélységû elemzése. Igen nagy anyagi forrásokat igénylõ problémakör.

Indokolatlan költségek. Az egészségbiztosítás minden területén vizsgálható, de a mai eszközökkel jóformán nem azonosítható kiadások. Magyarországon az ÁFA-törvény, továbbá a közbeszerzési (és közalkalmazotti) törvény anomáliái, valamint az összességében sete-suta, de egyesek számára hatalmas hasznot hozó privatizációs/funkcionális-privatizációs helyzet miatt vesznek el jelentõs összegek indokolatlanul. Ehhez járul még, hogy az egészségbiztosítási kiadások szinte minden fejezetében a szûkösség mellett túlzott kiadások is sejthetõk. Ezt a kérdést súlyosbítják a modern egészségügyi informatikai rendszer jelentõségébõl adódó bizonyos korlátok; ez a rendszer ugyanis, amelyet dicséretes igyekezettel kezdtek kimunkálni, kellõ mértékben még nem képes a vele szemben támasztott követelményeket átfogóan és gyorsan kezelni.

Nem hallgathatjuk el, hogy Magyarországon sok nehézség forrása az, hogy az egészségbiztosítás nem fedezi az egészségügyi ellátás költségeit teljes egészében. Ez azért sajnálatos, mert a társadalombiztosítási rendszerek jellemzõje, hogy nem az egyes beteg fizeti a gyógykezelési költségeit, hanem a biztosítottak közössége. Hazánkban ez csak részben valósul meg, mert az egészségügyben dolgozók egy részének a személyi jövedelme közvetlenül a betegektõl származik, a betegektõl függ. Ez azért súlyos probléma, mert ez a finanszírozásteher így nem a biztosítottak összességére, hanem csupán a betegek körére hárul, tehát azokra, akik egészségi állapotuk miatt a leginkább támogatásra szorulnának. Ezzel a jelenséggel és ennek összefüggéseivel, hatásaival azonban ezen a helyen nem kívánok foglalkozni – ez eltávolítana a tanulmányozott kérdésektõl, jóllehet nem független tõlük.

Néhány hazai egészségügyi ellátási adat. Magyarországon az egészségügyi ellátás legnagyobb hányadának a finanszírozója az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP). Az OEP Statisztikai Évkönyveiben (16) gondos összeállítások találhatók az egészségügyi ellátásunk finanszírozásáról és más lényeges adatairól. Erre a statisztikai forrásra támaszkodva az egészségbiztosítás összkiadásai 1995 és 1999 között a következõ módon alakultak (az évszám után álló számok milliárd Ft-ot jelentenek): 1995: 445,1; 1996: 509,0; 1997: 555,6; 1998: 632,2; és 1999: 701,3.

Ezek a hatalmas összegek számos ellátási terület finanszírozására szolgálnak. 1999-ben a 701,3 milliárd Ft az alábbi ellátási területek között oszlott meg (a zárójelben álló összegek milliárd Ft-ot jelentenek): Természetbeni ellátások (504,069); Pénzbeni ellátások (58,790); Nyugellátás – annak az egészségbiztosítási alapból finanszírozandó része, pl. rokkantsági nyugdíj, bizonyos járadékok – (115,949); Mûködésre fordított kiadások (19,263); és Egyéb kiadások (3,219).

A pénzbeni ellátások a következõ tételekbõl tevõdtek össze 1999-ben (milliárd Ft): táppénz (49,205); betegséggel kapcsolatos segélyek (0,876); terhességi-gyermekágyi segély (7,768); és kártérítési járadék (0,941).

A nyugellátás terén azt említenénk meg, hogy annak fentebb közölt összesítõ adata nem a nyugellátás és járadékok teljes összegét fejezi ki, mivel ennek a nagyobbik hányada a nyugdíjbiztosításból származik, amelyrõl az OEP Statisztikai Évkönyvekben nem szerepelnek összesítõ adatok. Az azonban ismert, hogy milyen lakossági csoportok részesülnek nyugellátásban vagy jogosultak járadékra (zárójelben a jogosultak száma 1999-ben): öregségi nyugdíj (1 671 090); rokkantsági nyugdíj (762 514); elõ-, bányász- és korengedményes nyugdíjak (41 619); özvegyi nyugdíj (203 793); ideiglenes özvegyi nyugdíj (13 371); szülõi nyugdíj (337); árvaellátás (113 538); mezõgazdasági szövetkezeti járadék (18 531); baleseti járadék (16 680); megváltozott munkaképességûek járadéka (215 032); rokkantsági járadék (25 267); egyéb járadék – pl. vakok személyi járadéka, házastársi pótlék stb. – (63 106).

Visszatérve az egészségbiztosítási természetbeni ellátások tételéhez, azok az elmúlt években a következõ költségvetési sorok között oszlottak meg: gyógyító-megelõzõ szolgáltatások; gyógyfürdõ-szolgáltatás; anyatejellátás; gyógyszertámogatás; gyógyászati segédeszközök támogatása; és utazási költségtérítés. Ezek között a tételek között minden évben a gyógyító-megelõzõ ellátások állnak az elsõ helyen, a második legjelentõsebb tétel a gyógyszertámogatás, a harmadik a gyógyászati segédeszközök támogatása.

Az „A gyógyító-megelõzõ ellátások” c. fejezet az alábbi költségvetési sorokat tartalmazza (16): Háziorvosi, háziorvosi ügyeleti ellátás; Egyéb alapellátás; Védõnõi szolgálat, anya-, gyermek- és ifjúságvédelem; Fogászati ellátás; Gondozóintézeti gondozás; Betegszállítás; Járóbeteg-szakellátás; CT, MRI [orvostechnológiai módszerek: Computerized Tomography, Magnetic Resonance Imaging]; Mûvesekezelés; Házi szakápolás; Vérellátás; Fekvõbeteg-szakellátás; Egyéb (pl. mûködési elõleg stb.). A gyógyító-megelõzõ szolgáltatásokra az alábbi összegeket fordította az elmúlt években az egészségbiztosítás (milliárd Ft): 1995 (191,022); 1996 (224,832); 1997 (265,779); 1998 (299,092); 1999 (338,877).

A gyógyszertámogatás adatai (milliárd Ft) 1995 és 1999 között így alakultak: 1995 (70,8); 1996 (85,5); 1997 (100,9); 1998 (135,5); és 1999 (139,5). Hangsúlyozzuk, hogy ezek a hatalmas összegek a gyógyszertámogatást jelentik, nem a teljes gyógyszerforgalmat, amelynek egy jelentõs hányadát a lakosság maga fizeti meg. A gyógyszerár-támogatás mértéke változó. 1999-ben 100%-os támogatású volt a forgalmazott gyógyszerek 31,3%-a, 90%-os támogatású a 29%-a, 70%-os támogatású a 20,2%-a, fix összegû támogatású a 12,6%-a, 50%-os támogatású a 6,6%-a, és külön engedélyre volt beszerezhetõ, illetve átvehetõ a forgalmazott gyógyszerek 0,2%-a. Látható, hogy a gyógyszerek 60,3%-a esetében az orvossághoz térítésmentesen (31,3%) vagy a gyógyszerár 10%-ért (29%) juthatnak hozzá a rászorulók, bár sokak számára még ez a 10% is igen nagy terhet jelent. A lakossági gyógyszerteher nagyságát tovább csökkenti, hogy a legrászorultabbak bármely térítési kategóriába esõ gyógyszerhez térítésmentesen is hozzájuthatnak. Ezek a kategóriák a közgyógyellátás, az eü. rendelkezés köre, a honvédség (sorkatonai szolgálatot teljesítõk) és az üzemi balesetet szenvedettek köre.

A gyógyászati segédeszközök támogatása 1995 és 1999 között a következõképen változott (milliárd Ft): 1995 (10,8); 1996 (12,1); 1997 (16,8); 1998 (19,6); 1999 (20,6).

A fenti, a laikus számára hatalmas összegek a szakember számára talán nem túlságosan nagyok, ám nem olyan csekélyek, hogy segítõszándékú, jóhiszemû vagy tudatosan kizárólag nyereségszerzõ törekvések ne indulnának be megszerzésükért. Egyes tételeknél köztudottan, sok másiknál pedig sejthetõen és kikövetkeztethetõen elõfordul, hogy egyéni vagy csoporthasznok motiválják a források eláramlását a betegellátástól, sõt ki az egészségügyi ellátórendszerbõl. Súlyos öröksége a mai finanszírozásnak, hogy alig rendelkezik eszközökkel az ilyen rendellenességek kiküszöbölésre, hogy az egészségbiztosítási alap bevételeit, tehát a közpénzeket valóban teljes egészében a közfeladat, az egészségügyi ellátás céljaira fordítsák. Ehhez járulnak még a törvényi szabályozás problémái (pl. közalkalmazotti törvény, az ÁFA-törvény), vagy pl. a közbeszerzési törvény hiányosságai és a közbeszerzés már említett anomáliái az egészségügyben.

Nem alaptalan a jó szándékú, tisztán látó felsõ vezetõknek az a félelme, hogy a jelen szabályozási, illetve szabályozatlansági helyzetben a finanszírozási összegek megnövelésével a megnövelt összegeknek csupán egy tört része érné el tényleges célját, az ország egészségügyi ellátásának a javulását. Nem kizárt ugyanis, hogy ebben a megörökölt groteszk szabályozási keretben az egészségügyi ellátás javítására szánt összegek nagyobb része olyan csatornákon folyna el, amelyek máris készen és nyitva állnak, hogy elnyeljenek minden beáramló új forrást, és kivezessék az egészségügybõl.

Megoldási lehetõségek

Az üzleti haszon, a profit logikája halálra ítéli a gyengét, és megfosztja az élet értelmétõl az erõst (9). Ezért minden erõnkkel küzdenünk kell a profit logikája ellen. Ez önmagában azonban még nem elegendõ. Alapvetõ szemléletváltásra is szükség van, az individualizmus és a materializmus túllépésére. Hendrickx (9) szerint újra fel kell fedeznünk a közösség felé való odafordulásunk jelentõségét, ezzel válunk képessé az individualizmuson való felülemelkedésre. A másik annak a tanításnak az elfogadása és annak az elismerése, hogy a tulajdonunk nem csupán a saját magunké, hanem mások szolgálatának a kötelezettségét, a másokkal való kapcsolattartást is tartalmazza. A magántulajdon ilyen értelemben véve eszközzé válhat a javak egyetemes rendeltetésének megvalósulásához. Ez a materializmus túllépését jelenti.

Fontos a megoldási lehetõségek sorában az utópisztikus egészségfelfogás helyébe egy a realitásokat elfogadó egészségfogalmat választani (9). A Sgreccia (19) által javasolt egészségfogalom, mely szerint „Az egészség a biológiai dinamikus egyensúlynak, a szervezetet alkotó különbözõ rendszerek összhangjának az állapota”, sokat segíthet az utópisztikus egészségfogalomból származó problémák megoldásában. Az egészségnek mint egyensúlynak a meghatározása segíthet olyan problémák szemléletbeli tisztázására, mint a szükséges egészségügyi beavatkozások és a terápiás túlbuzgóság kérdése, vagy az egészségügyi közfeladat és az egészségügyi luxustevékenységek, illetve a szükséges (rendes) és a rendkívüli ellátások kérdése. Ez egyik fontos alapja lehetne az igazságosabb társadalom- és egészségbiztosítási rendszerek kidolgozásának is. Ezzel a fogalmi háttérrel furcsa módon még a WHO utópisztikus programja is, az „Egészséget mindenkinek 2000-re!” reális tartalommal telítõdhetne meg: mindenki jogot formálhatna arra, hogy baleset vagy betegség esetén segítséget kaphasson biológiai egyensúlya helyreállítására, sõt arra is, hogy elérhesse és megtarthassa a számára elérhetõ biológiai egyensúly legmagasabb szintjét.

A személy és a közösség jelentõségének új megközelítése – ami valójában az örök értékeknek a mai közegben való kifejezettebb megjelenését és bõvülõ körû elfogadását jelenti (2) – kivezetõ utat jelenthet az egészségügynek abból a válságából, amelynek elmélyülése enélkül megítélésünk szerint elkerülhetetlen.

Irodalmi források

(1) Belem Roseira, M de: Aspects socio-politiques et économiques de la santé. Dolentium Hominum 1998; 13: 42–44.

(2) Collins, MF.: Le rôle de l’hôpital catholique dans le nouveau millénaire. Dolentium Hominum 1998; 13: 85–89.

(3) D’Agostino, F.: La personne et son droit à la santé. Dolentium Hominum 1998; 13: 28–29.

(4) Eijk, WJ.: Modèles éthiques de gestion de la santé. Dolentium Hominum 1998; 13: 58–63.

(5) Folscheid, D., Feuillet-Le Mintier, B., Mattéi, J-F.: Philosophie, éthique et droit de la médecine, Presses Universitaires de France, Paris, 1997.

(6) Gaizler Gy.: Bioetika, Pázmány Könyvek, Budapest, 1999.

(7) Guillén, DG.: Le concept de la santé et son évolution historique. Dolentium Hominum 1998; 13: 22–27.

(8) Hall, J.: Health for all: the impossible dream? The Lancet Perspectives 2000; 356: s32.

(9) Hendrickx, M.: Santé et destination universelle des biens. Dolentium Hominum 1998; 13: 165–172.

(10) II. János Pál pápa: Az élet evangéliuma (1995).     Szent István Társulat, Budapest.

(11) Jarosson, B.: Humanisme et Technique, Paris, 1996

(12) Joblin, J.: La distribution des ressources économiques et de la santé.     Dolentium Hominum 1998; 13: 64–68.

(13) Kovács J.: A modern orvosi etika alapjai, Medicina Kiadó, Budapest, 1999.

(14) Manni, C.: Technologie ou technicité pour la société du troisième millénaire.     Dolentium Hominum 1998; 13: 125–130.

(15) Marchesi, P.: La santé et les services de la santé dans les pays industrialisés. Dolentium Hominum 1998; 13: 45–47.

(16) Országos Egészségbiztosítási Pénztár: Statisztikai Évkönyv. Országos Egészségbiztosítási Pénztár, Budapest, 1995, 1996, 1997, 1998, 1999.

(17) Római Dokumentumok IX (Az Egészségügy Pápai Tanácsa Dokumentuma): Az Egészségügyben dolgozók Chartája (fordító: Leszkovszky GP, OP). Szent István Társulat, Budapest, 1998.

(18) Scola, A.: Vers une vision unitaire de la santé. Dolentium Hominum 1998; 13: 41.

(19) Sgreccia, E.: Manuale di Bioetica, Milano, 1988.

(20) Sgreccia, E.: Puissance et limites du progrès scientifique et technologique. Dolentium Hominum 1998; 13: 137–144.

(21) Splendori, F.: Organisation des Systèmes Sanitaires. Dolentium Hominum 1998; 13: 54–57.

(22) Tangcharoensathien, V., Lertiendumrong, J.: Health System Performance. The Lancet Perspectives 2000; 356: s31.

(23) Viafora, C.: Dimensions anthropologiques de la santé. Dolentium Hominum 1998; 13: 16–21.

(24) Watts, J.: Japan makes older people contribute towards their health care. The Lancet 2000; 356: 2075.

(25) Weber, W.: Germany plans central collection for health-care data. The Lancet 2000; 356: 2078.

Somfai Béla

HOLLANDIA UTAT MUTATOTT?

A kérdés jogosan felmerülhet mindazokban, akik az eutanáziára vonatkozó hollandiai fejlemények legutolsó fázisát figyelemmel kísérték. A holland törvényhozó testület véglegesítette az öt évvel ezelõtt ideiglenesen jóváhagyott eutanáziatörvényt. A döntésre képes gyógyíthatatlan, de még nem feltétlenül haldokló beteg ismételt kérésének engedve végérvényesen lehetségessé vált a halált okozó vagy az azt lehetõvé tévõ orvosi segítség megadása. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy egy másik orvos megerõsítse a halálos kimenetelû és gyógyíthatatlan betegség tényét, a beteg döntésképességét és azt, hogy döntését külsõ kényszer nélkül hozta meg. A „halálba segítésnek” ez a törvényesített formája az emberi élet kioltásának olyan magán jellegû, tehát a társadalom számára törvényes eszközökkel ellenõrizhetetlen módját teszi lehetõvé, amely szöges ellentétben áll a nyugati világ eddigi jogfejlõdésével és erkölcsi hagyományaival.

Mindeddig a nyugati jogrendszer az emberi élet kioltásának csak három, nyilvánosan ellenõrizhetõ és feltételekkel korlátozott módját ismerte el: az „igazságos háborút”, a halálbüntetést, valamint azokat az eseteket, amikor a saját vagy mások életének védelme azt kikerülhetetlenül szükségessé tette. A modern háborúkból, valamint az erõszak különbözõ modern megjelenési formáiból a huszadik század végére leszûrhetõ tapasztalat azt bizonyítja, hogy még az életkioltás törvényes ellenõrzése sem képes biztos és kiszámítható korlátokat emelni az életpusztítás elé. A történelem ismételten bizonyította, hogy az erõszak gyakorlása és az ölés ragályos betegség; ha rászabadul egy társadalomra, nagyon nehéz annak megálljt parancsolni. Ennek ellenére a gyógyíthatatlan betegek „jó halálának” biztosítását a holland törvény most a magánszféra területére utalta. A további szenvedés elkerülése személyes joggá vált. Az orvosi közremûködést pedig lényegében mindössze a beteg jogának védelmére és szenvedésének megszüntetésére vagy megelõzésére irányuló szándék különbözteti csak meg a gyilkosság vagy az öngyilkossághoz adott segítség bûntettétõl. Simonis bíboros tehát indokolt aggodalomnak adott hangot, amikor arra figyelmeztetett, hogy az EU más országai is követhetik ezt a példát. Szerinte a holland lépés nem volt más, mint eggyel több bizonyíték arra, hogy a kereszténység európai életre gyakorolt befolyása csökkenõben van.

Ebben a fejleményben azonban más tényezõk is szerepet játszanak. Az individualista életszemlélet a személyes autonómiáról új képet alakított ki. Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy sorsát, életét és halálát is saját kezében tartsa. Nemcsak a kezeléshez adott, jól értesült beleegyezés vagy annak visszautasítása tartozik a beteg jogai közé, hanem életének visszautasítása is. Ennek a megállapításnak retorikai ereje elfelejteti a mai emberrel azt a tényt, hogy a szabadság gyakorlása feltételezi az életet. Önmagában vett ellentmondás ugyanis annak feltételezése, hogy a személy szabadsága megvalósulhat életének kioltásával. A közfelfogás számára azonban a döntéshozatal szabadsága fontosabbá vált az életnél! Ennek a tévedésnek további következményei is vannak.

Az orvostechnika fejlõdése lehetõvé tette az élet meghosszabbítását, de nem ritkán csak a betegre nehezedõ terhek jelentõs növelésével. A hosszabb élet sok esetben csak ágyhoz és gépekhez kötött szenvedést jelent, amitõl a kívülálló szemlélõ ösztönösen visszariad, és azt mondja, hogy az ilyen életnek nincsen értelme. Az ösztönös reakció azonban elfelejteti velünk az a tényt, hogy a szenvedõ ember életének értelmérõl csak addig lehet beszélni, ameddig õ életben van. A személy létezése alapvetõ adottság, azt semmi más kérdés nem elõzheti meg. Hasonlóan érzelmi reakciókra alapul és ellentmondásos az a gyakran hangoztatott kijelentés is, hogy a súlyosan szenvedõ számára jobb a halál, mint az élet további folytatása. Ennek a megállapításnak a helyessége az életre és a halálra vonatkozó tapasztalati tényektõl függ. A halálról azonban az élõknek nincsen tapasztalata. A beteg érdekeinek védelmére vonatkozó feltétel nélküli orvosetikai irányelv is feltételezi a beteg létezését. Életének kioltásával ugyanis a további segítség lehetõségét eleve lehetetlenné teszi az orvos. Ez nemcsak a beteg fölötti hatalom végérvényes gyakorlását jelenti, hanem visszaélések lehetõségét is megnyitja. Valóban a beteg fáradt-e bele a szenvedés elviselésébe, vagy a hozzátartozói? Valóban biztosítható a szabad döntés lehetõsége a beteg számára, különösen akkor, ha nem kíván hozzátartozóinak terhére lenni? A halált hozó döntést ugyanis nem lehet közmegegyezéssel elfogadott feltételekkel szabályozni. Ha azt olyan személyes jognak tekintjük, mely fölött a közösség nem minden esetben gyakorolhat ellenõrzést, akkor sem a törvényes feltételek betartására, sem a visszaélések lehetõségének az elkerülésére nincsen elfogadható biztosíték. Ennek veszélye egyaránt fenyegeti a fiatalkorú fogyatékost, a magatehetetlen és esetleg öntudatlan beteget és a halált szabadon választó gyógyíthatatlant is.

A beteg halálba segítése ellen szóló érvek lényegében a halálbüntetés betiltása mellett is szólnak. Az utóbbi tilalmat az EU tagállamai is magukévá tették. A bûnözõ életének kioltásával ugyan biztosan megakadályozzuk vétségének megismétlését, de egyúttal lemondunk annak lehetõségérõl is, hogy embertársunk életét megváltoztassuk, és megfosztjuk õt annak lehetõségétõl, hogy életével valami újat és jobbat kezdjen. Az emberölés ugyanis egy sajátosan végérvényes lépés. A szenvedés megszüntetésének és a bûnözõ megbüntetésének közös határa van: a személy életének és méltóságának tiszteletben tartása. Nem igyekezetünk hatékonysága adja meg ugyanis annak erkölcsi értékét, hanem annak a személynek az értéke és méltósága, akin segíteni akarunk.

Méltóságunk gyökere valójában a szeretetre való hivatottságunkban és a szeretetadásra való képességünkben rejlik. Ez nem a szabad elhatározás gyakorlásában, nem is az élet minõségében, hanem az egymáshoz kötõ kapcsolatok felismerésében valósul meg, abban a képességben, hogy együttérzést tudunk kifejezni és elfogadni. Csak úgy biztosíthatjuk a társadalmi élet békéjét és biztonságát, ha biztosítjuk ennek a sokszor nagy áldozatokat követelõ, de igazán emberi együttérzésnek a hatékony szerepét egyéni és társadalmi életünkben is – mondta a kanadai katolikus püspökkar 1994-ben¹.

¹ Canadian Conference of Catholic Bishops, „To Live and Die in a Compassionate Community; Brief . . . to the Senate committee on Euthanasia and Assisted Suicide”, Ottawa, 1994. október 26., 21. old.

Mócsy Imre: Az evangéliumok hitelessége. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2001,168 o. – A neves jezsuita bibliaszakértõ, aki hosszú éveket töltött Rákosi börtöneiben, és kétkezi munkásként kereste kenyerét, még a II. vatikáni zsinat elõtt írta ezt a kis könyvet, tehát nem számolhatott a Biblia Bizottság 1964-es instrukciójával, amely szabadságot adott a katolikus tudósoknak a formatörténeti és szerkesztéstörténeti módszerek felhasználásához. De elsõ bevezetésképpen ma is jól használható könyvecske azok számára, akik jobban ismerkedni akarnak az Újszövetséggel. Az olvasót meggyõzi a szerzõ arról, hogy az evangéliumok, jóllehet nem Jézus-életrajzok, hiteles dokumentumok Jézus történetéhez.

Ifj. Kavin Ferenc

POLITIKAI VISSZASZÁMLÁLÁS

Repülõrajttal kezdheti a Fidesz a választásokig hátralevõ utolsó évét. A közvélemény-kutatási adatok egybehangzóan jelzik, hogy a pártot választók körében hónapok óta növekszik támogatottsága, így nemcsak kisebb a hátránya annál a bûvös tíz százaléknál, amelyet szakértõk szerint egy kormánypárt még ledolgozhat az utolsó évben, hanem vetélytársát utolérve lendülettel fordul a célegyenesbe. A Gallup Intézet áprilisi felmérése szerint, ha most lennének a választások, a választókorú lakosság 23 százaléka szavazna az MSZP-re és 22 százaléka a Fideszre.

Kommunikációs sikerek

Gyakran elhangzó állítás, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Párt sikereit professzionális kommunikációjának köszönheti. Ezt az „elismerést” éppen ellenfeleitõl szokta kapni a legnagyobb kormánypárt, amivel burkolt formában azt akarják üzenni, hogy szerintük a jelenlegi kormány nem tud felmutatni nyúlfarknyi eredményt sem, ami az ország javát szolgálná.

Tény, hogy Orbán Viktor miniszterelnök rendkívüli kommunikációs képességgel és politikai ütemérzékkel rendelkezik. Pontosan érzi, hogy mit vár tõle hallgatósága. Képes bonyolult összefüggésekrõl is egyszerûen és közérthetõen beszélni, mondandóját humorral fûszerezni, közönségének érzelmeit is megmozdítani anélkül, hogy túlzásokba esne. Nem véletlen, hogy az ellenzéki politikusok elkeseredetten tiltakoznak a miniszterelnök szerdai rádióinterjúi ellen, hiszen amíg Horn Gyula 1994–98 közötti MÚOSZ-os fellépései inkább ártottak az akkori kormány népszerûségének, Orbán minden szerdán emberközelbe tudja hozni a kormányzati döntéseket. A szerda reggeli interjúk legádázabb ellenzõi (talán szándékosan) elfelejtik, hogy a miniszterelnök megnyilatkozásai közérdekûek, és nem sorolhatók a kínosan méricskélt pártnyilatkozatok közé. Orbán Viktor tudatosan kerüli a pártpolitikai megnyilvánulásokat, aminek eredménye meg is látszik népszerûségi mutatóin. Azt pedig egyetlen politikusnak sem lehet a szemére vetni, ha a rendelkezésére álló eszközök közül éppen azt részesíti elõnyben, amelyikhez leginkább ért. Közismert tény, hogy a köztiszteletben tartott F. D. Roosevelt amerikai elnök, aki szintén rendkívül ügyes kommunikátor volt – egyesek szerint a legjobb újságíró, aki valaha az amerikai elnök székében ült –, hetente kétszer tartott sajtótájékoztatót az általa kiválasztott újságírók szûk csoportjának, s emellett rendszeresen intézett rádióbeszédet az amerikai polgárokhoz.

Általában is elmondható, hogy Orbán Viktoron kívül a Fidesz vezetõinek többsége nagyon jól érzi azt a közeget, annak a rétegnek életét és gondolkodásmódját, amelyet meg akar szólítani. Ugyanakkor vannak szerényebb kommunikációs készséggel megáldott politikusaik is, akiknek nyilatkozatai idõnként rövidzárlatot okoznak a rendszer mûködésében. Jelenleg minden jel arra utal, hogy Pokorni Zoltán és Kövér László cseréje a pártelnöki székben nem politikai iránymódosítást, hanem egyfajta kommunikációs váltást jelent.

A kormány kommunikációjának feltétlen erénye, hogy nem szorítkozik folyamatos védekezésre, hanem eléje megy az eseményeknek, és többnyire sikerül lépéselõnyt kiharcolnia. Az ellenzéket letaglózta az új helyzet. A mostani kormánypártok már tapasztalatból tudják, hogy a kommunikációban még a sakknál vagy a vívásnál is nagyobb lélektani hátrányt jelent, ha valaki folyamatos tûzoltásra, kapkodó rögtönzésre kényszerül, ahelyett, hogy nyugodtan gondolkozva tervezhetné megnyilatkozásait. A jelenlegi ellenzék azonban csak most ízlelgeti ennek keserûségét, hiszen korábban azt tartották róla, hogy profi a kommunikációja, tenyerébõl eszik a magyar sajtó túlnyomó része, s ha érdekei úgy kívánják, képes az egekbe emelni egyes politikai szereplõket, majd egy csapásra a porba sújtani õket. (Lásd a Fidesz népszerûségének összeomlását a ’94-es választások elõtt.) Ha akkoriban ezt a helyzetet a jobbközép beállítottságú politikusok sérelmezték, az MSZP és az SZDSZ politikusai karosszékeikben kényelmesen hátradõlve oktatták ki õket mondván: ha nem tetszik a látvány, amit a tükörben látnak, annak nem a tükör az oka. (Jellemzõ a hasonlat, arról ugyanis szemérmesen hallgatnak, hogy létezik homorú meg domború tükör is.)

Noha a médiumok politikai irányultsága azóta kevéssé változott, ma többnyire a kormánypártok határozzák meg, mirõl folyjék a polémia a sajtóban. Ebben részben szerepet játszik a kormányzat proaktív kommunikációra való tudatos törekvése, az ellenzéki pártok válsága, és az is, hogy ha a médiatörvény nem is érte el a szükséges hatást, ha az újságírók jelentõs része nem is lett etikusabb, mégis a közvélemény nyomására valamelyest szabályozottabb viszonyok alakultak ki a sajtóban. Emlékezhetünk arra, hogy a kilencvenes évek elején még meg lehetett tiltani, hogy az ország miniszterelnökével készített interjút leadja a Magyar Televízió, vagy következmények nélkül lehetett egy országos napilapban ízléstelen tréfát ûzni a halálos kórral küzdõ Antall József parókájából. Most azonban Frei Tamás „szenzációs” kérdése, hogy egy orosz bérgyilkos mennyiért gyilkolná meg az ország miniszterelnökét, annyira felzaklatta az ép erkölcsi érzékû polgárokat, hogy az a kereskedelmi televízió, amelyben az interjú elhangzott, elõbb megpróbálta bagatellizálni az ügyet, utóbb azonban kénytelen volt elismerni felelõsségét. Az már más kérdés, hogy történt-e valódi és megfelelõ mélységû felelõsségre vonás – hiszen „a riporter” továbbra is traktálhatja idétlen mûsoraival a nagyérdemût –; sajnos, nem zárható ki, hogy a most menesztett vezetõket, valamilyen belsõ okból, egyébként is le akarták cserélni.

Miközben tehát érthetõ az ellenzék afölötti idegessége, hogy látszólag saját fegyverével verik meg, ugyanakkor a valóság ennél árnyaltabb: a kormányzat, illetve a Fidesz kommunikációja távolról sem tökéletes. Fel lehetne idézni az apró hétköznapi hibák sorát vagy a kommunikációs stratégia vitatható elemeit, de az egy külön tanulmányt igényelne. A mi szempontunkból ennél fontosabb kérdés, hogy létezhet-e olyan briliáns public relations (PR) tevékenység, amivel valós eredmények nélkül is kormányon lehet maradni.

Emelkedõ ország – nagyobb népszerûség

Sokan éppen az MSZP 1994-es gyõzelmét követõen hangoztatták azt a véleményüket, hogy a nép mindig bölcsen dönt. A parlamentáris demokrácia erényeinek elismerése mellett is azt kell mondanunk, hogy az ilyen kijelentés legalábbis túlzó. Ezt talán az osztrák Szabadságpárt elõretörésekor már belátták azok is, akik korábban ezt a nézetet fennhangon terjesztették. Amint az egyes ember képes rossz döntést hozni, ugyanúgy képes az emberek többsége is tévedni, s ahogy a filozófiai logika sem ismer el egy állítást igaznak csak azért, mert sokan vallják, ugyanúgy a közvélekedés sem szükségképpen fedi a valóságot. Az azonban feltétlenül igaz, hogy az emberek az értékrendjük szerinti helyes döntésre törekednek. A manipulátor ezért éppen arra törekszik, hogy az emberek számára saját értékrendjükhöz közelinek tüntesse föl azt a nézetet, személyt, kormányt vagy egész államberendezkedést, amit képvisel, s közben lassanként módosítsa is a széles tömegek értékrendjét. Ez utóbbit elsõsorban az érzelmek és ösztönök felhevítésével lehet elérni. Mindebbõl következik, hogy ügyes manipulátorokkal, üres, de csábító szólamokkal lehet kormányra jutni, de egy többé-kevésbé egészséges társadalmat hosszú idõre félrevezetni aligha.

Márpedig az egész magyar társadalmat józan pillanatainkban nem minõsítjük „tök hülyének”, még akkor sem, ha mindannyiunk ismeretségi körében akad néhány ember, akinek szellemi képességeit erõs felindulásunkban esetleg megkérdõjelezzük. Biztosan állítható tehát, hogy a jelenlegi magyar kormány számára kifejezetten kedvezõ népszerûségi mutatók mögött a kommunikációs stratégia mellett másfajta eredményeknek is kell lenniük. (Legfeljebb azt lehet vitatni, hogy ezekhez a sikerekhez melyik elõzõ kormány mit tett hozzá.) A számoknál és százalékoknál sokkal fontosabb változás, hogy a Horn-kormánnyal szemben Orbán Viktor kabinetje az elsõ pillanattól kezdve hirdette: nem csak az amúgy is súlyos helyzetben lévõ rétegek további nyomorításával lehet mûködésbe hozni a magyar gazdaságot. Miközben a hírhedt Bokros- csomag a gyermekes családoktól vett el amúgy sem túl magas összegû, számukra azonban mégis jelentõs támogatásokat, a jelenlegi kormány úgy tudta fenntartani a gazdasági egyensúlyt, hogy közben többet is adott a családoknak, mint amit a Horn-kormány elvett tõlük, a gazdaság növekedése pedig csaknem kétszerese a fejlett európai uniós országokénak.

A materialista baloldal világnézetébõl fakadóan mindent kizárólag a számok és a százalékok szempontjából néz. Ezzel az értékrenddel a Horn-kormány úgy „rendbe tette az országot”, hogy közben azt üzente a családoknak: ti a garasok és kamatok világában mit sem számítotok. Persze az idõseket se lelkesítette sokkal jobban; emlékezhetünk a megalázó 0,5 százalékos nyugdíjemelésre, s arra, hogy 1994 és 98 között a nyugdíjak vásárlóértéke 12 százalékkal csökkent. Igaz, mézesmadzagot adott, de azt is csak utóda kontójára. A polgári kormány alapvetõen más sorrendet állított föl. A pénzügyi egyensúlyt nem tartotta az üdvösség egyetlen lehetõségének, hanem abból indult ki, hogy egy ország, egy gazdaság csak akkor tud felfelé ívelõ pályán haladni, akkor lesz erõs és egészséges, hogyha a családok is erõsek, gyarapodnak, és jövõjüket az értelmes munkába vetett hit határozza meg. A kormány kimondott célja, hogy Magyarország következõ évtizedei a családok köré épüljenek, s alapja a munka, a tanulás és a rend legyen. A családok nettó jövedelme, csak az elmúlt esztendõben, átlagosan 14–15%-kal nõtt, és ezen belül is kiugró, mintegy 40 százalékos volt a három vagy több gyermeket nevelõ családoknak a jövedelememelkedése. A kenyérkeresõket minimálisan megilletõ bér 2001-ben bruttó negyvenezer forintra emelkedett, 2002-ben pedig ötvenezer forintra fog emelkedni.

Az új családtámogatási rendszerrel, az adókedvezményekkel és a lakásépítési támogatásokkal nem oldódott meg minden gond, mégis azt üzente az embereknek, hogy érdemes dolgozni, érdemes áldozatot vállalni. A döntõ fordulat ebben keresendõ: a polgári kormány képes volt a lelki energiákat mozgósítani, ezzel magyarázható, hogy az ország gazdasága a legoptimistább várakozásokat is felülmúlóan teljesített. A nehéz gazdasági körülmények (olajár-emelkedés, euró árfolyamának mélyrepülése, sorozatos árvizek) ellenére nem csak egyszerûen úrrá lettünk a nehézségeken, hanem a világsajtó és a pénzügyi szervezetek egyenesen magyar gazdasági csodáról kezdenek beszélni. Tavaly a gazdaság növekedése hatszázalékos volt, a munkanélküliség hat százalék alá csökkent – az európai átlag nyolc százaléknál is magasabb volt –, közel 200 ezerrel többen jutottak munkalehetõséghez, kivitelünk elõször érte el a 30 milliárd eurót. Az adósságszolgálat, amely az évtized elején még a GDP 60 százalékát elvitte, tavaly már 20 százalék alá csökkent, végre elmondhatjuk: sikerült kivergõdnünk az adósságcsapdából.

Mielõtt azonban eufórikus hangulatba esnénk, hozzá kell tenni, hogy ezek az impozáns makrogazdasági mutatók sem képesek egyik napról a másikra tejjel-mézzel folyó Kánaánná tenni Magyarországot. Ugyanakkor az ország jövõje szempontjából rendkívül biztató, hogy 2000-ben háromezerrel több gyermek született, mint egy évvel korábban, 7500-zal csökkent a halálozások száma, két és félezerrel több házasságot kötöttek, és tizenegy százalékkal kevesebb abortuszt végeztek. Az 1990-es tíz százalékról 35 százalékra emelkedett a felsõoktatásban továbbtanulók aránya. Az egykor húszszázalékos lakáshitelkamatok most tíz, új lakás esetén hat százalékra csökkentek. Az önkormányzatok 46 százalékkal több építési engedélyt adtak ki, mint egy évvel korábban.

Ellenzéki (össze)fogáskeresés

A kormány munkáját mérlegelve azért a másik serpenyõbe, a negatívumok közé is kerül egy s más. Gyakran felróják – s nem mindig csak az ellenzéki padsorokból –, hogy túlzottan erõszakos, „egész pályás letámadást játszik”, valamint rendszeresen támadják egyes tagjait vagy szervezeteit maffiaszerû bûnökkel, valamint a közpénzek törvénytelen felhasználásával. Mégsem tud az ellenzék fogást találni rajta. Demszky Gábor mindenkibe belerúgó ideges retorikájának, vagy Kovács László sótlan – az utóbbi idõben egyre agresszívebb – megnyilatkozásainak csak azok tapsolnak, akik egyébként is érzelmileg elkötelezett hívei ennek a két pártnak. Ennek egyik oka, hogy hitelét vesztette a liberális baloldal. Hiába szaval arról, hogy a kormánypártok visszaélnek erõfölényükkel, miközben az elõzõ ciklusban kétharmados többségüket a végsõkig kihasználták, s olyan törvényeket hoztak, mint például a médiatörvény, amely most számukra közel olyan kényelmetlen, mint a kormánypártoknak (lásd médiakuratóriumok ügye). Hiába kiabál korrupcióról egy olyan koalíció, amelynek regnálása alatt olyan nevek váltak fogalommá, mint a Tocsik, a Máthé, a Hujber vagy a Nádor rt. Miközben hullámzó intenzitással, de gyakorlatilag 1998 óta folyamatosan próbálták Pintér Sándor belügyminisztert a magyarországi maffia keresztapjának beállítani, egyetlen árva tyúklopási ügyet sem tudtak hihetõen kapcsolatba hozni vele. Ezzel szemben egyes MSZP-s politikusok családtagjai ellen autólopás vagy éppen kábítószer-csempészés vádjával indult nyomozás.

Nem túl ötletes az a kommunikációs stratégia, amely kategorikusan próbálja tagadni, hogy a jelenlegi kormány tett valamit az életszínvonal emelése érdekében, miközben az emberek, ha átütõ sikert nem is, de fokozatos javulást már éreznek saját életminõségükben. Vélhetõen ezt ismerte fel Németh Miklós is, amikor visszalépett a miniszterelnök-jelöltségtõl mondván: nem tud egyetérteni az MSZP Fidesszel szemben folytatott konfrontatív politikájával. A „három tenorból” így már csak kettõ próbálja kiénekelni a sajtot a Fidesz szájából. Medgyessy Péter alkalmas lehet az európai pénzügyi szakembert megjeleníteni, kérdés azonban, hogy a szegényebb és egyszerûbb rétegek valóban ilyen vezetõre vágynak-e. Azonban mindenképpen szüksége van arra, hogy pártja egységesen felsorakozzon mögé, ha Orbán Viktorral szemben nem csak jelképesen akar ringbe szállni. Noha ezt már szemmel láthatóan felismerte az MSZP többsége is, Kovács László egyre jobban beleéli magát, a miniszterelnök-jelölt szerepébe, s ez valószínûleg nincs ellenére a szocialisták öreg harcosának, Horn Gyulának sem. Feltételezhetõ, hogy az ex-miniszterelnök, 1994-hez hasonlóan – amikor csak a választások után derült ki, hogy a felszított reményekkel ellentétben nem Németh Miklós, hanem õ fog beülni az elsõ bársonyszékbe – most is lopva akar hatalomra kerülni. Ennek forgatókönyve az lenne, hogy Kovács László egy esetleges választási gyõzelem estén beköltözne a kormányfõi rezidenciára, Horn Gyula pedig pártelnökként irányítaná õt. Ezzel ismét összeállna a nagy nosztalgiapáros, hiszen korábban már hosszú évekig dolgozott Kovács László Horn szárnysegédjeként, s a tapasztalt ravasz kollégával a háta mögött Kovács László visszaszerezhetné az utóbbi idõk párton belüli harcaiban megtépázott önbizalmát.

Ezen forgatókönyv megvalósulására viszonylag kicsi az esély. Nem csak azért, mert ez együtt járna a szocialista párton belüli viták, veszekedések további eszkalációjával, hanem azért is, mert még ha megnyernék is a választást, az elsõ öröm bódulatából józanodva, közel s távol nem találnának koalíciós partnerre. Az SZDSZ gyakorlatilag eltûnt a politikai palettáról. A balliberális párt titkos nagyágyújának nem olyan régen még Demszky Gábort tartották. A fõpolgármester azonban pártelnökké választása óta csak politikai süketség tekintetében bizonyította hasonlóságát egy ilyen nagy kaliberû fegyverhez, minden más téren csütörtököt mondott. Látványos vereséget szenvedett a hannoveri villamosok ügyében, és csúnyán bukott a 4-es metró perében is, pedig mindent erre az egy lapra tett föl. Vezetésével az egyébként sem túl népszerû párt szavazótábora 2 százalékra olvadt.

Hová tart Torgyán József?

A szocialisták vágyaival ellentétben a kisgazdapárt botrányos ügyei nemhogy gyengítették volna a legnagyobb kormánypártot, hanem még növelték is bázisát. Persze ehhez nagy szükség volt a miniszterelnök finom egyensúlyérzékére. Úgy kellett a Fideszt a kisgazdáktól elkülönülten megjeleníteni, hogy közben a korábbi Torgyán-, illetve kisgazda-szimpatizánsok érzelmeit ne sértse. Ebbõl a szempontból tökéletesen bevált a „tiszta minisztériumok” stratégiája (ugyanaz a párt adja a minisztérium teljes politikai vezetõségét, amelybõl a miniszter kikerült), mivel a földmûvelésügyi minisztériumban elõforduló állítólagos visszaélések gyanúja nem vetült rá az egész kormányra. A miniszterelnök tapintatos, a megvádolt gyermek szülõjével kifejezetten együtt érzõ, ugyanakkor a vádak valóságtartalmának kivizsgálásában kérlelhetetlen szigort ígérõ nyilatkozatai pedig senkit sem taszítottak, sõt – valószínûleg nemcsak a kisgazdapárt táborából – további híveket szereztek neki.

Noha biztosra vehetõ, hogy Orbán Viktornak és a Fidesz vezetõinek okozott fejfájást a kialakult helyzet, végül jól jártak vele. A következõ ciklusnak már úgy vághatnak neki, hogy megszabadulnak egy olyan kiszámíthatatlan ballaszttól, mint Torgyán József, és közelebb kerülnek a régi álomhoz: a Fidesz vezette egységes, netán egyetlen pártból álló jobbközép megvalósulásához.

Az ezer sebbõl vérzõ, betegeskedõ és a politika ritmusából kizökkent Torgyán pontosan tudja ezt, és érthetõ módon nem akar ebben továbbra is Orbánék segítségére lenni. Ennek tulajdonítható, hogy hiába látogatta meg õt kórházi ágyánál kétszer is a kormányfõ – igaz, a hírek szerint egyik esetben már késõ este volt –, a székevesztett miniszter mindkét ízben a fal felé fordulva mélyen aludt. (Vonza András azóta már kinevezett miniszterjelöltet viszont ébren találta a kormányfõ, noha õt az árvízzel sújtott térségben végzett szemléje végeztével, éjfél után látogatta meg.) Horn Gyulát ugyan fogadta a betegeskedõ kisgazdavezér, de még nagyon rosszul lehetett, mert a találkozót követõen a magyar politikai életben mindeddig példátlan módon „európainak” minõsítette az ex-miniszterelnököt.

Nem tudom, esetünkben helyénvaló-e az idézet, miszerint „boldog az a szolga, akit ébren talál az ura”; de a jelenség mindenképpen arra utal, hogy valamiféle közeledés indult meg a két bukott politikus között. Okkal feltételezhetõ, hogy nem az elvek (ha a két érintett esetében egyáltalán beszélhetünk elvekrõl) közeledésérõl van szó, sokkal inkább praktikus megfontolásokról. Hogy ez a közeledés mennyire mélyül el, arra a közeljövõben – lehet, hogy már e sorok megjelenésének idejére – választ kapunk. Ugyanakkor egy esetleges vállalt együttmûködés a kisgazdák Torgyánhoz hû szárnya és Horn hívei között a választások eredményeit számottevõen nem befolyásolja. A kisgazdapárt szavazótábora a Gallup említett felmérése szerint minden eddiginél kisebbre, 1 százalékra olvadt, ami a statisztikai hibalehetõséget figyelembe véve csaknem a nullával egyenlõ. Szimpatizánsai már régen eldöntötték, hogy melyik másik pártra fognak szavazni, ha egyáltalán az urnák elé járulnak. Ezen a helyzeten mit sem segít a Torgyán–Horn barátkozás, legfeljebb Torgyán József felszínen maradását és Horn Gyula MSZP-n belüli pozíciójának minimális erõsödését jelentheti.

A választásokig hátralevõ év fõ kérdése tehát az, hogy lesz-e elég ereje, a Fidesznek és az MDF-nek, hogy más pártok bevonása nélkül kormányt alakítson. Ellenkezõ esetben elég kínos patthelyzet alakulhat ki. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni az egyre erõsödõ MIÉP-et. Nem minden politikai sandaságot nélkülözõ ostobaság, hogy a Fidesz a MIÉP-pel készül koalícióra lépni. A legnagyobb kormánypárt utóbb ki is mondta, korábban pedig koalíciós partnereivel szembeni magatartásával bizonyította: legszívesebben egyedül kormányozna. Ha azonban a választási eredmények mégis egy nem kívánt koalícióra kényszerítenék õket, az sem az országnak, sem a Fidesznek, sem pedig a MIÉP-nek nem válna javára. Most ez a legnagyobb tét.

(2000. május 12.)