EURÓPA




Erdõ Péter

SZENT ISTVÁN ORSZÁGA  
A XXI. SZÁZAD KÖZÉP-EURÓPÁJÁBAN
*

Szent István országáról beszélve eszünkbe jut, hogy az idén a magyar millenniumot ünnepeljük. Hová is vezette Szent István annak idején Magyarországot? Azt szoktuk mondani, hogy a kereszténység felvételével egyúttal egy egész magyar közösségünket érintõ döntést hozott. Döntést arról, hogy belépünk a keresztény Európa közösségébe. Ennek a döntésnek van-e még aktualitása? Létezik-e még olyan, hogy keresztény Európa, van-e még mit ünnepelni millenniumként?

Biztos az, hogy kulturális értelemben a nyugati kultúrkör még létezik. Biztos az, hogy a kereszténység hatása erre a kultúrára meghatározó volt, és e nélkül a hatás nélkül ez ma sem látszik mûködõképesnek. Mégis ma annak a hajdani keresztény Európának a helyén, mintegy magát a helyébe állítva, az Európai Uniót találjuk mint nagyon konkrét politikai és gazdasági realitást. Ezért aztán, ha ma azt kérdezzük, hogy Szent István országa hogyan áll a XXI. századi Közép-Európában, akkor az Európai Unióhoz való viszonyunkra is rá kell kérdeznünk. Talán úgy is feltehetnénk a kérdést: mit érez, hogyan vélekedik a közép-kelet-európai közvélemény és benne a magyar közvélemény, a katolikus hívõk közössége is, az Európai Unióhoz való csatlakozásunkról?

Elsõ témánk ezzel kapcsolatban az lehetne, hogy ennek a régiónak két része van. Ha tetszik, van egy olyan része, amelyet úgy hívunk, hogy Kelet-Közép-Európa, és van egy másik része, amelyet úgy hívunk, hogy Kelet-Európa. Nyugat-európai testvéreink sokszor összemossák ezt a kettõt mindmáig, gondolván, hogy ami a hajdani vasfüggönytõl keletre volt, az valami homogén egység. Újra és újra hangsúlyoznunk kell, hogy kultúrtörténetileg ez nem így van. Most mi elsõsorban az igazi Kelet-Közép-Európára, tehát a latin kulturális örökséggel rendelkezõ, kulturálisan a nyugati világ részét alkotó, kelet-közép-európai országokra és népekre gondolunk, mert ebben a körben helyezkedik el Magyarország.

Természetesen a kulturális és földrajzi helyzet kihat a közvéleményre. Tehát másképpen vélekednek az Európai Unióról is ennek a Nyugat-Európához közel lévõ vagy kulturálisan oda is tartozó sávnak a polgárai, és másképpen az igazi Kelet-Európának a lakói. Nemcsak azért, mert más a lelkiviláguk, hanem mert más az a realitás, ami körülveszi õket.

Nézzük, hogy Kelet-Közép-Európában hogyan is tekintünk mi az Európai Unióra. Magyarországról, Lengyelországról, Csehországról, de Szlovákiáról, Szlovéniáról, Horvátországról is beszélek, amikor ezt mondom. Kisebb mértékben még más országok is részben ide sorolhatók. Ebben a térségben az Európai Unióhoz való csatlakozásnak szimbolikus értéke van. Az emberek itt nemcsak azt számolgatják, hogy gazdaságilag mennyire lesz ez elõnyös, milyen munkalehetõségeket nyit meg, vagy esetleg milyen támogatásokat fogunk kapni, hanem egy elemi, érzelmi odatartozás figyelhetõ meg. Ha tetszik, a vasfüggöny leomlása után egyfajta hazatalálás. Hiszen kulturálisan ezek a népek mindig is abba az életközösségbe tartoztak, amelyet a többi latin kultúrájú nyugati népekkel együtt alakítottak ki és éltek meg a történelem során. Itt tehát a felvétel is, a tényleges bebocsátás az Európai Uniónak a politikai közösségébe, elsõsorban méltóság és identitás kérdése a többség számára. Egyébként érdekes, hogy a közvélemény-kutatások is milyen magas szimpátiaindexet mutatnak ezekben az országokban. Például Magyarországon jelenleg is 70% körül van azoknak a száma, akik mindenképpen helyeslik a mielõbbi európai uniós tagságunkat.

A történelemben – tudjuk jól – úgy fogtuk fel magunkat, és velünk együtt mindezek a népek, a horvátoktól kezdve a lengyelekig, hogy a Nyugatnak a részei és egyben a védõbástyái vagyunk, annak a határán élünk, de a Nyugathoz tartozunk. Úgy fogtuk fel magunkat, mint akik sokat szenvedtek, és sokat harcoltak is azért, hogy ez a nyugat-európai kulturális közösség élhessen, és aztán éreztük mindig újra és újra az alárendeltség érzését is, vagy azt az érzést, hogy a nyugatabbra lévõ testvéreink bizony sokszor cserbenhagynak és elárulnak bennünket, kiszolgáltatva különbözõ keletrõl jövõ hódítóknak. Ez a komplexus a csatlakozás kapcsán is kísért. Amikor azt mondom, hogy elemi igény van a belépésre, akkor ez megmutatkozik abban is, hogy az utóbbi tíz évben hogyan alakították ezek az országok a saját gazdasági és jogi berendezkedésüket. Hogyan alakították a politikájukat. Tudjuk azt, hogy mindezen országokban igen erõteljes jogi átalakulás ment végbe, nagyon sok jogszabályt kellett gyökeresen átalakítani, majdnem mindig azzal a megokolással, hogy eurokonformnak kell lenni. Alkalmazkodni kell egy már kész realitáshoz. De hát hasonlóan alakult ám nálunk a pártok szerkezete is a rendszerváltás után. Az nem a társadalom belsõ igényeit vagy struktúráit tükrözte vissza, hanem azt, hogy milyen pártok és irányzatok vannak Nyugaton, mert hiszen azokhoz kellett kapcsolódni. Megint csak konformnak kellett lenni. Hogy milyen kevéssé fejezte ki ez a pártstruktúra eleinte a lakosság valódi érdekek szerinti rétegzõdését, arra nagyon szép tanulság az, hogy egy-egy választási periódus után milyen nagy mértékben változott, akár többszörösére változott vagy töredékére csökkent egy-egy párt támogatottsága. Nem negatívumként említem, csak tényként azt, hogy a legnagyobb kormánypárt hivatali ciklusának a felében átlép a Liberális Internacionáléból a Kereszténydemokrata és Konzervatív Internacionáléba. Ez sem mindennapos dolog az európai pártok történetében. Mindebbõl látszik az, hogy ez a pártstruktúra is elsõsorban a Nyugathoz való, minél szervesebb csatlakozásunkra tekintettel alakult ki és fejlõdik tovább.

Ami a tényleges nyugati támogatottságunkat illeti – az anyagi támogatásra gondolok –, mostanában olvastam egy nagyon friss adatot. Országonként nagy az eltérés. A volt Kelet-Németországot ne vegyük figyelembe, mert ott egészen nagy áldozatvállalás történt Németország nyugati fele részérõl. De például Magyarországon az utóbbi tíz évben olyan pénztámogatást, amely nem kölcsön volt és nem beruházás, hanem valódi ajándék vagy támogatás, azt egy fõre és évente 15 DM értékben kaptunk. Ez azt jelenti, hogy nem elsõsorban a mi anyagi érdekeink domináltak ebben az egész folyamatban, mert ez nem olyan magas összeg. De hiszen ezt a magyar közvélemény abszolúte nem is fájlalja. Én még nem hallottam olyan visszhangot Magyarországról, hogy túl kevés ajándékot kapunk a nyugatiaktól. Megjegyzem, hogy a 15 márkát sem mind az európai közösség adta, hanem az egész nyugati világ együtt, tehát az Egyesült Államokat is beleértve.

Van egy másik probléma azonban, és ezt a közvélemény már igen erõsen érzi. Ez pedig a csatlakozás idõpontjának a kérdése. Ez fõleg az utóbbi egy-két évben vált élessé, éppen mivel ennyire identitásbeli kérdés ez számunkra; egyre inkább irritálóvá válik az, hogy az Európai Közösség következetesen vonakodik annak a megjelölésétõl, hogy mikor hajlandó bennünket felvenni, holott a felvétel feltételeit egyoldalúan õ diktálja. Tehát mi egy kész Unióba lépünk be, mi úgy vagyunk, mint az a felnõtt ember, aki keresztelkedni jelentkezik. Nem állhat le alkudozni a hitelvekrõl. Ez az igazság.

Ebben az összefüggésben a nyugat-európaiak részérõl, az Európai Unió részérõl a csatlakozási idõpont megjelölésének további halogatása konkrét politikai destabilizáló hatással jár. Még azokban az országokban is, amelyek már a NATO tagjai esetleg, különösen azonban azokban, amelyek szóba jöhetnek még a csatlakozás jelöltjeiként, de nem NATO-tagok még. Gondolok például Romániára vagy Szlovákiára. Nagyon sok olyan politikai erõ van ezekben az országokban, amely arra hivatkozva kéri a lakosság támogatását, hogy õ vállalja az emberi jogoknak, a kisebbségvédelemnek, a demokráciának az értékeit, ezeknek a képviseletét, hiszen ennek árán léphet be az illetõ ország az Európai Unióba. Hogyha néhány év alatt kiderül, hogy ez teljesen bizonytalan és illuzórikus, akkor ezeknek az egyébként jó szándékú politikai erõknek a szavahihetõsége komolyan veszélybe kerül. Tehát itt valódi destabilizáció lehetõsége áll fenn.

Az egyoldalú elõnyök, amelyek Európának ebbõl a bizonytalan helyzetébõl esetleg származnak, lehetnek többek között az okai annak, hogy miért halasztódik a konkrét idõpont megjelölése.

Mondok egy olyan példát, amely számunkra külön áldozatot jelent. Néhány évvel ezelõttig a magyar forintot egy valutakosárhoz igazították, amelyben a dollárnak elég nagy volt még a szerepe. Errõl átálltunk a tiszta euróhoz való igazításra. Tehát jelenleg a nemzeti valutánk csak az euróhoz igazodik. Következmény: a kõolajár-változások sokkal súlyosabb benzinár-emelkedéshez vezettek Magyarországon az euró romló árfolyama miatt, mint ha a régi szisztémát tartottuk volna meg. Tehát, íme egy példa, ahol az Európai Unióhoz való csatlakozás miatt, erre tekintettel, többletáldozatokat vállaltunk.

Félõ ebben a helyzetben, hogy egy kész valósághoz alkalmazkodni kényszerülünk, félõ, hogy megismétlõdik az, ami történelmünkben már annyiszor. A mi térségünknek a népei idõs nemzetek, van történelmi tapasztalatuk. Ez a történelmi tapasztalat azt mondja, hogy mi gyakran voltunk már másodrendû európaiak, és valószínûleg most is majd azok leszünk.

Mit értünk ezen? Máris hallani például azt, hogy szó sem lehet arról, hogy mi majd olyan arányban kapjunk támogatást, mint mondjuk annak idején Írország vagy Portugália kapott. Azt hiszem, hogy ezt a közvélemény nem is nagyon sérelmezi. Aztán mindenképpen egyoldalú dolog az, hogy mi már alkalmazkodtunk mindenhez, de még nincs megjelölve, hogy mikor nyerhetjük el azokat a jogokat, amelyeknek reményében mindezt megtettük.

Anonymus gesztájának egy helye jut errõl eszembe, hogy a történelmi tapasztalatnál maradjunk. Anonymus azt írja, hogy a magyarok bejövetele elõtt Pannónia a rómaiak legelõje volt. Rómaiakon akkor a Német-római Birodalmat értették természetesen. „Pascua romanorum”, mondja, majd hozzáteszi: méltán nevezték így, mert a rómaiak ma is bõségesen legelnek Magyarország területén. – Így mondja Anonymus a középkorban.

Egyébként a barokk-kori gazdasági fejlõdésünk is hasonló volt. Egy bizonyos értelemben függõ gazdaság alakult ki, egyfajta szimbiózisban az osztrák, cseh és más, nyugatabbra lévõ gazdaságokkal. Az emberi oldalon azt láthatjuk, hogy van ezek miatt a jelenségek miatt már egy bizonyos sértettség, amely a régió egyes országaiban megfigyelhetõ. Ugyanakkor azok a társadalmi jelenségek vagy felfogásbeli tények, amelyek bennünket az európai csatlakozásra szinte predesztinálnak, szintén egyértelmûen mérhetõk.

Néhány példát erre is felsorolok. A korrupció jelensége, a gazdasági átalakulás kapcsán, az egész volt kommunista világban mindenütt megjelent, de ennek a mértéke nem volt egyforma. Ebben a vizsgált térségben, tehát a kelet-közép-európai térségen belül, mindezen nehézségek ellenére a magántulajdonnak és a piacgazdaságnak társadalmi elfogadottsága van. Tehát a közvélemény elfogadja a magántulajdont legitimnek, elfogadja a piacgazdaságot legitimnek, noha természetesen konkrét emberek konkrét tulajdonával szemben kritikával élhet. Ez azért fontos, mert tõlünk keletre ez nem így van. A volt Szovjetunió országaiban, mind a mai napig, nemcsak a közvélemény, hanem még a közgazdászok és a politikai elit egy jó része is a piacgazdaságot és a magántulajdont nem fogadja el legitimnek, és nem a nyugati szisztémához való alkalmazkodásban, hanem továbbra is harmadik út keresésében gondolkodik. Ez lényeges különbség a régió két része között.

Egy másik megjegyzés, amely szintén visszahat most már a közvéleményünkre is, mégsem okozott komoly Európa-ellenességet. Ez az oktatás és a tudomány területén figyelhetõ meg. Azáltal, hogy integrálódtunk a nyugati világba gazdaságilag, leértékelõdött a magyar tudományos élet, különösen a természettudomány. A KGST rendszerében bizonyos természettudományi alapkutatási feladatok ki voltak osztva a régió egyes országaira, és ezért az egyetemi tudósképzés és a kiképzett szakemberek kutatóintézeti alkalmazása biztosított volt. Más kérdés, hogy milyen anyagi juttatás járt hozzá stb., de széles körû és magas színvonalú tudományos tevékenységre volt szükség ebben az országban. Ez nemzetközi igény volt. Jelenleg a helyzet megfordult. Ha egy nyugati cég megvásárol egy olyan magyar gyárat, amelynek nagy ipari kutatása van, gyakran szinte az elsõ dolga, hogy leépíti a kutatást, mondván, hogy otthon jobb kutatási bázissal rendelkezik. Tehát ránk mint alapkutatási kapacitásra a nyugati világ szisztémájában nincs nagy szükség. Így hát bizonyos leértékelõdés és periferizálódás jár azzal, hogy mi most megint, mint a történelemben legtöbbször, Nyugat felé integrálódunk.

Mindezek miatt olyan kép él a közvéleményben, hogy az alkalmazkodás eléggé egyoldalú, de mindezen negatívumok ellenére, megismétlem, az egész régió közvéleménye nagyban és egészében Unió-párti, mégpedig nem számításból, hanem a nemzeti és kulturális identitás érzése miatt.

Mi az, amit mi hozhatunk az Európai Uniónak? Mi az, ami nekünk az Európai Unió kapcsán a sajátos érdekünk lehet? Ha ezekbe belegondolunk, akkor lehetséges az, hogy ennek a régiónak a felvétele talán magának az Európai Uniónak a számára is immár szükséges.

Mindjárt az elsõ: ezeknek az országoknak elemi érdeke, hogy ne kelljen a Nyugat-Európán belüli különbözõ hatalmak vagy érdekcsoportok között választaniuk. Ne kerüljenek választási kényszerhelyzetbe. Mi már átéltük azt, hogy borzalmas dolog, ha egy ilyen kis népnek a között kell választania, hogy most a németek szövetségese akar lenni, vagy a franciák szövetségese akar lenni – ha ugyan egyáltalán lehetõsége nyílik a választásra. Ennek nem szabad megismétlõdnie. Tehát mi érdekeltek vagyunk a nagyfokú egységben és egyetértésben az Unión belül. Jobban vagyunk benne érdekeltek, mint esetleg az Uniónak az alapító tagjai.

A második: nagyon fontos érdekünk az, hogy ne legyen feszültség az Európai Unió és az atlanti érdekek között, különösen biztonsági szempontból. Amikor mi beléptünk a NATO-ba – népszavazás volt elõtte –, a szavazók 85%-a az azonnali NATO-belépés mellett szavazott. Vajon miért? Azért, mert Magyarország síkság. Az emberek a nyugati identitás védelmét tartották szükségesnek. Ennek a védelemnek a közvélemény szerint jelenleg a NATO a garanciája. Hogyha a NATO-n belül az Atlanti vagy az Óceánon túli szempontok és az Európai Közösség szempontjai között ütközés vagy feszültség alakul ki, az a mi védettségünket, a mi biztonságunkat alapvetõen meggyengítheti. Tehát a régióban elterjedt általános felfogás szerint ezeknek az országoknak létérdeke fûzõdik ahhoz, hogy Európa és Észak-Amerika között a maximális harmonikus együttmûködés álljon fenn. Ez is egy olyan hozomány lehet, amelyet az Európai Unió figyelembe vehet akkor, amikor azon gondolkozik, hogy érdemes-e ezeket az országokat a tagjai sorába vennie.

A következõ dolog: nekünk nagyon fontos érdekünk az, hogy ne kelljen megvárni, amíg az Európai Uniónak a teljes belsõ mûködési rendje átalakul. Az Európai Unió örökké fejlõdõ valóság. Hová alakul és meddig alakul, ezt el lehet húzni a végtelenségig. Természetes dolog, hogy akit egyszer felvesznek, utána együtt alakul a többiekkel. Tehát elemi érdekünk az, hogy ne kössék a belsõ átalakításnak valamiféle állítólagos befejezéséhez a felvételt.

Végezetül egy, sajnos, nem régen aktuálissá vált kérdés: nekünk elemi érdekünk az, és ez már nemcsak érdek, hanem – ahogyan egy vezetõ politikusunk fogalmazta – nemzeti méltóság kérdése, hogy a mi felvételünkrõl pedig ne rendezzen népszavazást senki.

Ausztria felvételérõl nem rendeztek népszavazást Nyugat-Európában, Svédország és a többiek felvételérõl sem rendeztek népszavazást a többi nyugati országban. Amikor 1956 után a nyugat-európai vezetõk szorosabbra fûzték az együttmûködésüket, kifejezetten utaltak arra, hogy tekintettel a magyarországi eseményekre ennek szükségét látják. Ha mi akkor hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy megerõsödjön az európai együttmûködés, akkor talán most ne rendezzenek népszavazást arról, hogy bennünket fel óhajtanak-e venni.

Még egy megjegyzés az érem másik oldaláról: sem Lengyelországban, sem Magyarországon, sem a többi jelölt országokban nem rendeztek népszavazást arról, hogy egyik évrõl a másikra, az alkalmazkodás miatt, a megszorító gazdasági intézkedésekkel lerontják-e az életszínvonalat, mondjuk 20 vagy 30%-kal, mint ahogy megtették például Magyarországon néhány évvel ezelõtt. Errõl a magyar lakosságot nem kérdezték meg. Akkor talán most ne kerüljön sor népszavazásra arról, hogy bennünket fel kívánnak-e venni, avagy sem.

A következõ megjegyzés a valódi Kelet-Európára, a volt Szovjetunió országaira, illetve a bizánci kultúrájú délkelet-európai országokra vonatkozik. Itt mind a piacgazdaság, mind a magántulajdon legitimitásának az elvével is vitában áll a közvélemény elég jelentõs része. Ugyanakkor, miközben a földrajzi távolság is nagyobb, Oroszország, illetve Ukrajna esetében a méret is olyan nagy, hogy eleve illuzórikus lenne teljes jogú felvételre gondolni az Európai Unióba. Láttuk azt, hogy Németország nyugati fele számára is milyen nagy áldozatot és milyen nagy erõfeszítést kívánt a kis Kelet-Németország integrálása. Nyilvánvaló, hogy Oroszország integrálása meghaladja Európa erejét. Ezt mindenki tudja, tudják az oroszok is. Ezért a közvélemény nem is gondol egy ilyenfajta uniós belépésre.

Egy másik kérdés a dolog lélektani része: ha mi azt mondjuk, hogy hazaérkezünk, hazatalálunk, nekünk az Európai Közösségben a nyugat-európai népek között van a helyünk, bizánci kultúrájú európai testvéreink nem ezt érzik. Ott egészen más kulturális és lélektani helyzet van. Nevezetesen nagyfokú kulturális vákuum alakult ki. Tehát valóban a marxizmus mint vezetõ kultúra részben régen sem mûködött teljesen, ma pedig elveszítette a hitelét. Helyette egyrészt vannak szélsõséges nacionalista ideológiák. Másrészt felbukkantak kommunista nosztalgia irányzatok. Harmadrészt pedig több országban megjelent az ortodox egyházak kultúrpolitikai felértékelése. Ez az utóbbi folyamat sokszor a katolikus hívõk vagy a katolikus Egyház számára negatív jelenségekkel is jár, mégis a három közül ez tûnik a leginkább jövõbe mutatónak. Itt van az a lehetõség, hogy például, a sok Nyugaton jelenleg is tanuló ortodox teológus révén, egyfajta szélesebb kulturális párbeszéd alakuljon ki éppen a közös keresztény örökség alapjain.

Zárásul a sajátosan egyházi, katolikus szempontokra szeretnék még néhány szóban utalni. Tudjuk a szentatya hasonlatát, hogy az Egyháznak, az európai Egyháznak a két tüdeje most már együtt tud lélegezni: ezek a nyugati és a keleti egyházak. Tudjuk azt is, hogy gyakran beszél a szentatya az ajándékok cseréjérõl. Itt is vannak olyan tapasztalataink, mintha a nyugati testvéregyházak, sokszor anyagilag is persze, de bizony szellemileg is, de bizony hit és világnézet dolgában is, inkább adni szeretnének a mi régiónk felé, semmint onnan befogadni. Tehát egy kissé egyoldalúnak látszik az ajándékok cseréje. Ezzel együtt is nagyon nagy lépést jelentett ebben a kölcsönösségben a tavalyi õszi európai szinódus, ahol szinte egyenlõ súllyal voltak képviselve a volt szocialista országokból és a nyugati országokból érkezõ püspökök. Kiderült az, hogy van kicserélni való ajándéka mind a két félnek. A volt kelet-európai és kelet-közép-európai Egyházak ajánlata, hozománya elsõsorban a hitünk lényegére való nagyobb figyelem. Tehát nem annyira belsõ, egyházi, szervezeti újításokra vagy fogalmi, filozófiai divatirányzatoknak a fürge követésére, hanem a Krisztussal való személyes kapcsolatra és az életünkben ennek a kapcsolatnak a központi értékére figyel az, aki ezekben az országokban élte át az utóbbi évtizedeket. Tehát sokkal elemibb, a lényegre sokkal jobban ráfigyelõ hitnek az ajándékát tudják sokan felajánlani, akik ebbõl a régióból érkeznek.

Ugyanakkor a nyugati testvéreknek a tapasztalata nagy értékeket hordoz számunkra. Egyrészt azért, mert olyan kihívások, olyan problémák kezdenek nálunk is megjelenni, amelyekben õk már tapasztaltabbak. Ilyenek részben a szekularizáció új formái, a globalizációnak nevezhetõ jelenségek, olyan fajta kulturális tények, olyan fajta körülmények, a gazdagságnak a veszélyei például, amelyek nálunk eddig ismeretlenek voltak, és amelyekre azért az ottani keresztények legjobbjai megpróbáltak válaszokat keresni és adni. Sokkal finomabb szellemi és társadalmi kísértésekkel kell szembenéznie és helytállnia a nyugati keresztényeknek, mint amilyeneket mi ismerünk. Sokkal figyelmesebben és finomabban kell különbséget tenni, amikor a hiteles keresztény magatartásnak az útját keresik. Ebben nagyon sokat jelentettek nemcsak nyugati teológusok, hanem például a lelkiségi mozgalmak, amelyek majdnem mind éppen francia területrõl, Itáliából vagy spanyol területrõl érkeztek el Magyarországra és a térség többi országába.

Azt hiszem, hogy az ajándékoknak ez a cseréje az Európával való többi kapcsolatok élénkülésével párhuzamosan erõsödni fog, és ebben a bizalomban látom azt a perspektívát, amely Szent István országát a XXI. század Európájában jellemezheti.



*Elhangzott 2000. november 10-én a PPKE JÁK épületében tartott OCIPE-tanácskozáson.






Következõ (nyári) számunk tartalmából:


Pierre de Charentenay

CHARTA EURÓPA SZÁMÁRA*

    [Szeretnék köszönetet mondani Joseph Doré strasbourg-i érsek úrnak, aki csatlakozott hozzánk. Õ mint strasbourg-i érsek az Európai Unió érseke, hogy úgy mondjam, talán európaibb, mint a többi érsek.**]

    [Szeretnék ugyancsak köszönetet mondani Erdõ Péter püspök úrnak, egyrészt hogy fogadja az OCIPE-t, másrészt hogy vendégül látja ezt a konferenciát. Köszönöm õszinte hangú elõadását, amelyet az európai integrációról tartott nekünk. Õ rámutatott az integrációs folyamat nehézségére. Minden bizonnyal igaza van püspök úrnak, amikor felidézi azokat a problémákat, amelyeket a felvétel elhúzódása okoz. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az Európai Unió maga is rendkívül fontosnak tartja a bõvítést. Tisztában van azzal, hogy jelenleg Európának csak a felét képviseli, nem az egész Európát; amíg Közép-Európa és Kelet-Európa államai nem csatlakoznak, addig csak fél Európa az Unió. Nehéz az integráció természetesen. Én azt hiszem, hogy a csatlakozás dátumait valóban azért nem lehetett mindezideig meghatározni, mert a csatlakozási folyamat hosszú és bonyolult. De biztos vagyok abban, hogy most már nagyon hamar meg fogják határozni ezeket a dátumokat, hiszen hamarosan ki fog derülni, hogy mely államok számíthatnak arra, hogy a közeljövõben csatlakozhatnak az Európai Unióhoz. És én biztosítanék mindenkit, hogy nem lesz népszavazás egyetlen nyugat-európai államban sem errõl a nagyon fontos kérdésrõl, hanem a parlamenteknek kell jóváhagyniuk a csatlakozást, a bõvítést, nem pedig népszavazásnak.]

    [Szeretnék most elõadásomban egy igen jelentõs európai uniós elképzelésrõl és kezdeményezésrõl szólni.]

    Mint tudják, az Európai Unió megszerkesztette az Alapvetõ Jogok Chartáját, amelyet 2000. december 7-én kell ünnepélyesen kihirdetnie a nizzai európai csúcstalálkozón. Most, hogy eszmecserét folytatunk Európa testérõl és szellemérõl, fontosnak ítélem, hogy szemügyre vegyük ezt a chartát. Nagy jelentõsége van ugyanis valamennyi ország számára, amelyek jelölik magukat az Unióba való belépésre, mert feltárja elõttük annak a közösségnek jelenlegi alapjait, amelyhez csatlakozni óhajtanak.

Új terület az Unió számára

    Elsõ ízben fordul elõ, hogy az Európai Unió különféle tagállamai együtt dolgoznak azon, hogy átfogó szöveget írjanak az Unió értékeirõl. Persze nem idegen Európától az alapvetõ jogok megerõsítõ igenlése, hiszen az Európa Tanács már 1950-ben megszerkesztett egy kiváló dokumentumot, az emberi jogok európai konvencióját, és egy emberjogi európai bíróság megvizsgálja bárki állampolgár beadványát államával szemben. Az Unió mégis meg akarta szerkeszteni saját chartáját, hogy új dimenziót adjon magának, és mert úgy ítélte, hogy nem teheti pusztán és egyszerûen magáévá az emberi jogok európai konvencióját, hiszen az olyan joghatóságtól függ, amelyet az Unió nem tudna ellenõrizni. Annak ellenére, hogy támadhatnak joghatósági konfliktusok, az Unió saját szövegét kívánta megszerkeszteni.

    Ez a szerkesztõi munka rendkívüli fontosságú tett. Az Uniónak ugyanis olyan híre van, hogy csupán olyan államok szövetkezése, amelyeket a növekedés, az ipari verseny, a közös pénz érdekel. Kizárólag a tehenek meg a tej, a kocsik fényszórói és a folyók szennyezettsége, a nagy vállalatok egyesülése meg az állami monopóliumok liberalizálása iránt érdeklõdött. Ilyennek észleljük az Uniót. Az Európa Tanácsra hagyta azt a feladatot, hogy Európa valamennyi államában biztosítsa az alapvetõ jogokat.

    Az Európai Unió olyan víziója, amely pusztán gazdasági együttest mutatna fel, nagyon hiányos képet nyújtana Európáról. Európa nem csupán lélek nélküli gazdasági struktúra, nem valami organigramm, amely csak a gazdasági hatékonyságot célozza meg, nem egy növekedést termelõ gép. Szerzõdései már számos elemet mutatnak fel az Európát megalapozó értékekrõl. Az amsterdami szerzõdés 6. cikkelye emlékeztet minden egyes állampolgár jogaira és a valamennyi tagállamban szükséges demokráciára. Olyan országot, amely nem érvényesítené az emberi jogokat, a 7. cikkely értelmében az Unió fegyelmi büntetéssel sújthatná. Ezek az alapok lényegesek, és máris jelen vannak a szerzõdésekben, jelen van mint szellem, amely élteti a testet. [Ilyesmi történt egyébként a közelmúltban Ausztriával kapcsolatban.]

    Persze igaz, hogy ezek a szövegek szinte olvashatatlanok; a szerzõdések túlságosan hosszúak és bonyolultak; nyelvezetük  nem szakember számára szinte hozzáférhetetlen. Az értékekre szóló utalások keverednek számos nagyon különbözõ egyéb meggondolással. Az Unió jelenlegi polgárai éppen úgy, mint az ajtón kopogtató jelöltek számára hiányzott egy világos és tömör, érthetõ és azonosítható összefoglaló szöveg.

    Az Alapvetõ Jogok Chartája tehát nagy újdonság, jelentõsége pedig igen tekintélyes. Megírása azt jelenti, hogy az Unió azonosítani akarja azt a szellemet, amely élteti ezt a máris óriási és jól megtöltött testet. Azt jelenti, hogy az Unió többé nem úgy akar elõrehaladni útján, hogy nem látja el magát a közös élet elveivel, szabályaival. Azt jelenti, hogy az Unió nem csupán egy nagy vásár akar lenni, ahol másról sem beszélnek, mint gazdaságról. Azt jelenti, hogy az Unió igenis az emberi személyre és annak méltóságára összpontosul, és az embert nem teszi meg eszköznek, hanem célnak.

    E charta megírása azt is jelenti, hogy a gazdaságon túl az Unió kezdi felruházni magát egy állam bizonyos jellegzetességeivel. Beszélnek alkotmányról is, amelynek ez a charta egyfajta preambuluma lenne. Nyilván nem kell a dolgot elhamarkodni. De megindult egy fejlõdés, amely (Jacques Delors szerint) egy államszövetség felé vezet bennünket, amelynek egyik alapja lesz a charta. Kell valami megalapozás minden közösségi hatáskörnek: ilyenek a szövetségi intézmények, mint pl. a parlament vagy a bizottságok. Tíz évvel ezelõtt ez a charta lehetetlen lett volna. Egyensúlyt fog létesíteni az egyetlen pénznemmel, hogy megerõsítse a közösségi dinamikát. Az Unió tehát jelentõs haladást tett néhány esztendõ leforgása alatt. A nizzai csúcstalálkozónak kell elismernie ezeket az elõrelépéseket.

Eredeti módszer

De térjünk át magára a chartára, hogy bemutassuk megírásának módszerét és kialakulását. Az 1999-es kölni csúcsértekezlet döntése után, hogy megszerkesszenek egy ilyen chartát, ki kellett nevezni egy szerkesztõi csoportot. Választhattak volna egy kis csoport szakembert és filozófust, néhány nemzetközi személyiséget, akik javaslatokat tettek volna; ilyen hozzáállás érdekes lehetett volna a tartalomra nézve, de nem lett volna nagyon demokratikus. Kinevezhettek volna egy kormányközi fórumot is, de éveket kellett volna várni, hogy közös szövegre jussanak. Nem ilyen választásokat tettek. Ellenben úgy döntöttek, hogy parlamenti képviselõkre, tehát a népességnek, a tagállamok lakosságának képviselõire bízzák a feladatot. A szerkesztõi csoportot tehát megalkották 45 parlamenti képviselõbõl, az országos parlamentekbõl meg az európai parlamentbõl eredõ képviselõkbõl, valamint a kormányok 15 képviselõjébõl. Ez a csoport rögtön kikiáltotta magát konventnek (Convention), vagyis alkotmányozó munkát akart végezni, és önmagának a lehetõ legmarkánsabb jellegzetességet biztosítani. Azzal, hogy vezetõjének megválasztotta Roman Herzogot, a Német Szövetségi Köztársaság volt elnökét, ez a konvent a szakértelem és az igényesség biztosítékával is ellátta magát.

    A munkát tehát lényegében megválasztott képviselõk szerkesztették meg, olyanok, akik nagyon tudatában voltak népi és helyi begyökerezettségüknek. A mindenféle irányzatokhoz tartozó képviselõk eme jelenléte igen nagy alkotóképességet és nyitottságot tett lehetõvé. [Minden bizonnyal nagyon nehéz munkát kellett végezniük. Hiszen különbözõ értékeket kellett összehangolniuk, nagyon különbözõ értékítéleteket. Az angolok mindig egészen másképp gondolkoztak, mint a franciák, a franciák másképp, mint a németek. Továbbá lépésrõl lépésre el kellett érni, hogy konvergencia alakuljon ki ezen eltérõ megközelítések között, és megszülessék a dokumentum.] A viták lassúsága a kétezres év elsõ heteiben alapot adott a legrosszabb kimeneteltõl való félelemre. Olyan tömegben küldtek be módosításokat a titkárságra, hogy azt kellett gondolni: a konvent nem fog eredményt felmutatni. Nem számoltunk az elnökség erélyével és tevékenységével; végül is az elnökség hatékonyan és türelmesen irányította a szükségszerûen bonyolult megbeszéléseket.

    A módszer másik sajátossága: ez a munka a legteljesebb átláthatóságban folyt le, mivelhogy a konvent valamennyi vitája kezdettõl mindvégig nyilvános volt. Európa bármelyik polgára jelen lehetett. Követhette azt, amit minden egyes delegátus védett. Az interneten bármelyik pillanatban megtekinthette a különféle szövegváltozatokat a megbeszélések elõrehaladásának arányában. Továbbá a nem kormányzati szervezetek tanácsát is kikérték, amikor egy híres napon, 2000. április 27-én meghallgattak 68 társulatot, amelyek ezért folyamodtak. Az egész szerkesztési folyamat során a civil társadalom ténylegesen nagyon jelen volt: a nem kormányzati szervek különféle kollektívái a konventen kívül számos találkozót szerveztek eszmecsere és megvitatás jellegével. Ugyancsak igen gyakori kapcsolatfelvétel történt a társulatok meg a delegátusok között. Ha a folyamat áttetszõ volt, mégis tekintélyesek a csalódottságok, mert a konvent, úgy tûnt, nem óhajtotta követni a nem kormányzati szervezetek kéréseit. Nem süketek közti párbeszéd volt ez, hanem egy felfogásbeli különbség a civil társadalom meg a népek választottjai között; ez utóbbiaknak tekintettel kellett lenniök számos tényezõre, valamint az államok és hagyományaik különbözésére.

    Ehhez a módszerrõl szóló paragrafushoz még hozzáfûzhetnénk, hogy a chartának a megszerkesztését egyetértésben végezték valamennyi olyan országgal, amelyek jelöltek az unióba való felvételre, mivelhogy ezek véleményét sokoldalúan kikérték a charta tartalmával kapcsolatban. [Rendeztek mindegyik jelölt állam számára egy konzultációs napot, melynek során elmondhatták, hogy mit szeretnének látni, vagy esetleg mit elleneznek a javasolt charta szövegében.]

Egy ilyen charta kihirdetésének értelme

    A végsõ szöveg tükrözi az Unió népeinek törekvéseit; tükrözi hagyományaikat és reményeiket. A viták napvilágra hozták minden egyes nép kultúrájának különbségeit és közös vonásait. Mindegyik hozzáadta a maga világlátásának sajátosságait: Észak-Európa a környezettel kapcsolatos gondjait, Nagy-Britannia a liberalizmusát, Németország a társadalmi kérdéshez meg a valláshoz való viszonyulását, Franciaország az emberi jogokra vonatkozó szigorú pontosságát. Ezek a hónapok egyedülálló európai élményre adtak alkalmat, ahol a nemzeti látásmódok elfogadták, hogy párbeszédet kezdjenek egy olyan szöveg megírásáról, amelynek az Unió alapjait kellett megvilágítania.

    Végeredményben a charta nem francia, nem német, nem spanyol, nem is görög, hanem európai. Ez az európai jelleg új és jelentõs. Az Unió tagjai tartós erõfeszítést fejtettek ki, hogy tevékenységeiket összeadják; ezzel egyre több technikai és gazdasági tényezõt osztottak meg egymás között. Belépnek egy értékmegosztásba, egy mélyebb kölcsönösségbe. Az Unió kezd olyan önazonosságot adni magának, amely közösen birtokolt értékeken alapul. Így ez a charta az Unió új elõbbrelépésének szimbóluma.

    A folyamatban levõ Európa-építésnek tehát új kövét alkotja. Miközben a közösség mûködését megkérdõjelezik egyes államok, amelyek a kormányok közötti módszer fejlesztésével akarnak újból kezdeményezni, a charta lerakja a közös alapjait egy további alkotmányos fejlõdésnek. Tehát jelentõs szimbolikus értéke van.

    A vita folytatása arról szól: mit hoznak ki az államok ebbõl a szövegbõl? A nizzai csúcstalálkozón majd megvitatják jogi jellegét. Kötelezõ erõvel rendelkezik, vagy egyszerûen megállapító, jogi hatékonyság nélküli szöveg lesz? Bonyolult kérdés ez a charta tartalmánál fogva, amely nem csupán politikai és polgári, hanem társadalmi és gazdasági is. Mivel számos gazdasági és társadalmi jogot tartalmaz, hiteljogokat, amelyek állami tõkeszolgáltatást igényelnek, nemigen látjuk, hogyan lehetne ilyen szöveg kényszerítõ jellegû. Mindenesetre [számos tagállam ellenzi, hogy kötelezõ jogerõvel bíró okmány legyen ez a charta – Nagy-Britannia különösen ellenzi;] több állam aláírásának feltételeként szabta meg, hogy csupán ünnepélyes nyilatkozat legyen. Ez a nyilatkozatjelleg jogilag nem kötelezné az államokat, hanem a chartának szimbolikus értéket adna, amely valóban jelentõs, annál is inkább, mert a szerzõdések már számos hasonló értéket hordoznak.

    E szöveg rendeltetése nyilvánvalóan kapcsolódik a tartalmához, amelyet most szeretnék röviden bemutatni.

    A tartalom

    [Tulajdonképpen csak négy-öt oldal ez a charta,] 54 cikkelyt és egy elõszót tartalmaz. Hat nagy, egymás között kiegyensúlyozott fejezetre oszlik: méltóság, szabadság, egyenlõség, szolidaritás, állampolgári jogok, igazságszolgáltatás.

    A bevezetés (preambulum) kérdéseket vetett fel arra nézve, hogy az európai örökségben jelenlevõ vallási kapcsolatokat említsék-e vagy se. [Fõleg az volt a kérdés, hogy a keresztény örökségrõl legyen-e szó ebben a preambulumban, vagy csak egyszerûen a szellemi örökségrõl. Végül is az utóbbit fogadták el.] Semmi ilyen jellegû (a vallásokra utaló) említés nem található más hasonló nyilatkozatokban, mint pl. az emberi jogok 1948-as nyilatkozatában. Német parlamenti képviselõk kértek ilyen említést, Franciaország azonban szembehelyezkedett. [A franciák általában nagyon nagy hangsúlyt helyeznek a világi jellegre; tiltakoztak az ellen, hogy a preambulumba bekerüljön a vallási, a keresztény örökség említése.] Szép polémiának lehettünk a tanúi, amely úgy oldódott meg, hogy egyszerûen emlékeztetnek Európa ,,szellemi/lelki és erkölcsi örökségére’’.

    [A preambulumban van arról szó, hogy az Európai Unió nem kizárólag gazdasági vágányokon akar elõrehaladni, több akar lenni, mint gazdasági unió. Olyan unió kíván lenni, amely a középpontba az emberi személyiséget állítja. Olyan unió, amely nem eszköznek, hanem célnak látja az embert. Ez a charta valószínûleg hozzá fog járulni ahhoz, hogy egy napon majd az uniónak alkotmánya is legyen.]

    A charta törzsrészében megtaláljuk az emberi jogokat illetõ szokásos nagy cikkelyeket. Szilárdan belegyökereznek az emberi méltóságba és a személy védelmébe. Ha a chartát több pontban lehet bírálni, elõször mégis azt a rendkívüli komolyságot kell aláhúzni, amellyel a munkát elvégezték: nagy komolyság és elszánt akarat, hogy kényes kérdéseket ne kezeljenek polemikusan. Mindenekelõtt tehát üdvözölni kell azon munka minõségét és azon szerep fontosságát, amelyet elvégeztek, illetve megvalósítottak kilenc hónap leforgása alatt, a szerkesztési munka kezdetétõl fogva. Az eredmény nagyon pozitív és összefüggõ egész, amelynek megnevezzük a korlátait is.

    [Végül is ez az okmány, amelyet megalkottak, nagyon pozitív, még akkor is, ha csak kompromisszumról beszélhetünk. Nem tekinthetjük ideálisnak, nem tekinthetjük a lehetõ legjobbnak. Azonban itt arról volt szó, hogy mindenképp olyan szöveget kellett találni, amelyet mindenki hajlandó aláírni.]

    Tekintsük át gyorsan a hat fejezetet, egyiket a másik után.

    Az emberi méltóságnak szánt elsõ fejezetben az élethez való jogot minden korlátozás nélkül állítják. Sem az abortuszt, sem az eutanáziát nem említik. [E fejezettel kapcsolatban a klónozás kérdése váltott ki sok vitát.] A 3. cikkely tiltja a reproduktív klónozást, viszont nincs hivatkozás a terápiás célzatú klónozásra; ez igen nagy fogyatékosság, olyan hiány, amelyet az egyházak erõteljesen szóvá tettek. [Tulajdonképpen arról van szó, ami Nagy-Britanniában máris történik bizonyos laboratóriumokban.] Az európai hagyományban a halálbüntetést megfellebbezhetetlenül elítélik.

    A szabadságról szóló második fejezet a szerkesztés utolsó heteiben jelent meg, és bõven ki van bontakoztatva, ami a chartának határozottan liberális jelleget ad, nevezetesen gazdasági kérdésekben. [Erre nagy befolyást gyakorolt a brit kormány képviselõjének közremûködése.] Elsõ ízben történik, hogy a vállalkozási szabadságot annyira fontosnak tartják, hogy neki szentelik a 16. cikkelyt, nem pedig a hivatással járó szabadságok között sorolják fel. Jelezzük a jelentõs 8. cikkelyt az adatok védelmérõl: új cikkely ez a jogok sorában. Megtaláljuk a vallásokkal kapcsolatos hagyományos szabadságokat, a lelkiismereti szabadságot, a lelkiismereti ellenvetés szabadságát.

    Az egyenlõségnek szentelt harmadik fejezetben feltûnnek a gyermekek és az idõs személyek jogairól szóló cikkelyek: tudomásul vétele annak, hogy ezek sebezhetõ személyek kategóriái. Jelezzük a diszkriminációmentesség motívumainak fejlõdését is: a 21. cikkely 17 motívumát [különféle okokat, jogcímeket, lehetõségeket] sorolja fel a potenciális diszkriminációnak, hátrányos megkülönböztetésnek.

    A szolidaritásról szóló negyedik fejezetben a szociális jogok bõséges kifejtését találjuk. A charta elsõ változatai ezeket a szociális jogokat csupán az Unió polgárainak adták meg. A végleges változat bizonyos számú ilyen jogokat megnyit minden ottlakónak, azaz a szabályos helyzetben élõ bevándoroltaknak is. [Ugyanolyan szociális jogok járnak nekik, mint az állampolgároknak, jóllehet eredetileg a társadalombiztosítást, a szociális védõhálót csak az állampolgárok számára találták ki.] Az érintett népességeknek ezt a kiszélesítését örömmel üdvözölte számos egyesület, amely ilyen értelemben mozgósítást kezdeményezett. [Nagyon nagy elõrelépést jelent ez a fejezet is, még akkor is, ha természetesen a szakszervezetek és a nem kormányzati szervezetek sok mindent hiányolnak a szövegbõl]. Odáig azonban a végleges változat sem megy el, hogy olyan minimum jövedelmet kérjen, amelyet az állam biztosítana; ez ellenkezne sok nemzeti hagyománnyal.

    Az állampolgárságról szóló ötödik fejezet különféle jogokat gyûjt össze, közülük egyesek újak, mint a jó közigazgatáshoz való jog vagy a dokumentumokhoz való hozzájutás.

    A hatodik fejezet átveszi a hagyományos cikkelyeket az igazságszolgáltatás jó lefolytatásáról.

    [A szövegnek az elsõ számú jelentõsége talán az, hogy Európa összes uniós tagországa közremûködött megírásában, elkötelezte magát az együttmûködésre.]

    [Ez a szöveg mindenképpen elõ fogja segíteni azt, hogy az állampolgárok, az unió polgárai összességükben rádöbbenjenek arra, mennyire fontos ezeket a jogelveket, ezeket a szabadságjogokat, akárcsak deklaratív módon is, összefoglalni, védeni, hangsúlyozni.]

    E rövid leíráshoz és a jelzett hiányosságokhoz hozzá kell adni azokat a bírálatokat, amelyeket az egyházak tettek több ponttal kapcsolatban, amelyek a vallások helyzetét illetik; ilyen elsõsorban a vallásra történõ utalás hiánya az elõszóban, valamint az egyházak formális elismerésének hiánya. A maguk részérõl nagyon kritikusak voltak a szakszervezetek, valamint a nem kormányzati szervezetek: úgy vélik, hogy a charta szociális téren nem felel meg várakozásaiknak, és hogy lemaradásban van más szövegekhez képest. Csakugyan az Európa Tanács átdolgozott szociális chartája idézi a szegénység és a társadalmi kizárás elleni védelem jogát; ugyancsak beszél a hajléktalanokról. Semmi ilyen nem található az Unió chartájában, amely inkább arra gondol, hogy a fogyasztókat védje. Észre kell vennünk azt is, hogy hiányzik a törvényes bevándoroltak számára a családi átcsoportosítás (családegyesítés) említése. Ez a hiány nem kerülte el a nem kormányzati szervezetek figyelmét, amelyek védik a bevándoroltak jogát. Másik súlyos hiányosság: semmit sem mondanak a kisebbségekrõl. A kulturális különbözés tiszteletben tartásának megfogalmazását (22. cikkely) fontos kiemelni; a kisebbségekrõl azonban sose esik szó.

    Mindezen fogyatékosságok ellenére áll, hogy ezt a szöveget meg kell ismertetni, mert igazán központi jelentõségû az Unió fejlõdésében. Felfigyelhetünk arra, hogy a tagországok sajtója nem érdeklõdött ennek a szerkesztõi munkának az elindulása és kibontakozása iránt. Ezt meg lehet érteni, tekintettel a téma bonyolultságára és az európai polgár érdeklõdésétõl való távolságára. A sajtó azonban kezdett felfigyelni rá abban a pillanatban, amikor a chartát a biarritzi csúcstalálkozón vitatták. Újból szó lesz róla a nizzai csúcstalálkozó idején, 2000. december elején. Ez a médiában való visszhangozás mégiscsak életbevágó. Mert fontos az, hogy valamennyi állampolgár, a tagországoké és a jelölt országoké, tudatára ébredjen azon Unió alapjainak, amelyben él, hogy a maga részérõl tudja azokat elõmozdítani és megvédeni. [A konklúzió úgy fogalmazható meg: ez a szöveg tartalmazza mindazt, amit az európai polgárok várnak az Európai Uniótól.]

    Egy charta megírása nem akadémiai gyakorlat. Ez a szöveg azt fejezi ki, amit minden állampolgár elvárhat és élhet a holnap Európájában. Meg kell hát ismertetni.

    [Köszönöm figyelmüket.]




    * Az írott francia eredetibõl fordította és [az élõ elõadás szögletes zárójelbe tett néhány részletével] kiegészítette Nagy Ferenc.

** Doré érsek elõadását a legközelebbi számunkban hozzuk.






Szabó Ferenc

EURÓPA  A  NIZZAI  EGYESÜLT
EURÓPA-CSÚCS  UTÁN

A 2000. december 7-én összeült nizzai csúcstalálkozó kiábrándulást okozott a földrész egységéért aggódóknak: Chirac francia elnök nacionalista ambícióin túl is számos nehézség merült fel. A találkozó fõleg arról tanúskodik, hogy Európát még a nemzeti egoizmusok jellemzik. Mégis döntés született arról, hogy 2004-ig az Európai Unió 15 tagországához csatlakozik még négy vagy öt: Magyar-, Lengyel-, Cseh- és Észtország, valamint Szlovénia, késõbb pedig még 27-re emelkedik az Unió tagországainak a száma. Az 1991-es maastrichti egyezmény megnyitotta a kaput az egységes pénz felé, az 1997-es amszterdami eltörölte az ellenõrzést az Unió országainak határainál, a mostani nizzai csúcson pedig megszületett a „nagy Európa”.

Nizzában aláírták az Európa számára készült Chartát is, amely leszögez bizonyos emberi jogokat, bár nincs kötelezõ ereje. Errõl szól Pierre de Charenteney imént közölt elõadása, amely még Nizza elõtt hangzott el Budapesten. II. János Pál pápa kritikusan reagált e Chartára abban az üzenetében, amelyben Nagy Károly 800 karácsonyán történt megkoronázásának 1200. évfordulójára emlékezik egy december 16-án tartott ünnepi ülés résztvevõihez szólva. Megdöbbentõ, hogy semmi hivatkozás nincs Istenre, aki az ember méltóságának legfõbb forrása. Íme két szakasz az üzenetbõl:

„Nem rejthetem el kiábrándultságomat. . . Nem szabad elfeledni, hogy Istennek és parancsolatainak tagadása az elmúlt században a bálványok zsarnokságát teremtette meg, ami kifejezõdött egy faj, egy osztály, állam, nemzet, párt megtapasztalásában – az élõ és igaz Isten helyettesítéseként. . .”

„Sok európai államban a személy és a család jogai fenyegetettek; fenyegeti õket például az abortusznak kedvezõ politika, amely csaknem mindenütt legalizált; az eutanáziával szembeni egyre fokozottabb engedékenység; és újabban bizonyos törvénytervezetek a génsebészettel kapcsolatban, amelyek nem tisztelik kellõképpen az embrió emberi minõségét. . .”






Muzslay István

AZ EURÓPAI UNIÓ AGRÁRPOLITIKÁJA

A közgazdaság világméretû liberalizálódása a gazdasági élet minden szektorában a piaci törvényszerûségek érvényesülését követeli. Az állami szubvenciók szerepe mindenütt egyre inkább háttérbe szorul. Az Európai Unió megfelelõ bizottsága árgus szemekkel õrködik a szabad verseny szabályainak megtartásán, és szigorúan bünteti azokat a vállalatokat, amelyek ezeket a szabályokat áthágják.

Mi a magyarázata annak, hogy a mezõgazdaság esetében a szubvenciók rendszere tovább él annak ellenére, hogy részesedése a foglalkoztatásban egyre csökken? A 19. században a mezõgazdaság az aktív lakosság 50-60%-át foglalkoztatta. Ma az iparilag fejtett államokban ez a részesedés 2-3%. A mezõgazdaság viszonylagos részesedése az európai közgazdaság évi növekedésében alig több.

A mezõgazdaság nélkülözhetetlen szerepet játszik az egészséges természeti környezet ápolásában és megõrzésében. Az élelmiszeripar alapanyagokkal és a lakosság közvetlen fogyasztási termékekkel való ellátásán kívül ez a felelet a felvetett kérdésre. Rendkívüli körülmények között, pl. háborúk esetén tapasztalhatjuk, hogy milyen óriási fontosságú az élelmiszerellátás. Az ember szükség esetén csaknem minden ipari terméket elad, hogy a szükséges élelemhez jusson.

Napjainkban súlyos problémát jelent az, hogy amíg a mezõgazdaság termelékenysége a technikai fejlõdés következtében állandóan növekszik, a termékei iránti kereslet nagy fokban rugalmatlan; a fejlett államokban alig emelkedik, mivel a demográfiai helyzet stagnál: a kínálat felülmúlja a keresletet. Mindez a szabadpiaci rendszerben a mezõgazdasági termékek árainak csökkenését idézi elõ, és aláássa a termelés jövedelmezõségét olyannyira, hogy még a termelési költségek megtérülése is kérdésessé válik.

Az agrárpolitika alapelvei

Az Európai Gazdasági Közösség 1957-ben történt alapításától kezdve az agrárpolitika a következõ alapelvekre épült: közös piac, ártámogatás és protekcionizmus.

Ami az elsõt illeti, a piac egysége feltételezte az európai államok közös agrárpolitikáját. Ennek következtében a mezõgazdaságra vonatkozó illetékesség hamarosan az Európai Bizottság hatáskörébe került.

A közös piac a mezõgazdasági termelõknek garantálta a termékeik minimum árát. Amennyiben ez a minimum ár felülmúlta a termékek piaci árát, maga a Közösség vásárolta fel a többletet.

A protekcionizmus nem jelentette szükségszerûen a közös piac teljes elzárkózását a külsõ piacokkal szemben. De a termékek behozatalát korlátozta a vám, amelynek mérete megfelelt a termékek világpiaci ára és a Közösség által garantált ár közötti különbségnek; a termékek kivitele pedig támogatást kapott, amely fedezte a világpiaci és a garantált ár közti különbséget.

Az agrárpolitika ára

Ez a politika elõnyt jelentett a termelõknek, de egyre inkább súlyos terhet az Európai Gazdasági Közösségnek; az eladatlan vagy legalábbis nehezen értékesíthetõ mezõgazdasági termékek felhalmozódására vezetett. Világos, hogy a Közösség évi költségvetésének egyre nagyobb részét vette igénybe a termékek felvásárlása és tárolása a fogyasztók és az adózók terhére.

A Közösség kereskedelmi partnereit is bántotta ez az agrárpolitika. A behozatali vám és még inkább a kivitel támogatása ellentétben állt a szabadpiac elveivel. Fõleg az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália rossz szemmel nézték az európai mezõgazdaság „tisztességtelen” konkurenciáját a nemzetközi piacokon.

A felhalmozódott termékek bevetése a nemzetközi piacokra elõsegítette a termékek árának jelentõs csökkenését, ami nemcsak a fejlett államok mezõgazdaságát sújtotta, hanem a fejlõdésben lévõkét is. Ugyanakkor pl., amikor az Európai Unió támogatta az afrikai országokat a saját állattenyésztésük kifejlesztésében, a piaci áron aluli húsnemûkkel árasztotta el õket. Az európai  „vajhegyekbõl” sokáig fõleg a Szovjetunió húzott hasznot. . .

A kereskedelem egysége

Az agrárpiac a kereskedelem egyik alkatrésze. Ha az Európai Unió részesedni kíván a nemzetközi szabad kereskedelem elõnyeiben, kénytelen eleget tenni a partnerei követeléseinek a mezõgazdasági termékek piaci értékesítésében is. Ennek útja az európai és a világpiaci árak közti különbségek fokozatos csökkentése, hogy a behozatali vám és a kiviteli támogatás lassan megszûnhessen.

Világos az is, hogy a jelenlegi agrárpolitika a közép-európai országok bekapcsolódásával az Európai Unióba használhatatlanná válik. Tekintettel az ezen országok mezõgazdaságában foglalkoztatottak arányára az aktív lakosságban, ez az agrárpolitika elviselhetetlen terhet jelentene az Európai Uniónak.

1992-ben kidolgozott reform arra irányul, hogy a mezõgazdasági termékek támogatásának a mechanizmusát részben a termelõk közvetlen támogatásával helyettesítsék. Beigazolódott ugyanis, hogy az ártámogatás tovább ösztönzi a termelést, és túltermelésre vezet. Ezenfelül, mivel az ártámogatás arányos a termeléssel, a nagy mezõgazdasági üzemek nagyobb hasznot húznak belõle, mint a kis családi termelõi egységek, amelyeknek pedig nagyobb szükségük lenne a támogatásra.

A termelõk természetesen nincsenek megelégedve ezzel a reformmal, amely a garantált ár és ezzel a termelõk jövedelmének is a jelentõs csökkentését idézi elõ, amit csak részben kompenzál a termelõk közvetlen támogatása, és amit csak alamizsnának tekintenek. Ez a magyarázata fõleg a francia mezõgazdák gyakori tiltakozásának.

Társadalmi kérdés

A gazdasági liberalizmus szerint az lenne ideális, ha fokozatosan megszûnne a mezõgazdaság minden külön támogatása, és csak azok a gazdaságok maradnának fenn, amelyek képesek jövedelmezõ termelési tevékenységre és a termékeik értékesítésére a világpiaci áraknak megfelelõen. Ez érvényesül már ma is a gazdasági élet legtöbb területén.

A piac azonban nem minden. Nem egy „láthatatlan kéz”, ahogy azt a 19. században a liberális közgazdászok elképzelték. Nem szabályozza önmagától a lehetõ legjobban úgy a termelést, mint a termelt javak elosztását. A piac mindenhatósága a valóságban olyan értékek feláldozását jelenti, amelyek emberiessé teszik az egyén és a társadalom életét.

A mezõgazdaság, sokkal inkább, mint a közgazdaság többi szektora, felveti a társadalmi kérdést az egészséges természeti környezet ápolásával, megõrzésével, a termékek minõségével (genetikai manipuláció), a kultúrával és általában egy sajátságos életmóddal kapcsolatban, amely nagy emberi értékek hordozója.

Erre a kérdésre a gazdasági liberalizmus, a tisztán gazdasági megfontolás és a piaci ármechanizmus nem ad megfelelõ feleletet. Olyan megoldásra kell törekedni, amely nem áll messze a piaci törvényszerûségek logikájától, és mind gazdaságilag, mind etikailag igazolható.





Radnóti Katalin

KONFERENCIA
AZ ÉRTELMI FOGYATÉKOSOKRÓL

 „Egyenlõ jogok, egyenlõ esélyek felé”

Ezzel a címmel rendezett nemzetközi emberi jogi konferenciát 2000 októberében az Inclusion Europe (Értelmi Fogyatékossággal Élõ Emberek és Családjaik Európai Szövetsége) és az ÉFOÉSZ (Értelmi Fogyatékosok és Segítõik Országos Érdekvédelmi Szövetsége).



Az évente megrendezésre kerülõ találkozó színhelyéül elõször választottak kelet-európai, „volt szocialista” országot. Az eseménynek, amelynek fõvédnökei dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök, Bengt Lindquist, az ENSZ fogyatékosügyi referense és Harrach Péter szociális és családügyi miniszter voltak, a Budapest Szálló adott otthont. Szülõk, szakemberek és szervezetek képviselõi jöttek el, összesen mintegy kétszázan, hogy az értelmi fogyatékosok magyarországi helyzetével kapcsolatos problémákról és eredményekrõl tájékozódjanak, és képet alkothassanak az európai normákról és elvárásokról. Az itt rögzített három beszélgetés is e célt szolgálja.

Wim van Empel, Európai Ügyek Bizottságának elnöke, Inclusion Europe

Távlatok: Empel úr, az Önök szervezetének célja az értelmi fogyatékosok emberi jogainak biztosítása és védelme a polgári társadalomban. E nemes törekvés szolgálatában mi az Ön konkrét szerepe ezen a budapesti konferencián?

Wim van Empel: Mint az Inclusion Europe képviselõjének szerepem a közvetítõ szerepe. Számunkra fontos politikai lépés az Európai Unió kibõvítésében, hogy egy olyan belépésre váró országban rendezzük meg ezt az eseményt, amely reményeink szerint jelentõs szerephez fog jutni a kelet-, közép- és nyugat-európai értelmi fogyatékos embereket képviselõ szervezetek összefogásában. Egyik országban sem élvezik a fogyatékossággal élõk ugyanazokat az alapvetõ emberi jogokat, mint a többi állampolgár. Gyakran van részük hátrányos megkülönböztetésben, és nem ritkán válnak zaklatás és erõszak áldozataivá. A köztársasági elnök úrral, a minisztériumok képviselõivel, a parlamenti képviselõkkel folytatott beszélgetések során ugyanazt a gondolatot igyekeztem hangsúlyozni, amelyet most a Távlatok olvasóinak üzenek: az Európai Unió nem csak gazdasági intézmény, hanem a szociális dimenziók kitágításának is eszköze.

Távlatok: Melyek azok a feladatok, amelyek a közeljövõben elõttünk állnak?

Wim van Empel: Legelõször is szükség van egy rendkívül széles körû közvélemény-formáló kampányra, mivel a lakosság mentalitását meg kell változtatni. Nagy örömömre szolgált, hogy a köztársasági elnök úr kijelentette, boldogan hajlandó egy ilyen kampány élére állni. Azzal, hogy Önök leírják az inhumánus feltételeket, amelyek között ma a legtöbb értelmi fogyatékos honfitársuk él, máris támogatják a kormány azon szándékát, hogy a helyzeten változtasson. A második feladat, hogy segíteni kell azokat a családokat, amelyek otthon szeretnék tartani a fogyatékos gyermeket ahelyett, hogy intézetbe küldenék. Rengetegszer hallottuk azt az ellenvetést, hogy erre nincs pénz. Valójában azonban megvan rá a pénz, hiszen a nagy intézmények fenntartásába, és azokba a juttatásokba, amelyekkel azt kompenzálják, hogy a fogyatékosok nem tudnak munkát vállalni, hatalmas összegeket ölnek bele, ezeket át lehet csoportosítani. A harmadik sürgõs tennivaló eléggé nyilvánvaló: tudjuk, hogy a zárt, távol esõ intézetek helyzete minden téren rendkívül rossz. Ameddig ezeknek az intézményeknek a mûködésére szükség van, minden eszközzel javítani kell a körülményeiket.

Távlatok: Számíthatunk-e az Önök szervezetének segítségére?

Wim van Empel: A legteljesebb mértékben. Pillanatnyilag kidolgozás alatt áll az a monitorozó rendszer, amellyel az Inclusion Europe a magyarországi fogyatékosok helyzetének alakulását kívánja nyomon követni. Az intézményünk neve önmagáért beszél: szeretnénk bevonni mindenkit az élõ társadalom hétköznapjaiba. Fogyatékos gyermekeink teljes jogú állampolgárok. Ha szükséges, az emberi jogok eszközeivel kell élnünk az érdekükben.

Bengt Lindquist, ENSZ fogyatékosügyi referens

Távlatok: Lindquist úr, Ön miben látja az Egyház és intézményei szerepét az értelmi fogyatékosok helyzetének javításában?

Bengt Lindquist: Nagyon-nagyon szeretnénk az Egyházat, az egyházakat, felekezeteket a mi oldalunkon tudni. Nem jelent ez valami lényeges áttörést, hiszen a hívõ közösségek hagyományokkal rendelkeznek a nevelést, ápolást, törõdést illetõen. Folyamatosan teljesítenek olyan feladatokat, amelyek az emberekkel való, személyre szabott, egyéni foglalkozásra épülnek. Nagyon fontos szerepet vállalhatnak abban, hogy fölszámoljuk a negatív szemléletet, az alacsony szintû elvárásokat, a hibás hozzáállást. Rengeteg a szenvedés a családokban is, az intézményekben is, fõleg a kisebb településeken.

Távlatok: Pontosan miben áll a „negatív szemlélet”?

Bengt Lindquist: Inkább a szemléletet tükrözõ valóság, a következmény elkeserítõ. Az a normális reakció, hogy ha a családban születik egy értelmi fogyatékos gyermek, akkor intézetbe kell küldeni. Magyarországon több tízezer gyermek van ezen a módon elhelyezve. Éppen az imént kérdeztem meg egy nagyobb magyar napilapnak a munkatársát, hogy legutóbb mikor látogattak el a lap újságírói egy ilyen intézetbe. A nagyon õszinte válasz így hangzott: „szerintem még sohasem.” Az ott lakók a társadalomtól teljes elszigeteltségben élnek. Nem lehetnek barátaik, nem járhatnak iskolába, nem tanulhatnak szakmát, nem mehetnek munkahelyre dolgozni . . . totális izoláció! Ahol egyáltalán foglalkoznak velük, ott sem szakszerûen, ezért a saját színvonalukhoz képest sem élhetnek rendes életet. Az emberek többsége nem szeret errõl beszélni. Hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, legfeljebb sajnálkozni egy sort, és belenyugodni, hogy bizony így van ez. . .  Nos, ez a hibás szemlélet, amelyrõl az imént szóltam.

Távlatok: Ugyanakkor vannak Magyarországon olyan családok, amelyek úgy döntöttek, hogy nem küldik intézetbe a gyermekeiket.

Bengt Lindquist: Mikor ideérkeztem, elsõ dolgom az volt, hogy találkoztam körülbelül húsz érintett szülõvel, és azt tapasztaltam, hogy nagyon komoly stressz alatt élnek. Próbálnak gondoskodni a fogyatékos családtagról, ugyanakkor igyekeznek megtartani a munkahelyüket, hogy anyagilag fenntarthassák magukat. Sokan említették afölötti aggodalmukat: mi fog történni a hozzátartozóikkal, ha õk meghalnak? Azt kérdezték tõlem: vajon igazságos-e, hogy az egész rendszer arra ösztönöz, hogy szabaduljunk meg a gyermekeinktõl? Hogy a család csupán tehernek, bajnak tekintse õket? Húsz éven át küzdöttünk nemzetközi szinten, hogy elfogadtassuk: a fogyatékosság emberi jogi kérdés. Az Emberi Jogi Tanács ezt az elismerést megadta. Elmondhatjuk, hogy az Európai Unió ellenõrzõ szervei részérõl minden ajtó nyitva áll. Ezt a lehetõséget kell gyakorlattá változtatni.

Távlatok: Mennyi idõre van szükség ahhoz, hogy optimális helyzetet teremthessünk itt, Magyarországon?

Bengt Lindquist: Ennek elérésére csupán törekedni lehet. De hogy válaszoljak, a skandináv országokban körülbelül harminc-negyven évbe telt, amíg elfogadható modell alakult ki. Az én hazám, Svédország úttörõ volt ennek létrehozásában; amikor mi kezdtük, még nem lehetett bizonyítani, ahogyan ma lehet, hogy igenis van mód jó rendszert kreálni, és azt fenntartani. Magyarország már támaszkodhat mások tapasztalataira, de azért természetesen meg kell találnia a megfelelõ utat, a megfelelõ speciálisan magyar irányelveket. Véleményem szerint legalább két évtized szükséges ahhoz, hogy a mostani állapot jelentõsen megváltozzék. Kezdjék el támogatni a családokat, hogy újabb gyermekeket már ne kelljen intézetbe adni! Amit nagyon nehéz végigcsinálni: a nagy intézmények helyett kis közösségeket létrehozni, ahol szeretettel és megfelelõ szakértelemmel, elhivatott emberek foglalkoznak a fogyatékosokkal, amíg a családtagok dolgoznak, vagy mással vannak elfoglalva.

Távlatok: Mi történjék azokkal, akik már negyven vagy ötven éve intézetben élnek, és nem ismernek más életformát?

Bengt Lindquist: Nekik csak a körülményeik javításában segíthetünk, hogy humánusabb környezetben teljenek a napjaik.

Gyene Piroska, az ÉFOÉSZ elnöke

Távlatok: Elnök asszony egyik alapítója a szövetségnek, amely húsz éve mûködik. Hogyan változott az értelmi fogyatékosok helyzetének törvényi szabályozása Magyarországon ez alatt az idõ alatt?

Gyene Piroska: Kezdetben nemcsak törvény nem volt, sokáig az sem szerepelhetett a szövetség nevében, hogy „értelmi fogyatékos”, mert ezt a meghatározást nem szerette az akkori kormányzat. Mert ugyebár a szocialista társadalomban nincsenek fogyatékosok. Eredetileg a Vöröskereszt családsegítõ csoportjaként dolgoztunk. Szülõk, pedagógusok csatlakoztak hozzánk. El tudtuk érni, hogy az érintett családokban a szülõk kiemelt családi pótlékot kapjanak, és hogy ez az összeg a gyermek tizennyolc éves kora után is járjon. Volt szociális bizottság, egészségügyi bizottság, de probléma, az nem volt, mert akkoriban mindenki boldogan és egészségesen építette a szocializmust. A rendszerváltozás után létrejöhettek a civil szervezetek. Többen tudtunk kijutni külföldre, több példát láttunk. Az esélyegyenlõségi törvényt, amiért nagyon harcoltunk, a négyféle fogyatékossággal élõk szervezeteinek nyolc év alatt sikerült elfogadtatnia, és két éve lépett hatályba. Már van országos fogyatékossági program, amelyet ötéves periódusra fogadott el a kormány. Ez valóban minden területet – oktatást, képzést, családokat, szabadidõt, közlekedést stb. – megpróbál felölelni. Nyilván nincs annyi pénz, amennyibõl látványos változásokat lehetne elérni, de legalább világos, hogy hova kellene eljutnunk. A törvény azt is figyelembe veszi, hogy nem elég a hátrányos helyzetûek egyenlõ jogait biztosítani, hanem pozitív megkülönböztetésre van szükségük.

Távlatok: Él tehát a törvény, de mennyire lehetséges annak betartása?

Gyene Piroska: A törvényt, sajnos, ma még képtelenség betartani. A régi intézeteket, amelyeket kastélyokban, faluvégeken, elzárt területeken hoztak létre, megörököltük. Nagy részük ma is fennáll. Sokhelyütt ezeket javítgatják, pedig a korszerû elvárásoknak megfelelõ helyszínekre volna szükség. A szakemberképzés terén is siralmas az örökségünk. Ha régen valaki nem akart a tehenészetbe menni dolgozni, és volt egy kis szerencséje vagy protekciója, elmehetett intézeti ápolónak. Persze hogy nem foglalkoztak megfelelõképpen a rájuk bízottakkal! Tudnék rémtörténeteket mesélni a „fegyelmezésrõl” is. Az értelmi fogyatékosok sokkal inkább kiszolgáltatottak, mint az egészségesek. Ha nem tudnak bánni velük, sok helyütt nyugtatóval helyettesítik a törõdést. Fõleg vidéken nagyon kevesen választják élethivatásul a gyógypedagógusi pályát. Inkább a diploma kedvéért végeznek el ilyen irányú kurzust, aztán más területen helyezkednek el, ahol minden téren nagyobb a megbecsülés. A felsõfokú képesítéssel rendelkezõk 75%-a dönt így; aki mégsem, annak a minimálbér körül van a jövedelme. A több száz magyarországi intézet közül kevés van, ahol legalább középfokú szakápolói végzettségû munkatársak dolgoznak.

Távlatok: Lindquist úr szerint a fogyatékos gyermekek családban nevelése a megfelelõ megoldás. Ez esetben felmerül a kérdés: mi történjen, ha a szülõk már nem képesek ellátni õket?

Gyene Piroska: Biztos, hogy legjobb a gyermeknek családban nevelkednie. Ám az az ideális, ha van a közelben olyan közösség, ahol az értelmi szintjének megfelelõen tanulhat, ahol szakemberek gondoskodnak róla, ahova rendszeresen jár, ahogy a többi családtagnak is van napi elfoglaltsága. Az egészséges gyermek is családban nevelkedik, de képesnek kell lennie arra, hogy a családról leváljon; a fogyatékos gyermeknek is lehetõséget kell erre biztosítani. Addig pedig lehessen igénybe venni különbözõ szolgáltatásokat: nappali vagy hétvégi ellátást, és erre legyen meg az anyagi lehetõség is. Ettõl még messze vagyunk, de már próbáljuk megszervezni a segítõ szolgálatokat. Nagyon jó megoldás az úgynevezett lakóotthoni közösség. Itt kis létszámú csoportokkal dolgoznak, és nagyon sokat fejlõdnek a gyerekek. Persze meg kell találni, hogy kik tudnak együtt haladni, de ez jó szemléletû közösségekben hamar kialakul. Az a cél, hogy minden család megválaszthassa azt az életformát, amely a gyermeknek és a többi családtagnak egyaránt a legkedvezõbb.

Távlatok: Minden értelmi fogyatékos gyermek képezhetõ valamilyen szinten?

Gyene Piroska: Igen. Én ugyan még úgy tanultam a gyógypedagógián, hogy van „képezhetetlen” kategória. Szerencsére bebizonyosodott, hogy ilyen nem létezik. A jelbeszédtõl az érzékelés fejlesztéséig még a halmozottan fogyatékos is sok mindent képes elsajátítani. Azt szeretnénk elérni, hogy minél többen tudjanak kommunikálni a környezetükben élõ fogyatékos emberekkel. Ez is enyhítené elszigeteltségüket, kirekesztettségüket. Az elmúlt húsz évben hatalmasat változtak, fejlõdtek a kommunikációnak és a kommunikáció tanításának módszerei külföldön és Magyarországon egyaránt. Ma már a szülõk számára tanfolyamokat tartunk, ahol gyermekükkel együtt vesznek részt különbözõ foglalkozásokon, és megtanulják az otthonra elõírt gyakorlatokat. És végül: valamifajta egyszerû munka végzésére mindenki betanítható, és minden fogyatékos ember számára örömet jelent a hasznos tevékenység.

Távlatok: Az istenhívõ emberek szeretetére és áldozatkészségére számítanak-e ennek a programnak a megvalósításában? Óhajtják-e igénybe venni vallásos közösségek segítségét?

Gyene Piroska: Hogyne, hiszen minden segítségre szükség van. De hogy konkrétabb legyen a válaszom, máris számos példát tudok erre mondani. A Bárka nevû mozgalom – hogy csak egyet említsek – úgy indult, hogy szerzetesek éltek együtt fogyatékosokkal. És azt tapasztalták, hogy ez a közös élet az õ számukra is lelki gazdagodást hoz.

Részlet a zárónyilatkozatból

A közép- és kelet-európai országok eszmecseréje rávilágított arra, hogy az értelmi fogyatékossággal élõ emberek és családjaik helyzete mindenütt igen hasonló. A családok nem kapják meg a polgári társadalom életébe való teljes és aktív bekapcsolódáshoz szükséges támogatást. Noha minden országban megalkották vagy jelenleg tervezik az ehhez szükséges konkrét és elõremutató jogszabályokat, ezek végrehajtását nagyon gyakran gátolja a források hiánya, továbbá az értelmi fogyatékosok és családjaik iránti negatív megnyilvánulások.

    Különös aggodalomra ad okot az intézetekben értelmi fogyatékossággal élõk helyzete, akik nemegyszer megalázó körülmények között élnek, nélkülözve a megfelelõ segítséget és a családi kapcsolatot is.

A nemzetközi konferencia résztvevõi ezért felkérik kormányaikat, hogy

1. kezdeményezzenek aktív figyelemfelkeltõ kampányt, emlékeztetve a közvéleményt, az állami és helyi döntéshozó intézményeket, hogy az értelmi fogyatékossággal élõk és családtagjaik országaik egyenjogú polgárai. Beilleszkedésük esélyeit és emberjogi helyzetüket csak akkor lehet hatékonyan javítani, ha a társadalom valamennyi szintjén sikerül elérni a gondolkodásmód megváltoztatását. E feladat pl. a civil szervezetek és a kormányszervek részére továbbképzés keretében oldható meg, amely felkészíti ezeket a szervezeteket az egyébként pozitív jogszabályok hatékony és maradéktalan érvényesítésére;

2. fokozzák és  bõvítsék az értelmi fogyatékosok családjának támogatását. Jelenleg a család az a társadalmi egység, amely a legtöbbet áldoz az értelmi fogyatékosok ellátására. Ezek a nagy erõfeszítések méltóak a társadalom fokozottabb megbecsülésére és támogatására. A fogyatékosok jobb helyzetbe kerülõ családjai és befolyásosabb szervezetei segíthetik igazán az értelmi fogyatékosok beilleszkedését és a társadalmi életben való részvételüket;

3. támogassák a meglévõ intézetek felszámolását. A résztvevõk egyetértenek abban, hogy az intézet nem alkalmas helyszín az értelmi fogyatékosok gondozására, azonban tisztában vannak azzal is, hogy a kis közösségben történõ ellátásukra való áttérés hosszabb idõt igényel. Addig is meg kell szüntetni az egyes intézetekben uralkodó embertelen és megalázó körülményeket, és reális határidõket kitûzõ intézkedési terveket kell készíteni az intézetek bezárására. Az értelmi fogyatékossággal élõ emberek és szüleik szervezeteinek elsõdleges szerepük van az átalakulási folyamat nyomon követésében és ellenõrzésében.