LELKISÉG



Lelóczky Gyula Donát


MAGYAR  KARÁCSONY  2000-BEN


Mi emberek szeretünk ünnepelni. Az ünneplés az emberlét alapvetõ, legmélyebbrõl fakadó igényei közé tartozik. Akár régészek, akár antropológusok bukkannak emberi település nyomaira, bármilyen régi vagy primitív legyen is az a település, mindenütt megtalálják az ünneplés különbözõ tárgyait, emlékeit.

Szeretünk évfordulókat ünnepelni, legyen az születésnap vagy házassági évforduló évenkénti megünneplése, vagy valamely szervezet, intézmény fennállásának 25., 50. évfordulójáról való megemlékezés. De míg igyekszünk szaporítani a kisebb-nagyobb családi, hazafias vagy egyéb évfordulók számát, bizony ritkán van alkalmunk ezredéves évforduló ünnepét megülni. Így hát különleges alkalom, hogy ebben az évben nem egy, hanem két fontos esemény ezeréves jubileumát ünnepelhetjük: a kereszténység fennállásának kétezer éves, a magyar államiság létrejöttének pedig ezeréves évfordulóját.

Végsõ soron e két évforduló mindegyike a betlehemi Gyermek születésével van szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban: a betlehemi jászol egyúttal a kereszténység bölcsõje is, a betlehemi barlangban veszi kezdetét Isten új országa; Mária és József, a bárdolatlan pásztorok és a pogány napkeleti bölcsek ennek az új országnak az elsõ polgárai. De a betlehemi csillag világítja be fényével a fiatal magyar államot is: Vajk megkeresztelése, a Vajkból lett István megkoronázása a pápától kapott koronával Jézus jó hírének, a Hegyi Beszéd tanításának beköszöntését jelenti a magyar nép körében, a keresztény hit elfogadását a magyar nép részérõl, a magyarság befogadását a keresztény nemzetek közösségébe.

Az isteni Gondviselés különleges kegyelme volt számomra, hogy éppen ebben a 2000. esztendõben engedte meg, hogy életemben elõször a Szentföldre eljussak. Nem vagyok világjáró ember, nem vágyom Tahiti szigetét, Hong Kongot, Dél-Afrikát vagy Brazíliát látni. De évtizedek óta szerettem volna eljutni két helyre: a Szentföldre és Görögországba, azaz a kereszténység szülõhelyéhez és a nyugati kultúra forrásaihoz. Hát Görögországban még nem jártam, de a Szentföld látása az idei, nagy jubileumi év ajándéka volt számomra.

Meg kell vallanom, hogy a szent helyeket látni, ott imádkozni sokkal mélyebb benyomást tett rám, mint ahogy azt elõre gondoltam vagy elképzeltem. Örök üdvösségünk megszerzésének színhelyein ellenállhatatlanul kicsordul a zarándok könnye; ottlétem során többször eszembe jutott az Alexander Bernát irodalmár Shakespeare-tanulmányaiban fel-felbukkanó kifejezés, amit egyes jelenetek, párbeszédek, monológok kapcsán többször is használ: „sírnivalóan szép”; hát a Szentföld is ilyen. Tagadhatatlan, hogy helyeknek, ahol különlegesen fontos események zajlottak le, van valami varázskörük, amit egyes szerzõk latin szóval „genius loci”-nak neveznek, és ez a varázskör, kegyelmi áramkör megütött, átjárt, szinte letaglózott, akár Názáretben, akár Betlehemben, akár Jeruzsálem szent helyein idõztem. Szinte földbe gyökerezett a lábam, amikor Názáretben, az Angyali Üdvözlet-bazilikában, az altemplom szobácskájában, ahol Mária a mennyei üzenetet kapta, az ott álló márványoltáron ezt a felírást olvastam: „Verbum caro HIC factum est”, „Az Ige ITT lett testté”. Az alatt a húsz másodperc alatt, amit a Szentsír-bazilikában, Jézus sírkamrájában tölthettem (ott ugyanis nem lehet idõzni, mert mindig hosszú sor vár a kápolna elõtt), amíg tehát jelen lehettem azon a helyen, ahol a Feltámadás megtörtént, szinte megállt az idõ, és a pár pillanat örökkévalósággá vált tudatomban. S amikor kezemet tehettem ugyanannak a Szentsír-templomnak egy másik kápolnájában arra a helyre, ahol egykor Jézus keresztje meredt az égnek, vagy egy másik napon, a betlehemi Nativity-templomban megcsókolhattam a fémcsillagot azon a ponton, ahol a Gyermek 2000 éve jászolban feküdt, mintha a mennyországot érintettem volna.

Valahogy azon a földön minden kõ azt kiáltja, minden fa azt suttogja, a ragyogóan kék ég azt hirdeti, még az állandóan fújó sivatagi szél is azt zúgja, hogy igen, itt kezdõdött. Két évezreddel ezelõtt itt kezdõdött az, amit kereszténységnek nevezünk. Jézus fogantatásával és születésével itt kezdõdött a Megtestesülés, Jézus halálával és feltámadásával itt kezdõdött a világ megváltása, a Szentlélek eljövetelével itt kezdõdött a keresztény Egyház. Kétezer éve Jézus gyermeki testében itt újult meg, vált szentté és istenivé az egész anyagi világ, Krisztus feltámadásával itt tört be a világba az isteni élet, amely kovászként azóta is jelen van és terjed a földön minden igaz, istenfélõ emberben; Jézus emberi szívében itt valósult meg elõször a tiszta irgalom és szeretet, amely azóta milliónyi emberszívet gyújtott lángra, és lobog ma is minden szeretõ emberszívben. Kétezer éve itt kezdõdött tiszta kezdettel, maradéktalan szeretettel, Jézus semmit vissza nem tartó, egész önmaga ajándékozásával valami új, amit Új Szövetségnek nevezünk, a végleges kapcsolat, a visszavonhatatlan frigy Isten és ember között, amelyet Szent Pál csak a házasságban megvalósuló egység képe használatával tudott megfelelõ mélységgel és intenzitással kifejezni, mert ez csakugyan egy szerelmes szeretetbõl fakadó egység. Sajnos, a folytatás sokszor nem volt olyan tiszta, mint a kezdet; sajnos, az emberi bûn és gyarlóság gyakran gyûlölettel és erõszakkal fedte el az isteni irgalmat és szeretetet; sajnos, a történelem során a kereszt nevében sok vér is folyt, kegyetlenség is történt, jajgatás is hallatszott, de mindez a sok emberi nyomorúság és vétek sem tudta elnyomni a Szentlélek jelenlétét és a jó szavát, amely lelkek millióiban mûködött és hatott kétezer év óta, és mûködik és hat ma is.

Az imént egyes rendkívüli helyek „varázskör”-érõl szóltunk. Az a bizonyos „varázs” nem magától egy bizonyos földrajzi helytõl jön, mintha annak a helyszínnek lenne valami mágneses ereje, hanem valamely ott történt különleges eseménytõl, attól, hogy az idõ-tér koordinátái egy adott ponton valamely korszakalkotó történelmi eseményben „akkor” és „ott” keresztezték egymást. Azaz, ahogy „genius loci”-ról beszélünk, beszélhetünk „genius temporis”-ról vagy „genius horae”-ról is, amikor valami döntõ fordulat teljesen új irányt ad a történelem folyásának, és a döntõ pillanat nukleáris robbanással felérõ villanásával fénybe borítja a rákövetkezõ évszázadokat. Ilyen esemény a maga egyszerû szépségében oly igénytelennek tûnõ betlehemi éjszaka. Hisz mit láttak a pásztorok: egy egészen nincstelen utaspárnak az útszéli istállóban gyermeke születik. Hozzájuk képest még õk, a szabadban élõ, vándorló pásztorok is krõzusnak érzik magukat, és egyszerû ajándékokkal kedveskednek az otthontalan kis családnak. De ez a jelentéktelen emberek életében történõ, mindennapinak látszó esemény gyökeresen megváltoztatta az egész világtörténelem haladásirányát. Mert amit akkor szinte senki se vett észre: ez a csakugyan a legnagyobb nyomorban megtörtént születés a hatalmas Isten legtökéletesebb önkinyilatkoztatása volt. A rongyokba takart, jászolban fekvõ Gyermek ezt az igazságot tárja a világ elé: ilyen az Isten. A betlehemi éjszakában Isten eddig sosem ismert, de talán legfontosabb tulajdonsága: önkiüresítõ alázatossága mutatkozott meg a legteljesebb mértékben. A világokat teremtõ, mindenható Isten egészen gyenge, kicsi, ártalmatlan lett, a távolinak hitt Isten nagyon közelivé, elérhetõvé vált, az Isten, aki annyira láthatatlan, hogy aki csak rápillant, annak meg kell halnia, nemcsak látható, de megfogható, megsimogatható, megölelhetõ lett, az egészen Más egy lett közülünk, a mi oldalunkra állt, a „mi csapatunk” tagja lett, az örök, idõtlen Isten belépett az idõbe, alávetette magát az idõnek, a történelem Ura és Mestere a történelem része lett, a megközelíthetetlen Isten, mint védtelen csecsemõ, sebezhetõvé vált, teljesen kiszolgáltatta magát az emberek kényének-kedvének, azt tehetnek vele, amit akarnak, a mindentudó Isten tudatlan újszülöttként jött közénk, a hallgatag Isten emberi hangon szól hozzánk, az egészen tiszta és szent Isten magára vállalta az emberi sorsot a maga minden mocskával (a bûnt kivéve), nem átallotta beszennyezni magát piszkos-poros emberi állapotunkkal, a teremtetlen Teremtõ egyszerû teremtmény lett, saját teremtésének apró része. Felmérhetõ ésszel, szívvel a betlehemi eseménynek ez a forradalmi volta? Képesek vagyunk belátni a valóságos dimenziókat, mit jelent az emberre, a világra nézve Istennek ez a lépése? Hajlandók vagyunk levonni a tanulságot, hogy válaszként Istennek erre a radikális közeledésére nekünk is valami hasonló gesztust kellene tennünk? Nem indít a Gyermeknek (Istennek!) ez a szegénysége minket is egy kis nagylelkûségre?

Az a nagyszerû a keresztény liturgikus életben, hogy – éppen Isten megtestesülése révén – az örökkévalóság valamiképp belép az idõbe, s ezáltal Jézus életének egyes eseményei örök értéket, valamiféle öröklétet kapnak, úgyhogy a karácsonyi esemény nem egyszeri történés csupán, hanem a keresztény közösség ünneplésében az valamiképp újra megvalósul, újra történik. Íme: így mûködik a keresztény „genius horae”, így válik valósággá minden karácsonyi ünnepléssel, minden karácsonyt ünneplõ keresztény lélekben Jézus új születése. Nem régmúlt eseményre emlékezünk, hanem megváltásunk nagyszerû misztériuma most történik, most valósul körünkben, a keresztény közösségben, mibennünk. Nem kimondhatatlan kincs ez, nem az az igazgyöngy ez, amiért mindent érdemes odaadni? S ami még ennél is több: nemcsak valósul, nemcsak újra megjelenik közöttünk az esemény, de az hat a mára is, formálja, alakítja a mai események láncolatát, a betlehemi születés szüntelen új indulásokat kezdeményez, új születéseket okoz, új kezdeteket inspirál. Ilyen új kezdet volt a keresztény magyar állam születése is. Ahogy az egyes ember életében nincsenek puszta véletlenek, hanem mindent egy szeretõ Isten gondviselése irányít, úgy a történelemben is az efemernek látszó eseményekben, váratlan fordulatokban a mindenek Ura és Mozgatója kezemunkáját fedezhetjük fel. A történelem folyásának egyes fejleményei nem egymástól független, izolált mozzanatok: a történések méhében, Isten szívében ezernyi titkos összefüggés, kapcsolat fûzi egységbe a történelmi korokat. Az Augusztus császár uralkodása 31. évében a római birodalom eldugott keleti provinciájában világra jött új élet ezer évvel késõbb egy másik uralkodó keresztény királlyá koronázása révén új fejezetet indít el egy keletrõl érkezett fiatal nemzet életében. Az István szívében élõ keresztény meggyõzõdés egy egész nemzet lelkében lobbantja lángra a jézusi hitet.

Az egy hét során, ahogy a Szentföldön a szent helyeket jártam, két ponton bukkantam magyar emlékre. Názáretben, az Angyali Üdvözlet-bazilikában, a falakat számos mozaik díszíti, melyeket különbözõ országok ajándékoztak a szent helynek. A kisebbek, egyszerûbbek a templom elõudvarában vannak elhelyezve, és csak a nyolc legszebb és legnagyobb mozaik kapott helyet magában a templomban. Ezek között van a magyar mozaik is. A hatalmas mûalkotás Mária alakját mint a Magyarok Nagyasszonyát ábrázolja, két angyal tartja Mária feje felett Szent István koronáját. A másik magyar emlék egy oltár, a hat oltár egyike, amely Mária elszenderülése körtemplomában található. Az ugyancsak mozaik oltárkép négy Árpád-házi magyar szentet mutat, Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót és Szent Erzsébetet. Méltó, hogy Szent István királyunk mind koronája képével, mind saját alakjában jelen legyen a Szentföldön, hisz uralkodása alatt személy szerint is sokat tett azért, hogy az akkoriban kialakult, Magyarországon a Duna mentén áthaladó szentföldi zarándokút utasait mindenben segítse, a magyar zarándokok számára pedig Jeruzsálemben zarándokházat alapított.

Szent Istvánnak ez a tevékenysége része annak a herkulesi munkának (és összhangban van azzal), amit õ a keresztény magyar állam kialakításának érdekében végzett. Tudjuk, hogy a kereszténység felvétele és az államalapítás Szent Istvánnak nem kizárólagos érdeme. A keresztény nyugathoz való csatlakozás eldöntése Szent István apja, Géza fejedelem fejében történt, sõt ilyen irányú törekvést már Géza elõdje, Taksony idejében is láthatunk. De aki ezt a csatlakozást végbevitte, aki a keresztény magyar államot megvalósította, aki a saját személyében testesítette meg a keresztény élet ideálját, és meggyõzõdéses Krisztus-követését olyan fokban gyakorolta, hogy a magyarság elsõ kanonizált szentjévé vált, az Szent István volt.

Szent István példaképe a magyar királyság megalapítása mûvében a történelemnek nem kisebb alakja, mint Nagy Károly volt. Még a magyar „király” szó is a „Károly” névbõl származik az eredetileg rövidebb „krái” formájában. Mint ahogy Nagy Károlyt 800 karácsonyán a pápa koronázta római császárrá Rómában, úgy Szent István is a pápától kért koronát. Errõl az épp ezer éve megtörtént eseményrõl egy majdnem egykorú feljegyzés ad hírt, mely Thietmar merseburgi püspök tollából 1018-ból származik. Eszerint „a császár kegyébõl és biztatására Vajk, országában püspökségeket állítva fel, koronát és áldást kapott.” A császár szolgálatában álló püspök óvatosan fogalmaz. A mondatból nem azt lehet kiolvasni, hogy István a császártól kapott koronát, hanem hogy a császár kegyet gyakorolt és támogatta az ügyet. Az pedig, hogy a korona és az áldás együtt járt, világosan mutatja, hogy a koronát Szilveszter pápa küldte együtt a pápai bullával, dokumentummal, melyet „apostoli áldás levelének” neveztek; áldást a császár nem adhat, az csak a pápától jöhet. A koronát pápai küldött, más néven legátus hozta, az Anasztáznak, másutt Asztriknak nevezett lengyelországi apát, ahogy maga a király mondja az 1002-bõl származó pannonhalmi alapító levélben: „Anasztáz apátúr tanácsából és szakadatlan segítsége folytán megerõsíttettünk és megkoronáztattunk.”

Nagy Károly példáját követte Szent István abban is, hogy királyi udvara „vándorló udvar” volt, az uralkodó jelenlétével igyekezett a rendet és fejlõdést biztosítani az ország egész területén, s ezért a király szerte az országban számos udvarházat állított fel; erre utalnak az olyan helységnevek, mint pl. Udvard vagy Székelyudvarhely. Ahogyan Nagy Károly fõvárosában, Aachenben birodalmi gyûléseken hirdette ki törvényeit, úgy Szent István Székesfehérvárott (amelyet gyakran magyar Aachennek is neveztek) augusztus 15-én tartott törvénynapokon ismertette a törvénybe iktatott királyi döntéseket. Nagy Károly birodalmához hasonlóan osztotta fel országát Szent István vármegyékre, ami annál is kézenfekvõbb volt, mert Dunántúl Pannonia néven Nagy Károly frank birodalmának is részét alkotta.

Szent István királyunk hosszú, negyven évet áthidaló uralkodása alatt hatalmas mûvet hozott létre, halálakor ezredévre szóló örökséget adott át utódainak. Lázadók elleni többszörös háborúja révén egységessé tette az országot, védte országát külföldi támadók ellen, közigazgatási rendszert állított fel, folyamatosan térített, és kialakította az egyházszervezetet, szinte semmibõl új törvényrendszert alkotott, s mind e közben védte az ország függetlenségét, egyensúlyban tartva egyrészt a külföldi, elsõsorban német, befolyást, másrészt a pogányság felé visszahúzó erõket. Szent István királyunk érdeme elévülhetetlen, az õ neve és a magyar államiság létrejötte elválaszthatatlan egymástól. Azt is mondhatnánk: az, hogy létezik ma Magyarország, hogy magyarok vannak még a világon, hogy 15 millió ember anyanyelvként beszéli a magyar nyelvet, az elsõsorban nagy királyunknak, Szent Istvánnak az érdeme.

2000 karácsonya különlegesen fontos ünnepe az egész világ kereszténységének, de különösen is fontos a magyarok számára, mivel mi kétszeresen is új millenniumot kezdünk el: mint keresztények, Krisztus jóhíre terjedésének harmadik, mint magyarok, egy talán napsugarasabb magyar jövõ második évezredét. Áldja meg a betlehemi Gyermek jelenlétével mind a kettõs évfordulót, mind a most beköszöntõ új ezredévet.




Kereszty Rókus


AZ EUCHARISZTIA A MEGÚJULÓ KOZMOSZ KEZDETE ÉS ELÕKÉPE


Az asztronómia fejlõdése súlyos egzisztenciális problémák elé állítja korunk emberét, aki a mi parányi Földünkön még parányibb egyéni életének értelmét keresi. A csillagászok egyre nagyobb számú, egymástól gyorsuló sebességgel távolodó vagy egymással összeütközõ csillagrendszerekrõl beszélnek a világmindenségen belül. Sõt egyes tudósok feltételezik, hogy a mi kozmoszunk csak egy a számtalan világegyetem között. Azt pedig már régóta tudjuk, hogy véges idõn belül naprendszerünk kiég és önmagába roskad, hacsak valamilyen más kisebb katasztrófa, pl. egy nagyobb üstökös Földünkbe ütközése elõbb nem pusztít el rajta minden életet. Nem csoda, hogy sok mûvelt ember növekvõ aggodalommal kérdezi: ha az emberiség végsõ soron (mégha évmilliárdok után is) teljes megsemmisülés felé halad, mi értelme van az emberiségnek és a kozmikus arányokban ponttá zsugorodó egyéni életünknek? Több természettudós ugyan eljutott ahhoz a föltevéshez, hogy a világegyetem törvényei értelmes tervet feltételeznek: az ún. „anthropic principle”-rõl beszélnek, arról, hogy a világegyetemben értelmes lények kialakulását elõsegítõ törvényszerûség mûködik. Úgy gondolják, hogy a fizikai törvények nem véletlenül kedveznek az értelmes élet kifejlõdésének. Csak néhány kisebb eltérés a jelen fizikai törvényeket meghatározó számértékektõl lehetetlenné tette volna az élet kialakulását. Ám ennél többet a természettudomány nem mondhat. Márpedig csillagrendszerünk jövõje kilátástalan ebben az „anthropic principle”-t feltételezõ tudományos világképben is.

    Ezért az abszurditásélmény, az az érzés, hogy nincs helyünk ebben a kozmoszban, mert nincs maradandó értelme emberi életünknek, a mi korunkban sokkal erõsebbnek tûnik, mint azelõtt bármikor. Pedig az antik világban is népszerû volt a markionizmus és manicheizmus gondolatvilága, amely az anyagi világot a szellemmel, az ember igazi lényegével idegen és ellenséges valóságnak fogta fel, amely nem származhatott ugyanattól a szeretõ Istentõl, akitõl az emberi lélek.

    Ebbõl a mai felfokozott „kozmikus abszurditásélmény”-bõl kiindulva gondoljuk át az Eucharisztia kozmikus jelentõségét. Mit mond az Eucharisztia misztériuma annak az embernek, aki szinte minden energiáját az anyagi világ kutatására és az ember testi életének a minõségi feljavítására fordítja; ugyanakkor, a hit távlatát nem ismerve, meg van gyõzõdve arról, hogy az emberiség és õ maga is egy kozmikus véletlen tovatûnõ peremjelensége?

    Az Ószövetségben Isten megmutatja, hogy a világot (legalábbis az általunk megismerhetõ világot) az emberért teremtette. Arra is megtanította Izraelt, és rajta keresztül bennünket is, hogy amennyiben Istennek engedelmeskedünk, nem kell félnünk a természettõl. Bár a bûn miatt megbomlott az eredeti harmónia az anyagi világ és az ember között, a természet továbbra is életadó eledel forrása az embernek, és elvezet Isten nagyságának és bölcsességének felismeréséhez. Sõt a pusztában, ahol a természet rendje szerint az ember éhen és szomjan pusztult volna, Isten mannával és fürjekkel táplálta választott népét, a sziklából pedig vízzel itatta õket. Az istenfélõknek tehát az anyagi világ a bûnbeesés után is megmutatja Isten gondviselõ, életet adó jóságát. Bár a természet pusztító erõi a bûn következtében az egész emberiséget fenyegetik, de Isten az igazat kimenti hatalmukból. Az Ószövetségben azonban a természet még nem válik az örök élet közvetítõjévé. Mindenki meghalt azok közül, akiket Isten mannával táplált a pusztában. Az Istentõl kapott eledel csak a földi lét fönntartására szolgált. Az ószövetségi kinyilatkoztatásból az sem derül ki, hogy az Isten Országa ezt a Földet fogja-e átalakítani, vagy pedig az Izajás ígérte „új ég és új föld” csak a jelen kozmosz elpusztulása után jöhet majd létre (Iz 65,17; 66,22, Joel 2,3–4 ).

    Krisztus keresztre feszített és sírba tett teste azonban harmadnapra föltámadt. Ezt a testet mi az Isten jóra teremtett anyagi világának a felhasználásával gyilkoltuk meg. A világ bûneinek egész súlya az anyag közvetítésével, a kemény keresztfán, az izmait és izületeit szétroncsoló szögeken keresztül nehezedett az Isten Fiára. Mikor megkínzott testét az Atya a Szentlélek életadó erejével harmadnapon örök életre támasztotta, Jézus teste elhagyta a sírt. Ez a mi földünkbõl származó, Mária testében formált, de a Szentlélektõl „átlelkesített” test vált az új eszkatológikus kozmosz „alapkövévé.” „Ne féljetek! A názáreti Jézust, a keresztrefeszítettet keresitek. Feltámadt. Nincsen itt. Nézzétek a helyet, ahová tették!” (Mk 16,6) Az angyal szava az üres sír elõtt reszketõ asszonyokhoz egyszerre jelzi az ember számára áthidalhatatlan különbséget és folytonosságot a mi világunk és a feltámadt Jézus teste között: Krisztus feltámadt teste már nem része a mi fizikai világrendünknek. De az üres sír jelzi, hogy nem új testet teremtett számára az Atya, hanem keresztre feszített földi testét járta át a Szentlélek. Így benne a mi kozmoszunk egy „darabja” már része, mintegy „alapköve” lett annak a valóban „szép új világ”-nak, amelyet Isten öröktõl fogva az Õt szeretõk számára tervezett.

    Ez a megdicsõült test, amely Isten örökkévalóságában magában hordozza egész beteljesedett földi életét, áldozati adomány formájában mint „a Bárány, kit megöltek”, jelen van Atyja elõtt, és közbenjár értünk. Ugyanakkor az Eucharisztia révén megkezdi az egész anyagi világ átformálását is. Az átalakítást ott kezdi, ahol a legéletbevágóbb a kapcsolatunk a kozmosszal: ételünkkel és italunkkal, amely nélkül elpusztulnánk.

    Amint Szent Iréneusz hangsúlyozza a markionitákkal szemben, Jézus ennek a teremtésnek, ennek az anyagi világnak a búzájából készült kenyeret és ennek a világnak a szõlejébõl préselt bort lényegíti át saját testévé és vérévé, hogy az anyagi világ most már ne csak ideig-óráig tartó halandó életre, hanem Isten örök életére tápláljon bennünket. Mégpedig úgy, hogy a magunkhoz vett kenyérhez és borhoz hasonulva mi is valamiképpen másoknak Krisztus életét közvetítõ táplálékává váljunk.

    Ebbõl talán világosabb lesz, hogyan mutatja és elõvételezi az Eucharisztia az anyagi világ és a mi anyagi világba ágyazott testünk megváltását. A bukott ember a testét és azon keresztül az anyagi világot bûnös tettei által a halál eszközévé alacsonyította. Kezdve a paradicsomkertben a jó és rossz tudás fájának gyümölcsétõl a gyilkos testvér botja zuhanásán és a legkülönbözõbb gyilkos fegyvereken keresztül egészen az atombombáig. Így nem csoda, hogy a bukott ember meghasonlott az anyagi világgal, s az anyag nemcsak a bûn, hanem szükségképpen a büntetés eszközévé is válik. Ezért rettegünk a saját testünkben kérlelhetetlenül teret hódító haláltól és az egész emberiséget fenyegetõ kozmikus katasztrófától. Isten ugyan nem szünteti meg a bûn szükségszerû következményeit, az anyagi voltunk okozta szenvedést és testi halált. De Krisztus testének feltámadásán és az Eucharisztián keresztül helyreállítja az anyag eredeti hivatását: az eucharisztikus kenyér és bor nem a bûn és büntetés eszköze, hanem az ember életét szolgálja. Ezen túlmenve éppen azáltal, hogy a Fiú anyagi, testi lénnyé alázta magát, sõt az Eucharisztiában – még emberi méltóságát is elrejtve, puszta tárggyá alacsonyulva – ételként és italként kínálja fel önmagát az embernek, Isten az anyagi világnak új, magasztos hivatást ad: az Eucharisztiában a kenyér és bor nem semmisül meg, hanem megkapja önmagán végtelenül túlmutató transzcendens tökéletességét: Krisztus testévé és vérévé lényegülve az örök, isteni élet kenyerévé és az üdvösség borává válik.

    Az Eucharisztia titka egyben azt is megmutatja, hogy az Isten nem veti el az ember anyagot formáló civilizációs munkáját: hiszen nem gabonaszemeket és szõlõfürtöt ajánlunk fel a szentmisében, hanem az egész társadalom együttmûködésével létrehozott kenyeret és bort; nem egyszerûen a Föld termését, hanem az emberi munka gyümölcsét. Krisztus szava a Szentlélek megszentelõ erejével ezeket az egyszerû anyagi dolgokat lényegíti át önmaga életadó testévé és vérévé.

    Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a feltámadt Krisztus testében „megalapozódott” új kozmosz kezdetét a szentmise jelzi és jelenvalóvá teszi a mi világunkban. Jelzi, hogy a történelem végén az eszkatológikus kozmosz a maga teljességében fogja közvetíteni számunkra Krisztust, és ezen keresztül vezet el az Atya színelátására. Akkor azonban már nem a hit fátyolán át vesszük magunkhoz Krisztust az anyagi világ jelein keresztül, hanem színrõl színre látjuk és fogadjuk be az anyagi világot is betöltõ dicsõségét. Mind az üdvözült emberiség, mind az egész anyagi világ – mindegyik a maga módján – egy kiterjesztett és leleplezett eucharisztikus jelenlét közvetlen közvetítõjévé válik. Mindezt Teilhard de Chardin költõi szépséggel fejezi ki a mi evolúción nevelkedett korunk számára. Teilhard tisztában van azzal, hogy a kozmosz másképpen fogja Krisztust kifejezni, mint a szoros értelemben vett Eucharisztia, de ugyanakkor látja a kettõ közötti összefüggést is:

Amint mi (emberek) szoros értelemben szellemi kisugárzásunk lokalizált központját hívjuk testünknek, hasonlóképpen azt kell mondanunk, hogy Krisztus kezdeti, elsõdleges Teste a kenyér és bor színére korlátozódik. . . Ám az Oltáriszentség olyan, mint a tûz középpontja, ahonnan lángja szétterjed és sugárzik. . . Az átlényegülés kisugárzó hatása az egész világmindenség valóságos, de tágabb értelmû megistenüléséhez vezet. Az Ige beilleszkedik a kozmoszba, és a kozmosz (átlényegített) elemein keresztül keríti hatalmába és hasonítja önmagához a kozmosz teljességét.

Ez a folyamat már elkezdõdött az Eucharisztia megalapításával, és majd beteljesedik a történelem végpontján.

    Az Eucharisztiába vetett hitünk tehát nem oldja meg a tudományos problémákat, nem ad választ arra a kérdésre, hogy hány világegyetemet teremtett az Isten, sem arról nem világosít fel, hogy milyen lesz az átmenet a mi Földünkbõl az új, eszkatológikus teremtésbe. Csak azt tudjuk, hogy a mi világegyetemünk nem semmisül meg, hanem úgy alakul át a történelem végén, hogy Krisztus és Krisztuson keresztül az (Atya)isten lesz minden mindenben.  (Kol 3,11; 1Kor 15, 24–28)

A fentiek alapján pedig így foglalhatjuk össze talán legegyszerûbben a kozmosz eucharisztikus szerepét az eszkatológiában. Az Istent nemcsak közvetlenül fogjuk színrõl színre látni. Ez csak az örök élet gazdagságának egyik pólusa. De teljességéhez az is hozzátartozik, hogy Isten teremtését is szemléljük, csodáljuk és szeressük úgy, ahogyan a megtestesült Fiú kinyilvánítja benne önmaga teremtetlen szépségét, jóságát és bölcsességét. Ilyen értelemben az egész világmindenség valóban Krisztussal tápláló étel és ital lesz számunkra, az Isten boldogító színelátásának másik pólusa.

        


1 Gondoljunk a science fiction könyvek, a csillagháborús tévésorozatok népszerûségére. Nem azzal akarjuk magunkat megnyugtatni, hogy a kozmosz gonosz erõi fölött mindig a jó gyõz?

2 Tévedés ne essék: a keresztény hit támogat minden olyan törekvést, amely az anyagi világ egyre teljesebb megismerésén és az emberi élet emberibbé és boldogabbá tételén fáradozik. Ugyanakkor, amint az itt következõ eszmélõdésbõl talán kiderül, a hit olyan távlatot nyújt, amely túlmutat a tudományos módszerekkel kapott ismereteken.

3 Jel 5,6; Zsid 7,25. Ld. Pilinszky „Introitusz” c. gyönyörû versét a megölt bárányról.

4 P. Teilhard de Chardin, Hymne de l’Univers (Paris: Editions du Seuil, 1961), 16–17.

5 Ha az egész anyagi világ az eszkatológiában Krisztus testévé lényegülne át, ezzel megszûnne saját szubsztanciális (azaz önálló, „eigenständig”) teremtményi léte. Ezért minden bizonnyal csak analóg értelemben beszélhetünk Krisztusnak az egész kozmoszra kiterjedõ eucharisztikus jelenlétérõl.









-------------------------------------------------------------


Uram, mert ma – nekem, Papodnak – nincs kenyerem, sem borom, sem oltárom, a Világ teljes egésze fölé tárom karomat, s áldozatom anyaga lesz az óriási Mindenség.

Ugye, hogy a dolgok végtelen köre az a végleges Ostya, amelyet át akarsz alakítani.

S ugye, a fájdalmakkal telt kehely, amelyet megszentelni kívánsz, nem más, mint az az izzó kohó, amelybe minden élõ és kozmikus valóság aktivitása egybegyûl és buzogva forr.

(P. Teilhard de Chardin: A Pap.)




Szabó Ferenc


PROHÁSZKA MISZTIKÁJA


A szépen kibontakozó Prohászka-kutatás többek között adós még Prohászka misztikájának alaposabb feltárásával. A fehérvári püspök életmûvének legbensõbb rétegére kell rávilágítanunk, hogy megértsük személyiségét és apostoli tevékenységét. Azt mondhatnánk: bármilyen nagyot alkotott is Prohászka a papnevelés, az apologetika, a keresztény lelkiség, a szociális apostolkodás stb. terén, fõ mûve mégiscsak saját szép személyiségének alakítása volt – a Szentlélek erejében – a római évektõl kezdve Esztergomon át egészen haláláig, amikor is Naplójegyzeteinek eucharisztikus tüzét vitte át az Élet kenyere címû, befejezetlenül maradt misztikus mûvébe.

Mindjárt a püspök halála után (1927-ben) megjelent Horváth Sándor domonkos A Szentlélek hárfája c. kis könyve, amely Prohászkát, a misztikust állítja elénk. A neves domonkos filozófus és teológus, bármennyire rokonszenvez is a nagy püspökkel, a skolasztika merev gondolatrendszerébe próbálja beszorítani a misztikus és költõ lánglelkét; ezért – fõleg ismeretelméleti szempontból – bírálja is az amor sanctust éneklõ misztikus intuitív módszerét, képszerû, szimbolikus kifejezõ eszközei elégtelenségét. (Természetesen utal a modernizmussal gyanúsított püspök indexre tételére is.) Mi most minden elfogultság nélkül, az intuícióhoz szükséges rokonszenvvel próbálunk behatolni Prohászka lelkébe és misztikájába. Mindenekelõtt néhány fogalom tisztázására van szükség.

Mi a keresztény misztika lényege?

Régen a lelkiségi teológiában megkülönböztették az aszketikát és a misztikát: az elõbbi a keresztény tökéletességre való törekvésben a lelki harcot, az önmegtagadást, az erénygyakorlatokat hangsúlyozta; az utóbbi a szemlélõdést, Isten (Krisztus) jelenlétének megtapasztalását és az Istennel való szeretõ egyesülés keresését emelte elõtérbe. Valójában nem szabad szétválasztanunk a két utat, hiszen egyik feltételezi a másikat: a keresztény ember arra hivatott, hogy a hit, remény és szeretet megélése által a Szentlélek kegyelmi segítségével a szentháromságos Isten életében való részesedésre törekedjék. Nincs szó sem fogcsikorgató voluntarizmusról, sem kvietista passzivitásról, amint ezt Prohászka is magyarázta a halála évében közzétett lényeglátó, A Pilis hegyén c. írásában, ahol a ciszterci (bernáti) lelkiséget/misztikát mutatja be. Idézem a legfontosabb szakaszt (ÖM 8,89):


A szeretetben fölcsendült keresztény érzés avatta a Pilist, a Bakonyt s a Mátrát szent erdõkké. Itt emelkedtek tûzhelyei annak a hevítõ s lelkeket átalakító szeretetnek, mely a XII. század misztikájában ülte újra Európában a maga epifániáját.

Nem volt az kvietizmus, sem mámoros szendergés, mely az embert a valóság kemény világából kiemeli, s az élet harcaira s a teremtõ munkára képtelenné teszi; hanem reális, gyakorlati irányzat volt, mely tudja, hogy az embernek küzdelmei és kísértései vannak, melyeket megállnia s legyõznie kell. Irányzat volt ez, mely a földön élt, s az erdõt irtotta, s az õsi testvériséget a röggel s állattal, fával, fûvel s bokorral vallotta, s azt meg nem tagadta; mely a hegyekre járt a csillagok betûvetését olvasni, s az erdõkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte, s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta. Nekik is „kinyitott könyv volt a nagy természet”.

Nem volt az passzivitás, mely iga alatt nyög; nem buddhizmus, mely az életet öli s a testet csak kíneszköznek nézi; nem tehetetlen szétomlása s szétfolyása a léleknek; hanem tüzes szárnyakon járó Isten-szeretet s hálás elragadtatás, mely folyton ismétli az alkotó Isten megtapasztalását, azt, hogy sok-sok az a jó, amely környez, csak szem kell hozzá s befogadó s megértõ lélek.


Prohászka ezzel a saját misztikáját is jellemezte. A misztika szó a görög müeinbõl származik. Jelentése: bezárni, becsukni a szemet, hogy bizonyos titkot bensõleg szemléljünk. Még konkrétabban: a keresztény misztikus Isten rejtett titkát, lefátyolozott jelenlétét szemléli. Prohászka kifejezésével: „az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte, s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta.”     

A misztika tehát vagy lelkületet, lelkiállapotot jelöl, vagy pedig a vele kapcsolatos tant, a misztika teológiáját.

Henri de Lubac SJ magyarázza egy a misztikáról szóló gyûjtõkötet (A. Ravier: La Mystique et les mystiques, Desclée, Párizs 1965, 26–27) bevezetõjében: „A keresztény misztikus tapasztalata nem az ÉN (Soi) elmélyítése, hanem a HIT (Foi) elmélyítése. A keresztény bensõségesség sohasem puszta bensõségesség, és nem csupán – mint mondták – részesedés Krisztus tapasztalatában, mégha azt felsõbbrendûnek, egyedülállónak mondjuk is, hanem részesedés Krisztus Valóságában. Így tehát lehetséges a határtalan növekedés a misztérium elmélyítésében (vagy pontosabban a hívõ elmélyülése a misztérium által). [. . .] A misztikus tapasztalat a hit gyümölcse. Ez nem elmenekülési kísérlet befelé, hanem maga a kereszténység. . .”

Kimondani a kimondhatatlant

Költõk és misztikusok igyekeznek kimondani a kimondhatatlant: a látást, a konkrét tapasztalatot, misztérium megérzését. Mivel fogalmakba nem lehet foglalni a mérhetetlen misztériumot, a lét és Isten titkát, a keresztény misztériumokat, a kifejezés nyelvezete a kép, a szimbólum lesz, amely különbözõ mélységig minden kor minden emberéhez szól. A természetbõl vagy az emberi szerelembõl vett képek, szimbólumok a misztika nyelvezetéhez tartoznak. A bibliai kinyilatkoztatás is fõként szimbólumok által szól hozzánk. Keresztes Szent János, a költõ misztikus az Énekek éneke c. szerelmi költemény (és a próféták) nyelvezetét használja a lélek és Isten (Krisztus) kapcsolatának érzékeltetésére; de ugyanezt tette már a III. században Órigenész, vagy a középkori misztikusok, vagy akár Lisieux-i Kis Szent Teréz.

Prohászka, a skolasztikus fogalmi megismerést kiegészítendõ, az intellektualizmus/racionalizmus egyoldalúságait bírálva az intuíciót és az átélést, az igazságot megvalósító tettet hangsúlyozza Bergson és Blondel nyomán; tudatában van az egzisztenciális élmény, a mély titok kifejezési nehézségeinek. Nietzschét is gyakran idézve hangoztatja: „Die Welt ist tief, viel tiefer, als der Tag gedacht” (4,156; 14,202). Másutt megmutattam, hogy igazában a keresztény szellemû egzisztencializmus, pl. Gabriel Marcel filozófiájával rokon ez a prohászkai „bölcsesség”. Egyébként Marcel is Bergson-tanítvány volt. Prohászka pedig már akadémiai székfoglalója idején (ellentétben azzal, amit Schütz Antal állít) ismerte Bergson és Blondel eszméit Ed. Le Roy bergsonista filozófus, a modernista válság egyik fõ szereplõje közvetítésével. (Vö. Prohászka és a modernizmus c. tanulmányomat a Prohászka ébresztése I. kötetben 73–161; továbbá a Prohászka–Teilhard– Dienes Valéria-kapcsolatokról: Prohászka ébresztése II, 277–323, „Eszméletcsere”.)

Prohászka egy 1911. január 29-i jegyzetében (Naplójegyzetek 2,116kk) a naiv szó eredeti jelentését fejtegeti. A szó – szerinte – a latin nascitur = születik igébõl származik, tehát azt jelenti, ami fakadó, friss, szökellõ, tehát ami nem az észhez van címezve, ami a „megközelíthetetlen konkrétból való”. E naiv szemlélettel, intuícióval (közvetlen látással) kell megsejtenünk a „magát adó mélységet”. „Naivnak, fakadónak kell lennie minden léleknek, s a mûveltségbõl csak annyit fogadjon be, amennyi a lelket kiemeli; ne annyit, amennyi elfojtaná.” [. . .] „A naiv misztikus is; nem érti meg magát. [. . .] Nem érti; ez nem az õ aktusa, az értés; azt mondhatná: az más; a fülemüle énekének semmi köze a repüléshez, az ének nem a szárny, az más! [. . .] A naivság a hitben mint egyszerûség s közvetlenség jelentkezik, mely belülrõl hajt ki, s nem gondol a sokféle tannal, kerettel, filozófiai-teológiai szisztémákkal. . . azok pókhálók és száraz, élettelen gondolatfonatok. [. . .] A naivság egyedi, szubjektív: szükségképpen; de nemesen egyedi, nem lázad a szociális ellen. A naivság erõ, pl. az isteni kapcsolatok tudata, a fölszabadulás, a fölény tudata, a tiszta, derült, bízó tekintet, egy darab friss ág fizikai világban, új hajtás – a mély összeköttetések érzete az, a lélek gyökérzete s abból ki a szépség s lelkiség lüktetése . . . erõs lüktetések. Jól orientált lüktetések. . .”

Az egzisztencialisták, Kierkegaard, Nietzsche, Sartre, de fõleg Gabriel Marcel intuícióival rokon ez az eszmélõdés: „a lét titkának konkrét megközelítéséhez” vezetõ ösvény, amint ezt egy korábbi tanulmányomban megmutattam („Prohászka egzisztencializmusa”, in: Távlatok, Róma 1970, 107–121). Minthogy ez a könyvem régen elfogyott, innen veszek át most néhány bekezdést.

Prohászkánál a „lét titkának konkrét megközelítése” nemcsak „filozófiai módszer”, hanem a misztikába torkollik. A lét misztériuma az Eucharisztiában velünk egyesülõ Istenember misztikumába vezet át.


„Öntudatunk egy világba néz bele, mely csupa kérdõjel, csupa titok. Szürkületben állunk, melyben a lét úszik, s mi benne és vele. . . Az egész lét és az egész élet takaró alatt van; a szentatyák fátyolról (siparium) beszélnek, s a misztikusok álomról, melybõl a lélek kelti föl a létet. Bennünk ébred valamikép öntudatra. E misztikumban, mint megfelelõ s nem idegen miliõben áll az isteni, nagy misztérium, a krisztusi jelenlét. . . Jézus van velünk, mondja a hit. Hol van, merre van? – kérdi az ember. Itt, e titokban, lefátyolozva. Ah, igen, feleli, hiszen le van itt fátyolozva minden, tehát õ is. Nekem elég, hogy itt van, velem van. – Ezt a hit misztikuma megélésének mondom s ugyanakkor a misztikum nekem-valóságának. A végtelen tökélyhez, a Fönségeshez nem vezet a látás, hanem csak a titokban, a misztériumban való vele érintkezés.” (ÖM 24,300–301.)


A titokkal szemben az értelem tehetetlenül áll; csak a hit állítja a jelenlétet, csak a szeretettõl inspirált „szív” (intuíció) érzi meg Istent (Dieu sensible au coeur, Pascal). 1923. május 9-én ezeket jegyzi be Prohászka naplójába:


„Lélekalatti erõk emelkednek, löknek fölfelé, feszítik világom kérgét s látókörét. Szeretek nagyon – kimondhatatlanul. Individuum ineffabile. . . ah skolasztikusok, nektek az általános fogalmakra orientált ismeretelmélet miatt, – nekem a lélek miatt, a mélység, bensõség miatt! Lehet-e tüzetesen definiálni a pilisszentkereszti forrást, ott a romok elõtt a diófa alatt? S a bodajkit? Nem, az is, ez is individualiter és kizárólagos konkrétséggel fakad, szuverén individualitással. Úgy fakad s lobog a lelkem. Az oltárhoz járulok, s veszem Krisztus testét s iszom vérét, s tele van a szám borral, vérrel, tûzzel, mennyei források erejével . . .” (ÖM 24,145.)


Prohászka feljegyzéseit tehát a költõ és a misztikus élményének fényében kell olvasnunk, így világosodnak meg, így érthetjük meg igazi jelentésüket. Õt nem annyira az univerzáliák körüli régi vita vagy a modern ismeretelméleti probléma érdekli, helyesebben: a megismerés kérdése számára nem filozófiai szakkérdés, hanem a szó szoros értelmében „egzisztenciális” kérdés.

Prohászka nemcsak természetes síkon, de a természetfeletti világban is kétféle megismerést különböztet meg a középkori nagy teológusokkal (Szent Bernát, Szent Tamás, Szent Bonaventúra):


„. . . az egyik az okoskodó, szemlélõdõ lelkiség, mikor az ész s a hit fényénél elmélkedünk Istenrõl s szándékairól s mûveirõl, s eszerint mélyedünk el teljesebb fölismerésbe. A másik, melyet gyakorlatinak s tapasztalatinak neveznek, s ez a sapientia vagy sapientia saporosa, s az a tapasztalásokból s megízlelésekbõl s megérzésekbõl való lelkiség. Lehetetlen ugyanis, hogy a legnagyobb valóság csak a fogalmak absztrakt világában lépjen felénk, s hogy meg ne illesse s föl ne hevítse szívünket. Ami van belõle bennünk, annak Szent Tamás szavai szerint van édes, vonzó s gyönyörködtetõ oldala is (vö. S. Th II–II, q. 81, a. 1) . . . Ilyenek a Szentlélek járása bennünk, s a fölvilágosítások, a föl-fölfakadó érzelmek s a szent szeretet édessége. Ezek adják a gyakorlati megismerést. . .” (ÖM 24,304.)


Aki Prohászka mûvét meg akarja ismerni, mindenekelõtt ezt a scientia saporosát kell tanulmányoznia . . . azt, hogy hogyan élte meg õ az amor sanctust.

Amor sanctus

Prohászka naplójegyzetein végigvonul a misztikus élmény, a „szent szerelem” éneke, kezdve római pappászentelésétõl, az evangéliumról szóló elmélkedésekig, az Élõ vizek forrása és az Élet kenyere – a Jézus Szíve-áhítat, illetve az Eucharisztia imádása által – áttüzesedett lapjaiig.

1881. okt. 3-án, pappászentelése napján ezeket jegyzi fel: „½ 7-tõl 10-ig pappá szenteltettem. Jézus, csókolom lábadat földre terülve, csókolom kezedet, e szentelt kezeket; szívemben áradozik a boldogság, szemeim könnyekben úsznak, lelkem megszûnik magának élni, mert szeret; szívem tágul. Ó, hû barátom, kebleden pihenek. . .”

Egy negyedszázad múlva, 1905. december 14-én, püspökszentelése elõtti lelkigyakorlatán írt naplójegyzeteiben feltárja egész belsõ világát. A szellemileg és lelkileg érett pap (hosszú volt idáig az út!) 47 éves: vissza- és elõretekint, a nagyobb teljességre szomjazik, a „mindig nagyobb Istenhez” akar egyre közelebb kerülni, szorosabbra fûzni barátságát Jézussal.


„Teljesen tisztában vagyok aziránt, hogy konszekrációm újabb köteléket fûz körém s Krisztus köré, s így nagyobb a kötelmem megérteni õt s hasonulni hozzá. Ez a fõ, ez minden! Jézust bírni és élni. Az új dísz s új munkakör csak eszköz rá. Mindenesetre. Igaz, nem azért lesz valaki püspök, hogy tökéletesebb legyen; de ebben is, a püspökben is ez az érték reám nézve. A funkció más, az érték a régi.”


 Prohászka Jézus fõpapi kenetét kéri, a Szentlélek kegyelmét, amellyel a szeretet kiárad szívébe.


„Nem tudom, miféle mélység tárul föl lelkemben, de bizonnyal ez Jézus édes, sacerdotalis animae (papi lelkének) kegyelme; érzem, hogy mélységes tûrõ tekintettel, melyben a lélek ég, kell az egyházmegyén átnéznem, a hitnek szellemében kell falvait, városkáit bejárnom, a régi apostoli, a mindig új nyomokon. [. . .] Szívem van, isteni érzésekkel telve, nevezetesen isteni szeretettel. A szeretet emberi s isteni lehet; én az utóbbit ápolom. [. . .] Ah, ez a kín is, az Olajfák kertjének küzdelme is isteni. S lángoló lelkem van, s tényleg lángot eresztek magamból, fénysugárt, villámot, napvilágot. Tûzoszlopot a pusztában, áldozati tüzet Gedeon tölgyfa alatti oltáráról . . . Illési tüzet a Kármel-hegyérõl.”


Ezután következik Prohászka csodálatos Jézus-litániája, az Anima Christi továbbimádkozása: a legkülönbözõbb képekkel, jelzõkkel magasztalja Mesterét és Szerelmét, majd Blosius-idézettel foglalja össze misztikáját: „Minden lelkiség summája, hogy mindentõl elvonatkoztatva, lelkünk mezítelen, tiszta mélyén egyedül Istent karoljuk át szerelmesen, teljesen elidõzzünk Krisztus szeretetreméltó emberségben, és hasonuljunk hozzá.” (Lásd „Prohászka lelke és lelkisége” c. tanulmányomat: Szolgálat 1977/4, a tanulmány végén a Jézus-litánia latin és magyar szövegével.)

A keresztény élet – a misztikusé is – állandó megtérést követel: meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk. A keresztény törekszik a tökéletességre, de még nem tökéletes. Krisztuson kívül senki sem tökéletes, valamennyien a bûnbánat útját járjuk. Prohászka sok-sok küzdelem után 47 éves korában csúcsra érkezett. Érzi fogyatékosságát, hibáit, benne él az állandó megtérés vágya, de azért megállapítja:


„Egészen különös, mert titokzatos s misztikus összeköttetésbe léptem Jézussal. Mélységes hódolatban járultam hozzá, s õ megérttette velem, hogy õ természetfeletti erõforrás, s következõleg, hogy hozzá ily új, kikezdõ, abszolút erõkkel dolgozó tényezõhöz kell járulnom, mint akin õ majd segít, akiben õ majd teremt, õ majd pótol. Fiat, fiat!”

Megtenni az igazságot: cselekvõ szeretet

Úgy tûnik, Prohászka közvetlenül nem olvasta Blondelt, de igen sok hasonlóságot találtam kettejük lelkisége között. Nyilván Le Roy közvetítésének köszönhetõen. A legfontosabb a cselekvés, az igazságot tetté váltó szeretet hangsúlyozása. Aki megteszi az igazságot, az jut el a fényre. A jánosi verset (Jn 3,21) részben átértelmezõ Blondel gondolata Prohászkánál is megtalálható. A vallási ismeret, az Isten- és Krisztus-ismeret meddõ, ha nem váltjuk életté, tevékeny szeretetté.

Prohászka Az intellektualizmus túlhajtásai c. 1909–1910-ben fogalmazott és 1911-ben indexre tett székfoglalójában lényegében ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozott. De fogalmazványában (amely mintegy háromszor bõvebb, mint a nyomtatott szöveg) kitér teológiai és krisztológiai megfontolásokra is. Fõleg Le Roy Dogme et critique (1907) címû tanulmánykötetébõl vett át bergsoni és blondeli gondolatokat a megismerés és a cselekvés kapcsolatáról. Le Roy is a fogalmi megismerés gyengeségét hangoztatja a dogmák megismerhetõségérõl és gyakorlati szerepérõl írva.

Prohászka Le Roy nyomán fejtegeti:


„Fogalmainkat Istenre csak hasonlatképpen, csak mint analógiákat alkalmazhatjuk”. Ez egyébként a katolikus tanítás. Szent Tamásra is hivatkozva (S. Th. I–II, 13, 5) állítja: „Nihil dicitur univoce de Deo et creaturis.” „Ebbõl következik, hogy az árnyékszerû, hasonlatosságszerû fogalmi ismeret önmagában ugyancsak keveset nyújt; ha mégis fontos, sõt a legfontosabb az emberre nézve, akkor ezt a fontosságot abban bírja, hogy actióra irányítja s actióba vezeti be az embert, amelyben aztán öntudatunkra jut az a végtelen valóság, amelyet az ismeret csak tükrözésben jelez. Összes transzcendentális fogalmaink csak jelzik az alattuk lappangó valóságot, melyet actiómmal meg kell tapasztalnom. Actió, akarat, odaadás, érzés nélkül e fogalmak hideg hieroglifek; de actióinkban életté válnak. E ponton mindnyájan misztikusok vagyunk.”


Ezután Prohászka Pszeudo-Dionüszioszra és Szent Tamásra hivatkozva Isten megérthetetlenségét hangsúlyozza:


 „Istenrõl inkább azt tudjuk, hogy mi nem õ, mint azt, hogy micsoda õ önmagában véve. Megközelíthetetlen a Szent Istenség arról az oldalról is, melyet némelyek szemügyre vesznek, midõn hirdetik, hogy csak a fogalmak tartalmát kell Istenrõl állítanunk, s a végesség korlátát, mely a fogalmat keresztezi, nem szabad reá átvinnünk. Ezt könnyû mondani, de nehéz megtenni.”


Prohászka még hosszan magyarázza, hogy Istent csak a hozzá való viszonyunkban ismerhetjük; „ez a viszony a tett, az odaadás, a közeledés, a fejlõdés s alakulás. A fogalom jelzi a végtelent, de csak a cselekvés hoz összeköttetésbe vele. A fogalom a burok, a jégkéreg; a jégkéreg alatt rohan a Duna árja; éppúgy a fogalom alatt rejlik a végtelenség. De a rohanó árral csak akkor jövök érintkezésbe, ha a jégkérget áttöröm. . .” Prohászka itt a Le Roy által idézett bergsoni hasonlatot bontja ki, alkalmazza. (A kérdésrõl bõvebben PÉ I, 107–115.)

A szeretet tetteire önmagunktól képtelenek vagyunk. Csakis a Szentlélek teremtõ és újjáteremtõ ereje képes bennünket emberekké alakítani. A mi feladatunk, hogy kitáruljunk a kegyelemnek. Ez nem merõ passzivitás, hanem éppen felfokozott cselekvés. Mert Isten nem helyettünk cselekszik, hanem felfokozza cselekvõképességünket. Mindent õ tesz, és mindent mi – tõle függve, más-más szinten. Prohászka megértette és ki is fejezte, amit Teilhard de Chardin így fogalmazott: „Dieu fait se faire les choses”, Isten cselekvõkké teszi a (teremtett) dolgokat, a kegyelem önteremtõvé teszi a szabadságot. Istenre hagyatkozunk, de el nem hagyjuk magunkat.

Nem menekülünk el a világból, hanem azt humanizáljuk, elõkészítjük a nagy Ostyát a végsõ átalakulásra, amelyet a teremtõ Lélek visz véghez. (Teilhard hasonlata.) 1911 júliusában a Szentlélekrõl elmélkedve, júl. 19-i hosszú jegyzetében (Naplójegyzetek 2, 145–155) Prohászka meglepõen teilhard-i: a Benne élünk lapjain hasonlókat olvasunk. Ezt a világ felé nyitott lelkiséget fogalmazta meg a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû, az egyház és a modern világ kapcsolatáról szóló konstitúciójában. Prohászka, miként Teilhard, e ponton is egy fél évszázaddal megelõzte a zsinatot.


„Szentigaz, Krisztus nem jött kulturális haladásért, az erõk kifejlesztéséért, az ész s a természet keretében álló problémák megoldásáért, nem jött szociális reformokért, a Szent Lélek nem adatott, hogy az élet természetes szebb formáit megalkossa, hanem jött a lélek megistenüléséért s örök üdvéért. De mivel ez isteni életbõl az erkölcs fakad, s szinte természetesen lüktet, azért az emberi életnek s kultúrának s haladásnak s fejlesztésnek mint emberi kötelességeknek motora, idege s gyökere lesz. »Isten akarja« . . . kiáltja a szentlelkes ember. »Isten akarja«, hogy ne a hitetlenek, hanem Isten gyermekei hordozzák az Isten zászlaját a haladás, a térfoglalás útjain. [. . .] Istenülést adott, de természetes hivatását meg nem másította, s mivel ez istenülés erkölcsi egyensúlyt s nagyobb boldogságot ad, alkalmasabbá tette munkájára. Ne szálljon meg hát a gond, hogy mi már készen volnánk, hogy e világ nem az Isten gondolata s velünk való szándékainak világa! Küzdjünk a hamar nyugalomra szállni vágyás ellen. Új, jobb világ az által lesz, hogy a világ ésszerûbben, tehát istenszerûbben rendezkedik be; ezt nem kapjuk készen, ez hosszú fejlõdés. Nincs fogalmunk, hogy hogyan legyen s mi legyen a jobb világ; nincs is végleges állapot. A szociális reformok is csak folytatólagos javítást akarhatnak. Ezen az evangélium s a Szent Lélek sem változtat; de érzéket ad nekünk, hogy az idõ folyamával föltûnõ szükségletek, követelmények, változatok iránt nagyobb érzékkel viseltessünk. A Szent Lélek jellege tehát nem az, hogy csak a régit védjük, hogy a haladást rossznak, a változásokat istenteleneknek gondoljuk. Kell belénk nagy mérséklet, önzetlenség, tiszta szándék, fennköltség a világreformhoz, de hol kapjuk ezt inkább, mint itt. Õ a Lelke a Szeretetnek, könyörületnek . . . rokonszenvnek, szabadságnak. . .” (N 2,148–149)


Prohászka élete vége felé a naplójegyzetek elfogynak, mert írja misztikus könyvét az Eucharisztiáról, és igazán átviszi ezeket az élményszerû leírásokat az Élet kenyerébe. Tanulmányozza ugyan az egyházatyákat és a teológusokat is, tehát vannak teológiai eszmefuttatások is, de fõleg Jézus-misztikája kap itt tüzes kifejezést.

Külön kellene szólnom Prohászka természetmisztikájáról, amely – mint már rámutattam (Prohászka ébresztése II, 317kk) – Teilhard kozmikus látásával és életérzésével rokon. Nemcsak a Magasságok felé c. kötet esszéiben és naplójegyzeteiben, hanem még a Jézus Szíve-tiszteletrõl szóló Élõ vizek forrásában és az Eucharisztiáról szóló elmélkedésekben (Élet kenyere) egybeolvad a lélek Istenhez, Krisztushoz való bensõséges kapcsolata a teremtett világ, az univerzum iránti érzékkel, szeretettel, illetve Prohászka a természet tarka szépségébõl veszi nyelvezetét, szimbólumait misztikus élménye kifejezéséhez.

Jézus Szívérõl írva a középkori misztikust, Szent Gertrúdot idézi, aki a „mindenség érzelmeivel és az Istenség gyönyörûségével” (ex affectu totius universitatis et cum delectamento divinitatis) „vitte forró vonzalmát a Megváltó elé”. Ez a kozmikus és költõien szárnyaló elmélkedés méltó párja Teilhard költõi himnuszainak. (Az Anyag lelki hatalma, Mise a világ felett stb.) „Vele akarunk menni, s õt követve a világegyetemet átreszkettetõ minden érzelmek tüzével s az Istent betöltõ boldogító gyönyörûséggel akarjuk Jézust átölelni. A teremtésbõl kell ezeket az érzelmeket kiolvasnunk, mert bele vannak szõve. . .” Majd egy költõi leírás után:


„A teremtésnek mindezt a lendülését, reszketését magunkba kell ölelnünk, magunkba kell szívnunk, magunkba olvasztanunk, megélnünk, és szeretetünket, imádásunkat »ex affectu universitatis«, a világegyetem minden teremtményének érzelmeivel vinni az Úr elé. Az ég és föld minden szépsége, nagysága, fölséges formai tökéletessége örömet, csodálatot, dicsérõ éneket váltson ki lelkünkbõl. A világegyetem minden érzelmének Isten felé zengõ akkordja legszebben, legteljesebben, legbensõségesebben hangzott fel Jézus szívének magasztaló himnuszában. . .” (7,262–263.)


Hasonlóképpen kozmikus és ugyanakkor személyes Prohászka Eucharisztia iránti áhítata. Kora ifjúságától megfigyelhetjük a naplójegyzetekben ezt a „hitvesi misztikát”, az eucharisztikus Jézussal való bensõséges kapcsolatot. De Prohászka élete vége felé már csak ezzel foglalkoznak a naplójegyzetek, amelyek aztán bekerülnek az akkor készülõ, de befejezetlenül maradt Élet kenyerébe.


„Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnõk, ha megrendítene minket a megérzése a fölségesnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben; a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltûnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelõ imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata. . . Ezt az Úr Jézus teszi mint áldozat a szentmisében. . .”

„Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd a gyorsan tûnõ s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk – óriási titkoknak, 8 000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt, mint alázatos kariatidok. Ott térdelünk, s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak »sub coruscamine transeuntis scintillae«: egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz hogy inkább sejtik meg a nagy valóságot.” (24,343. és 346.)

* * *

Minden hívõ kereszténynek van valamilyen istenélménye. Életünk kiváltságos pillanataiban megéljük valamiképp Isten jelenlétét. S amikor ránk köszönt az éjszaka, emlékezünk a ritka pillanatra. A megélt valóság emléke átbillent bennünket a holtpontokon. S fõleg ilyenkor, amikor sûrû az éj, egy mélyen hívõ kereszténnyel vagy egy misztikussal való találkozás, egy vallomás elolvasása is, valamiképp elõvillantja a Titkot. A nagy hívõk, a Prohászka-méretû misztikusok Isten hathatós tanúi a földön.

 




-------------------------------------------------------------

Új könyv Prohászkáról:

Prohászka önmagáról, „Mai írók és gondolkodók”/8, Agapé, Szeged, 1999, 327 oldal. Szerkesztette és a bevezetõt írta Szabó Ferenc. Barlay Ö. Szabolcs és Szabó Ferenc életrajzi vázlata után válogatás Prohászka írásaiból.




Tüskés Tibor


FOHÁSZ  ÚJ  EZREDÉVÉRT


(Elõzmény) Egy régi „szent könyv” került a kezembe. Címlapja hiányzik, tartalmából, tipográfiájából ítélve a magyar könyvnyomtatás 17. századi terméke. A könyv ötvenkét-ötvenkét „bibliabéli históriákat” tartalmaz „az ó- és az új testamentomból”.  A könyv két lapja közül egy összehajtogatott, megsárgult, négyzetkockás papírlap hullott elém. A papíron tintaceruzával írt, jól olvasható sorokat találtam. A szépen formált betûk elárulták, hogy az írás nem egyidõs a könyvvel, sokkal fiatalabb: a szöveget a 20. század elején jegyezhették le, akkor, amikor a „cz” használata még divatozott.

Már az elsõ olvasáskor érzékeltem, hogy a szöveg: vers, de a sorokat tagolás nélkül, folyamatosan, prózaként – minden bizonnyal emlékezetbõl vagy diktálásra – írták egymás alá. A szöveg három részre tagolódott, a részeket számjegyek választották el egymástól. Lejegyzõjének a helyesírás nem volt erõssége, mert bár Mária, Jézus, István és Árpád nevét nagy kezdõbetûvel vetette papírra, a helyesírási szabályokat nagyvonalúan kezelte, mert azt írta: „nagyaszonyunk”, „hozád”, „foró”, „eszt”, „kényszericsd”.

A szöveg tartalma elárulta, hogy egy régi Mária-éneket tartok a kezemben. A négysoros strófákat, a tizenötszótagos sorokat minden bizonnyal dallam kísérte. Szóhasználatából (pl. „Hunnia”) arra lehetett következtetni, hogy tanult ember költötte, és ugyancsak a nyelvi célzások („Árpád földje”, „ezredév” – kétszer is) azt sejtették, hogy a millennium körüli, a millenniumot közvetlenül megelõzõ idõben keletkezett.

Környezetemben nem találtam senkit, aki akár a szöveget, akár a hozzá tartozó dallamot ismerte volna, vagy nyomtatott alakban találkozott volna vele. Az általam elérhetõ forrásokban, a Szent vagy, Uram! és a Hozsanna! címû egyházi énekeskönyvekben* sem leltem meg az éneket. Mivel úgy gondoltam, hogy az éneknek – éppen  az államalapítás, illetve Szent István megkoronázásának ezredik évfordulója táján – újból megvan az aktualitása, és érdemes újból föleleveníteni, a szöveget versszerû formában és a mai helyesírás szabályai szerinti átírásban az Új Ember 1999. évi 6. számában Ki ismeri? címmel közzétettem. Azzal a reménnyel fordultam az olvasókhoz, talán lesz valaki, akinek akár a szöveg, akár a föltételezett dallam ismerõs.

A kéziratban talált Mária-ének szövege:


Nézz le mennybõl öröködre, Mária, nagyasszonyunk,
Neked adta át örökbe jó Szent István szép honunk.
Koronánknak legszebb gyöngye, hozzád sír föl Hunnia,
Nem felejt el Árpád földje, míg csak lesz egy h
û fia.

Országunk szent koronáján a kereszt már elhajolt,
Óh, a népnek ezredévén sok viharos napja volt.
Szent kezed volt, amely védte ezredéven a magyart,
Óh, ne hagyd el ezután se, nyújts feléje véd
õ kart.

Elhalmozzuk forró csókkal, Szûz Anyánk, szent kezedet,
Óh, védelmezd ezután is ezt az árva nemzetet.
Jézus, szent fiad keresztje címerünkben még ragyog,
Kényszerítsd e szent keresztre, hogy küldjön ránk szebb napot.


(Mit mondanak a válaszok?) Azt követõen, hogy a cikk az Új Emberben megjelent, másnap hárman is kerestek telefonon, és jelezték, hogy ismerik az éneket. Volt, aki pontos lelõhelyet adott meg, volt, aki megígérte, hogy fénymásolatban elküldi az ének szövegét és kottáját. Úgy gondoltam, hogy az adatokat az Új Emberben közzéteszem, és a történet ezzel befejezõdik. Ám alig adtam postára az adatokat tartalmazó kis írást, amikor a hetilap szerkesztõségébõl testes csomagot kaptam. Amikor kibontottam, láttam, a küldemény azokat a leveleket tartalmazza, amelyek az Új Ember szerkesztõségébe érkeztek, s amelyeket érdeklõdõ kérdésem váltott ki. Ezt követõen még két alkalommal juttatott el hozzám a szerkesztõség leveleket.

Roppant meglepett az élénk reagálás, a válaszok nagy száma. Ha a három baranyai telefonhívást is hozzáadom, akkor összesen 112 reflexió született a „ki ismeri?” kérdésre.

Nem tudom, hogy mekkora az Új Ember levelezési rovatának a heti forgalma. Nem tudom, hogy ezen belül ez a szám sok vagy kevés. Engem mindenképpen meglepett a levelek nagy száma.  (Késõbb úgy hallottam, a szerkesztõséget is.) Egy régi Mária-ének három versszaka és egy kérdés ma így megmozgatja nálunk az embereket? Úgy gondolom, hogy ez a levélmennyiség már alkalmas az elemzésre és valamiféle szociológiai – vallásszociológiai – következtetések és tanulságok leszûrésére.

A levelek térbeli (földrajzi) megoszlása a következõ: Budapest (mindössze) 6, Dunántúl (fõként Nyugat-Magyarország, Veszprém, Zala, Vas megyék és Sopron környéke) 54 (a válaszoknak csaknem fele). Felsõ-Magyarország (kb. Gyõrtõl Miskolcig) 36 (a válaszok egyharmada).  Alföld (a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl) mindössze 10 (meglepõen kevés). A jelentkezõ személye, illetve illetõsége nem azonosítható 6 esetben. A város és a falu viszonylatában a kisebb településekrõl érkezett több válasz. A legmegindítóbb talán annak a szombathelyi asszonynak a levele, aki betegen is fontosnak tartotta, hogy válaszoljon: „jelenleg a pesti Szent Rókus kórházban vagyok elérhetõ, a gégészeti osztályon, hogy meddig, nem tudom.” Látnivaló, hogy a válaszok térbeli eloszlása nem azt bizonyítja elsõsorban, hogy az Új Embert hol olvassák többen, hanem azt, hogy az ének a hagyományosan vallásos Nyugat-Magyarországon terjedt el leginkább; az urbanizáció hatásának kitett nagyvárosokban, illetve a Mária-kultuszt nem ismerõ protestáns vidékeken hiányzik ismerete.

A válaszadók nemek szerinti megoszlása a következõ: férfi 30, nõ 82. Akár természetesnek is mondható, hogy a nõk vannak többségben: könnyebben vesznek tollat a kezükbe, több idejük van levélírásra, és a Mária-kultusz is közelebb áll hozzájuk, mint a férfiakhoz.

Az is gyanítható, hogy egy régi Mária-éneket, ami a használatos templomi imakönyvekben és énekeskönyvekben nem szerepel, az idõs emberek ismerik jobban. Valóban, a válaszadók életkorát tekintve zömük hatvan év fölötti. Az viszont már meglepõ, hogy több idõs, nyolcvan év fölötti (82, 84, sõt 88 éves) asszony (fõként özvegy) szükségét érezte, hogy levelet írjon. Ezt a korosztályt ritkán kérdezik meg, ismereteikre környezetük nem tart igényt, és a megszólalás a magány bezártságából a kilépés lehetõségét jelentette a számukra.

A válaszadók jelenlegi vagy korábbi foglalkozására csak következtetni lehet a levelekbõl. Jobbára nyugdíjasok. Ha férfiak: értelmiségiek, volt tanítók. Ha nõk: özvegy háztartásbeliek. Többségük világi személy, de nyolc pap (plébános) és két nõvér (apáca) is válaszolt. És elég nagy számban szerepeltek (kilencen) volt kántortanítók és ma is aktív kántorok.

Meglepett a válaszok vallomásos hangja, a válaszolók személyes érintettsége, a visszaemlékezések ereje és õszintesége. Bár a kérdés csupán a szöveg, illetve a dallam eredetére vonatkozott, a levélírók azt is fölidézték, hogy mikor és kitõl tanulták az énekeket, hol és milyen alkalmakkor énekelték, illetve éneklik ma is. Több levélíró elmondta, hogy az éneket gyermekkorában (tehát jó hetven-hetvenöt évvel ezelõtt, a két világháború közti idõben) édesanyjától tanulta, másokban iskolai (egyházi iskolai) emlékeket ébresztett: „az angolkisasszonyok iskoláikban rendszeresen énekeltették diákjaikkal”, „a zirci Isteni Szeretet Leányai zárdájában tanultam”, „az orsolyák zárdájában énekeltük annak idején”, „az Isteni Megváltó Leányai nõvérei tanítottak a zárdában”. Többekben az ének fölidézte a szülõfalu, a régi májusi litániák, a hajdani Szent István-napi ünnepségek emlékét. „Tanultam Juliska nénitõl sok más, szép énekkel együtt” – írja egy idõs asszony. Egy jellegzetes válasz, melyet egy vidékrõl a fõvárosba szakadt férfi fogalmazott meg: „Most, nyolcvan évesen is megdobbant a szívem, és eszembe jutott szülõfalum kis temploma, ahol a húszas években, amikor kisdiák voltam, bizony gyakran felcsendült ez a szép Mária-ének.” És még egy megindító vallomás: „Hat-hét éves koromtól énekelem gyakran magamnak, mert kézimunkáim alatt szent énekeket dúdolgatok,” Egy idõben hozzánk közelebb esõ válasz:  „1947-ben énekeltem a jezsuita atyák vezette házban egy mûsorban (az éneket én választottam).” Arra, hogy az éneket ismerik, és régebben elég rendszeresen a templomban énekelték, számtalan válasz érkezett. De arra, hogy az ének a mai egyházi gyakorlatban is él, csupán  néhány vidéki levél utalt. Például: „Nemcsak ismerjük, énekeljük is a májusi és az októberi litániákon.” „Nálunk van egy idõsebb asszony, elõimádkozó és énekes, 86–87 éves, Nagyboldogasszonykor és István királykor szokta énekelni.” „Nagybúcsúban, Mátraverebélyen énekeljük.” „Nagyboldogasszony ünnepén kimenõ énekként beiktattam” – írja egy kántor. A válaszok többsége: „sajnos, nem éneklik a templomokban.”

A legtöbb levélíró pontosan megjelölte a forrást, ahol az ének szövege és kottája megtalálható. Volt, aki fénymásolatban küldte el a szöveget és a kottát, volt, aki kézzel jegyezte le az általa ismert versszakokat és az általa ismert dallamot, volt, aki hangszalagra énekelte a dallamot, és kazettát küldött. A forrásmegjelölések összesítésébõl arra derült fény, hogy a legtöbben (tizenketten) a Lelki gyöngyök címû ima- és énekeskönyv különféle – 1912 és 1921 között megjelent – kiadásaira hivatkoztak. Akik más forrást jelöltek meg, azok is többnyire a húszas és harmincas években megjelent, különféle ima- és énekeskönyvekre utaltak. Azon a könyvön, amelynek címlapját a Pécshez tartozó Nagypostavölgy Szent László-templomának kántora hasonmásban juttatott el hozzám, ez olvasható: Ima- és énekeskönyv a katolikus tanulóifjúság számára. Négyes hangjegyekre téve kiadták Zsasskovszky Ferenc és Endre. Ez a példány a tizenkilencedik kiadás, melynek elõszava 1936 június havában kelt Egerben. A könyvbõl arra is fény derül, hogy az elsõ kiadás egyébként a Nézz le mennybõl. . . kezdetû ének öt versszakos változatát közli, és az ének kottáját is tartalmazza. A kotta fölött az olvasható: „Dallam és szöveg: Kapossy énekgyûjteményébõl.” (A többi nyomtatott könyv is forrásként általában Kapossy énektárát jelöli meg.) Az adatokból, sajnos, nem derül ki, hogy az ének mikor került Zsasskovszkyék gyûjteményébe. Csupán az az egyetlen adat bizonyos, amit egy másik énekeskönyvbõl közölhetek. Ezt a „Római katholikus egyházi énekeket” tartalmazó kötetet „Szemenyei Mihály regöli plébános és Kapossy György naki kántortanító a kiadó tulajdonos” (mindketten Tolna megyeiek!) szerkesztett, és az egri érseki lyceumi könyvnyomda állított elõ 1890-ben.  A kötet a Nézz le mennybõl. . . kezdetû ének kottáját és hat versszakát a 257. szám alatt közli. Az ének nyomtatott megjelenésére ez az általam ismert legkorábbi adat. (A ma használatos Hozsanna! címû „teljes kottás énekeskönyv”, mely egyébként Zsasskovszky énektárából számtalan éneket – a gyûjtemény mintegy ötödét – átvett, az említett Mária-éneket nem tartalmazza.) A levelekben hivatkozott legfrissebb, azaz idõben hozzánk legközelebbi (legutolsó?) nyomtatott forrás az 1944-es kiadású Sümegi Szûz Mária virágoskertje címû imakönyv.

A fénymásolatban elküldött vagy kézzel írt források azt tükrözik, hogy az éneknek idõk folyamán számtalan szöveg- és dallamváltozata született. Van, aki az ének három, van, aki öt, van, aki hat versszakát ismeri. Jellemzõ szövegváltozatok: „Nézz le mennybõl öröködre” –  „Néz le szegény nemzetünkre”; „Koronánknak legszebb gyöngye, hozzád sír fel Hunnia” – „Koronánknak legszebb gyöngye,  te vagy áldott Szûz Anya”; „Szép országunk címerében” – „Országunk szent koronáján”; „Ezredéven” – „Most és régen”. Sõt nemcsak szavak, kifejezések, hanem egész versszakok is eltérnek a különbözõ szövegváltozatokban. Az általam közölt harmadik versszak például az 1890-es kiadású énekeskönyvben így hangzik (ott az ének hatodik versszakaként):

Elhalmozzuk forró csókkal áldó s védõ kezedet,
Mely tetézett ennyi jóval, és bennünket vezetett.
Olvaszd egybe, szeretetbe a megosztott szíveket,
Vedd kegyedbe, sz
ûz szívedbe, ez egykor hív nemzetet.

A késõbbi eredetû vagy emlékezetbõl lejegyzett szövegek azt mutatják, hogy az élõ gyakorlat az eredetileg körülményesen, kissé cifrán megfogalmazott szöveget leegyszerûsítette (például a „hozzád sír fel Hunnia” kifejezést „te vagy áldott Szûz Anyá”-ra változtatta), az élõbeszédhez, a természetes folyású gondolatkapcsolathoz közelítette: a szöveg – a dallammal együtt – idõk folyamán folklorizálódott, s az éneknek a betanító kántorok, elõénekesek stb. ajkán különféle szöveg- és dallamváltozatai születtek.

Elgondolkoztató, hogy az ének szövege a különféle nyomtatott kiadásokban több alkalommal önálló címmel jelent meg. Hymnus, Fohász új ezredévért, illetve Hymnus a magyarok Nagyasszonyához. A szöveg szerzõje minden bizonnyal tanult, értelmiségi ember, kántor, illetve kántortanító lehetett, aki ismerte Kölcsey Himnuszát, de munkájának esztétikai értéke természetesen nem nõ föl Kölcsey Ferenc költeményének színvonalához. Ám az ének néhány fordulata, Árpád földjének emlegetése, a „küldjön ránk szebb napot”, valamint a „nyújts feléje védõ kart” kifejezés nyilvánvalóan Kölcsey Himnuszára emlékeztet, s a Mária-ének szövegét Kölcsey versével rokonítja. Idetartozónak vélem, amit Nagy Gáspár említ meg kiváló költõtársáról, Kormos Istvánról a Lyukasóra címû lap 1999. évi 2. számának mellékletében: „Kormos István nem sokszor írta le a magyar vagy pláne a nemzet szót, de költészetünk legfontosabb sorának a Nyújts feléje védõ kart vallotta nyilvánosan, egy színháznyi közönség elõtt.”  A különféle szöveg- és dallamváltozatok, a szövegcsiszolódás iránya, valamint az eredeti forrás hiánya, elfeledése azt jelzik, hogy az ének elindult a népénekké, a népköltészeti alkotássá válás útján, mint egy dallammal együtt élõ Petõfi-vers.

(A dallam) Az azonos gyökerû dallamnak különféle változatai vannak, s a változatok között a különbözõ vidékeken jelentõs elõadásbeli különbségeket figyelhetünk meg. A dallamok egybevetése után legalább hatféle dallamváltozatot különböztethettem meg. Voltak, akik a kottához zenei megjegyzéseket, értékelõ észrevételeket fûztek. A dallam zenei értékérõl megoszlanak a vélemények. Vannak, akik emelkedettséget, áhítatot, ünnepélyességet hallanak ki az énekbõl. „A dallam szomorkás, fájdalmas. . . A dallamban benne van a nemzetért, a hazáért való fájdalmas aggodalom, és a reménység is.” Vagy: „Nemcsak a szövege csodálatosan szép, hanem a dallam is.” Vannak, akik rámutatnak a magyar népzenétõl elütõ, idegen, németes jellegére. Van például olyan 3/4-es dallamváltozata, amely valósággal a német tánc, a keringõ ritmusára lejt.  Egy „salamoni” vélemény: „idegen zenei szelleme dacára a magyar hazafias érzület mutatkozik meg benne.” Az AABA dallamszerkezet, a hosszú, tizenöt szótagos, négy ütemû (4+4+4+3 tagolású) sorfajta is a szöveg és a dallam új keletû, 19. századi eredetére utal.

Ha a különféle kiadású énekeskönyvek jelzik az ének forrását, általában ezt írják föléje: „Dallam és szöveg: Kapossy énekgyûjteményébõl.” Kapossy György (1836–1912) kántortanítóként elõbb Bukovinában, majd több dunántúli helységben mûködött (Bukovinában magyar népdalokat gyûjtött!), a magyar egyházi zenetörténet jeles alakja, egyházi szertartáskönyvéhez Liszt Ferenc írt ajánlást, nevét a zenei lexikonok is számontartják. A dallam népszerûségét annak egyszerû (ereszkedõ-emelkedõ) vonalvezetése, egyszerû zenei szerkezete (a négy sorból három sor dallama csaknem azonos), valamint érzelmes jellege biztosította. Ám nyilvánvaló, hogy a dallam jellege sokkal inkább a németes szellemû mûdalirodalom hagyományát követi, és nem a magyar népzenéhez áll közel.

(Következtetések) Amikor itt megköszönöm a száznál több levélíró figyelmét és segítõkészségét, két olyan tanulságot szeretnék megfogalmazni, amelyre a levelek figyelmes átolvasása késztet.

Több levélíró nem érte be az énekre vonatkozó információk közlésével, hanem személyes véleményét, kívánságát is a sorok közé szõtte. Ezek mellett a jelzések mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az ilyen megjegyzésekre gondolok: „az éneket, sajnos, ma nem éneklik a templomokban”, „amit mi tudunk, arra a mai világ már nem kíváncsi”, „pár éve, sajnos, nem énekeljük”, „az ének hiányzik a Szent vagy, Uram”-ból, „nagyon is idõszerû az államalapítás ezredik évfordulóján”, „jó lenne több ilyent felújítani és közzétenni” (voltak, kik több, hasonló, a mai gyakorlatból kikopott Mária-ének szövegét is elküldték), és végül egy nyolcvanéves levélíró sorai: „kívánom, hogy sok szeretettel tanulják meg és énekeljék. . .” Vagyis az idõsebb emberekben eleven kívánság él, hogy az „elõírt”, a mai templomi gyakorlatban szereplõ, „hivatalos” énekek mellett a liturgiában (Mária-ünnepeken, litániákon, rózsafüzér-ájtatosságon, búcsúban stb.) kapjanak helyet ezek a „hagyományos”, gazdag érzelmi tartalmú, a Mária-kultuszt és a magyar történelmet, a vallásos és a nemzeti érzést összekapcsoló énekek. Az egyik baranyai kántor írta: „A szóban forgó nagyon szép Mária-ének a hazafias és nemzeti érzésekkel töltött – sajnálatosan ma már egyházilag nem kultivált – énekek kategóriájába tartozik. Nagy kár volt a ma rendszeresített Hozsanna! címû imakönyvbõl számûzni. Én bizony rendre megszólaltatom ezeket az énekeket is.” Az említett Mária-ének felújítására éppen a magyar államalapítás ezredik, valamint a kereszténység kétezer éves évfordulója adna megfelelõ alkalmat.

A másik tanulság, amit a levelek kínálnak, általános jellegû, és a régi kántortanítók és kántorok munkájával kapcsolatos. A levelek ugyanis fölhívják a figyelmet arra a sajátos, közösségformáló szerepre, amit a kántorok (és a hajdani kántortanítók) – a pap és a lelkész mellett – egy-egy falusi, templomi közösség életében betöltöttek és betöltenek. 1950  körül az egyházi iskolák államosításával munkájuk megszûnt, a kántortanítót kényszerû választás elé állította az állam: vagy tanított tovább az iskolákban, és akkor abba kellett hagynia a kántorizálást, vagy vállalta az egyházi szolgálatot, de akkor nem taníthatott tovább az állami iskolákban. A II. vatikáni zsinat által bevezetett új liturgikus rend tovább módosította a kántorok szerepét. Elérkezett az utolsó pillanat, amikor a régi kántorok mûködésére vonatkozó emlékeket és tárgyi dokumentumokat, a régi kéziratos és nyomtatott énekeskönyveket megfelelõ helyen összegyûjtsék, feldolgozzák, és a kutatási eredményeket publikálják. Nem kétséges, hogy nagyon fontos és komplex – néprajzi, társadalmi, irodalom- és zenetörténeti, vallásszociológiai stb. – kérdésrõl van szó.

A magyar néprajzkutatás az országhatárokon túl ezúttal is – mint számos más kérdésben – megelõzte a hazait. A bácskai Gunarason, a katolikus plébánián 1997 õszén  néprajzi tanácskozást tartottak, amelynek az volt a célja, hogy emléket állítson a Bácskában mûködõ egykori kántortanítóknak, és megismertessék tevékenységüket, és azt a szerepet, amit egy-egy település életében betöltöttek. A konferencián elhangzott elõadások szövegét a Fórum Könyvkiadó Kft. gondozásában Újvidéken megjelenõ Létünk címû folyóirat 1998. évi 3–4. száma tartalmazza. A gunarasi tanácskozás anyaga kiváló módszertani segítséget ad a hasonló jellegû, hazai kutatómunkához.

Szükséges lenne, ha a hazai néprajzi-helytörténeti gyûjtõ- és kutatómunka is ráirányítaná figyelmét erre a területre. A falusi kántortanítók és kántorok régi szerepe sok tekintetben megszûnt, illetve módosult. De tevékenységük fölkutatása, „földolgozása”, közösségformáló szerepük megbecsülése, a mûködésükre vonatkozó adatok közzététele és megismertetése múltunk megbecsülésének fontos része. Egy régi Mária-ének eredetének föltárása, mai levélvisszhangja erre is fölhívja a figyelmünket.


* Ez a két cím ugyanazt az énekgyûjteményt jelöli: a Hozsanna a régebbi Szent vagy, Uram! énekeit tartalmazza. (Szerkesztõi megjegyzés.)






-------------------------------------------------------------

Aki az új nemzedékek neveléséért felelõs, az gondosan vizsgálja felül és válogassa meg azokat a hatásokat, amelyek a környezetébõl érik a fiatalságot. Teremtsék meg az összes szükséges föltételeket harmonikus emberi fejlõdésükhöz. Sajnos, ma sok család nem képes egyedül biztosítani ezt a légkört. A szülõknek nagyon kevés idejük van gyermekeik számára. Olykor a szülõk maguk is mélyen sebzettek lelkükben, meginogtak alapvetõ meggyõzõdésükben, és így közömbössé váltak az élet igazi és végsõ értelmével szemben. A nemzet vizsgálja felül nevelõi rendszerét, hogy segítse az igazi személyiség érlelõdését az ehhez szükséges eszközök felhasználásával.

Az egyház készségesen felajánlja a maga segítségét e nemes cél elérésére. Ezért maga is megnyitja saját iskoláit.

(II. János Pál a kultúra és a tudomány képviselõhez
Budapesten 1991. augusztus 17-én)




Szabó Ferenc


MOUNIER, A HÕSIES HIT TANÚJA


Emmanuel Mounier (1905–1950) nemzedékének „tanítója” volt, ahogy barátja, Paul Ricoeur mondta. Ötven évvel halála után mintha az általa képviselt keresztény perszonalizmus csillaga is letûnt volna. Az izmusok – eszmerendszerek és ideológiák – kérészéletûek: marxizmus, egzisztencializmus, perszonalizmus . . . ma már széttöredezett eszmeáramlatok; minthogy „széttört világban” (Marcel) élünk, eszmék és világnézetek, életbölcsességek is szétesnek; hiányzik az abszolút támpont. Sokfajta igazság és sokfajta erkölcsi meggyõzõdés közepette az értékek ingadoznak, mint a tõzsdén az árfolyamok. A fejlõdés és a történetiség minden tudományágba behatolt, mindent relativizál. Ennek persze elõnye is van: az ideológiák és a totalitarizmusok halálát jelenti.

Mounier halálának 50. évfordulójára a párizsi Seuil Kiadó újra megjelentette a gondolkodó perszonalizmusról szóló írásait. Paul Ricoeur a bevezetõben azt hangoztatja, hogy ha az újabb nemzedék idegenkedik is, a perszonalizmus fogalmától és szinte rendszerré vált eszmeirányzatától, törekvése ma is idõszerû. Tûnjön el a perszonalizmus, éljen a személy! Mounier a marxizmus és az ateista egzisztencializmus, a nemzetiszocializmus meg a nietzschei nihilizmus divatja idején hirdette a személy elsõbbségét (az anyaggal szemben) és természetfeletti hivatását. Az Esprit címû folyóirat köré csoportosult keresztény értelmiségiek (J. Lacroix, P. Ricoeur, J. Madaule, P.-H. Simon, E. Borne), valamint a Maritainék köréhez tartozó katolikus gondolkodók, írók (valamennyien mesterüknek tekintették Bergsont és Péguyt) döntõ szerepet játszottak a francia katolicizmus magújulásában. (Prohászka Ottokár és a Bergson-tanítvány Dienes Valéria is e megújulás képviselõi hazánkban.)

Mounier azt hangoztatta, hogy a „chrétienté” (társadalmi kereszténység) napja leáldozott, de a „christianisme” (evangéliumi kereszténység) mindig idõszerû és új feladatok elõtt áll. Néhány esszéjének címét idézem: „A perszonalista és közösségi forradalom” (1935),  „Kiáltvány a perszonalizmus szolgálatában” (1936), „Anarchia és perszonalizmus” (1937), „Perszonalizmus és kereszténység” (1939). Mounier a perszonalista mozgalmat el akarja helyezni a kor eszmeáramlatai között; kritikus, de ugyanakkor a párbeszéd híve: azt keresi, ami összeköt. A Lélek erejében valósul meg a személy végsõ hivatása; egyetlen út a reformra: a szív.

Mounier-t 1939 õszén behívják katonának: segédszolgálatos lesz, mivel 13 éves korában elveszítette fél szemét. 1940-ben német fogságba esik, de hamarosan kiszabadul, és folytatja az Esprit szerkesztését Lyonban. Részt vesz a déli értelmiségiek ellenállásában. Letartóztatják és bebörtönzik. 1942-ben szabadul. Feleségével és második kislányával elhagyja Lyont, Párizs külvárosában laknak, megszületik harmadik kislányuk. Mounier elsõ kislányáról, Françoise-ról 1939-ben kiderül, hogy gyógyíthatatlan agyvelõgyulladásban szenved, és sohasem lesz egészséges. Mounier hõsies hittel viseli ezt a megpróbáltatást, amint ezt a katonai szolgálat idején (1939–1940) feleségének írt levelei tanúsítják. Csodálatosak ezek a levelek. Idézzünk néhányból.

1939. okt. 6.: „ . . . Belsõ gyötrelmek, szomorúság, de semmi sem kergethet bennünket a tehetetlenség és a teljes elhagyatottság elõtti szorongásba. Tudjuk, hogy egyetlen megpróbáltatás sem negatív (. . . Françoise soha nem lesz már normális, stb.), hanem Krisztus közelít felénk, és ezt kéri szelíden: »Még többet akarsz tenni, meg akarod tanulni a kicsit nagyobb szeretetet, amit a boldogság nem ad meg?« Teljes szívembõl, teljes szívünkbõl remélem, hogy Françoise az lesz, amivé szeretnénk, hogy váljon, de ha Isten mást akarna, nem vagyok biztos, hogy nem találunk nagyobb lelki örömet abban, hogy sötétségen keresztül vezet utunk, mint ha derék kis asszonykává válna. . .”

1940. márc. 20.: „. . . Milyen értelme lenne annak, ha kislányunk csupán egy tönkretett húsdarab lenne valahol, tönkrement élet, és nem ez a kicsi fehér ostya, aki valamennyiünket túlszárnyal: a misztérium és a szeretet végtelensége, amely elvakítana bennünket, ha szembenéznénk vele; ha minden újabb csapás nem emelne fel bennünket újra, . . . és nem lenne a szeretet újabb kérdése. Hallod ezt a kicsi szegény, könyörgõ hangot: a világ valamennyi vértanú gyermekét. . . Reggeltõl estig ne gondoljunk erre a bajra úgy, mintha valamit elvennének tõlünk, hanem mint valami olyasmire, amit mi adunk, nehogy méltatlanokká váljunk e kicsi Krisztusra, aki itt van közöttünk – ne hagyjuk, hogy egyedül szenvedjen Krisztussal. . .”  

1940. ápr. 11.: „. . . Én is nagy fáradtságot érzek, mint Te, és ugyanakkor nagy nyugalmat; érzem, hogy a valós, a pozitív a nyugalom: kislányunk szeretete, amely szelíden felajánlássá alakul át, a rajta túláradó gyengédségben, amely tõle indul el és visszatér hozzá, és minket is átalakít vele; és a fáradtság csak a törékeny teste, amely nem tudja felfogni ezt a fényt. . . Az imával erõsebbek lehetünk; a szeretet, az önátadás és a szív mély örömét fenntartó akarat segíthet. . .”

1940. ápr. 12.: „Íme, így esett meg, igazi keresztény helyzetünkben vagyunk. Könnyû kereszténynek lenni, ha ez erõt és örömet ad a szívnek, könnyû a szeretet, a barátság és a halál átalakító óráiban. Aztán elfelejtjük a Keresztet és az olajfák-hegyi virrasztást. . .”

1940. ápr. 17.: „. . . Lourdes, Lourdes? Három nap óta ez a név kísért. Eléggé egyszerû szívvel kell rendelkeznünk, hogy közösségbe lépjünk mindazokkal, akik hittek Lourdes-ban. [. . .] Lánykánkat Lourdes-ba vinném minden számítás nélkül. Elvinném, anélkül, hogy fizikai csodát kérnék, de a tömeg közé vegyülnék, és megismerném az örömet még akkor is, ha beteg gyermeket hoznék vissza, megtapasztalnám az örömet, hogy hittem Isten kegyelme ingyenességében (és nem a terápia automatizmusában); az örömet, hogy tudom: a csodát Isten nem utasítja vissza annak, aki eleve elfogadja, bármilyen formában történik is, még ha láthatatlan formában is, még ha keresztre feszítõ formában is. . . Tudod, Touchard-nak igaza van: mennyivel több Françoise, mint egy kis aranyos, normális gyermek. . .”

*

Mounier tanúságtétele és írói mûködése – az Esprit köre – elõkészítette a II. vatikáni zsinattal elérkezett egyházi megújulást. Õ maga már tizenkét éve halott volt, amikor 1962-ben megnyílt a zsinat, de az Esprit által elvetett mag szép termést hozott. Századunk második felében egyre ritkultak a Mounier-hez hasonló hívõ tanúk; pedig a harcos ateizmusok és a totalitarizmusok pusztulása után a társadalmi és egyházi válság megoldásához olyan hiteles keresztényekre van szükség, mint amilyen Emmanuel Mounier volt. Olyanokra, akik a hit vidám merészségével és hõsies helytállással Krisztust, az egyetlen Üdvözítõt képviselik a teljes evilágiság közepette is.




-------------------------------------------------------------


mérleg

Lapok és könyvek szemléje

Fõszerkesztõ Boór János
Negyedéves folyóirat
Megrendelhetõ: MÉRLEG Expedíció
2484 Agárd, Moha u. 16.
T./Fax/Ür.: 06-22-371-763
e-mail: [email protected]