TÁVLATOK  2000/1  –  47. szám

Tartalom

E számunk elé

JÉZUS MEGKÖZELÍTÉSE

FIGYELŐ

KULTÚRA ÉS ÉLET

LELKISÉG

FÓRUM A CSALÁDOKRÓL

SZEMLE

E  SZÁMUNK  ELÉ

A Nagy Jubileum során a kétezer évvel ezelőtt született Názáreti Jézusra emlékezünk. II. János Pál  pápa írta a Tertio millennio adveniente kezdetű, a 2000. év jubileumának előkészítéséről szóló körlevele elején: „A harmadik évezred közeledtével az újkori időszámításban önkéntelenül Pál apostol szavaira gondolunk: »Amikor elérkezett az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született« (Gal 4,4). Az idő teljessége egybeesik az Ige, az Atya egylényegű Fia megtestesülésének misztériumával. (. . .) A Megtestesülés misztériumának ez a páli bemutatása (Gal 4,6–7) magában foglalja a Szentháromság misztériumának kinyilatkoztatását és a Fiú küldetésének a Szentlélek küldetésében való folytatását. Isten Fiának megtestesülése, fogantatása, születése föltételei a Szentlélek elküldésének.”

Folyóiratunk korábban már három számot is szentelt Jézus Krisztus misztériumának: „Jézus Krisztus tegnap és ma” (17–18), „Jézus – az Emberfia és Isten Fia” (38), „Jézus – az egyetlen Üdvözítő” (44). Olvasóinkat részben az ott közölt tanulmányokhoz utaljuk. Most főleg Jézus történetiségére és emberségére helyezzük a hangsúlyt, nem feledve persze istenségét és a Szentháromság misztériumába való kapcsolódását. Számunkra Jézus nem csupán a kétezer évvel ezelőtti názáreti ács fia, egy a próféták és vallási vezetők, guruk közül, hanem Isten egyszülött Fia.

1974 nagypéntekjén (Raphael Pirro szervezésében) egy hétórás különleges műsort sugárzott a Radio-Canada ezzel a címmel: „Az az ember, aki nem halt meg.” Mintegy negyven különböző vallású és világnézetű neves személyiség vallott a názáreti Jézusról. Ilyen nevek szerepeltek közöttük: Jean Rostand nem hívő biológus, André Malraux szkeptikus regényíró, Pier-Paolo Pasolini filmrendező (ismerjük a Máté-evangéliumról szóló filmjét), Helder Câmara brazil püspök, Roger Garaudy, akkor marxista filozófus, Jean Vanier, a Bárka-közösség alapítója, David Flusser zsidó tudós. . .  Volt köztük muzulmán, hindu és buddhista gondolkodó is. A hallgatók lelkesedése minden várakozást felülmúlt. Ez is jelezte, hogy Jézus üzenete ma is időszerű.

A századok során történészek, exegéták, teológusok, írók, művészek, újabban filmrendezők igyekeztek megközelíteni, megeleveníteni a názáreti Jézus alakját. Az írók és művészek alkotó zsenijétől és hitétől függően többé-kevésbé sikerültek a képek, filmek, drámák, regények (lásd pl. Távlatok 38/991: „Jézus arcai a modern irodalomban”). Pasolini, Zefirelli vagy Scorsese Jézus-filmjei is többé-kevésbé szerencsések. Jézus történetének a leghitelesebb forrásai – végső elemzésben – az evangéliumok. Nem Jézus-életrajzok mai értelemben, hanem az ősegyház emlékezésének és hitének kifejeződései. Sajátos műfajuk ismerete elengedhetetlen a helyes értelmezéshez. Az evangéliumok a közvetítők Jézus és a hívő olvasók között.

Az újabb krisztológia alulról indul ki, vagyis a történeti Jézus, a zsidó „mester” élete és tanítása vizsgálatával mutatja meg, hogy ő több volt, mint vándorprédikátor, rabbi. Ezt még olyan hívő zsidó gondolkodók is megvallják, mint P. Lapide vagy M. Buber. Az utóbbi írta: „Ifjú korom óta Jézust elismertem nagy testvéremnek. Hogy a kereszténység úgy tekintette őt, és ma is úgy tekinti, mint Istent és Üdvözítőt, ez számomra igen nagy jelentőségű ténynek tűnt, amelyet a saját nézőpontomból és a keresztényekéből egyaránt értelmeztem. . . Ma jobban, mint tegnap, meggyőződésem, hogy Jézusnak nagy hely jut Izrael hitének történetében, és hogy semmiféle szokványos kategória nem tud számot adni erről.”

Itt következő tanulmányaink néhány megközelítési szempontot vázolnak. Jézus ma is felteszi a kérdést, mindannyiunknak, mint hajdan az apostoloknak: „Kinek tartotok engem? Te kinek tartasz engem?” Mert Jézus él, tovább él hívei körében, jelen van az egyházban Lelkével. Ma is hív, és válaszra, választásra késztet. Bennünk is felkelti a hitet, vonz és serkent, vallomást vár. Mi Péterrel megvalljuk az ősegyház hitét: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia!” Amikor sokan hitetlenül elpártolnak tőle, mint a kenyérszaporításkor, mi is megvalljuk: „Uram, kihez mennénk? Neked örök életet adó igéid vannak!” Kegyelmével követni akarjuk Őt, mert Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet.

Kierkegaard szép gondolata szerint a hitben Jézus kortársai lehetünk. Itt és most találkozhatunk a Feltámadottal.    

JÉZUS  MEGKÖZELÍTÉSE

Szabó Ferenc

A NÁZÁRETI  JÉZUS  MEGKÖZELÍTÉSEI

„Egy bizonyos Jézus”

Festus római helytartó így mutatta be Cezáreában Agrippa királynak és Berenikének a fogoly Pált, akit a zsidók vádoltak: „Amikor vádlói előálltak, semmi olyan vádat nem hoztak föl ellene, amit bűnnek minősíthettem volna. Csak vallásukkal kapcsolatban volt vele valami vitájuk, meg egy bizonyos halott Jézust illetően, akiről Pál azt állította, hogy él; ezzel hozakodtak elő. Ezekben a vitapontokban nem tudtam eligazodni. . .” (ApCsel 25,18–20)

Jellemző, hogy, térben és időben oly közel a Jézus-eseményhez, a helytartó milyen kis jelentőséget tulajdonított „egy bizonyos Jézusnak”. A császárok is csak akkor kezdtek felfigyelni a keresztényekre, amikor egyszerre a birodalomban, a Földközi-tenger vidékén, „óriási sokaságot” alkottak. Tacitus az Annales 15. könyvének 44. fejezetében leírja azt, hogy Néró császár fölgyújtotta Rómát (64 július); hogy a nép gyanúját elhárítsa magáról, a gyújtogatást a keresztényekre fogta. Óriási sokaságot („ingens multitudo”) végeztetett ki közülük válogatott kínzásokkal. Ezután a II. század elején működő pogány történetíró arra utal, hogy a keresztények neve „Krisztustól” származik, akit Tiberius császár uralkodása alatt Pontius Pilatus halállal büntetett. Tacitus, az ifjabb Plinius, Suetonius, vagy a zsidó történetíró, Josephus Flavius (vitatott) utalásaiból, tehát az I–II. századi nem keresztény történetírásból alig tudunk meg valamit Jézusról. Erre II. János Pál is utal a Tertio millennio adveniente kezdetű körlevelében (5. pont): „Isten Fia a legnagyobb alázatosságban »lett egy közülünk«, ezért nem csoda, hogy a világi történetírás, melyet a zajosabb események és a látványosabb események érdekelnek, kezdetben alig figyelt föl rá.”

Jézus hatástörténete később mutatkozott meg. A Jézus-jelenség az első században parányi, elhanyagolható az evilági történetírás mércéje szerint. Jézus tehát távol van a profán történetírásból, de jelen van a történelemben: megváltoztatja a világtörténelmet, tőle számítjuk kétezer éves múltunkat.

Jézus történetének tér–idő koordinátái

Köztudott, hogy Dionysius Exiguus (†540) némileg tévedett, amikor az evangéliumi adatokat alapul véve kiszámította időszámításunk kezdetét. Lukács 3,1 és 3,23 adataira támaszkodva a Róma alapításától eltelt 754-re tette Jézus születését. Augustus Krisztus előtt 30-tól Krisztus után 4-ig volt római császár. A népszámlálásra vonatkozó rendeletét Szíria helytartója, Quirinius hajtotta végre, Palesztina ugyanis Szíriához tartozott. Nagy Heródes volt akkor Zsidóország királya, aki i. e. négyben halt meg. Tehát Jézus születésének időpontja Róma alapítása után 747, vagyis i. e. 6-7. Tudjuk, hogy Jézus születésének napját, december 25-ét szimbolikus jelentése miatt választották: karácsonnyal helyettesítették a pogány ünnepet, a Sol invictus ünneplését; tehát a téli napfordulat a világ Világosságát jelezte.

A Lukács 3,23 azt mondja, hogy Jézus mintegy harminc esztendős volt nyilvános fellépésekor. Nehéz eldönteni, hogy ez a működés egy vagy három évig tartott-e, tehát mikorra is tehető halála. Sem annak évét, sem napját nem tudjuk pontosan, mert a szinoptikusok és János evangéliuma eltér az utolsó vacsora és nagypéntek, illetve a zsidó húsvét napjának megadásánál.

Egyesek a qumráni szekta naptárát követve igyekeztek meghatározni az utolsó vacsora napját, mintha Jézus ezt a naptárt követte volna. . . Xavier Léon-Dufour francia jezsuita exegétával azt mondhatjuk, hogy amíg kielégítő magyarázatot nem adnak, követhetjük a keresztény hagyományt (pl. Tertullianust): szenvedésének előestéjén, csütörtökön, Jézus nem a zsidó húsvéti rítust követte, de azt akarta, hogy az utolsó vacsora (az Eucharisztia alapítása) húsvéti légkörben történjék.

Az említett qumráni tekercsek adatai és a régészeti kutatások sok ponton segítségünkre vannak a Jézus-korabeli Palesztina vallási helyzete és az evangéliumok hitelessége, Jézus történetisége pontosításában. Ezekre itt nem térünk ki. Végkövetkeztetésként csak annyit jegyzünk meg, hogy ma már egyetlen komoly szakember sem vonja kétségbe Jézus létezését, az evangéliumok lényeges hitelességét, mégha nem is tekinthetjük ezeket a forrásokat szoros értelemben vett Jézus-életrajzoknak. Nem történelmi írások a mai értelemben, nem is apológiák vagy teológiai rendszerek, hanem a megfeszített és feltámadt Jézusról szóló tanúságtételek, amelyek egy megtörtént eseményre hivatkozva az olvasókat hitre szólítják fel (vö. Jn 20,30–31).

Jézus megközelítése az evangéliumok által

Jézus tanítványai nem készítettek jegyzeteket beszédeiről. Kezdetben csak szájról szájra adták át a Mester hallott szavait, illetve a tetteiről, csodáiról szóló elbeszéléseket. Szakemberek megmutatták, hogy eléggé bonyolult folyamat előzte meg az ősegyház igehirdetésének és liturgikus gyakorlatának írásba foglalását, a ma ismert evangéliumok rögzítését. Amikor azt mondjuk, hogy Márk evangéliumot írt, ez igaz is, meg nem is. Mert ő is, mint a többi evangélista, az ősegyház hagyományának szócsöve volt, mégha az egyes szerzők sajátos célzattal, sajátos közönségnek szerkesztették is meg az „örömhírt”.

Ebből nem következik, hogy az ősegyház eltorzította a Názáreti Jézus valódi képét, mintegy ernyőt emelve a történeti Jézus és mi közénk. R. Bultmann protestáns teológus vélekedett így, de radikális kritikáját kiegyensúlyozták más protestáns teológusok, Bultmann-tanítványok is: Käsemann, Bornkamm, vagy később az új hermeneutika (értelmezéstan) képviselői, Fuchs és Ebeling. Ők valamennyien állítják, hogy az evangéliumok révén eljutunk a Názáreti Jézushoz, mert folytonosság van a történeti Jézus és a hit Krisztusa között. (Erről bővebben lásd P. Nemeshegyi tanulmányát: Távlatok 17–18, 276–288.) Figyelemre méltó, hogy két jelentős protestáns teológus, Pannenberg és Moltmann, krisztológiai műveikben nagy teret szentelnek a történeti Jézus problémájának. (Az újabb krisztológiákról lásd Szabó Ferenc: Jézus Krisztus megközelítése, Róma, 1978, II. rész.)

Az evangéliumok „szerzője” lényegesen mást jelent, mint amit manapság egy mű szerzőjén értünk. Mai felfogás szerint szerző az, aki felelős írása, műve adataiért, bekezdéseiért, fejezeteiért. Az evangéliumok esetében nem erről van szó. Amikor azt mondom, hogy a második evangélium szerzője Márk, akkor tudnom kell, hogy csak részben szerző, hiszen előtte már összegyűjtötték Jézus szavait, példabeszédeit, a csodáira és más tetteire vonatkozó elbeszéléseket. Márk, amikor sajátos célzattal megszerkesztette evangéliumát, bizonyos részeket átvett a hagyományból, azokat átrendezte, beleszőtte saját értelmezését („teológiáját”). Az evangélista tehát egyrészt az ősegyház szócsöve, de másrészt a kapott anyag értelmezője és teológusa is. Márk tehát az ősegyházzal együtt társszerzője evangéliumának. A történeti kritika, a szerkesztéstörténeti iskola módszere aztán felfedi az egyes evangélisták sajátos szerepét, az őskeresztény hagyomány hűségét a történeti valósághoz stb.

Szakemberek megmutatták az őskeresztény igehirdetés élethelyzetét (Sitz im Leben). A formatörténet és a szerkesztéstörténet segítségünkre van az evangéliumok keletkezése és értelmezése kérdéseiben. Általában három nagy élethelyzetet szoktak emlegetni. 1) Istentisztelet, liturgikus környezet: pl. az Eucharisztia alapításának szövegét a kenyértörés, az úrvacsora ünneplése alakította ki. 2) A kateketikai élethelyzet: a keresztény tanítást rövid hitvallásformulákban fogalmazták meg, vagy himnuszokban rögzítették; pl. „Jézus Krisztus az Úr” a Filippieknek írt levél Krisztus-himnusza végén (Fil 2,5–11). 3) Missziós prédikáció: attól függően, hogy zsidóknak vagy pogányoknak hirdetik az örömhírt – Jézus halálát és feltámadását –, az ószövetségi jövendölésekre hivatkoznak, illetve – hitvédelmi szándékkal – a csodaelbeszélések kerülnek előtérbe. Ez a különbség jól megfigyelhető Máté és Lukács között.

A bibliaértelmezés új módszereinek kidolgozásában – a múlt századtól kezdve – élen jártak a protestáns teológusok. Bizonyos túlzásaik miatt a hivatalos katolikus egyház gyanakvóan tekintett ezekre a módszerekre, főleg a liberális-racionalista háttér-ideológiájuk miatt. A század elején, a modernista válság korszakában X. Pius és a Biblikus Bizottság nagyon is szigorú megszorításokat hozott, amelyek miatt sokat szenvedtek katolikus exegéták és gondolkodók. Gondolok itt pl. a domonkos Lagrange-ra, a filozófus Blondelre vagy a mi Prohászkánkra. (A székesfehérvári püspök indexre tételének egyik indoka éppen a túlságosan „szabad” bibliaértelmezés volt.)

Szerencsére a század derekán a katolikus egyházban is fokozatosan bevezették az újabb módszereket, majd a II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója szentesítette a kopernikuszi fordulatot. Az első jelentős lépés XII. Pius Divino afflante Spiritu kezdetű körlevele volt, amely tisztázott néhány alapvető kérdést, elvet, pl. hogy Isten Szava a Szentírásban emberi szóba testesült; irányelveket adott az úgynevezett irodalmi műfajok értelmezéséhez. 1964-ben, a zsinat idején VI. Pál jóváhagyásával a Pápai Biblikus Bizottság közzétette a Sancta Mater Ecclesia kezdetű instrukcióját az evangéliumok történeti igazságáról. Ez a dokumentum buzdítja az exegétákat, hogy kellő körültekintéssel használják fel a formatörténeti és szerkesztéstörténeti módszereket, sőt a strukturalista elemzést is, de óvakodjanak ez utóbbi háttér-ideológiájától. Vegyék figyelembe az evangéliumok kialakulásának mozzanatait: 1) Jézus prédikációja és az első tanúk; 2) Az apostolok igehirdetése és az első lejegyzések; 3) Az evangéliumok végleges megírása.

Az ember Jézus újabb megközelítései

A szinte áttekinthetetlen Jézus-irodalomból, a krisztológiai művekből csak egy ökumenikust említek itt: protestáns és katolikus szakemberek tanulmányait teszi közzé egy protestáns svájci kiadó ezzel a címmel: Jésus de Nazareth. Nouvelles approches d’une énigme (Labor et Fides, Genève 1998, 612 oldal), „A Názáreti Jézus. Egy rejtély új megközelítései.” A francia nyelvű svájci egyetemek kutatási programjából született meg ez a kötet, amelyben európai és amerikai szakemberek adnak számot a Názáreti (történeti) Jézusra vonatkozó újabb kutatások eredményeiről. A következőkben Vittorio Fusco összegező tanulmánya („A történeti Jézus kutatása”: 42–57) alapján ismertetünk néhány munkát. A már ismert módszerek mellett újabbakat is alkalmaznak: az ősi judaizmus szociológiája, a keresztény apokrif iratok felhasználása. A legújabb „hullám” képviselői főleg angolszász területeken működnek. A nyolcvanas évektől különös figyelmet fordítanak Jézus zsidó voltára. (Ld. erre vonatkozóan Nemeshegyi Péter kritikus írását a zsidó Jézust bemutató Vermes Géza álláspontjáról: Távlatok 26, 839kk.)

E. P. Sanders Jézus és a judaizmus kapcsolatának tanulmányozásakor (i. m. 209–222) megállapítja: Jézus teljesen osztotta a zsidó eszkatologikus reménységet: nagy volt a várakozás, hogy Jahve közbelép, hogy helyreállítsa Izraelt a megtisztított templom körül. Jézus talán királyi funkciót remélt magának az eljövendő Istenországban. Sanders Jézus magatartásában és törekvésében nem lát mást, mint egy vizionárius tévedését. Jézus erősen tudatában volt annak a tekintélynek, amelyet Isten adott neki, de az Atyához való fiúi viszonyában nincs semmi különleges ahhoz képest, ami kora jámbor zsidóit jellemezte. A botrány és a zsidó vezetőkkel, írástudókkal támadt viszály nem a Törvény megszegése miatt keletkezett, hanem Jézusnak a bűnösökkel szemben tanúsított magatartása miatt, jóllehet ez sem feltételezi különleges üdvözítő szerep követelését. Jézus halálra ítélését a félelem magyarázza: a zsidó vezetők az általa kiváltott politikai következményeket akarták megelőzni. Sanders felfogása részben kapcsolódik Reimarus és A. Schweitzer (főleg ez utóbbi) paradigmájához, éspedig a zsidó tudósok vonalában, akik történetinek tekintik nemcsak Jézus eszkatologikus prédikációját, hanem messiási törekvését is. Természetesen katolikus és protestáns szakemberek bírálják Sanders rekonstrukcióját, főleg mivel nem számol a korábbi megbízható kutatási eredményekkel.

Említsük meg (Fusco nyomán) még J. D. Crossan „rekonstrukcióját”: The Historical Jesus = A történeti Jézus (Edinburgh 1991). Szerinte Jézus tevékenysége válasz a korabeli palesztinai parasztvilág szociális helyzetére. A szerző gyakran hivatkozik az apokrif Tamás-evangéliumra. Szerinte a Jézus által hirdetett Országot nem eszkatologikus értelemben kell venni, hanem etikai-bölcsességi értelemben: az Istennel közvetlen kapcsolatban levő próféta üzenete a testvériséget, az anyagi és lelki egyenlőséget hirdeti, amit jelképesen a gyógyítások és az asztalközösségek fejeznek ki. (Crossan elismer egy bizonyos hellenista befolyást is.) Az Isten országának hirdetése Jézusnál nem apokaliptikus (eszkatologikus), nincs kapcsolata Izrael várakozásával és az üdvtörténettel. Crossan szerint a Törvénnyel szemben Jézus nem annyira kritikus, mint inkább közömbös. „Szociális” üzenete forradalmi volt, így fenyegethette a papság monopóliumát, ami aztán közrejátszott Jézus halálában is. Crossan „zsidó” Jézusa meglehetősen távol van a zsidó messzianizmustól, az eszkatologikus várakozástól. Jézust lefokozza amolyan szociális forradalmárrá, politikai „prófétává”.

Crossan tételét is sokan bírálják. A valósághoz hűségesebb tudósok azt tartják, hogy Jézus „zsidósága” nem jelenti azt, hogy nincs semmi folytonossága a keresztény hit Jézusával. Tény az, hogy a zsidóság egy része felismerte Jézusban Izrael reménységének eszkatologikus beteljesedését. Ez a sajátosság nem helyezi Jézust népén kívülre. Nem szükséges tagadni a keresztény újdonságot, hogy megmentsük Jézus zsidó mivoltát; de nem szükséges tagadni Jézus zsidó mivoltát sem, hogy megőrizzük a keresztény újdonságot.

Fusco szerint az egyedüli új elem, ami összeköti az új kísérleteket, igazában nem más, mint a szekularizált mentalitás, amely elveti az eszkatológia, az üdvösségtörténet és a krisztológia dimenzióit. Úgy is mondhatnánk: a zsidó Jézust a kor társadalmi, kulturális, politikai környezetében szemléli, ugyanúgy, mint bármelyik történelmi személyiséget, de isteni mivoltát teljesen felejti vagy tagadja.

Ezzel az új tendenciával szemben ma is van számos olyan protestáns és katolikus tudós, akik az üdvösségtörténeti és krisztológiai szempontot megőrizve igyekeznek rekonstruálni Jézus történetét. Ennek alapvető kiindulópontja, feltétele az eszkatologikus dimenzió újrafelfedezése: az a meggyőződés, hogy egyáltalán nem kell elszakítani a történeti Jézust a keresztény hittől, amint azt Schweitzer vélte, hanem össze kell kapcsolni a történeti Jézust és a hit Krisztusát.

Jézus Istene Izrael Istene marad. Jézus szavai és tettei feltételezik, legalább burkoltan, nemcsak Jézus páratlan és egyedülálló kapcsolatát az Atyával, hanem üdvözítő küldetését a történelemben, amelyet kifejtett a húsvét utáni krisztológia a „Messiás” és „Emberfia” címekkel. De e szerzők egy része szükségesnek tartja a húsvét előtti kifejezett krisztológia minimumát is, mert különben nem lehetséges a húsvét utáni hit kialakulásának magyarázata. Ebben az értelemben a „messiási titok” nem csupán egy teológiai séma, hanem, legalábbis részben, egy történeti valóság is. (Schniewind, Hengel, Jossua.)

Egyes tudósok reflektálnak arra is, hogy lehetséges-e már húsvét előtt fellelni egy bizonyos „burkolt szótériológiát”. Erről még folyik a vita.

Figyelemreméltó még az ismertetett kötetben a francia jezsuita, Bernard Sesboüé tanulmánya: „La question du Jésus historique au regard de la foi” (i. m. 503–513). A krisztológia neves szakembere (egyik könyve magyarul is megjelent: Krisztus pedagógiája, Vigilia, 1997) a katolikus rendszeres krisztológia szemszögéből tekinti és értékeli a történeti Jézusra vonatkozó újabb kutatásokat. Idézem 14., 15. és 16. tézisét: „(14) Ha Jézus valóban ember, igazán beletestesült történelmünkbe, akkor megközelíthető a sajátosan történeti módszerrel. Még általánosabban: minden embertudomány kritikus vizsgálata alá esik. – (15) Ha Jézus valóban Isten, csakis a hit révén észlelhető mint ilyen. Istensége nem lehet ténymegállapítás vagy tudományos konklúzió tárgya. Semmiféle történelmi adat nem bizonyíthatja Isten közbelépését, mert ez más rendből való. A hit aktusában Isten szabadon szólítja szabadságunkat, közölve nekünk kegyelmét. – (16) Khalkedón kritériuma – amely megkülönbözteti Krisztus két természetét egyetlen személy egységében – itt analógiaként szolgálhat. A hitnek és a történelemnek össze kell kapcsolódnia a hívő egyetlen eljárásában (hitaktusában), összekeveredés és szétválasztás nélkül. A hermeneutikai körben a hit látást és megismerést ad, mert »a hit döntésének van teológiai-tudományos vonatkozása is« (H. Schlier). De a történelem azt követeli a hittől, hogy állandóan visszaforduljon a valósághoz, amely azt túlhaladja, és a (történelmi) vonatkozási ponthoz, amely megalapozza (W. Kasper).” (I. m. 511.)

Befejezés

Az ”- és Újszövetség viszonyát, a mózesi Törvény és az Evangélium kapcsolatát illetően a következőket mondhatjuk: Jézus eszkatológikusan beteljesíti Izrael messiási reménykedéseit. Igaz, amit Szent Iréneusz mondott: Jézus önmagában minden újdonságot elhozott. De nem kell tagadni Jézus zsidó mivoltát ahhoz, hogy ezt az újdonságot állítsuk; amint nem kell tagadni a keresztény újdonságot sem ahhoz, hogy Jézus zsidó mivoltát megmentsük.

Jelenits

Nemeshegyi Péter

 MEGÉRTÉSEINK  KULCSA:  A  SZENTHÁROMSÁG

„Jézus azáltal, hogy megmutatja az »irgalmas és könyörületes«” (Jak 5,11) Atya Istent, és elküldi a Szentlelket, kinyilvánítja a Szentháromság szeretetének misztériumát. Ezért legyen a szentév a Szentháromságot dicsérő szakadatlan ének…Szálljon fel tehát az Atya Istenhez a Szentlélekben, most és mindörökké, az egyház dicsérő éneke, mert megadta nekünk az üdvösséget az Úr Krisztusban.”

II. János Pál pápa szavai ezek, a 2000-ik év nagy jubileumát meghirdető bullájában. A Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, valóban a keresztény hit alaptétele. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében keresztelkedünk meg, a liturgia szinte minden imáját az Atya Istenhez intézi, Jézus Krisztus, az ő Fia által, aki vele él és uralkodik a Szentlélekkel egységben mindörökkön-örökké. A keresztvetéskor szintén az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét szoktuk említeni. Az ókortól kezdve mondott apostoli hitvallás is – amint azt Henri de Lubac kimutatta – három hitágazatból áll: hiszünk az Atyában, hiszünk a Fiúban és hiszünk a Szentlélekben; a hitvallás többi szavai e három ágazathoz kapcsolódnak.

Ezek ellenére feltűnő, hogy a keresztények mindennapi hitéletében általában kevés szerep jut a Szentháromságnak. Ötven évvel ezelőtt egy katolikus hittudós még joggal azt állíthatta, hogy kevés dolog változna meg a keresztény hívők vallási felfogásában és gyakorlatában, ha egyszerre csak eltűnne a Szentháromság hittétele. Ugyanúgy imádkoznának tovább az egy „jó Istenhez” vagy „Istenünkhöz, Jézushoz”, mint azelőtt. Egy magyar püspök mondta akkoriban egyik papjának, aki dogmatikai teológiát szeretett volna tovább tanulni: „Inkább tanulj fundamentális teológiát. Mit kezdhetünk manapság a Szentháromsággal? Örüljünk, ha az emberek legalább az egy Istenben hisznek.” A felvilágosodás korában Kant pedig egyenesen azt jelentette ki, hogy a Szentháromság hittételéből semmi praktikus következtetést nem lehet levonni. Azóta, a II. vatikáni zsinat jóvoltából javult a helyzet, de még korántsem kielégítő.

Ennek a furcsa és sajnálatos állapotnak egyik oka kétségkívül a középkortól kezdve egyeduralkodóvá lett nyugati, ágostoni-tamási szentháromságtan. Ágoston az emberi lélekben vélte felfedezni a Szentháromság „képmását”: az emlékezet felel meg az Atyaistennek, a belső megfogalmazás a Fiúistennek, a szeretet a Szentléleknek. A szeretet a megfogalmazásból, a megfogalmazás és a szeretet az emlékezetből származik, ahogy az Atyától származik a Fiú és az Atyától és Fiútól a Szentlélek. Három, és mégis egy, ahogyan az emlékezet, megfogalmazás és szeretet az egy emberi lélekben létezik, mégpedig azonos tartalommal. Aquinói Tamás tovább finomította ezt a magyarázatot: az Atya a megértés, a Fiú a belső ige, a Szentlélek a szeretés.

Ez a magyarázat kétségkívül értékes, de van egy nagy hiányossága: megértés, ige, szeretés egy személy bensőjében történő esemény, a Szentháromság misztériumának legnagyobb csodája viszont éppen az, hogy Isten élete három egymással szemben álló személy szeretet-közössége. Az ágoston-tamási magyarázat az egységet emeli ki, de a többséget nem hangsúlyozza kellőképpen. Ezzel szemben a görög egyházatyák szentháromságtana, valamint Szent-Viktori-i Richárd, Bonaventura és a ferences iskola szentháromságtana a szeretetben egybekapcsolódó személyek többségét helyezi előtérbe.

A 20. század szentháromságtani fejlődésének fontos sajátossága éppen az, hogy ezt a ferences magyarázatot fejleszti tovább: a Szentháromság három isteni személy örök, boldog szeretet-közössége. Katolikus részről Hans Urs von Balthasar, Heribert Mühlen, Walter Kasper, Gisbert Greshake, protestáns részről pedig Wolfhart Pannenberg, Jürgen Moltmann, Eberhard Jüngel neveit említhetjük, akik ebben az irányban igyekeztek elmélyíteni a Szentháromság misztériumának megértését.

Jelen tanulmányunkban nincs szándékunk bizonyítani, hogy a Szentírás és szenthagyomány szerint az egy Isten három személyként éli isteni életét. Csak röviden említjük meg, hogy már az első keresztény generáció hívői azért jutottak el ehhez a felfogáshoz, mert megértették, hogy a Közvetítők, vagyis Jézus és a Szentlélek, szintén „Isten”, bár nem azonosak az Atya Istennel. Vallották, hogy „egy az Isten”, de ugyanakkor azt is vallották, hogy az Atya is Isten, a Fiú is Isten és a Szentlélek is Isten, és nem azonosak egymással. Ez persze az izraelita istenfogalom forradalmi változását hozta magával. „Egy az Isten, de nem magányos” – vallotta a potiers-i püspök, Szent Hilarius. Az alábbiakban feltételezem ennek a hitvallásnak igazságát, és 12 pontban e hitvallás következményeit szeretném kifejteni. Remélem, ki fog derülni, hogy manapság is igen „sokat lehet kezdeni” a Szentháromság hitével, és rengeteg gyakorlati következtetés születik belőle. Sőt, nem túlzás talán az az állítás sem, hogy a Szentháromság hite a keresztény ember számára sok fontos kérdés megértésének a kulcsa.

De mielőtt erre rátérnék, a fent említett teológusok nyomán néhány szóval ki szeretném fejteni ennek a hitvallásnak jelentőségét. Az, aki hisz a szentháromságos Istenben, hiszi azt, hogy az Egység és a Többség egyaránt őseredeti. Maga a Lét nem egy monolitikus, statikus tömb, hanem szerető önközlések eseménye. Az Atya: odahajlás, önkiüresítés, önátadás, a szeretet extázisa. Nem előbb létezik, és aztán lesz Atya, hanem úgy létezik, hogy örökké adja magát. A Fiú: hálás befogadás, visszaáramlás és viszontszeretet. A Szentlélek pedig maga a személyes szeretetkapocs az Atya és a Fiú között. Az Istenben három önálló személy kölcsönösen közvetíti többségét, és így relációs egységet képez. Fordítva pedig így mondhatjuk: az Isten élete egy Egység élete, amely három különböző, önálló személy relációs többségében megy végbe. Vagy így is mondhatjuk: Isten az a kommunió (közösség), melyben a három isteni személy a szeretet hármas kölcsönösségében éli önátadásként isteni életét.

Persze, ezek az emberi szavak messze elmaradnak a misztérium valósága mögött, és ezért az általuk nyert megértés igen tökéletlen. De – amint már az I. vatikáni zsinat hangoztatta – az isteni misztériumokról szerzett tökéletlen ismeret is igen-igen gyümölcsöző (fructuosissimum).

 Lássuk most már az említett tizenkét kérdést.

     1. Az egység és a többség problémájának megoldása

Az ókortól kezdve a filozófusok alapproblémája az volt, hogy miképpen viszonyul az egység a többséghez. Értelmünk azáltal ért meg valamit, hogy egységre vezeti vissza a sokaságot. Érzékszerveink viszont a létezők többségét mutatják. Mind a görög, mind az indiai filozófiában a vezető gondolkodók az ősvalóságot egységnek fogták fel, és a többséget leértékelték. A keleti bölcselők szerint a sok különböző létező létét tévedés vagy hibás létszomj okozza, sőt sokan azt vallották, hogy a többség létezése csak látszat. Ezzel szemben a materialisták csak a többséget fogadják el valóságnak, és nem ismerik el az egységet mint annak gyökerét és célját. Ezért a materializmusban minden voltaképpen végső soron értelmetlen.

Ha viszont hisszük, hogy az egy Isten több (három) személy élete, akik örömüket a szeretet tökéletes egységében találják meg, akkor megértjük, hogy miért akarja az Isten a létet és életét másokkal megosztani úgy, hogy sokan legyenek, és a szeretetben eggyé legyenek. A sok létezőből és sok emberi személyből álló világ végső célja nem az, hogy minden különbözőség eltűnjön, és a mindenség visszaolvadjon az Ős-Egybe, hanem az, hogy örök szeretetközösségben részesedjen Isten életében és örömében.

2. A teremtés célja

 A keresztény valláson kívül két nagy monoteista vallás, vagyis az izraelita és a muzulmán vallás is állítja, hogy Isten teremtette a világot. Minthogy azonban az Istent egyszemélyűnek fogja fel, nem tudja megmagyarázni, hogy miért látta jónak az egy Isten azt, hogy többséget hozzon létre. Hiszen a világ turbulens többsége messze elmarad az egység végtelen békéje mögött.

Ha viszont hisszük, hogy az Isten „egy, de nem magányos”, akkor megértjük, hogy a teremtő Isten szándéka az, hogy legyenek sokan, és legyenek eggyé. A soknak az eggyé válása végighúzódik az egész világmindenségen. A sok elemi részecskéből lesz az egy atom, az atomokból lesz az egy molekula, a molekulákból lesznek az egysejtű élőlények, az egysejtűekből lesznek a szervezetek, az állatok falkákat, nyájakat, „társadalmakat” alkotnak. Az összetettséggel és koncentrációval együtt mélyül a létezők „benseje”. Megjelenik a tudat. Megjelenik végül az ember, aki öntudatos, tudja, hogy tud, és szabad akarattal rendelkezik. Folyik tovább a folyamat: az emberek családokat, törzseket, nemzeteket alkotnak, és épp a harmadik évezredben kezd megszületni az összemberiség közössége.

Szédítő többség, és állandó törekvés az egységre. Az az energia pedig, amely a többség meghagyásával, sőt értékelésével az emberi szinten megvalósítja az egységet, nem más, mint a szeretet.

Az ember célját tehát – Greshake szavaival élve – így fogalmazhatjuk meg: „Azért élünk a földön, hogy a nekünk megadott időben kommuniós (közösségi, adó, kapó, befogadó, szerető) emberekké legyünk, a világ kommunióvá válásában közreműködjünk, és kommuniós (szerető) emberekként örökké részt vegyünk a szentháromságos Isten kommuniós életében”.

3. A teremtés lehetősége

Amióta a keresztény gondolkodók világosan megértették, hogy az Isten végtelen, felmerült az a probléma, hogy az Istenen „kívül” hogyan létezhetik valami „más”. Hiszen ha a végtelenen kívül létezik valami más, akkor úgy tűnik, hogy a végtelen nem végtelen.

Erre a kérdésre is a Szentháromság misztériuma nyújt választ. Végtelen Isten az Atya, és mégis létezik „mellette” a szintén végtelen Fiú, aki más mint az Atya. Ebből megértjük, hogy a „teljesség” kizárja ugyan a másikat, a végtelenség azonban nem. Sőt hozzátehetjük: a végtelenség megköveteli a másikat. Mert – ahogyan azt már Szent-Viktori-i Richárd megfogalmazta – a végtelen és tökéletes létezőben lennie kell a végtelen, örök szeretetnek is, hiszen semmi sem jobb és tökéletesebb a szeretetnél. A szeretés (amor) viszont csak akkor szeretet (charitas, agapé), ha az egy másik személyre irányul. A helyes önszeretet nem bűn, de senkiről sem mondjuk, hogy szeretetteljes ember, ha csak magát szereti.

Minthogy az Atya végtelen és örök szeretet, azért él vele együtt a végtelen és örök Fiú, akit az Atya szeret, és aki az Atyát viszontszereti.

Ennek alapján a teremtést úgy foghatjuk fel, mint a Fiú iránti atyai szeretetnek ingyenes, szabad és véges kiterjesztését másokra. A teremtmények tehát, a Szentlélek révén a Fiúval egyesülve, a Fiúban viszonyulnak az Atyához. Ez különösen világos a kegyelmi rendben, ahol a Fiú és a Szentlélek küldetése és bennünk lakása révén mint „fiak a Fiúban a Szentlélek által kiáltjuk: Abba, Atyánk!” (GS 22)

4. Csak a szeretet számít

A mások iránti szeretet Jézus szerint a főparancs és az ő új parancsa. Pál hozzáteszi, hogy ha szeretetem nincs, semmi sem vagyok. Ez nem valami önkényes isteni határozat révén van így, hanem Isten létéből következik. A Szentháromság léte mutatja, hogy a lét teljessége az önátadó szeretet. Az él igazán és örökké, aki szeret. Ha pedig nem akar szeretni, akkor a halál felé zsugorítja önmagát. Az ember tehát önátadó, másokra irányuló, nagylelkű önátadás által valósítja meg önmagát. A II. vatikáni zsinat így fogalmaz: „Az ember csak akkor találhat önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát.” (GS 24)

5. Isten gyenge ebben a világban

Isten viselkedését ebben a világban csak akkor érthetjük meg, ha hisszük, hogy az Isten szerető, önmagát felejtő önátadás. Isten nem hatalmát fitogtató egyeduralkodó. Nem „vág oda”, ahogyan mi gyakran elvárnánk tőle. Isten működése halk és csendes. Bonhoeffer írta börtönében e felejthetetlen sorokat: „Isten gyenge ebben a világban, és csak a gyenge Isten tud bennünket üdvözíteni.” Azért van ez így, mert az önzetlen szeretet az egyetlen örök valóság. Ha Isten állandóan hatalmának érvényesítésével irányítaná a világot, akkor a haszonlesők csatlakoznának hozzá. A szeretetnek az az ára, hogy legyen ebben a világban szabadság, mert szeretni csak szabadon lehet. A vértanúk tudták ezt a legjobban; nem számítottak arra, hogy Isten kimenti őket az oroszlán torkából. A római vadállatok elé hurcolt Antiochiai Ignác írta: „Nincs bennem már e világhoz húzó szeretet. Egy patak csörgedez lelkemben, és suttogja: Jöjj az Atyához!”

6. A Fiú Isten beletestesülhet a világba

A kereszténység alapvető hitvallása azt mondja, hogy az Isten belépett történelmünkbe, emberré lett. Karl Rahnerrel úgy vélekedem, hogy sem az Atya Isten, sem a Szentlélek Isten nem lehet emberré. Hiszen a megtestesült Isten emberségében tükörképként meg kell mutatkoznia isteni létmódjának. Az emberi létmódhoz pedig hozzátartozik, hogy imádkozik. Hiszen az imádság, vagyis a transzcendens, örök, végtelen Isten személyes megszólítása az ember legmagasabb rendű életfunkciója. Az Atya Isten nem tudna imádkozni. Kihez is imádkozna, amikor ő a „senkitől sem született” (innascibilis), ő az első (primus), ő a végső forrás (principium). A Fiú Isten hálás visszahajlás az Atyához, viszontszeretet az Atya iránt. Ő a végtelen, tökéletes visszhang és válasz. Ezért tud ő emberként imádkozni, engedelmesen, hálásan, kérően az Atyához.

Azt hiszem, hogy a Szentlélek sem lehet egy emberré, mert a Szentlélek létmódjából kifolyólag ő a „kapocs”, ő a kettőt (vagy többeket) összekötő kötelék. Ezért ő az Atyának és Fiúnak közös és kölcsönös szeretete és egysége, az ember Jézus és az Atya egysége, Jézus és az emberek egysége, és Jézus „testének”, az egyháznak összekötő kapcsa. Így a Fiú és a Szentlélek küldése által terjed ki az isteni kommunió Isten népére, családjára.

7. Jézus az Isten végleges kinyilatkoztatója

A katolikus tanítás szerint a nyilvános kinyilatkoztatás véget ért a Jézus-eseménnyel. Tehát az ember Jézus konkrét alakja és viselkedése mutatja meg nekünk véglegesen, hogy milyen az Isten. Kérdezzük tehát: milyen az az Isten, akit Jézus mutat meg? Maurice Zundel írta le egyik könyvében azt a benyomást, amelyet az egyiptomi istenszobrok tettek rá. Ezek a szobrok több méter magasak. Eltörpül előttük az icipici ember. Amikor emberek képzelik el az Istent, ilyen szobrokat emelnek. De amikor megjelenik a valódi Isten, akkor éppen az ellenkezőjét látjuk. Jézus ott térdel a tanítványok előtt, és rabszolgaként mossa a lábukat. Kicsivé teszi magát, és így mutatja meg a valódi Isten lényegét. Az az Isten pedig, aki így mutatkozik meg, nem lehet más, mint az alázatos, önfeledő szeretet áradása.

Sőt még tovább kell mennünk. A Jézusban történő isteni önkinyilatkoztatás Jézus kereszthalálában érte el csúcspontját. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13), sőt ellenségeiért. Hiszen Jézus „meghalt a gonoszokért” (Róm 5,6). Milyen az az Isten, akit az ilyen önkiüresítés (kenószisz) nyilatkoztat ki végérvényesen? Nem lehet más Isten, mint az, akinek örök isteni élete is kenószisz, önkiüresítés. Joggal beszélhetünk Kapitány Györggyel az Atya Isten kenósziszáról, önkiüresítéséről. Az Atya önzetlenül kiárasztja magát, és így mintegy üressé lesz. A Fiú pedig szintén üressé teszi magát azáltal, hogy visszaárasztja az isteni létet az Atyába. Az ilyen önkiüresítő, alázatos Istennek (Varillon) tökéletes, felülmúlhatatlan, végérvényes kinyilatkoztatása Jézus a kereszten.

Ezért talán változtatni kellene egy betűt az Adoro te devote kezdetű ismert himnuszban. „In cruce latebat Deitas” (A kereszten rejtőzködött az Istenség), mondja a himnusz. De inkább így kellene mondani: „In cruce patebat Deitas” (A kereszten nyilvánvalóvá lett az Istenség). A szeretetből szenvedő (patiens) Jézusban nyilvánul ki (patet) a velünk együttszenvedő Isten legmélyebb valósága.

Ezt már megsejtette ”rigenész is, amikor azt mondta, hogy inkább mutatkozott Isten képmásának a Fiú, amikor üdvösségünkért kiüresítve önmagát elvállalta a keresztet, mint ha az Istennel való egyenlőségét megőrizni akarván ezt a küldetést visszautasította volna.

Igaz, a kereszthalált követi a feltámadás. Ha ugyanis a szeretet élet, akkor a legnagyobb szeretet nem süllyedhet el véglegesen a halálba, hanem át kell mennie az életbe. De Jézus esetében még a feltámadás is halk és csendes. Nem hengerli le megjelenésével Kaifást és Pilátust. Elég jelet ad arra, hogy lehetővé tegye és megerősítse feltámadásába vetett hitünket, de azt meghagyja hitnek, vagyis személyes, szabad elfogadásnak. Az ilyen mód illik ahhoz az Istenhez, akiben, a Diognétoszhoz írt levél szerint, „nincsen erőszak” (biosz).

8. Feladatunk Isten országának megjelenítése

 Mindebből, Greshake szavaival élve, az következik, hogy a mi feladatunk nem Isten országának „megvalósítása” (herstellen), hanem annak „megjelenítése” (darstellen). Az emberi társadalomban sohasem sikerült és sohasem fog sikerülni a paradicsomi állapot megvalósítása. Sőt a történelem mutatja, hogy azok, akik a földön erőszakkal meg akarták valósítani a paradicsomot, poklot teremtettek.

Még jóhiszemű keresztények is néha abba a tévedésbe esnek, hogy nekik már itt a földön meg kell valósítaniuk Isten országát. Ezért vagy hektikás tevékenységi kényszer alatt élnek, vagy – amikor nem sikerülnek terveik – elkeserednek, és rezignáltan abbahagynak minden próbálkozást.

Ha viszont tudjuk, hogy nekünk a Szentlélek segítségével csak megjelenítenünk kell Isten országát, vagyis – amennyire tőlünk telik – az igazság, igazságosság, szeretet és szabadság szigeteit kell létrehoznunk e világban, akkor békében és eredményesen lehetünk Isten munkatársai. Meg kell tennünk, amit tehetünk, és a többit Istenre kell bíznunk. Mert bármilyen magasra csapnak is a dühöngő hullámok, mindeneket felülmúl az Isten békéje. Róla mondta Szent Bernát: „tranquillus Deus tranquillat omnia”: a nyugodalmas Isten mindennek nyugalmat ad. Ez Istennek az a „nyugalma”, amelyről a Zsidókhoz írt levél beszél (4,1–11), benne végződik csodálatos záróakkordként a világmindenség történelmének bűvöletes kalandja.

9. Az egyház mint kommunió  

A szentháromságos Isten hitéből következnek az Isten népére, az egyházra vonatkozó fontos meglátások is. Ha az Isten szeretetkommunió, és ha az egyház Isten családja, akkor az egyháznak is kommunióvá kell válnia. Az egyház minden tagja legyen alany. Minden helyi egyház legyen alany. Nem az egyformaság és nem a szolgai engedelmesség az egyháziasság ideálja, hanem a harmonikus sokféleség, a „megbékélt különbözőség” (reconciled diversity). Az evangélikus és katolikus egyház által 1999. október 31-én aláírt közös nyilatkozatban találjuk a „megbékélt (kiengesztelődött) különbség” kifejezést. Ez felel meg a katolikus (egyetemes) egyház lényegének. Egy a hit, de virágozzon sokféle teológia. Egy a testvériség, de létezzenek különböző egyházjogi szervezeti formák Egy a remény és szeretet, de viruljanak a különböző lelkiségi irányzatok és mozgalmak.

Kell az egyházban egység, és szükségesek az egység szervei. Kell a pápa, kellenek a püspökök és papok. De ugyanakkor szerezzünk teljes mértékben érvényt a „zsinati (szinodális) elvnek”. Az egyházban az ókortól kezdve tartottak egyetemes zsinatokat, országos zsinatokat, egyházmegyei zsinatokat. Egyre fontosabb szerepet kapnak manapság a gyakorlatban a püspöki karok és ezek konferenciái. A katolikus egyháznak e téren még sok tanulnivalója és tennivalója lenne.

10. Perszonalista társadalom

A társadalomban egymást szokták váltani az individualizmus és kollektivizmus próbálkozásai. A kollektivista kommunizmus csődöt mondott, de tapasztaljuk az individualista kapitalizmus csődjét is.

Ahogy a Szentháromságban nem magasabb rendű az egység, mint a többség, és nem magasabb rendű a többség, mint az egység, úgy az egészséges társadalomban is együtt kell növekednie az egyénnek és a közösségnek. Csak öntudatos, érett, felelősségteljes, művelt és egyetemesen szerető emberek lesznek képesek egymásért élni, dolgozni, egymásnak szolgálni, és így egy boldogabb és testvériesebb társadalom felé haladni.

Tudjuk és tapasztaljuk, hogy ez nehezen megy. De a Szentháromságban hívő ember mégsem esik kétségbe. Hiszen tudja, hogy „nem hiábavaló törekedni az egyetemes testvériségre”, mert Isten megígérte, hogy megvalósul majd „az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országa”, amikor „Krisztus visszaadja az Atyának az örök és egyetemes országot” (GS 39).

11. Válasz a modern valláskritikára

Főképpen a 19. és 20. században felerősödött azoknak a hangja, akik az ember méltóságának állítása végett tagadták Isten létét. Nietzsche, Feuerbach, Freud és társai úgy gondolták, hogy az egy Isten olyan, mint egy elnyomó szuperapa, szuperego, aki alatt csak görnyedni tud az ember. A monoteizmus egyes formái, amelyek az Istent azzal akarják dicsőíteni, hogy az ember méltóságát lekicsinylik, okot adhattak az ilyen kritikákra.

Ha azonban az Isten önátadó szeretetközösség, akkor az ilyen kritikák elvesztik minden alapjukat. „Az élő ember az Isten dicsősége” – mondta már Ireneusz, a 2. századbeli lyoni püspök. Ez az Isten, aki pozitív szerető akarattal teremti meg a világot, nem vonja el az embereket a világban való működéstől, nem is csak kötelességből kívánja meg tőlük a világ művelését, hanem szerető világszolgálatra küldi őket. Ha Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte, akkor nekünk is szeretnünk kell a világot. Persze, nem azt a „világot”, amelyről János levele mondja, hogy „minden, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és a vagyon kevélysége” (1 Jn 2,16) – ezt a világot tényleg nem szabad szeretnünk. De, igenis, szeressük azt a világot, amelyet Isten teremtett, és amelyet gondunkra bízott, hogy munkatársaiként műveljük és fejlesszük.

12. Örök élet a Szentháromsággal

Mit remélhetünk? Ha az ősvalóság monolitikus egység lenne, akkor a keleti vallásoknak lenne igazuk, amelyek az ősvalóságba való beleolvadást tekintik a mindenség végső céljának. De ha az Isten életét és boldogságát az egység és többség szeretetközössége képezi, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Szentírás és az egyház tanítása szerint az örök élet a szentek közössége Istennel és egymással. Hűségesen szeret az Isten. Emberi teremtményeit életének és örömének örök társaivá akarja tenni. Ahogyan most teszi, úgy akkor is minden embernek mondja az Atya a Fiúban és a Szentlélekben: Jó, hogy vagy! Akarom, hogy legyél!

Nem lesz unalmas ez az örök élet, mert – amint Nüsszai Gergely mondja –: „Akkor a szeretett Isten határtalan és kimeríthetetlen szépsége örökkön-örökké újonnan és egyre csodálatosabban jelenik majd meg, és így örökké mozgásban tartja az emberi szívek vágyakozását.”

 Teljes kielégülés és örök vágyakozás: ez reményünk végső célpontja.

Zárszó

A fentiekben 12 pontban igyekeztünk kifejteni a Szentháromság-hit következményeit. Ezzel persze korántsem merítettük ki a témát. Azt azonban talán sikerült megmutatni, hogy a Szentháromságba vetett hitünk sok minden megértésének a kulcsa. Persze távolról sem állítjuk, hogy ezekkel a magyarázatokkal már mindent megértettünk. Isten mindig misztérium marad, és misztérium az ember is, a világ is. Ezért – Greshakét követve – Emeszai Euszebiosz szavaival szeretném zárni fejtegetéseimet: „Finis autem sermonis: religiosa taciturnitas” (Oratio V,32): a beszéd vége az áhítatos csendhallgatás. De ennek a csendnek a hangja a legszebb zene.

FIGYELŐ

Ádám János

MAGYAR JEZSUITÁK
A HARMADIK ÉVEZRED KÜSZÖBÉN

P. Ádám János, a magyar jezsuiták tartományfőnöke, a Faludi Akadémia által rendezett konferenciasorozat keretében előadást tartott Budapesten (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának egyik termében) ezzel a címmel: „Magyar jezsuiták a III. évezred küszöbén.” Elhagyva a jezsuita rend alapításáról és vázlatos történetéről szóló első részt, a következőkben teljes egészében közöljük az elhangzott előadás szövegét.  

Bevezető

Az 1550-ben alapított bécsi jezsuita kollégiumból került ki az első két magyar jezsuita, Hernád Péter és Szántó István. 1561-ben megnyitotta kapuit a nagyszombati kollégium. 1579-ben Báthory István telepítette le a jezsuitákat a kolozsmonostori apátságban, hogy két év múlva megnyílhasson a kolozsvári kollégium, amelynek diákjai között szerepelt a XVII. század valószínűleg leghíresebb magyar jezsuitája: Pázmány Péter. Pázmány később mint esztergomi bíboros létrehozta a Nagyszombati Egyetemet, amelynek jogutódja a mai ELTE.  Magyarországon 1773-ban a jezsuiták  19 középiskolában oktattak. A XVIII. században legalább 700 jezsuita író nevével találkozunk, akik Magyarországon könyvet adtak ki, köztük évente fél tucat magyar nyelvűt is. A század végre az országban 935 jezsuita tevékenykedik, mintegy 50 településen, és számuk dinamikusan növekszik. A magyar rendtagok arányának erőteljes emelkedését jelzi, hogy egy évszázadon keresztül igyekeznek önálló provinciát megteremteni az osztrák udvar ellenkezésével szemben. A magyar jezsuiták egészen a XX. század első évtizedéig  az osztrák rendtartomány keretében dolgoztak.

I. A magyar jezsuita rendtartomány

A magyar rendtartomány 1909-ben lett független. Az önálló rendtartomány gyorsan fejlődött. 1945-ben már 400 tagja volt, akik kilenc templomban, két gimnáziumban és egy lelkigyakorlatos-házban működtek.  Ezekhez járultak még a rendi ifjúság képzésére rendelt intézmények, a budai noviciátus (Manréza) és a szegedi filozófiai és teológiai főiskolák.  Nyolc folyóiratot adtak ki a magyar jezsuiták (A Szív, Magyar Kultúra stb.).  Az egész országra kiterjedő apostoli munkáik közé tartoztak a Mária Kongregációk, a KALOT, a Szívgárda, a Szívtestőrség és a népmissziók.  

Földrajzilag az ország minden részét behálózták a jezsuita települések: Nagykapornak (1859), Kalocsa (1860), Budapest (1886), Pécs (1912), Szeged (1920), Mezőkövesd (1923), Hódmezővásárhely (1936), Kispest (1939), Kaposvár (1948). Magyarországi munkáikon kívül Kínában is vállaltak egy missziós területet.

Elnyomás

Mindennek a virágzó munkának 1950-ben véget vetett a Rákosi- és azt követő korszak. Betiltották a szerzetes rendek működését, elvették házaikat, államosították intézményeiket, és eltiltották őket minden apostoli munkától.  Az elnyomás negyven éve alatt a jezsuiták szétszóratásba kényszerültek. Az itthon maradtak közül 64 jezsuita együttesen 227 évet töltött börtönben vagy internálótáborban, összesen 1067 évre ítélték el őket.  Az elnyomás alatt is azonban a jezsuiták megmaradtak jezsuitának, s tették azt, amit tehettek Isten országának terjesztésére.  A Rendtartomány hőskora, a hűséges kitartás korszaka ez.

    Az akkori elöljárók bölcs intézkedése következtében azonban sok fiatal rendtag szökött külföldre. 1949–50-ben a legtöbb skolasztikus (tanuló rendtag) és a novíciusok egy része kiszökött az országból, hogy külföldön folytathassák megkezdett tanulmányaikat; ez megismétlődött 1956–57-ben. Nagy hálával tartozunk az európai és észak-amerikai jezsuita provinciáknak, amelyek felajánlották vendégszeretetüket, és ösztöndíjat adtak fiataljainknak ezekben az igen nehéz években.  

Külföldi magyar provincia

    Azok, akiknek sikerült kiszökni az országból, alkották  a száműzetésben élő magyar jezsuita provinciát (Sectio secunda) – külön tartományfőnökkel. 1968-ban, amikor a külföldi provincia tartományfőnöke lettem, 162 magyar jezsuita élt külföldön, ezek közül 38-an missziókban; 175-en pedig még Magyarországon éltek. A száműzöttek közül többen Japánba mentek mint misszionáriusok, mások a jezsuita egyetemeken tanítottak Észak- és Dél-Amerikában, megint mások a Vatikáni Rádiónál és más nemzetközi jezsuita intézményeknél Rómában dolgoztak, vagy a menekült magyarok gondját viselték Európa-szerte, Kanadában és másutt a világon. Két folyóiratot és sok könyvet adtak ki magyarul. Kanadában és az USA-ban 7 magyar nemzeti plébánián dolgoztak, egyiket-másikat ők alapították. 1978-ban még noviciátust is nyitottak Torontóban, mely a kanadai magyarok támogatásával egészen 1990-ig működött.

Újrakezdés

    A száműzetésben élő jezsuiták nem fordítottak hátat hazájuknak. A hetvenes évek végétől szisztematikusan kezdték tervezni, hogy milyen apostoli tevékenységet tudnak majd folytatni, ha Magyarország felszabadul. Így nemcsak a noviciátus nyílt meg, hanem a két folyóirat (Szolgálat, A Szív) új profilt kapott, amely lehetővé tette, hogy „hivatalosan” is be lehetett juttatni Magyarországba. Ezeken kívül sok könyvet küldtek Magyarországra, ami nagy segítség volt főképp a papság számára. Magyar Egyházszociológiai Intézetet nyitottak meg Bécsben, hogy tanulmányozza az Egyház helyzetét Magyarországon. Ezen munkák és a külföldön élő magyar jezsuiták rendszeres találkozásai révén megteremtődtek azok a körülmények, amelyek lehetővé tették, hogy egyesek visszatérhettek Magyarországra, mihelyt a politikai helyzet megengedte. A kedvező politikai változásoknak lehetett köszönni, hogy 1991-ben a „két” magyar jezsuita provincia egyesülhetett.

Nehézségek és „kihívások” az újrakezdésnél

1991 óta 25 jezsuita tért vissza Magyarországra, és ez a tény maga erősen befolyásolta a provincia újraszervezését. Az új egyesített provincia első és második elöljárója a külföldről visszatérők közül került ki, és a legtöbb kezdeményezést ezek a hazatérők szervezték meg. Ez természetszerűleg nehézségeket okozott és néhány igazi kihívást. A két csoport (az itthon maradtak és a külföldről visszatértek) hosszú időt töltött két teljesen különböző „világban”, és egészen más kultúrában éltek. Ezeknek újra egymáshoz kellett szokniuk, ami nagyobb zökkenő nélkül meg is történt.  Számolnunk kell azonban azzal a ténnyel is, hogy a középgeneráció teljesen hiányzik a provinciában, és sokáig tart, amíg az új generáció átveheti a munkák zömét. A jezsuita kiképzés átlagban 12 évig tart: két év noviciátus, egy év juniorátus, három év filozófia, minimum egy év gyakorlati munka valamelyik intézetünkben, négy év teológia, egy év lelkiségi teológia és gyakorlat.

Ennek következtében legfontosabb apostoli munkáink egy-egy személytől függnek. Hozzá kell tenni azt is, hogy apostoli munkáink felvállalásában túlléptünk erőnkön. Az „újjászületés” kezdeti mámorában a provincia túl sok munkát és felelősséget vállalt. Ezenfelül annak ellenére, hogy anyagi forrásaink igen szűkösek, legtöbb apostoli vállalkozásainkhoz elkerülhetetlen a provincia pénzügyi segítsége.

A rendtagok száma az egyesített provinciában

1999. november 1-én  138  személy tartozott a magyar rendtartományhoz  (89 pap, 16 segítőtestvér, 23 tanuló rendtag és 10 novícius). Ezek közül 91 él Magyarországon (46 pap, 12 testvér, 23 tanulórendtag, 10 novícius). A 47 még külföldön élő rendtag közül 43 pap, 4 testvér.

Jezsuita házak/intézetek Magyarországon:

1. Budapest, Mária u. 25: rendtartomány-központ, Jézus Szíve-templom, lelkészség, ifjúsági munka

2. Budapest, Radvány u. 16–18:  egyetemi kollégium

3. Budapest, Sodrás u. 13: Faludi Ház.
Ebben a pasaréti házban a következő apostoli művek kaptak otthont:

    A Szív

    Kerkai Intézet, Magyar Egyházszociológiai Intézet

    Távlatok

    Faludi Akadémia,

4. Budapest, Sodrás u. 15: Szt. Imre Ház, a kiképzésben lévő rendtagok állandó lakóhelye

5. Kispest,  Áchim András u. 78: Jézus Szíve-templom és -plébánia

6. Szeged, Dóm tér 3: ideiglenesen a noviciátus

7. Szeged,  Dáni u. 7: Szent József-templom, ifjúsági munka

8. Hódmezővásárhely,  Szent István tér 4.:  Szent István-templom és -plébánia,

9. Dobogókő – Manréza, Fény u. 1: konferenciacentrum és lelkigyakorlatos-ház

10. Miskolc,  Fényi Gyula tér 2–10:  Fényi Gyula Gimnázium, kollégium és templom

11. Püspökszentlászló: életrendező ház fiataloknak

Apostoli munkáink

Tizenegy házunk van. Munkáink a „hagyományos” jezsuita munkák keretébe tartoznak. Eszerint hangsúlyozzuk a nevelést, a lelkigyakorlatokat, a lelkipásztori munkát és a média- (kommunikációs)  apostolságot. Öt templomot vezetünk: Budapest, Kispest, Szeged, Hódmezővásárhely, Miskolc.  A dobogókői Manréza konferenciaközpont és lelkigyakorlatos-ház sok közérdekű rendezvény színhelye. A nevelés területén fő tevékenységünk a miskolci Fényi Gyula Gimnáziumra és internátusra, valamint a budapesti Szent Ignác Egyetemi Kollégiumra összpontosul, míg a Faludi Ferenc Akadémia felnőttek számára szervezett katolikus továbbképzéssel foglalkozik. Az 1960 óta Bécsben működő Magyar Egyházszociológiai Intézet Budapesten is nyitott egy fiókot „Kerkai Jenő Intézet” néven. Az Európai Katolikus Információs Iroda (OCIPE – Office Catholique d’Information et d’Initiative pour l’European) aktívan dolgozik szerte az országban. A médiaapostolságon belül a számkivetésben hosszú éveken át megjelenő SZOLGÁLAT (átalakított) folytatása a TÁVLATOK, a katolikus értelmiség folyóirata;  A SZÍV havilap pedig, amely provinciánk legrégibb munkái közé tartozik, a családok támogatását tűzte ki céljául. Több jezsuita dolgozik a rádiónál és tévénél.

Külföldi munkáink

A magyar jezsuiták egy harmada még mindig külföldön dolgozik magyarok között (még mindig van három plébániánk Kanadában: Hamilton, Montréal, Toronto). Vannak egyetemi tanáraink, és dolgozunk a jezsuita nemzetközi házakban Rómában. (SJ Történelmi Intézet, Vatikáni Rádió).  Új missziós területek nyíltak meg az elmúlt években: két jezsuita pap dolgozik Kárpátalján (Ukrajna), valamint egy pap és egy testvér Bánátban (Szerbia). A gyulafehérvári egyházmegyei szemináriumban egy Erdélyből származó fiatal magyar jezsuita  működik lelkiatyaként.Hivatások és képzés

„Újjászületésünk” ezen első éveiben igen reményteljes látni, hogy szép számmal jelentkeznek hivatások. Novíciusaink Magyarországról, Erdélyből és Vajdaságból jönnek. A noviciátus, saját épület hiányában,  Szegeden, az egyházmegyei szeminárium épületében van. Ezt Gyulay püspök atya nagylelkűségének köszönhetjük, amiért nagyon hálásak vagyunk. Két év után teszik le első fogadalmaikat, majd egy évet töltenek budapesti tanulmányi házunkban, nyelveket tanulnak, hogy külföldi tanulmányaikra felkészüljenek. Mivel képtelenek vagyunk jelenleg filozófiai és teológiai fakultással rendelkezni, skolasztikusaink további tanulmányaikat külföldön folytatják jezsuita intézményeinkben (jelenleg Dublinban, Londonban, Münchenben, Párizsban és Rómában). Hálásak vagyunk a különféle jezsuita provinciáknak, melyek ösztöndíjat és más anyagi segítséget adnak skolasztikusainknak. Enélkül nem tudnánk megfelelő nevelést adni a fiataloknak.

Fiataljaink külföldi képzése sok előnnyel jár: szélesíti látókörüket, lehetővé teszi, hogy megtapasztalják az egyetemes Egyház és Jézus Társaság életét, és részt vegyenek a nemzetközi jezsuita életben. Másrészt azonban negatív hatása is van annak, hogy skolasztikusainknak túl hirtelen a noviciátus után el kell hagyniuk Magyarországot: nem tudnak gyökeret verni a magyar provinciában, és ugyanakkor valamiképpen kulturálisan és még szociálisan is idegenek maradnak a vendéglátó provinciában; ennek súlyos negatív következményei lehetnek pszichológiai és lelki fejlődésükben. Továbbá az is lehetséges, hogy egymástól elszakadnak, és távol maradnak az igen gyorsan változó magyar realitástól, pedig az lesz legtöbbjük számára apostolságuk területe.

Ahhoz, hogy orvosoljuk e helyzetet, a szegedi hittudományi főiskola filozófiai fakultását próbáljuk felerősíteni azzal a reménnyel, hogy pár éven belül fiataljaink Magyarországon tudják majd befejezni filozófiai tanulmányaik első ciklusát.

Reményeink
Szeged

1999. július 1-én visszakaptuk Szegeden az 50 évvel ezelőtt elvett Kálvária sugárút 1. szám alatti volt rendi főiskolánkat, amelyben az elkobzás óta a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Középiskola és Gimnázium működött. Sajnálom, hogy nekik a kiköltözés kelletlenséget okozott, de nekik legalább van hová menniük. A mi esetünk más volt, amikor elűztek bennünket és mindenünket elvették. Szakértők véleménye szerint az épület olyan rossz állapotban van, hogy le kell bontani, s újat és igényeinknek megfelelőt kell építeni. Ez természetesen megnöveli a költségeket. Ebben az épületben helyezzük majd el a noviciátust és a Szegeden tanuló rendtagjainkat. Ugyanitt szeretnénk létrehozni a jezsuita könyvtárat, a jezsuita rendházat és a templomunkkal kapcsolatos lelkipásztori központunkat. Szeretném, hogy ez méltó utóda legyen az elnyomás előtti korszak szegedi jezsuita központjának.

Budapest, Horánszky utca

Pár éven belül szintén visszakapjuk Budapesten a Horánszky utcai államosított épületeinket. Szükségünk van ezekre az épületekre, mert a budapesti Mária utcai rendházunk túl kicsi és zsúfolt, ami nagyon megnehezíti, sőt akadályozza munkánkat. Az elnyomatás előtt ezen épületekben volt a magyar jezsuita provincia központja, P. Bangha működési helye, a Kongregációs Otthon és kápolna, és a magyar jezsuiták egész országra kiható legfontosabb munkáinak központja. Az épületeket 1950-ben vették el tőlünk, és azóta az Állami Közgazdasági Egyetem intézménye lett. Amikor majd visszakapjuk, oda szeretnénk helyezni provinciánk központját, kiadóhivatalainkat, ifjúsági aktivitásaink központját, jezsuita rezidenciánkat, az elektronikus kommunikációs intézményt stb. Ezek az épületek – mint a többi eltulajdonított épület – nagy  javításokra szorulnak. Az elmúlt 50 év alatt az új „tulajdonos”, az állam nagyon keveset költött karbantartásra. Hozzáértők szerint ahhoz, hogy ezeket az épületeket alkalmassá tegyük céljainkra, legkevesebb 4 500 000 dollárra van szükség.

A jövő

A magyar jezsuita rendtartomány története igen viharos. Miután független lett 1909-ben, 40 éven át tudtunk működni. 1949-től kezdve 40 évig volt elnyomatásban. 1989-ben újra kezdtük. Hálásak vagyunk az isteni Gondviselésnek ezért a lehetőségért. Az elkövetkező tíz év azonban nagyon nehéz és kritikus lesz. A régi gárda kihal, vagy legalábbis képtelen lesz munkára, és csak egy maroknyi fiatal testvérünk lesz készen, hogy átvegye a jelenlegi munkákat. Adjon a Mindenható bőségesen hivatásokat, hogy amikor fiataljaink befejezik képzésüket, a magyar jezsuita provincia újra virágozzék embertestvéreink javára és Isten nagyobb dicsőségére.

II. A III. évezred küszöbén

Ahogy a második évezred végéhez és a harmadik évezred küszöbéhez közeledünk, magától értetődik a kérdés: hova, merre tovább? A kereszténység milliók életét érintette személyesen csaknem kétezer éven át – szegényekét és gazdagokét, erősekét és gyöngékét, híresekét és ismeretlenekét. Érdemes tehát röviden megnézni azt a panorámát, amely a harmadik évezredben elénk tárul.

Az új évezred küszöbén II. János Pál, Krisztus földi helytartója ahelyett, hogy az Egyház történelmének dicsőséges eseményeire és babéraira irányítaná az emberiség figyelmét, bűnbánatra és bocsánatkérésre szólítja fel a hívőket. A „Harmadik évezred közeledtével” kezdetű apostoli levelében írja a pápa:  Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bűnének, megemlékezvén mindarról, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztusnak és az Õ evangéliumának lelkületétől, s ahelyett, hogy a hívő élet tanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak . . . Nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, tisztuljanak meg a bűnbánatban a tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívűségtől. „Megbocsátani és bocsánatot kérni”, e mottót örökölte II. János Pál VI. Páltól, és ez lett az ezredévvégi javaslatának jelszava is.

Voltaképpen a pápa már jó néhány évvel ezelőtt megkezdte a lelkiismeret-vizsgálatot, nyilvánosan kijelentve, hol és mikor vétkezett az egyház, letérve az evangéliumi útról. Beszédeiben gyakran utalt  azokra az igazságtalanságokra, amelyeket az egyház elkövetett a századok során a hit nevében a tudománnyal és népekkel szemben, szólt az integrizmus kísértéséről a középkorban, az inkvizícióról, a nők hátrányos megkülönböztetéséről, az erőszakos térítésekről a népek és kontinensek meghódításakor, az egyházak közötti szakadásról, és a vallásháborúkról. A magukat kereszténynek vallók is felelősek azért, hogy sok mai ember úgy él, mintha Isten nem volna.

Mi magyarok államiságunk és kereszténységünk millenniumát ünnepeljük. Nekünk mint magyar egyháznak és mint egyéneknek, de az egész nemzetnek is szól a lelkiismeret-vizsgálatra való felhívás. Fölösleges siránkoznunk társadalmunk romlottságán, az antiszociális viselkedésen, a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás és a legátfogóbb értelemben vett erőszak elharapódzásán, a családok széthullásán, a válások gyakoriságán s az ebből származó sebzett gyerekek egyre növekvő számán, népességünk fogyásán, a munkaerkölcs hanyatlásán, az adócsalás és mindennemű korrupció elharapódzásán, ha legalább a saját életünkben nem teszünk radikális lépéseket ezen állapot megváltoztatásra. Önmagunkat is felelősnek kell tartanunk ugyanis a terjedő vallástalanságért, amiatt, hogy „saját vallásos, erkölcsi és társadalmi életünk fogyatkozásai következtében” (GS 19) nem tudtuk megmutatni Isten igazi arcát.

A jezsuitáknak, mint egyéneknek és mint közösségnek, szintén el kell ismerniük bűnös voltukat, amely gyengítette apostoli munkájuk eredményét, amelyre Krisztus küldetésében vállalkoztak. A sok közül csak néhány pontját említem annak a bűnvallomásnak, amelyet a 34. általános rendgyűlés tett:

 Nem ismertük fel mindig, hogy a szabadság evangéliumának hirdetésénél nincs helye a támadásnak és a kényszernek. Különösen fontos ez a felismerés oly kultúrák esetében, melyek hatalmasabb erők manipulációi által sebezhetők. Ma elismerjük tévedéseinket:

– Sokszor elősegítettük éppen azoknak az embereknek az elidegenülését, akiket szolgálni akartunk.  

– Gyakran jezsuita hithirdetők nem illeszkedtek bele a kultúra szívébe, hanem megmaradtak idegen jelenlétnek.

– Küldetésünkben nem fedeztük fel az emberiség kincseit: más kultúrák értékét, mélységét és transzcendenciáját, melyek a Szentlélek működését mutatják.

– Néha az elitréteg sajátos „magaskultúrájának” fogtuk a pártját, és figyelmen kívül hagytuk a szegények kultúráját, sőt néha passzivitásunk által pusztulni engedtük a közösségeket vagy bennszülött kultúrájukat.

Hadd adjak még egy bűnvallomást az imént felsorolthoz, amelyet közel 50 évvel ezelőtt írt le az akkori magyar jezsuita tartományfőnök, a megboldogult P. Csávossy Elemér:

Hibánk volt a múltban, ft. Atyák és k. Testvérek, hogy mi katolikusok, az egyháziakat és szerzeteseket sem véve ki, főleg gyakorlatban nem, és sok esetben egyáltalán nem értettük meg a kor és Isten szavát, mely egyrészt a pápák (XIII. Leó és XI. Pius) nyilatkozataiban, másrészt az első világháborút követő társadalmi felfordulásokban oly világosan szólt hozzánk, és ennek következtében az ún. keresztény korszakot annak nagy szégyenére és presztízsvesztésére elkereszténytelenítettük azzal, hogy keresztény cégér alatt nemegyszer kereszténytelenséget árultunk, főleg a szociális kérdés tekintetében. Azokat, akik szavukat a kor követelményei mellett és a pápai nyilatkozatok értelmében felemelték, nem egyszer demagógiával, forradalmi szellemmel vádoltuk, és működésüket vagy lehetetlenné tettük, vagy legalábbis nagy részben megakadályoztuk. Ez nemegyszer rövidlátásból, máskor meg félelemből és emberi tekintetből, de, sajnos, olykor még érdekből is történt. A kapzsiság és kényelemszeretet sokakat visszatartott, hogy a pápák és a kor által követelt reformokat végrehajtsák. Így elértük azt, hogy a legszegényebbek szakadtak el a szegény Krisztustól. Egy akkori igazságügy-miniszter, aki azóta a változott körülmények áldozata lett, nem restellte kijelenteni egy, a szociális téren működő atyánkra célozva: „Ha nem tekinteném a Páter személyét, azonnal lecsukatnám.” Egy bankember meg rémülten jegyezte meg egy ily tárgyú beszéd után: „Mi lesz velünk, ha már a papok is ilyeneket hirdetnek?!” (1950. március 19.)

A bűnök megvallása és megbánása azonban nem elég. A lehetőség szerint jóvá is kell tenni azokat, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy a jövőben elkerüljük azokat.

A Jézus Társasága életében fordulópontnak számít a 34. általános rendgyűlés, amely 1995. január 5-től március 22-ig tartott. Ezen a rendgyűlésen az összegyűlt rendi képviselők feladata az volt, hogy előkészítsék a Társaságot a III. évezredre, s az idők jeleit olvasva, körvonalazzák azokat a feladatokat, amelyek a Társaságra a 21. században várnak. Az általános rendgyűlés négy pontban jelölte meg a jezsuitákra váró, aprópénzre váltandó feladatokat: A hit szolgálata – az igazságosság előmozdítása  – az evangélium inkulturált hirdetése – és a más hagyományokkal való dialógus. Ez a négy pont a magyar jezsuiták számára is irányadó, és egyben a múlt hibáinak és mulasztásainak jóvátételére is szolgál. Szeretném, hogy röviden mind a négy pontot kifejteni, és megmutatni a jezsuiták hozzáállását.

A hit szolgálata

Mit jelent a gyakorlatban a hit szolgálata? Tanúságtétel az élő Istenről, arról az Istenről, aki nemcsak a világ teremtője, gondviselő Atyja, hanem a Megváltója is, aki Jézus Krisztusban emberré lett, hogy Isten életében részesítse az embert, hogy őt az örök élet örökösévé tegye. Jézus Szentlelke által  ma is a világban, az Egyházban, az emberek szívében működik, hogy az egyes embert s az egész emberiséget az emberi kiteljesedés útján vezesse. A tanúságtételhez hozzátartozik a hit szóbeli megvallása, de a megélt hitből táplálkozó élet is.  Az Istenbe vetett hitnek vannak ugyanis kikerülhetetlen szociális dimenziói. Ugyanis ez a hit arról szól, hogy miképpen viszonyulnak az emberek egymáshoz és miképpen kell rendezni az emberi társadalmat. A hitélet  komolyságának nem a templomba járók száma a legjobb mércéje. Bár elvárható lenne, hogy akik templomba járnak, emberségesebb emberek legyenek, sajnos, ez nincs minden esetben így. Templomba lehet ugyanis nagyon önző okokból is járni. A hitélet valódisága és mértéke a hétköznapokban történő, Istenhez való hívő odafordulásban, emberszeretetben, megértésben, megbocsátásban, segítőkészségben, igazságosságban, becsületességben, egyszerű emberi tisztességben nyilvánul meg. Meg kell vallanunk, hogy sokszor még azok is, akik értelmükkel hisznek, szívükben istentelennek bizonyulnak. S ez talán a modern ateizmus legsúlyosabb oka. A jezsuiták hitszolgálata tehát az egész emberi személy javát szolgáló „integrális evangelizáció” kell legyen.

Az igazságosság előmozdítása

Ez elvezet bennünket küldetésünk második dimenziójához, az igazság előmozdításához. Amikor a jezsuiták igazságosságról beszélnek, nem politikai megfontolások indítják őket. A mi igazságosságszemléletünk bensőséges kapcsolatban áll hitünkkel. Mélyen gyökeredzik a Szentírásban, az egyházi hagyományban és Szent Ignác-i örökségünkben.

Előző általános rendgyűlések felhívták figyelmünket a szociális, gazdasági és politikai rendekben történő strukturális változásokra irányuló erőfeszítésre, mint az igazságosság előmozdításának fontos dimenziójára. Sürgették  azt is, hogy dolgozzunk erőszakmentesen a békéért és a kiengesztelődésért; hogy dolgozzunk a faji, vallási, nemi, etnikai okokból vagy társadalmi osztályhoz való tartozásból származó hátrányos megkülönböztetések megszüntetésén; hogy küzdjünk az egyre növekvő szegénység és éhínség ellen, látván azt, hogy az anyagi jólét egyre inkább egyes csoportok kiváltsága.

Ezekhez csatlakozik az emberi  jogok és a népek jogainak védelme. Kell, hogy a jezsuita rend mint nemzetközi apostoli testület a fenti jogok támogatásában együttműködjék a szolidaritást előmozdító egyéb közösségekkel.

A rendgyűlés sürgeti továbbá az „élet kultúrájának” ápolását. Isten ajándékát, az emberi életet tiszteletben kell tartanunk kezdetétől természetes végéig. Egyre inkább szembesülünk egy „halálkultúrával”, mely előmozdítja a magzatelhajtást, az öngyilkosságot és az eutanáziát; mely problémák megoldási eszközeként használja a háborút, a terrorizmust, az erőszakot és a halálbüntetést; mely kábítószerekkel él, és elfordítja arcát az éhség, az AIDS és a szegénység emberi drámájától .

A társadalom peremére szorultak, a menekült hontalanok és a nők egyenjogúságának ügye sem kerülte el a rendgyűlés figyelmét.

Persze ez nem teszi mindenki előtt népszerűvé az igazságosság érdekében felszólaló és dolgozó jezsuitákat. Most van tíz esztendeje annak, hogy 1989. november 16-án hat jezsuita rendtársamat El Salvadorban meggyilkoltak. A jezsuiták nem tartoztak a gerillák közé, azonban hosszú éveken keresztül működtek mint olyan értelmiségi csoport, melynek célja az igazságosság előmozdítása Salvadorban és a szegények segítése a nyomorúságukból való kilábalásban. Ez a hadsereg számára elegendő volt ahhoz, hogy a jezsuitákat nagyon veszélyes emberekként tartsák számon, s ezért ki is végezték őket. Erre az eseményre reflektálva mondta el rendfőnökünk a következő történetet: Lehetőségem nyílt őket meglátogatni néhány hónappal azelőtt, hogy megölték őket. Elég sokat beszélgettünk. Említettem a latin-amerikai jezsuita iskolákban tanuló diákok szüleinek ismétlődő kérdését: „Atya, miért nem olyanok a mai jezsuiták, mint a régi jezsuiták? Ma oly sokan közülük kommunisták, marxisták vagy baloldaliak.” Felvetettem tehát a kérdést a Közép-Amerikai Egyetem jezsuitáival való találkozón is. Azt mondtam: „Úgy tűnik, hogy Önök mind marxisták vagy kommunisták.” Csak mosolyogtak mindnyájan. P. Ellacuría, az egyetem elnöke azt mondta: „Ön valóban azt hiszi, hogy életünket adnánk Marx Károlyért és az elméleteiért? Mi Jézus társai vagyunk, és ez az életünk titka.” Majd hozzáfűzte P. Generális: Azt kell mondanom, hogy nem lepődtem meg a gyilkosságokon. De valóban hiszem, hogy ha visszatekintünk a történetre, látjuk, hogy ami történt, annak forrása, ösztönzője, ereje nem a politika, sem nem egy ideológia, hanem valóban az élő evangélium volt. Olyan emberek voltak itt, akik Urunk evangéliumát valóságként vették, és Urunkhoz hasonlóan a szegények védelmében emelték fel a szavukat. Egyáltalán nem politikai vagy ideológiai okokból cselekedtek így; megértették, hogy nem nevezheti magát az ember kereszténynek, második Krisztusnak, ha nem osztja Krisztus szegények iránti szerető figyelmességét. Azonban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy Latin-Amerika vértanúi mások, mint az egyháztörténelem többi vértanúi. Az Egyház kezdetén pogány császárok áldozatai voltak. A mi időnkben a kommunista országokban ateisták gyilkolták meg őket. Ami drámai: Latin-Amerikában a vértanúkat keresztény testvéreik kínozták. Magukat kereszténynek nevező és annak valló emberek kezétől lettek vértanúk. Azonban függetlenül attól, hogy kiknek a  kezei között szenvednek a vértanúk, a vértanúság megtartja jelentését: odaadod az életedet másvalakiért. Nemcsak azt jelenti ez, hogy az ember a másikat felebarátjává teszi, mint ahogy az Úr kérte az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, nemcsak bizonyos dolgokat ad a másiknak, hanem elmegy addig a pontig, hogy a legtöbbet – az életét – adja másokért. Pontosan ezt tette az Úr is.

Korunkban az embertelenég a társadalom rákfenéjévé vált.  Meggyőződésem az, hogy ha emberséges világban akarunk élni, nemcsak a politikai és gazdasági  rendszernek, hanem az ember szívének is meg kell változnia.  Marx végzetes tévedése az volt, hogy a magántulajdon eltörlésével akarta megváltoztatni az emberi szívet. Azt hitte, hogy ha nincs magántulajdon, az ember önzetlen, szolidáris lesz. Tévedését fényesen illusztrálta hazánkban az elmúlt évtizedek történelme. Erőszakkal, politikai, rendőri vagy katonai hatalommal,  puskával nem lehet igazságos társadalmat építeni. Ki vigyáz a rendőrökre, a katonákra és a hatalmon lévőkre? És ha  valaki vigyázna is  rájuk, quis custodit custodes, ki őrzi az őröket?  Szilárd meggyőződésem, hogy az emberi szívet csak Jézus gyógyító érintése tudja megváltozatni. Tanításának megélése és az ő hitből való, feltételek nélküli elfogadása tesz majd bennünket képessé arra, hogy egy igazságosabb és testvériesebb világot teremtsünk Isten nagy családjának és magyar népének.  A mi elsődleges feladatunk az, hogy Jézus örömhírét hirdessük, és a tőlünk telhető legjobban előkészítsük az emberek szívét annak az örömhírnek befogadására. Az egyének életrendezésének leghatásosabb módját a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok vezetésében látom.

Az evangélium inkulturált hirdetése

Küldetésünk harmadik dimenziója az evangélium inkulturált hirdetése.  „Kultúra” jelenti azt a módot, ahogy egy embercsoport él, gondolkodik, érez, szervezkedik, ünnepel és osztozkodik életében. Minden kultúra értékrendeken, értelmezéseken és világnézeteken alapszik, melyeket a nyelvezet, gesztusok, szimbólumok, szertartások és stílusok fejeznek ki láthatóan.  Az elmúlt években az Egyház ezt a témát figyelmének egyik központjává tette.  VI. Pál pápa írta, hogy „az evangélium és a kultúra közötti szakadás kétségkívül korunk tragédiája”.                      .

Az inkulturáció problémája két síkon jelentkezik: a nem nyugati kultúrák síkján és nyugati, kereszténység utáni kultúrákban.

1) A kereszténység általában elválaszthatatlanul kötődik a nyugati kultúrához, mellyel szemben az ettől különböző kultúrák bizalmatlanok. A rendgyűlés éppen ezért hangsúlyozza, hogy el kell ismernünk a kultúrák létjogosultságát és különbözőségét, és azt, hogy kulturális csoportok jogosan hangoztatják örökségük értékeit. Tisztelnünk kell önállításukat, és kreatív módon kell együttműködnünk velük. Minden munkánkban el kell ismernünk, hogy Isten kinyilatkoztatásának üdvhozó tevékenysége már jelen van minden kultúrában, és hogy Isten fogja azt teljességre vezetni.

Ez nem csupán apostolkodási stratégia, melyre pragmatikus módon jöttünk volna rá, hanem abból a mély hitből fakadó meggyőződésnek kifejezése, hogy az Isten Igéjének minden kultúrában meg kell testesülnie. Az evangélium inkulturációja azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy az Isten Igéje kifejtse erejét az emberek életében, anélkül, hogy egyidejűleg rájuk kényszerítenénk idegen kulturális tényezőket, melyek megnehezítenék számukra Isten Igéjének igazi befogadását.

2) Az inkulturáció feladata azonban egy másik síkra is kiterjed. A mai szekularizált kultúra, mely részben az Egyházzal szembeszállva fejlődött ki, gyakran kizárja elfogadott értékei köréből a vallásos hitet. Ennek következtében néhány kultúra, melyeket hajdan a keresztény hit alakított, változó mértékben elfordult a kereszténységtől, és olyan életformát fogadott el, mely peremre szorítja a keresztény értékeket. Gyakran megtörténik, hogy az emberek a vallásos hitet megosztottságokhoz és társadalmi szakadásokhoz vezető tényezőnek tekintik, melyből az emberiség már kinőtt, és ezért elvetik azt. Számos kortársunk nem tekinti az Egyházat az emberi problémák hitelt érdemlő magyarázójának. Sokan azt hiszik, hogy már kinőttek a kereszténységből és minden más vallásos elkötelezettségből. Egyes kultúrákban annyira hajlamosak  az emberek a vallási hitnek a privát és személyes szférára való korlátozására, sőt arra, hogy azt furcsa különcségnek tartsák, hogy nehéz  elérni azt, hogy az evangélium „éltesse, irányítsa és egyesítse” a mai szekularizált kultúrát. Látjuk, hogy számos kortársunk véleménye szerint sem a keresztény hit, sem semmiféle más vallásos hit nem tesz jót az emberiségnek.

Ebben a helyzetben az egyetlen eredményes kiindulópont az, hogy egy szekularizált és kritikus kultúrában keresztények és nem hívők közös élményükön belül kezdenek gondolkodni tisztelettel és barátian.  Engedjék meg, hogy ennek illusztrálására Timothy Radcliffe domonkos magister generalis hozzászólásából idézzek, amely a nemrég befejeződött európai püspöki szinóduson hangzott el. (Vö. Távlatok 46,536–537.) Jézus magatartásáról beszélt a csalódott emmauszi tanítványokkal szemben, aki reményvesztetten elhagyták Jeruzsálemet, mert nem látták a feltámadt Jézust. Íme Radcliffe atya szavai: Jézus a menekülő tanítványok mellé szegődik. Lukács evangélista számára Jeruzsálem elhagyása a kétségbeesés megnyilvánulása. Csalódottak és kiábrándultak, ahogy ma is sokan az egyházban. Jézus nem állja útjukat, nem rántja vissza őket. Velük megy az úton, elfogadja invitálásukat, belép házukba, eszik kenyerükből. Ezzel véget ér a hittől való menekülésük. — Hogy meggyőző tekintélyünk legyen, ahhoz nekünk is az emberek mellé kell szegődnünk útjukon, be kell lépnünk félelmeikbe, el kell szenvednünk csalódásaikat, kérdéseiket, kudarcaikat és kétségeiket. Gyakran beszélünk az emberekkel: nőkkel, szegényekkel és bevándorlókkal, elváltakkal, abortuszt végzettekkel, börtönben ülőkkel, AIDS-esekkel, homoszexuálisokkal, drogosokkal. Krisztusról mondott szavainknak azonban mindaddig nem lesz igazi tekintélye, amíg bizonyos értelemben nem adunk mi tekintélyt az ő tapasztalatuknak, be nem lépünk házukba, el nem fogadjuk invitálásukat, meg nem tanuljuk nyelvezetüket, nem eszünk kenyerükből, nem fogadjuk el tőlük azt, ami tőlük telik. Ez veszélyes vállalkozás. Mások félreértik, és azzal vádolnak majd bennünket, hogy korpa közé keveredtünk. De olyan precedens van erre, aki miatt megéri.

A rendgyűlés figyelmezteti a jezsuitákat , hogy nem tudunk másokkal beszélni, ha az általunk használt vallásos nyelvezet teljesen idegen számukra: a szolgálatunkban felhasznált teológia nem hagyhatja figyelmen kívül a modern kritikus kérdések szemszögét, melyek a mi  életünk keretét is képezik. Csak ha a saját Isten-élményünket és Isten-felfogásunkat értelmesen tudjuk megfogalmazni, mondhatunk korunk agnosztikusainak olyasmit, ami értelmesnek tűnik.

A más hagyományokkal való dialógus

Végül vessünk egy pillantást a jezsuita rend küldetésének negyedik dimenziójára, a más hagyományokkal való dialógusra.

Ma több mint 6 milliárd ember él a Földön. Van közöttük férfi és nő; néhány gazdag és sok szegény; sárga bőrű, barna bőrű, fekete bőrű, fehér bőrű; vannak békében élők, és vannak harcban állók; különböző vallásokhoz tartoznak: közel két milliárd keresztény, egy milliárd muzulmán, 777 millió hindu,  341 millió buddhista, 128 millió új vallási mozgalmakhoz tartozó, közel 100 millió a bennszülött vallások követője, 14 millió zsidó vallású, és valamivel több mint egy milliárd a vallás nélküliek száma. Egy olyan világban, ahol a katolikusok az összlakosság 20%-ánál is kevesebben vannak, feltétlenül szükséges, hogy együttműködjünk másokkal a közös célok elérésének érdekében.

Éppen ezért, az általános rendgyűlés buzdít minden jezsuitát, hogy lépjen túl minden előítéleten és elfogultságon, legyen az akár történelmi, akár kulturális, akár társadalmi, akár teológiai előítélet, és teljes szívből működjék együtt minden jóakaratú emberrel a béke, igazságosság, összhang, emberi jogok és az Isten egész teremtett világa iránti tisztelet előmozdításában.

Ezt a feladatot különösképpen a vallásosan elkötelezett emberekkel vagy egyetemes értékek iránt nyílt transzcendenciaérzékkel rendelkező emberekkel folytatott dialógussal kell végeznünk.

Meg kell jegyeznünk, hogy a vallások közötti dialógus és az evangélium hirdetése nem egymással ellenkező tevékenységek, mintha az egyik helyettesíthetné a másikat. Mindkettő az Egyház  evangelizáló küldetésének egy-egy eleme. A dialógus a más emberekben  működő Isten misztériumát keresi. A hithirdetés pedig tanúságot tesz és közli Isten misztériumát úgy, ahogy az megnyilvánult nekünk Krisztusban. A más vallások híveivel való lelki találkozás segít bennünket, hogy felfedezzük keresztény hitünk mélyebb dimenzióit és Istennek e világban való üdvözítő jelenlétének tágabb látóköreit. „A dialógus az Egyház-levésnek új módja” – mondta VI. Pál pápa.  A hithirdetés által mások találkoznak az irgalmas Istennel Jézus életében, halálában és feltámadásában, kinek Lelke az élet minden területén újjáteremtést hoz létre.

A rendgyűlés hangsúlyozza, hogy a más vallásúakkal való hiteles dialógus folytatására szükséges, hogy mi jezsuiták elmélyítsük saját keresztény hitünket és elkötelezettségünket. Hiszen valóságos dialógus csak az önazonosságukban gyökerezettek között jöhet létre.  Már csak ezért is a jezsuitáknak alapos filozófiai és teológiai megalapozásra van szüksége, mely különösképpen Jézus Krisztus személyét és misztériumát helyezi a központba.

Befejezés

Így látják a jezsuiták a rájuk váró feladatokat a III. évezred küszöbén. Szembeszökően emberfeletti feladat ez, és ezért a jezsuiták elsősorban nem saját erőfeszítésükben, hanem Isten kiáradó Lelkének erejében bizakodnak.

Ezek után röviden körvonalazhatjuk a harmadik évezred jezsuitájának, hogy úgy mondjam, arcvonásait.

A fentebb említett kihívások miatt minden jezsuitának teljes mértékben az imádság emberévé kell válnia. Az állandó személyes kapcsolat az Istennel, ami az ima célja, elengedhetetlen feltétele a jezsuita életnek. A jezsuitának Jézustól érintett embernek kell lennie, aki elsajátítja Jézus érzelmeit, az emberekhez való fordulását, az azokhoz való odahajlását. Volt rendfőnökünket,  P. Pedro Arrupét idézem: „A retorika minden szabályát felrúgva engedjétek meg, hogy újból hangsúlyozzam: több személyes imára, mély és hosszas imára van szükség, és tudnunk kell ugyanakkor azt is, hogy hogyan osszuk meg azt egymással. Megtérés, kiértékelés, megkülönböztetés és apostoli elkötelezettség, mind mind lehetetlenek ima nélkül.” (AR XVII [1978] 555.)

A jezsuita a szerzetesi fogadalmaktól meghatározott egyéni és közösségi életmódjának jelként kell világítania. A túlvilágra irányuló értékeket hordozó fogadalmak jelzik ugyanis, hogy ez az élet nem az utolsó számára. A fogadalmak alapvető tanúságot tesznek az emberi életről, mivel kétségbe vonják a jelent, és az „eszkhaton” várása közben élő és látható bizonyítékai annak, hogy Isten az egyedüli Isten.

S végül, a ma és a jövő jezsuitájának alapvető változáson kell keresztülmennie. A múltban a jezsuiták arról voltak híresek, hogy harcoltak az igazságért, hogy elsöpörjék az „ellenséget”: a „világhódító kereszténység” katonái voltak. Ma és a jövőben a jezsuitának a dialógus emberének kell lennie, aki átérzi, hogy minden emberhez, az úgynevezett „ellenséghez” is küldetése van, mert Jézus Krisztus minden emberért meghalt. A világhódító jelző rosszul áll ma egy jezsuitának. Inkább a világot szolgáló, vagy még inkább az embertársat szolgáló jelző kötelező a ma és a jövő jezsuitája számára; hiszen annak társa,  Aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Õ szolgáljon másoknak.

xxxxA pápa Egyiptomban

Ferencz Antal

GAZDASÁG  ÉS  EGÉSZSÉG:
KONFERENCIA  A  VATIKÁNBAN

A Római Katolikus Egyház történelme során mindig igen nagy figyelmet fordított a betegek gyógyítására, ápolására, gondozására, a rászorulók ellátására. Voltak az európai történelemnek olyan hosszú évszázadai, amikor a betegek és az elesettek kizárólag egyházi intézményekben részesülhettek intézményesen gyógykezelésben, gondozásban.

Az Anyaszentegyház ma is megkülönböztetett figyelemmel fordul a betegek, az elesettek, a rászorulók gondjai, az egészségügyi ellátás egésze felé. Erre kötelezi az Egyházat a Szentírás, hiszen az Újszövetségben feljegyzett csodák jelentős részét alkotják Jézus csodálatos gyógyításai, és a gyógyítás hatalmával az apostolokat is felruházta az Üdvözítő. Jézus Krisztus és az apostolok gyógyító cselekedetei alapján tekintette az Egyház kötelességének minden korban a betegek gyógyítását, ápolását, gondozását, a szegények megsegítését. Ez a segítség ma  elsősorban a betegek és a gondozottak számára nyújtott lelki segítséget jelenti, az egészségügyben kifejtett pasztorációt, de ennek lényeges eleme az az egészségügyi ellátási intézményrendszer is, amelyben a lelki segítségre szükség van.

A Vatikánban a Pápai Egészségügyi Tanács (Pontificium Consilium Pro Pastorali Valetudinis Cura) 1999. november 18–20. között rendezte meg XIV. Nemzetközi Konferenciáját, amelynek a témája a Gazdaság és Egészség volt. A konferencia 589 résztvevője az öt földrész 60 országából érkezett. Ezen összeállítás szerzője a Konferencia vendégeként, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ajánlására vehetett részt ezen a világméretű összejövetelen.

A konferencia előadói és résztvevői kimagasló felkészültségű és tapasztalatú, az egészségért tenni akaró világiak, valamint az egészségügy és az egészségügyi pasztorális segítség területén tevékenykedők voltak. Egészségügyi miniszterek (Olaszország, Spanyolország, Mexikó, Argentína) vagy személyes képviselőik, világszervezetek (Egészségügyi Világszervezet – WHO –, Egyházak Világtanácsa, Ápolási Dolgozók Világszervezete) elnökei vagy vezető tisztségviselői, más világvallások (protestantizmus, judaizmus, iszlám, hinduizmus) képviselői, egyetemi tanárok, bíborosok, püspökök, és számos ország katolikus püspöki konferenciájának tagjai vagy kiküldöttei voltak a konferencia résztvevői, előadói, üléselnökei.

A konferenciának két fő témája volt. Az első a gazdaság és egészség mai helyzete, amelyet közgazdasági, szociális, politikai, kulturális vallási és teológiai szempontból vizsgáltak az előadók. A második fő téma a cselekvésre irányult, a javak keresztényi megosztására.

A mai egészségügyi gazdasági világhelyzet

Az egészségügy gazdaságának egészére világviszonylatban a kettéosztottság jellemző. A kettéosztottságot a gazdagság és a szegénység jelenti. A világ mintegy 1/6-ában jelentősek az egészségre fordítható összegek (átlagosan 2000 belga frank/fő/év), a világ 5/6 részében alig több mint a semmi az egészségre fordítható éves összeg (25 belga frank/fő/év). A szegény országokban tapasztalható az a jelenség, hogy a nyomorgó többség mellett van egy nagyon szűk réteg, amelynek gazdagsága nem marad el a gazdag országok gazdagaiétól. Itthon talán sok olvasó számára meglepő, de Magyarország a világ országainak ahhoz az 1/6-ához tartozik, amelyekben átlagosan viszonylag magas az egészségügyi ellátásra fordítható összeg. Még meglepőbb, hogy nincs olyan ország, sem a gazdagabbak, sem a nagyon szegények között, ahol az egészségügyi ellátás ne küzdene hatalmas gondokkal.

Az egészségügyi gazdasági problémák egyik legérdekesebb áttekintését G. Alleyne, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) pánamerikai elnöke nyújtotta. Összefoglalta a világon legelterjedtebb, legmeghatározóbb módon érvényesülő egészségügyi gazdasági rendszereket. Ezeknek a rendszereknek a következő jellemzőkkel kell(ene) rendelkezniük: igazságos, mindenki számára hozzáférhető; meg kellene felelniük a lakosság elvárásainak; a problémákat felismerőnek és érthető formában közlőnek kellene lenniük; és a folyamatos reform állapotában kellene lenniük, ami a körülményekhez való folyamatos alkalmazkodást jelentené. Az egészségügyi gazdasági rendszernek van financiális, ellátási, kulturális és informatikai része.  Az ilyen rendszer fő céljai: a betegségek megelőzése; a gyógyítás és ápolás; a fájdalom sikeres, hatékony csillapítása; az idő előtti halálozás elkerülése; az élet természetes végén az emberi méltóságra az élet utolsó percéig tisztelettel tekintő életvég biztosítása.

Az egészségügyi rendszer a szociális rendszer része, még azon országokban is, ahol az általános hiedelem alapján a saját igények alapján „vásárolják meg” az egészségügyi  szolgáltatásokat (pl. az Egyesült Államok). Európában a bismarcki ellátási modell és változatai terjedtek el, Angliában a Lord Beveridge nevéhez fűződő modell volt az egészségügyi gazdaság alapja. A Szovjetunióban és a volt szocialista országokban a költségvetésből finanszírozott, általános hozzáférési lehetőségű modellt vezettek be. Ez nagyon tiszteletreméltó alapelveken nyugodott, de – mint az előadó kritikusan rámutatott – a mindenki által felismerhető és statisztikai adatokkal jellemezhető eredményessége igen rossz volt.

A WHO képviselője hangsúlyozta, hogy a Világszervezet a leghatározottabban ellenezné, ha az egyes országok kormányai el kívánnák hárítani maguktól az egészségügyi ellátás iránti felelősséget. A Világszervezet nem tartja elképzelhetőnek és elfogadhatónak, ha a kormányok másra (pl. privatizált egészségügyre) kívánnák áthárítani az egészségügyi ellátás működtetését és az ellátási kötelezettséget. Egy hozzászólásra válaszolva azt is kiemelte, hogy igen éles különbséget kell tenni az egészségügyben a tényleges szükségletek és az igények között. A szakma és a társadalom által elismert szükségletek ellátása az egészségügyi ellátás feladata, a nem az igazi, tehát nem a tényleges gyógyítási és betegségmegelőzési szükségleteken alapuló igények kielégítése azonban nem jelentheti sehol és soha az egészségügyi ellátórendszer feladatát.

Az egészségügyi miniszterek és más felelős egészségügyi döntéshozók a gyakorlati kérdéseket emelték ki első helyen. Hangsúlyozták, hogy az emberi élet értéke anyagiakban nem fejezhető ki, de az egészségügyi ellátásnak költségei vannak, és ezek biztosítása sokszor jelentős nehézségekbe ütközhet.

Az argentin egészségügyi miniszter nagy formátumú előadást tartott a gazdaság és egészség kérdéséről. A problémákat két koncentrikus körön ábrázolta. A középpontban az „egészség az egyén számára” elv áll; e köré rajzolható fel az első körív, amelyen a következő feltételek találhatók: az egészséges egyének; egészséges családok, kisközösségek; egészséges társadalom; egészséges környezet. Ezeket veszi körül egy második kör, amelynek ívét az alábbi realitások alkotják: a gazdasági-társadalmi hagyomány; a migráció; a betegség kockázatát jelentő magatartás; az urbanizáció; az erkölcsi értékrendben tapasztalható zűrzavar; a népességi mutatók; az egészség már eddig is ismert és új veszélyforrásai; az élelem és a biztonság hiánya; a környezeti veszélyforrások; és a bioszféra pusztulása. Számos fontos problémára rámutatott, olyan – kevéssé ismert – tényekre is, mint pl. az, hogy a gyógyszerkutatások 90%-át olyan projektek teszik ki, amelyek a gazdag, hatalmas fizetőképességű országok egészségügye igényeinek kielégítésére szolgálnak, és elenyésző az a kutatási és  fejlesztési összeg és kapacitás, amely a szegény országok lakosságának egészségügyi ellátását javíthatná az ezen országokban tömeges betegségek gyógyítására szolgáló új, az eddigieknél jóval hatékonyabb  készítményekkel.

Az argentin betegjogi képviselő azokat a lehetőségeket vizsgálta, hogy mivel lehet a gazdasági rendszer hátrányos hatásaitól megóvni a lakosságot. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai globalizációs szemléletben a globalizáció – ami elsősorban pénzügyi globalizációt jelent –  legfőbb haszonélvezői mindent gazdasági problémaként igyekeznek feltüntetni. Az emberi élet és az  egészség esetében ez távolról sincs így: az egészségnek biológiai, pszichikai és társadalmi jegyei egyaránt vannak, és ezek nem választhatók el egymástól, és nem redukálhatók pusztán gazdasági, és különösen nem gazdaságossági problémákra. Érintette a szolidaritás, az etika és a minőség kérdését, és kitért a keresztény etikára is, az élet princípiumára, az emberi életre mint legfontosabb méltóságra, és arra, hogy a finanszírozás elvét az emberi élet méltósága alá kell rendelni. Nem fogadható el, hogy az egészség kevesek privilégiuma legyen csupán.

A privatizációt nem tartotta egyik előadó sem alkalmasnak az egészségügy problémáinak a megoldására, egyoldalúsága miatt: a privatizáció növeli az egészségügyi ellátás költségeit, és csupán a lakosság tehetősebb, szűk rétegének nyújt megfelelő ellátást, a rászorultak nagyobb részének nem.

Az egészségügyi ellátás kérdése a katolikus, a keresztény
és a nem keresztény vallások szemléletében

Új megvilágításban jelent meg a gazdaság és az egészség kérdése a vallási szempontok fényében.

Angelini bíboros olyan alapvető megállapításokat tett, hogy a mai világhelyzet nem igazságos. Kritikusan megjegyezte, hogy a mai leggazdagabb, hitelező országok többsége keresztényi beállítottságú, és őket felelősség terheli a világban tapasztalható egyre nagyobb anyagi különbségekért. Kiemelte, hogy a beteg ember, az emberi élet, az egészség nem termék, és azt is hangsúlyozta, hogy az orvosi és egészségügyi tevékenység nem foglalkozás, hanem hivatás és küldetés. Utóbbi arra is vonatkozik, hogy ez nem csupán az orvosokra és a betegekkel közvetlenül foglalkozókra érvényes, hanem mindenkire, aki az egészségügyben és az egészségügyért dolgozik: a betegellátókra éppúgy, mint a műszaki és gazdasági tevékenységet folyatatókra.

Tettamanzi bíboros a betegségeknek és a gyógyításoknak a Szentírásban megtalálható példáival kezdte az egészség és gazdaság kérdésének kifejtését. A mai egoista-individualista szemlélet számára olyan fontos intelmekkel folytatta, hogy a profitnak lehet pozitív jellege, ha jóra fordítják. A vállalkozás is lehet az emberi közösség szolgálója. Ezen megállapításainak összefoglaló gondolata, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság van az emberért. Nem tekinti veszteségnek, amit a mai pénzügyi szemlélet tragikus veszteségnek lát, a rászorultak támogatását, az önmagukról gondoskodni nem képesekről való gondoskodást. A vallás tanítása szerint ugyanis az ember értéke nem az, amije van, hanem aki ő, mint személy. Élesen bírálta az egoista individualizmust és az egyenlősdibe torkolló szocialista kollektivizmust. A globalizációt csak akkor tekinti értéknek, ha az a globális szolidaritás lehetőségének is a megvalósítója. Elutasítandó a globalizáció, ha az csupán a kevesek hasznát szolgálja.

Egy másik kitűnő előadás a mai közfelfogás szerinti rosszat és a mai ember félelmeit elemezte. A közfelfogás rossznak tekinti sok vonatkozásban az emberi életet magát. Rossznak tekinti ma már az esetek többségében a születendő élet elfogadását is. Az élet velejárójának tekinti az egzisztenciális depressziót. A mai ember fél a gyermektől. Fél a betegségtől, fél a fájdalomtól, és fél a szenvedéstől. És fél az öregedéstől.

A Vallás, gazdaság és egészség c. előadás felhívta a figyelmet arra, hogy az ember mint személy és mint közösségi lény jelenik meg a valóságban. Ebből következően adódik, hogy a vallási és a gazdasági szükségletek keresztezhetik egymást. Így a vallás és az egészség nem két különválasztható kérdés, mert az egészség és az üdvösség iránti jogos igény együtt jár. A mai propaganda és médiamanipulálás elmosni igyekszik a különbséget a test és a lélek, a férfi és a nő, az egyén és a közösség között. Ennek a törekvésnek a leghatározottabban ellen kell állni, a mesterséges egybemosások helyett minden létformának értékét kell helyreállítani és kibontakoztatni. A gyógyítás parancsa a személyt kell, hogy a középpontba állítsa, és fenn kell tartani az élő társadalmat a pusztulás felé haladó közösségben.

A judaizmus felfogását Piattelli rabbi és teológus professzor ismertette. Ez a felfogás három pilléren nyugszik: a tanuláson, a kultúrán,  illetve kultuszon, és a jó szándékú cselekvésen. A tanulás a Szentírás tanulmányozását jelenti, a kultúra az Isten számára kedves és Isten tiszteletére irányuló cselekedeteket, a jó szándékú cselekvés pedig a másik ember megsegítését. A rendkívül érdekes előadásnak két különösen aktuális megállapítása volt. Az egyik, hogy az ismertetett felfogás szerint azt a munkát, amit nem fizetnek meg kellően, azt a munkát magát is, és annak végzőjét  is  értéktelennek tekintik, semmibe veszik. Így van ez a megfelelően meg nem fizetett orvos és egészségügyi dolgozó esetében is. A másik, hogy amennyiben valamilyen különösen költséges gyógyító eljárásra két betegnek lenne szüksége, de csupán az egyik részesülhet belőle, azt ne az egészségügy döntse el semmilyen formában, hogy melyik betegnél alkalmazzák, és melyiknél ne, hanem döntse el a társadalom vagy a kormányzat, amely megszabja az egészségügyi ellátás működési kereteit.

Az iszlám felfogás szerint, amelyet a jordániai Al-Sharif Kamel doktor, a Nemzetközi  Iszlám Tanács titkára ismertetett,  a gazdagság Istené, az ember csupán használhatja. Megtisztító cselekedet a szegények céljára szolgáló adakozás. A segély ugyanakkor nem a nyugati világ gyakorlata szerinti, ellenszolgáltatás nélküli szociális segély, hanem a segélyt valamilyen ellenszolgáltatás, valamilyen tiszteletreméltó, illetve közhasznú cselekvés végzése szerint nyújtja. Kiemelten említi a korrupció elleni harcot, és azt, hogy az államnak, a társadalomnak meg kell védenie a közösséget a fertőzésektől, a járványoktól, a betegségektől.

A hinduizmus felfogásáról dr. T. Hedge szólt. Röviden ismertette a hinduizmus vallási felfogásának leglényegesebb alapelveit, a hinduizmus betegségfelfogását, és azokat az életmódajánlásokat, amelyek elősegítik az egészséget.

A protestáns szellemiség fényében a kérdést E. Moran nővér tárgyalta, az Egyházak Világtanácsának egyik vezető munkatársa. Előadása a mai globalizálódó világban jelentkező új kihívásokról szólt, és hogy a keresztyéni értékrend és gondoskodó szellemiség milyen konfliktusokba kerül az egészségért felelős kormányokkal. Előadásának egyik fő gondolata az volt, hogy a gyógyítás messze több, mint az orvostudomány.

A vallási szempontokat figyelembe vevő előadásokban az egészség jelentősége teljes mélységében tárult fel. Nem csupán az egészségügyi ellátás gazdasági oldala, mint ahogyan a mai világban az egészségügyi döntéshozók részéről sokszor csupán ez látszik a központi kérdésnek, sem pusztán a betegség orvosbiológiai oldala, amire a szakma kívánja gyakran a kérdést redukálni. A vallási szempontokra is kiterjedő szemlélet a személy teljességére, tehát teljes értékére és Isten képmására való teremtettségére, a perszonális, szubszidiáris és szolidáris szempontokra is tekintettel elemzi a gazdaság és egészség kérdéseit.

II. János Pál pápa beszéde a konferencia résztvevőihez

II. János Pál pápa november 19-én fogadta a konferencia résztvevőit, és beszédet intézett hozzájuk. Nagyra értékelte, hogy az egybegyűltek a gazdaság és egészség kérdését történelmi távlataiban és az Egyház szociális tanításának fényében tárgyalták, ökumenikus és vallások közötti konstruktív párbeszéd keretében.

Elismeréssel szólt arról, hogy a konferencia tanulságaiból cselekvési szándék született a gazdaság és egészség problematikájának minden szintjén: gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális és vallási szinten egyaránt. A szentatya részletesen elemezte, hogy kik azok ma a világban, akiket különösen nagy mértékben fenyeget az a veszély, hogy kiszoruljanak a gazdaság, a tudomány, a technika és az orvostudomány fejlődésének javaiból. Nem tartja elfogadhatónak, hogy legyenek olyanok a világban, akik ebből a fejlődésből és ezekből a javakból nem részesedhetnek.

II. János Pál pápa szükségesnek látja, hogy az egészségre másképpen tekintsünk, mint eddig. Ennek az egészségfelfogásnak olyan emberképen kell alapulnia, amely a személyt az őt a teljes integritásában megillető tiszteleten alapul, kiindulva a legbetegebbektől és a legszegényebbektől.

Fájdalommal szólt arról, hogy nemhogy csökkenne, hanem növekedőben van a különbség a gazdagok és szegények között. Ugyanakkor bizakodó is, hogy növekszik az egymástól való kölcsönös függésnek és a szolidaritás jelentőségének a felismerése. A keresztényeknek különösen kiemelkedő feladatuk és hivatásuk, hogy a jótékonyságot gyakorolják.

Beszéde végén a szentatya felhívással fordult a kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez, hogy a gazdaság és az egészség problémáinak szembenállásakor kizárólag a közjó keresése vezérelje döntéseiket. Ugyanekkora súllyal fordult a gyógyszeripar felé, hogy ne kizárólag a gazdasági haszonra irányuljon tevékenysége, hanem legyen érzékeny az emberi értékek iránt is, segítsen a társadalombiztosítással nem rendelkező szegények gyógyításában, és kísérelje meg a közreműködést az egyes világrészek közötti különbségek csökkentésében vagy megszüntetésében.

A gazdaság és az egészség problémái megoldásának egyik
lehetséges útja: a javak keresztényi megosztása

A konferencia foglalkozott a gyakorlati tennivalók kérdésével is. Ide tartozik, hogy az egészségügyi ellátásnak minden szinten korszerűnek kell lennie. A teendők jelentős részét ugyanakkor a felsorolt problémák elkerülése,  illetve megoldása jelenti. Ebben kiemelkedő jelentőségű a javak keresztényi megosztása, a jótékonyság, a karitász, a segélynyújtás emberi és szereteti  oldala, mert az anyagi támogatás vagy a segítség nyújtása szeretet nélkül nem elég. Szeretet nélkül nem biztosítható már a gyógyítás sem, az ápoláshoz, gondozáshoz, a gondoskodáshoz szeretet nélkül nem lehet közeledni, a vigasznyújtás pedig elképzelhetetlen a rászoruló iránti szeretet nélkül. Igen fontos, hogy a pénz és az anyagiak kérdését ne tekintsük elsődlegesnek, de ugyanilyen fontos, hogy a tényleges szükségleteket elkülönítsük a spontán vagy a gerjesztett igényektől, amelyek kielégítése – különösen, ha az igény erkölcsileg is kifogásolható beavatkozásokat jelent – nem tekinthető közösségi feladatnak, közterhet jelentő kiadásnak. Nem fogadható el, hogy pénzügyi döntéshozóké legyen az egészség kérdésében a döntés joga, de – természetesen – a felesleges kiadások kerülendők.

A mai nehézségek egyik legfőbb forrása, hogy sem a széles közvélemény, de még a kellően fel nem készült hívő emberek sincsenek kellően tudatában annak, hogy mit is jelentenek valójában a keresztény és a vallási értékek. Még sok hívő is kritika nélkül elfogadja, hogy a legfőbb célt az anyagi javak birtoklása jelenti. Még hívők körében is viszonylag kevesen vannak azok, akik az anyagiakban nem célt, hanem eszközt látnak. Olyan eszközt, amely az Isten képmására alkotott ember javát és üdvösségét hivatott szolgálni. Ez a szemlélet ma világszerte hiányzik a kormányzatokból, az egészségügyi finanszírozókból, sajnos az egészségügyi „szolgáltatókból”, sőt, még az egészségügyi ellátásra rászorulókból is.

A szolidaritás, a szubszidiaritás, az etika és a minőség kérdése egyaránt fontos a betegek és rászorulók ellátásában. A keresztény etika az emberi életet tartja a legfontosabb emberi méltóságnak, és a finanszírozás elvét az emberi méltóság elvének kell alárendelni.  

A konferencia tanulságai
a hazai egészségügyi ellátás számára

A konferencia a magyar egészségügy számára is jelentős tanulságokkal szolgál. Ezek közül talán a legfontosabbak az alábbiak.

 1)  Az állam nem „hátrálhat ki” az egészségügyi ellátás iránti felelősség és kötelezettségek területéről;

(A hazai egészségpolitika fel-felbukkanó törekvése az állami feladatvállalás elhárítása, és átadása a magánszolgáltatók és magánbiztosítók kezébe. Ez még sehol nem járt elfogadható eredménnyel a lakosság nagyobbik része számára.)

2) A privatizáció nem oldja meg a rászorulók egészségügyi ellátásának kérdését: a gazdagoknak biztosít megfelelő ellátást, a szegényeknek nem; a lakosságot és az egészségügyet két részre szakítja: gazdagokra és szegényekre;

(Magyarországon nem csupán privatizációs kezdeményezések vannak – megítélésem szerint helyesen a gyógyszertárak és az alapellátás terén –, de létezik egy igen komolyan bírálható formája is a privatizációs törekvéseknek, az úgynevezett „funkcionális privatizáció”, ami valójában lehetővé teszi egyes helyeken,  illetve egyes szakterületeken, hogy a főfoglalkozásban ellátandó feladatokat „funkcionálisan privatizált” formában, külön szerződés és külön finanszírozás keretében végezze el ugyanazon intézeten belül a szakterület, mintegy elkülönülve a gyógyintézet egészétől. Hasonlóan kétes értékű a közkórházak és más egészségügyi és gyógyászati ellátások privatizálására időnként fel-felbukkanó szándék is. Itt a privatizáció alapjaiban veszélyeztetné ezen ellátási formák közszolgálatiságát, egyenlő hozzáférhetőségét.)

3)  Az egészségügyben éles különbséget kell tenni a szükségletek és az igények között. A szükségletek (betegségek orvoslása) ellátására törekedni kell. Az igények (pl. kozmetikai beavatkozások, sportolói vagy más, az egészséget is veszélyeztető teljesítménynövelés, „fiatalító kúrák” stb.) kielégítése viszont sem erkölcsileg nem fogadható el, nem hozható fel indok ezek közfinanszírozására sem.

(A hazai egészségügyi ellátásban is igen erős a törekvés az igények kielégítésére a szükséges ellátás terhére.)

4) Az egészségügyi ellátás nem csupán biológiai szintű ellátást jelent. Az     egészségügyi ellátás

    – gyógyítson, ahol a betegség gyógyítható;

    – nyújtson gyógykezelést, ahol a betegség vagy a fogyatékosság nem gyógyítható, de a gyógykezelés, az ápolás vagy a gondozás mérsékli a fájdalmat, a szenvedést, és lassítja a betegség előrehaladását;

    – nyújtson vigaszt, ahol a gyógyításnak nincs meg a lehetősége, és a gyógykezelés is kevésre képes.

(A mai modern szemléletben a gyógyítás lehetőségeit intenzíven alkalmazzák és keresik – sajnos inkább csupán a gazdagabb országokban; a gyógykezelés, ápolás, gondozás iránt már nem nagy az érdeklődés költségessége miatt; a vigasznyújtás pedig  a pénzügyi szemléletű egészségügyi irányítás és a finanszírozók számára kezelhetetlen és értelmezhetetlen kérdés.)

 5) A gyógyszeripar és a gyógyszer-kereskedelem furcsa visszássága, hogy a fizetőképes kereslet szerint irányítja termelését és fejlesztéseit. Így pl. a trópusi betegségek vagy az időseket sújtó betegségek gyógyítására szolgáló gyógyszerek kutatása terén alig mutatkozik aktivitás, mert az érintettek fizetőképessége minimális, más gyógyszerek vagy gyógyszertári készítmények (nyugtató szerek, álmatlanság elleni szerek, étvágycsökkentők, fogamzásgátló szerek, koleszterinszintet csökkentő szerek stb.) fejlesztése és termelése viszont hatalmas mértékben növekszik, mert ezeket a gazdag országokban élők fogyasztják, az ott élők képesek ezeknek a készítményeknek a  megvásárlására.

Az sem hagyható említés nélkül, hogy a gyógyszerköltségek nagyobb részét a társadalombiztosítás,  illetve a költségvetés finanszírozza, kisebb részét a kényszerhelyzetben lévő lakosság. Ugyanakkor központi dogma, hogy a gyógyszeripar profitorientált. Vannak azonban már fejlett országok is, ahol méltányos egyezséget igyekszik kötni az egészségügyi kormányzat és a gyógyszeripar, hogy a jelentős nyereség elfogadható hányadát megossza a legrászorultabbakkal. Ilyen minden résztvevő számára elfogadható, méltányos lépéseket hazánkban is érdemes lenne megfontolni.

  6) Az egészségügy teljes körű úgynevezett „teljesítményfinanszírozására” való törekvés pénzügyi „ihletésű”, szakmai és ellátási képtelenség. Helyesnek mondható, ha bizonyos teljesítményelemek beépülnek az egészségügyi finanszírozásba, de az, hogy egy szolgáltató rendszert, az egészségügyi ellátást teljes egészében egy termelési rendszer elvén működtessenek,  az  vagy súlyos gondolkodási hiba, vagy holmi teljesen az egészségügyi ellátástól idegen érdekek szolgálatát jelenti. Hazai viszonyok között is gondosan fel kell mérni, hogy melyek az egészségügy azon területei, ahol érdemes foglalkozni a teljesítményfinanszírozás valamilyen (a jelenleginél sokkal ésszerűbb) formájával, és hol kell egyszerűen elhagyni a lidércnyomásos teljesítményelvet, hogy jobb, ésszerűbb és költségkímélőbb ellátás legyen biztosítható minden rászorult számára. (Ne feledjük: a teljesítményfinanszírozás a teljesítmény hajszolására ösztönöz, és ez a hajsza az ellátás és a reális szükségletek egyre távolodó szétválásához is elvezethet, de ahhoz is, hogy máshol jelenik meg a teljesítmény, mint ahol a tényleges szükség jelentkezik, vagy megjelenik a – finoman fogalmazva – látszatteljesítmény megjelenítésének a szándéka vagy gyakorlata – hogy a teljesítményfinanszírozás csapdáinak csupán némelyikére utaljunk.)

Összegzésül annyi mondható el, hogy a konferencia az egész világ számára jelentős üzenetet hordoz. A keresztényi szemlélet terjedése számos probléma megoldásává válhatna azzal, hogy a gazdasági hasznot nem célnak, hanem az emberek javára szolgáló eszköznek tekinti. Hogy a gazdagabb országok feladata a szegényebb országok megsegítése, ha azok önerőből nem képesek humanitárius feladataik ellátására. Hogy a mai korban az egészségügyi ellátás minden országban végső soron kormányzati felelősség, ami tovább már nem hárítható át másra. Hogy az egészségügyi ellátás minden körülmények között az életet szolgálja, de nem csupán orvosi ellátást jelent, és hogy igazán humánus ellátás nem képzelhető el másként, mint hogy az ember a legszegényebbekben, a legbetegebbekben is Isten képmását lássa, tisztelje és szeresse.

ifj. Kavin Ferenc

TÍZ  RENDSZERVÁLTOZTATÓ  ESZTENDÕ

A rendszerváltoztatás óta egyetlen kormánynak sem volt még akkora esélye a folytatásra, mint a jelenleginek – állapíthatjuk meg az első szabad választások tizedik évfordulójához és az Orbán-kormány első ciklusának félidejéhez közeledve. Ez azonban nemcsak a Fidesz vezette polgári kormány érdeme, hanem az egész ország tízéves böjtjének, verejtékes munkájának, és a baloldal folyamatos gyengülésének az eredménye.

Helytálló a Fidesz politikusainak értékelése: emelkedő országban élünk. Mindenképpen igaz ez az ország gazdaságát és a családok többségének anyagi helyzetét tekintve; s ha kisebb mértékben is, de érzékelhető javulás tapasztalható a társadalom morális állapotában és a közgondolkodásban is. Ezzel nem akarom az erkölcscsőszök táborát szaporítani, és „viperák fajzatának” minősíteni ellenségeimet, szomszédaimat, barátaimat, családtagjaimat, és – kimondva, kimondatlanul – saját magamat. Mert Dsida Jenő szavaival élve – s ezt szoktam idézni a radikális szólamokra fogékony ismerőseimnek –: „Mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak bélyeges fegyencek. . .” Sok mindent lehet a magyar társadalom szemére vetni az elmúlt tíz évből, de egyoldalúság volna, ha közben elfelejtenének azokat az emelkedett pillanatokat, amikor szolidaritásból, embertársi szeretetből példát adott az ország lakossága. Említhetnénk a ‘89-es romániai forradalom idején történteket, de az utóbbi időből a kárpátaljai árvíz károsultjainak megsegítését is ki lehetne emelni.

S noha a tíz év alatt történt számos olyan esemény is, amelyek nem dagasztják éppen a honfiúi kebleket, ezeket cseppet sem lehet meglepőnek vagy kiábrándítónak nevezni. A kommunizmus sokkal nehezebb örökséget hagyott ránk, mint szomszédainkra, s nem annyira gazdasági értelemben – noha kevesen tudják, hogy az egy főre jutó adósság mértéke lényegesen magasabb volt nálunk mint bármely más egykori szocialista országban, beleértve Romániát is! –, hanem elsősorban a lelkekben végzett pusztítást tekintve. Liberalizmust hirdető barátainktól gyakran hallhattuk az abortusz-szabályozás vagy a büntetőtörvénykönyv szigorításának terveivel kapcsolatban, hogy a teljes tiltás nem hozza meg a kívánt eredményt. S ez az érvelés nem is alaptalan – mégha az egyoldalúság elkerülésére rögtön hozzá is kell tenni, hogy bizonyos alapvető normákat jogszabályi szinten is föl kell állítani, mert különben végképp elszakad a jog az igazságtól, a törvényesség az erkölcsösségtől. Az ember számára fogyaszthatalan kommunista ateizmust éppen azért tudták velünk megetetni, mert a nyugati fogyasztói szemlélet „sodójával” leöntve tálalták. Ma már keresve is alig lehet ebben az országban olyan embert találni, aki komolyan venné az elméleti materializmust, legfeljebb az abból következő magatartásformák élnek tovább, sőt egyesültek a fogyasztói társadalmak minden jót az anyagi javakban kereső mentalitásával. Lehet, hogy csak anekdota annak a püspöknek az esete, aki mielőtt szétosztotta volna vagyonát a rászorulóknak, szándékát azzal indokolta, hogy üres gyomorral csak káromkodni lehet, de imádkozni nem; nos ezt a jelenséget mi is tapasztalhattuk. A rendszerváltozással szükségszerűen együttjáró, de nem abból, hanem éppen az előző időszak önfelfaló politikájából eredő gazdasági gondok ugyanis felnagyították és a valóságosnál lényegesen erősebbnek, gyakoribbnak mutatták a köztünk élő önzést, az individualizmus és a „kaparj, kurta, neked is jut” életberendezkedést. Ez a világszemlélet már csaknem eurokonform volt, így képviselői természetesnek tartották, hogy az első szabad választásokkal kikaparták nekik a gesztenyét, vagyis alanyi jogként jár nekik a nyugati társadalmak jóléte is. Csakhogy a gazdaság szerkezete összeomlóban volt, teljesítőképessége pedig csak azért nem volt zuhanórepülésben, mert nem volt honnan lezuhannia.

Az első szabadon választott kormány

Antall József azért utasított el mindenféle történelmi párhuzamot, például a spanyol átalakulással, a Moncloa-paktummal, mert mint hangsúlyozta, a világtörténelemben egyedülálló feladat részesei vagyunk; párhuzamosan kell átalakítani a politikai rendszert és a gazdasági szerkezetet. Ez a páratlan és ma már egyértelműen sikeresnek minősíthető kísérlet mindenképpen a néhai miniszterelnök nevéhez fűződik. Noha Antall József „kamikáze kormánya” hamar elveszítette népszerűségét és magára maradt, mindez nem csökkenti érdemeit. Már halálakor sem tudtam egyetérteni azokkal a véleményekkel, hogy a mű, amelyet elkezdett, félbeszakadt. Amit végzett, inkább hasonlított a diófaültetéshez: a feladatot elvégezte, de még gondozni, ápolni kell, hogy gyümölcseit a következő generációk élvezhessék. Mert az első szabadon választott kormány következetesen átalakította a politikai intézményrendszert és a gazdaság szerkezetét, s csaknem maradéktalanul végrehajtotta az ehhez elengedhetetlen műveleteket. Nem tudott persze mindent befejezni, maradt például a privatizációból utódaira is, de a folyamat visszafordíthatatlannak bizonyult, és bár eredményén lehetett rontani, de végzetesen tönkretenni nem.

Igaz, elmaradt a „független szakértők” által jósolt háromszámjegyű infláció, de kevesek kivételével szinte mindenkinek csökkent az életszínvonala, fájdalmasan sokan kerültek munka nélkül az utcára, és a csődbejutott, veszteséget halmozó cégeket felszámolták. Eközben a munkanélküliség, az államadósság, az államháztartási hiány és az infláció adatai alapján például Csehországot hazánk elé sorolták. (A cseh gazdaság egyébként eleve óriási előnnyel indult.) Csakhogy mikorra mi túlestünk az átalakítások nehezén, náluk akkor pukkant ki a luftballon: kiderült, hogy jószerivel még hozzá se láttak a gazdaság átalakításához. Azért volt olyan minimális a munkanélküliség, mert a veszteséges vállalatok továbbra is hiányt termeltek, szinte hozzá sem fogtak a privatizációhoz, s ha tudták is késleltetni, de ez egyenesen vezetett a bekövetkező válságos napokhoz.

Magyarországon eközben az új gazdasági rendszer kialakításakor nemcsak az Európában már bevált vagy éppen túlhaladott modelleket alkalmazták, hanem számos új szabályozás már a jövő problémáira, például a globalizáció kihívásaira is választ adott, így még az Európai Unió államaiban is újdonságnak számított.

A baloldal válsága

Horn Gyulára az 1994-es választásokon senki sem szavazott. Szelektív memóriára utal, hogy Kovács László pártelnök az elmúlt hetekben szemére vetette a kormánypártoknak, hogy még nem nevezték meg államfőjelöltjüket a köztársasági elnök hónapok múlva esedékes megválasztására, miközben saját pártja 1994-ben csak jóval a választási győzelem után jelentette be, hogy Horn Gyula lesz a miniszterelnök. Akkor a választás hivatalos eredményeinek bejelentése utáni napokban a Magyar Távirati Irodánál dolgozó egyik kollégával kötöttem fogadást arról, ki lesz Magyarország miniszterelnöke 1994–98 között. Õ akkor még mindig arról álmodozott, hogy „hazahozzák a Németh Mikit”. Ezt a trükköt a szocialisták azóta többször is bedobták, az utóbbi egy-másfél évben folyamatosan lebegtetik, de egyre kevesebb sikerrel. Persze lehet, hogy Németh Miklós nevének időről időre történő felvetésével nem csupán az a cél, hogy az utolsó állampárti miniszterelnök nimbuszával gyűjtsenek szavazatokat, hanem a párton belüli egykori és esetleges jövőbeli vetélytársai is így akarják az ő népszerűségét letörni.

De mire is szavazott 1994-ben a választók többsége?

Közhelyszámba megy, hogy elsősorban a gazdasági átalakulással járó terheket, szenvedéseket utasították el. Antall József elismertségének utóbbi években tapasztalható növekedése – amelyet már a főpolgármester is szeretne saját céljaira kiaknázni – mutatja, hogy a társadalom azóta felismerte: ezt az árat mindenképpen meg kellett fizetni szabadságunkért és az ország felemelkedéséért. De tagadhatatlan, hogy sokan mondtak igent az MSZP ügyesen kitalált választási taktikájára is, amely szavakkal, és még inkább gesztusokkal, nosztalgiát ébresztett a Kádár-korszak látszólagos biztonsága és viszonylagos jóléte iránt. Ennek a politikai praktikának akár szimbóluma is lehetne egy kiló kenyér, melyet a ’94-es kampány során jelképesen 3,60-ért osztogattak, valóságos ára viszont kormányzásuk negyedik évére átlépte a 100 forintot. Négy év bőven elég volt arra, hogy a választók rájöjjenek: vágyaikból semmi sem teljesült. Nem hozták haza „Németh Mikit”, a ‘70-es évek ólmelege helyett jött a Bokros-csomag, s a szociális érzékenység gyakorlati érvényesülése helyett széles rétegek számára a szabad lecsúszás lehetősége maradt. Támogatásra csak a már leszakadt, lumpenizálódó csoportok és a javarészében történelmileg is a szocialistákhoz kötődő újgazdagok számíthattak.

Ugyanakkor a Horn-kormány javára írandó, hogy nem próbálkoztak a történelem visszafordításával, nem akasztották meg azokat a folyamatokat, melyeket elődeik elindítottak, legfeljebb megpróbálták azokat átalakítani úgy, hogy saját maguk, illetve az általuk preferált csoportok hasznára kamatozzanak. A Bokros-csomagnak sem az volt a baja, hogy egyáltalán létezett, sőt az éppen uralkodó gazdaságfilozófia szerint (amit Kádár Béla professzor csikágói iskolának nevez) elkerülhetetlenül szükséges volt. Alapvető hibája abban állt, hogy széles társadalmi rétegektől, a családoktól, vett el, s nem csak pénzt, hanem megbecsülést és jövőt is, úgyhogy értékelhető bevétel ebből nem származott.

A Magyar Szocialista Párt elnevezésből négy évi kormányzás után csak a párt szó maradt hiteles. Az MSZP alkalmatlan a szociális gondokra érzékeny és azokat megoldani képes politikai erő szerepére, s nem túl meggyőző európaisága és nemzeti jellege sem. Ez persze nem jelenti, hogy tagjai, illetve parlamenti képviselői között nincs nemzeti elkötelezettségű, a szociális igazságtalanságokat őszintén felszámolni akaró európai gondolkodású politikus; de az bizonyos, hogy nem ők szabják meg a párt politikájának irányvonalát, s csak epizodistái lehetnek a baloldali törekvéseknek.

De van az MSZP-nek egy fiatal, pragmatikusan gondolkodó szárnya is. Õk többnyire sikeres üzletemberek, s célirányos gondolkodásuk miatt számukra csaknem mindegy, milyen ideológia vezeti a pártot mindaddig, amíg gazdasági elképzeléseiket valóra tudják váltani. Gondolkodásmódjuk alapján ők jelentik a hidat az SZDSZ-hez.

Molnár Gyula, a párt fiatal tehetséges politikusa és ambiciózus alelnöke is pontosan érzi, hogy az MSZP politikájában már csak a taktika dominál, és hiányzik belőle a tartalom. A közelmúltban napvilágot látott dolgozatában ezért kijelenti: szükséges megerősíteni a párt nemzeti jellegét, továbbá a szociáldemokrata elveket egy nemzeti programmal ötvözni.

A múlt végleges eltörlése nem sikerült azoknak, akik hajdan oly lelkesen énekelték az erről szóló dalt. Nem is csoda, hiszen a számítógépen viszonylag egyszerűen meg lehet nyomni a „reset” gombot, de még a legmodernebb komputer sem alkalmas arra, hogy szelektáljon: ezt megtartom, mert ez hasznot hajt, ezt az adatot azonban nyomtalanul elveszítem, mert ez kellemetlen lehet. Végzetes tévedésnek bizonyult a társadalomban végbemenő bonyolult és árnyalt folyamatokat összetéveszteni a számítógép rendkívül gyors, ám éppen ilyen primitív igen-nem elven alapuló működési elvével. Így aztán a polgárok többsége valahányszor azt hallja, hogy „erópunió”, mindannyiszor felrémlik bennük, hogy ugyanezen politikusoknak még a legkisebb moszkvai elvtárs nevének kiejtésével sem voltak nehézségeik. Vagy amikor azt látják, hogy a külügyminiszter nem egy önálló elképzelésekkel rendelkező államférfi, akinek lételeme az európai politikai stílus, hanem inkább egy a házi feladatot szorgalmasan bemagoló eminens kisdiákot látnak a képernyőn, akkor bizony óhatatlanul is eszükbe jut, hogy nem is olyan régen még a marxista-leninista leckéket is ilyen folyékonyan fújták.

Molnár Gyula belső használatra szánt tanulmányában meg is nyomja a vészcsengőt mondván: „szükség van arra, hogy az MSZP más pártok és társadalmi szervezetek felé is nyisson, mert megtörténhet, hogy a baloldal összes ereje sem lesz elég a választási győzelemhez.”

Hová tűnt az SZDSZ és az MDF?

Az első szabad választások két legnagyobb pártja összeroskadt, mint a hó az első tavaszi széltől. Az SZDSZ radikális antikommunizmusát ma már a MIÉP használja, míg végsőkig liberális gazdaságpolitikáját hozományként az MSZP-re erőltette. Hogy ehhez mekkora kényszert kellett alkalmazniuk, arról azóta is vita van a két párt között. Mára egyetlen nyuszijuk maradt a szabaddemokratáknak, amit hogy a porondon maradhassanak, menetrendszerűen elővarázsolnak a kalapból: Demszky Gábor főpolgármester. Egyébként semmi meglepő nincs abban, hogy az antikommunizmusát mint fehérneműt lecserélő balliberális párt európai társaihoz hasonlóan néhány százalékosra olvadt, valószínűsíthető azonban, hogy a főpolgármester és kiváló propagandistái nélkül még ezt a néhány százalékot is fölemésztette volna az MSZP-vel kötött koalíció. Sokszor beigazolódott népi tapasztalat, hogy nincs kényelmetlenebb, mint a megunt, de makacsul ragaszkodó szerető. Így jártak a szabaddemokraták is. Kuncze Gábor frakcióvezető január végén arról beszélt, hogy „már másfél éve próbálunk leválni az MSZP-ről”, Molnár Gyula viszont a már említett tanulmányában leszögezi, hogy „az SZDSZ-t továbbra is stratégiai szövetségesként kell kezelni”. A szabaddemokraták leválási szándéknak őszinteségét egyébként megkérdőjelezi az a szinte szó szerint megegyező kritika, amellyel Orbán Viktor miniszterelnök február 3-ai, a Vigadóban elmondott országértékelő beszédét illette a két párt elnöke. Eszerint abban nem volt jövőkép, pozitívuma viszont, hogy gyűlölködés sem csendült ki belőle. Lehet, hogy tévedek, de mintha előre megbeszélt és utólag már nem módosítható véleményt fogalmazott volna meg Kovács László és Magyar Bálint. A miniszterelnöki beszédnek ugyanis a legegyszerűbb emberek számára is érthető mondata a jövőképre vonatkozott: „mindenkinek lehessen három gyereke, három szobája és négy kereke.”

Az MDF válságát közvetlenül az 1994-es súlyos választási vereség, illetve az azt követő bűnbakkeresés, hamuszórás és ruhaszaggatás váltotta ki. Valójában azonban a választási vereség hatására régi feszültségek elevenedtek meg: Sokan nem tudták megbocsátani, hogy Antall József az egykori népi-balos mozgalomból európai jobbközép pártot faragott, illetve ha megbocsátották is, ha eszükkel belátták is, hogy így volt az ország és az MDF számára is a legjobb, lelkük mélyén visszasírták a „régi szép mozgalmi időket”. A választási vereség után ők lettek a párt hangadói – ebben az időszakban, az ott dolgozó alkalmazottak elmondása szerint, a Bem téri székházban nem volt ajánlatos kimondani Antall József nevét, és sokan csak úgy láttak lehetőséget arra, hogy a jobbközép politikai gondolatot megjelenítsék, ha elhagyják a pártot. A korábban szerzett sebek és egyfajta hűségérzet miatt nem a Fideszbe ültek át, hanem egy eleve bukásra ítélt kísérlettel, új párt létrehozásával próbálkoztak. A Demokrata Fórum megmaradó része pedig Lezsák Sándor vezetésével tétova szándékkal közeledetett ismét a népi mozgalom felé. Noha döntő lépést nem mert, vagy nem tudott tenni – azok miatt, akik a jobbközép politika hívei voltak, de hűségből vagy a kivárás technikájára alapozva nem hagyták el az MDF-et –, mégis kiürült a jobbközép gyűjtőpárt helye a politikai palettán. A hiány mint a vákuum rántotta be erre a helyre az időközben megerősödött, fölkészült és karizmatikus vezetővel rendelkező Fideszt. Így azután az 1998-as országgyűlési választásokon az érzelmileg az MDF-hez kötődő, de a politikai racionalitás alapján döntő polgárok is a Fidesz jelöltjeire szavaztak. S mint utóbb kiderült, ezen múlt, hogy Orbán Viktor kormányt alakíthatott.

Dávid Ibolya, az új pártelnök, színes egyéniségével, finom, de mégis bátor stílusával, ügyes politikájával újra életet tudott lehelni az MDF-be, amelynek népszerűségi mutatói hosszú évek óta először emelkedtek. A párt minden tagjának szembe kell azonban néznie azzal, hogy a belátható jövőben esélye sincs visszanyerni azt a szerepet, erőt és hatalmat, amit egykor megízlelhettek. Ha megpróbálnák a Fideszt kiszorítani abból a pozícióból, amit részint szükségszerűen, másrészt azonban önkéntesen is átengedtek, az ismét a jobbközép-polgári erők képviseletének összeroppanását eredményezné – nagy valószínűséggel újabb négy évnyi balliberális kormányzást.

Tiszteletet érdemel az a kezdeményezés, hogy a kisebb keresztény-konzervatív erőket összefogják; ugyanakkor jogos igénye a kormányozhatóságért a legnagyobb felelősséget viselő Fidesznek, hogy szövetségesei közvetlenül és ne áttételesen kapcsolódjanak hozzá. Az MDF korábban még jobb pozícióban tárgyalhatott volna a jobbközép unió vagy pártfúzió létrehozásáról, de inkább lapot húzott a 19-re, s nem jött be. Ma azonban a Fidesz kezében vannak a lapok, ha azonban ő is kockáztat, akkor elveszítheti az esélyt az újabb négy évi kormányzásra.

A kisgazdapárt a jövő legnagyobb kérdőjele. Sokan akkor léptek be a pártba, amikor csillaga magasan ragyogott, és esélyt láttak fényes karrier befutására. Kevés viszont a nemzetközi szintű szakember. Az egész pártot és az elnöki pozíciót Torgyán József saját latifundiumaként kezeli, és már kialakításakor minden jogi ismeretét összeszedve úgy találta ki, hogy egyetlen belső vetélytársa se lehessen. Kiszámíthatatlan természetét pedig koalíciós partnerei is ismerik. Stabilabbá válhatna a koalíció, és a kisgazda elnök személyes ambíciói szempontjából is elfogadható lenne – reálisan fölmérve helyzetét, tisztában lehet azzal, hogy ő a földművelési tárca vezetésénél nagyobb döntési jogkört sosem fog kapni –, ha államfővé választásával kivonhatnák őt a pártpolitikából. Csaknem bizonyos azonban, hogy a kisebbik koalíciós partner Torgyánt nem fogja megszavazni, ráadásul az egyik leginkább elutasított politikus köztársasági elnökké választásáért a közvélemény súlyos bizalommegvonással büntetné mindazokat a pártokat, amelyeknek képviselői igennel szavaznak. Így azután egyetlen lehetőségként a türelmes és óvatos taktikázás marad a kisgazdapárt koalícióban tartására.

Kormányon a Fidesz

Orbán Viktor személyében a magyar közéletnek egyetlen olyan politikusa van, aki ki tudta mondani: bocsánat, tévedtünk. Ez az őszinte beismerés és több, korábban MDF-es, illetve kereszténydemokrata politikus feltűnése tette hitelessé a Fideszt a ‘98-as választásokon a keresztény konzervatív szavazók körében. Noha 1990 é 94 közötti parlamenti szereplésük során nyilatkozataikkal nem éppen azokat az embereket nyerték meg, akik később szavazataikkal kormányra juttatták őket, sőt felszólalásaikkal sebeket is okoztak, az akkori kormánnyal szembeni fellépésük nem lépte túl a kamaszos lázadás szintjét. A következő négy évben pedig az egész ország számára bebizonyították, hogy betartják az ígéretet, melyet Antall József halálakor Orbán Viktor mondott: „mától felelősen kell politizálnunk.”

Az Orbán-kabinet az elmúlt csaknem két év alatt nagyobb hibák nélkül kormányozta az országot, ígéreteit a lehetőségekhez képest –, melyeket a természeti csapások és a Balkán-háború is rontottak – jól, az eddigi kormányok közül a leginkább érzékelhető módon teljesítette. Támogatottsága a közvélemény-kutatási eredmények szerint még ma is magasabb, mint amivel a választást megnyerte. Márpedig köztudott, hogy a demokratikus országokban a kormányzati ciklus felénél szokta a kormánypártok népszerűsége elérni a mélypontot. Mindez jó esélyt kínál számára a 2002-es választásokra, ugyanakkor azokat még meg is kell nyernie. A köztársasági elnök megválasztásában és a kisgazdapárt kiszámíthatatlanságában rejlő, már említett veszélyeken kívül a belső viszályok is megnehezíthetik ezt. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy a Fidesz politikai felnőtté válásának, szellemi fejlődésének eredményét a pártban maradtak közül mindenki helyesli. Vannak olyanok is, akik nem nézik jó szemmel, hogy miközben az Antall-Boross-kormány politikai és közigazgatási középvezetői közül sokak tapasztalatait az Orbán-kabinet is kamatoztatja, addig őket, a párt alapító tagjait „mellőzik”. Egy barátom, aki ilyen indítékú támadásoknak célpontja is volt, kissé keserűen úgy fogalmazta meg ezt a jelenséget, hogy „itt is vannak olyanok akik, még látták Lenint”.

A jelenlegi kormány újraválasztásának esélyeit rontja viszont, hogy az utóbbi időben megkezdődtek a Fideszben is az „ügyek”. Előbb Helmeczy László, majd a szombathelyi polgármester, Szabó Gábor nyelvvizsgabotránya miatti kizárása kapcsán került szembe a helyi és az országos pártvezetőség. A külső szemlélő meglepődik azon, hogy ebben a kiélesedő helyzetben jutott valakinek eszébe a pártelnöki és a miniszterelnöki pozíció szétválasztása. Ilyen megoldás a prezidenciális rendszerekben, például Amerikában előfordul, de ott egészen más a kapcsolat az elnök, a pártok, a törvényhozás és a kormány között. A miénkhez hasonló parlamentáris rendszerekben ez eddig elképzelhetetlen volt, s noha Orbán Viktor számos alkalommal bizonyította újító szellemét, erre a lépésre nem ad elégséges magyarázatot a jobb munkamegosztás kialakításának szándéka. A munkamegosztás javítására találták ki és működik ma is mindenhol, így a Fideszben is az ügyvezető alelnöki tisztség. Áder János, aki ezt a pozíciót jelenleg betölti, hangsúlyozta is, hogy továbbra is ellátja ezt a munkát. De akkor miért különítették el a két szerepkört?

A pozíciók szétválasztásának lehetséges okai

Erre a kérdésre pontos és hiteles választ csak a Fidesz vezetőinek legszűkebb köre adhat. Mi csak arra vállalkozhatunk, hogy – a tévedés lehetőségének fenntartásával – megvizsgálunk néhány lehetőséget, illetve következményt. Orbán Viktor miniszterelnök kijelentése, miszerint adott esetben elképzelhető, hogy újra összevonják a két tisztséget, azt jelzi, hogy nem annyira hosszú távú stratégiai koncepcióról, mint inkább aktuális taktikai lépésről van szó. Vélhetően a kormány, illetve a miniszterelnök számára nagyon fontos kérdést akarnak egy ilyen taktikai lépéssel kezelni, hiszen a funkciószétválasztásnak komoly veszélyei is vannak. Emlékezhetünk még arra az esetre, amikor az MDF egyes politikusai gondolták úgy, hogy mégiscsak tűrhetetlen, hogy ne a „40 év alatt bevált” módszer szerint a párt mondja meg, mit tegyen a kormány. Kitalálták, hogy javaslatot tesznek a két pozíció szétválasztására, a jóhiszemű küldöttekkel megszavaztatják pártelnöknek a saját emberüket, és majd ő határozza meg, hogy mit szavazzanak meg képviselőik az Országgyűlésben, s ezzel kézben tarthatják a kormányt is. Antall József, aki sosem szenvedhette a háttérből irányító „zugpolitikusokat”, végső érvként akkor azt mondta: amennyiben a funkciók szétválasztása megtörténik, ő lemond a miniszterelnökségről is, mert nem tud a párt támogatása és stabil többség nélkül kormányozni. Ez az érv akkor hatott.

Természetes jelenség, hogy az erősödő, majd hatalomra jutó pártok háza táján feltűnnek a szerencselovagok, a percemberkék, a saját pecsenyéjüket sütögetők. Anélkül, hogy neveket találgatnánk, bizonyosra vehető, hogy a Fidesz illusztris személyiségei között is vannak olyan ambiciózus és ügyes politikusok, akik egy számukra kedvező fordulat esetén képesek a különféle „ügyek”, vágyak és személyes csalódások miatt elégedetlenkedőket összefogni, és Kövér Lászlót a pártelnöki székben megingatni. Nyilván ezeket a veszélyeket is mérlegelték azok a politikusok, akik eltervezték ezt a politikai sakkhúzást.

A külső szemlélő két olyan lehetőséget lát, amely esetleg erre a lépésre indította a kormányfőt. Az egyik és nagyobb súlyú indok lehet, hogy az egyre kellemetlenebbé váló koalíciós partnerrel, Torgyán Józseffel való tárgyalástól – különös tekintettel arra, hogy a koalíciós szerződés szerint a közelgő államfőválasztásra a kisgazdapárt állít jelöltet, de a Fidesz jóváhagyását is meg kell hozzá szerezni – akarják a kormányfőt mentesíteni, s a vitathatatlanul ügyesen taktikázó Torgyánnal inkább a sok titkot ismerő Kövér Lászlót ültetik. Ennek a teóriának az a gyengéje, hogy Torgyán doktor, az aktuális pártelnök személyétől függetlenül, a legtekintélyesebb és legnagyobb hatalommal rendelkező Fidesz-politikussal akar tárgyalni, márpedig ez továbbra is a miniszterelnök. A kisgazdák elnöke sosem fogja elhinni, hogy Orbán Viktor ne tehessen neki olyan ígéretet, amit Kövér Lászlónak kell teljesítenie. További szépséghibája az elgondolásnak az, hogy ha ez lenne a pozíciók szétválasztásának a hátterében, akkor az új pártelnöknek nem kellene elhagynia a kormányt. Márpedig Kövér László hangjából kis fájdalom is érzékelhető volt, amikor azt nyilatkozta: Orbán Viktor miniszterelnök világossá tette, hogy az új pártelnöknek távoznia kell a kormányból, majd hozzátette: kitüntetésnek érzi, hogy eddig is miniszter lehetett.

Ez a nyilatkozat arra enged következtetni – és egy ilyen megoldás Orbán Viktor humánus egyéniségétől sem áll távol –, hogy az egész kérdéskör hátterében az áll, hogy Kövér Lászlónak valamilyen okból – ezt megint nem érdemes találgatni – távoznia kell a kormányból, s a miniszterelnök régi barátjának, legjobb bizalmasának ilyen megoldást talált ahhoz, hogy emelt fővel, szinte észrevétlenül távozhasson. Persze ezek pusztán valószínűsíthető lehetőségek, a döntés teljes és pontos okát csak néhány ember ismeri.

Mindenki számára látható azonban, hogy az ország töretlen fejlődéséhez elengedhetetlen a stabilitás, valamint a kül-, a gazdaság- és a társadalompolitika folyamatossága. Megkerülhetetlen tehát, hogy a jobbközép pártok a huzakodás és a „sokat markolás” kényszeres akarása helyett kölcsönös kompromisszumok árán mielőbb megalkossák uniójukat, amely állandóságot és biztos bázist jelenthetne szavazóiknak. Hosszú távon, a jobbközép szavazatok hatékony érvényesülése szempontjából fontosabbnak tűnik a Fidesz és az MDF harmonikus együttműködése, mint az FKGP megtartása. De politikai állásfoglalástól függetlenül valamennyien érdekeltek vagyunk abban is, hogy a baloldal őszintén szembenézzen helyzetével, leszámoljon terhes örökségével, a múlt árnyait arcuk ráncaiban viselő politikusaik helyét hiteles és hatékony személyiségek vegyék át, annak érdekében, hogy végre Magyarországon is kialakuljon egy erős, hiteles, nemzeti és európai baloldal, mert enélkül a politikai váltógazdálkodás ösztönző ereje nem tud érvényesülni.

(2000. február 11.)

Bogár László

A  TÖRTÉNETNEK  MÉG  NINCS  VÉGE. . .

Derűsen pesszimista töprengések
az elmúlt évtized ürügyén

1998-cal elkezdődnek azok az évek, amelyek során egyre több fontos vagy inkább annak vélt esemény tizedik évfordulójára emlékezhetünk. A magyar társadalom politikai, gazdasági és kulturális elitcsoportjai aligha tehetik meg, hogy ne lássanak neki az elmúlt évtized, a „rendszerváltás” fedőnevű jelenség első évtizedének átfogó elemzéséhez. Az itt következő töprengésfüzér arra a feltételezésre épül, hogy e változássorozat valóságos tartalmai alapvetően különböznek attól, mint amit erről a main-stream (fősodor, uralkodó) gondolkodásmód feltételez. Természetesen én sem tudok ehhez képest alternatívát jelentő értelmezési keretet nyújtani; írásommal mindössze az uralkodó megközelítési módok tarthatatlanságára szeretném felhívni a figyelmet.

Nos tehát, ha a rendszerváltó-elitek szembesülnek az elmúlt évtized történéseivel, és ezek eredményeivel, meglehetősen kellemetlen dolgokat kell regisztrálniuk. Legelőször is azt, hogy az ország lakosságának rendelkezésére álló összjövedelem ma kisebb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt. S ha figyelembe vesszük, hogy közben folyamatosan és jelentősen növekedtek a jövedelmi különbségek, aligha meglepő, hogy a magyar társadalom nagy többsége anyagilag vesztese az elmúlt évtized átalakulási folyamatainak. Ehhez minden kommentár nélkül egyetlen adat: 1996-ban az egy keresőre eső reálbér az 1966-os, tehát 30 évvel azelőtti szintre süllyedt, miközben egy kereső reálteljesítménye közel 3-szor akkora volt, mint 1966-ban! Ráadásul Magyarország 1991 óta, újkori történelmében valószínűleg először, a világátlag alá süllyedt az egy főre eső GDP (bruttó hazai termék) tekintetében. Bár a GDP valóságos mérőeszköz szerepét egyre több támadás éri világszerte, és e kritikára majd én is visszatérek írásom során, de tudomásul kell venni, hogy egyelőre ez tekinthető a világon az egyetlen teljes körűen elfogadott makroaggregátumnak (a makrogazdaság jellemzésére alkalmazott összefoglaló mutatónak). Így aztán mégis csak van baljóslatú üzenete annak a ténynek, hogy a 20. század során békeidőben először fordul elő, hogy ezen a téren a világátlag alá süllyedtünk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek kapcsán óhatatlanul átvillan a szemlélődő agyán egy másik gondolat is. Ha a világon ma rendelkezésre álló jövedelem egyenletes terítése esetén mindenki jobban élhetne, mint egy átlag magyar, akkor aligha állítható, hogy a világban tömeges méretű nyomor az erőforrások általános szűkösségével magyarázható. Hanem fel kell tételeznünk, hogy a rendkívül durva és ma is folyamatosan növekvő különbségeknek is van ebben némi szerepe. Fölöttébb pikáns az a tény is, hogy a nyomor és a globális különbségek épp egy olyan félévszázad során nőttek szédítő iramban, amikor a nagy nemzetközi intézményrendszerek, retorikai szinten legalábbis, elszánt harcot folytatnak a szegénység ellen.)

Folytatódott és javarészt gyorsult a helyzet romlása az elmúlt évtized során olyan, az életminőséget jelző mutatóknál, mint a mortalitás és a morbiditás, az alkoholizmus, a dohányzás, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a közbiztonsági veszélyek, a környezetpusztulás.

A politikai elitek válasza az elmúlt évek során az eddig felsoroltakra egyfelől az volt, hogy mindez „kikerülhetetlen következménye a változásoknak”, ha úgy tetszik, ez az europoid piacgazdaság és politikai demokrácia intézményrendszere kiépítésének az „ára”. Vagy ami még lehangolóbb: az 1990–94, illetve az 1994–98 között kormányzó elitcsoportok kölcsönösen egymást vádolják a fenti negatív folyamatok előidézésével. A minderről zajló, meglehetősen indulatos és céltalan viták mind nyilvánvalóbban jelzik, hogy nemcsak arról nincs szó, hogy választ (pláne jó választ) adtunk volna a változások alapkérdéseire, hanem a valóságos alapkérdéseket mindez ideig fel sem tettük. Méghozzá azért nem tettük – nem tehettük – fel, mert nagyjából éppen 10 éve, 1988 táján alakult ki az a tematizációs „ketrec”, amely egy globális véleményhatalom helyi médiafiókja által üzemeltetve szigorúan meghatározza azt a fogalomkészletet és értelmezési keretet, amelynek alkalmazásával a „rendszerváltozás” folyamatai elbeszélhetők. Ez a „szoc-reál” helyett most talán „kap-reál”-ként megnevezhető, némiképp apologetikus megközelítési mód kb. azon az intellektuális szinten ragadja meg a történteket, mint ahogyan Orwell Állatfarmjának a disznók terrorjától már kellően megfélemlített állatai skandálják kétségbeesett stupiditással: „Két láb rossz, négy láb jóóó!” Vagyis hát „. . . volt ugye a rossz szocializmus, ahol a nép némán tűrte az elnyomást. Aztán jöttek (honnan?) a halálmegvető bátorságú és önfeláldozó (A néppel tűzön-vízen át!) demokratikus ellenzékiek valamint reformközgazdászok, és eredményes szabadságharcuk nyomán egyszer csak szabadság lett.” A képet kicsit összezavarja, hogy ennek ellenére az első ciklusban (1990 és 1994 között) valami gyanús, az úri gőgből és harmadikutasságból létrehozott katyvasz, a második ciklusban meg nomenklatúrás, reformkommunistás társaság került hatalomra, ám a derék liberális tábor az első ciklusban ellenzékből, a második ciklusban „kisebbik koalíciós pártként” a kormányon belülről őrködött a helyes irány megtartásán. Így aztán, ha kissé nehezen is, de hála Istennek győzött a szabadság. Hogy az a bizonyos nép mit gondol erről, azt úgy hiszem, a fentinél valamivel pontosabban és módfelett tömören fejezi ki Cseh Tamás–Bereményi Géza dalának refrénje, miszerint „Azért lettünk mi mostan szabadok, mert megengedték nekünk a nagyok”. S a dal további részéből persze az is kiderül, hogy innentől kezdve a szabadság nemcsak lehetséges, hanem kötelező is.

Mindezek alapján a továbbiakban arra tennék kísérletet, hogy – a tematizációs ketrecből kilépve, a „main-stream” interpretációsíkjától kissé elemelkedve, a szokásostól némileg eltérő fogalomkészlettel és értelmezési keretbe ágyazva – kíséreljem meg elbeszélni a rendszerváltozás fedőnevű jelenséghalmaz általam feltételezett történetének egyes elemeit, vagyis az elmúlt évtized történéseinek valóságosnak gondolt hátterét.

Azt hiszem, ahhoz, hogy szocializmus és kapitalizmus viszonyát megfelelő történelmi kontextusba ágyazzuk, el kellene tudni helyezni őket a tradicionalitás, modernitás, globalitás történeti dinamikájába.

A tradicionalitás korszaka az emberiség számára az az időszak, ahol még természetes harmóniában van az, amit Vass Csaba megfogalmazásával megvalósíthatósági és folytathatósági szabadságnak nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy csak az és úgy valósítható meg az egyén, közösség, Isten Szentháromságával jellemezhető univerzumban, aminek az emberi életvilágba való hosszú távú harmonikus beilleszthetőségéről a közösség sokoldalúan meggyőződött. Csak közbevetésként: azt, hogy amit történelemként tanulni szoktunk volt, az valójában nem más, mint a győztesek történetírása, jól példázza az a tény, hogy a tradicionalitást végleg legyőző modernitás „felvilágosodás versus »sötét« középkor”-ról beszél. És e „sötétség” pedig ugyan mi másban tükröződhetne a legmegdöbbentőbb módon, mint abban, hogy az európai középkor tradicionális társadalmaiban nem volt teljes az azóta már persze szent és sérthetetlen gondolatszabadság? Nos, a huszadik század végének embere, akinek kollektív tudatalattijában megbúvó szorongásait a globális filmipar katasztrófafilmjei tematizálják, talán picit kevésbé volna neurotizált, ha a nukleáris vagy genetikai kutatások terén az emberiség képes lett volna planetáris hatályú kontroll alá helyezni a mindezekről való „gondolkodás szabadságát”.

A renaissance-tól, a reformáción, a felvilágosodáson át a francia forradalomig és az ipari forradalomig húzódik az a kb. félévezrednyi ív, amelynek során a modernizáció lassú és szívós küzdelemben megbontotta a tradicionalitás lényegét, vagyis a fent említett két szabadság harmonikus viszonyát. A folyamat döntő eleme a gazdaság „szabadon engedése” volt. A gazdaság a tradicionális társadalmakban még nem elkülönülő entitás, csupán a hétköznapi lét újratermelésének egyik szelete, a materiális létfeltételek reprodukciója. A gazdaság szervesen beágyazódik az ember külső természetét jelentő ökológiai rendszerbe és a belső természetét jelentő kulturális rendszerbe, amit szintén Vass Csaba kifejezésével élve történelmi „családüzemnek” nevezhetünk.

A kapitalizmus, a piac „szabadsága”, valójában nem más, mint a gazdaság „felszabadítása” e kontrolok alól. Így aztán az is könnyen belátható, hogy a profit csak úgy jöhet létre, hogy a „kiszabadult gazdaság” központi aktora, a vállalkozó, a termelési ciklus során nem, vagy csak részben fizeti meg a külső és belső természetnek a termeléshez nyújtott teljesítményét. A külső természet esetében ez úgy megy végbe, hogy a termelési folyamat magától értetődő módon használ fel tiszta vizet, tiszta levegőt stb., illetve terheli meg anyagcsere-végtermékeivel az ökológiai rendszert. Az ember belső természetének (belső „természeti erőforrásainak”) megrövidítése pedig egyszerűen úgy megy végbe, hogy a vállalkozó, számára evidens módon, csak azért a fizikai és/vagy szellemi teljesítményért fizet, amelyet a munkavégző ember a termelési ciklus során kifejtett. Ám ahhoz, hogy ez az ember másnap reggel újra alkalmas legyen képességkészletének ezt az elemét újra mozgásba hozni, a családüzemnek a teljes „univerzális” embert kell másnap reggelig reprodukálni-rekreálni. Így a vállalkozó ezzel, akárcsak a külső természet esetében, olyan „jószágtömeget” is igénybe vesz, amelynek ellenértékét nem fizette meg a „családüzemnek”. Mindez azt jelenti, hogy a profit valójában folyamatosan felsebzi az emberi létezés alapszövetét; így a ma a világon működő kb. 50 ezer milliárd dollárnyi tőke, ami nem más, mint az elmúlt kb. ötszáz év kumulált profitja, pontosan ugyanekkora értékű „negatív lenyomatát” ezekkel a létsebekkel hagyta rajta az emberi történelmen.

Az európai szocializmus „in statu nascendi” valamikor a XVIII. és XIX. század fordulóján e fenti összefüggés reflexiójaként jelent meg a történelem színpadán, és utópikusnak látszó jövőképe arra a feltételezésre alapult, hogy a „létfelsebzésére” épülő fenti kapitalizmusmodell nem maradhat fenn az idők végezetéig. Későbbi története azonban folyamatos eltávolodás ettől az eredeti gondolattól. Annak a politikai rendszernek pedig, amely önmagát a huszadik század során szocializmusnak nevezte, éppenséggel semmi köze ehhez az alapelvhez, sőt végül is önmaga tragikomikusan humorisztikus paródiájává vált. A „létező” szocializmus ugyanis nem hogy nem szüntette meg a „szabaddá” vált gazdaságnak az ember külső és belső természetét felsebző ámokfutását, hanem még inkább elmélyítette azt. Csupán annyi különböztette meg a „létező” kapitalizmustól, hogy a piaci mechanizmusok technikai automatizmusait is közvetlenül a politikai-hatalom-gazdaságnak vetette alá. Ennek megértéséhez rövid kitérőként hozzá kell tennünk, hogy a piac „szabadsága” a kapitalizmusban is csupán a működéstechnikai felszín szabadsága. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy a kapitalista gazdaság társadalomszerkezetében a látható gazdaság szintje a maga szabad versenyes mechanizmusaival nem hogy nem a lényeg, hanem valójában csupán egy jelentéktelen közbülső rétege a társadalmi valóságnak, egyfajta színpad vagy inkább „mutatványos bódé”. A lényeg, az avatatlanok elől rejtve, ez alatt és efelett helyezkedik el. Az „ez alatti” térben „lakik” a minden létező érték létrehozásának egyetlen forrását jelentő, természetbe ágyazott családüzem. Az „e feletti” térben pedig a hatalomgazdaság, az esszenciális hatalom világa, amely a látható gazdaság színpadi szféráját csak arra használja, hogy ennek közvetítésével szívja ki a később hatalomeszenciára párolt értékeket a családüzem szintjéről. A kapitalista társadalom folyamatait gazdasági téren is ugyanúgy e politikai-hatalmi mezőből irányítják, mint a „létező” szocializmusban. A különbség csupán annyi, hogy míg ez utóbbi a közvetlen hatalmi szférába szívta fel a „mutatványos bódé” szintjét is, az előbbi e közvetítő mezőben engedélyezte a „piacszabadság” működését. Így a szocializmus világában a „szocialista nagyüzem” közvetlenül hatalomgazdasági intézmény, egyfajta „politikaipari művek”. Ez a szerveződésbeli különbség – persze példátlan önkifosztással és végül lényegében önfelszámolással – de azokban a periódusokban, ahol ez a modell nem, vagy alig érintkezett a kapitalista világgal, átmenetileg óriási intenzitású erőforráskoncentrációra tette képessé a szocialista rendszert. Hosszútávon azonban – éppen mivel ezek a kísérletek a világ perifériáin, illetve félperifériáin játszódtak le, ezért az intenzív érintkezés egy idő után kikerülhetetlen volt – ez meg is pecsételte a rendszer sorsát.

A szocializmus és kapitalizmus világméretű küzdelme végül is nem volt más, mint két alapvetően hasonló létminőségű modernizációs modell rivalizálása. Harcuk utolsó másfél-két évtizedének igazi tétje pedig már az volt, hogy az e modellekre épülő két világrendszert domináló birodalom közül melyik képes hatékonyabban kiépíteni az új civilizációs létmód, a modernizációt legyőző globalizáció hatalmi struktúráit. Az ún. „rendszerváltozás” lényegéről tehát nem árt már most leszögezni, hogy nem jelentett létminőség-váltást, csupán annyi történt, hogy egy némileg másképpen átpolitizált – önmagát szocializmusnak nevező – rendszer, amelyet talán oligarchikus politikai kapitalizmus névvel illethetnénk, átadta a helyét a világon általános „main-stream” kapitalizmusnak. S közben persze a megbukott szovjet-birodalmi globalizációs kísérlet geopolitikai befolyási övezetéből az amerikai globalizációs birodalom, egyelőre a világon dominánsnak bizonyuló hatalmi övezetének euro-részlegébe került át Közép- és Kelet-Európa szinte teljes egésze, illetve – bár a harc még folyik – valószínűleg a volt Szovjet-Közép-Ázsia is.

A tradicionalitás, modernitás, globalitás világtörténelmi ívéről még fontos megjegyezni, hogy valamennyi jelentősebb szakaszát e változásoknak, egyfajta hatalomgazdasági lemeztektonikai mozgásként, világháborúk kísérték. Az I. világháború és lényegében a II. világháború is, amely valójában az I. világháború időben kissé elhalasztott utolsó grandiózus csatája volt, azt a világtörténelmi aktust jelenti, amikor az (akkor már régen domináns helyzetű) modernitás végleg legyőzi a tradicionalitást, és végleg felszámolja azokat a társadalomszerveződési kereteket, amelyek még egyáltalán hordozói lehettek a tradicionalitásnak.

A nukleáris fegyverek és interkontinentális rakéták megjelenése azonban lezárja a földrajzi, fizikai térben viselt világháborúk lehetőségét, és ettől kezdve helyüket, ismét Vass Csaba kifejezésével élve, a „puha” világháborúk veszik át. Félreértés ne essék: mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy e világháborúk anyagi és emberi pusztítása ne lehetne ugyanolyan gigantikus, mint a véres világháborúké. Az elmúlt évtized folyamán pl. a Szovjet Birodalom nemzetivagyon-vesztése és nemzetijövedelem-visszaesése kb. ugyanakkora volt, mint az I. és II. világháború során összesen. Sőt a rohamosan csökkenő születések és a rohamosan növekvő halálozások nyomán előálló demográfiai potenciálvesztés is kb. ugyanakkora lehet, mint a II. világháború során. A globalitásba hajló korszak új világháborúi tehát csupán annyiban „puhák”, hogy nem idézik fel közvetlenül az emberiség önmegsemmisítésének veszélyét, de pusztító erejük minden tekintetben csak az I. és II. világháborúkéhoz mérhető.

Az első puha világháború lényegében azonos azzal a folyamattal, amit a történetírás hidegháborúként emleget. Ez lényegében nem más, mint a világon ekkor már véglegesen egyeduralkodó modernitáson belüli lényegében azonos létminőségű kapitalizmus – a main-stream kapitalizmus – s az önmagát szocializmusnak nevező politikai kapitalizmus harca a hegemóniáért. Ez az első puha világháború a 60-as évek végén és a 70-es évek elején látszólag döntetlenül végződik. (Ezt hívták akkoriban „enyhülésnek”.) Azért csak látszólag, mert az amerikai fél ekkor energiáit már nem kívánja tovább lekötni az állóháborúvá merevült első puha világháborúban. Ehelyett megkezdi felkészülését a második puha világháborúra, ami már az amerikai globalitásmodell harca a modernitás – és persze vele együtt a modernitásban elakadt „létező szocializmus”, illetve szovjet globalizációs kísérlet – ellen. Ez a háború a 70-es évek elejétől a 90-es évek elejéig tart, és utolsó szakaszában – a 80-as évek során – a hamvába holt szovjet globalizációs modellkísérlettel szembeni fellépést is jelenti. Az amerikai globalokrácia 1989–91-ben fényes győzelmet arat: a világ lényegtelen perifériáitól eltekintve az amerikai globalitásmodell legyőzi a modernitást, megsemmisíti a szovjet globalitási kísérletet, és így megkezdheti felkészülését az igazi kihívásra. Arra a most már valószínűleg a 21. századba átnyúló III. puha világháborúra, amit a feltehetőleg kínai dominanciájú Ázsia globalizációs modelljével fog megvívni. Ez már a globalitás érett korszakának háborúja lesz a globális dominancia eldöntéséért.

Ha az eddigiekben vázolt fogalomkészlet, illetve értelmezési keret alkalmazásával kívánjuk elbeszélni az elmúlt évtized magyar történéseit, akkor azzal a ma már talán nem is olyan meglepő megjegyzéssel kell kezdenünk, hogy bár sokáig úgy tűnt föl, hogy 1988-89-ben kezdődött az ún. rendszerváltozás, látnunk kell, hogy ez legfeljebb a jelenségszintre igaz. A „mutatványos bódé” szintjén valóban ekkor kezdődött a nagy, látványos tűzijáték. Ám ha valamennyire is helytálló az általam itt felvázolt hipotézisfüzér, akkor azt mondhatjuk, hogy 1988-89 inkább lezárása volt a lényegi változásoknak, hisz minden igazán fontos kérdés addigra már eldőlt. Ami ezután rendszerváltozás címszó alatt zajlik, az csupán elhanyagolható jelentőségű lejátszástechnikai felszíne annak, ami az azt megelőző két évtized második puha világháborúját lezáró békerendszerben eldöntetett.

Vagyis úgy gondolom: azért nem értjük a rendszerváltozás egészét, azért nem vagyunk képesek valamennyire is érvényes válaszokhoz jutni, mert rosszul kérdezünk. És azért kérdezünk rosszul, mert a tematizációs teret kezelő véleményhatalom eleve meghatározta és meghatározza, hogy hogyan „kell” kérdezni. Ezzel a stratégiával ráadásul azt is automatikusan biztosítja, hogy a különböző társadalmi rétegek, illetve a nevükben fellépő elitcsoportok kölcsönösen egymást vádolják az „igazi” rendszerváltozás „elsikkasztásával”. S mivel ez a lehangoló és céltalan acsarkodás elvileg végtelen sokáig tarthat, így automatikusan ki van zárva az, hogy bárki kimondja: 1989-90 nem a „rendszerváltozás” kezdetét, hanem, éppen ellenkezőleg, annak lezárását jelenti. Ezért is tartom fontosnak még egyszer hangsúlyozni, bár tudom, hogy ezzel szentségtörést követek el: a 90-es évek történéseit jelentéktelen technikai jellegű változásoknak gondolom azokhoz a hatalmi átrendeződésekhez képest, amelyek a 70-es és a 80-as évek során játszódtak le a világban és Magyarországon, és amelyek lényegéről valójában szinte semmit nem tudunk. (A téma könyvtárnyi irodalmának nem szabad megtévesztenie minket, hisz kizárólag a main-stream beszédmódon belül született alkotásokról van szó.)

A magyar társadalom döntő többsége tehát, azt hiszem, azért végtelenül csalódott és reményvesztett, mert nem érti, hogy hogyan lehetséges az, hogy bár 10 éve minden politikai erő szabadságot és felemelkedést ígér neki, mégis helyzetének és perspektíváinak romlását és beszűkülését kell megtapasztalnia. S mivel a tematizációs ketrec logikája azt diktálja számára, hogy a kudarc okait a 90-es évek – a „rendszerváltó” évtized – történéseiben keresse, frusztrációját csak tovább fokozza, hogy – helyesen! – úgy látja, ott aligha találja azokat.

A továbbiakban arra tennék kísérletet, hogy röviden vázoljam, mit jelentettek ezek a lényegi hatalomszerkezeti változások a 70-es és 80-as évek során, illetve hogy miért is jelennek meg a 90-es évek ebből a szempontból csupán a mutatványos bódé díszleteinek technikai átrendezéseként.

Mint már említettem, a szovjet típusú modernizációs modell teljesítménye az 50-es és 60-as évek során azért látszott valóságosnak, és a Nyugat számára is valóságos kihívásnak, mert egy fontos szerkezeti elemében valóban eltért a western modelltől. És ez az elem a hétköznapi gazdasági tranzakciók világára is kiterjedő átpolitizáltság volt. A western modell, bár létminőségét tekintve ugyanúgy hatalomgazdaságra épülő kapitalizmus, mint a magát szocializmusnak nevező keleti modell, de a hatalomgazdaság és a családüzem közötti teret technikai értelemben ökonomizálta, és nem csekély cinizmussal elnevezte „szabad” piacnak. (És nevezi máig is annak.) Ez kétségtelenül némileg mérsékli a hatalomgazdaság családüzemet kifosztó önkényét, mert a látványos reprodukciós katasztrófák kockázata nélkül nem sérthetők meg bizonyos ökonómiai egyensúlyi alapnormák. (Egy ilyen rendszerben pl. nem kerülhet sor olyan öngyilkos folyamatokra, mint pl. a vetőmagnak való gabona begyűjtése, mint ahogy azt a pedáns bolsevik adminisztráció tette a 20-30-as évek Oroszországában, véres valósággá téve az akkor már csak metaforának hitt kannibalizmust.)

A szocializmus nagy történelmi „teljesítménye”, hogy kiiktatja ezt a közvetítést, és így a politikai hatalom önkényének érvényesülését a természetbe ágyazott családüzem kifosztásában semmi sem korlátozza. És – két évtizedes távon – elképesztő erejű erőforrás-koncentrációra teszi képessé, ami szinte közvetlenül volt katonai fenyegetéssé konvertálható. Ez a „teljesítmény” azonban egyúttal a rendszer önmegsemmisítését idézi elő hosszú távon, hisz vagy az így elkerülhetetlen reprodukciós katasztrófák nyomán összeomlik, vagy – az összeomlást elkerülendő – az elitcsoportok maguk kezdik el a politikai önkény folyamatos lassú visszavonását a hatalmi térbe, és helyette a „színpad” a hétköznapi gazdaság színterének „reökonomizálását”, vagyis piaci mechanizmusokkal való lassú feltöltését. És ezt a folyamatot szintén nem csekély cinizmussal elnevezik „reformnak”. (Lásd még „reform-közgazdaságtan” és „reform-közgazdászok” címszavaknál. . .) Van azonban e rendszernek egy témánk szempontjából talán még fontosabb „teljesítménye”. A hétköznapi gazdasági tranzakciók átpolitizálása ugyanis brutális szerkezeti változásokat indít el a társadalmi struktúrában. Az átalakulások lényege, hogy egy-két évtized alatt szétrombolja az előző évszázad politizációs mezőjét, és valójában egy pépes homogén masszává próbálja átváltoztatni a társadalom egészét. Ezt ugyan, Magyarországon legalábbis, nem volt képes teljesen megvalósítani, de a felaprítás, ledarálás, összekeverés kétségkívül a fasírtkészítés mozzanatait idézi fel. Márpedig, ahogy Örkény István írja: „Figyelem! Nekünk, emlős állatoknak nem egészen mindegy, hogy mi darálunk-e, vagy minket darálnak.” Tíz évvel ezelőtt, az ún. rendszerváltás hajnalán, amikor megkezdődött az ún. többpárt-rendszer összebarkácsolása, e fenti folyamat eredménye sajátos következményekkel járt. A politikai pártok kialakulása lényegében azt jelentette, hogy többnyire erősen exhibicionista személyiségekből összeverődő, légüres térben lebegő önjelölt pártvezetőségek, önmagukat pártnak kikiáltva elszántan kezdtek biztatni széles társadalmi rétegeket, hogy ismernék már fel önmaguk politizációs térben való visszatükröződéseként őket. Ez körülbelül annyira célravezető tevékenység, mint a fasírtot „erős nézéssel” arra biztatni, hogy nosza, kezdene már, szabadságának szép képességét visszanyerve, visszaalakulni élő sertéssé. Korniss Péter kifejezésével élve „Ájvéból jelentik gyerekek – ez nem fog menni!” Kivételt talán csak az MSZP jelent, de csak azért, mert az MSZP nem párt. Nem párt, hanem egy pontosan a fasírtszerű társadalomszerkezeti képletet sikeresen leképező politikatechnikai holding, amely, ha kell, gátlástalan pragmatizmussal kombinálja az SZKP KB apparátusa, a Scientista egyház térítői és a Coca Cola Company globális marketing divíziójának elveit.

A dolgok technikai felszínén, vagyis a „mutatványos bódé” színterein az MSZP, és különösen az SZDSZ látszólag vereséget szenvedtek. Ez azonban több szempontból is csupán a látszat. Különösen az SZDSZ „megsemmisítő” vereségének látszata okozhat félrevezető várakozásokat. A rejtett véleményhatalom finom manipulációs technikáinak sztereotípiáin nevelkedő hétköznapi gondolkodás ugyanis nem tud különbséget tenni a színpad és a valóság között. Hasonló okokból nem elbeszélhető például ezen a globál-médiás main-stream nyelven Amerika kettős szerkezete. Vagyis az a tény, hogy az „Amerika” szó ugyan kétségtelenül egy nemzetállamra emlékeztető alakzat megnevezésére is szolgál, de Amerika valójában egy globális képződmény, amely a nemzetállam Amerika földrajzi és szociális terét csak talapzatként – egyfajta alap infrastruktúraként – használja önmaga illegitim globális főhatalomként való megszervezésére. És ha úgy adódik, kíméletlenül megterheli, vagy éppen kifosztja a földrajzi és szociális tér egyes szegmenseit. Így lehetséges például az, hogy a világ leggazdagabb, leghatalmasabb gazdaságában létezik egy kb. 20 milliós – cinikus eufémizmussal „underclass”-nak nevezett – réteg, amely lényegében banghladesi szinten él. És nemcsak materiális értelemben, hisz e rétegben a férfiak születéskor várható élettartama mindössze 48 év!

Amerika ilyen típusú „elbeszélhetetlenségének” analógiájára, elbeszélhetetlen fenomenon az SZDSZ is. Mert kétségtelenül létezik ugyan egy SZDSZ nevű párt, de ez legfeljebb az ideiglenes – és, ha kell, „eldobás”- – eszköze, lejátszástechnikai felszíne valaminek, ami ennél sokkal lényegesebb, de sokkal nehezebben elbeszélhető. Ez a politikai-ideológiai hatalmi komplexum, amely valamikor a 80-as évek folyamán jött létre (máig is feltáratlan módon), valójában a kiépülő globális főhatalom helyi peremtársadalmának politizációs eszköze. És ez a „hatalomesszencia”-SZDSZ nem feltétlenül az SZDSZ nevű párt színpadi jelmezében jelenik meg, sőt, ha távlati törekvései úgy kívánják, taktikailag „beáldozhatja” ezt a „célszerszámot”, akárcsak az amerikai globalokraták a nemzetállam Amerika földrajzi és szociális „testének” egyes darabjait. Azt gondolom, az 1998-as választásokon csupán egy, e formájában már alkalmatlan, célszerszám használatból való kivonására került sor, pontosan a lényeg megőrzése érdekében. Vagyis, ahogy a francia mondás tartja: „Plus que ça change, plus c’est la même chose” (minél inkább változik, annál inkább önmaga marad). (De idézhetnénk Metternich herceget is, aki úgy fogalmazott: „Mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson.”)

A globalitás magyar peremtársadalmának berendezkedését az elmúlt évtizedben a ’90-es, a ’94-es és a ’98-as választások eredményétől teljesen függetlenül ez a társadalom- és gazdaságfilozófia és az erre épülő gyakorlat határozta meg. S az adott négyéves ciklust éppen formálisan meghatározó „főpárt”-ot a médiákban tükröződő globális véleményhatalom annyiban minősíti sikeresnek vagy sikertelennek, hogy mennyiben szolgálja ezeket a „main-stream” célokat. Mivel az MDF dominálta első kormány csak részben felelt meg ezeknek a normáknak, így két ciklus alatt – a KDNP-vel együtt –, úgy tűnik, végleg felmorzsolódott. Az MSZP – éppen cinikus pragmatikus polit-ideológiai szolgáltató holding mivolta miatt már sokkal jobban alkalmazkodott a globális kiválasztó hatalom követelményeihez. Így aztán éppen csak annyira buktatták meg, hogy az új főpártként debütáló FIDESZ számára állandó és fenyegető kihívást jelenthessen.

Vagyis az elmúlt évtized az újfajta berendezkedés „mutatványos bódé” beüzemelésének története. Azok a nem túl jelentős eltérések, amelyek az egyes ciklusokat domináló főpártok társadalom- és gazdaságpolitikai gyakorlatában megmutatkoznak, jól jelzik, hogy a globális „szép új világunkban” a demokratikus szabad választás lehetősége akkor jön el, amikor valójában végleg lezárul a valóságos alternatívák közötti választás minden esélye.

Egy, ma már kevésbé idézett szerző némileg mégis csak időszerűnek látszó gondolatával szeretném befejezni ezt a kissé talán sommásra sikeredett eszmefuttatást. Marx Károlyról van szó, aki egyszer azt találta mondani: „Ha a jelenség és a lényeg egybeesne, a halaskofák lennének a közgazdaságtan professzorai.”

Mint azt bizonyítani igyekeztem, a jelenség és a lényeg ma sem esik egybe, így a halaskofák nem lettek egyetemi oktatók; de talán abba se kellene feltétlenül belenyugodni, hogy a jobb sorsra érdemes professzorok legyenek kénytelenek beérni a halaskofák ismételgetésével.

Érszegi Márk A.

„EGY  KITÖRÖLHETETLEN  NAP”

(A független Magyarország diplomáciai
kapcsolatfelvétele a Szentszékkel, 1918–1920)

    A fent idézett mondattal tudósít a vatikáni L’Osservatore Romano 1920. október 30-i száma az első budapesti nuncius érkezéséről. Az eseménynek, melynek akkor igen nagy jelentőséget tulajdonítottak, hosszú előzményei vannak.

    Létezésének kezdeteitől fogva Magyarország kettős szállal kötődött, s kötődik ma is Rómához. Az Örök Város egyrészt bölcsője annak az európai kultúrának, mely mélyen átitatta a magyar kultúrát, másrészt székhelye Szent Péter utódának, akihez a keresztény Magyarország mindig is ragaszkodó hittel fordult. Mindkét vonulat nagy fontossággal bír a magyar történelemben. A hivatalos kapcsolatok felvétele a Szentszékkel, melyre háromszor került sor a történelemben, s éppen a nemzet számára sorsfordító pillanatokban, mindig is szimbolikus jelentőségű volt.

    Éppen ezer évvel ezelőtt került először sor – mondhatjuk nyugodtan – a hivatalos kapcsolatok felvételére, amikor – a hagyomány szerint – Szent István király számára II. Szilveszter pápa koronát küldött, elismerve egy új független, keresztény európai ország létrejöttét.

    Alig nyolcvan évvel ezelőtt, az I. világháború és a forradalmak tragédiái után, ismét a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatfelvétel jelentette az újból függetlenné váló Magyarország számára a nemzeti önállóság és a Szent Istvánig visszanyúló történelmi folytonosság elismerését.

    Végül, a harmadik alkalom tíz éve történt, amikor az Apostoli Nunciatúra felállítása Budapesten mintegy szimbolikusan követte az ország szabadságának több évtized után történt visszaállítását.

    A Szentszékkel való kapcsolatok kutatása tehát alapvető fontosságú Magyarország történelmének jobb megismerése szempontjából. Az alábbi munka megírásához nemcsak magyarországi, de vatikáni levéltári forrásokat is felhasználtam, melyek egybevetése lehetővé teszi, hogy teljesebb képet alkossunk az eseményekről. A II. világháború előtt a diplomáciai kapcsolatok felvétele még túlságosan közeli volt ahhoz, hogy tárgyilagosan lehessen azt értékelni. A háború után viszont a Szentszék és a vele való kapcsolatok megítélését erősen befolyásolta a politika. Manapság megkezdődött a két háború közti időszak talán objektívabb elemzése, s a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatok is beillenek azon témák sorába, melyek alaposabb vizsgálatot érdemelnek.

    A Szentszék már rögtön az I. világháború befejezésekor, 1918 őszén különös figyelemmel fordult Magyarország felé. Egyrészt azért, mert a magyar egyház belső helyzete aggodalomra adott okot, a püspöki kar és az államhatalom korábbi összefonódása, különösen pedig a főkegyúri jog gyakorlata miatt. Másrészt az egyházmegyék területének az újonnan kialakuló államhatárok által történő feldarabolása maga is számos problémát vetett fel. Az új államforma és a hatalomra jutott politikai erők, valamint a sokszor inkább társadalmi, mint nemzeti jellegű forradalmi mozgalmak miatt pedig amúgy is kérdéses volt, milyen helyzetbe kerül az egyház.

    Mindezek indokolttá tették, hogy a Szentszék hivatalos kapcsolatokat ápoljon Magyarországgal. Sőt, mégha csak rövid időre is, de szóba került, hogy maga a bécsi nunciatúra kerüljön Budapestre, a Monarchia többi utódállamára is kiterjedő joghatósággal. A bécsi nuncius, Teodoro Valfré di Bonzo trapezusi c. érsek Csernoch János bíboros hercegprímáshoz írt, 1918. november 15-i levele volt az első diszkrét kezdeményezés ebben az irányban. Nemcsak Bécs megváltozott helyzete indokolta volna ezt a tervet – egy nagy birodalom fővárosából egy kicsi és sokak szerint életképtelen állam fővárosává vált –, hanem a Magyarországon megoldásra váró kérdések is. A Szentszék abban reménykedett, ha siet elismerni a köztársasági Magyarországot, melyre annak akkoriban nagy szüksége lett volna, Károlyi Mihály kormánya könnyebben enged majd a főkegyúri jog tekintetében, melyet a Vatikán mindig is az Egyház életébe történő káros beavatkozásnak tartott, s melytől meg akart szabadulni.

    Magyarországon ellenben nem találkozni azonnal hasonló lelkesedéssel a Szentszékkel való kapcsolatok felvétele irányában. Ennek amellett, hogy a fiatal köztársaság a saját szervezetének kiépítésével volt még elfoglalva, az is lehetett az oka, hogy a hatalmon levő magyar vezetők között túlnyomó többségben voltak azok, akik az Egyház iránt nem viseltettek túl nagy rokonszenvvel, s a nunciatúrában a „monarchiapárti reakció” fészkét látták.

    Magyarországon tehát Csernoch prímás kezdeményezésére kerül szóba a kérdés, aki a nuncius hozzá intézett levelének tartalmát megosztotta Károlyi Mihállyal, mert az Egyház számára mindenképpen előnyösnek tartotta volna a kapcsolatok rendeződését. Károlyi valójában kedvezően fogadta a magyar prelátusok közvetítését, de mivel belpolitikai helyzete meggyengült, s a kormány szociáldemokrata tagjai ellenezték volna a dolgot, hivatalos lépésekre egy ideig még a Vatikán ismételt sürgetései ellenére sem került sor.

    Egy, a korai olasz–magyar közeledés keretében történő diplomáciai kezdeményezés kapcsán történt végül, hogy a bécsi magyar követ, Charmant Oszkár 1919. február végén Rómába utazott, s ott Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök megbízásából tárgyalt Pietro Gasparri bíboros államtitkárral is. A Szentszék már említett készségét látván Charmant igyekezett Budapesten meggyőzni a kormányt, hogy végre hivatalos formában kérje a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását. A bécsi követnek nem volt könnyű dolga, de végre a szociáldemokrata miniszterek ellenében is sikerült elérni, hogy 1919. március 19-én elküldjék a szükséges diplomáciai jegyzéket Rómába, a bécsi nunciuson keresztül.

    A diplomáciai kapcsolatfelvétel tehát elvben megtörtént, csak éppen nem lehetett a gyakorlatban is megvalósítani, mert 1919. március 21-én Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Itt a korábbi döntések és a gyorsan bekövetkező események részben fedik egymást: március 24-én a vatikáni Államtitkárság utasítja Valfré nunciust, hogy Budapestre menvén állítsa fel a nunciatúrát. Valfré ugyanaznap táviratozza meg a Vatikánba, hogy mi is történt Budapesten, de egyelőre nem bolsevizmusról, hanem csak felfordulásról beszél. Mindez azt a látszatot is kelthetné, hogy a Szentszék hajlandó lett volna a Tanácsköztársaság formális elismerésére. Mégha az első napokban a Vatikán nem ismerte is az új hatalom természetét, Valfré nuncius, amint tisztába jött vele, egyáltalán nem mutatott hajlandóságot azzal hivatalos kapcsolatokat kiépíteni. Ez a müncheni nuncius, Mons. Eugenio Pacelli (a későbbi XII. Pius pápa) hozzáállásával mindenben egyezett, aki a bajorországi bolsevik forradalom alatt került mindent, amivel azt a látszatot kelthette volna, hogy elismeri az Egyházzal szemben teljesen ellenséges kormányzatot.

    A szegedi Nemzeti Kormány is tett rá kísérletet, hogy a Szentszékkel hivatalos érintkezésbe lépjen. Maga Bethlen István kereste fel a bécsi nunciust, és biztosította őt a Nemzeti Kormány Egyház iránti kedvező magatartásáról, de ugyanakkor a főkegyúri joghoz való ragaszkodásáról is. A Vatikánban megértették, hogy a kormány csupán belpolitikai okokból szorgalmazza a közeledést, s ezek után nem meglepő, hogy nem helyeselték egy magyar püspöknek e célból Rómába történő kiküldését.

    A hivatalos kapcsolatok rendezésére végül csak akkor kerülhetett sor, mikor 1920 elején Magyarország belpolitikai helyzete már stabilizálódni látszott. Március közepén érkezett meg a Szentszék részéről a hivatalos beleegyezés a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez, melynek nyomán 1920. július 26-án gróf Somssich József, Magyarország szentszéki követe elfoglalhatta római állomáshelyét, illetve Mons. Lorenzo Schioppa nuncius október 4-én bevonulhatott Budapestre.

    A magyar kormány nagyon is megértette az esemény jelentőségét, mely a magyar állam háború utáni egyik első követváltása volt. A fejedelmi fogadtatás, amiben Schioppa nuncius Budapesten részesült, s amelyről a L’Osservatore Romano fent idézett cikke címoldalon tudósított, egyrészt magának a Szentszéknek szólt, másrészt annak a Magyarországnak, melynek történelmi folytonosságát is hivatva volt jelképezni ez a gesztus, s melynek „erkölcsi feltámadását” elsősorban a kereszténységre s azokra az ezeréves hagyományokra támaszkodva kívánták biztosítani, melyeknek a Szentszék mindig is fontos része volt.

Források

A) Levéltárak

Archivio della Sacra Congregazione per gli Affari Ecclesiastici Straordinari (Különleges Egyházi Ügyek Szent Kongregációjának Levéltára), Città del Vaticano.

Archivio Segreto Vaticano (Vatikáni Titkos Levéltár), Città del Vaticano.

Prímási Levéltár, Esztergom.

Magyar Országos Levéltár, Budapest.

Politikatörténeti Intézet Levéltára, Budapest.

B) Irodalom

CHARMANT Oszkár: Az októberi forradalom után, in: Új Magyar Szemle 1920/III. 1–7.o.

CSIZMADIA Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban, Budapest 1966.

CSIZMADIA Andor: Relations entre la Hongrie et le Saint-Siège pendant l’entre-deux-guerres, Studia Historica Accademiae Scientiarum Hungaricae 172, Budapest, 1980.

EÖRDÖGH István: A Magyarország elleni intervenció mint a bolsevizmus következménye, in: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, Regnum 6 (1994) p.127–132.

EÖRDÖGH István: A pápai nunciatúra újraalakulása Magyarországon 1920-ban, in: Történelmi Szemle 39 (1997) 99–110.

ÉRSZEGI Géza (szerk.): „Én apostoli vagyok, ő azonban apostol” a „Magyarország és a Szentszék ezeréves kapcsolata” című kiállítás katalógusa, Esztergom, 1996.

FATTORINI, Emma: Germania e Santa Sede – Le nunziature di Pacelli tra la Grande Guerra e la Repubblica di Weimar, Annali dell’Istituto Storico Italo–Germanico, Monografia n.18, Il Mulino, Bologna 1992;

GERGELY Jenő: A 20. században (1918–1995), in: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve. Szerk. ZOMBORI István. Budapest, 1996.

Vértesaljai László

EMLÉKEZÉS  
PAOLO  DEZZA  JEZSUITA  BÍBOROSRA

1999. december 17-én a római Salvator Mundi klinikán, 98 éves korában elhunyt P. Paolo Dezza, jezsuita bíboros. December 20-án délután fél hat órakor a Szent Péter bazilika katedraoltáránál II. János Pál pápa – a római kúria tagjainak jelenlétében – mutatott be az elhunyt lelki üdvéért engesztelő gyászmisét. P. Dezza holttestét a római Campo Verano temetőben, a Jézus Társasága kriptájában helyezték örök nyugalomra, ahol többek között P. Alszeghy, P. Csele, Fr. Ritz és Fr. Müller földi maradványai nyugszanak.

P. Paolo Dezza életútja

Pármában született 1901. december 13-án, Szent Luca ünnepén, 13 órakor. Sokszor emlegette később – ironikusan mosolyogva – születése dátumát: „december tizenharmadikán, tizenhárom órakor.” A fiatal Paolo Dezza 17 évesen lépett Jézus Társaságába 1918. december 2-án. Noviciátusa és bölcsészeti tanulmányai után Spanyolországban hallgatott filozófiát, majd Innsbruckban és Nápolyban folytatta teológiai kurzusát. Itt szentelték pappá 1928. március 25-én, majd a Gregoriana Egyetemen tanított metafizikát 1932-ig. Egy évet Davosban töltött betegállományban. 1935. február 2-án tette le örök fogadalmát, majd még ebben az évben kinevezték a venetó-milánói tartomány provinciálisává. 1936-ban Gallaratéban felavatta a filozófiai skolasztikátus új székházát, aminek hamarosan rektora és tanára lett. Ez időszakban Milánóban filozófiai és kulturális konferenciákat tartott az értelmiség számára.

1941. augusztus 5-én Rómába hívták, és kinevezték a Gregoriana Egyetem rektorává és tanárává. Metafizikát hallgató tanítványai egyike volt, Karol Wojty³a, a krakkói egyházmegyéből. Rektorként személyes kapcsolatot tartott minden egyes tanártársával – erről bővebbet talán P. Nemeshegyi tudna mondani –, törődött az oktatás színvonalával, a kutatómunkával, az egyetemi publikációkkal és egészen különleges módon magukkal a diákokkal. Hosszú évek után a Gergely Egyetem hallgatói úgy tartják, hogy P. Dezza volt az egyetem egyik legkiválóbb rektora. Ebben az időszakban, a háború évei alatt, majd azt követően szoros kapcsolatban állt XII. Piusz pápával, és sok üldözött egyházi és világi személynek szerzett menedékjogot. Több mint tíz éves rektori szolgálata után a San Roberto Bellarmino kollégium élére került, és párhuzamosan betöltötte a FIUC, a Katolikus Egyetemek Nemzetközi Szövetsége főtitkári tisztét. Tanított  a Lateráni Egyetemen is, majd 1954 és 62 között a Jézus Társasága római nemzetközi házainak általános delegátusa lett.

A 31. általános rendi nagygyűlés általános asszisztenssé választotta, s a jezsuita kúriába költözött. 1974-ben a Társaság felsőbb tanulmányokért felelős bizottságának lett elnöke. Ebben  a feladatkörében rendkívül sokat utazott, és sorra meglátogatta a legjelentősebb felsőoktatási intézményeket. P. Dezza hűséges szolgálata révén a római egyházi és kulturális körök nagyon megbecsült tagjaként lett közismert: VI. Pál és I. János Pál pápáknak gyóntatóatyja volt. Dezza atya személyesen ismert 8 pápát, X. Piusztól kezdve II. János Pálig. Hosszú évek során különféle vatikáni hivataloknak volt konzultora: így például a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció, a Hitterjesztési Kongregáció, a Szentségi és a Szerzetesi Kongregációk hivatalaiban.

1981. október 5-én II. János Pál pápa a súlyosan beteg P. Arrupe mellé kinevezte pápai delegátussá. Bölcsességgel és higgadtsággal töltötte be ezt a rendkívül kényes megbízatást, miközben egyszerre maradt hűséges mind a pápa, mind a Társaság felé. Õ nyitotta meg 1983-ban a 33. általános rendgyűlést, amely P. Peter-HansKolvenbachot választotta a rend legfőbb elöljárójává. Érdemei elismeréseként a pápa 1991. június 28-án bíborossá nevezte ki. Engedelmesen fogadta a döntést, de „kijárta” a pápánál, hogy „egyszerű jezsuita pap maradhasson”. A század egészének ívére egy-egy év híján ráfeszülő élete a hűség és a bizalom útja volt Isten, az egyház és a küldetése felé. Így halt meg, így tért vissza az atyai házba. Élete arra példa, hogy a tiszta, szolgálattal teli szerzetesi élet lehetséges a „gázkamrákkal és gulágokkal teli” századunkban is.

A Szentatya 1999. december 18-án, szombaton a következő részvéttáviratot küldte Peter-Hans Kolvenbach atyának: „Szomorúsággal értesülve Paolo Dezza tiszteletreméltó bíboros jámbor halálának híréről, Önnek és az egész Jézus Társaságának mélységes bánatomat fejezem ki az egyház ilyen hűséges szolgájának elhalálozása miatt, aki hosszú életében sokféle megbízatásai során mindig az evangélium hiteles szolgájának bizonyult. Nagy hitű és buzgóan imádságos szerzetesként, a metafizika-filozófia nagyrabecsült tanáraként és Pápai Gergely Egyetem rektoraként a megboldogult bíboros a rendalapító Loyolai Szent Ignác kötelezettségét  vállalta magára, és minden körülmények között »Krisztust szolgálta az ő helytartója személyében«. Ennek szellemében jelentős szerepet töltött be szerzetescsaládja és az egyház kötelékében. Megköszönöm mindazt a jót, amit gyümölcsöző, fáradhatatlan munkája során tett és míg buzgón imádkozom, hogy az Úr fogadja be a jó és nagylelkű szolgáinak ígért mennyei örök boldogságába, Önnek, rendtársainak, valamint mindazoknak, akik osztják a halála miatt  érzett fájdalmat, vigasztaló apostoli áldásomat küldöm, a közös gyászban osztozó mély együttérzés jeleként. II. János Pál pápa”

Személyes emlékek

P. Dezza nevét a Germanicum diákjaként 1981. október 5-én akkor hallottam először, amikor a már súlyosan beteg P. Arrupe általános rendfőnök munkájának segítésére II. János Pál pápa P. Dezzát kinevezte a Társaságot vezető pápai delegátussá. „Morogtak” akkor a jezsuiták a német–magyar kollégiumban is, P. Theo Beirle rektor, a jó P. Csele is, mondván, hogy „ez azért furcsa”. Semmiről nem tudván, akkor csak azon csodálkoztam, hogy a pápa iránti hűségükről híres jezsuiták most „miért vannak annyira oda” egy ilyen pápai rendelkezéstől. (Most persze, jezsuitaként, „árnyaltabban” látom ugyanazt a jelenséget.)

Amikor 1996-ban a római Írók Házába kerültem, akkor P. Dezza már régóta a ház nemzetközi betegellátó részlegén feküdt, ugyanolyan szobában, mint a többiek. A központi nővérállomás mellett kapott szobát, ahol Salvador Mura argentin jezsuita testvér látta el őt. Minthogy naponta találkoztam a testvérrel, lassanként megismertem őt és szolgálatának lelkületét. Minden délután a páter ágya mellé ült, és felolvasta neki a Vatikáni Rádió kora délutáni híreinek bulletinjét. Nem is olyan régen, november 28-án, amikor olasz adásunk bejelentette a „Radio Jubilaeum” megszületését a Vatikáni Rádió programjain belül, az első telefonáló, aki gratulált az „újszülöttnek”, P. Dezza volt. Salvador testvér többször behívott a kardinális szobájába, és kért, hogy csak nyugodtan beszélgessek vele. Miután először bemutatkoztam, többször már nem kellett, mert nemcsak emlékezett rám, hanem arra is, amiről beszélgettünk. Egy alkalommal „kifaggatott” a magyar rendtartomány felől! Évtizedek óta rosszul látott, ezért emlékezete nem a vizualitáshoz, hanem a „vox”-hoz kötődött. Rám igazában a testvér tett rendkívüli benyomást. Évek hosszú során sugárzó szeretettel szolgált egy nagybeteget, arcán mindig mosollyal, mintha számára ez a derűs szolgálat lenne a világ legtermészetesebb dolga. Látván őt, többször eszembe jutott Ignác atyáék Velence környéki tartózkodása, amint a tervbe vett szentföldi útjukra vártak, amiként erről P. Rodríguez beszámol följegyzéseiben.

Kb. két éve történhetett, hogy egyik alkalommal a rádióból ebédre jövet az Írók Háza liftjében egy idegen, hosszú, fekete kabátos „pap bácsival” találkoztam. Otthon lévén, bemutatkoztam neki, mire ő is vallott, hogy „őt pedig Giovanni Battista Re-nek hívják, s egyébként a Dezza kardinálishoz iparkodik szentgyónást végezni”. Akkor az „államtitkár-helyettes érsek úr nem lehet rossz ember” – gondoltam magamban.

P. Dezza az elmúlt évek egyikén rádiónk olasz adásának VI. Pál pápáról, egy másik „gyónó gyermekéről” így nyilatkozott: „Este elmentem hozzá meglátogatni, mert állapota súlyosra fordult, és jelen lehettem nyugodt és békés halálánál. Szinte hihetetlen, ami történt, mert amikor az utolsókat lélegezte, és a végső feloldozást adtam neki, megszólalt a pápa kopott, öreg ébresztőórája, amihez nagyon ragaszkodott. Titkára később elmondta, hogy felhúzta az órát, ám nem emlékszik, hogy »beállította« volna.”

Mészáros István

A  MAGYAR  EGYHÁZTÖRTÉNET-ÍRÁS  MEGÚJÍTÓJA

Szántó Konrád 1920–1999

1963–1964-ben készítette el doktori disszertációját Szántó Konrád ferences atya „A ferencesek működése Budán a XIX. században” címmel, amelyet 1964 tavaszán sikerrel védett meg a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián. 1964. június 22-én avatták a teológia doktorává.

44 éves volt ekkor. 26 évvel korábban, 1938-ban kezdte el a noviciátust; majd jászberényi filozófiai és gyöngyösi teológiai tanulmányai után 1944-ben részesült a papság szentségében. Ezután lelkipásztori munkát végzett. 1950-ben (hazánkban ekkor már a kommunisták a hatalom birtokosai) a régi esztergomi s az újonnan létesített szentendrei ferences gimnáziumban szükséges tanári létszám biztosítása érdekében rendi elöljárói – másokkal együtt – őt is egyetemi tanulmányokra rendelték. 1950–1954 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán történelem–földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett.

Alighanem ekkor fordult érdeklődése az egyháztörténelem felé. A hazai egyetemi oktatás legsötétebb időszaka volt ez; a történelemtanításban a legvulgárisabb marxista történelemszemlélet uralkodott, a legvadabb egyházellenességgel; a háttérben pedig az egész országot, de elsősorban az iskolákat, főként a középiskolákat elárasztó erőszakos ateista agitációval. Bizonyára ezekben az években érlelődött meg benne a történelmi igazság kimondásának erős vágya, legalábbis ami a katolikus egyház történetét illeti.

1954 szeptemberétől történelem- és földrajztanár volt a két ferences gimnáziumban. Az 1958-i, „A vallásos világnézet elleni harcról” szóló párthatározat nyomán kibontakozott és másfél évtizeden át tartó nagy egyházellenes offenzíva során 1960. november 15-én teljesen ártatlanul ő is börtönbe került. Másfél év elteltével 1962. május 15-én szabadult. Paradox módon alighanem ez az időszak is hozzájárult ahhoz, hogy élete további évtizedeiben intenzíven foglalkozzon a magyar katolikus egyház legújabb kori történelmével.

S 1964. június 22-én kézbe vehette doktori diplomáját. Ez év szeptemberétől – 1980-ig végzett gimnáziumi tanári munkája mellett – haláláig a budai pasaréti Ferences Hittudományi Főiskola történelemtanára; 1978–1994 között a Hittudományi Akadémia levelező tagozatán is tanította az egyháztörténelmet. 1970-1978 között a Kapisztrán Rendtartomány központi levéltárának vezetőjeként elkészítette a levéltár korszerű fondjegyzékét, leltárát.

Doktorálása után három és fél évtizeden át igen sok egyháztörténeti témájú cikket, tanulmányt jelentetett meg, főként a Vigilia és a Teológia folyóiratokban, széleskörű és alapos kutatások eredményeiként.

Első könyvei az 1970-es években láttak napvilágot, sajátos módon különféle műfajokban. 1974-ben közreadta „A jászberényi ferences templom története. 1472–1972.” című monográfiáját. Ugyanebben az évben elkészítette a püspöki kar megbízásából a hazai katolikus hittudományi főiskolák számára az „Egyháztörténelem” c. többkötetes főiskolai jegyzetét, amelyet a növendékpapok az egész országban használtak, hosszú éveken keresztül. S 1975-ben került a fiatalok kezébe a „Szószéktől a bitófáig” című ifjúsági regénye, amelyben Gasparich Márk Kilit ferences atya életét dolgozta fel, aki az 1848/49-es szabadságharc hőse volt.

* * *

Az 1980-as évtized volt Szántó Konrád számára élete főművének megalkotási ideje. Főiskolai jegyzetét továbbalakítva s terjedelmét jelentősen növelve adta közre „A katolikus egyház története” című hatalmas művét három kötetben az Ecclesia Kiadónál.

Az első kötet 1983-ban jelent meg 711 oldalon. Ebben a katolikus egyház életének eseményeit a kezdetektől 1517-ig, a reformáció megindulásáig tárgyalja. 1982. szeptember 15-én kelt előszavában többek között a következőket írta: „Igyekeztem minél jobban figyelembe venni és felhasználni a nemzetközi kutatások legújabb eredményeit, s a történelemkritika mai álláspontját. Az egyház történetétmint folyamatosan változó, hol tökéletesedő, hol hanyatló, majd újból magára találó közösség életét állandó fejlődése közben iparkodtam bemutatni. A könyv terjedelme engedte lehetőségeket maximálisan kihasználva próbáltam tárgyalni az egyetemes egyház történetének számunkra, magyarok számára egyik igen fontos részletét, a magyar katolicizmus történetét.” (Az első kötet második kiadása: 1987.)

A második kötet megjelenési éve: 1985, terjedelme 935 oldal, s benne a reformáció kezdetétől „napjainkig”, lényegében 1978-ig, VI. Pál pápa uralkodásának végéig foglalkozik a katolikus egyház történetével. (A második kötet második kiadása: 1988.)

A szerző azonban azt is fontosnak tartotta, hogy kétkötetes egyháztörténelme mellé – annak szerves részét alkotó – gazdag tartalmú szöveggyűjteményt is közreadjon. Ez 1987-ben jelent meg a sorozat harmadik köteteként, hatalmas terjedelemben: 1245 lapon.

Szántó Konrád egyháztörténeti feldolgozásában alapos és részletes összefoglalását adja mindannak, amit a hazai, illetve főbb és jelentősebb külföldi katolikus egyháztörténeti szakmunkák addig felhalmoztak. Az anyagkezelés, a tények elemzése és értelmezése, az okok–okozatok összefüggéseinek bemutatása nem rendhagyó, hanem hagyományos; a szerző tartózkodik attól, hogy különleges, netán meghökkentő új megközelítéseket alkalmazzon. Ezáltal elérte, hogy megbízható, biztos eligazítást nyújt mind az egyháztörténet átfogó folyamatáról, mind annak egyes eseményeit, adatait, részleteit illetően, a szakemberek, kutatók, tanárok és növendékek s az egyháztörténelem iránt érdeklődő nagyközönség számára egyaránt.

De nagy érdeme Szántó Konrád e nagyszabású alapművének az is, hogy a katolikus egyház teljes történetét nyújtja, nem csupán szervezettörténetet, hivataltörténetet, netán csak pápaságtörténetet. Ezeken túl Isten népe élete is bemutatásra kerül az évezredek sodrában: a szentmise, a liturgia, a prédikáció, a szentségek kiszolgáltatása, a lelkiségi mozgalmak, a katolikus iskolák, egyesületek, a katolikus hívek szociális tevékenysége, jelenlétük a közéletben s a többi fontos megnyilvánulása a belső-külső katolikus életnek.

Nagy hiányt pótol a szerző e művével (túl azon, hogy a történettudományt jelentősen gyarapította): az 1940-es évek végétől Magyarországon nem volt hozzáférhető katolikus egyháztörténet; nem állt rendelkezésre ilyen tankönyv a papságra készülőknek sem az összevont egyházmegyeközi szemináriumokban, sem a meghagyott szerzetesrendekben, jóllehet ez fontos alapozó tantárgy volt (számukra 1974-ben készített tankönyvet Szántó atya); nem juthattak tudományos értékű magyar nyelvű egyháztörténelemhez sem a világi és egyházi szakemberek, kutatók, sem a nagyközönség érdeklődő körei (ezt az igényt az 1980-as években elégítette ki a ferences tudós).

Nagy mű, jelentős mű, értékes tudományos mű a háromkötetes egyháztörténelem, a 20. századi hazai tudományosság nagy alkotása – de igen nehéz körülmények között készült. Különösen keserves lelki kínokat, tudományos meggyőződésének meggyalázását kellett elviselnie Szántó atyának a magyar katolikus egyház 1945–1978 közötti történetének megszövegezése során. Az Állami Egyházügyi Hivatal cenzorai ugyanis arra kényszerítették őt, hogy e részben ne saját felfogását, hanem az ismert marxista egyháztörténész tartalmi megfogalmazását közölje könyvében. Máskülönben nem engedélyezték volna a második kötet megjelenését – ezt Szántó atya maga mondta el nekem. S mindez nem az 1950-e évek Rákosi-időszakában történt, hanem az 1980-as évek közepén, néhány évvel a kommunizmus összeomlása előtt!

De Szántó Konrád a tiszta tudományos etika alapján állt, s amikor erre legelőször lehetősége nyílt, azonnal nyilvánosság elé tárta a történteket. Erről részletesen írt az 1990-ben megjelent, „Az egyházügyi hivatal titkai” című könyvének előszavában, amelyet így fejezett be:

„Mivel ebben a munkában már mindenről szabadon és tárgyilagosan szólhattam, nagyon szépen kérem azokat a kedves barátaimat és olvasóimat, akik annak idején megvették az Egyháztörténelem II. kötetét, okvetlenül szerezzék be ezt a tanulmányt is, hogy az ebben található adatokkal és meglátásokkal egészítsék ki a II. kötetben írtakat, illetve jelen értekezésem segítségével korrigálhassák ki azt, amit a II. kötet első változatának elkészítése után következő három, egymást követő cenzúra miatt csak hangfogóval, illetve torzítva vagy félreérthetően közölhettem.”

Micsoda alázat, micsoda mély lelkiség, micsoda lelkiismeretesség! Milyen kár, hogy a magyar katolikus egyház illetékesei között Szántó atya egyedül maradt e megrendítő „confiteor”-jával.

De már ezt megelőzően, 1989 augusztusától 1992 áprilisáig cikksorozatot írt az Új Misszió című havi folyóiratban a magyar katolikus egyház 1945–1991 közötti igaz történetéről, most már szabadon kifejtve gondolatait. A teljes anyag 1992-ben könyv alakban is megjelent A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története. 1945–1991 címmel, az Új Misszió Alapítvány kiadásában.

1991-ben a tudós ferences történész újabb könyvvel egészítette ki a 20. század második felének magyar egyháztörténetét „A meggyilkolt katolikus papok kálváriája” címmel. A bevezető záradéka: a kötetben közölt 1945–1990 közötti adatokból is „világosan kitűnik, hogy a magyar katolikus egyház 45 esztendőn keresztül nem csupán hallgató, hanem némán szenvedő, sőt keresztre feszített egyház is volt, amelyik azonban az  aléltság és bénultság állapotából Mestere és Ura, Jézus Krisztus segítségével új életre tudott kelni”.

S ugyancsak ennek az időszaknak a terméke egy szintén tabunak számító téma feldolgozása: Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház című kötet 1992-ből.

Szántó Konrád e négy, az 1990-es évek elején közreadott kis kötete az 1945–1990 közötti évtizedek magyar katolikus egyháztörténetének alapműveit jelentik, minden további kutatás számára fontos úttörő és iránymutató írások.

* * *

Az 1980-as években Szántó Konrád a hazai katolikus történetírás legkiemelkedőbb, legismertebb, legtekintélyesebb alakja. Tevékeny, mozgékony, dinamikus személyiségként vállalta magára a kezdeményezést az 1980-as évek közepén abban a törekvésben, hogy együttműködés alakuljon ki – a végletes marxizmuson valamelyest már finomító történelemszemléletű – hivatalos állami történészszakma és az egyháztörténelemmel nem marxista alapon foglalkozó szakemberek között. Ennek első – nem bonyodalmak nélküli – megnyilvánulása volt az 1985. február 13–14-én az esztergomi ferences gimnázium nagytermében megtartott egyháztörténeti konferencia, amelyet az Új Ember és a História (állami történelmi szaklap) szerkesztősége rendezett. Katolikus részről a főszervező Szántó atya volt, aki több cikket is írt mind az Új Emberben, mind a Históriában az addig alig pislákoló hazai nem marxista egyháztörténeti kutatások felélesztése, szélesebb körűvé tétele s a „profán” történészek előtti elismertetése érdekében.

Tevékeny szerepe volt ezek után Szántó atyának a külföldi segítséggel hazánkban működni kezdő Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség – ugyancsak sok bonyodalommal teli – működésének megindításában és fenntartásában. Õ lett a főszerkesztője az 1989-ben megindult s ma is élő Magyar Egyháztörténeti Vázlatok című tanulmánykötet-sorozatnak. Főszerepe volt a rövid életet élt Magyar Egyháztörténeti Évkönyv létrejöttében is 1996-ban.

* * *

Szántó Konrád több évtizedes egyháztörténeti munkásságának kedvelt témái voltak a magyar szentek; számos írásában foglalkozott velük. De különös tisztelettel fordult első szent királyunk feleségének alakja felé. Számos korábbi cikk és tanulmány után 1988-ban adta közre a legfrissebb hazai és külföldi kutatások anyagát is feldolgozva „Boldog Gizella, első magyar királyné élete” című kitűnő monográfiáját. A kötet később német nyelven is megjelent.

S élete vége felé Konrád atya újra visszatért a szépirodalomhoz: 1996-ban verses szövegkönyvet írt „Gizella-oratórium” címmel, amelyet Vavrinecz Béla zeneszerző zenésített meg. A zenekarra, kórusra, szólistákra írt nagyszabású zeneművet Budapesten, Veszprémben, Esztergomban többször előadták az első magyar szent család édesanyja tiszteletére.

* * *

Szántó Konrád, az egyháztörténelem neves tudósa, a 20. század utolsó évtizedeinek magyar katolikus egyháztörténet-írásában meghatározó személyiség volt. Az 1940-es évek végétől alig-alig létező hazai egyháztörténeti kutatások három évtizedes csendje után az 1980-as években ő hozta létre az első nagyszabású műveket. S már recsegett-ropogott a kommunista államgépezet, már összeomlás előtt állt az addig szilárdnak tűnő proletárdiktatúra, amikor Szántó atya tevékenysége nyomán létrejöhettek a hazai katolikus egyháztörténeti kutatás kezdeti szervezeti keretei, első kiadványsorozatai; régi és újabb nem marxista szakemberek közül is kaphattak egyesek egyháztörténeti kutatási lehetőséget; újabb egyháztörténeti kutatási területek feltérképezésére történhettek kezdeményezések; valamelyest tágultak a publikálási lehetőségek.

A nagy egyháztörténelmi mű második kötetének utószavában a szerző többszörösen visszatérő gondolata: az egyházat történelme során – Mestere példája nyomán – a Föld valamelyik pontján mindig elnyomták, korlátozták, üldözték, diszkriminálták. De végül mindig minden csapásból felemelkedett, fényes új korszakokat élt meg. Tudatos volt ennek hangsúlyozása a szerző részéről: azt sugallta, hogy a 20. század második felének hazai egyházüldözése, egyházkorlátozása, jogfosztása, diszkriminációja is egyszer véget ér, s a magyar katolikus egyház, Isten magyar népe élete ismét felvirágzik.

„Isten újszövetségi népének földi sorsa, amit ez a könyv két kötetéből világosan kitűnik, nem volt zavartalan. Sokszor került a társadalmi átalakulások viharába, számtalanszor fegyverrel támadtak rá, hogy szétszélesszék és megsemmisítsék. A kívülről jött megpróbáltatások mellett belső egyenetlenségek, széthúzások, szakadások is gyengítették. . .” – írta szerzőnk az 1980-as években.

„Bármilyen veszélyesek voltak is a kívülről jött támadások és fenyegetések, illetve a belső bűnök meg viszályok – folytatta a gondolatot –, nemcsak hogy megsemmisíteni, hanem útjából eltéríteni sem tudták, hivatása teljesítésében sosem voltak képesek megakadályozni. Ha időnként számbelileg meg is fogyatkozott, ha el is lankadt, erőt venni rajta soha semmiféle hatalom nem tudott. . .”

A magyar katolikus egyház akkoriban oly nagyon remélt és várt új korszakának volt munkálója Szántó Konrád atya, Szent Ferenc színes, sokoldalú egyéniségű, sokféle készséggel és tehetséggel megáldott derűs lelkű fia, a tudós egyháztörténész.

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

Nemesszeghy Ervin

HOGYAN  KAPCSOLÓDIK  A  TUDOMÁNY
ÉS  A  VALLÁS  A  KULTÚRÁHOZ?

I.

1.  1918-ban egy rövid, különös könyvet adtak ki Bécsben, mely mindössze 80 oldalt tartalmazott. A szokásos fejezetekre bontás hiányzott a könyvből. Minden mondat számozva volt, és úgy tűnt mint egy-egy különálló tézis. A könyv a következő címmel jelent meg: „Logisch-Philosophische Abhandlung”. Szerzője egy fiatal, 29 éves, még ismeretlen filozófus volt. Nevét ma már mindenki ismeri: Ludwig Wittgenstein. Valójában a könyv nem vált ismertté addig, amíg 1922-ben ki nem adták angolul, és meg nem kapta a furcsa címet: Tractatus Logico-Philosophicus. Bertrand Russell  írt előszót a könyvhöz és azt állította, hogy a Tractatus olyan mű, melyet egyetlen komoly filozófus sem hanyagolhat el. Voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy a Tractatus forradalmat indított el a filozófiában, melynek Leninje Wittgenstein volt (vö. D. J. B. Hawkins, Wittgenstein and the Cult of the Language). Most csak pár gondolatot idézek a könyvből.

A legtöbb filozófiai kérdés, melyről a filozófusok írtak, nem hamis, hanem értelmetlen (senseless). A legtöbb filozófiai probléma álprobléma. Abból származik, hogy nem értjük nyelvünk logikáját. (Vö. Tractatus 4.003.)

Valójában Wittgenstein a Tractatus-ában egy olyan értelmes nyelvnek az alapjait törekedett vázolni, mely csak a természettudományok módszerét és nyelvét fogadta el az igazság kritériumának.

Ezt a filozófiai véleményt logikai pozitivizmusnak hívjuk, melyet A. J. Ayer tett népszerűvé Language, Truth and Logic című munkájában. Lényeges része az elméletnek az ún. verifikációs kritérium, mely szerint csak az a mondat értelmes, mely legalább elvben verifikálható (természettudományos módszerrel). Így a filozófia, a vallás és az erkölcs nyelve mind az értelem nélküli mondatok csoportjába kerül.

A logikai pozitivizmusnak, mely a természettudományok nyelvének és módszerének  kiváltságos helyet biztosított, óriási kulturális hatása volt. Ez azért meglepő, mert alaptételét könnyű cáfolni: mivel a verifikációs kritérium sem igazolható természettudományos módszerrel, alaptételét értelmetlennek kell minősíteni. Később Wittgenstein Philosophical Investigations című munkájában, mely 1953-ban posztumusz műként jelent meg, maga is lényegesen megváltoztatta az értelmes nyelvről szóló véleményét. Mégis a pozitivizmus hatása még mindig erősen érezhető a mai kultúrában, ha nem is olyan éles formában, mint a XX. század első felében.

Hadd illusztráljam ezt az állítást egy személyes élménnyel. Amikor az 1960-as évek első felében Oxfordban mint fiatal szerzetespap kutató munkát végeztem alacsony hőmérsékletű fizikából, többen megkérdezték tőlem: hogyan tudom összeegyeztetni vallásos hitemet a tudományos munkával? Természetesen azt válaszoltam, hogy hitem szerint az egész anyagi világot Isten teremtette, így az anyagi világban uralkodó törvények rendkívül érdekesek számomra. Különben is vallásos hitem hogy hitemből eredő meggyőződéseim egészen másfajta kérdésekre válaszolnak, mint a tudomány tételei. Ezért nem látok ellentétet a kettő között. Válaszom nem volt meggyőző, mert nem vettem tekintetbe azt az indirekt ellentétet, mely a kultúrán keresztül valóban fennáll a vallás és a természettudományok között.

2.  Ez az ellentét még akkor is erős volt, amikor C. P. Snow 1959-ben megtartotta híres előadását Cambridge-ben a két kultúráról. Előadásának pontos címe: The two cultures and the Scientific Revolution. Előadása nagy visszhangot váltott ki. Ebben az előadásában C. P. Snow (később Sir Charles Snow) sajnálatát fejezte ki, hogy olyan nagy ellentét alakult ki a természettudományok művelői és az irodalmi kultúra művelői között, hogy már két különálló kultúráról beszélhetünk, és sajnos alig van kommunikáció e két kultúra művelői között. Pedig, véleménye szerint, a természettudományos kultúra, vagy inkább szubkultúra (a kritika hatására C. P. Snow elismerte, hogy nem két kultúráról, hanem két szubkultúráról kellett volna beszélnie) kerül majd mindinkább előtérbe jelen világunkban. Tehát ezt kell támogatni már az oktatásban is. Mindenesetre, mondotta, meg kell akadályozni egy kulturális „tudathasadást” a természettudósok és a humán tárgyak művelői között. Ezt ő maga is megtette, mert miután Cambridge-ben doktorált és kutató munkát végzett kémiából, később állami adminisztrációs állást (Civil Servant) vállalt, és egyben író lett, több népszerű regény szerzője.

C. P. Snow 1959-ben még nem sejthette, hogy pár éven belül megjelenik Thomas Kuhn híres könyve Structures of Scientific Revolutions címmel, mely a természettudományos tevékenységet az általános emberi kultúrában gyökerezteti.

Érdemes tehát megvizsgálni egyrészt a természettudományok és a kultúra kapcsolatát, másrészt a vallás és a kultúra kapcsolatát, hogy a természettudományok és a vallás indirekt kapcsolatára fény derüljön. Ez különben is szükséges ahhoz a dialógushoz, melyet a jelenlegi pápa erősen ajánl abban a levélben, melyet George Coyne jezsuita atyának, a Vatikáni Csillagvizsgáló vezetőjének írt 1989-ben.

II.
1.  A fogalmak tisztázása

1. 1. Mindenekelőtt szükségünk lesz a fogalmak tisztázására: a tudomány fogalmán a természettudományokat értem, mint például a fizikát, kémiát, asztronómiát. Ezen értelmezés szerint a társadalmi tudományok, mint például a szociológia, antropológia stb. nem tartoznak ahhoz a tudományhoz, amelyről most beszélek. Fontos azt is figyelembe venni, hogy a természettudomány olyan közösségi tevékenység, melyet egyes egyének végeznek, és tevékenységüket, illetve azok eredményeit cikkekben, könyvekben, tudományos előadásokon publikálják. Ez utóbbiak azonban mintegy eredményei annak a tevékenységnek, melyet a természettudósok végeznek. A természettudományos oktatásban ezeket az eredményeket adják tovább a tudósok a fiatalabb generációnak, és a tudományos paradigmákban legtöbbször implicite közlik azokat az elfogadott feltevéseket, melyek az akkori tudományos tevékenységek alapját képezik.

A természettudományoktól meg kell különböztetni a technológiát, mely a tudomány alkalmazása folytán jön létre. A hétköznapi ember a technológián keresztül érti meg a tudományos tevékenység fontosságát.

1. 2.  Amikor vallásról beszélek, elsősorban a keresztény vallást értem. Bár a vallás és kultúra kapcsolata érdekes téma akkor is, ha nem szűkítjük le a vallást a keresztény vallásra, hanem tekintetbe vesszük a nem keresztény világvallásokat, mint például a buddhizmust, konfucianizmust és iszlám vallást, mégis ebben az előadásban csak a keresztény vallás érdekel bennünket.

Meg kell említeni, hogy több keresztény teológus, mint például Karl Barth, különbséget tesz vallás és hit között. A keresztény hit, melynek tartalmi összefoglalását a hitvallásban (hiszekegyben) találjuk meg, hitközösségeket hoz létre, közösségekben valósul meg, él és fejlődik. A keresztény vallás ennek a hitközösségnek kulturálisan és intézményesen megszervezett formája. A hit Isten ajándéka, a vallás erre az isteni ajándékra adott emberi és közösségi válasz, meghatározott szabályokkal és vallási törvényekkel.

Úgy gondolom, jogos a megkülönböztetés a vallás és hit között; de nem osztom Karl Barth véleményét, aki szöges ellentétbe állítja a hitet a vallással. Véleményem szerint a hit és vallás között nagy egészében inkább harmónia van, mint ellentét. Minden esetre előadásomban én nem a hitről, hanem a vallásról beszélek.

1. 3.  A kultúra az az emberi és közösségi tevékenység, melyben az emberi elme (szellem) kifejezi kreativitását a művészetek különféle ágaiban, az építészetben, a festészetben, a szobrászatban, az irodalomban, a zenében és a tudományokban. Általánosabban kultúrán értjük egy népközösség azon értékeit, melyeket megtalálunk különféle szimbólumokban, szokásokban, elfogadott feltevésekben. Ezeket az értékeket jó részben örököljük: egyik generáció a másiknak adja át – a legtöbbször meg sem kérdőjelezve – a szokásokban és feltételezésekben található kulturális elemeket. Az intellektuális életben ide tartozik az érvelésnek a módja, mi az, ami bizonyításnak vagy meggyőző evidenciának számít. Az oktatás (akár formális, akár informális) fontos szerepet játszik egyes kultúrák áthagyományozásában. A kultúrát egyének sajátítják el, de elsősorban közösségi jellegű.

A 34. általános jezsuita rendgyűlés a következő módon határozza meg a kultúrát: „A kultúra jelenti azt a módot, ahogy egy embercsoport él, gondolkodik, érez, szervezkedik, ünnepel és osztozik életében. Minden kultúra értékrendeken, értelmezéseken és világnézeteken alapszik, melyeket a nyelvezet, gesztusok, szimbólumok, szertartások és stílusok fejeznek ki láthatóan.” (A Jézus Társasága 34. általános rendgyűlésének dokumentumai, 4. 1. /1. jegyzet/).

Ez utóbbi meghatározás megjelöli, hogy a kultúrának érzelmi dimenziója is van, ezért érzelmileg is közel érezzük magunkat azokhoz, akik velünk együtt azonos kultúrában élnek. A kultúra történelmileg kondicionál bennünket. Egyik legfontosabb jellemzője és eszköze a nyelv, melyben a kérdéses embercsoport egymással kommunikál és kifejezi magát. Ugyancsak nagyon fontos eleme a vallás, melyhez a kultúra kötődik. A vallásnak kultúra-építő és kultúraformáló ereje van. Képletesen szólva a vallás „beletestesül” egy kultúrába, azt ihleti és áthatja. Ezért látjuk azt, hogy a nagy világvallások köré szinte mindig egy meghatározott kultúra tartozik. Így beszélhetünk héber–görög kultúráról, keresztény kultúráról (melyet gyakran csak Nyugat kultúrájának nevezünk), indiai kultúráról és kínai kultúráról. Előadásomban a kultúrát ilyen értelemben veszem, és nem a szubkultúra értelmében.

Talán fontos még azt is megjegyezni, hogy a kultúrákban nemcsak értékek vannak, hanem bizonyos értékek hiányai, mint például strukturális igazságtalanság, az emberi élet és az emberi jogok nem kellő tisztelete stb. Természetesen a kultúra áthagyományozásánál ezek a hiányosságok, illetve deformációk is továbbadódnak.

A kultúrától meg kell különböztetni a civilizációt, mely ugyan közel áll a kultúra fogalmához, mégis különbözik tőle. Talán úgy mondhatnánk, hogy a kultúra teremti meg a civilizációt, a különféle szabályok és törvények rendszerét, mely a városokban és a különféle településeken élő emberek életét szabályozza a közlekedésben, az adásvételben, a gazdasági és társadalmi életben. A jelenlegi civilizációban különösen nagy szerepet játszik a technika, mely a kommunikáció, a közlekedés, az ipari termelés, sőt a politikai hatalom fontos eszköze.

2.  A tudomány és a vallás
kölcsönös kapcsolata a kultúrához

2. 1.  A mondottakból már világos, hogy mind a tudomány, mind a vallás kulturális jelenség, így a kultúrán keresztül közvetve kapcsolódnak egymáshoz. A keresztény vallás (melynek alapja a héber vallás és kultúrvilág) a görög–római kultúrába testesült bele az  I. században, majd azt áthatva, sőt beolvasztva magába a különféle barbár törzsek kultúráját, megteremtett egy kifejezetten keresztény kultúrát. Ahogy már említettem, ezt a kultúrát sokszor csak Nyugat kultúrájának nevezik.

A természettudományos tevékenység ebben a keresztény kultúrában indult meg a XVI. és XVII. században. Több kiváló tudománytörténész és természetbölcselő véleménye szerint ez nem volt véletlen. A keresztény kultúra kedvező feltételeket teremtett a tudományos tevékenység megindulásához. A keresztény világnézet szerint a világot Isten teremtette, tehát alapjában véve jó, megismerhető, és Isten azt a parancsot adta az embernek, hogy hajtsa uralma alá a földet (vö. Ter 1,28). Mivel Isten más világot is teremthetett volna, ezért ennek a világnak a megismerése különös érdeklődésre tart számot. A természettudósok  először szinte mind hívő keresztények voltak, bár nem tagadható, hogy többen közülük hamarosan összeütközésbe kerültek az Egyház hivatalos vezetőivel, mert tudományos munkájuk eredménye sokszor ellentmondott a Biblia szó szerinti értelmezésének. Itt utalok a Galileivel kapcsolatos problémára a XVII. században, majd a Darwin evolúciós elmélete folytán kialakult hosszú és keserű vitára, melynek utózöngéi máig tartanak. Feszültség alakult ki a természettudósok és teológusok között, mely bizonyos mértékig, véleményem szerint, elkerülhetetlen. Ennek oka pedig az, hogy a hívő embernek szüksége van egy bizonyos világképre ahhoz, hogy a vallás igazságait megértse és kibontsa. Ezt a világképet az adott és az elmúlt kor világképéből kölcsönzi. Ez a világkép azonban a tudomány fejlődése folytán változik; általában lassan, néha azonban szinte ugrásszerűen. Ilyenkor a hívő ember szükségszerűen feszültséget érez a hitigazságok és az új tudományos felfedezések megállapításai között. De az ellentét tulajdonképpen nem a hit igazsága és a természettudományok igazsága között áll fenn, hanem az új világkép és a régi világkép között, amelyekben a hit igazságait értelmezték és tematizálták  (kibontották). A helyzetet az is bonyolította, hogy egyes jóhiszemű keresztény természettudósok és teológusok a tudományos hipotézisek elégtelenségéből próbálták bizonyítani Isten létezését. Isten tehát úgy jelent meg, mint egy záróhipotézis, mely betölti a hézagokat természettudományos tudásunkban. Ez a „hézagpótló istenkép” (God of gaps) sokat ártott a kereszténységnek, mert ahogy szűkültek a hézagok természettudományos tudásunkban, úgy szorult ki Isten a világunkból, arról nem is szólva, hogy ez a felfogás Istent egy tudományos hipotézis szintjére alacsonyította. Laplace-nak bizonyos értelemben nagyon igaza volt, amikor Napóleon kérdésére, hogy hol maradt Isten tudományos elméletében, így válaszolt: „Uram, erre a hipotézisre nincs szükségem.” Istennek ugyanis nincs helye a tudományos hipotézisek között, Õ sohasem lehet egy részok vagy részmagyarázat: Õ a természetben lejátszódó összes folyamat létet adó alapfeltétele. Az a magatartás, amely a hézagpótló istenképet kialakította, tulajdonképpen egy szűk racionalizmus talajában gyökerezett, amelynek szelleme, sajnálatos módon, még ma is erősen érezhető.

Mindenesetre a XIX. század végére kialakult egy olyan tudományos természetkép, mely a világot egy zárt, determinista, természettörvények alapján működő rendszernek fogta fel, és amelyik egy materialista világképet sugallt. Ennek hatására született meg a filozófiai pozitivizmus, melyről az előadás bevezetőjében már szóltam.

A természettudományok óriási, szinte ugrásszerű változása jelen századunkban a pozitivista értelmezéssel szemben erős ellenhatást váltott ki. A XX. század második felében több kiváló természettudós és tudománytörténész megkérdőjelezte a korábbi, szinte általánosan elfogadott felfogást a természettudományos tevékenységről. E korábbi felfogás szerint a természettudós teljes objektivitással vizsgálja meg a természetben lejátszódó jelenségek tapasztalati tényeit, a tények adatait összegyűjti, az adatokból az indukció szabályai alapján törvényszerűségeket állapít meg, ezeket kipróbálja, és végérvényesen igazolja. Valójában a természettudós, éppúgy mint bárki más, semmiféle jelenséget nem vizsgálhat teljes tárgyilagossággal. Ennek oka nemcsak az, hogy megfigyelésével bizonyos mértékig szükségszerűen befolyásolja és megváltoztatja a jelenségeket. (Ez a befolyásolás elvileg egy kvantumenergia nagyságrendjéig csökkenthető). Sokkal fontosabb oka az, hogy a megvizsgálható jelenségek száma végtelen, és hogy a természettudós „de facto” mit választ ki, és mit hagy el ezek közül, függ érdeklődési körétől, értékítéleteitől és előítéleteitől. Egy „tudományos tény” és egy „tudományos elmélet” között nem lehet teljesen éles különbséget tenni, mert az ún. „tudományos tény” maga is egy bizonyos értelmezés eredménye, mely meghatározott kategóriákat tételez fel. A természettudományos felfedezések történelmi vizsgálata ellentmond annak a felfogásnak, hogy a feltaláló az indukció törvényeit mechanikusan alkalmazza, mint egy számítógép. A természettudós legtöbbször nemcsak logikus levezetésekkel dolgozik, hanem képzelőerejének és találékonyságának felhasználásával, a sokszor egymással látszólag szembenálló tények szövevényében, a különféle feltevések versenyében „téved rá” a helyes megoldásra. Munkája minden fázisában mérlegelnie kell a különféle szempontok fontosságát és jelentőségét, és az ezekről alkotott ítéletek szabják meg további kutatásainak irányát. Kísérletei sohasem igazolják végérvényesen elméletét, mert azok csak körülhatárolt kérdésekre adnak választ. Tudományos elméletek és modellek sohasem tükrözik vissza teljesen a természetben lejátszódó jelenségeket. Nem tökéletes tükröződései, hanem elvont, válogatott szelekciói a valóságnak. Nem annyira térbeli fényképfelvételhez, hanem egy művészi karcolathoz vagy szoborhoz hasonlítanak, amellyel a művész ugyan egy önmagától különböző tárgyi valóságot próbál ábrázolni, de az, hogy milyen mozzanatot választ ki és hangsúlyoz ábrázolásában, nézőpontjától és teremtő tevékenységétől függ. Bár a mai természettudósok nagy része mindinkább belátja a természettudományos módszer határait, ez önmagában még nem vezet el szükségszerűen a bölcseleti reflexióhoz vagy a hit kapujához. A tudóst tudományos tevékenysége nem kényszeríti arra, hogy filozófiai elveket vegyen fontolóra, és vallási igazságokat fogadjon el.  De a tudományos módszer korlátainak világos tudata megteremtheti azt a kulturális nyitottságot, amely szükséges előfeltétele, hogy meglássa, elismerje és elfogadja a hit világának értékeit és szépségét.

A jelenkor azonban nyitottságot követel a hit emberétől is. A rádió, a televízió, a repülőgép és az internet korában a hívő ember nem zárkózhat el saját elképzeléseinek ábrándvilágába. A legkülönfélébb felfogások, vélemények és magatartások pergőtüzében kell megőrizni keresztény hite örökségét. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha hitének igazságait újra meg újra megfontolja, imádságban átelmélkedi, és összeegyezteti azzal a tudományos világképpel, amelyet igaznak ismert meg. Ez az állandó feladat majd megóvja attól, hogy vallási képzettsége gyermeki fokon elakadjon. De ahogy az egyén, éppúgy a keresztény közösség számára is fontos, hogy a teológusok újra meg újra átgondolják azokat a hittitkokat, amelyeket a hagyomány egy régi, elavult világkép szerint értelmezett. Mivel a hit világképe összefoglalóbb, mint a tudományé, azaz mintegy egységbe foglalja az ember sokrétű tevékenységét, ismereteit, tapasztalatait – értelmet, irányt és célt adva nekik –, ezért a keresztény vallásnak bizonyos értelemben nagyobb szüksége van a tudomány felé a nyíltságra, mint megfordítva. E talán paradoxonnak tűnő állításnak az a következménye, hogy valaki lehet kiváló természettudós, hit nélkül, de senki sem lehet kiváló teológus, ha nem veszi tekintetbe a világról és az emberről alkotott tudományos ismereteket. Ezt az igazságot úgy is kifejezhetjük: a keresztény hitnek kultúraformáló és -civilizáló hatása van. A II. vatikáni zsinat szerint az emberiség ma a valóságnak egy meglehetősen statikus világképétől egy dinamikusabb, „fejlődő” világképhez jutott el. Ebben az új világképben kell Isten teremtő tevékenységét, gondviselését és a többi hitigazságot értelmezni. Ez a munka már megindult, de sok kérdés még megoldásra vár. A teológusoknak meg kell magyarázniuk, hogy a tudományos megismerés és az a hatalom, amelyet ez az ismeret szolgáltat, önmagában nincs összeütközésben a hit világképével és az Isten hatalmával. Ellenkezőleg, mindez az Õ nagyságát hirdeti. Hitünk ugyan félreérthetetlenül tanítja, hogy „nincs itt maradandó helyünk e világban”, de a helyesen értelmezett keresztény világszemléletben a túlvilág elfogadása nem rombolja le az evilági értékeket, ellenkezőleg azokat felemeli, és az öröklét távlatába helyezi.

A tudomány és a vallás területének megvan a saját autonómiája, de a harmóniára és egységre törekvő ember nem elégedhet meg e két terület gyökeres szétválasztásával. Jól mondja Piet Fransen:

„A valóság egy, az igazság egy, és az ember, aki az igazságot keresi, szintén egy. Minden embernek egyénileg önmaga számára, de ugyanúgy a történelemben vándorló emberiségnek is értelmi, erkölcsi és vallási feladata, hogy a valóság egészéről egy összefüggő képet próbáljon kialakítani. Ezt a feladatot csak minden tudományág sajátos tárgyának és módszerének tiszteletben tartásával lehet teljesíteni. Erre minden korban különösen azok éreznek felszólítást, akik nem vesztették el erejüket és bátorságukat, hogy teljes emberek legyenek.” (Towards a Psychology of Divine Grace, Lumen Vitae 1957 N^o 2. 204.)

    Végül meg kell állapítani, hogy a jelenlegi helyzetben egy egységes civilizáció van kialakulóban a technikai fejlődés következtében. Ez a globális átalakulás azzal a veszéllyel jár, hogy elpusztítja azokat az értékeket, melyeket az egyes kultúrák hordoznak. Az egységes globális civilizáció multikulturális társadalmat ölel majd fel. Félő, hogy ahogyan Amerika kolonizációja nemcsak káros hatással volt az őslakós indián kultúrára, hanem azt szinte elpusztította, ugyanúgy a globális civilizáció pusztulással veszélyeztetheti a helyi kultúra értékeit.

    Itt kell megemlíteni a másik veszélyt, mely környezetünket érinti a technika fejlődése folytán. Környezetünk károsodása, mely magában foglalja nemcsak a légterünkbe eresztett mérgező anyagokat, az édesvizű tavak elsavasodását, a táguló ózonlyukat, a mérgező kémiai szerek túlzott használatát, az erdők mértéktelen kiirtását, hanem a hang- és információ-pollúciót is. A környezetvédelem ma már olyan súlyos probléma, melynek elhanyagolása nemcsak az emberi élet minőségét, hanem az egész állati és növényi élet létét is súlyosan veszélyezteti. Az ökológiai problémák megoldása csak közös nemzetközi összefogással, különféle tudományok összehangolásával és erkölcsi alátámasztással oldható meg.

III.

Befejezésül felsorolom, hogy véleményem szerint egyrészt a keresztény természettudósnak, másrészt a keresztény filozófusnak, illetve teológusnak milyen három legfontosabb tulajdonsággal kell rendelkeznie a kultúra és civilizáció mai helyzetében.

1.a)  A természettudósok legyenek tisztában tevékenységük közvetett hatásának a kultúra más területén.

1.b) A keresztény filozófusok és teológusok vegyék komolyan a természettudományos eredményeket, és vizsgálják meg, hogy ezek milyen következményekkel járnak a hittitkok megértésénél (pl. teremtéstörténet, Isten működése a világban, eredeti bűn, a lélek halhatatlansága stb.).

2.a) A természettudósok ne legyenek „szakbarbárok”. Legyenek nyitottak az interdiszciplináris dialógusra. Hallgassák meg a kultúra más ágainak művelőit, őszintén közöljék a tudomány eredményeit és azok alkalmazásának előrelátható következményeit.

2.b)  A keresztény filozófusok és teológusok legyenek szintén nyitottak az interdiszciplináris dialógusra. Hallgassák meg a kultúra más ágainak művelőit és úgy magyarázzák a hittitkokat, hogy az elfogadható legyen a jelenlegi kultúrában.

3.a) Érezzenek felelősséget minden ember iránt a technológia alkalmazásának káros következményeit illetően, és fáradságot nem kímélve munkálkodjanak azon, hogy ezeket a káros következményeket megszüntessék.

3.b)  Érezzenek szintén felelősséget minden ember iránt a technológia alkalmazásának káros következményeit illetően, és munkálkodjanak azon, hogy erkölcsi és teológiai alapot nyújtsanak a környezetünket védő cselekvésekre.

II. János Pál szavaival zárom előadásomat:

„Csak a teológia és a természettudomány közötti dinamikus kapcsolat derítheti ki azokat a határokat, melyek alátámasztják mindkét tudományág integritását, úgy, hogy a teológia ne tanítson áltudományt, és a tudomány ne váljék öntudatlanul (unconscious) teológiává. Egymás ismerete képessé tesz bennünket, hogy hitelesebben magunk lehessünk. . . Szükségünk van egymásra, hogy azok lehessünk, amiknek lennünk kell, amire hivatásunk szólít minket.”

     (Jesuits in Science, 1989. no. 5, p. 10)

    A tudomány és a hit közötti dialógusban résztvevők mindjobban rádöbbennek arra a nagy közös felelősségre, mely őket terheli. A jelenlegi kultúrában és civilizációban ugyanis mind a tudománynak, mind a vallásnak óriási befolyása van. A tudomány és technika rohamos fejlődésével ez a befolyás a jövőben csak növekedhet. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az emberiség jövője nagy részben attól függ, hogy hogyan alakul a tudomány és a hit közötti kapcsolat, mert olyan világban élünk, mely „egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek arra, hogy megvalósítsa a legjobbat, de arra is, hogy elkövesse a legrosszabbat; egyképpen nyitva van számára az út a szabadság vagy a rabszolgaság, a haladás vagy a visszaesés, a testvériség vagy a gyűlölködés felé. Ráébred továbbá az ember, hogy neki magának kell helyes irányba terelni azokat az erőket, amelyeket ő maga szabadított fel, mert ezek eltiporhatják, de szolgálhatják is” (Gaudium et spes 9).

Czigány György

JÁTÉK  ISTEN  HÁZÁBAN

Jeux: játék az orgonasípok együttesének neve. Játszunk a hangszereken, az orgonán is, de a szóhasználat szó szerinti értelmében is játékról van szó, amikor rögtönözve születik zene, fantázia, intermezzo az orgonán a játékos képzelete szerint, nemes kedvtelésül, a szertartás hangulatához illő ékesítésként: önfeledt, boldog játékként Isten színe előtt. Ünnepélyes, mégis gyermekien szabad, kötetlen játék az improvizáció. A teremtés élő pillanata ez: a mű kitalálása és előadása egyidejű, egységes folyamat. A zeneszerző vázlatok írása, alapos megfontolások révén ellenőrzi és fejleszti az ihlet, az indulat által sugallt formát, míg véglegesen rögzíti darabját, hogy azután a néma kottát ő, vagy más előadó (megfelelő felkészülés után) bármikor megszólaltathassa. A rögtönzés más. Egyszeri valami: nem leírásra, megörökítésre szánt mű, hanem az élő beszéd frissességével tényleg a pillanat tüneménye; csak most, csak itt, csak ez egyszer szólal meg rendeltetése szerint. Anyaga természetesen lazább, esetlegesebb a kompozícióénál; reminiszcenciák, zenei emlékek idézetszerűen tűnhetnek fel benne, változva rögtön mássá. Stílusa szerint a rögtönzés megidézheti elmúlt korok régi, de ma is eleven zenéjét nagy mesterekre emlékeztetve minket (például Bachra) – vagy egy-egy választott téma, népének feldolgozásakor élhet az újabb korok nyelvi leleményeivel, s mindeközben természetesen a rögtönző játékos személyes hangját, képzeletét reprezentálja.

A rögtönzés régi korok mindennapi zenélési szokásaihoz tartozott hozzá igen nyilvánvaló módon. Sok régi zene korábbi improvizáció emléknyomain alakult lekottázható művé. Egy-egy versenymű szólófantáziáját (kadenciáját) az előadóművész nem is oly rég még maga rögtönözte a klasszikus darab megtervezett, e szabad pillanatokba torkolló folyamatában. Sok huszadik századbeli zeneszerző választotta a talán túlságosan is szigorú elméleti megfontolások szorításában történő komponálást: sűrítetten, végsőkig absztraháltan jelent meg a zenei „üzenet” – nehezen érthetővé, átélhetővé; némiképpen rejtvényszerűvé váltak a darabok. Persze születtek megragadó légkörű, új dallam, harmónia és formaviláguk ellenére, vagy épp azáltal gyönyörű, előzetes stúdiumok hiányában is élvezhető, nagy élményt adó művek is. . .

A rögtönzés az indulatok, érzelmek és a technikai tudás, virtuozitás szinte zenei eszközzé emelkedő lehetőségeinek közvetlen, egyidejű megvalósítása a játékban. Spekuláció, tudatos megfontolás alig van benne, hiszen ez jelen idejű zenei történés: tervezése bizonyos beidegződések álomszerű mozgásban, kényszer és szabadság „játékában” kerül felszínre, pillanat és hangulat diszpozíciója szerint, a tehetség mezítelen, nyílt szívű ösztönösségével.

A hangversenytermekből az utóbbi száz évben már kiszorult a rögtönzés, a játék: előadó és alkotó művészet egybejátszásai megszűntek, a dzsessz és egy-egy modern, aleatorikus darab gyakorlatát leszámítva. Ahol azonban ma is szükség van a liturgikus cselekmények „szüneteinek” kitöltésére: a templomokban tovább él az orgonaimprovizáció! Mise, istentisztelet elején, végén, a szertartások közben is szükség lehet az „egyperces” darabokra. Ilyenkor szabadon élvezheti és mutathatja be az orgonista hangszere színeit, kombinációit s annak teljes, „tutti” zengését.

Az utóbbi évtizedek magyar egyházzenei életében két nagyszerű művész rögtönzéseinek lehettem nemcsak fül-, hanem szemtanúja is.

Gergely Ferenc egész életét az orgona mellett töltötte. (Nyolcvannégy éves korában, 1998 márciusában halt meg.) Liturgikus szolgálatot végzett, hangversenyezett, játszotta a mesterek műveit Bachtól kezdve Liszten át Messiaenig. És rögtönzött. Egy-egy improvizációja szerepléseinek várva várt eseménye volt, de templomi rögtönzései is szelíd szenzációként hatottak. Tanított, de valójában áhítatos zenélése és élete volt inspiráló és példaadó. Visszahúzódó, szerény magatartása szemérmesen rejtette benső fényeit, indulatait. Csak a zenélésben mutatkoztak meg ezek a mély erők, ragyogások.

Kistétényi Melinda hetvenhárom évesen, 1999 októberében halt meg. Életét és zenélését valami fogyhatatlan energia, boldog lobogás jellemezte. Kápráztató sokoldalúságát gyakran és méltán csodáltuk. Hallottam őt Liszt zongoraversenyt játszani, maga rögtönözte dzsesszt énekelni, zenekart vagy kórust vezényelni, klasszikus dalokat előadni, és persze legtöbbször: orgonálni. Õ is a rögtönzés virtuóza volt. Néha a megtévesztésig hitelesnek tetsző „Bach-műveket” rögtönzött. Ezekről csakugyan azt hihettük, hogy számunkra ismeretlen Bach-darabok. S ez nem a stílusgyakorlat rutinja volt, hanem újrateremtő, különös képesség, amelynek titkát (hiába faggattam) nem tudta feltárni. Csak azt mondta; úgy látszik, Bach szállja meg a kezeimet. . . Kistétényi Melindának költői képessége is volt: találó szövegeket írt Kodály énekgyakorlataihoz, ami által ezek a nemes tananyagok művé váltak. . . (Tricíniák, Epigrammák). És zeneszerzéssel is sikereket ért el; írt Rilke, Ady, Petőfi verseire dalokat, orgonaversenyt és más szólódarabokat oboára, zenekarra. Oratóriumok műfordítója is volt, s a Zeneakadémia félelmetes hírű és mégis körülrajongott szolfézstanára. Kedvessége, heve természetes volt: áradó, érzékeny, bájjal és mégis férfias erőkkel teli. Tünemény volt, de működésének legbámulatosabb része mégis a pillanat művészete volt: a rögtönzés. Egyik televízió-műsorom alkalmából „témaként” egy táncdal népszerű dallamát adtam fel neki a közönség nevében. Nos, e könnyűzenei melódia az ő orgonajátékában, variációk során át megnemesült, végül emelkedett korálként zengett.

Õ is, Gergely Ferenc is idős korukig játszó gyermekek voltak, bölcs csodagyermekek, akik mindnyájunk örömére muzsikáltak Isten házában. Áhítattal, égi mulatságul, feledhetetlen szépen.

     A rögtönzött zene örömének élményét nemcsak hallgatóként élhettem át. Fiatalon, s huszonöt éven át improvizálhattam magam is a krisztinavárosi templom öreg orgonáján, nem hivatásos orgonistaként, de a nagymisén szereplő énekkar állandó kísérőjeként. Itt, e hangszer mellett kezdte muzsikusi pályafutását rég Ferencsik János is; idős korában visszatért velem a krisztinavárosi orgonához, hogy emlékeit idézve – tévéműsorunk kedvéért – eljátsszon egy Bach-korált. . .

Az említett régiek követőiként persze ma is igen sokan éltetik a rögtönzés sok évszázados gyakorlatát. A kalocsai főszékesegyház szerzetes orgonistája éppúgy virtuóza hangszerének, mint jó néhány társa szerte az országban. Lantos István zongora- és orgonaművész már négy éves korában elkezdte azt, ami nélkül ma sem igen élhet: a napi, templomi muzsikálást. Egyébként ifjabban is egyenrangú társa volt ő sok-sok hangversenyen, tévé- és rádióműsor közönsége előtt is Gergely Ferencnek vagy Kistétényi Melindának.

A Szent István király plébániatemplom (Bazilika) zeneszerző orgonistájától is mennyi ihletett rögtönzést hallottam! Koloss István persze zeneszerzőként is működik, csakúgy mint e templomban évtizedekkel ezelőtti elődje: Hidas Frigyes zeneszerző. Kossuth-díjas zeneszerzőnket, annyi modern motetta alkotóját, Soproni Józsefet is sokszor hallottam főiskolás korunkban orgonálni, rögtönözni – már akkor kiderült: nagyformátumú, kiváló muzsikus. Tudom, hogy a rögtönzés játékában stílusok és régi nagy mesterek szellemidézése folyik örömszerző módon: emlékek újrarendezése ez, s ritkán fölfedezés. Mégis a legnemesebb zenei „játékok” egyike. Nem hagyományos és hivatalos liturgikus zene, mégis illik Isten házába!

xxxSZABOLxxxxxxxxxxx

Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ

Egy dialógus margójára

Különös műfajú az a könyv, amelyet a Helikon Kiadó tett közzé 1999 karácsonyára: Lengyel László–Várszegi Asztrik: Beszélgetőkönyvecske. Nem hangszalagról átírt beszélgetés, még kevésbé interjú, hanem – mondhatnám – Lengyel László „esszéje”, amelynek forrása egy pannonhalmi beszélgetéssorozat, de nagyon is szerkesztett fejezetekről van szó. Bemutatkozik a pannonhalmi főapát-püspök és a hajdani „anarchista-marxista” közgazdász/politológus: vallomásaik révén jobban megértjük mai felfogásukat, a világ és a magyarság, a katolikus egyház és általában vallási problémák (zsinati megújulás, ökumenizmus, vallásos hit és szekularizáció/istennélküliség), valamint a lét végső kérdései témáiban. Benedek Elek dédunokája nyíltan vallja, hogy szabadkőműves és szabadgondolkodó ősei „hitét” örökölte. Jó „mesélő”, irodalmi alkotásként is jelentős e „könyvecske”. De néha patetikus és prófétai hangja (pl. egyházkritikája vagy ellentmondásra ingerlő politikai nézete) jeles ideológusokra emlékeztet. Rokonszenvesebb, amikor írókra és költőkre hivatkozik/hivatkoznak. Lengyel radikálisabb lehet, hiszen csak önmagát képviseli; a pannonhalmi főapát, akit – a könyvben erre többször történik utalás – egyesek „liberálisnak” tartanak, sokkal óvatosabb és árnyaltabb. Bizonyos kritikákat Lengyel ad ajkára, amire rábólint, bár nemegyszer árnyalja partnere sommás ítéleteit.

Nem recenziót írok, ezért csak olvasás közben lejegyzett benyomásaimból idézek. Sok olyan szakaszt aláhúztam, amelyekkel egyetértek; de egyre szaporodtak a margón a kérdőjelek is. Fogadja el a két „főszereplő”, hogy most egy harmadik „dialóguspartner” is közbeszól: igenel vagy a fejét csóválja, néha felhorkan. Ha valaki valamit leír és kinyomtat, kiszolgáltatja magát az értelmezéseknek.

Eddig csak egyetlen neves, támadó kritikát olvastam a könyv kapcsán: a kritikus nem is a könyv tartalmához szól hozzá, hanem a szerzőket gyanúsítja, kellemetlen módon „személyeskedik”. Megemlítem még azt az interjút, amelyet Lengyel László adott a Magyar Hírlap (1999. dec. 4., „Ahogy tetszik” kulturális magazin) munkatársának, Bálint Évának. Tulajdonképpen ez a beszélgetés ösztönzött, hogy a könyvet is elolvassam. A könyvben szó esik a holokausztról is; mivel erre nem térek ki, a M. H. interjújából idézek ezzel kapcsolatban pár mondatot: „Én azért tartom értelmetlennek a magyar sajtóban folytatott holokausztvitákat, mert úgy gondolom, hogy a negyvenes években a magyar értelmiség legjobbjai már kifejtették álláspontjukat (ti. a zsidókérdésben Sz. F.). Nem hiszem, hogy Márai Sándornál, Bibó Istvánnál, Pilinszky Jánosnál lehet többet, fontosabbat vagy szebbet állítani. Csak azt tudom mondani, hagyjátok abba fiúk. És ebben az értelemben a sértetteknek is tudomásul kell venniük, hogy megtörtént a bocsánatkérés, hogy lépjünk ezen túl, hogy nem kell mindennap bűnbánatot tartani, mellverdesést mímelni. (. . .) Abba kellene hagyni már egymás gyanúsítgatását, fel kellene már hagyni azzal, hogy egyik oldalon keresztekkel, a másik oldalon Dávid-csillagokkal hadonászunk.” (A könyvben erről a 126–134. oldalakon.)

Különös figyelemmel olvastam mindazt, ami a római katolikus egyház,  illetve a magyarországi katolikus egyház tegnapjára és mai helyzetére, nevezetesen a kommunista idők alatti elnyomásra és a zsinati megújulásra vonatkozik. A kérdéssel többször foglalkoztunk itt a Távlatokban is. Jórészt helyesnek tűnik az a diagnózis, amelyet az 58–69. oldalakon a kompromisszumról,  illetve a cseh példáról olvasok. Valóban „rossz kompromisszum” volt az állam és az egyház alkuja (itt főleg a Kádár-rendszer alatt történt, a magyar hierarchia által megvalósított alkuról van szó). Bár az is igaz, hogy Lékai prímás önigazulásul hivatkozhatott Casaroli keleti politikájára. . . Várszegi Asztrik megjegyzéseit magamévá teszem (65. old.): „. . . tulajdonképpen nagyon gyorsan a tudattalanba száműztük az egész kellemetlen közelmúltat. Sok szempontból tragikus ez, mert magunk sem engesztelődtünk ki a múltunkkal, és a környezetünknek sem tudtunk ezzel modellt, példát adni, pedig igen nagy szükség lett volna rá. Nemcsak arról van szó, hogy egy kényszerrel kompromisszumos utat választó egyház vagy egyházi vezetés próbáljon szembenézni saját múltjával – még csak azt sem mondom, hogy gyengeségével –, és próbálja újraértékelni helyzetét, hanem ebben az egyházban, miként az evangéliumi hasonlat mondja, az egyház nagy hálójában bizony különféle halak voltak. Ebben a nagy közösségben sok mártír, hitvalló, névtelen üldözött keresztény is élt, irányukba is tenni kellett volna engesztelő gesztusokat.” – Ez nagyon igaz. Már többször szóvá tettük – anélkül, hogy személy szerint valakit is elítélnénk, hiszen egyedül Isten lát a lelkekbe! –, hogy – objektíven! – nem mindegy az, hogy valaki karriervágyból megalkuszik, és árt az egyháznak, mások pedig, szerzetesek, papok és világiak, hűségükért a börtön szenvedéseit viselik el. Ha nincs többé különbség megalkuvás és hősies helytállás között, nincs többé erkölcs.

Várszegi főapát nagyon helyesen Vlk cseh bíboros példáját hozza fel, aki bocsánatot kért azért, hogy az egyház egyes papjai megalkuvók voltak, és a hírhedt békepapokat penitencia kirovásával elhelyezte a fő helyekről.

Nem tudok egyetérteni azzal, amit Lengyel László „A katolikus egyház a magyar történelem fontos eseményeiben” c. fejezetben ír (72. kk). Nagyon is elnagyolt és igazságtalan ítélet ez. Különben is, miként ez gyakran történik, az egyház itt a hierarchiát és a papokat jelenti. A fogalom kétértelmű használata gyakori a könyvben. Megkérdőjelezem azt is, amit a reformkommunisták idealizmusáról ír. Egyébként a közgazdász marxista gyökereit nem tagadja meg; ehhez joga van; de ez egyoldalúvá teszi a mai társadalmi-politikai kérdések megítélésében. Ezzel itt nem foglalkozom.

Visszatérek a magyar (és a közép-európai) katolicizmus helyzetére, a zsinati magújulásra. Magam is hangoztattam, hogy – talán a kommunista elnyomás miatt is – ezek az egyházak konzervatívok, „értékmegőrzők”, ahogy Várszegi mondja (91–92), és hogy a zsinati reformok – a vasfüggöny miatt – csak lassan valósultak meg. Az viszont igaz, hogy a pápának van oka félteni ezeket az országokat a most nyugatról behatoló bomlasztó szellemiségtől. Mert a zsinati „cégér” alatt nagyon sok rossz értelemben vett „liberális” és romboló vallási-teológiai nézet is terjed. Nincs úgy-ahogy igaza a 94. lap jegyzetében idézett Nyíri Tamásnak, hogy „Róma megkísérli alacsony szinten tartani a zsinati szellemet az egyházban, és igyekszik visszájára fordítani a zsinati megújulást.” Kérdés, hogy mit jelent „Róma”. Mert igaz az, hogy a római kúriában találhatunk nagyon is konzervatív személyeket, akik a pápára is befolyást gyakorolhatnak információkkal, javaslataikkal; de kétségtelen, hogy II. János Pál pápa az elmúlt húsz év alatt legfőbb törekvésének tartotta a II. vatikáni zsinat szellemének, rendelkezéseinek megvalósítását. A különböző pápai megnyilatkozások vagy a püspöki szinódusok, amelyeken a világegyház minden vidékének képviselője jelen van, ugyanezt a célt szolgálták. Abban igaza van a főapátnak, hogy „a szekularizált, liberális világ döntő mértékben egyfajta félelmet generál” sokakban, egyházi vezetőkben. „A félelem aztán leszűkíti azt a látóhatárt, ahol tájékozódni próbálunk, és megszünteti a dialógus lehetőségét. . .” (95.) Persze, amint ezt később elismerik a partnerek is, a dialógus folytatódik a nem keresztény vallásokkal, a nem katolikus keresztényekkel. Az ökumenizmus legutóbbi szép eredménye a lutheránus–katolikus egyetértés a megigazulás kérdésében.

Örömmel látom, hogy amikor manapság a sajtóban szinte csak pénzről, piacgazdaságról, költségvetésről, anyagi problémákról olvashatunk (persze ezek is szükségesek, de „nemcsak kenyérrel él az ember”!), a püspök és a pénzügyi szakember a lét végső kérdéseiről, a történelem értelméről, a hit és a hitetlenség jelenségéről, az „evilági” etika lehetőségéről, a magányról és a szerzetesség jelentőségéről beszélget. Közben ismételten visszatérnek életrajzi adatok, vallomások. Várszegi Asztrik szép tanúságtétele figyelemre méltó.

Lengyel László többször az alapvető kérdésekre tereli a szót. Keresése, vívódása őszinte. Talán igaza van Várszegi Asztriknak, hogy Magyarországon – a „magyar provinciában” – nemigen ismert az új teológia, a II. vatikáni zsinat  nyomán kibontakozott szellemiség:  „Fáziskésésben vagyunk, és a nyugati világ ezeket a kihívásokat, provokációkat a hatvanas években már átélte, és részben megválaszolta.” (187) Úgy tűnik nekem, hogy Lengyel László sem igen ismeri az új teológiát, amely részben megadta a választ nehézségeire. Persze, nincsenek kész, receptválaszok.

Amikor Lengyel László Hankiss Elemért idézve a történelem értelmének kérdését feszegeti  (196), eszembe jut Lukács György és Jean-Paul Sartre háború utáni vitája, amelyet első, Mai írók és gondolkodók c. könyvemben (Louvain, 1965) ismertettem. Az ateista Sartre joggal vetette oda a materialista dialektikát valló Lukács Györgynek, aki a fiatal Marx nyomán a történelem értelme rejtélyének megoldását jósolta a beteljesedett kommunizmusban: „Ha . . . a (materialista) dialektika az anyag fejlődésmódját tükrözi, ha a tudat, ahelyett, hogy teljesen azonosulna az egész dialektikával, csupán a »lét tükröződése«, az egyetemes fejlődésnek egy fázisa, mozzanata; (. . .) akkor (a tudat) nem más, mint egy szem a láncban, amelynek kezdete és vége igen messze esik tőle. És mi biztosat mondhat a lánc egészéről, ha maga nem azonos vele?” Hogy haladásról, irányról, „értelemről” beszélhessünk, ahhoz abszolút támpontra, a történelem célpontjának ismeretére van szükség. A keresztény ezt a hit révén ismeri, a krisztusi kinyilatkoztatás által. Hittel vallja, hogy Isten az Alfa és az Ómega, hogy a történelem üdvösségtörténet, mert Isten Fia emberré lett, belépett az időbe, és mivel Jézus kereszthalálával nem lett vége történetének, hiszen feltámadt, a hit révén – Kierkegaard szavaival – Krisztus kortársai lehetünk.

Említett könyvemben – Camus Fellázadt ember-ét is elemezve, vele vitatkozva, meg Teilhard de Chardin evolucionista vízióját ismertetve – eszmélődtem a Beszélgetőkönyvecske vége felé felvetett metafizikai kérdésekről. Az istenhit és istentagadás, helyesebben az istenkeresés állandó témája volt rádiós adásaimnak, cikkeimnek és könyveimnek, miközben dialógust folytattam olyan írókkal és gondolkodókkal, akiket a kis könyv többször idéz. Ezért is „otthon éreztem” magam, amikor olvastam.

Lengyel László is vallott „hitéről”: „egy hitetlen hite”, mondhatnánk Sartre barátja, F. Jeanson vallomáskönyve címével. Ezt tiszteletben kell tartanunk.

Karácsonykor írom ezt a jegyzetet. Újraolvasom Lengyel László „Karácsonyi levél” c. vitaindító vallomását (84–88): „A karácsonynak semmi köze nem volt Jézuskához és az angyalokhoz” – írja visszaemlékezésében. „A gyermekkori karácsonynak egyedül karácsonyhoz volt köze. A karácsony nem szimbolizált semmit, csak önmagát. (. . .) A karácsony magánügy. A karácsony a mi ügyünk. Se Istennek, se hatalomnak nincs beleszólása. Mindenkinek meg kell adni a jogot ahhoz, hogy saját ügye, ünnepe legyen.” Később nagyanyját idézi: „Isten, ha van, s olyan, amilyennek képzelem, megengedi, hogy kételkedjem benne. Csak ne gyűlöljük azért, amit velünk tett és tesz.” (. . .)

„Apám, anyám, lányom halála óta a halál már hetekkel karácsony előtt betelepül lakásunkba. (. . .) Könnyebb lenne, ha hinném, hogy lenéznek rám egy másik, mennyei országból? Könnyebb. És mégsem. A szellem és a hitbéli becsületesség nem épülhet se a kétségbeesés, se a gyámoltalanság hazugságára.” Végül egyedül Ady 1883-as karácsonyi énekét dörmögi, amelyet 1983-ban kislánya szavalt a karácsonyfa alatt:

        „Én is mennék, mennék,
         Énekelni mennék,
         Nagyok között kis Jézusért
         Minden szépet tennék. . .”  

Muzslay István

AZ  ÓMAGYAR  MÁRIA-SIRALOM  SORSA

Minden magyar irodalomtörténész tudja, de a Leuven középkori épületeit megcsodáló magyar turista nem is sejti, hogy az ősi flamand város ismételten leégett, de újra meg újra felépített egyetemi könyvtára őrizte meg a legbecsesebb magyar nyelvemlékünket, az Ómagyar Mária-siralmat, amelynek szövege a 13. század második felében került be egy kis nyolcadrétű latin kódexbe.

Nyelvi szépségével és gazdagságával méltán áll a magyar költészet élén. Ennek a versnek a lüktetését, rímeit és csengését Balassi Bálintig hiába keressük a magyar irodalomban. Mintha a történelme során ezer sebből vérző népünkre is alkalmazható lenne Mária siralma:

    Uylag uilaga             Világ világa
        uiragnac uiraga         virágnak virága
         Keseruen kynzathul         Keserűen kínzatol
        uos scegegkel verethul     vas szegekkel veretel

Sokáig tartott, amíg a rovásíráshoz szokott magyarok rájöttek arra, hogy hangzóik latin betűkkel is jelezhetők és a mai helyesírás kialakult.

A magyar vers felfedezése

Az első világháború alatt a németek leégették a Leuveni Katolikus Egyetem könyvtárát. A pusztítás az egész világon olyan nagy botrányt okozott, hogy a békeszerződés egyik külön cikkelye kötelezte Németországot az egyetemi könyvtár kártérítésére. A kártérítés keretében egy belga bizottság 1921-ben Németországban könyveket vásárolt, és az antikváriumokban ősiratokat is keresett.

Amikor az egyik müncheni antikváriumban vásárolt anyagot csomagolták, Leidinger György, a bajor Nemzeti Könyvtár igazgatója kezébe került egy nyolcadrétű kis kódex; ezt lapozgatva ráakadt egy szövegre, amely nem latin volt, hanem, ahogy gyanította, esetleg magyar.

Nyomban értesítette a berlini Magyar Intézet igazgatóját, Gragger Róbertet, aki, Jakubovics Emillel együtt megvizsgálva a szöveget, megállapította, hogy valóban magyar. Megtudták azt is, hogy a müncheni antikvárius, Rosenthal Jakab 1910-ben az olaszországi Toscanában vásárolta meg a kódexet.

A felfedezésről a magyar közvélemény a „Nemzeti Újságból” értesült először 1922. január 31-én. Gragger tanulmánya ugyanabban az évben jelent meg Budapesten a „Magyar Nyelv” folyóiratban. A két világháború között Magyarországon a Mária-siralommal kapcsolatban megjelent minden tanulmány Gragger leírására támaszkodott. A kódexet magát senki sem vizsgálhatta meg újra.

Szerencsés gondatlanság

A kódex 1922-ben a leuveni egyetemi könyvtárba került. A könyvtárat a németek 1942-ben újra leégették. Ennek a híre a magyar sajtóba is bekerült. Úgy tudták, hogy a magyar kódex is a tűzvész áldozata lett. Köszönet a szerencsés gondatlanságnak, megmenekült a pusztulástól.

A könyvtár vezetősége azzal a céllal, hogy mielőtt beosztanák az állományba, tudományosan is feldolgozzák, több más kézirattal együtt betette a katalógusterem és a könyvtári rész ajtaja mögött elrejtett páncélszekrénybe. Ezután elfeledkeztek róla. . .  Minden más könyvtári anyag elpusztult, csak a páncélszekrénybe rejtett kéziratok maradtak meg.

A második világháború után végzett újjáépítési munkálatok során fedezték fel újra. Tudományos feldolgozására az ötvenes évek második felében került sor. A következő könyvtári számot kapta: Sermones. Manuscrit, A. 6.

Kísérletek a kódex megszerzésére

Bárczi Géza, a magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke írta a „A magyar nyelv életrajza” c. könyvében (Budapest, 1963), hogy a háború utáni első években lehetőség lett volna arra, hogy a magyar Nemzeti Könyvtár csere ellenében megszerezze a Mária-siralom kódexét. Ezt a lehetőséget magyar részről hiúsították meg. .Mit érdekelte Rákosiékat Mária siralma? . . .  Bárczi személyesen közölte velem, hogy nem kis kellemetlenséget okozott neki a próbálkozása.

A hatvanas és a hetvenes években magyar részről több kísérlet történt a kódex megszerzésére. A sok értelmetlen, sőt nevetséges próbálkozás említésre sem méltó. Komoly kísérletet a Nemzeti Könyvtár egykori igazgatója, dr. Varjas Béla és Lékai bíboros tett.

A hatvanas évek közepén az egyetemi könyvtár főigazgatója telefonon jelezte nekem, hogy a brüsszeli magyar nagykövet nála van, és szinte követeli a kódexet. Mit mondjon neki?. . .  A válaszom: Mondja meg neki, hogy azonnal megkapják a kódexet, ha Mindszenty bíboros jön érte... Ezután már nem zaklatták. Amikor a bíboros a hetvenes évek elején meglátogatta a leuveni Magyar Kollégiumot, elmondtam neki az esetet. A bíboros mosolygott, és csak ennyit mondott: „Lássa, milyen jó voltam én madárijesztőnek!”

A kódex megszerzésének az ügyét bonyolította az, hogy a francia és a holland nyelvű egyetem szétválasztásakor az Ómagyar Mária-siralom kódexe a Louvain-la-Neuve-i Katolikus Egyetem birtokába került. A francia egyetemet nem érdekelte a magyar részről cserébe ajánlott anyag, mivel az csak a németalföldi nyelvészet számára jelentett értéket.

Évekig tartott, amíg a leuveni egyetemi könyvtárnak sikerült visszaszereznie a kódexet, és a nyolcvanas évek közepén sor kerülhetett a magyar Nemzeti Könyvtárral való cserére. A legbecsesebb magyar nyelvemlékünk végre mégis hazatalált. „Habent sua fata libelli.”

Frivaldszky János

SZENT  KINGA  SZÜLETÉSI  ÉVE

A Távlatok 1999/ 3. száma (412. old.) felveti Szent Kinga születési időpontjának kérdését. Az igazat megvallva, az eltérésről magam is tudtam az általam felhasznált és hivatkozott irodalomból; a kérdést azonban a magam részéről azzal intéztem el, hogy a lengyel szakirodalom adatát fogadtam el olyan meggondolással, hogy végül is ők foglalkoztak a legbehatóbban Szent Kingával, s az ő adataik ráadásul a legfrissebbek.

Azt kell most mondanom, nem jól tettem. A modern monográfus, a ferences Borkiewicz (1997) teljesen Jan Dlugoszra hagyatkozik, akitől – Kinga után 200 évvel – az 1234-es évszám származik (Opera Omnia), miközben egy másik művében (Annales) az évszám 1204!

Dümmerth a művében (1980) szereplő családfán Kinga és az 1242-ben született Margit közé hét másik gyermeket helyez el, akiknek pontos születési évszáma ugyan nem ismert, de életrajzi adataik szerint mindenképpen még a tatárjárás előtt kellett születniük. Ez a hét gyerek 1234 és 1242 közt semmi szín alatt nem születhetett meg, már biológiailag sem, de 1224 és 1242 közt igen. A XX. századot megelőző korban a gyerekeket az anyák 2 éves korukig vagy tovább is szoptatták, s ez alatt igen ritkán estek teherbe. A genealógiai adatok szerint a szülések átlagos távolsága egymástól mintegy 2–3 év, figyelembe véve a nagy csecsemőhalandóságot, sőt ikerszüléseket is. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy királynők olykor szoptatós dajkát vettek igénybe, ami a vallásos Laszkarisz Máriánál egyébként nem nagyon valószínű.

Kinga születési évszámának utolsó jegye vitán kívül 4-es. Tehát csak 1224 és 1234 közt lehet választani (az 1204 eleve elesik). Marad tehát az 1224.

Ez végül is az általam választott tárgy szempontjából sem mellékes. Az otthon töltött 15 év alatt ugyanis több hatás érhette őt az Árpád-ház lelkiségéből, mint 5 év alatt, ugyancsak Szalómé még fennálló szűzi házasságából, mint csupán az arra való visszaemlékezésből.

Köszönöm az említett plébános felvetését – ismeretlenül is!

LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS

XXXTernyák

XXXNagy Feri: Paschale mysterium

Bárdosy Éva

MINDENNAPI KERESZTJEINK

Aki követni akar, tagadja meg magát,
vegye vállára keresztjét minden nap, és úgy kövessen.

(Lk 9,23)

A kereszténység és az öröm elválaszthatatlan. Mindennapi keresztjeinkre gondolva sem indulhatunk ki másból. Örömünk oka a Jézustól hallott jó hír: Isten a szeretet, s az ember az egész teremtéssel együtt az ő mindenhatóan erős, mégis végtelenül gyengéd kezében van, és az számára a lehető legjobb hely. Minden ebből következik. Ebből merít bátorságot ma is minden fiatal pár, akik az annyira mást sugalló gazdasági-szellemi környezet ellenére a Teremtő munkatársaiul szegődve örömmel néznek a gyermekáldások és a jövő elébe, de ebből merít erőt a haláltól félő, mégis az örökkévalóságra tekintő nagybeteg vagy idős ember is.

Már a halállal farkasszemező rákbeteg barátnőmtől tanácsot kértem egyszer, szerinte mit érdemes és mit nem szabad az Istenről mondani a hozzá hasonló betegeknek. „Ne emlegesd az örömöt, és a szenvedéssel is nagyon csínján bánj” – tanácsolta. „Csak olyanról volna szabad »prédikálni«, amit magad is átéltél. Ha még nem kellett szembenézned a biztos halállal, sose mondd, de ne is gondold, hogy könnyű meghalni.” A filozófia, de még a teológia minden tudománya is »süket halandzsa« lehet egy haldokló gyermek anyjának, apjának. Akkor is így van ez, ha azok a szülők buzgó, Istenben hívő emberek. Mert más dolog hinni, hogy ez a kis élet csak bevezető volt a teljes boldogsághoz, és egészen más azt a mindennél jobban szeretett, kíntól eltorzult arcocskát nézni tehetetlenül.*

A halállal fenyegető betegségek, a fogyatékosság sokféle formájának terhei talán nem tartoznak mindennapi keresztjeink közé. Súlyosabbnak, egyedibbnek tartom őket. Maga a halálfélelem már inkább, hiszen annak állandó jelenléte pokollá teheti egyik-másik ember életét. Mégis, főként a tompa, idegesítő, a teljesítményünket romboló fájdalmak, „a hivatalnok packázásai”, az ember méltóságát aláásó tehetetlenség kínjai, a meg nem értettség, a félreértések és a bizalmatlanság kibogozhatatlan gubancai, emberi kapcsolataink csődje, a terméketlenség, a fölöslegességérzés, az öregedés, a „nem vagyok jó semmire” szorongató érzése, a kirekesztettség, otthontalanság hiányai, a soha be nem teljesülő vágyak szomjúsága jutnak eszembe a mindennapi kereszt kifejezésről.

A fájdalmas rózsafüzérnek csak ezzel a titkával tudtam igazán azonosulni mindeddig: „Aki értünk vérrel verítékezett.” Ha barátnőm tanácsára gondolok, bizonyára azért, mert Jézusnak ebbe a lelki szenvedésébe már bele-belekóstoltam én is. Elképzelni sem tudom az ostorozás elviselhetetlen gyötrelmeit, a tövissel koronázás fizikai fájdalmát (a Krisztus királyi küldetését kigúnyoló lelki gyötrelmet már igen), a kereszt cipelésének és magának a keresztre feszítésnek annyiszor és annyiképpen részletezett, embertelen kínjait. Csak az értünk vérrel verítékező, Isten jelenlétében az ő akaratával az imában azonosuló Jézus szenvedése „ismerős” nekem valamelyest.

Nagyon igaznak érzem, hogy az Egyház anyánk és keresztünk. Épp annál a misztériumánál fogva keresztünk is, hogy egyszerre szent és bűnös, vagyis velem együtt bűnösöket foglal magába, és így Isten népe folyamatosan járja a bűnbánat és a megújulás útját. Meg annál a misztériumnál fogva is, hogy egészen mást jelent az Egyház számára egy kívülálló kritikája, mint az olyan emberé, aki el sem tudja képzelni az életét az Egyházon kívül. Mindez különösen jellemző a hiányérzetnek, a tehetetlenségnek, a kirekesztettségtől való félelemnek erre a sajátos keverékére, amellyel ebben az írásban találja szemben magát az olvasó.

„Egyházam, mennyire támadható vagy, mégis mennyire szeretlek! Mennyit szenvedtem miattad, s mégis mennyit köszönhetek neked! Volt, hogy szerettelek volna lerombolva és egészen újjáépítve látni, ugyanakkor annyira örülök, hogy létezel. [. . .] Hányszor voltam már azon a ponton, hogy becsapom előtted lelkem ajtaját, és hányszor imádkoztam azért, hogy biztos karjaid között halhassak meg.” Carlo Carretto e sorai is azt bizonyítják, hogy ez a nagyon imádságos szerzetes, Jézus kistestvére is fölvette sokszor, talán minden nap ezt a fajta keresztet. Carretto sok lelki írásának tanúsága szerint úgy oldotta meg az Egyházzal kapcsolatos konfliktusait, hogy azonosult vele, vagyis átélte: én is az Egyház vagyok, én is egy vagyok az Egyházzal.

Bárki, aki szenved amiatt, mert az Egyházban valami helytelent, oda nem illőt kénytelen fölfedezni, azt a szenvedést is átélheti, amit a saját bűnére ráébredő ember. Újabban viszont még az ilyen bűnbánattal is óvatosan kell bánnunk, mert amikor azonosnak érezzük magunkat az Egyházzal, egyszer csak az „Egyház vagyunk” kétes hírű csoportosuláshoz tartozónak számíthatnak bennünket. Pedig a II. vatikáni zsinat idején ez a mondat fölfedezésszámba ment, és igaznak hangzott, mert jól értettük.

Jó nagyon, hogy az Egyház tanítása olyan világos a szegényekkel kapcsolatban, a hátrányos helyzetűeket illetően. De lehetetlen nem észrevenni, hogy az Egyház a maga egészében nem mindenütt él egy szinten azokkal, akikhez küldetése szól. Kivételszámba megy, ha mégis. És nem feltétlenül a nagyon gazdag helyi egyházakra vonatkozik ez, azokra, akiktől mi sokszor támogatásokat, adományokat remélünk. Az is föltűnhet bárkinek, milyen elképesztően finom, vagyis igen drága anyagokból készülnek egyes szerzetbe tartozók ruhái, fátylai. Olyan messze vannak Szent Margit királylányunk rongyos „kappáitól”, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mindnyájunkra vonatkozik a kritika, hogy az új evangelizálás egyik legnagyobb akadálya minden bizonnyal a keresztények, még a katolikusok megosztottsága is, az, hogy egyáltalán nem arról lehet megismerni bennünket: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Tudom, hogy vannak helyek a világon, ahol – hála Istennek – képesek gyümölcsözően együttműködni a különféle gyökerű Krisztusban hívő közösségek tagjai, de itt Európában sajnos nem ez az általános.

Sok teológusnak és püspöknek is fáj, hogy az a legsajátosabban emberi képesség és nemes kényszer, ami a tudósokat és az igazság bármilyen életkorú kutatóit sarkallja, nem találkozik minden esetben ennek az övéire büszke Anyának, az Anyaszentegyháznak a bátorításával, buzdításával. Mintha inkább egy olyan apának az irigységével találná szembe magát, aki nem igazán örül annak, hogy utódai többet fognak tudni nála. Amikor egy-egy égető kérdés sürgős megoldásra vár, aligha helyes megtiltani a kérdés tanulmányozását, az igazság keresését. Az igazság garanciája a Szentlélek, de nem az egyesek, hanem az egész közösség számára. Jézus bennünk mindig visszhangzó kijelentése: „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” – igaz és vigasztaló, de hogy tényleg az legyen, ahhoz sokszor igénybe kellett vennie egy-egy Szent Ferenc segítségét, akik olykor az utolsó pillanatban támasztották alá a dőlni készülő jelképes épületet.

Hogyan képeznek ezek a problémák a keresztény számára mindennap hordozni való keresztet? Mit fáj az egy tudatlan „laikusnak”, hogy ilyen hibák mérgezik az Egyház Istenben való növekedését? Törődjön a maga dolgával! – mondja most talán sok papi olvasó. Remélem, olyan papi olvasók is akadnak mégis, akik beleéreznek ebbe a fájdalomba, és megértik, hogy azért nem törődhet a „maga dolgával” a laikus keresztény sem, mert éppen ez az ő dolga, az ő problémája is.

Sajátos mindennapi keresztünk, hogy sokan hajléktalanok vagyunk az Egyházban. Nem tudjuk otthon érezni magunkat benne, mert még a vadonatúj templomokban is úgy helyezik el a padokat és az oltárt, hogy a hívők és a „szentély” minél messzebb legyenek egymástól. Ahol a hívők egymásból istentisztelet alatt csak a hátakat láthatják, mintha a szentmise nem a közösség legtisztább hódolata volna Jézus által az Atyaisten előtt. Nehéz otthon éreznünk magunkat benne amiatt is, hogy szolgálatainkra nem tart igényt. Dobszay László liturgiáról írt cikkeiben sokszor felbukkan, hogy a liturgiában a sokféle szolgálat közül kinek-kinek meg is kell tennie mindazt, ami rá tartozik. Ezekben az írásokban azonban nincs szó olyan szolgálatokról, amelyek nőkre tartoznának. Ez az elidegenedés akkor kezdődik, amikor kinevetik a ministrálásra jelentkező kislányokat. Mióta alkalmam van megszólalni a katolikus sajtóban, sokszor leírtam már ezt, azután csak jöttek a telefonok és a levelek azoktól a nőktől, akik még mindig szenvednek e miatt a kirekesztés miatt. Hiába mondja tehát a pap a kislány keresztelőjén: „meleg szeretettel fogad téged az Anyaszentegyház”, ha pár évvel később kizavarja a sekrestyéből. Ha a felnőtt nő kántori szolgálatainak fölajánlásakor meg azt hallja: nem szeretem a női kornyikálást. Ha egy szívjóságáról ismert plébános mint evidenciát jelenti ki egy áldoztatók számára rendezett továbbképzésen, hogy „de hisz világos, hogy a nők nem áldoztatnak nyilvános istentiszteleten”. És senki, sem férfi, sem nő nem meri megkérdezni attól a tényleg meleg szívű plébánostól, ugyan mitől olyan egyértelmű és világos ez?

Végeredményben mit érthet azon a nőnemű keresztény, hogy „meleg szeretettel fogad téged az Anyaszentegyház”? Nagy lehetősége és esélye, hogy a keresztség fölvétele után szabad a többi szentséghez is járulnia, vagyis rendszeresen táplálkozhat Isten jóságából és irgalmából, de az egyházban neki osztott helyzet keresztje miatt nagyobb szüksége is van rá, mint a férfiaknak.

Amikor egy-egy ilyen keresztet hordozó nő bizalommal elpanaszolja egy-egy illetékesnek tartott férfinak – mondjuk a lelkiatyjának –, mennyire zavarja a liturgia nyelvében minduntalan felbukkanó férfiközpontúság, megtörténhet, hogy sértett férfiönérzetből fakadó feleletet kap. Pedig gondját úgy is meg lehetne közelíteni, hogy az ebben illetékesek a rendelkezésre álló fordításokból a kevésbé kirekesztően fogalmazott szövegeket válogassák a liturgiába. Ehhez nyilván arra volna szükség, hogy a liturgikus könyvek szerkesztői ilyen szemmel is nézzék vagy vizsgáltassák meg a szövegeket. Mikor lesz valósággá az, amit Bernhard Häring így fogalmazott: „Nem lehet többé elnapolni, hogy a nőket meghallgassák az Egyházban minden őket érintő kérdésben, ha valóban megváltott, emberi Egyházat akarunk”? (B. H. Másképp is lehetne) Ilyen gyökeres orvoslásra ugyan nincs hatalma minden lelkiatyának, az azonban kötelessége volna, hogy férfi létére is együtt érezzen azokkal, akik kirekesztettnek tapasztalják magukat, hiszen egyházunk tanítása szerint csak férfiakat lehet pappá szentelni. Ha másért nem is, emiatt egyetlen pap sem engedhetné meg magának, hogy a férfiak javára szóló elfogult szellemében és hanghordozásával szólaljon meg.

Az sem könnyíti meg az egyház keresztjét hordozók dolgát, ha a szentmisék elidegenítő, jéghideg stílusát panaszolók válaszul egy-egy katekizmusszakaszt kapnak, amelyben a tridenti zsinat kifejezéseivel és szigorúságával elmagyarázzák nekik, mi valójában a szentmise. És az a tanítás helyes, legföljebb nem helyénvaló, mert nem a kérdésre válaszol. Ha tökéletesen mindegy volna, hogyan „történik” a szentmise, akkor mi szükség volt a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjára? A liturgia emberi mű is, amennyiben mi csináljuk, és így el is tudjuk rontani. A hazai templomokban kivételnek számít az a gyakorlat, amit a Sacrosanctum Concilium 55. pontja ajánl: a hívek is ugyanabban a szentmisében átváltoztatott ostyával áldozzanak; továbbá a két szín alatt áldozást is sokkal rendszeresebben lehetne szorgalmazni, mint amennyire nálunk általános. Még az Oltáriszentség ünnepein, Nagycsütörtökön és Úrnapján is ódzkodnak tőle. Pedig mennyivel otthonosabbá tenne csak ez a két mozzanat minden templomot, testvériesebbé minden egyházi közösséget!

A kereszthordozásra, ennek a keresztnek a hűséges hordozására is Jézus ad nekünk példát. Úgy érzem, hogy ezzel a kereszttel cipekedve körülbelül a kilencedik állomás körül tartok. A harmadik elesésnél. Mindig megdöbbentett, ha elképzeltem, Jézus ott már milyen közel járhatott a Golgotához, és azért kellett minden maradék erejét összeszednie, hogy elvonszolja magát a kivégzés helyéig, hogy ne a földön bevégezve mutassa meg nekünk, milyen is az az életét a barátaiért odaadó szeretet.

Az Egyház közös anyánk, közös keresztünk. Fontos hát, hogy együtt hordozzuk, és így könnyítsük meg egymás számára az időnként elviselhetetlenül nagy terhet. Aki csak egy kendőnyi enyhülettel hozzájárulhat a többiek fölfrissítéséhez, ne sajnálja tőlünk azt a kendőt! A mottóban idézett kereszthordozás kifejezéssel már az ősegyház kóstolgatta a Krisztus-követés mikéntjét. Ezeknek a mindennapi kereszteknek a hordozása nem végződik szükségképpen keresztre feszítéssel, inkább valamiféle beteljesedéssel.

Jézus keresztje, áldozata elég ahhoz, hogy a mi keresztjeink is a húsvét győzelmét hirdessék már. És ugyanez a győzelem teszi valósággá, hogy egy rákbeteg nem csak a saját halálfélelmével törődik, hanem képes és hajlandó másokra, a nálánál kevésbé hívő sorstársaira, azok üdvösségére gondolni. És ez a győzelem az oka annak is, hogy Jézus nyomában, Jézus győzelmében bízva türelemmel és hűséggel hordozzuk ezeket a nehéz kereszteket is a beteljesedésig.

* Jó kiindulópont lehet: azért, mert más kínlódása tehetetlenségérzést és menekülni vágyást kelt bennem, azért, mert torkomon akad a szó, nem futok el, hanem vele maradok; talán mindvégig némán, nem feszegetve a szenvedés kimondhatatlan titkát, vagy talán hallgatva a feltörő panaszokat, és csak akkor szólalva meg, ha kegyelmi indítást kapok. (Szerk.)

Gáspárné Zauner Éva

HÚSZ  ÉVE  HALT  MEG  BÁLINT  SÁNDOR

A nagy néprajztudós néhány emberi vonása

Halála óta számos cikk és tanulmány jelent meg róla. Elemezték tudósi életpályáját, kutatásainak hatását, különösen a vallásos néprajz területén, írtak tragikus családi életéről. Nem egy anekdota is járja róla: emlegetik naivságát, komótos beszédét, ragaszkodását az őrző tájnyelvhez. Sokan szentnek tartják, égbenéző tekintettel, földöntúli jósággal.

Bizonyára sok igazság van ezekben a megállapításokban. Én azonban olyan hosszú ideig és oly közelről szemléltem életét, annyi bizalmas információhoz jutottam, részben felesége, Sára, részben az ő részéről, hogy kötelességemnek érzem beszámolni emlékeimről, amivel hozzájárulhatok egy kétségkívül rendkívüli ember hiteles, emberi arcának a megőrzéséhez.

Még egyetemi hallgató koromban ismert meg 1941-ben Vinkler László műtermében. Vinklert már régóta ismertem, és rendszeres látogatója voltam a baráti összejöveteleknek. Vinkler László szándékosan hozott össze Bálintékkal, úgy gondolta, hogy kölcsönös érdeklődés ébred bennünk egymás iránt, és gazdagíthatjuk az együttlétekkel.

Az az este – február volt – kristályos élességgel maradt meg emlékezetemben. Sokan voltunk, figyelmem mégis elsősorban Bálintné Sára felé fordult, akit rendkívül izgalmas, különleges asszonynak tartottam, és véleményemmel nem álltam egyedül. Bálint Sándorról akkor még csak annyit tudtam, hogy a szakrális néprajz jeles tudósa, egyetemi magántanár, akinek egyszer a „fekete táblán” megjelent hirdetését csodálkozva grafologizáltam: olyan írása volt, mint egy román templom oszlopai. A tudós megjelenése, komótos beszéde, szívós ragaszkodása a megkezdett témához akkor nehézkesnek, szellemesen vibráló felesége mellett csaknem vaskosnak tűnt. Sárával viszont azonnal érdekes beszélgetést kezdtünk, ami még a tavasz folyamán szoros barátsággá fejlődött ki. Sándor – családi nevén Astocska, vagy Andika – a barátság perifériájára szorult, bár mindig örült, ha kimentem hozzájuk a se vége, se hossza Pálfi utcába, ahol megbeszéltük életünk és a világ dolgait.

Lakásuk, az egész környezet csupa meglepő ellentmondás volt. Istenszemes parasztház nagy belső udvarral, láncra kötött kutyával, „kiskonyhával”, no meg „reteráttal”. A szobákban viszont ízléses modern bútorok és a falakon csodálatos képek: Aba Novák Vásár című olajképe, Savonarola című grafikája, Károlyi Lajos: Alföldi tájkép, Kontula Béla: Kánai meny-nyegző, Molnár C. Pál: Menekülés Egyiptomba – hogy csak a legemlékezetesebbekről szóljak. A lakásban nem volt vízvezeték, de szép iparművészeti szőnyegek, faragványok, vázák, ízlésesen elrendezett virágokkal. A házaspár többször járt Olaszországban, Németországban, Ausztriában, és olyan módon beszéltek az ott látott műremekekről, ahogyan én még soha sem hallottam – bár családom művelt és érdeklődő volt. Új volt számomra, hogy mennyire érdeklődnek a modern művészetek iránt, milyen finom szimattal keresik a jövő kibontakozásának a jeleit. A zenéről pedig úgy szóltak, mintha az lenne eredeti anyanyelvük; Debussy, Schönberg, Bartók műveit interpretálták.

Kezdetben szinte beleszédültem ekkora tudás, ilyen eredeti látásmód világába. Később a két embert kezdtem élesebben megfigyelni. Az első percekben a művészet dolgaiban annyira egynek tűnő házaspár között lehetetlen volt nem észrevenni a mély emberi szakadékot. Ez annál riasztóbb volt, minél inkább beleláttam közös ízlésfejlődésük szubtilis világába. Idővel mindketten mélyen bizalmukba fogadtak, s én, a tapasztalatlan fiatal lány csak megrendüléssel tudtam hallgatni sorsukat.

A tragédia beteljesülése előtt azonban néhány év játékos örömei, derűs szellemi együttlétei következtek. Szinte naponta együtt voltunk. Tavasszal lementünk a „Ballagi tó”-nak nevezett Tisza-parti árokba, játszottunk a füves réten, évődtünk, kergetőztünk. Sándor – Andika – mindenben részt vett, bár már 40. életéve felé közeledett. Otthon felöltözött barátnak, mi ugrándozva lejtettünk előtte, mint szegedi „bajadérok”, ő lehajtott fejjel mormolta: „In fuga salus”, és lement a kiskonyhába, hogy vacsorát csináljon. Felesége – családi nevén Mufi – szellemesen ugratta, amin jókat nevetett. Én lettem a „Cindorka”, a macskák alsóvárosi nevén. Jöttek vacsora után a „nagy beszélgetések” zenehallgatással, komoly érveléssel. Nem éreztem soha, hogy Sándor a professzor, én pedig a diák; elfogadtak egyenrangú vitapartnernek. Filozófiai, vallási kérdések, a történelem egyre sötétülő alakulása, a szociális problémák megoldási lehetősége. Elbeszélte nekünk, hogyan vitték az őrszobára a rendőrspiclik, amikor a „Szegedi fiatalokkal” a szükségszerűen bekövetkező forradalomról beszélt a 30-as években. Megmagyarázta nekik a kereszténység szociális programját, hivatkozott Szent Pálra. Végül elengedték, de ettől fogva szemmel tartották.

A vitáknak rendszerint a zenélés vetett véget. Egyszerű kis gramofonjuk volt, de csodálatos lemezgyűjteményük, amit később Láng Ernő ajándékai Ausztráliából tovább gazdagítottak. Megtudtam, hogy Andika szíve közepe Mozart. Azt mondta, hogy a „Szöktetés a szerájból” Szelim pasájával érez igazi lelki rokonságot: nagylelkűsége, mások szenvedélyei iránti megértése, emelkedett lemondása neki is életprogramja. Talán akkor még nem is értettem igazán, milyen mély önvallomás rejlett szavaiban.

Szívesen beszélt meghitt együttesekben családjáról. Apja jóvágású gazdaember volt, édesanyja, Kónya Anna, alsóvárosi ragadványnevén „Szaka Panna” híres paprikakofa volt. Én is ismertem, az udvari vályogházban lakott fia nősülése óta. Széparcú, aprótermetű parasztasszony volt. Fia elbeszélése szerint ő volt rajta azon, hogy fia tanuljon, bár a szomszédság figyelmeztette, hogy ha „úr” lesz, meg sem ismeri majd az édesanyját; ez persze nem következett be. Egyetlen fia mellett özvegységében még több árván maradt rokon fiút és lányt fölnevelt, nem az úri jótékonyság hamis pátoszával, hanem a „nagycsaládi” tradíció magától értetődőségével. Bálint Sándor elmondta, bár műveiben ezt tudtommal nem hangoztatta, hogy Szeged-Alsóváros a legősibb matriarchális hagyományok szerinti társadalmi berendezkedésben él. A fiatalokat igen korán kiszemelik egymásnak, a lány lehetőleg legyen pár évvel idősebb, mert majd ő kezeli a pénzt. A katonaidő letöltése után aztán megvolt a lakodalom, a férj földműveléssel, az asszony „kufálkodással” foglalkozott. A közösség szellemi központja az alsóvárosi franciskánus templom és kolostor volt, amiről aztán Sándor szép monográfiát írt. Egyszer így szólt: „Szegeden két misztikus dolog van, a Tisza és a ferences templom.” Bizonyára kedve szerint volt, hogy innen is temették, miután Komócsin „elvtárs” megtagadta a nagyvárosi temetést a kultúrpalotából.

Alföldi paraszt mivoltára nagyon büszke volt – persze a maga szemérmes módján. Egy alkalommal az egyetem antropológiaprofesszora, Bartucz Lajos megvizsgálta, s azt mondta, hogy az egyik antropológiai típus tiszta magyar képviselője; „szöghaja”, rövid koponyája, világos bőre, zömök termete az „ugros magyarok” jellemzője, akik nagyrészt „viziembörök” voltak. Ugyanakkor kerek, csillogó barna szeme törökös beütés. Mosolyogva mesélte, hogy egyik piarista tanára „cseresznyeszeműnek” nevezte.

Minderről szívesen beszélt Bálint Sándor, csak vallásos élményeiről hallgatott szemérmesen. Gyermekkori élményei a barátok templomához fűzték. Bármerre jártak is, augusztus 5-re a „Havi Boldogasszony” búcsújára mindig hazajöttek. Amikor egyszer Móricz Zsigmond Szegeden járt Rózsa Sándor ügyében, elvitték az alsóvárosi búcsúba. Mélyen megrendült, kijelentette, hogy nem hitte volna, hogy a XX. század derekán akkora tömeget tud és ilyen mélyen megmozgatni a vallás. 1941-ben a bécsi döntéssel a hajdani Délvidék egy része újra visszakerült ideiglenesen Magyarországhoz. A Havi Boldogasszony búcsújára templomi zászlókkal eljöttek akkor a „szegedi nagytáj”, vagyis Bácska és Bánát községeiből a hívek. Mi is ott voltunk Sárával. Sándor a templom előtt kilépett a sorból, odament a búcsúsok vezetőjéhez, és megcsókolta a zászlót. A jövevények csodálkoztak, nem tudták, ki ez a szürke öltönyös úr, aztán többen is követték példáját.

Sokkal későbben történt, már az 50-es években, hogy a Magyar Írók Szövetsége Szegeden tartotta vándorgyűlését. Bálint Sándor elbeszélte nekem, hogy a díszvacsorán Illyés Gyula váratlanul felkiáltott: „Mondjátok meg nekem, hogy miért él az ember?” Általános zavart humorizálás következett, ilyent nem lehetett akkor és ott kérdezni. Másnap Illyés fölkereste Bálintot akkor már szép Tisza-parti új lakásában, és újra föltette a kérdést: „Rólad azt mondják, hogy hívő ember vagy. Mondd meg nekem, miért él az ember? Te hiszel, kiben és miért tudsz hinni?” Sándor azt mondta, hogy nem akarta direkt módon megválaszolni ezt a megrendítő kérdést, valahogy nem érezte illendőnek nyers őszinteséggel beszélni. Szólt hát gyermekkoráról, a vallásos családi életről, a hit megtartó erejéről. Ezt nem tudta és nem akarta a rövid lélegzetű „tudományos eredmények” hatása alatt megtagadni. Illyés elmondta, hogy ugyanezzel az egzisztenciális kérdéssel fölkereste Lukács Györgyöt. Lukács matematikai valószínűségszámításokkal érvelt, hogy a személyes Isten léte szinte teljesen kizárt.

Illyést nem elégítette ki a válasz, ezért fordult hívő emberhez. Még hosszan beszélgettek, a költő elcsendesedett és ellágyult, majd Sándor föltett egy Mozart-lemezt, s ezzel búcsúztak.

Már egészen idős korában, amikor felesége elhagyta, majd súlyos betegen visszatért, amikor meghurcolták és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, amikor a soproni néprajzi kongresszusra sem mehetett el a „határzónába” – akkor mondta egyszer nekem Mozart hallgatás után: „Nem tudom megérteni, hogy lehet valaki materialista, aki ezt a zenét hallgatja. Olyan üzenet ez, amit jóakarattal nem lehet félreérteni.”

Vasárnaponként sokszor láttam a fogadalmi templomban, amint áldozásból visszajött. Senkit sem láttam ilyen arccal távozni az oltártól. Visszafogott, nyugodt, távolba tekintő szemmel lépkedett, semmi erőszakolt átélés nem látszott rajta, inkább valami szelíd biztonság „Tudom, hogy kinek hittem.”

A háború utáni évek politikai tevékenysége nagyon nehezére esett, gyakran panaszolta, hogy nálunk Magyarországon minden feladatra csak egy garnitúra van, minden becsületes embernek mindenesnek kell lennie. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem szabad vállalnia a nagyon nem neki való szerepet, aztán a kíméletlen rezsim megoldotta ezt a gondot.

Amikor házassága egészen csődbe jutott, és egyházilag is érvénytelenítették, nagyon elmagányosodott. Gondolt ugyan újabb házasságra, egy közeli barátnőm jött szóba, de aztán meggondolta. Szenvedélyesen, önmagát hajszolva dolgozott, gyűjtött és írt. Szegedi Szótárához minden szakma még élő öreg mesterét fölkereste, hogy a szakma speciális kifejezéseit, a szólásokat, közmondásokat begyűjtse. Így került szorosabb kapcsolatba édesapámmal, néhai dr. Zauner Richárddal, akitől a szőlőművelés szegedi dolgait tudakolta. Nagyapám – id. Zauner Richárd, akinek arcképét a „Szögedi Nemzet” első kötetében közölte – az egész hajdani monarchiában ismert szőlész és borász volt, nemzetközi borversenyek meghívott szakértője. Tevékenységét művében bőven ismertette, többek között megemlítette, hogy az alsótanyai szőlősgazdák mind azon napig is ismerték a „cajber” szőlőt, ami a Zauner név népies eltorzítása volt. Édesapámról a széljegyzetben emlékezett meg. Barátságuk túlment a pusztán szakmai témákon, apám különös, szinte látnoki képe a magyarság és a világ jövőjéről mélyen elgondolkoztatta. Apám különcségeit, extravagáns gondolatait szívbéli humorral nevette, nekem azt mondta: „A maga édesapja egy sui generis ember. Maguk a szegedi Buddenbrookok.”

A hagyományok lábbal tiprása a kommunista rendszerben fölháborította. Amikor a Vasas Szent Péter utcát átkeresztelték, így szólt: „Tudja, a népek kultúrszintjét abból is meg lehet ítélni, hogy mennyire becsülik őseik szokásait. Ezt az utcát ősidők óta így hívták, és ez még akkor is érték, ha a mai nemzedék nem is tudja, hogy mit jelent a »Vasas Szent Péter« elnevezés.” Később tudtam meg, hogy ő Vasas Szent Péter napján született. . .

Bár bennszülött szegedi vagyok, csak az 50-es években kerültem el a városból, de igen sűrűn visszajártam rokonságom és barátaim látogatására. Jól ismertem szülővárosom minden zugát, ennek ellenére Bálint Sándor mindig tudott mutatni számomra valami újdonságot. Örömmel mutatta a megújult Oskola utcát kedves klasszicista polgári házaival, fölháborította viszont az „Égő Arany” hivalkodó, az utcavonalából kirívó képe. „Olyan, tudja, mint amikor valaki egy szép finom tuha alá piros barchet alsószoknyát vesz, s az kilóg alóla” – mondta. Buzgóság emésztette városáért, szintúgy, mint hitéért és népéért.

A 60-as évek méltatlan meghurcolása mélyen megrendítette. Sokan tettek régen csúfondáros megjegyzést „férfiatlan” megjelenése, magatartása miatt. Én senkit soha sem láttam férfiasabb önérzettel viselni a sorscsapásokat és a gúnyolódást. Soha, még legjobb barátainak sem árulta el alapos gyanúját az „áruló” kilétéről, én is csak halála után sejtettem meg a tényállást. A „tisztelői” és néhány „őszinte barát” szétspriccelése nagyon bántotta. „Ki mer velem kezet fogni? Sokan átmennek a túloldalra, ha meglátnak az utcán!” – mondta keserűen. „A kutyának se kellek én már. Senkit sem érdekel az én tudományom!” Egy ilyen beszélgetés alkalmával mondtam neki – nem üres vigaszként, hanem mély meggyőződéssel: „Meglátja még, hogy processzióba jönnek magához az emberek. Fiatalok és öregek kapkodnak a munkái után!” Csak mosolygott, nem hitte, de jól esett neki.

Amikor 1973-ben a karácsonyi könyvvásárra megjelent nagy munkájának az „Ünnepi Kalendárium”-nak egy része Karácsony, húsvét, pünkösd címen, s utána hallotta, alig hitte el, hogy a könyv pár nap alatt elfogyott. Diadalmasan mondtam neki a nem mindig illendő szót: „Na látja, hát nem megmondtam!” Attól kezdve sorra jöttek hozzá szakértők és laikusok, kérték tanácsát, tudakolták terveit és forrásait. A sikerben éppen olyan szerény maradt, mint a meghurcolásban: önérzetes, de ettől fogva még jobban hajszolta magát. A szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatójával, Trogmayer Ottóval készült televíziós interjújában mondta: „Saját magamra nagyon igénytelen vagyok.” Csakugyan, egészen idős korában is képes volt motoros stoppal menni gyűjtésre. Csak ritkán jutott hozzá, hogy valaki autóval elvigye. „Tudja, az autó megrontja a jellemet – mondta egyszer nekem. – Hány tanítvány mondta már: csak egyszer jussak autóhoz, nem lesz többet gondja a gyűjtéssel. Aztán mikor meglett az autó – megfeledkeztek róla.” Egy alkalommal a Tisza partján a Stefánia parkban sétáltunk. Az egyik padra fel volt írva: „Vigyázz a gépre! Annak is van lelke!” Bálint Sándort szarkasztikusan fölnevetett: „Hát az emberre ki vigyáz? Annak pedig csakugyan van lelke!”

Különös iróniája a sorsnak, hogy egy ilyen lélektelen masina okozta a halálát.

Ahogy öregedett, úgy vált egyre türelmesebbé, nyitottabbá. Míg kezdetben ragaszkodott a szakrális néprajz kutatásában a katolikus és magyar anyaghoz, idősebb korában kinyílt a szeme és a szíve más hitek felé is. Gyűjtötte a protestáns hitélet népi emlékeit, komolyan foglalkoztatta a magyar zsidó folklór. A környező népekben sem ellenséget, hanem egy nagy kultúrörökségben a testvéreit látta. Szíve elsősorban a barokk Bécsé volt, de szerbek, románok, szlovákok élete és szokásai is érdekelték. Valóban, idős korában interetnikus és interkonfesszionális gondolkodású lett. Egyik leginkább élethű képe bunyevác asszonyok között mutatja. Tudományos érdeklődése is egyre jobba kitágult: a néprajzon kívül foglalkoztatta az urbanisztika, a művészettörténet és ezen belül is az ikonográfia. Legutolsó terveinek egyike a búcsújáró helyek hálaképeinek a bemutatás és elemzése volt. Ezeken a népi festők megörökítették a szerencsétlenséget, amiből a kegyhely patrónája, ill. patrónusa kimenekítette őket.

Utolsó éveinek nagy keresztje volt elvált, majd visszatért feleségének egyre súlyosbodó, bénulással fenyegető betegsége. Amikor az asszony 1980. március 1-jén meghalt, mindenki azt gondolta, hogy Bálint Sándor megkönnyebbül és felszabadul.

Nem így történt. Õ maga is komolyan készült a halálra. Kijelentette Hamvas István plébános barátjának: „Most elmegyek a keresztlányom esküvőjére Pestre. Utána rögtön megírjuk a végrendeletemet.” Már az esküvőre sem jutott el, a sötét úttesten átvágva halálra gázolta egy autó.

Utolsó együttlétünkkor Mozart D-dúr hegedűversenyét hallgattuk a zsendülő füzekkel szegélyezett Tisza-parti lakásban. A zenehallgatás után elővette naplóját – ami mindig nagy kitüntetés volt –, és felolvasta a Szent Benedek 1500. évfordulója alkalmával írott elmékedését. Mit sem sejtve a jövőről – s talán mégis valami titkos előérzettől vezetve – azonnal, ott helyben följegyeztem a noteszomba a szöveget, mert olyan jellemzőnek találtam Bálint Sándor egész lényére a gondolatait: „A bencés kolostorban születik meg a szülőföld élménye és költészete: annak belátása, hogy a világ átérthetetlen, mégis a szívünkben hordozzuk. Az élet nem a kalandban, hanem a hűségben nyilatkoztatja ki magát: kint a világban dühöngő káosz és bent a lélekben marcangoló kétely kozmosszá: kint szülőfölddé és hazává, bent örömmé és értelemmé igéződik.” (1980. április 16.)

Amikor egy heti eszméletlen agónia után a János Kórházban meghalt egy szombat estén, akkor olvasták föl a világegyházban a Jelenések könyvéből a látomást az Új Jeruzsálemről, a városról, amelynek 12 kapuja van, és nem világít benne sem Nap sem Hold, hanem a Bárány annak a világossága. Bálint Sándor egy városban élt, egy városért élt, annak a szépségéért és méltóságáért dolgozott, annak a városnak a bensőségét igyekezett közelíteni az Új Jeruzsálemhez. Ennek a városnak a népe vette vállára koporsóját a Havi Boldogasszony templomában, és vitte ki az alsóvárosi temetőbe, ősei földjébe.

Ebben a temetőben évek múlva megszólított egy töpörödött nénike: „Igaz az, lelkem, hogy el akarják vinni innen a Bálint tanár urat? Pedig ő itt akart nyugodni miközöttünk!”

Azóta is ott nyugszik köztük, és sírja lassan a hűség zarándokhelye lesz.

FÓRUM  A  CSALÁDRÓL

Szentcsalád vasárnapjára jelent meg (1999 karácsonya előtt) a MKPK A boldogabb családokért! című körlevele – „a hívekhez és minden jóakaratú emberről a házasságról és a családról Magyarországon. Miként az előző, az Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevél megjelenése után tettük (vö. Távlatok, 1997/2, 3–4.), ez alkalommal is „fórumot” nyitunk a fontos téma megvitatásához. Tesszük ezt azért is, mivel a magyar főpásztorok ezt a felszólítást intézik az olvasókhoz: „A körlevél párbeszédre hívja minden olvasóját, hiszen számos kérdésben csak így juthatunk közelebb az igazsághoz. Kérjük ezért, hogy észrevételeit, javaslatait, véleményét írja meg részünkre, a közös továbbgondolkodás érdekében.”

A körlevél elején (3. pont) joggal kiemelik a magyar püspökök: „Az egyház azért emel szót a család és a házasság érdekében, mert védelmezni és erősíteni akarja a teljesebb életnek, az ember személyes kibontakozásának, boldogulásának egyik legfontosabb színterét. Síkra száll azonban a házasságért mint Istentől megáldott életformáért – szentségért – is.” És itt idéz a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció 47. pontjából; majd utal néhány fontos, a házassággal és a családdal foglalkozó pápai dokumentumra. (Ezek jó része megtalálható a Szent István Társulat 1986-ban kiadott „Amit Isten egybekötött” c. gyűjteményében: Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról.) Különösen is jelentős az 1981-es Familiaris consortio (FC) kezdetű apostoli buzdítás (nem enciklika!), amely egy előző püspöki szinódus munkáiból született.

A körlevélben a főpásztorok

1) áttekintik a család és a házasság helyzetét a mai Magyarországon: ez a helyzetfelmérés megdöbbentő képet nyújt a család mai válságáról;

2) bemutatják azt az emberképet, amely alapja lehet a sikerült házasságnak és családnak: figyelemreméltó itt a perszonalista filozófia meglátásainak kamatoztatása;

3) vázolják a katolikus felfogást (teológiát) a családról és a házasságról: itt a zsinat és az említett szentszéki dokumentumok tanításának összefoglalását találjuk;

4) végül arról szólnak, hogy melyek a legfontosabb tennivalói az egyháznak és a társadalomnak a boldogabb családok és házasságok érdekében.

A körlevelet bemutató sajtókonferencián hangoztatták, hogy ez a dokumentum, amely külső megjelenésében, felépítésében hasonlít az előző, az Igazságosabb és testvériesebb világot! címűhöz, jobban kifejti az ott érintett (pl. 90–93. pontok) családproblémákat, a gazdasági-társadalmi-politikai kérdések házasságot és családot érintő vonatkozásait. „Az állam legfőbb feladata (azonban) elsődlegesen az, hogy családbarát környezetet alakítson ki a gazdasági életben, a közigazgatásban és a társadalomban. Ez vonatkozik az élet minden területére, így az iskolarendszerre, a lakáspolitikára, a munkaidőre és munkarendre, az ünnepekre stb.” (136)

*

Orbán Viktor miniszterelnök „országértékelő” beszédében (február 3-án a Vigadóban hangzott el; szövege: Magyar Nemzet, 2000. február 4.) több ízben kitért a családproblémákra, sőt ez a téma vörös fonálként húzódik végig a beszédben. Néhány idézetet közlünk: „A második bizonyíték, hogy pontot tettünk az átalakulás végére, az hogy el tudtunk indítani egy új gazdasági modellt, amelynek középpontjában a családok állnak.” – Az ország kétharmadának csak a felemelkedés lehetőségét tudta megteremteni a kormány; „az előttünk álló években éppen ezért többet kell tennünk annak érdekében, hogy egyre több család legyen képes a ma gondjai mellett a holnapra is gondolni.”

– „Jelentős lépéseket sikerült tennünk 1999-ben a családok helyzetének megerősítése felé is. Itt szinte valamennyi tervünk sikerült. Talán mindannyian tudják ezeket a fontos intézkedéseket: a családi pótlék és a gyes alanyi jogúvá tétele, a gyermekek utáni adókedvezmények bevezetése.” – „Az előttünk álló tíz évben az a feladat, hogy a családok tömeges felemelkedését elősegítsük, és a következő tíz évben lehetőleg minél több ember számára segítsük megteremteni a tisztes polgári jólét lehetőségeit.” – „...Mindenkinek lehessen három gyereke, három szobája és négy kereke.”

(Szerkesztőség)

xxxxxxxLukács L: A körlevél céljaxxxxxxxxxxx

Bárdosy Éva

NEM  VÁDOL,  MINDENKIT  BÁTORÍT

„A megroppant nádat nem töri el. . .”

Köszönjük a püspöki kar szép levelét a házasságról és a családról Magyarországon, amelyet a beharangozásától kezdve érdeklődéssel vártunk. Egy ilyen alapos és közös munkával készült, 78 oldalas levelet nem illik felületesen elolvasni sem. Megérdemli, hogy a „hívek és minden jóakaratú ember” megszólítva érezze magát általa, és komolyan vegye mondanivalóját. Egy levélre válaszolni is illik. Ezt a hozzászólást amolyan válaszfélének szánom.

Én feltétlenül megszólítva éreztem magam. Nagy együttérzéssel olvastam, mert belegondoltam, milyen nehéz dolguk van ma azoknak, akik a családról és a házasságról pozitív kicsengéssel, bátorítóan akarnak írni, ugyanakkor nem hagyhatják figyelmen kívül az égbekiáltó hiányosságokat sem, amelyek mind a társadalom egészében, mind az egyházban, mind magukban a családokban érzékelhetők. Örültem, hogy ezt a levelet köny-nyebb volt elolvasni, mint a szociális problémákról szólót (Igazságosabb és testvériesebb világot!), mert szakszerűen, mégis egészen érthető nyelven íródott. (Figyelmességre vall ez: sokkal egyszerűbb lett volna ugyanis a szakmai zsargont használni, mint tekintettel lenni a szélesebb olvasóközönségre.)

A család múltjáról és jelenéről szóló, illetve az emberképből kiinduló perszonalista-szociális megközelítésű fejezetek még valóban minden jóakaratú embernek szólnak. A katolikus olvasó természetesen nem lelhet bennük semmi „kivetnivalót”, de csak a harmadik fejezettől kezdve találkozunk a házasság szentségéből következő sajátosan katolikus családfelfogással. Ezek a fejezetek már elsősorban minket, katolikusokat szólítanak meg. Bennünket hoznak közös nevezőre a családról, házasságról vallott és életre váltott közös hit által akkor is, ha katolikusként is igen sokféle viszonyban lehetünk egyházunkkal. Rokonszenves a türelmes, mindenféle vádaskodástól mentes hangnem. Igen örülök, hogy a patriarchális családtípus, a férfi mint „családfő” csak a történeti áttekintésben mint régmúlt és túlhaladott jelenség jelenik meg, mert püspöki karunk, egységben a II. vatikáni zsinat és pápánk idevonatkozó tanításaival, a házasságot egyenjogú partnerek (egy nő és egy férfi) szabad és szeretetből fakadó szövetségének tekinti, amelyben a partnerek önként és kölcsönösen engedelmeskednek egymásnak. Ez különösen azért fontos, mert az egyház tanításával teljesen ellenkező és csak az elavult bibliaértelmezésekre alapozott fölfogásnak (amely az igehirdetésben még igencsak tartja magát!) nagy szerepe volt/van abban, hogy a mai és holnapi fiatalok félnek a házasság kockázatától.

Ami a házasságra való előkészítést illeti, még nagyobb körültekintésre van szükség. Számomra elrettentő volt az a kézirat, amellyel az annak idején (kb. harminc éve) minket előkészítő atya kínált meg bennünket. Elképesztő javaslataiból csak egy rövid példa: „Nevelj olyan fiút – írta Körös József plébános „hézagpótló jegyzetében” –, akiről sokat beszélnek, és olyan lányt, akiről majd nem beszélnek.” Elképzeltem akkor is, mekkora szégyen lehetett leányuk hírneve eszerint például Teréz anya szüleinek, és mennyire büszkék lehetnének, mondjuk Hitler, Lenin, Sztálin stb. szülei a fiaikra. A jegyeskurzusoknak egyre inkább személyiségformáló, személyiségépítő jelleget kellene adni, és jó, hogy erre akad már néhány igényes példa. (Amikor én ilyesmit tanácsoltam a plébánosunknak, azt felelte: „Hová gondol, hiszen arra sincs időm megtanítani őket, hogyan kell keresztet vetni.”) Jó nagyon, hogy ez a körlevél is úgy véli, hogy még a korrekt keresztvetésnél is előbbre való a személyiségfejlesztés a házasságok, a családok boldogsága érdekében. Az is világosan és egyértelműen kiderül belőle, hogy a személyiségfejlesztő jegyeskurzus korántsem egyedül a plébános feladata.

Meglehet, sok bíráló veti szemére a körlevélnek, hogy idealizál. Túlságosan eszményi állapotúnak írja le a házasságot és a családot katolikus szemmel. Pedig világos, hogy az eszményt nem lehet „idealizálni”, azt csak egyszerűen leírni lehet. Ebben a fejezetben van azonban egy pont (a 101.), amelyért különösen is hálás vagyok. Még sehol, semmilyen nyelven nem olvastam ennél finomabban fogalmazva a kétféle életállapot egyenértékű másságáról: „Minden értéke ellenére a házasság mint életállapot nem egyetlen útja az üdvösség elérésének.” Igen, ez pontosan így igaz.

Az egyház teendői között említett és vágyott családközösségek (lelkiségek, mozgalmak) fölbecsülhetetlen értékéről vallanék még. Férjem és én a Regnum Marianum tagjaiként találtuk meg egymásban a feltétlen bizalomra érdemes házastársat („fényes biztonságom valakiben másban”), gyermekeink pedig egyenesen beleszülettek ebbe a közösségbe, amely házasságunk eddigi három évtizede alatt – a mérsékelten családbarát vagy családellenes környezettől függetlenül – hihetetlenül szilárd megtartó erőnek bizonyult. Egy-egy ilyen családközösség – ki merem mondani – a régi „nagycsalád” megtartó, kiegyenlítő funkcióját vállalja magára, és teszi a családokat az egyre kegyetlenebbül családellenes légkörrel szemben is ellenállóvá, tehát boldogabbá.

Gyorgyovich Miklós

MARGINÁLIS  MEGJEGYZÉSEK
A  KÖRLEVÉLHEZ

Bevezető gondolatok

A jubileumi évben a kereszténység a legfőbb érték felé fordul, az Isten felé, az élet felé, a Szeretet felé és a felebarátok felé is. A kapcsolatok válnak így a legfontosabbakká. Kapcsolódik egymáshoz a három Isteni Személy, mi is kapcsolódunk hozzájuk, s mint emberek egymáshoz is kapcsolódunk. Egymáshoz való kapcsolódásunk Istentől akart legalapvetőbb egyszersmind a legszorosabb formája, mely egyidős az emberiséggel: a házasság, a család. Ez a forma – mint tudjuk – a Szentháromság szeretetének leképezése. Ha működik! A Magyar Katolikus Püspöki Kar A boldogabb családokért c. körlevelével társadalmi valóságunk egyik – talán a legsúlypontibb – kérdéséről fejti ki álláspontját, tanítását, s jelöli ki a legszükségesebb tennivalókat.

Egyáltalán nem vállalom, hogy a körlevelet végigelemzem. Mire lapunk megjelenik, addigra vélhetően számos alapos analízis lát napvilágot a körlevélről. Azt ígérem csupán, hogy a körlevél elolvasása kapcsán bennem felmerülő gondolatokat becsületesen megfogalmazom, s próbálok házasságban élőként reflektálni a körlevélben foglaltakra.

A házasságról és a családról írni óhatatlanul is közhelygyanús, annyira mindennapos, annyira közel van hozzánk, annyira körbevesz. Közegünk a család, közegünk a házasság. Éppen azért meglepő, hogy mégis mennyire kikezdhető mindkét kategória. Joggal kérdezhetnénk: Mi még a szent, ki még a szent ebben az országban – de ne legyünk igazságtalanok magunkkal szemben –, ebben a civilizációban?

Az Édenben minden természetes. Minden Isten alkotása. Az egész isteni. Ezzel szemben civilizációnk, kultúránk erősen emberi is. Isten annyira található meg benne, amennyire belevittük (bár talán jobb a helyzet, mert Isten soha nem hagy el minket). Mindenesetre nincs soha a földön tisztán Civitas Dei, hanem együtt jelenik meg a Civitas terrenával.

Aki katolikus, annak számára a házasság szentség, az Isteni Személyek viszonyának leképezése. A házasság sorsa ezért lehet ugyanúgy a mellőzés, a háttérbe szorítás, a lesajnálás. Mind a házasság, mind a család mint intézmény ugyanúgy ki van téve minden gyalázatnak, miként a Szentháromságos Isten maga. Ennélfogva szembe kell néznünk mindazokkal a kihívásokkal, packázásokkal, visszaélésekkel, melyek naponta elhangzanak szinte folyamatosan támadva a házasságot, kikezdve a családokat. A mi feladatunk, hogy minden efemer, álságos vagy éppen divatos áramlat ellenére felmutassuk a házasság és a család értékjellegét.

Ám igaza van Bíró püspök úrnak akkor is, amikor azt fejtegeti (egyik lelkigyakorlata során): nemcsak a házasság, hanem az embe\r van válságban. Sajnos.

Válságok

Ennek egyik szubjektív oka: társadalmi méretekben megmutatkozó emberi kicsinyhitűségünk. Avagy miért gyávultunk el, miért, hogy sokunk nem meri vállalni a másikat holtáiglan, akibe pedig fülig szerelmes? Infantilizmus húzódik meg az ellagymatagosodás mögött. Nem új jelenség ez, hanem civilizációs ártalom. Már az avarok királya is arról panaszkodott legyőzőjének, hogy azzal a néppel, melynek férfijai kufárkodással, asszonyai cifrálkodással töltik életüket, nem lehet csatát nyerni.

Ugyancsak infantilitás, hogy a házasok nem mernek megöregedni. Nem, mert nem divat az öregedés. Fiatalnak kell maradni. Miért nem merünk felnőni, miért nem merünk megöregedni? Kinek van joga összetörni az Isten tervezte életkori szakaszokat?

Olykor az objektív ellehetetlenülés is felüti a fejét. Társadalomnak nevezheti-e magát az a konglomerátum, amely képtelen tagjainak legalapvetőbb szükségletét, a lakást biztosítani? (Tudom, a lakáshoz való jutás előmozdításának éppen napjainkban vannak pozitív jelei.)

Világméretű csalásnak nevezem a kétkeresős családmodellt. Egyszerűen arról van szó, hogy a családfenntartáshoz legszűkebben elégséges jövedelmeket ketté osztották a férfiak és a nők között. Egyetlen család sem attól gazdagodott meg, hogy ketten keresik a pénzt. Inkább a kizsákmányolás foka nőtt, s kényszerítette immár bele a társadalom tagjait, hogy saját érdekeik ellenére még többet termeljenek.

Ugyanígy objektív veszélynek tekintem a komfort zsarnokságát, mely azt sugallja, hogy semmi sem elég, s valóban meg kell feszülni, hogy a környezetük szintjén elboldoguljanak az emberek. Különösen is kegyetlen terhet rak a nagycsaládok vállára a versenyben maradás „kényszere”.

Jó lenne lebontani a jog által – érdekek mentén? – agyonbonyolított képleteket, hogy lakhatóbbá váljék ez az ország.

Mint a láncreakció, úgy robbannak a relativizmus, a szkepticizmus, a szabadosság, s igen sokszor a média által gerjesztett időzített bombák.

 A nemekről

Nem hallgatunk ösztöneinkre, a belénk kódolt tulajdonságok üzenetére. Kétszer áll a körlevélben: a nők megváltozott azonosságtudata. Csak remélni lehet, hogy a magukra való reflektálásról van szó. Lényeges identitásváltozásról a női mivoltukban nem lehet szó, mert senki sem kódolta át őket.

Vitatom a körlevél 146. pontjában megfogalmazottakat. Sok nő vágyik el otthonról, hogy a nagyobb közösségben forgolódjék. Nem keresem ennek okait a jelen kis írásban, csak megjegyzem, hogy többfélék ezek az okok. Egyébként is megoszlanak ez ügyben a vélemények, de a magam részéről különös isteni adománynak tekintem azt a fajta nőiességet, amely ilyen ellenséges propaganda ellenére is kitart főhivatásszerű anyasága mellett.

 Említi a körlevél azt is, hogy elhomályosult a férfiideál. Kérdezem: mit tehetett volna abban a században, amikor annyi módon érte kritika, mint még soha? A macho-szerep csakugyan nem hízelgő a férfi társadalomra nézve. De nehéz lovagiasnak lenni olyan társadalmi közegben, ahol a segítőkész kézre ráütnek.

Meglehetősen széles körben elterjedt a nemek szerepzavara. Frusztrációk sokaságát okozzák a szerepcserék.

A házasságról

A házasság szentség. Éppolyan magasztos, mint pl. a szerzetesség. Ha kellőképpen tudatosul, ez nagy reménye lehet a jövő generációknak. Nem magának él a férfi, nem magának él a nő a házasságban. Ideális esetben egymásért élnek, s többé-kevésbé megvalósítják az önfeledtségben való oldódást. Nagy lehetőség ez. De van-e bátorsága kinek-kinek individuális társadalmunkban súlypontját magán kívülre helyezni? Nagyon kellene!!!

Nagy felelősség a párválasztási döntés. A sokból kiválasztani a jót, a számomra egyetlent, s párhuzamosan elejteni a nem választottakat. Ez szent odafordulást jelent, hűséget. Gyanítom, hogy a társadalmi méreteket öltő infantilizmus miatt meglehetősen sok házasságról lehetne kideríteni, hogy eleve érvénytelen volt a kötés. A kérdés persze az, hogy mi jobb, egy semmisnek kimondott házasság, vagy egy kompromisszumos együttélés. A gyerekek szempontjából az esetek többségében talán ez utóbbi.

Érdekes, hogy a körlevél a férfiideál elhalványulását regisztrálva (49) a továbbiakban maga is az anyaságról beszél külön (77–79. p.), emlékeztetve megannyi hiányos szentcsalád-ábrázolásra, ahol egyszerűen nincs jelen Szent József (vö. a művészettörténet megannyi Madonna- és a gyermektípusú ábrázolása). A továbbiakban (107. p.) óva int a körlevél attól, hogy bálványozzuk a házasságot. Kár. Elvi egyetértésem mellett is inkább másutt fejteném ki, nem ebben a körlevélben, hogy túlzásokba is lehet esni, ugyanis nem ez a jellemző.

A családról

Az is feltűnt, hogy hősiesnek nevezi a körlevél azt, aminek természetesnek kellene lennie, a több gyermek vállalását (78). Persze jelen társadalmi közegünkben valóban azzá lett a több gyermek vállalása. A nyugati demokráciák példázzák, hogy a gyermekvállalás és az anyagi jólét között nincs korrelációs kapcsolat. Bár az államnak valóban kötelessége, hogy minden eszközzel támogassa a családok anyagi biztonságát, ez a biztonság önmagában még nem elég a gyermekek számának emelkedéséhez. Valójában a családbarát közhangulat kell ahhoz, hogy a vállalási kedv megjöjjön. Nagy ez ügyben a sajtó és a médiumok felelőssége.

A családtervezés minden házaspár érdeklődésének homlokterében áll. Jó, hogy a körlevél idézi az Európa Tanács álláspontját a magzati lét jogaival kapcsolatban. (149) Az abortusz ellen az egyháznak fel kell emelnie a szavát. Hogy mennyire éles véleménykülönbség mutatkozik meg a nyilvánosságban a házasságot, családot illetően, jól mutatja a dávodi botrány. Az ismert bírósági döntés miatt ugyanis az egyháznak az élet védelme érdekében adott esetben szembe kellett fordulnia az igazságszolgáltatással. Ezzel viszont ugyanúgy törvényen kívülivé vált, mint egykor Mestere, aki életét áldozta a mi életünkért, az igazságért, azért, hogy Úttá váljék számunkra. A törvényenkívüliség kockázatával számolva is ki kell állnia az Út, az Igazság és az Élet mellett, hogy jel legyen.

Engedtessék meg ez ügyben egy kis kitérő – reflektálva egy közelmúltban lezajlott eseményre. A Magzatvédők szervezte felvonulásra gondolok, melynek résztvevői szót emeltek a magzatokat megillető jogok mellett. Nehéz felmérni megmozdulásuk hatását. Magam a szolidaritás kézenfekvőbb megoldását kínálom. Javasolom azt deklarálni, hogy mi, akik a megfogant életet szentnek tartjuk, hajlandók vagyunk felnevelni azokat a kicsinyeket, akiknek mégis, az összes kellemetlen körülmény ellenére megkegyelmez anyjuk. Nem egy ismerősöm tett komolyan ilyenfajta megalapozott kijelentést. Magam inkább egy ilyen nyilatkozatot írnék alá, noha ma nem tudom megjósolni sem, hogy ez adott esetben milyen változást kényszerítene ki családunk életében. Nos, egy hitelt érdemlő országos lista talán elég valóságos hátteret, biztonságot jelentene a hezitáló és rossz adottságokkal küszködő kismamáknak ahhoz, hogy mégis bátor és pozitív döntést hozzanak. A nevek listáját évente közzé kellene tenni valamelyik napilapban.

Egyebekben minden gyakorló házas bizonyíthatja, hogy a családtervezés keményen megpróbálja őket, s végig is kíséri a házas kapcsolat egészét (114). Nem lehet levenni a lelkiismeretes döntés felelősségét a házastársakról. Egyet lehet tenni: szolidaritással feléjük fordulni.

A nevelésről

Néhány szó a nevelésről. Magam a (Konrad Lorenz által leírt) követési effektust tekintem a nevelés sarokkérdésének. A szülői magatartásmodell alig pótolható mással. Ezért nagy a szülők felelőssége a tekintetben, hogy milyen példát élnek gyermekeik elé. Gondoljunk itt a rendszeres tisztálkodási, rendrakási, tévézési, étkezési stb. szokásokra. Vajon milyen modellt ad gyermekének ma egy szülő? A körlevél 133. pontjára reflektálva fogalmazódott meg bennem: Kétségeim vannak a tekintetben, hogy önneveléssel pótolható a modellnélküliség.

Az egyház és a házaspárok

Az egyház szép feladata a szentségkiszolgáltatást követő szolidaritás, a szentségben részesülők támogatása, további segítése, a misztagógika. Nehéz lenne a paphiánnyal küszködő egyháztól számon kérni, hogy többet foglalkozzék a frissen házasultakkal. Mégis, mindenki tudja, hogy mennyire fontos területről van szó. A párok konkrét segítése alighanem elsősorban szervezési kérdés. Meg kell találni azokat a plébániához tartozó, jó házasságban élő fiatal párokat, akik baráti kapcsolatot alakíthatnak ki egy-egy új házaspárral. A közösség ereje pótolhatatlan kincs.

Nemegyszer tapasztalom, hogy az egyházat is megkísérti a „Divide et impera!” elve. Megszólítja a házas „felet”, s feladatokat bíz rá. Még a KALOT idejéből ismerős a mozgalmi özvegy kifejezés. Hozzátehetem nyugodtan: léteznek mozgalmi árvák is, a gyerekek. Lehet, hogy XY sokat tesz az adott mozgalomért, de vajon felborítható-e a karizmák rendje büntetlenül? Vajon van-e prioritása a házasságnak? Szerintem igen. Amit Isten egybekötött, az egyház se válassza el, s ha lehet, pároktól kérjen támogatást, munkavégzést.

Nos, figyel-e az egyház a házasokra? Soha még ennyi nő nem vett részt egyházi tanácskozáson, mint a II. európai szinóduson – fogalmazták meg az újságírók. Valóban kb. 20 nő volt jelen. És házaspár? Mindössze kettő!!! Magam is vettem részt párommal együtt olyan katolikus konferencián, ahol senkinek nem jutott eszébe, hogy házaspárként kezeljen bennünket, hogy kapjunk szobát, noha ennek az égvilágon semmi akadálya nem volt. Fiúk a fiúkhoz, lányok a lányokhoz! Mikor ezt szóvá tettem, ilyen típusú válaszokat kaptam: Direkt jó, ha néha a párok elkülönülnek. Lehet. De ne írjuk elő nekik az elkülönülést, csak tegyük lehetővé. Ehhez csak egy kis tapintat, egy kis empátia szükséges.

Javasolom is a papságnak, hogy kéréseivel, megbízásaival párokat is keressen meg. Lehet, hogy ez nehezebb, de életszerűbb, evangéliumibb, mint az individualista metódus. A családok és a házasok az egyház részéről szolidaritást várnak, együttérzést, a bajban támogatást, s azt, hogy tényleges kincseikből adhassanak másoknak.

Sok bajom van azzal is, hogy a katolikus könyvkiadás kevéssé koncentrál a házassági életállapotban élőkre. Pedig mi máshogyan, más modell alapján szentülhetünk meg, mint a cölibátusban élők, szerzetesek, mert más kötelességeink, feladataink, álmaink, szerepünk és felelősségünk van; erős hangsúlykülönbségek vannak az életállapotok között, de a házasságban élők számára követhetők nincsenek megjelenítve csak elenyésző számban. A mozgalmak irodalmát, kiadványait, folyóiratait megismerve úgy vélem, sokuk tudna házasokat, családokat megszólító könyveket publikálni. Gondolok itt legalább a Schönstattra, a Fokoláréra, esetleg a Regnumra, NOE-ra, Magzatvédőkre, és esetleg még másokra is. Egyik érdekes alaptémához pl. alig akad irodalom: Mi a családegyház? Mit ért rajta a házasságban élő, mit vár tőle a plébános, a plébánia, milyen modellnek kellene megfelelnie? Nem helyezhető el, nem azonosítható a népi vallásosságban élő családok szokásrendszerével, de egyáltalán: alakult-e ki valamilyen modellje a nem népi vallásosságnak? Hol? A mozgalmakban? A városi közösségekben? Milyen normái vannak ezeknek? Ki a megmondhatója?

Sokat foglalkozik a körlevél a tanítással. Kurzusokban gondolkodik. A racionalitás helyénvaló, s magam is szívesen részt veszek kutató-feltáró munkában, ha van remény arra, hogy gyakorlati eredménnyel kecsegtet. Mégis azt gondolom, hogy az ember nemcsak racionális lény – kapcsolataiban sem az. A kurzusok így legfeljebb elindítói valaminek, ami segítheti a problémák, konfliktusok oldását, de önmagukban kevesek. Több sikerrel kecsegtet a körlevél által is ajánlott sokféle önszerveződés. Efelé érdemes menni, és kitartóan építkezni. Összekötni azokat a szemeket, melyek a társadalom azonos életmódú tagjait összekötik. Hasznos lehet megkutatni azt, hogyan csinálják ezt a világ más részein azok, akik hamarabb hozzáfogtak a munkához, és publikálni a leszűrt tapasztalatokat. Magam is szívesen részt veszek e munkában, ha ilyen megkeresést kapok. A helyi közösségek kialakítását is előmozdíthatja a helyi plébánia, kell is, hogy segítő kezet adjon az együttgondolkodáshoz.

Örvendetes, hogy a körlevél szerkesztői olyan nyitottak az egyházközségek és a lelkiségi mozgalmak irányában. Reméljük, hogy a közösségteremtő munka kölcsönös és átjárható lesz a plébániák és a mozgalmak között. Nagyon tetszett az is, ahogyan a körlevél a családbarát társadalom megteremtésére buzdít. Hangsúlyosan jónak ítélem az állami és jogászi feladatok megoldására ajánlott javaslatokat. Valóban szükséges az Alkotmány és egyes törvények megváltoztatása, kezdve a családok státusának korrekt megfogalmazásától, a családi adózás bevezetésén keresztül az arányos közteherviselés megvalósításáig.

Összegezésül azt kívánom hangsúlyozni, hogy nagyon hálás vagyok a szerző csoportnak azért, hogy e körlevelet megalkották. Öröm ahhoz az egyházhoz tartozni, amely mélységében képes megragadni a házasság titkát, és magas piedesztálra helyezi, ahová való. Mindenki helyesen tájékozódhat a házasság, a család témáit illetően, ha figyelemmel tanulmányozza a püspökkari körlevelet. Bár az elmélet és a gyakorlat sokszor élesen elválik egymástól, legalább az esélye megvan annak, hogy közelítsenek egymáshoz. Sokszerű a tennivaló. Szeretetteli okos döntések sorát kell meghozni ahhoz, hogy a házas életállapotban élők ne érezzék magukat a társadalom páriáinak. Most jó úton vagyunk efelé. Egyes dolgokat meg kell tennünk, másokkal pedig fel kell hagynunk. Kellő empátiával és szolidaritással tevékenykedve van arra garancia, hogy a családok helyzete jobb színvonalú legyen. Fontos is ez, mert a családok egészségének jóléte egy- szersmind a nemzet jólétét jelenti.  

Szabó Ferenc

SZEMÉLY ÉS SZERETETKÖZÖSSÉG

A körlevél – ha vázlatosan is – figyelembe veszi a perszonalista filozófiát és annak antropológiai alkalmazását. Ez a szemlélet érvényesült már a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúcióban (I. rész 1. fejezet és II. rész 1. fejezet; vö. Szabó Ferenc: Az ember és világa, II. rész), valamint II. János Pál megnyilatkozásaiban (beszédsorozat a szexualitásról és a szerelemről/házasságról, a püspöki szinódusból született Familiaris consortio k. apostoli buzdítás stb.).

Éppen a perszonalizmus hangoztatja, hogy az emberi személy, jóllehet egyedülálló, megismételhetetlen szellemi lény, nem zárt valóság: kiteljesedéséhez szükséges a másiknak, másoknak való megnyílás, a kölcsönösség (a tudatok kölcsönössége az „én”–„te” viszonyban), a kommunikáció és a kommunió, tehát végső soron a szeretetközösség. Ez az együttlétezés (Mitsein), vagy G. Marcel kifejezésével: intersubjectivité: „A szeretet fogalma megfelel annak, amit intersubjectivité-nek neveztem. Ezen azt kell érteni, hogy az alany csak úgy lesz személy, ha elismeri a másikat is alanynak/személynek.” A másik nem „akárki”, valami névtelen alany. Hogy általa legyek, hogy ő velem együtt legyen, találkoznom kell vele. A találkozás nemcsak pillanatnyi együttlét, érintkezés, hanem ontológiai esemény, amely reám és a másik személyre is jelentős befolyást gyakorol; a személyes (szeretet-)kapcsolatok révén alakul belső világom. Az igazi kölcsönös jelenlét Marcel szerint olyan co-esse, együttlétezés, amely a létezés kimeríthetetlen misztériumában részesít.

A szerelem/szeretet-házasság ebbe a misztériumba kapcsolódik, amely valamiféle abszolút valóságot rejt; hogy tartós és termékeny legyen (lelki és biológiai értelemben is), a személyeknek meg kell nyílniok a Transzcendens valóság, az abszolút Te, Isten felé. Az ontológiai közösség (communion) a szeretet révén történik. Ez pedig feltételezi az elkötelezettséget, a készséget, magunk felejtését és feláldozását, a hűséget és a reménységet. A teremtő szabadságok kölcsönös nyitottsága egyben megnyílás a Transzcendensnek: az igazi szeretetkapcsolat horizontális viszonyát vertikális viszony polarizálja; így tör be világunkba a létet fenntartó és öröklétet biztosító abszolút Jelenlét.

Ezt a szemléletet tehát megtaláljuk a püspöki körlevélben, főleg a 2.2 pontban („A család mint személy közösség”), amely – véleményem szerint – a dokumentum legszebb része.

A szerelem (az igazi) nem pusztán adottság, véletlenek eredője, hanem egy életre szóló feladat. Jean Guitton francia filozófus írja (L’Amour humain): „Az igaz, hogy a házasság a szerelem eredménye, de még igazabb, hogy a szerelem a házasság gyümölcse. A szerelem művészete egyáltalán nem a gyönyör receptjeinek összessége, ahogy ezt Ovidius, Catullus és a szabadosság szóvivői gondolják, hanem az a tudomány, amely megőrzi és növeli a hosszú emberi élet folyamán az ifjúság annyira illanó szerelmét. Mert a szerelem, mint minden normális érzelem – a mély azonosság ellenére is, amelyet a hűség fejez ki –, állandó átalakuláson megy át”.

A zsinat óta nem beszélünk a házasság elsődleges és másodlagos céljáról. A szerelmi közösség normális velejárója a termékenység. A férfi és a nő (nemi) házastársi kapcsolata csak úgy lesz a szív és a lélek közössége, vagyis személyes kommunió, ha örömteli teremtő tevékenység, és nem csupán gyönyörkereső meddőség: önzés kettesben. (A Humanae vitae k. körlevél 1968-ban – ezt nem mindig veszik figyelembe – mindenekelőtt a házasság perszonalista szemléletét hangsúlyozta, és a mai pánszexizmus és hedonizmus ellen foglalt állást.)

A keresztény házasok számára a nemző tevékenység együttműködés a Teremtővel: kifejezése lehet annak a személyes aktusnak, amellyel beleegyeznek a teremtésbe, vagyis abba, hogy Isten halhatatlan személyeket teremtsen közreműködésük révén. személyeket, akiket öröktől fogva szeret, és örök életre szán Krisztusban (vö. Ef 1) Egyben megpecsételik házasságuk szövetségét is: így a gyermek mindkettőjük számára az az ajándék, amelyet a másik adott: kölcsönös szeretetük, teremtő szerelmük gyümölcse.

Ezek a megfontolások egyben megalapozzák a keresztény házasságot, két megkeresztelt szentséggel megpecsételt szövetségét (vö. Gaudium et spes 48 és a püspöki körlevél 3.1). „A házastársak egymás iránti szeretetükben Isten örök szeretetéről tesznek tanúságot: »Az igazi házastársi szerelemben az istenszeretet nyilatkozik meg.« (GS 48) Vagyis az Istent, az ő jóságát teszi jelenvalóvá ezen a világon. Éppen ezért valljuk a házasságot szentségnek, Isten ajándékának, Krisztus kegyelmét közvetítő jelnek.”

SZEMLE

xxxtüskés, díszlettervek

András Imre

A  KALOT  ÉS  A  KATOLIKUS  
TÁRSADALOMPOLITIKA 1935–1946

Balogh Margit, a fenti címen közzétett
tanulmánykötet szerzője

(MTA Történettudományi Intézete Budapest 1998, 235 lap.)

Gergely Jenő vezetésével már 1988-ban írt egy könyvnek is beillő dolgozatot a KALOT történetéről. Kandidátusi értekezése volt ez  a két világháború közötti egyik legjelentősebb katolikus társadalommegújító mozgalomról „A katolikus parasztifjúság hivatásrendi szervezése a KALOT keretei között 1935–1946” címmel. A forrásanyag, amelyre ez  az első KALOT-történet támaszkodhatott, elsősorban a római katolikus egyházi és  a megyei levéltárak szegényes anyaga, továbbá néhány országos levéltár – köztük a Párttörténeti Intézet – hozzáférhető anyaga volt. A hároméves kutatás alatt sikerült továbbá a mozgalom néhány még élő tanúját is megszólaltatnia. Kandidátusi dolgozata még ilyen mérsékelt dokumentációs lehetőség ellenére is nagy feltűnést keltett annak idején, és a siker nyomán a szerző felkérést kapott pl. a Magyar Televízió számára készült KALOT-dokumentumfilm tudományos szaktanácsadói szerepére is. (Párkányi Szabolcs: Adjon Isten! 1996.) A rendszerváltozás után, amikor hozzáférhetővé váltak a források, Balogh Margit ismét a KALOT történetének szentelte a történészi célkitűzés soron következő erőpróbáját, az egyetemi katedrához vezető dolgozatát is. Ebben új meglátások és részletek is helyet kaptak a régi anyag mellett. Mintegy egyharmadával nőtt a KALOT-történet terjedelme. A kíváncsi olvasó, aki néha pontosan szeretné tudni, hogy is történtek az események, különösen hálás lesz – a bővített anyagot forgatva – a lábjegyzeteknek, mivel itt tudományos pontossággal megtalálhatja a neveket, dátumokat, háttér-információkat, melyek feltárják a fordulatokban amúgy is gazdag történet részleteit. A szerző mégsem veszik el a részletekben, leírja meglátásait, értékelését is. A KALOT szerepéről pl. azt a megállapítást teszi, hogy „történelmében elemezhető az összes olyan ellentmondás, mely a 20. századi Magyarország bonyolult társadalmi, politikai és ideológiai struktúráját jellemezte”. Ezért ő maga arra törekedett, hogy a mozgalom „minél árnyaltabb és pontosabb analízisét, ellentmondásos működési mechanizmusát” adja. „A KALOT ugyanis [szerinte] olyan egyházi indíttatású, világi szociális és nevelő mozgalom volt, amelyben a katolikus társadalompolitika útkeresése is tetten érhető.” Ez a célja dolgozatának, ahogy a címben a katolikus társadalompolitikára való utalás is sugallja. „A polgári-kori Magyarországon számos keresztény, katolikus szervezet, mozgalom, egyesület létezett, amelyek fontos társadalomszervező és nemzetmegtartó szerepet töltöttek be. . . többségük. . . a karitatív és szociális gondoskodás valláserkölcsi kötelességétől vezéreltetve működött. . ., de olyan, amely egy egész társadalmi rétegre hatni tudott volna, s amely megpróbált (volna) autonómmá válni államtól, pártoktól és egyházi hierarchiától, az már jóval kevesebb akadt, legjelentősebb közülük a KALOT volt.” Így summázza már az előszó a dolgozat végkövetkeztetését.

A forrásokról beszélve kell megemlítenünk az egyetlen  kritikai megjegyzésünket Balogh Margit könyvére: A szerzőnek, sajnos, nem álltak rendelkezésére azok a kéziratos források, melyek a saját dolgozata fő támpontjának (Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek c. könyvének), éppen a KALOT-tal foglalkozó információkat jellemző egyoldalúságát, illetéktelen önközpontúságát kritizálják. Ilyen forrás mindenekelőtt Ugrin József volt országos főtitkár 1980-ban készített, kiadatlanul maradt, 83 oldalas „VÁLASZ” című füzete , „mely – ahogy Ugrin írja – ferde és valótlan adatokat egyenesít ki abból a célból, hogy a KALOT mozgalom minél igazabb, minél tisztább arccal kerüljön be az emlékezetbe.” Ugyancsak ilyen helyreigazító írás P. Varga László S. J. 9 oldalas tanulmánya, mely a külföldi magyar jezsuiták „Anima Una” c. rendi lapjában (XI–3/1968 szám) jelent meg „Nagy Töhötöm könyvéről” címmel. Ez az írás Nagy Töhötöm könyvének főleg a rendi vonatkozásaihoz fűzi megjegyzéseit.

Hasznossá teszi Balogh Margit könyvét a gazdag forrás és irodalomjegyzék is. Ebből megtudhatjuk, melyik levéltárban mi található a KALOT-anyagból, milyen hozzáférhető forrást képvisel a KALOT-sajtó, a KALOT-kiadványok, a magyar sajtóban megjelent tanulmányok, a fellelhető naplók, az emlékiratok, a történeti feldolgozások az 1945 előtti és az 1945 utáni korból. Mindezeken túl egy részletes névmutató is megkönnyíti a keresett információ felkutatását.

Ezek után próbáljuk meg felvázolni, hogyan jellemzi a „katolikus társadalompolitika” sajátos szempontját előtérbe állító tanulmány a KALOT történetét.

Alapgondolat

Az alapító, P. Kerkai Jenő, teljes munkaidő igénybevevő teológiai tanári munkakört kapott elöljáróitól. Ezért a KALOT szervezését világi munkatársak toborzásával kezdte. Ezeknek minimális anyagi juttatást „koldult össze”, feladatot és (egy lelkigyakorlatban) lelkesítő motívumot adott: „jöjjenek, segítsenek felemelni a magyar népet”. Egy olyan mozgalom elindítását tervezte, mely valóra váltja az egyház szociális tanítását, főleg az 1931-ben kibocsátott „Quadragesimo anno” szociális enciklika ajánlásait. P. Kerkai látta, hogy ez a körlevél új alapokra helyezi a 40 évvel azelőtt kiadott „Rerum novarum” szociális tanítását: ez már nem esetenkénti és egyedi szociális reformokat sürget, hanem az egész gazdasági struktúra átalakítását és annak nyomán egy új társadalmi rendet. A Quadragesimo anno-ban javasolt új társadalmi rend a hivatás szerinti tömörüléseken alapul és hangsúlyozottan emberközpontú, melyben az alapvető érték és kritérium az ember és az emberi méltóság. Az embereknek, az evangélium elveinek megfelelően, szolidárisaknak kell lenniük egymással, a társadalmi rendet pedig a szubszidiaritás elve alapján kell berendezni, ami azt jelenti, hogy a társadalmi intézményeknek nem a tekintély, hanem a szolgálat szellemében kell működniük .Ezért azt a feladatot, amit az egyes egyén, ill. kisebb csoport képességei révén maga el tud látni, ne vonja magához a magasabb szinten álló intézmény, hanem inkább segítse az egyént, a kisebb társadalmi egységet abban, hogy maga tudja ellátni a rátartozó feladatot. A Rerum novarum keresztényszocializmusa (vagyis a szocializmus megkeresztelése) helyett a Quadragesimo anno hivatásrendiséget hirdet az egyház szociális tanításának megvalósítására, mely meghaladja a társadalom felemelésének addig hangoztatott szociális-karitatív útját.

Sajnos a Tanácsköztársaság szólamait és terrorját megtapasztalt magyar társadalom eleve bizalmatlan volt minden olyan törekvéssel szemben, mely változtatni akart a társadalmi renden. Ez a bizalomhiány kezére játszott azoknak a haszonélvezőknek, akik egészen jól érezték magukat az ultrakonzervatív (feudális) viszonyok között. Itt emlékezetünkbe kell idéznünk ennek a kornak a „vívmányát”, az ún. Bethlen-Peyer féle paktumot a konszolidációs kormány és a magyar szociáldemokrácia között, mely eleve kizárta a mezőgazdasági munkásság szakszervezeti tömörülését. A legszegényebb mezőgazdasági rétegnek nem volt tehát semmiféle legális érdekvédelemre lehetősége. P. Kerkai mozgalma viszont erre készült – egyházi keretben. Balogh Margit ezt világosan kimondja: a KALOT nem fogadta el azt a hivatalos formulát sem, mely szerint „orvosolni kell a dolgozó osztályok legnyomasztóbb bajait, de mindezt úgy, hogy ne sértse az uralkodó osztályok érdekeit.” Végeredményben Magyarországon az antiliberális újkonzervativizmusnak egy olyan irányzata kezdett kibontakozni, amely a meglévő hatalmi rendszer adta lehetőségeket akarta ötvözni a szociális igazságossággal.

Külföldi és hazai példák

A XIX. sz. második felétől sok vallási, karitatív, kulturális és társadalmi jellegű egyesület jött létre külföldön is, főleg az iparban foglalkoztatottak számára. Ilyen volt Magyarországon pl. a Kolping-mozgalom, a Cardijn abbé mozgalma, a JOC (Jeunesse Ouvrière Catholique), vagy a csehszlovákiai, a KALOT-hoz később csatlakozó SzKIE (Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület). Utóbbitól a KALOT hasznos tapasztalatokat is átvett a saját szervezete felépítésénél. Az említett mozgalmak közös módszert követtek abban, hogy a tömegmozgalom megteremtésében az egyént vették célba, és alkalmazták mind az elitképzés mind a tömegszervezés módszerét.

A külföldi példák mellett inspirálták a KALOT kialakulását a 20-as évek második felében elszaporodott magyarországi reformklubok, egyetemi ifjúsági vitafórumok pl. a Bartha Miklós Társaság, vagy az 1929-ben ennek tagjaiból alakult Wesselényi Reformklub, mely a földreform kérdésében feliratot intézett Serédi Jusztinian hercegprímáshoz. Ilyen volt a protestáns Bethlen Gábor Kör, melynek tagjaiból 1930-ban alakult a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Az egyetemi ifjúság és a fiatal generáció reformtörekvéseit tűzte zászlójára később a népi írók mozgalma, mely nagyhatású sikerkönyvekben az irodalom eszközeivel vette fel a harcot az agrár népesség sorsának felemeléséért.

A Qudragesimo anno indítására – és talán a háború utáni gazdasági válságra feleletként – a 30-as évek közepén egymás után keletkeztek Magyarországon valláserkölcsi alapon álló és a gazdasági érdekvédelemmel törődő egyesületek is, mint pl. az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO), a Magyar Dolgozók Hivatásszervezete (Hivatásszervezet), Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Szövetsége (DLN), Katolikus Leánykörök Országos Szövetsége (KALÁSZ), de ide sorolhatjuk a KALOT-ot is, mely a falvak fiatalságának kínált cselekvési keretet, és  „mind az említett mozgalmak tömegbefolyását, mind szervezeti erejét tekintve messze kiemelkedett a többi közül”.

Balogh Margit a KALOT-mozgalom eseményeit három történelmi időszakban mutatja be: a kibontakozás ideje (1935–1939), a II. világháború évei (1939–1945), valamint a demokratikus átalakulás és a feloszlatás periódusa (1945–1946). E három KALOT-korszak eseményei általában ismertek, vagy megismerhetők az 1000 példányban megjelent, könyvárusi forgalomban kapható, minden eddiginél sikerültebb KALOT-történetben. Mi csak néhány kiemelkedő mozzanatot említünk meg.

Kiemelkedő sikerek

P. Kerkai, az alapító,  noha hivatására jól felkészült, és kiváló szervezői adottságokkal rendelkezett, mégsem sajnálta a fáradságot, hogy két munkatársával közösen éveket szánjon az elindítandó mozgalom céljának és eszközeinek kidolgozására. A program legmerészebb részét, a földosztás nyílt követelését, véleményünk szerint csak azért hirdethették mindvégig  bukás nélkül, mert az egész mozgalom maga mélyen be volt ágyazva a katolikus egyházi struktúrába. A helyi plébános vagy a püspök védelme segítette a KALOT-ot ahhoz, hogy a világi és egyházi ellenfelek el ne söpörjék a végsőkig elmenő földosztó agitációt; hogy reformtörekvésükben nem jártak úgy, mint az általuk jól ismert és becsült népi írók, akiknek konfliktusaik idején vagy el kellett szenvedniük a törvényes meghurcoltatást, vagy a politikai követelésükkel visszavonulniuk az irodalom védő sáncai mögé.

A KALOT-tevékenység elsőszámú titka az egyetlen program volt, a négy tartalommal. A négyes KALOT-program, vagy ahogy emlegetni szokták, a „négyes jelszó” (Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!)  nem szimbólum volt csupán a KALOT számára, hanem a mindig egyaránt kötelező négyes célkitűzés. Az öreg KALOT-osokon ma is megfigyelhetjük: ők nem tudják az egyiket a másik nélkül elképzelni se: a vallási, a kulturális, a gazdasági és a nemzeti KALOT-program számukra összetartozik, és nem választható el egymástól.

A közösségszervező sejtmódszer a barátkozáson és az embertől emberig menő szervezésen alapuló csoportépítés szintén egy fontos ismertetőjele volt a KALOT-mozgalomnak. Ez biztosította azt, hogy a „beszervezett” személy magáénak érezhette a csoportot, és azonosulhatott az eszmékkel, melyeket a mozgalom követett. A KALOT-nak nem kellett sok energiát fordítani az új tagok beszervezésére. Olyan programot kínált, melyért a megszólítottak lelkesedni tudtak. A Központ, mely az öntevékeny embereknek partnere és nem irányítója akart lenni, szolgáló intézményvolt. Kézbe adta az egyesületben szervezkedő személyeknek mindazt, amire szükségük volt. „Kerkaiék – ahogy a Mozgalom egyik katolikus értékelője megállapította – csak beindították a mozgalmat, az első lökéseket adták; de az elégségesnek bizonyult arra, hogy lappangó energiák szabaduljanak fel, eltékozolt tehetségek, kiábrándult és kétségbeesett emberek értelmes munkára találjanak. . . A világiak mozgalma volt a KALOT, felnőttségre vágyó keresztények mozgalma, amely nem tűrt magán állandó papi gyámkodást, még kevésbé illetéktelen beavatkozást.”

A KALOT-nak két esetben kellett szembenéznie a nemzetiségi kérdéssel. Az első alkalom a háború kitörése után volt, amikor  a magyarországi németeket szervező Volksbund be akart hatolni az ifjúsági szervezetekbe is, és valamennyi magyarországi németet meg akarta nyerni a nemzetiszocialista eszméknek. A KALOT-ot nem sikerült szétbomlasztani. A védekezésben részt vevő egyik KALOT-titkárt emiatt meg is ölték. A nyilasok nyíltan megvádolták a KALOT-ot, hogy 1938-ban őmiattuk nem sikerült hatalomra jutniuk az országban, mivel a KALOT a német jkú fiataloknak német titkárságot állított fel, és a nemzeti kultúrájukat saját körükben ápolhatták. A másik találkozása a KALOT-nak a nemzetiségi kérdéssel a Felvidék visszakerülése után történt, amikor a szlovák katolikusok ifjúsági szervezeteinek számos tagja és szervezete került magyar fennhatóság alá. Ezeknek a KALOT szlovák titkárságot szerzett, hogy a KALOT munkát teljes önállóságban anyanyelvükön végezhessék. Sőt a KALOT vett át tőlük egyesületszervezési módszereket. Kárpátalja, illetve Délvidék visszacsatolása után a KALOT rutén, illetve bunyevác titkárságot is szervezett a KALOT iránt érdeklődő fiatalok számára.

Jelentős sikereket könyvelhetett el a KALOT kulturális programja. Egyrészt a népi színjátszás fellendítésével, de még inkább a falusi könyvtárak szervezésével. Szakemberek segítségével sokfajta „könyvtárjavaslatot” dolgoztattak ki a piacon kapható legfontosabb könyvekből a falu számára (egyéni, családi, egyleti, falusi könyvtár listájával), és ezt kedvezményesen közvetítettek a megrendelőknek.

Népfőiskolák

A legjelentősebb önképző és kultúrát is közvetítő intézményei a KALOT-nak a népfőiskolák voltak. 1940. október 1-én nyílt meg a KALOT első állandó jellegű bentlakásos népfőiskolája Érden a jezsuita rendtől kedvezményes áron megvásárolt egykori Szapáry-kastélyban. Mintegy tizenkétezer falusi és tanyasi legény vett rész a három és fél napos ún. agitátorképző tanfolyamon. Ez a tanfolyam gyakorlatilag előfeltétele („noviciátusa”) lett a KALOT-mozgalomhoz való csatlakozásnak. „A Központ a gyors fejlődés közepette egyre nehezebben bírta energiával és pénzzel a »kiszállásos« tanfolyamok megrendezését. Ugyanakkor meg kellett oldani az agitátorképző tanfolyamokon résztvettek továbbképzését is olyan szellemben és nívón, mely felveszi a versenyt a kor eszméjének nevezett marxizmussal és a nemzeti szocializmussal, mely szembe tud állni a városi szellemű liberális kultúra vallásilag bomlasztó hatásainak, és természetes talajt biztosít a hitélet számára.” Így jellemzi találóan Balogh Margit a KALOT-népfőiskolák elindításának közvetlen okait. A népfőiskolák csakhamar hathatós eszközzé váltak a mozgalom kezében. Külföldi mintaként főleg a dán Grundwik püspök kezdeményezését tartották szem előtt, mint népművelési eszközt, de a további népfőiskolák alapításánál, melyek rövidesen hullámszerűen indították be működésüket, mindig valamilyen helyi adottság vagy szükséglet döntötte el, hogy az egyes népfőiskolákon milyen kurzusokat indítottak el. Ezekben tájékozódott a falu ifjú nemzedéke a magyar nép múltjáról, jelenéről, a környezet gazdasági, földrajzi, nemzetiségi és társadalmi viszonyairól, szakismeretet tanult a belterjes mezőgazdaság fortélyait. Benda Kálmán történész megállapítása szerint a katolikus egyház „közvetett, végső eredményben pozitív szerepe nélkül a népfőiskolai mozgalom nem létezhetett volna, és nem hozott volna létre történelmi érdemeket” Magyarországon. A hajdani KALOT-osokból szorgos gazdák lettek, s nem politikai vagányok vagy forradalmárok. A legtöbben az 1960-as évektől lehetővé tett háztájiban kamatoztatták a fiatalkorban megszerzett tudásukat, és lett – akár belőlük, akár fiaikból – versenyképes mezőgazdasági vállalkozó.

Háború és újrakezdés

Hogy a KALOT politikailag viharos években is fejlődni tudott a maga keresztény és nemzeti útját követve, az a vezetőség bátorságának és okosságának is köszönhető. A mozgalom vezetősége – állandó pénzhiány közepette – gyakran állt kockázatos lehetőségek és válaszutak előtt. Az első veszélyes erőpróbát a nyilasmozgalommal szemben kellett kiállniuk. A másik nagy veszedelem, melyet a KALOT a „menekülés előre” taktikával a maga javára fordított, a leventemozgalommal kötött kényszerű együttműködés volt. Végül is ez az együttműködés a KALOT számára jelentős segítséget hozott, és lehetőséget adott arra, hogy a KALOT-eszméket a leventeifjúsággal is megismertethette. Az egyesség lényege az volt, hogy a KALOT a saját programja szerinti kurzusokat adott a leventéknek, és lemondott a sport és a hazafias ünnepségek rendezéséről. Ezeket a KALOT-legények is a levente keretében kapták meg. Az egységes ifjúsági iskolán kívüli nevelés így nem vezetett a KALOT betiltásához, hanem egy nehéz új munkaterületet nyitott a mozgalomnak.

A KALOT-vezetők jól látták, hogy a vesztett háború után Magyarország hosszú ideig a szovjet érdekszférához fog tartozni. Õszintén keresték a kibontakozás és a békés együttélés lehetőségét a vallásellenes hatalommal. A modus vivendi reális célja az volt, hogy hátráltassák a vallás és egyházüldözés kibontakozását, és azalatt felkészítsék tagjaikat az új helyzetben való életre. Már a front közeledtével kapcsolatot kerestek a szovjet hadsereggel és így a hazai kommunisták gazdáival. Ez a számítás azonban csak addig működött, amíg a Moszkvából jött emigráns kommunista vezetők nem tapasztalták azt, hogy társadalmi bázisuk kiépítése addig nem sikerülhet, amíg a KALOT működik. A riválisok aztán gyorsan megtalálták az ürügyet, hogy betiltsák a magyar vallásos egyesületek között a KALOT-ot is. P. Kerkai a felszámolás ideje alatt még egy nagyszerű akciót szervezett meg „falumanréza” címen. 1947-ben tízezer, 1948-ban tizenkét ezer fiatal vett részt ezeken a volt KALOT-titkárok által vezetett ötnapos „lelkigyakorlatokon”, mely az egyházüldözés elviselésére készítette fel a KALOT-tagokat. A korszak P. Kerkai bebörtönzésével és a tíz és fél éves börtönbüntetésével ért véget.

Szabó Ferenc

KÉT  KLASSZIKUS TOMISTA:
CHENU  ÉS  MARITAIN

A kommunista elnyomás idején – a szellemi vasfüggöny miatt – csak távolról követhették Magyarországon az újabb teológia kibontakozását, amelynek a II. vatikáni zsinat „áttörése” nagy lendületet adott. A Humani generis (1950) kezdetű körlevél előtt és utána néhány jeles teológus a félreállítottak listájára, sőt egy-kettő indexre is került. Szerencsére VI. Pál és II. János Pál pápa, a zsinat szellemét követve, feloldotta a tilalmakat és – mintegy késői jóvátételképpen – bíborossá nevezett ki olyan zsinati teológusokat, mint H. de Lubac S. J. és Y. Congar O. P., akik XII. Pius pápasága alatt a „gyanúsítottak” között szerepeltek. A domonkos M.-D. Chenu (1895–1990) is az élenjárók közé tartozott. Egy teológiai iskola: Le Saulchoir c. kis programkönyvét 1942-ben indexre tették. Chenu Szent Tamást újraértelmezte a történeti-kritikai módszer segítségével, és a domonkos főiskolai oktatásba is be akarta vezetni az új módszert, hogy megújítsa a megmerevedett tomizmust. Ezt még egyes rendtársai sem nézték jó szemmel.

Most magyarul megjelent kis könyve – 40 év késéssel – ízelítőt ad törekvéséből: Aquinói Szent Tamás és a teológia, Szent István Társulat 1999, 192 old. 1350 Ft. Franciából magyarra fordította: Odrobina László. – Örömmel vettem a kezembe ezt a jól ismert könyvet, és – elnézést a személyes megjegyzésért – visszaemlékeztem arra, hogy P. Chenu Párizsban a katolikus egyetemen 1964-ben egy szemináriuma során vezetett be bennünket Szent Tamás új megértésébe. Rávilágított arra, hogy Tamás nem csupán Arisztotelész „követője” volt (egyébként őt is „megkeresztelte”), hanem az Isten Szavára alapozta teológiai summáját, és a középkori ágostonosokkal is kapcsolatban volt. Nem választotta szét a spekulatív teológiát és a misztikát, a szemlélődést. A most magyarul megjelent kis könyvben, amely felvázolja az Angyali Doktor életművét, különösen is a „Hit és a teológia” című szakasz (26–41) foglalja össze azt az új értelmezést, amelyet P. Chenunek köszön a tudomány. A párizsi tanár „állandóan a Biblia szövegét veszi alapul tanításában, mely a teológiai fakultás alapkönyve; a szöveg technikáitól eltekintve, Summáját megérteni és olvasni is csak a sacra pagina alapvető sugalmazásának kontextusában lehet. Így árad ki az evangéliumból a teológia, a teológiai »tudomány« . . .” Isten Szavát a hitben értjük meg; enélkül nincs teológia. Szent Tamás a hit ágostoni elméletét újítja fel. A bennem levő hit „felemel”, hogy a hozzám szóló Isten „partnere” legyek. Isten kegyelmi kezdeményezésére párbeszédet folytathatok vele a Szentírásban, a megtestesüléskor, majd egyházában. „A teológia szorosan összefügg Isten Szavának, a testté lett Igének egyszerre isteni és emberi misztériumával. Egyedül emiatt lehet olyan vakmerően biztos abban, hogy a hit és az értelem szoros kapcsolatban állnak egymással.” (36–37) Szent Tamás, akit a ferences Bonaventúra bírált azért, hogy filozófiájával „vizet kever Isten Szava tiszta borához”, ezt válaszolta (a kánai menyegző csodájára utalva): „Nem arról van szó, hogy vizet keverünk a borhoz, hanem arról, hogy a vizet borrá változtatjuk.” (37)

Csodaszép a „szemlélődő Tamás”-ról szóló fejezet is. P. Chenu korrajzot, szellemtörténetet is nyújt, amikor elhelyezi Aquinói Szent Tamás életművét. Az egyes fejezetek végén szép szövegválogatást is olvashatunk, a könyv végén pedig életrajzi kronológiát és válogatott bibliográfiát. Nemcsak teológiahallgatóknak, de a művelt nagyközönségnek is melegen ajánljuk ezt a könyvet, és örömmel gratulálunk a „Szent István Könyvek” sorozatának újjáélesztéséhez. Vivant sequentes!

Chenu és Gilson mellett a tomizmus harmadik híres jelenkori képviselője Jacques Maritain (1882–1973), akinek neve és műve  jobban ismert Magyarországon. Turgonyi Zoltán fordításában 1996-ban megjelent egyik leghíresebb (1936-os) műve: Az igazi humanizmus (vö. Távlatok 1997/3–4, 523–524). Most ugyancsak Turgonyi Zoltánnak köszönhetjük egy másik, a zsinat utáni években nagyon vitatott könyve fordítását is: A garonne-i paraszt. Egy öreg laikus töprengése napjaink kérdésein. Szent István Társulat/Kairosz, Budapest 1999, 392 old., 1780 Ft.

Annak idején a Mérleg (1967/1, 61–85) ismertette a könyv által kiváltott visszhangot, valamint Maritain és felesége, Raïssa megtérését, szellemi útját. Magyarul is olvasható Raïssa Maritain Nagy barátságok c. vallomáskötete, amely Rozorné Jávor Tünde fordításában – Maritainnek A filozófia alapelemei c. könyvével együtt (Dabóci Mária fordítása) – a Szent István Társulatnál jelent meg 1996-ban. A misztikus és költő, a zsidóból megtért Raïssa mély benyomást gyakorolt Jacques-ra, aki – a felesége halála után – belépett a Jézus Kis Testvérei közösségbe. Ott írta meg A garonne-i paraszt c. könyvét, amelynek első három fejezete kemény kritika a zsinati megújulás ürügyén elrugaszkodó progresszisták ellen (főleg ezek a fejezetek váltottak ki annak idején éles kritikát); pozitív része pedig – „Az igazi új tűz”, vagyis a VI–VII. fejezetek – az egyház teológiáját fejti ki, magyarázva a Lumen gentium  kezdetű zsinati konstitúciót. Ez a rész kétségtelenül a legmaradandóbb, bár az első fejezetek kritikájában is van sok igazság (leszámítva az általánosításokat és túlzásokat). A zsinat utáni zűrzavar és válság idején üdvös figyelmeztetés volt ez azoknak, akik a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. Ugyanakkor túlzásaival tápot adott egy bizonyos integrizmusnak, amely en bloc elvetette a zsinatot. Azt biztosan állíthatjuk, hogy Maritain, aki teljes szívvel akarta a zsinati „aggiornamentót”, semmiképpen sem kívánta támogatni Lefebvre mozgalmát.   

Most itt nem akarom megvitatni a Teilhard de Chardinról írt (169–182. és 363–371.) oldalak kritikáját, amely jórészt Gilsonra és Tresmontant-ra támaszkodik. Abban igaza van, hogy meg kell különböztetnünk Teilhard-t és a teilhardizmust, miként – mondanám én –Szent Tamást és a tomizmust, vagy Bergsont és a bergsonizmust.

Hogy Teilhard körül annak idején kialakult a rajongók tábora, az tény. Nem mindig tettek jó szolgálatot neki ezek a „hívei”! Hogy Teilhard írásaiból ki lehet ragadni „gnosztikus” vagy egyenesen eretnek kijelentéseket is, ez is tagadhatatlan. (A New Age egyveleg eszméiben is vannak teilhard-i meglátások, de eltorzítva!) De Maritain (miként sokan mások) elkövette azt a hibát, hogy nem vette figyelembe Teilhard eszméinek fejlődését, továbbá egyes magánlevelek kijelentéseit egyenértékűnek vette kiforrott gondolataival. Hogy Teilhard költő volt, ez is tagadhatatlan. De sokszor a költők élesebben meglátják a nagy metafizikai kérdések „megoldását”, mint a szobatudósok. Szerintem Maritain életművében is a misztikus vonások (lásd „az igazi új tűz”-ről írtakat), valamint a költői meglátások (lásd a Teremtő látomás a művészetben és a költészetben c. nagy művét) a leginkább időállók. Ezt Raïssának, és kettőjük korai mesterének, Bergsonnak köszönheti. (Sajnos, Maritain, amikor a merevebb tomizmushoz hajolt át, kissé megtagadta Bergsont is, akinek oly sokat köszönhetett.)

A garonne-i paraszt több mint három évtized után részben elveszítette időszerűségét, de kordokumentum. Csak részben, hiszen mindaz, amit az egyház misztériumáról, a laikus állapotról vagy az ima és a szemlélődés szükségességéről ír, ma is időszerű.  

xxxDér:

Könyvjelző
Új Ember- és Vigilia-könyvek

Jelenits István: Kinyilatkoztatás és emberi szó, Új Ember, Bp. 1999, 373 old. A neves piarista tanár tanulmánygyűjteménye bevezet bennünket a bibliaolvasásba: módszertani megfontolások és példaszerű szövegértelmezések után az egyházi év vasárnapjainak ószövetségi olvasmányaihoz fűz magyarázatokat (ezek az Új Ember-ben láttak napvilágot), majd a Szentírással és a keresztény kultúrával kapcsolatos tanulmányokat olvashatjuk. A könyv első ás harmadik részének írásai jórészt a Vigilia és a Teológia c. folyóiratokban,  illetve gyűjtőkötetekben jelentek meg. A Betű és lélek, valamint az Élet és evangélium c. korábbi gyűjtemények sikere tanúsítja, hogy Jelenits István nagy hozzáértéssel és mégis érthető nyelven tudja a mai emberhez közel hozni a Biblia világát, az emberi szóba testesült Isten Szavát.

Örömmel látjuk, hogy a kötet nyitó tanulmánya az általunk Rómában kiadott, majd a Szent István Társulatnál kétszer is megjelent Xavier Léon-Dufour-féle Bibliai Teológiai Szótár bemutatása. A mintegy hetven szakember munkája továbbra is munkaeszköz lehet bibliatanulmányozók, lelkipásztorok, lelkigyakorlatot adók számára. Jelenits így kezdi: „A magyar szellemi élet történetében egy-egy jelentős fordítás sokszor játszott korszakalkotó szerepet. Érdeme szerint ez a könyv is új korszakot nyithat papok és világi keresztények Szentírás-olvasó gyakorlatában, megtermékenyítheti egy egész nemzedék prédikációs és elmélkedő igyekezetét.”

Szerdahelyi Csongor: A katolikus Európa. Új Ember, Bp. 1999, 181 old. – Az Új Ember munkatársa, aki rendszeres tudósítója a Vatikáni Rádió magyar műsorának, hasznos „albumot” ad kezünkbe: vázlatosan ismerteti az európai országok helyi egyházainak múltját és mai helyzetét, statisztikáit (térképrajzokkal), valamint a Szentszék, a Római Kúria intézményeit és egyéb adatokkal szolgál. Jó lenne, ha a katolikus és nem katolikus média emberei gyakran konzultálnák ezt a könyvet, hogy pontosan nevezzék meg pl. a vatikáni hivatalokat, a hierarchia tagjainak rangját stb.

Luigi Giussani: A vallásos érzék. Vigilia, Budapest, 1999, 217 oldal. – A Lukács László által szerkesztett „XX. századi keresztény gondolkodók” c. sorozat 14. köteteként jelent meg, Domokos György fordításában Luigi Giussani, a Comunione e liberazione (Közösség és Felszabadítás) nevű katolikus mozgalom alapítójának könyve. Erdő Péter írja az ajánlásban: A vallási elmélyülésnek ez a vezérkönyve „eleven közvetlenséggel érzékelteti a kereső fiatalokkal és értelmiségiekkel folytatott párbeszédet, melynek igazi otthona éppen egy katolikus egyetem lehet. A tartalom és a módszer szorosan illeszkedik a milánói katolikus egyetem egyik igen szép időszakához, amikor az Don Giussani működésének fő színtere volt.” A vallásos érzékről és a végső kérdésekről szóló eszmélődések során az olasz pap bőven hivatkozik a világirodalom nagyjaira abban a meggyőződésben, hogy az írók, költők, művészek sokszor mélyebben átélik az emberi lét drámáját, mint nem egy szaktudós vagy tanár. Ebben a „módszerében” követ olyan nagy gondolkodókat, mint Hans Urs von Balthasar és H. de Lubac.

Jean Vanier: Hazatérésünk. Fedezzük fel azt, ami közös mindannyiunkban. Vigilia, Budapest, 1999, 250 old. – Jean Vanier, a Bárka és a Hit és fény közösség alapítója már ismert hazánkban. A Vigilia korábban megjelentette két könyvét is: A közösség, Férfinak és nőnek teremtette. Az ismert szerző a fogyatékos emberekkel vállalt életközösséget. Mozgalma elterjedt az egész világon. Könyveit is számos nyelvre lefordították. Vanier gazdag élettapasztalatából merítve fejti ki, hogy minden ember sajátos értéket hordoz, szeretetre képes és szeretetre méltó. „Haza kell találnunk” mindnyájunknak egy olyan közösségbe, amelyben, gyarlóságainkkal együtt elfogadnak és szeretnek bennünket, és amelyben mi is megtanuljuk mások szeretetét. Mi lenne ennél fontosabb nemcsak a keresztények, hanem minden ember életében. Jean Vanier korunk hiteles keresztény tanúja. Örömmel üdvözöljük újabb könyve magyar megjelenését!

(Sz. F.)

Franciaország püspökei

ÜZENET  EGYHÁZMEGYÉINK  PAPJAINAK

(Lourdes, 1999. november. A püspöki kar teljes ülésének első felében, november 4-től 7-ig jelen volt 670 fiatal pap, akiket a legutóbbi öt esztendőben szenteltek, és minden egyházmegyéből egy diakónus a feleségével (összesen tehát 97). A program előadásokból és imádságos órákból állt. Vasárnap, 7-én a szentmisét a mintegy ezer résztvevővel együtt ünnepelte 220 trappista apát és apátnő, akik nagykáptalant tartottak, valamint világi keresztény zarándokok.)  

Kedves Barátaink!

Lourdes-ban összegyűlve rátok gondolunk, testvéreinkre, akik apostoli szolgálatunkban részt vesztek. Üzenetünkkel, melyet közületek a legfiatalabbakra bízunk, szeretnénk megosztani veletek reményünket.

Néhány héttel a 2000. év nagy jubileuma előtt, tekintetünk Jézus felé fordul, aki az Emmanuel, „a velünk lakó Isten” (Mt 1,23). Együtt, püspökök, papok és diakónusok, megvalljuk a meghalt és feltámadt Krisztust, „a világ Üdvözítőjét” (Jn 4,42).

Krisztus számunkra az egyetlen Úr. Õ az Atya szeretett Fia. Benne fedezzük fel, mily szeretetből eredünk, mily szeretet felé tartunk. Benne teljesen megnyilvánult számunkra Isten szépsége és minden, az ő képére alkotott, az örömre és a feltámadásra meghívott emberi személy nagysága.

Krisztus számunkra az egyedüli jó Pásztor. Õ tanít meg minket a megbocsátó tekintetre, a figyelő szívre, a felemelő és megmentő igére. Újra meg újra felébreszti, felszítja bennünk a türelemben és buzgóságban megélt lelkipásztori szeretetet, az irgalmat, az igényességet, a jóságot és az igazságosságot.

Krisztus az egyetlen Pap, a mi Húsvétunk. A közösségeinkben ünnepelt Eukarisztia szolgáivá tesz bennünket, hogy valamennyi hívővel hálát adjunk. Krisztus miatt befogadunk minden személyt a maga történetével, hogy feltárjuk előtte azt a szeretetet, amellyel Isten őt szereti, hogy egy nap majd minden ember Vele együtt mondhassa: „Atyánk.”

Krisztus már 2000 év óta, nemzedékről nemzedékre, hív embereket, hogy mindent elhagyva Õt kövessék. Egy napon mi is, ki-ki a maga idejében, elhívattunk, hogy az ő nevében szolgáljuk testvéreinket az apostolok módjára. Úgy fogadtuk el ezt a küldetést, hogy tudtuk, erőinket meghaladja. Szentelésünk napján a Léleknek a Feltámadott által megígért erejét kértük, azt az erőt, mely a tegnap és a ma szentjeit, férfiakat és nőket, lélekkel töltötte el.

Krisztus követése nem könnyű számunkra, mint ahogy a Tizenkettő számára sem volt az. Mint ők, mi is megtapasztaljuk az öröm és az igazi lelkipásztori eredményesség óráit; olyankor hála fakad ajkunkról. Amint ők, úgy mi is megismerjük a szenvedés óráit. A kereszt titka ott van életünk közepében. Elfogadjuk önmagunk számára az üdvösség evangéliumát és a megbocsátást, melynek továbbadását Krisztus ránk bízza.

Jóllehet sokféleképpen találkozunk a közömbösséggel, mint Szent Pál (ApCsel 17,32), jóllehet tudjuk azt is, hogy a nyolc boldogság zavarólag hat, mint ahogy már Jézus idejében is tette, sokféle kezdeményezéssel hirdetjük Krisztus evangéliumát, a mai világnak szóló Jó Hírt. Folytatjuk futásunkat, „mert Krisztus megragadott minket” (vö. Fil 3,12).

– Hisszük, hogy Krisztus velünk van „minden nap” (Mt 28,20), bár megtapasztaljuk számszerű csökkenésünket, és átélhetjük az aggódást a növekvő feladatok előtt és a gyengülő rendelkezésre állásunkból adódó kockázatok miatt.

– Hisszük, hogy Krisztus arra hív, hogy szeressük egymást, hogy kölcsönösen testvérekként fogadjuk egymást, akiket a küldetésre ad egymásnak, bár  megtapasztaljuk, mennyire nehéz egyenetlen nemzedékek között egymásnak arra irányuló gazdagítása, hogy ugyanazt a lelkipásztori szeretetet éljük meg.

– Hiszünk Krisztus Lelkében, aki képes szüntelenül megfiatalítani Egyházát. Hálát adunk a Lélek gyümölcseiért, melyek sarjadoznak, mégha egyesek olykor ott jelennek is meg,  ahol nem vetettünk, nem öntöztünk, inkább, mint ott, ahol kínlódtunk és még mindig kínlódunk.

– Hiszünk az evangélium erejében, melyet hirdetünk, akár alkalmas, akár alkalmatlan, azoknak, akik távol vannak, mint ahogy azoknak is, akik közel vannak, változó és állandón önmagát kereső társadalmunkban. Tudjuk, hogy a keresztény közösségekkel együtt a papok pótolhatatlan szerepet játszanak egy olyan társadalom felépítésében, ahol mindenki együtt tud élni békében és igaz türelmességben.

Ma, Krisztus és az Egyház nevében, az összes megkeresztelttel és megszentelt életet élővel, férfiakkal és nőkkel együtt köszönetet mondunk nektek. Megismételjük nektek, amit Krisztus mondott tanítványainak: „Az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen!” (Jn 15,11)

Főleg hálát akarunk adni Istennek azért a szolgálatért, amelyet rátok és ránk bízott:

– Õ adja meg nekünk, hogy kitartsunk a szolgálatban, hogy Krisztus papsága jelen legyen világunkban.

– Õ adja meg nekünk, hogy Jézus nyomában járjunk, szeretve azokat, akikhez küld minket, elfogadva őket olyanoknak, amilyenek. Õk Isten népének tagjai, békét és igazságot kereső emberek.

– Õ adja meg nekünk, hogy kegyelemként fogadjuk, hogy kiválasztott minket az egység szolgáinak, az evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására, a betegek vigasztalására, az eukarisztián való vezetői szerepre. . ., mindezt azzal a céllal, hogy építsük a közösségeket, és egyre nagyobb életszentségre vezessük őket.

– Õ adja meg nekünk, hogy kegyelemként fogadjuk a mindenki iránt egyre nagyobb szeretetre szóló felhívást, melyet Krisztus hozzánk intéz, hogy szabadon éljünk a cölibátusban.

– Õ adja meg nekünk a szabadságot, hogy odaadjuk életünket, kegyelemként megélve az engedelmességet „a püspöknek és utódainak”, tanúsítva, hogy napról napra elfogadjuk a küldetést, melyet az Egyház ránk bíz.

– Õ adja meg nekünk, hogy az Egyháznak szóló új lehetőségként fogadjuk a diakónusok jelenlétét és szolgálatát, akik velünk együtt tesznek tanúságot a szolgáló Krisztus szeretetéről.

Velünk együtt vagytok kötve egy néphez, annak történelméhez és földjéhez. Krisztus közösségekhez, plébániákhoz és mozgalmakhoz küld benneteket, amelyek között és amelyekért nap nap után gyakoroljátok szolgálatotokat.

A hűséges remény, a megélt hit, a megosztott szeretet és az önátadás benne lakik annyi emberben, férfiakban és nőkben; mindennek Krisztus tanúivá tesz titeket, és ezzel jelét adja nektek az ő szeretetének.

Veletek együtt hálát adunk a II. vatikáni zsinat ajándékáért; e zsinat tanítása fény és erő az új evangelizáláshoz. Hisszük, hogy Isten eddig is támasztott és most is támaszt közülünk igehirdetőket, akikre országunknak szüksége van. Hisszük, hogy Krisztus hív követésére fiatalokat, hogy az evangéliumot a jövő nemzedéknek is hirdessék. Hisszük, hogy a szeretet Lelke, aki kiáradt a szívekbe, indított közületek sokakat arra, hogy a legszegényebbekre és az élet sebzettjeire pazarolják magukat, mint ahogy ma is támaszt másokat, akik fellépnek minden emberi személy elidegeníthetetlen méltóságának védelmére. Ugyanez a Lélek érlel a papok, diakónusok és világiak körében olyan új kapcsolatokat, amelyek közösségeinknek új arculatot adnak.

A hit és a hálaadás nem akadályoz meg bennünket abban, hogy tudatában legyünk azoknak a körülményeknek, melyek között ma zajlik szolgálatotok gyakorlása. Nagyon is ismerjük azokat a kérdéseket, melyek felmerülnek az egyházi újjászervezés, a kulturális fejlődések, a francia társadalom kuszáltságai során. Hisszük, hogy a Lélek vezeti Egyházát, és segít bennünket, hogy együtt keressük a ma és a holnap papi szolgálatának helyes módozatait. Ezen kitartó szívóssággal dolgoznunk kell, főleg a papi tanácsokban és szemináriumaink formációs felelőseivel. Hisszük, hogy az Úr megadja a bátorságot ahhoz, hogy együtt teljesítsük, amit elvár tőlünk.

A hit és a szolgálat örömében elmondhatjuk Péterrel és mindegyiktekkel együtt: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak!” (Jn 6,68)

Testvéri köszöntéssel   

(Magyarra fordította Kránitz Mihály)