Távlatok / 46 - 1999. karácsony

Tartalom


  E számunk elé    481

  Jövő évi húsvéti számunkból    611

  EURÓPAI  MAGYARSÁG – MAGYAR  EURÓPAISÁG

Nemeskürty István: Küldetéstudatunk bibliai öröksége    483

Györffy György: Szent István és műve    490

II. János Pál, 1991. augusztus 20-án    493

Erdő Péter: Magyarország és a pápák    494

Szabó Ferenc: Pázmány Péter jelentősége a magyar művelődésben    502

K. Várhelyi Ilona: A kereszténység hatása a magyar műveltségre    508

Czigány Gy.: Szelíd forradalom, avagy a keresztény élmény     512

  LELKISÉG

Lelóczky Gyula Donát: Karácsonyi homília    515

Gyorgyovich Miklós: Kettős jubileum    521

II. János Pál: Tertio millennio adveniente    511, 520, 526, 604

  FIGYELŐ

A II. Európa-szinódus    527

      Szerkesztőség: összefoglaló bemutatás    527

      A pápa szinódust megnyitó homíliájából    529

      Martini bíboros az Európa-szinóduson    530

      Godfried Danneels bíboros az Európa-szinóduson    534

      Timothy Radcliffe OP az Európa-szinóduson    536

      Vértesaljai László: A II. rendkívüli Európa-szinódus     538

Nemeshegyi Péter: Mérföldkő a keresztények egysége felé     544

Vámos Péter: Kína katolikusai az ezredvégen    561

Muzslay István: Az Euro születése    572

Tízéves az OLI    577

II. János Pál 1999. június 11-i üzenetéből    579

  KULTÚRA ÉS ÉLET

Karl-J. Rauber: A társadalmi értékek és a keresztény hit     580

András Imre: P. Bangha Béla és Magyarország újjáépítése     594

Szabó Ferenc: Olvasónapló    605

  SZEMLE

Amedeo Di Francesco: A magyar művelődés és a kereszténység     612

Ferencz Antal: Értékteremtők, -építők    618

Dékány Endre szemléi    622

      Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja

      Kubinyi András: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság

      Konrad Onasch–Vl. Cipin: Az orosz ortodox egyház története

      Tóth Sándor: Adagio

Dokumentumgyűjtemény a cserkészetről (R)    627

Jubileum 1000–2000 (R)    629

Mai írók és gondolkodók    629

Haurietis aquas    630

Hűséggel és szeretettel (R)    631

Sommaire en français    632

 


Magyar Papi Egység - 1999. karácsony

Tartalomjegyzés


Szerkesztőségi bevezetés    1

     Mozaikkockák az életből

Fogassy Judit: A katekumenátus szépsége és bevezetése    3

Katekumenek Káposztásmegyerről    5

Csáki Tibor: A katekumenátus elemeinek alkalmazása egy községben    9

Kispál György: Tapasztalataim a katekumenátussal    12

Marlok Tamás: A felnőttekkel való foglalkozás egy vidéki plébánián     14

     Nagyobb tanulmányok

Kiss Imre: A hitbeli tapasztalás megosztása a teológiában és a katekumenátusban    17

Tomka Ferenc: Hogyan kezdjük el a katekumenátust?    30

 I. Bevezető megjegyzések    30

II. A katekumenátus szakaszai    39

III. Katekumenátus és liturgikus év    44

IV. Előkészítés, bevezetők és prédikációvázlatok     46

     A) Befogadás    46

     B) Átadás    50

     C) Exorcizmus, keresztátadás    53

     D) A hit megvallása    54

     E) Kiválasztás    57

     F) A hit megvizsgálása    59

     G) A szentségek kiszolgáltatása    67

Beledolgozva szemelvények két másik tanulmányból:

     Solymos Szilveszter: A katekumenátus Magyarországon     
                                              1, 2, 32, 34, 39, 40, 43, 68

     Dolhai Lajos: Felnőttek katekumenátusa    1, 2, 39, 41




E  SZÁMUNK  ELÉ

Az ezredfordulóra jelenik meg ez a számunk. Karácsony éjjelén a pápa megnyitja a Szent Péter-bazilika szent kapuját, és ezzel megnyitja a nagy jubileumot, amely 2001 vízkeresztjéig tart. A hívő keresztények arra emlékeznek, hogy kétezer évvel ezelőtt Isten Fia emberré lett, megszületett Máriától. Az első karácsony éjszakáján angyalok hirdették a nagy örömet az egyszerű pásztoroknak: „Ma megszületett az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr.” (Lk 2,11)

A világ nem vett tudomást e történelmi eseményről, amely pedig a történelem vízválasztója lett. Jézus alig van jelen a korabeli profán történetírásban, és mégis: jelen van az elmúlt kétezer év történetében. Az antik kort éppen az teszi „antikká”, elavulttá, hogy Jézus megjelent. Az isteni Ige megtestesülésével új éra, új civilizáció kezdődött: a kereszténység megváltoztatta lassan a Földközi-tenger tájainak civilizációját, majd hatása fokozatosan kiterjedt Európára és a többi földrészre: új szellem hatotta át a hívőkön keresztül a gondolkodást, a kultúrát, az erkölcsöket.

Miként Európa civilizációja és kultúrája érthetetlen a kereszténység nélkül, ugyanúgy Magyarország történetét is megjelölte az ezer évvel ezelőtti nagy esemény: a keresztség felvétele. Most, amikor a nagy jubileummal együtt a magyar millenniumra is emlékezünk, fontos lesz arról eszmélődnünk, hogy miként is van jelen Jézus magyar földön, az egyházak és a hívők életében, és mi a teendője mindnyájunknak, hogy az evangéliumi örömhírt hathatósabban szétsugározzuk, hogy az új evangelizálást elsősorban tanúságtételünkkel igyekezzünk szolgálni. Egyházakat mondunk, hiszen az ökumenizmus a keresztények létkérdése a teljes evilágiságba, gyakorlati materializmusba, hitetlenségbe merült világban. A jubileum felhívása is elsősorban erre szól: az evangéliumi metanoiát, a megtérést sürgeti. Ez egyébként az ökumenizmus lelke is. Persze, szükség van a teológiai párbeszédre is, amely – hála Istennek – olyan gyümölcsöket hoz, mint az október 31-i katolikus–lutheránus egyetértés a megigazulás sokat vitatott kérdésében.

A magyar millenniumra emlékezett november 19-én és 20-án az a konferencia, amelyet a jezsuita művek – Távlatok, Faludi Akadémia, OCIPE – közösen rendeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Kara dísztermében. E konferencia anyagából válogatott a Távlatok és az Európai Szemmel karácsonyi száma. A jövő évben könyv alakban tesszük közzé a konferencia teljes anyagát, az előadásokat és a kerekasztal-beszélgetéseket, amelyeknek ez volt a központi témája: „Európai magyarság – magyar európaiság.”

Ez alkalommal tehát egy kicsit rendhagyóak számunk rovatai. Mivel a tanulmányi rovat bővebb lett, a lelkiség és a kulturális tájékoztató rövidebb,  illetve a lelkipásztori kérdéskör – a kereszténységbe avatás és katekumenátus az anyag bősége és fontossága miatt – átkerül a Távlatok mellékletébe, a Magyar Papi Egység bővített füzetébe.

Amikor magyar nemzeti és keresztény örökségünket át akarjuk menteni az új nemzedéknek, óvakodunk minden beszűkült sovinizmustól, nacionalizmustól, irredentizmustól. Nyitottak vagyunk Európa felé, előkészítve az integrációt, baráti kapcsolatot keresünk a szomszéd népekkel, amint ezt Kerkai Jenő jezsuita, a KALOT alapítója hangsúlyozta a két háború között: „Nem azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt: közös történelmi időszakok, azonos hit. Ki kell irtani magunkból a soviniszta becsmérlő hajlamot.”

És magunkévá tesszük Babits Mihály vallomását a magyarságról és az európaiságról: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét. De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni, vagy meggyengíteni! – Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! [. . .] – Én katholikus vagyok: azaz hiszek a nemzeteken felülálló, az egész világnak szóló katholikus igazságban!. . .” (Sziget és tenger, 1924: „Örökkék ég a felhők mögött.”)

Szent István ezer évvel ezelőtti műve, a keresztény magyar állam megalapítása és az ország bekapcsolása az európai keresztény közösségbe ma is intelem: arra sürget, hogy a keresztény gyökerek felélesztésével igyekezzünk megvalósítani hazánk beépülését az európai közösségbe. Mert a keresztény alapok nélkül futóhomokra építenénk!  

 

 

 


EURÓPAI  MAGYARSÁG –
MAGYAR  EURÓPAISÁG


Nemeskürty István

KÜLDETÉSTUDATUNK
BIBLIAI  ÖRÖKSÉGE

Ezeregyszáz vagy talán még több éve élünk ebben a csonkult hazában, ezer évvel ezelőtt pedig szervezett keresztény államként épültünk Európába.

Hogyan és miért kerültünk ide? Mit tud, mit hisz, mit hirdet magáról a magyarság?

A magyarság e most elmúló, véres és gonosz évszázad utolsó feléig szakadatlanul hitte, vallotta, tudta a választ. Krónikásaink változó korokban változatlan egyöntetűséggel hirdették, hogy egy pusztai törzsszövetség határozott céllal, kidolgozott terv szerint kerekedett fel, vándorolt ezer kilométereket, és települt meg itt, ebben a hazában. Ezt több, mint kilencszáz évig senki sem vonta kétségbe. Az olasz Ranzano, itáliai püspök-diplomata Hunyadi Mátyás király korában így fogalmazott: „A magyarok sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét, mint bárki más, aki hazájuktól és nemzetüktől idegen.” (A magyarok történetének rövid foglalata, 1985. 102.)

Anonymus szerint a magyarok elhatározták, hogy „olyan földet foglalnak el maguknak, amelyen lakni lehet”. A végleges megtelepedés szándéka, az állandó, tartós lakhely igénye mai szóhasználattal azt jelenti, hogy a nomád életmódot tudatosan cserélték fel egy magasabb társadalmi fejlettségi fokkal. Miért éppen a Kárpát-medencét választották? Mert létezéséről a hunok mondáiból értesültek, és mert kedvező mivoltát alaposan felderítették. Kézai Simon, IV. László történetírója szerint a már itt lakó székelyek várták a honfoglalókat, elébük mentek, fogadták őket. Mindebből következően Árpád népe tudta, milyen környezetbe kerül. Tudniuk kellett a kereszténység létezéséről, Bizáncról, Rómáról, ismerhették a keresztény hit alapjait. Ami keveset a magyar ősvallásról tudni vélünk, azt igazolja: számos vonatkozásban rokonítható volt a keresztény tanokkal.

Feledni szokás, hogy a honfoglalás előtt és idején a nesztoriánus kereszténység messze Indiáig, Kínáig terjedt, és különösen az ázsiai puszták lakóit hódította meg. Mivel a 431-ben tartott efezusi zsinat Nesztoriosz püspököt, amiért Szűz Mária istenanyaságát nem tagadva, azt mégis teológiai szőrszálhasogatással vitatta, eretnekké nyilvánította, történettudományunk ügyet sem vet a nesztorianizmus felmérhetetlen ázsiai hatására. Holott, mint Szántó Konrád O. F. M. írja: „Nesztoriosz jóhiszeműségében nem kételkedhetünk, és egyéni hibái ellenére sem láthatunk benne megátalkodott eretneket.” (A katolikus egyház története, I., 1983., 177.) Ugyanő írja: „Terjeszkedésük legfőbb iránya Belső-Ázsia, sőt Kelet-Ázsia. Hithirdetőik Turkesztánba, Mongóliába, sőt Kínába is eljutottak. . . Mongóliában népes keresztény közösség élt. Szamarkand püspöki székhely volt. . . Ceylonban és Madagaszkár szigetén is éltek nesztoriánus keresztények.” (254. )

Amikor tehát Géza fejedelem 972/973-ban kapcsolatba lépett Ottó császárral, tekintélyes küldöttséggel képviseltetve magát és népét a keresztény Európa hitbéli, szellemi egységét létrehozni vágyó fejedelmi csúcstalálkozón megkeresztelkedett – felesége bizánci-görög felekezetű keresztény asszony volt! –, és hittérítőket fogadott, akkor a magyarság, a maga „pogány” mivoltában, már befogadásra készen állt a kereszténység tanítására. Szent István sikerrel fejezte be atyja életművét.

Manapság a keresztény hitű közvélemény is hajlamos feltételezni, hogy István király politikai meggondolásokból, könyörtelen erőszakkal hajtotta keménykoponyájú népét a keresztvíz alá. Ezt látszanak igazolni a pogánylázadásoknak elnevezett trónutódlási, hatalmi küzdelmek is. Szélsőségekre hajlamos ezredvégi közvéleményünk még azt a nézetet is hangoztatja, mintha ama Koppány lett volna az igaz magyar. Ezt a Szabó Dezső-i felfogást hirdetők még azt is szívesen elképzelik, mintha Szent István megbánta volna, hogy Magyarországot keresztény királysággá tette. . .

Az István király halálát követő évtizedek véres trónutódlási harcait tárgyaló történeti munkák szívesen siklanak el a cáfolhatatlan tény fölött: hogy tudniillik ezekben a valóban öldöklően vad évtizedekben nagyon is lehetségessé vált volna a tömegek, az országlakosság „visszapogányulása”, ami viszont nem történt meg, sőt a keresztény hit megerősödött. Javában működtek magyar papok, szerzetesek, püspökök, pedig Szent Gellért meggyilkolása után kettő-három maradt csak. A Szent István által kinevezett pécsi püspököt, a magyar Mórt, aki kisfiúként került Pannonhalmára, és aki Péter királyt a Péter alapította székesegyházban eltemette, Salamon, Géza és László is tisztelték, sőt a szent életű Géza, az István által megvakíttatott Vazul unokája, különös hódolattal övezte az agg Mórt, és tőle ereklyéket kért. Azt se feledjük, hogy Salamon öccse, Dávid herceg a tihanyi kolostornak adományozta könyvtárát. Szent Istvánnak ugyan nem volt kultusza, ami a Vazul-fiak és -unokák szempontjából érthető; ámde amikor Szent László, felismervén egy államalkotó ős kultuszának hagyományteremtő erejét, kivívta István király szentté avatását, ezzel együtt újraélesztette az Árpád óta vagy még régebben élő „szent fejedelem mint legfőbb főpap” hagyományát. Az Árpád-házi szent királyokat a francia eredetű Anjou-család is tisztelettel övezte, Nagy Lajos főleg Szent Lászlót. Ismeretes az Árpád-házi Szent Margitról magyar nyelven is följegyzett emlék, hogy tudniillik rendszeresen olvasgatta és társnőinek magyarázta a magyar szent királyok életét.

Mindebből tehát jogos a következtetés, hogy a magyarság őszintén és buzgón ápolta a keresztény hitet.

Ezt meggondolva viszont érthető krónikásaink egybehangzó nézete: a honfoglalás Isten akaratából és útmutatásával történt!

„Az Úr tehát visszaadta (!) a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Kánaán földjét.” (Képes Krónika) Mivel az elfoglalt új haza Isten ajándéka, nem csoda, hogy „a magyarok elérték azt, amit a hunoknak nem sikerült: megtartották az országot.” (Ranzano) Valóban egyedül a magyarságnak sikerült a népvándorlás kora óta identitását megőrizni; hunok, avarok, vikingek és más népek megsemmisültek vagy beolvadtak. Nyelvük se maradt fenn.

Magyar hazánk tehát, őseink hite szerint, számukra Kánaán földje. Ez kétségkívül bizonyítja a Biblia ismeretét, még akkor is, ha az imént idézett szöveg a XIV. századból maradt ránk. Hiszen már Anonymus is így vélekedik III. Béla korában: „Az Isten Álmos vezéren és fián, Árpádon valóra váltotta a jövendölést, melyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek leszen.”

Ez az ősi hagyomány a későbbi századokban is megfogalmazódott, jeléül, hogy a honfoglalás óta elevenen élt.

A magyar népet Isten küldte mostani hazájába, mint régen a zsidó népet Egyiptomból a megígért bő földre – írta Farkas András 1538-ban A zsidó és a magyar nemzetről című költeményében. Mindkét nép szerinte Isten választott népe.

Hasonlóan fogalmaz 1547-ben Szkhárosi Horváth András:

    Magyar nemzet! Nagy sok jót tőn teveled az Isten
    El-kihoza Szkítiából az jó kövér földre.
       Felültete asztalfőre, minden tisztességre
       Pogánságból megfordíta az keresztyén hitre
                                                            (Az átokról)

Zrínyi Miklós Szigeti Veszedelem címen emlegetett eposzában az Úristen így szól Mihály arkangyalhoz:

    Szkíthiából kihoztam üket
    Miként Egyptusból az zsidó népeket

                           . . .

    Tejjel-mézzel folyó szép Pannoniában
    Megtelepítém őket Magyarországban

Zrínyinél is felmerül a küldetéstudat eszméje: Isten sikereinket azért vezérelte, mert az általa kijelölt feladatot végeztük el Kánaán földjén, ahová elvezetett. Továbbra is ez a feladatunk, „minekünk magyaroknak nem csak dicsőségünk, de megmaradásunk is abban vagyon.” (A török Áfium ellen való orvosság. )

Ez az indoka hitvédelmi és hitterjesztő harcainknak, háborúinknak, ama hitünknek, hogy a kereszténység védőbástyája vagyunk, sőt itt a magyarázata annak is, hogy a másfél évszázados török uralom idején egyetlen magyar falu vagy tanya sem vált mohamedánná – szemben a török hódította balkáni népekkel. . .

Az egykorú magyarság szerint az Úristen által adott feladatunk elhanyagolása vezetett Mohácshoz, Isten büntetésül szabadította ránk a törököket. Amint a Himnuszban írja Kölcsey:

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    Elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben:
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra tettünk.

A keresztény magyarságnak Istenhez fűződő szoros, mondhatni bensőséges kapcsolatának megható és felemelő bizonyítékai a XVII. századi katolikus énekeskönyvekben megőrzött középkori egyházi énekek. Különösen a Szűz Mária iránti rajongó hódolat költői megnyilvánulásai megragadóak:

Tisztaságnak te vagy termő fája
Szeméremnek piros szép rózsája
Szelídségnek ékes gyöngyvirága
Illatozzál, mosolyogjál a beteg világra
                                      (1651)

Mária, Mária,
Gyászban is fényesség,
Árva magyaroknak
Te vagy az ékesség
                (Lajtha László gyűjtése)


Egy 1651-ben feljegyzett középkori Mária-himnusz tobzódik a hasonlatokban: a Boldogságos Szűz „éj tiszta holdja, kín gyógyítója, Nap mosolygása, füst lobogása, szép arany nyaklánc, mennyei borház (!), érctorony, fedett sánc”,

Szűz virág bimbója
Égi gyönyörnek
Te vagy kincstartója
Föld liliomja,
Rózsagally lombja

„Édes anya, bódog anya, virágszülő Szűz Mária” – olvasható egy 1506-ban írott kódexben; a Mohács környékén 1526-ban hősi halált halt ferences barát, Vásárhelyi András már 1508-ban az angyaloknak törököktől oltalmazó nagyságos asszonyát dicsőíti:

Törököknek megnyomorejtója
Kerályoknak jó tanácsadója;
Magyaroknak megoltalmazója. . .

Köteteken át folytathatnánk; most még csak annyit, hogy Bornemisza Péter, a jeles evangélikus lelkipásztor-költő protestáns létére Mária-himnuszt költött az 1560-as években.

Mindez azért tartozik mondandónkhoz, mert az idézett sorok nem magányos versek, hanem a templomokban századokon át, százezrek által áhítattal énekelt dalok! (Századunk mostani utolsó évtizedeiben ezek az énekek fokozatosan kiszorulnak a miseénekek sorából!)

Eszmefuttatásom tanulsága tehát az, hogy hazánkban, Zrínyi idézett szavaival élve: a Kánaán földjén kell elvégeznünk az Isten által kijelölt feladatot, hiszen az Úristen azért vezetett bennünket ide (és nem holmi besenyők üldözte hordaként mint szélfútta bogáncs ragadtunk meg), hogy őt eredményesen szolgáljuk.

Valószínű, hogy már a honfoglalás előtti ősi magyarságot is sajátos, misztikus kapcsolat fűzte Istenhez: „A magyar fejedelemség a kozmosszal összehangzó és ezáltal a nép jólétét és üdvét biztosító intézmény volt” – írja Deér József 1938-ban. „A pogány magyarságnak semmi esetre sem a keresztény hitelvekkel gyűlt meg a baja, mert ezek számára ekkor már érthetők és elfogadhatók voltak.” (Pogány magyarság, keresztény magyarság.) Ezért fogadhatjuk el László Gyula megállapítását: „A magyar nyelv honfoglalás előtti műszavaival akár az egész bibliát is le lehetett volna fordítani.”

Rövid gondolatmenetem, mint észlelhető, nem történelmi tények, adatok újfajta rendszerbe fűzése, nem is vita bármelyik felfogással a számtalan közül,  hanem csupán annak tömörségre törő bizonyítása, hogy a magyarság mostani hazájába küldetéstudattal érkezett, és tetteiben e küldetéstudat vezérelte. Bármennyire gúnyos mosolyt fakasztó lehet is mondandóm lényege:

Amíg a magyarság úgy érezte, hogy útját, tetteit Isten vezérli, hogy tetteit Isten nevében és akaratából végzi (mintegy hálából az odaajándékozott Kánaánért), és e cselekvése küldetéstudatból fakad – addig tragédiák, cselszövések, bánatok, örömek és dicsőségek között és ellenére megmaradt és fejlődött. Mégpedig nem csupán önmaga, hanem az egész környező világ számára! Amint azonban elengedtük Isten felénk nyújtott segítő kezét, és megtagadtuk őt, elbizonytalanodva, a célt és a jövőt nem látva, tragédiák halmazába bonyolódtunk. Ilyen tragédiák halmaza e most elmúlófélben lévő huszadik század.

Tudom, hogy az előadottak a történettudomány szempontjából, de még egy Istent nem hívő művelt ember számára sem tekinthetők meggyőző érvelésnek. Tény mégis, hogy a magyar nemzet ezer, de legalább kilencszáz éven át ennek az Istentől kapott küldetéstudatnak szellemében élt és alkotott. E jelben győzött Hunyadi János és Zrínyi Miklós. Mátyás király személyesen utasította történetíróit, hogy őstörténetünket ennek ismeretében írják meg. Ez a hit, ez a küldetéstudat határozta meg erkölcsi felfogásunkat.

Horváth Sándor, a világhírű domonkosrendi hittudós írta 1940 tavaszán Nemzeti erkölcs – keresztény erkölcs című tanulmányában:

„A nemzeti célkitűzések és az értük való küzdelem igen sok erkölcsi értéket termelhet ki, amelyek teljesen különböznek más körülmények között élő, más célokért küzdő nemzetek erkölcsiségétől. Nemzeti erkölcs kifejlődése elkerülhetetlen ott, ahol a nép él és életképes, ahol vannak önálló céljai, s ahol belső erők ösztönzik a cél megvalósítására szolgáló eszközök felkeresésére és előteremtésére.

Őseink nem tabut akartak alkotni, hanem életet lehellő, utódaikat éltető magvakat, hogy azok terebélyes fává nőve, megerősödve és mindig újabb gyümölcsöket hozva a nemzeti megújhodás és élet tényezőivé lehessenek.”

(In: Örök eszmék és eszmei magvak Szent Tamásnál, 1944. 262–263.)

Gyümölcsöt azonban csak az elültetett fa hozhat, termést pedig az elvetett mag vagy palánta.
Ilyen palánták nélkül aligha éri meg a magyarság a következő évezred végét.
Elengedtük az Isten kezét, de nem Ő küld minket emiatt vesztünkbe, hanem magunk sodródunk végzetünk felé.
Még nem késő.


„A magyar államot a kereszténység eszmevilága hozta létre. Enélkül eltűntünk volna, mint a többi hont foglaló: avarok, gepidák, hunok. Az államiság a keresztény Magyarországon a nemzeti eszme jegyében fogant. Ez őrzött meg bennünket például a másfél évszázados mohamedán-török uralom idején is. Figyelembe veendő azonban, hogy a kereszténység, főleg pedig a katolikus vallás nem nemzeti jellegű. (. . .) E tény, minden politikai célzat nélkül, azt jelenti, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Jézus Krisztus az egész emberiséget megváltotta. . .”

(Nemeskürty István, Új Magyarország, 1994. augusztus 13.)


 

Györffy György

SZENT  ISTVÁN  ÉS  MŰVE

Szent István egyénisége és műve nem választható el kora, a 10–11. század Európájának történeti és társadalmi viszonyaitól.

A Közép-Dunavölgy térsége és a hozzá csatlakozó Kárpát-medence növény- és állatvilága, s velük az Avar Birodalom népei a 150 évig tartó félgömbi szárazsághullám (kb. 750–900) után nagyrészt elenyésztek, jórészt lakatlan térséggé váltak, csak a csapadékosabb térségek peremvidékein az erdőlakó szlávok és a közéjük menekült és nyelvileg elszlávosodott avar-bolgár és germán gepida népelemek élték túl az időjárási katasztrófát. Ez lehetővé tette, hogy az ezredfordulóra új népek alakuljanak ki a bizánci Keletrómai és a latin Nyugatrómai Birodalom, valamint a Kievi Oroszország közötti térségben, melyek mindegyikében a 9. század viharos történései új dinasztiaalapító nagy egyéniségeket hoztak létre: Nyugaton a Karolingokat, Bizáncban a Bölcs Leó alapította makedón dinasztiát, Keleten az orosz-varég Rurikidákat.

E három nagyhatalom térségén belül a legerősebbnek az Árpádok nagyfejedelmei mutatkoztak, akiknek a 10. század első felében sikerült a hét magyar és három kazár-kabar (jórészt mohamedán bolgár, alán és iráni káliz törzsek) fejeinek katonai kíséretét egyesíteni, s ezáltal a maradék csekély frank-bajor, nyelvileg eltérő szláv és maradvány germán gepida népelemeket az uráli finnugor–iráni–török–szláv szimbiózisban kialakult hét magyar törzsbe olvasztani, majd a Karolingokat felváltó Szász-házbeli Ottó császároknak a latin pápaság oldalára állítani. Géza nagyfejedelem fia, Vajk-István volt az, aki miután 997-ben nőül nyerte I. Ottó unokaöccsének, II. Henrik bajor hercegnek a leányát, Gizellát, eljutott oda, hogy az 1000. év első napján II. Henrik unokabátyjának, III. Ottó császárnak a támogatásával II. Szilveszter pápától lándzsát és koronát kapott, és az 1001. év első napján Szent Adalbert munkatársa, Asztrik-Anasztáz pápai legátus által királlyá avatták.

Világtörténelmi példák mutatják, hogy jelentős uralkodók, akik dinasztiaalapítóvá válnak, nem tehetségeket nélkülöző családi előzmények nélkül hoztak birodalmat létre. Ezek kezdetei gyakran homályban maradnak, de nem véletlen, hogy a Karolingokat alapító Nagy Károly apja, III. Pipin már félretolta az utolsó Meroving uralkodót, s ezzel megteremtette a lehetőséget az államszervező tehetségről tanúskodó Károly országlásának. A magyar Árpádok, a cseh Psemysl és a lengyel Piast ház eredete homályba vész, de a magyar nagyfejedelmek, a cseh Borivoj és a lengyel I. Miesko-Dagome megkeresztelkedése a 880-as évek táján jelzi, hogy a két római birodalom határán lévő félbarbár uralkodók felismerték, hogy a római kereszténység felvétele nélkülözhetetlen szükséglet népeik fennmaradására.

A magyar történelemben is a tehetséges uralkodótársnak bizonyult Álmos előzte meg a honfoglaló Árpád fejedelem uralmát, akinek öt fia s ezek utódai hozták létre az Árpád-házat, és belőlük sarjadt három tehetséges uralkodó: a 970-től Nyugat felé tájékozódó Taksony nagyapa; az erőszakos módon térítő Géza nagyfejedelem; s neje, az erdélyi Gyuláktól származó erélyes és fia sorsát egyengető anya: Sarolt-Beleknegini. Ebből a két tehetséges és államférfiúi tehetséggel megáldott magyar uralkodó családból sarjadt fiuk, Vajk-István. Így az államférfiúi tehetséget vérében hordó Szent István nem családi előzmények nélkül építette ki hatalmát, és két egymást követő előd közel 30 éves uralma vezetett el a nagy államalapító trónralépéséhez.

Vajk-István 42 éves uralma alatt kiépítette a Kárpát-medence 10 régiója területén a hozzá hű hercegek és duxok várai védelmében a 10 püspökséget, s ezeken belül nagyjából 5–5 vármegyét, melyek élére a bele ültetett comesek alá rendelt és ezek mellett működő esperesek (archipresbyterek) kezdték el az egyházak szervezését: éspedig István uralma elején kiadott második törvényének első cikkelye szerint mindegyik egyház tartozott 10 új templomot létrehozni.

Az ilyen módon felállított egyházi és világi szervezet olyan szilárdnak bizonyult, hogy túlélte az 1046. évi pogánylázadást, az 1241/42-ben az ország fele részét néptelenné tevő tatárjárást, 1526 után a 150 évig tartó török megszállást, s a Habsburg-uralom a törökök kiűzése után restaurálni tudta az Osztrák–Magyar Monarchia keretében a térség különböző etnikumainak (németek, magyarok, csehek, lengyelek, szlovák, szlovén és szerb délszlávok) polgári átalakulását.

Ezt az egészséges, bár a lengyelek szétdarabolása miatt igazságtalan folyamatot csak az 1914. évi szarajevói merénylet és az azt követő első és második világháború, az igazságtalan békék, s folyományaik, a 20. századi hitleri és sztálini rémuralmak következményei rendítették meg. Az Osztrák–Magyar Monarchiára kényszerített békediktátumok és az azt alkotó egység hat részre darabolása után az európai egységmozgalom nyújt reményt a térség békés rendezésére.

Az 1001. év első napján megkoronázott István király életművére egykorú kortársak vallomásaiból, két másolatban fennmaradt törvénykönyvéből, három – az 1100 előtt, szentté avatásához megírt egy, s az utána módosított két – életrajzából, valamint okleveleiből következtethetünk.

A királyság társadalmi szervezete öt rétegre tagolható. A király alatt állt a szenátus, melyben helyet foglaltak a királyi család duxnak címzett hercegei, a királyhű főurak, a vármegyék élére állított várispánok, azaz comesek, valamint a főpapok: a két érsek mellett 8 püspök. A Karoling típusú udvari szervezet élén a nádorispán (comes palatinus), a tárnokmester, a pohárnokmester, az étekfogómester, a lovászmester vagy marsall stb. álltak. Mindegyik udvari méltóság alatt volt egy fegyveres szabad kíséret, mely a király akaratát érvényesítette a félszabad termelő köznép felett. Az agrár réteget lényegében minden megyében három részre osztották: harmadát a királyi család minden megyében szétszórtan fekvő udvarházai, harmadát az ispáni várak, harmadát a királyhoz hű főurak és az egyházak szolgálatára rendelték. A társadalom alján a foglyokból lett vagy vásárolt rab cselédek (servi) álltak, akiknek sorsa – mint felszabadított (libertus), majd szabados (libertinus) – előbb-utóbb a munkaeszközzel ellátott félszabad rétegbe vezetett.

Ez a szervezet, mely térségünkben a cseh és lengyel hercegség (majd királyság) területén is megvalósult, Magyarországon és melléktartományaiban csekély módosítással III. Béla király haláláig, a 12. század végéig fennmaradt.

István uralmát az egyházi viszonyokban az ez időben ritka türelmesség jellemezte, aminek előzménye az volt, hogy a magyar nagyfejedelmek már a honfoglalás előtt a görög-bizánci, majd Metód érsek szláv missziója hatásának voltak kitéve, de a gazdasági ügyekben az iráni chwárezmi-káliz mohamedánoknak volt vezető szerepe, akiknek egy része katonai segédnépként is harcolt az uralkodó seregében; mellettük a távolsági kereskedésben kisebb mértékben a zsidóknak is volt szerepük.

A 10. század közepéig a Magyarországhoz tartozó erdélyi és aldunai részeken görög püspök működött, sőt István király anyja is görög rítusban nevelkedett, fiuk pedig, a később szentté avatott Imre herceg görög hercegnőt vett feleségül, aki a bizánci császártól kettős keresztbe foglalt „vera crux” ereklyét is kapott, amiből rokonának, Boleslaw Chrobry lengyel fejedelemnek is ajándékozott. A közép-dunai (tágabban közép-kelet-európai) térség párhuzamos egyházi fejlődését az is fokozta, hogy Cseh-, Lengyel- és Magyarországon egyformán kifejlődött Szent Adalbert kultusza, ki személyesen is befolyásolta az ifjú István herceget, majd Prágából és Poloniából jött közvetlen munkatársai Magyarországon kaptak térítő érseki és püspöki székeket. Az egyház további fejlődésére kihatott, hogy III. Ottó német-római császár halálakor Heribert itáliai főkancellár olasz és német notáriusai Magyarországra jöttek át, s István és bajor felesége, Gizella velük töltötte be a további püspöki székeket. Így elindulhatott a monostorok építése is, elsőként a montecassinói kiváltságokat élvező Pannonhalma (a Tours-i Szent Mártonról nevezett Mártonhegy = Martisberg), melyben megindult a magyar egyházi oktatás.

A magyarországi fejlődést fokozta, hogy István a görög kapcsolatait kihasználva 1018-ban megnyitotta az ókor óta elhalt jeruzsálemi zarándokutat, mely Székesfehérvár (Alba Regia, Stuhlweissenburg) várán vezetett át, s itt építette ki új székhelyét. Ez a lépése az egész latin rítusú kereszténység háláját váltotta ki, s azt eredményezte, hogy Magyarország bekapcsolódott a zarándokok és kereskedők nyugat–keleti forgalmába.

Vajk-István 42 éves uralma termékeny hatással volt az egész közép-kelet-európai térség egyházi és világi fejlődésére, mely a 2000. évben is érezteti hatását, és hozzájárul, hogy az itt alakuló országok Európában egymásra találjanak az új évezredben.


„Arra törekedtek, hogy új, demokratikus társadalmat hozzatok létre, amely jogon és igazságon alapszik. Én hozzáteszem: nem tudjátok felépíteni ezt a világot, ha nem vagytok készek arra, hogy megvalósítsátok az irgalmasság és a szeretet értékeit. Ma ünnepeltük Szent Istvánt, az első magyar királyt és szentet, aki életében össze tudta kapcsolni az igazságosságot és az irgalmasságot, az emberi és az isteni életet, a törvényt és a szeretetet. Követnünk kell példáját, amelyet örökségül hagyott ránk, tanúságot kell tennünk az igazságosságról és az irgalmasságról, a törvényről és a szeretetről, hogy békében és egyetértésben új Magyarországot és új Európát építsünk.”

II. János Pál beszéde a repülőtéren 1991. augusztus 20-án.


 

Erdő Péter

MAGYARORSZÁG  ÉS  A  PÁPÁK

Mikor hazánk és a pápák viszonyát vizsgáljuk, nem elsősorban az egyes pápáknak a hazánkkal való személyes kapcsolatát kívánjuk bemutatni, bár olykor ez is érdekes kutatási téma lehetne, hanem a pápaságnak mint intézménynek a Magyarországgal és a magyar néppel való viszonyára összpontosítjuk figyelmünket.

Az Apostoli Szentszék az egyházi szóhasználatban a pápa személyét és azokat a központi szerveket jelenti, melyek segítik őt az egész világegyházra szóló lelkipásztori feladatában. Amikor a Szentszék és egy ország kapcsolatairól beszélünk, a különféle összefüggések nagy gazdagsága jelenik meg előttünk. Hisz a pápaság kisugárzása szellemileg, lelkileg, egyházkormányzatban ott él az adott ország katolikus közösségének legbelsejében. De a hosszú történelem a kulturális életben is mély nyomokat hagyott, sőt a katolikus közösségben elfogadott tanítás, életstílus, a változó valósághoz fűződő sajátos viszony kihat a nem katolikus környezetre is. Van azonban a kapcsolatoknak egy olyan síkja, amelyen a Szentszék formálisan jelenik meg, mint diplomáciai kapcsolatok résztvevője vagy a helyi egyházakhoz küldött pápai követségek fenntartója.

Kapcsolatok a középkorban

A középkori Magyarországgal a Szentszék az akkori idők gyakorlatának megfelelően tartotta az összeköttetést, nem ritkán különleges feladatokkal megbízott pápai legátusok útján, akik közvetlen intézkedésekkel is segítették egyházi életünk alakulását. Fraknói Vilmos nagyszabású monográfiájában1 tárta fel ezeknek a kapcsolatoknak a részleteit.

Erre az időszakra jellemző, hogy számos témakörben érintkeztek a Szentszék és a magyar állam illetékességi területei, igényei. Már a magyar hierarchia megszervezése is Szent István király és az Apostoli Szentszék együttműködése révén valósult meg. Ebben az összefüggésben a király egyházszervezői tevékenységéhez a nélkülözhetetlen legitimáció az Apostoli Szentszéktől eredt2. Az egyházi tisztségek betöltése is fontos témája volt ezeknek a kapcsolatoknak. Már Kálmán vagy fia, II. István lemondott a pápa figyelmeztetésére a magyar királyok által gyakorolt invesztitúráról. A korábbi kutatásokat összefoglalva joggal állapítja meg Csizmadia Andor: „Lehetséges, hogy a gyűrűvel és a pásztorbottal való beiktatás nálunk nem volt állandó szokás, de hogy királyaink I. István után is a maguk hatalmából töltöttek be főpapi javadalmakat, mutatja Martinus Polonus XIII. században élő gnieznói érsek krónikájának az a határozott megállapítása, hogy Kálmán idejéig a magyar királyok gyakorolták az invesztitúrát.”3 Noha hazánkban, akárcsak nyugaton, az invesztitúráról való lemondás után, annak helyébe a kánoni választások léptek, az uralkodók ismételten önkényesen áthelyeztek vagy elmozdítottak püspököket, széküresedés idején pedig a javadalmakat nemegyszer világiaknak adták bérbe4. Ez a gyakorlat a gregoriánus reform és az 1122-es wormsi konkordátum után már nyilvánvalóan ellentétes volt a kánoni joggal, olyannyira, hogy a külföldiek negatív példaként hivatkoztak rá. Becket Tamás canterburyi érsek pl. 1168-ban III. Sándor pápának így ír: „És sikertelenül hozzák fel a szicíliaiak vagy a magyarok példáit, melyek minket az ítélet napján legkevésbé sem igazolnak, hogy a tyrannusok tudatlanságát elébe helyeznénk az apostoli intézményeknek, és a világi hatalmak szertelenségét inkább tartanánk életünket irányító normáknak, mint az örök testamentumot, melyet az Isten Fia halálával és vérével megerősített.”5 A XII. században jellemző volt, hogy Magyarországon tiltották a Rómához való fellebbezést, és kizárták a pápai legátusokat6. II. Géza és a Szentszék nem felhőtlen kapcsolatára jellemző, hogy a király csak nehezen tett ígéretet arra, hogy a pápa tekintélye és tanácsa nélkül sem ő, sem utódai nem mozdítanak el és nem helyeznek át püspököket7. III. Sándor pápa viszont megengedte a királynak, hogy a főpapok csak rajta keresztül érintkezzenek Rómával8. Mégsem beszélhetünk arról, hogy akár Szent István, akár a későbbi királyok valódi pápai legátusi küldetést kaptak volna9.

III. István király a püspökségek körül újra önkényes intézkedéseket tett, s ezzel szembekerült az egyházi joggal és elődeinek a Szentszék irányában tett ígéreteivel. Ezért Bánfy Lukács esztergomi érsek kiközösítette. Ennek a viszálynak a megoldására a pápa legátust küldött Magyarországra, aki 1171-ben elérte, hogy a király lemondjon a kánonjoggal ellentétes intézkedésekről.

A kései Árpád-kor jellemzője, hogy pápai intézkedések születnek a magyar királysággal, trónnal kapcsolatban. Ezek közül többet úgy értékelnek a szerzők, mint hűbéri igény megnyilvánulásait. 1204-ben III. Ince pápa utasítja az esztergomi érseket, hogy Imre király fiát, a gyermek Lászlót királlyá koronázza, s nevében apjától vegye ki a Szentszék iránti hűségesküt10. IX. Gergely pápa legátusa pedig eléri a királynál a híres beregi egyezményt11, mely jelentős jogokat biztosított az Egyház számára. Előfordul, hogy nemzetközi szerződéseket erősít meg a pápa, így pl. azt a békeszerződést, melyet V. István 1271-ben Ottokár cseh királlyal kötött12. A magyar egyház fegyelmi újjászületését jelentősen előmozdította az 1279-es budai zsinat, amely szintén a Szentszék hatékony közreműködésével jött létre. IV. László király még Fülöp pápai legátus foglyul ejtésével sem tudta azt megakadályozni. Végül a király engedett, és elismerte, hogy ő és elődei a koronát és az uralkodást az Egyháztól kapták13. Egy másik, ugyancsak országos történelmi jelentőségű pápai legátusi küldetés volt Gentilis bíborosé, aki 1307-ben országgyűlést hívott össze Károly Róbert királlyá választása és megkoronázása érdekében14. Tevékenységének jelentőségét Pór Antal így jellemzi: „Magyarországon Gentilis emlékét sem szobor . . . sem festmény nem hirdeti, de közreműködése az Anjou-ház uralkodásának megalapításában, mely alatt a magyar nemzet legvirágzóbb korszakát élte, maradó emléket, ércnél tartósabbat biztosít nevének.”15

Az Anjouk idejétől fogva nemegyszer nehézséget okozott a Szentszékhez fűződő kapcsolatokban, hogy a királyok a kánoni jog szerinti kegyúri jogon túlmenően a főpapi javadalmak adományozásának jogát kezdték maguknak tulajdonítani. Már Nagy Lajos többször szembefordult a pápával egyes püspökségek betöltése kérdésben. 1374-ben pl. a váradi  püspökséggel  kapcsolatban tett intézkedései miatt a pápa megállapítja, hogy a király gonosz tanácsosaira hallgat, és illetéktelenül kegyúri jogokat kezd igényelni minden, de legalábbis számos egyház fölött16. Az 1397. évi országgyűlés pedig már úgy intézkedik, hogy „bullások” ne juthassanak egyházi javadalomhoz, hacsak nem a kegyúrtól kapják azt17. A tilalmak Zsigmond alatt később is ismétlődtek. Céljuk többnyire a külföldiek javadalomszerzésének akadályozása18. Zsigmond azonban állandó küzdelmet folytatott javadalomadományozási jogának elismertetéséért. Ez a konstanzi zsinaton a bíborosok által aláírt, de sem a zsinat által ki nem bocsátott, sem V. Márton pápa által meg nem erősített ún. „konstanzi bullában” részben sikerült is19.

A gyakorlatban ezt a királyi jogot, az egyházjog szabályait figyelembe nem véve, Mátyás király úgy érvényesítette, hogy a Szentszéket a katolikus hittől való elpártolással fenyegette arra az esetre, ha nem ismerné el az általa kinevezett főpapokat.

A legátusok mint a török elleni védelem segítői

A török veszedelem növekedésével a Szentszék több ízben is hosz-szabb ideig itt tartózkodó követeket küldött hazánkba, akik a védelem kiemelkedő szervezői, lelkesítői, előmozdítói voltak. A kiváló tudós Giuliano Cesarini bíboros pápai legátusként vett részt Hunyadival a harcokban. 1444-ben a Murad szultán hadai ellen vívott várnai csatában esett el Ulászló királlyal együtt.

Carvajal bíboros teljhatalommal ellátott követként Németország, Magyarország, Lengyelország és a török uralom alatt álló tartományok területére kapott küldetést. Feladata volt, hogy kapcsolatot tartson a császárral és a birodalmi gyűlésen megajánlott segítő hadsereg kiállítását sürgesse. Magyarországon pedig áldozatkészségre serkentse a királyt és a rendeket, s követsége egész területén keresztes hadjáratot hirdessen a török ellen. Ő kérte ki Kapisztrán Szent János közreműködését. Támogatta Hunyadi Jánost a politika és a katonai szervezés terén. Jelentős része volt a nándorfehérvári győzelem kivívásában, s később is sokat tett az ország függetlensége és megerősödése érdekében. Nem kis szerepe volt Hunyadi Mátyás trónra segítésében. Carvajal bíborosnak a nándorfehérvári csata sikerében játszott szerepét maga a pápa így méltatta: „Atyai szívünk sugallja, hogy szerencsét kívánjunk néked fáradságod gyümölcseihez, melyeket Isten népének javára termeltél. Tudjuk, hogy főképpen a te tanácsaid és törekvéseid készítették elő a győzelmet, a te buzgalmad hozta létre a keresztesek egybesereglését és a magyarországi rendek gyűléseit. Örvendezz tehát a rád bízott feladat megoldásában elért siker fölött.”20

A mohácsi csata előtt szintén állandó nuncius működött az országban Antonio Giovanni da Burgio személyében, aki világi ember volt. Sokaknál korábban felismerte, milyen fenyegetést jelent Magyarországra a török veszedelem. Iparkodott a pápai pénzsegélyt minél tisztességesebben felhasználni, zsoldosokat toborzott, fegyvereket szerzett be, szervezte a katonai védelmet a közeledő török ellen. Ebben az igyekezetében tragikusan magára maradt. 1526. július 16-án így ír erről: „Ha Magyarország az idén megmenekül, őszentsége valóban azzal hízeleghet magának, hogy ő mentette meg egyedül, az ellenség óriási hatalmával szemben. A mai napig senki más semmiféle előkészületet nem tette a védelemre, csak őszentsége. Péterváradot a török ostromolja. Ki védi? 500 gyalogos, akiknek zsoldját őszentsége fizeti már négy hónap óta; s a várat lőszerrel is őszentsége látta el. Újlak egészen üresen állna, ha nem védené 300 gyalogos, akiket a pápa pénzén ott tartok… Most leküldtünk 2000 gyalogost a Dunán. Ezek is őszentsége katonái, s ha ezek nem volnának – ugyan kit küldhettünk volna. Mert itten nincs még semmiféle katonaság…”21

A bécsi nunciatúra illetékességének kora

Hazánk önállóságának megszűntével, pontosabban a királyi székhely külföldre kerülésével a bécsi nuncius volt az, aki hosszú időn át ápolta a kapcsolatot a Szentszék, valamint a magyar egyház és társadalom között. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a lengyelországi nuncius Erdély területére is megbízást kapott. Különleges küldetésben eljáró pápai diplomataként igen sokat fáradozott Magyarország és Erdély felszabadítása és kulturális újjászületése érdekében Antonio Possevino jezsuita atya. Báthory Istvánhoz szoros, baráti szálak fűzték.

XI. Ince pápa követeként Buda és egész Magyarország felszabadításának megszervezésében felejthetetlen érdemeket szerzett Buonvisi bíboros, bécsi nuncius, aki a lengyelországi nunciussal együttműködve elérte az osztrák–lengyel szövetséget, mely a pápa döntő anyagi támogatásával Bécs megvédését és hazánkból a török kiűzését eredményezte.

A Bécsben székelő diplomaták gyakran zavaros forrásokból merítették magyar adataikat, vagy a távolság és az idegenség miatt nem tudták megítélni, mi megy végbe a harcoknak kitett országban22.

Az egész Habsburg-korban jellemző körülmény volt, hogy ugyanaz a nuncius volt Magyarország ügyeiben illetékes, akinek a pápát elsősorban a bécsi udvar felé kellett képviselnie. Éppen ez a helyzet tette problematikussá az 1855-ös osztrák konkordátumot, melynek megkötésére az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni légkörben került sor.

Az önálló magyarországi nunciatúra

Annak idején már a Károlyi-kormány lépéseket tett a diplomáciai kapcsolatok felvételére a Szentszékkel23.

A két világháború között Magyarország önálló pápai képviseletet kapott, mely a II. világháború után be kellett, hogy szüntesse működését. Létrejött a külön magyar szentszéki követség is. Noha a konkordátum gondolata felmerült ebben az időszakban, annak megkötését sem a magyar vezetés, sem a Szentszék nem kívánta kezdeményezni24. A háború alatt az apostoli nuncius kiemelkedő szerepet vállalt azok sorsában, akik az üldöztetések áldozatainak mentésén fáradoztak.

Ennek a képviseletnek a felújítása csak 1990-ben vált lehetővé. A Szentszék és a Magyar Köztársaság között 1990. február 9-én kötött megállapodás első két pontja kimondta:

„1. A mai napon helyreállítják a diplomáciai kapcsolatokat az Apostoli Szék és Magyarország között, a Szentszék részéről Nunciatúra, a Magyar Köztársaság részéről Nagykövetség szintjén.

2. A Szentszéket Budapesten Apostoli Nuncius képviseli, míg a Magyar Köztársaság az Apostoli Szék mellé Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövetet akkreditál.”25

De mi is a tartalma az ilyen szentszéki képviselet küldetésének ma?

A II. vatikáni zsinaton elhangzott püspöki kívánságoknak megfelelően a pápai követek küldetésének a helyi főpásztorok saját feladatkörét fokozottan figyelembe vevő, pontosabb körülírása vált szükségessé. Erre az igényre adott választ VI. Pál pápa Sollicitudo omnium ecclesiarum kezdetű, 1969. június 24-én kiadott motu propriója. Ez az okmány olyan jogi szabályokat tartalmaz, melyek később az Egyházi Törvénykönyvbe is bekerültek. Egyszersmind a pápai küldöttek feladatkörének szükségességét, jelentőségét és jellegét teológiailag is mértékadóan megalapozza. A péteri tisztség, az egyház alapkövének szerepe (vö. Mt 16,18), az a Krisztustól kapott péteri küldetés, hogy megerősítse testvéreit (Lk 22,32), a püspökök és a pápa szoros együttműködésének szükségessége a hit és a krisztusi üdvözítő mű szolgálatában indokolják, hogy a pápa az egyes részegyházakhoz állandó képviselőket küld. E gyakorlatnak különös hangsúlyt látszik adni Krisztus szeretetének sürgetése, melynek jegyében „az egyház köteles a krisztusi hitet és üdvösséget terjeszteni. Köteles pedig a kifejezett parancs alapján, melyet Péter utódjával, az egyház legfőbb pásztorával együtt az apostoloktól örökölt a püspökök testülete, amelynek a papok a munkatársai. Köteles továbbá a miatt az életerő miatt, amelyet testének tagjaiba áraszt ki Krisztus.” (Ad gentes 5; vö. Ef 4,16.) A püspökök kollegialitásának és az egyház missziós küldetésének zsinati hangsúlyozásából logikusan adódott, hogy a pápai követek feladatának fontossága és belső egyházi jellege előtérbe került.

A pápai követ legfőbb feladata, hogy egyre erősebbé és hatékonyabbá tegye az Apostoli Szentszék és az illető részegyházak közötti egységet. Ennek a részegyházakkal kapcsolatos, vagyis az egyház belső életéhez tartozó hivatásának a körében a Szentszék követének az egyetemes egyházjog számos konkrét teendőjét is megjelöli (364. kánon). Az első ilyen feladat információs jellegű. Értesítenie kell az Apostoli Szentszéket mindazokról a körülményekről, amelyek az adott részegyházak életét befolyásolják, valamint a lelkek javát, az egyház működését a maga általánosságában érintő dolgokról. Ennek az információs munkának egy sajátos vonatkozása a püspökök kinevezésével kapcsolatos. A pápai követre tartozik a jelöltek nevének továbbítása vagy javaslása a Szentszék felé, valamint az illető személyekről az információs eljárás lefolytatása (vö. 377–378. kánon). Ugyanakkor informálnia, tanácsaival, de tevékenységével is támogatnia kell az adott területen dolgozó püspököket, természetesen saját illetékességük teljes tiszteletben tartásával. Ám a pápai követnek nem csupán az egyes püspököket kell segítenie, hanem magukat a püspöki konferenciákat is. Maguknak a helyi katolikus közösségeknek, de az egyetemes egyházi missziós küldetésnek az érdekében is, tehát nem pusztán politikai szempontból, igyekezniük kell a pápai követeknek előmozdítani azokat az ügyeket, melyek a békét, a fejlődést és a népek együttműködését segítik elő. Abból, hogy a Szentszék állandó képviselője a legfőbb egyházi hatóságot jeleníti meg, s hogy a katolikus egyház az ökumenikus párbeszédben is egységes egészként kell, hogy működjék, következik a pápai követ sajátos feladata a nem katolikus keresztény közösségekhez és a nem keresztény vallásokhoz fűződő kapcsolatok munkálására. Ebben a vonatkozásban is rendkívül fontos a pápai követ és a helyi püspökök szoros együttműködése. Ugyancsak a legfőbb egyházi hatóság hiteles képviseletéből, valamint abból a körülményből, hogy a pápa követe többnyire az adott államhoz is küldetéssel rendelkezik, adódik a szentszéki képviselő sajátos lehetősége és feladata arra, hogy az állam vezetőinél pártfogolja mindazt, ami az egyház küldetésével, illetve az Apostoli Szentszék sajátos hivatásával kapcsolatos. Mivel ez a tevékenység az adott területen élő részegyházak szolgálatát is hatékonyan segítheti, érthető, hogy az egyházjog külön is előírja ennek során a helyi püspökökkel való együttműködést. Mindezeken a felsorolt kötelezettségeken kívül a pápai követ belső egyházi munkája számára is kaphat sajátos megbízásokat és felhatalmazásokat.

Mint fentebb említettük, a pápai követek küldetése sokszor nem csupán a részegyházakhoz, hanem egyszersmind az államokhoz is szól. Ezekben az esetekben az imént felsoroltakon kívül más sajátos feladataik is vannak (vö. 365. kánon). Ilyen elsősorban a Szentszék és az adott állam hatóságai közötti kapcsolatok előmozdítása. De ilyen az is, hogy az illetékes állami szervekkel tárgyaljon az egyház és az állam közti viszonnyal kapcsolatos kérdésekről, különösen pedig a konkordátumok vagy más hasonló megállapodások létrehozásáról, megkötésük után pedig a végrehajtásukról.

Összefoglalás

Az Apostoli Szentszék követe az egyház eleven egységének szükséges szolgálatát végzi. Személyén keresztül a pápa kerül közvetlenebb kapcsolatba egy adott ország katolikusaival, sőt – nem formális képviseleti jelleggel – az ökumenizmust építve a többi keresztényekkel és a kölcsönös dialógus keretében a nem keresztény vallási közösségek tagjaival és a nem hívőkkel is. De a követ nemcsak feléjük képviseli a pápát, hanem a Szentszéket, s ezáltal az egyetemes egyházat, benne az illető vidék katolikusait, az üdvösség szolgálatával összefüggő problémáikat is képviseli a földi ország felelősei felé.

Hazánkban a Szentszék képviselői nemcsak az egyházi élet szervezésének döntő pontjain nyújtottak segítséget, hanem a nemzeti történelem sorsfordulóin is ott találjuk őket mint az ország függetlenségének, erősödésének, gazdasági és kulturális felemelkedésének áldozatos előmozdítóit.

 

1 Fraknói V., Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel, Budapest 1901–1903.

2 Vö. pl. Erdő P., A szentistváni egyházszervezés és Európa. In Sanctus Stephanus et Europa. Szerk. Hamza G., Budapest 1991, 32–43.

3 A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatának kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban, Budapest 1966, 41.

4 Fraknói V., A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig, Budapest 1895, 19.

5 Epistola (a. 1168) (Carusius J., Bibliotheca historica regni Siciliae, Panormiae 1723, II, 985). Ford. Csizmadia, A magyar állam és az egyházak 41–42.

6 Lásd pl. Geroh von Reichersberg, De investigatione antichristi I, 68 (Monumenta Germaniae Historica, Libelli de lite III, 385); vö. Holtzmann, W., Papst Alexander und Ungarn in Ungarische Jahrbücher, Berlin 1926, 410.

7 Vö. Fraknói, Magyarország egyházi és politikai összeköttetései I, 32; Temesváry J., II. Géza magatartása a pápaság és a császárság második küzdelmében, Szamosújvár 1886, 33–45, 67, 86–87; Csizmadia, A magyar állam és az egyházak 42.

8 Jaffé, P., Regesta Pontificum Romanorum ab condita Ecclesia ad annum post Christum natum MCXCVIII, Lipsiae 1888 (úny. Graz 1956), nr. 10682.

9 Ez a gondolat a hamis Szilveszter-bulla alapján fogalmazódott meg egyes szerzőknél. Egyértelműen nélkülöz minden történelmi alapot; vö. Csizmadia, A magyar állam és az egyházak 34–39.

10 Fejér G., Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus et civilis, Buda 1829–1844, II, 431.

11 Knauz, F., (N.), Monumenta Ecclesiae Strigoniensis, Esztergom 1877–1924, I, 292–297; Csizmadia, A magyar állam és az egyházak 45.

12 Theiner, A., Vetera monumenta historica Hungariam Sacram illustrantia, Roma 1859, I, 299–304.

13 Vö. Csizmadia, A magyar állam és az egyházak 46.

14 Gentilis bíboros küldetésének iratait lásd: Acta legationis Cardinalis Gentilis (Vatikáni Magyar Okirattár I/2), Budapest 1885.

15 Bevezetés, in Acta Legationis Cardinalis Gentilis (Vatikáni Magyar Okirattár I/2), Budapest 1885, CVII.

16 Történelmi Tár (1890) 395–396.

17 Knauz N., Az 1397. évi országgyűlés végzeménye, in Történelmi Tár 3 (1880) 230.

18 Vö. Mályus E., A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog, Budapest 1958, 76–77.

19 E „bullához” lásd Mályusz, A konstanzi zsinat.

20 Theiner 282. Ford. Fraknói II. 100.

21 Ford. Bartoniek E., in Mohács emlékezete, Budapest 1976, 136–137.

22 Vö. Hóman B.–Szekfű Gy., Magyar történet, III, Budapest 1935, 237.

23 Csizmadia, A magyar állam és az egyházak 99.

24 Uo. 108.

25 Megállapodás a Szentszék és a Magyar Köztársaság között, in Katolikus Szemle 42 (1990) 57.

 


 

Szabó Ferenc

PÁZMÁNY  PÉTER JELENTŐSÉGE  
A  MAGYAR MÛVELŐDÉS  TÖRTÉNETÉBEN

Amikor a magyar millenniumra emlékezve azt vizsgáljuk, hogy meny-nyiben befolyásolta történelmünket és műveltségünket a kereszténység, melyek voltak az ezeréves fejlődés mozzanatai, méltó és igazságos, hogy Pázmány Péternek (1570–1637) egy rövid előadást szenteljünk; annál is inkább, mivel konferenciánk vendéglátója a nagyszombati egyetemet alapító Pázmány Péterről elnevezett katolikus egyetem.

Hermann Egyed A katolikus egyház története Magyarországon (1914-ig) c. kiváló munkájában joggal adta a katolikus megújulással foglalkozó fejezetének ezt a címet: „Pázmány százada.” Nem lehet itt szó Pázmány hatalmas életműve teljes felméréséről. Most csupán a jezsuitának és esztergomi érseknek a magyar művelődésben játszott jelentős szerepéről szólok.

Kornis Gyula írta 1935-ben Pázmány személyiségéről szóló kitűnő dolgozatában:

Pázmány történeti jelentősége akkor szökik főképp szemünkbe, ha a magyar kultúrának a mohácsi vész utáni lassú kibontakozását vesszük fontolóra. A törökkel és némettel vívott örökös önvédelmi harc s ennek következtében ránk sújtó nyomorúság közepett természetes, hogy bármilyen kulturális fogékonyság lakozott is a magyarságban, a középkorhoz és a renaissance-hoz képest, amikor műveltsége Nyugattal egészen pari passu haladt, most századokkal elmaradt mögötte. Amikor nálunk az irodalom még csak hitvitázásban és bibliafordításban merül ki a XVI. század utolsó éveiben, akkor már Londonban Shakespeare-t játsszák, az olasz opera megindult, Tasso már meg is halt. Amikor Pázmány az ország romlásának okairól 1603-ban egy protestáns prédikátorral hevesen vitatkozik, Galilei már megkezdi a páduai egyetemen a modern fizika alapvetését. (. . .)

A magyar művelődés e lassú, de mégis haladó fejlődésének igen jelentékeny kovásza Pázmány egyeteme s egyéb sok iskolája. Abban, hogy mégis emelkedtünk, nem csekély része van az ő alkotásainak.

(Pázmány személyisége, 60–61.)

Pázmány Péter kulturális szerepe elvitathatatlan; az utóbbi két évtizedben a magyar szakemberek fokozatosan helyrebillentették azt a pártos és korlátolt szemléletet, amelyet 1970-ben, Pázmány születésének 400. évfordulójára írt fontos tanulmányában (Irodalomtörténet 1971/1. 41) joggal megbélyegzett Kolozsvári Grandpierre Emil:

Az utóbbi negyedszázadban elvétve, ha leírták a nevét [Pázmányét], amiben nyilván döntő része volt annak a nem túlságosan nagy szellemi erőfeszítésre késztető irodalomtörténeti és történelmi szemléletnek, mely a szellem embereit és velük az egész műveltséget két részre osztotta, melyek egyikébe a haladó, másikba a nem haladó személyeket és áramlatokat sorolta be. Az ellenreformátor eo ipso reakciós. Az író Pázmány azonban semmiképpen nem az.

Most csak néhány mozzanatot szeretnék megvilágítani Pázmány Péter szellemtörténeti helyével, kultúraközvetítő és -fejlesztő szerepével kapcsolatban. Mert Várad szülöttje – aki a kolozsvári jezsuita kollégiumban nevelkedve, kálvinistából katolikus lett, majd kérte a felvételt a jezsuita rendbe, mint rendi növendék megjárta Krakkót, Bécset, Rómát, utána fiatalon a gráci jezsuita egyetemen tanított hét évet – valóban bekapcsolódhatott az európai szellemáramlatokba, megismerte nemcsak a skolasztikus gondolatrendszert, hanem a protestáns mozgalmakat, tanokat, a vallási és politikai, kulturális és művészeti törekvéseket is. Pázmány 37 éves koráig – amikor is végleg „hazakerült” Magyarországra, mert a politikai helyzet miatt nem térhetett vissza „édes nevelő hazájába”, Erdélybe – magába szívta és asszimilálta kora felsőfokú műveltségét, amelyet aztán Magyarországon magyar nyelven kamatoztatott. Őry Miklós rendtársam, aki feltárta Pázmány „gyökéréveit”, így következtet Pázmány Péter tanulmányi évei (Eisenstadt, 1970, 143) kitekintésében:

Pázmány tehát (1597-ben) kész jezsuita. Teljes kilenc évig tartott kiképzése; ennek felét a kereszténység és a rend központjában, az Örök Városban töltötte. Tájak és emberek gazdag változatosságban gyarapították élményeit. Végigjárta Kelet-, Közép- és Dél-Európa legfontosabb jezsuita központjait: Krakkót, Jaroszlavot, Bécset, Rómát. Szent és tudós egyéniségek formálták fogékony lelkét, és a rendi kiképzés egész apparátusa művelte ki nagyra termett elméjét. Olyan tele szívvel, annyi duzzadó erővel távozik, hogy telik belőle egy egész életre, negyven munkás és harcos évre: húsz éves jezsuita működésre és húsz éves érseki kormányzásra.

Amikor Pázmány 1607-ben Grácból végleg hazatér Magyarországra, sorra jelenteti meg vitairatait, amelyeket aztán főművébe, a Kalauzba dolgoz be. A teológus Pázmány c. monográfiában megmutattam, hogy a gráci évek kutatása és tanári működése tette lehetővé, hogy szinte játszi könnyedséggel szólt a legnehezebb – akkor vitatott – kérdésekről: pl. a hit geneziséről vagy a megigazulásról. A csodálatos az, hogy a latin traktátusokhoz szokott professzor most ízes magyar nyelven szólal meg: magyar nyelvét állandóan gazdagítja, csiszolja, ahogy ezt az élete végén közzétett Prédikációk mutatják. Nem hiába nevezte őt Kosztolányi a „magyar próza atyjá”-nak.

Pázmány Péter egész életében, apostoli munkájával, szóban és írásban az „isteni igazságra akarta kalauzolni” az embereket, ahogy főművének címe is jelzi. A Kalauz bevezetőjében ezt írja; „. . . a hitnek úta-vesztettit üdvösséges ösvényekre akarjuk vezetni. . .” „Mivel nékünk a Christus juhai óltalmára rendelt személyeknek nem bőrünkben, hanem lelkünkben jár, hogy az igazság-mellett kitámadgyunk, az isteni tudományért bajt állyunk, a bárány bőrrel béllett farkasok-ellen mind nyelvünkkel, mind szeges írásunkkal vitézkedgyünk: én-is, egyházi hivatalomnak hívségéhez illendő kötelességemet szem-előtt viselvén, [. . .] az igazság óltalmáért kiszállok. . .”

* * *

Az igazság védelmét célozzák térítései, vitairatai (amelyeknek summája a Kalauz), prédikációi, egyházszervezése és kultúrpolitikája. Valójában a trentói zsinat tanítását magyarázza, és annak reformjait igyekszik mint főpap megvalósítani. Bár anakronizmusnak tűnik, itt néhány megjegyzést teszek Pázmány „ökumenizmusáról”. (Bővebben lásd: Vigilia 1988/11, 844kk.) Ne feledjük, hogy Pázmány korában a vallási türelem egyet jelentett a hitbeli relativizmussal; se a katolikusok, se a protestánsok nem voltak a mai értelemben toleránsak. Mégis érdekes – erre már 1979-ben rámutatott Benda Kálmán Pázmány politikai pályakezdéséről írva (MTA I. oszt. Közl. 31) –, hogy amikor Mátyás főherceg mint kijelölt király 1608 nyarán több teológus véleményét kikérte arra nézve, hogy adhat-e a protestánsoknak vallásszabadságot, egyedül Pázmány hozott fel 21 érvet a vallásszabadság mellett, és 12-őt ellene; öt másik főpap, illetve teológus egyszerűen nemmel válaszolt. Pázmány emlékirata (Hanuy, Epistolae I, 26–29) nagyszerűen példázza azt, hogy mennyire reálpolitikus volt. Jóllehet elvileg ellene volt a vallásszabadság engedélyezésének, hiszen „a Szentírás tiltja a hamis vallásokat”, gyakorlati szempontokat mérlegelve kijelentette: nemcsak azt kell figyelembe venni, mi jogos, hanem azt is, hogy de facto mi lehetséges és ajánlatos.

Figyelemre méltó erdélyi politikája: az erdélyi protestáns fejedelmekkel, Bethlen Gáborral és I. Rákóczi Györggyel a békességet keresi az idős főpap. (Hanuy I, 332; 55–556; II. 720–739.)

Pázmány kemény szavakat használ a tévtanítók ellen, de szelíden szól a lutherista és kálvinista hívőkhöz. Egyébként a Kalauz III. könyvének végén (III, 560–564) megmutatja, „miként kell hasznosan beszélgetni a hit dolgairúl”. Ez már az ökumenikus párbeszéd felé mutat!

1) Isten segítségét kell kérnünk, „hogy nyelvünket az eltántorodtak oktatására vezérellye, azon kell lenni, hogy keresztyéni szelídséggel, mértékletességgel és szeretettel szólva, szidalom, bosszúbeszéd és rágalmazás ne elegyedgyék a beszélgetésben”.

2) Figyelni kell az újítók két csalárdságára. Az egyik: nem fejtik ki a lényeget, csak rágalmaznak, „rút hamisságokat kennek és kérődnek ránk”. A másik: nem maradnak a vitatott témánál, hanem egyik témáról a másikra csúsznak át; „csak alig vészed eszedbe, hogy az igazulásrúl kezdett beszélgetést, az úrvacsoráján kell végezned.”

3) Végül a „gyümölcsös” beszélgetéshez fontos az, hogy ne engedjük a Szentírás helyes értelmét kiforgatni. Pázmány kulcskérdésnek tartja a Szentírás értelmezését, amelynél (a sola Scriptura protestáns elvével ellentétben) figyelembe veszi az apostoli hagyományt és az egyházatyákat (a leggyakrabban Szent Ágostont idézi); valamint az Anyaszentegyházat tartja végső döntőbírónak az értelmezésben.

A másik két protestáns „sola”: sola fide, sola gratia, a hit és a megigazulás központi kérdéseinél került terítékre. (Hit és jócselekedetek, szabadság és kegyelem.) Pázmány a Kalauz XII. könyvét teljesen a megigazulásnak, a hit-kegyelem-jócselekedetek viszonyának szenteli. (E központi kérdéssel már a Feleletben foglalkozott.) Szent Ágoston egy híres mondatával foglal össze mindent: „Quum Deus coronat merita nostra, nihil aliud coronat quam munera sua”. (Amikor Isten érdemeinket megkoronázza, megjutalmazza, igazában nem mást, mint saját ajándékait koronázza meg.) Majd Kálvint is idézve (magáévá téve kijelentését): „Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mi érdemünk: mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem böcsületessé teszi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya, hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mi érdemünk.” (IV, 552–553)

Hosszú az út a trentói zsinattól a II. vatikáni zsinatig és a mostani részleges ökumenikus eredményekig, egészen a katolikusok és lutheránusok október 31-i augsburgi egyetértéséig éppen a megigazulással kapcsolatban; de meg vagyok győződve, hogy Pázmány fejtegetése lényegében egyezik a most aláírt dokumentum szellemével.

* * *

Az esztergomi érsek (1616), majd bíboros (1629) igyekszik megvalósítani a belső reformokat; katolikus kollégiumok alapítása, papnevelés, népmissziók – a személyes térítések és a vitairatok mellett ezek a leglényegesebb feladatok. A magyar püspökök egy emlékiratban a pápától ehhez kérnek támogatást. Pázmány 1627-ben azt írta, hogy érseksége jövedelmének kétharmadát tanulókra és kollégiumokra fordítja. A papnevelésre vonatkozó terveit fokozatosan valósította meg élete végéig. Egyre több növendéket küldött a Római Kollégiumba, a gráci, a prágai és az olmützi jezsuita egyetemekre. Bécsben megalapította a róla elnevezett szemináriumot (Pazmaneum), hogy magyar papjelöltek a bécsi jezsuita egyetemen tanulhassanak. Kifejlesztette a nagyszombati Oláh-féle szemináriumot.

De legnagyobb műve az 1635-ben megalapított nagyszombati egyetem volt. Az egyetem fenntartására százezer forintot adott. A tanítást a nagyszombati jezsuitákra bízta. Kezdetben csak filozófiai és teológiai kar működött a gráci egyetem mintájára, a jezsuita Ratio Studiorum szerint. A teológiai kar csak a hároméves filozófiai kurzus után, 1638 őszén nyílt meg. Pázmány ekkor már halott volt. Egyetemét a katolikus vallás terjesztése mellett – az alapítólevél szerint – a magyar nemzet méltóságának, Magyarország kultúrájának szolgálatára szánta, és azt kívánta, hogy benne ne csak az egyház, hanem az állam szolgálatára alkalmas egyének is neveltessenek. Az egyetem később a jogi és orvosi karral bővült.

Pázmány semmi áldozatot nem sajnált a nemzetnevelésben. Fraknói Vilmos egymillió forintra becsüli azt az összeget, amelyet egyházi és kulturális célokra fordított. Pázmány már 1620-ban maga írta:

Állítom, hogy . . . jövedelmeimnek egy harmadát sem fordítottam saját személyemre, két harmadánál sokkal többet szenteltem papnevelő-intézetek, kollégiumok és szegény-ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére; ezt bevételeim és kiadásaim feljegyzéseiből könnyen és szívesen kimutatom, akárki kívánja.

Ismét Kornist idézem (63. old.):

A mohácsi vész minden művelődésnek jó időre véget vet; Pázmánynak egy század múltán elülről kell kezdenie a kultúra útjának építését. Ugyanabban az évben, mikor már Richelieu akadémiát, Pázmány még csak egyetemet alapít. Amannak a francia király oklevele szerint az a célja, hogy „a francia nyelvet képessé tegye az összes tudományok és művészetek tárgyalására”; emennek feladata a tudományoknak, elsősorban a hittudománynak művelése és tanítása. Minthogy pedig a hittudomány és bölcsészet nyelve, de az egész magyar közéleté és közigazgatásé is a latin volt, Pázmány még a nemzeti nyelv intézményszerű művelésére nem gondolhatott. Azonban a nemzeti nyelv fejlesztésére egymagában gyakorolt hatása felért egy egész akadémiáéval: kifejező erejével, a magyar nyelv plaszticitásának és formagazdagságának kihasználásával mindmáig utánzásra méltó fényes példát adott. A magyar testületi nyelvművelés még kétszáz évig várat magára Széchenyi Akadémiájáig.

* * *

Befejezésül

Száz évvel Pázmány összes latin és magyar műveinek kiadása után elérkezett az idő, hogy műveinek kritikai kiadását előkészítsük. Közben megjelentek már a nagyközönség számára is hozzáférhető részkiadások, pl. válogatás magyar műveiből három kötetben a Szent István Társulatnál; ezt Őry Miklós rendtársammal készítettük, száz oldalas bevezetőnkben összefoglalva az új kutatások eredményeit. A latin műveket még szakemberek is alig tanulmányozták.

Szerintem Pázmányra is alkalmazhatjuk, amit Szekfű Gyula írt A mai Széchenyi c., 1935-ös munkája előszavában: „A legnagyobb magyar alakja szinte már elveszett a rá halmozott eszmék, gondolatok, tanítások és vallomások súlya alatt. . .” Ideje lenne most már Pázmány művét is megszabadítani az üres dicshimnuszok, dilettáns méltatások,  illetve a félremagyarázások és egyoldalú ferdítések tömkelegétől, törmelékeitől. Túl páratlan nyelvművészetén – ezt ma már senki sem vitatja –, el kellene helyezni Pázmány ránk maradt művét eszmeileg – a latin és a magyar sorozatban tartalmazott összes művek „tanítását” – a magyar és az európai szellemtörténetben. De ehhez mindenekelőtt hozzá kell fogni Pázmány latin és magyar írásainak olvasásához, elemzéséhez, forrásainak felkutatásához; mert csak így lehetséges eredetiségének megvilágítása a kor szellemtörténeti összefüggéseiben. Mindez a munka több fiatal kutató feladata lesz. 


Keresztesné Várhelyi Ilona

EURÓPAI  MAGYARSÁG
– MAGYAR  EURÓPAISÁG

A kereszténység hatása a magyar műveltségre

A magyar szellemi kultúra jellegadó terméke és fejlődésének ösztönzője a nemzeti irodalom. Irodalmi, esztétikai igény már a nyelvemlékekben is fellelhető. Ezek, sőt irodalmunk még Janus Pannoniuson túl is a latin keresztény kliséket töltötték meg a magyar nyelv friss, eleven színeivel. Még a népköltészetre is, de főként a bizonytalan korú, de bizonyosan középkori gyökerű, magyar nyelvű népi imádságokra is hatott pl. a keresztény himnuszköltészet formanyelve, mint azt Erdélyi Zsuzsanna kutatásai szépen bizonyítják.

Mindez természetesen a tartalmakra is vonatkozik. Nincs mód itt áttekinteni a magyar irodalom történetét, de a közismertség szintjén is megállapítható, hogy az évezredek szóbelisége éppen a kereszténység európai életszemlélet-formáló nagy korszakában jut írásbeliségre, majd néhány évszázad csendes mennyiségi fejlődése csúcsosodik ki Balassi költészetének új minőségében. Jól ötvözi ez az életmű a kereszténység tartalmi és formai hatásait. Az átütő erejű költői szubjektum ezen a hatásrendszeren belül is megtalálhatja a művészi önkifejezés szabadságát. Még a történeti témák irodalmi feldolgozásaiban is ott lappang a keresztény Európával való teljes szellemi azonosulás (Balassi, Zrínyi). Ezen a szellemi bázison indul el a világi irodalom fejlődése is. A populáris irodalom termékei között találjuk a bibliai témákat a kor emberének szintjére leképező históriákat is, de a magyar történeti énekköltészet éppen úgy, mint a hazánkba eljutó európai széphistóriák világias témáikkal sem feszítik szét a keresztény szellemiség morális kereteit.

Nincs mód arra sem, hogy áttekintsük a szaktudomány bizonyítékait arról, miféle szükségszerűségek eredményezték azt, hogy a török megszállás időszakára esnek a szellemi életünket, így az irodalmunkat is felpezsdítő és megtermékenyítő magyarországi hitújítási mozgalmak. A katolikus egyház meggyengülése, védekezésre vagy ellentámadásra kényszerülése is erővé válik, bizonyítja ezt Pázmány Péter prózája. Miközben líránk felszínéről egyre inkább kiszorulnak a vallásos költészet tartalmi és formai jegyei, irodalmunk mélyrétegeiben tovább munkál az anyanyelvű Biblia által erősített keresztény hit, az egyre tisztább istenkép, a lélek megismerésének igénye.

E századokat átfogó fejlődés nyomon követésekor nem szabad elfelejtkeznünk a latin nyelv igen sokszálú közvetítő szerepéről. Az egyházi, majd a kibontakozó világi iskolarendszer a klasszikus görög–latin kultúrával azonosította az európai műveltséget. A tudományban, a közéletben és a társadalmi érintkezés különböző szintjein a latin nyelv sokáig megtartotta pozícióját, s erre az egyházi latin döntő befolyással volt. Nem szűnt meg ez akkor sem, amikor a bibliafordítások nyomán a nemzeti nyelv jelentősége és használata egyre tágasabb teret követelt magának.

A felvilágosodásban kicsúcsosodó racionalizmus, a feudalizmus- és egyházellenesség, valamint a nemzeti karakter megjelenítésének igénye is látszólag háttérbe szorította a keresztény tartalmakat, valójában azonban nem lehet a felvilágosodást mereven szembeállítani a kereszténységgel, legfeljebb annak torzulásaival. Sőt, bizonyos értelemben, a lélek szabadságának és az ember szabadságvágyának hangsúlyozásával nagyon is mély keresztény gondolatok jutottak felszínre, de külsődleges jegyei már nemigen emlékeztettek a keresztény klisékre. Gondoljunk pl. a magyar szentimentalizmus legjobb termésére: Kármán Fannijára, Ányos Pál, Szentjóbi Szabó László és pl. Batsányi János költészetére. Ez utóbbi költő A szenvedő című, keveset emlegetett versében a keresztény lélek Isten előtti megrendülését magas művészi színvonalon jeleníti meg.

A felvilágosodásnak talán több csatlakozási pontja van a protestáns szellemiséggel, mint a katolikussal. Különösen szembetűnő ez Debrecenből nézvést, ahol ekkorra fejlett kálvinista intézményrendszer, sőt úgyszólván – az iskolával, könyvnyomtatással, vagyis a kor tömegkommunikációjával megerősített – kálvinista városállam jött létre. A felvilágosodás néhány alapművét itt fordították magyarra, igaz, inkább csak azokat, amelyek nem Isten létének megkérdőjelezését szolgálták, hanem a kálvinizmus puritán egyházi felfogását voltak hivatva igazolni, szemben a misztikus hajlamú katolikus vallással, amelyet babonásnak, vagyis ésszerűtlennek tartottak. Az Isten ésszel történő megközelítése azonban éppen olyan egyoldalúságnak bizonyult, mint a kizárólag érzelmi közelítés. Ha erre a debreceni felvilágosodásra a meghatározó szellemi minőségek, Földi János, Csokonai és Fazekas Mihály szemével nézünk, azt látjuk, hogy ők anyagelvű alapokról sem Isten léte ellen viaskodtak, hanem inkább antropomorf szemlélettel keresték, küzdöttek az egyház Istenhez méltatlan személyei, jelenségei ellen. Csokonai Konstantinápolyra mondja, de a hazai viszonyokra is érti: Oh, e népre, oh mely sűrű felhőt vona / A szentség színével bémázolt babona! / Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság ! / Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság?

Mi tagadás, a racionalizmus erősen megnyirbálta az örök életbe vetett hitet, pl. Csokonainál így: A koporsó után éppen azt képzelem, / Ami bölcsőm előtt történt vala velem: / Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek, / S élőből egy rakás minerale lészek. (Az álom) Mégis meggondolkodtató, hogy a vers alapgondolatához mottónak a Prédikátor könyvét idézi, nagyjából azt a helyet, amit majd Kölcsey a Vanitatum vanitasban vesz célba. Később pedig az értelem és emberi cselekvés szerepét hangsúlyozva nagyon is krisztusi eszmét hirdet ugyancsak biblikus ihletettséggel: A szívről az avult kérgek lepattognak; / Tárházát az áldott emberiség nyitja; / Édes fiainak sebeit gyógyítja; / A szeretet lelke a földet beteli, / S az ember az embert ismét megöleli.

A felvilágosodás természetkultusza úgy is értelmezhető, mint az eredeti, paradicsomi tisztaság iránti vágy a társadalom romlottságával szemben. Kölcsey szellemi fejlődése meglehetősen jellemző utat mutat, egy általános abszolútumtól jut el a személyes Isten felfedezésééig. Aranynál éppen úgy megfigyelhető ez, mint Adynál, sőt József Attilánál vagy Radnótinál. Még Petőfi is, aki dacol az Istennel, nem tudja magát függetleníteni a közgondolkodás keresztény szemléletétől.

Költészetünk katolikus vonulatát a Berzsenyi–Vörösmarty–Babits– Pilinszky tengelyre fűzhetjük föl. Ennek is máig kimutatható hatása van, és akkor még nem is azokról beszélünk, akiknek a költészete az egyház szolgálatában teljesedik ki. A dráma és epika magyar eredményei ugyanígy kötődnek a keresztény európai gondolkodáshoz.

Bátran mondhatjuk tehát, hogy az európai eszmék közül a legmeghatározóbb módon és évezredes folyamatossággal irodalmunkra a keresztény gondolat hat, ez rendezi szervessé az évszázadok fejlődését. A másik, a görög gyökerű kultúra belesimul ebbe a vezérgondolatba, nem bomlasztja, inkább erősíti azt.

Persze, az irodalom nyelvi meghatározottsága és a magyar nyelv elszigeteltsége olyan kötöttség, amely megnehezíti a magyar irodalom világirodalmi hatását. Ennek ellenére filológiailag is kimutatható pl. Petőfi hatása az európai költészetre, vagy egy különleges példát említve, pl. a Szózat közvetlen hatással volt a finnek (svéd nyelven írt) himnuszára.

Beszélgetésünk témája azonban nem pusztán az irodalom, hanem a magyar műveltség. A népi kultúra, a képzőművészet, a zene ennek a prizmának csupán egy-egy kicsiszolt oldala. Valószínűleg minden oldalról ehhez a végkövetkeztetéshez jutunk, s így nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar műveltség minden ősi elemét a kereszténység szervesítette. S tovább menve, ez a prizma csupán az európai műveltség briliánsának egyetlen felülete, amely fényét a közös anyagból (kereszténység) és sajátos csiszolástól (nemzeti) kapja. Ez az európai kultúra határozza meg aztán az új világ kultúráját is. A paradoxon ebben az, hogy ez a kultúra gyökerében nem is európai, hanem keleti. Talán nem európai „sovinizmus” kissé patetikusan azt állítani, hogy Európa történelmi küldetése éppen abban áll, hogy a világot a keresztény kultúrával átitassa. Ha erről lemond, ezt feladja, üres földrajzi fogalommá sorvad. Ebből következik az, hogy az európai integráció akkor és addig életképes eszme, amíg értékrendje nem mond ellent az alapvető keresztény gondolkodásmódnak. Ha tehát a világ integrációs folyamatait tekintjük, Európa jövője a következő évezredben azon múlik, ellen tud-e állni ezzel a sajátos erkölcsi értékrenddel a pénz köré szerveződő nyugati és keleti kultuszok, kultúrák agresszív támadásainak. Innen nézve egyértelmű, hogy Nyugat-Európa egyszerűen rá van utalva a közép-kelet-európai nemzetek erkölcsi értékeire.

 


„Ha Isten Krisztusban önmagáról beszél az emberekhez, akkor ugyanabban a Krisztusban az egész emberiség és a teremtett világ beszél önmagáról Istennek, sőt átadja magát Istennek. Így tér vissza minden a maga kezdetéhez. Jézus Krisztus mindennek összefoglalása (vö. Ef 1,10), s ugyanakkor mindennek beteljesedése Istenben: olyan beteljesedés, mely Isten dicsősége. Az a vallás, mely Jézus Krisztusra alapszik, a dicsőség vallása: ugyanis az egész teremtés az Ő dicsőségének kinyilvánulása; az élő ember pedig, aki arra hivatott, hogy az élet teljességét Istenben élje, egész különlegesen Isten dicsőségének megnyilvánulása. Ezért új életet él Isten »dicsőségének dicséretére« (uo. 1,12).”

(II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével, 6)


 

Czigány György

SZELÍD  FORRADALOM,  
AVAGY  A  KERESZTÉNY  ÉLMÉNY  KÖLTÉSZETÜNKBEN

Minden remekmű jelen idejű – akár régen keletkezett, akár napjainkban. A vers eleven dolog. Amit az olvasók külön-külön, saját élményükként fölfedeznek benne, azzal teljesedik az időben. A költő termékeny és teremtő hiányt hagy a versében: jövendő gondolat megvalósulni vágyó lehetőségeit. Nyitott a jó vers, élőlény módján formál sorsot magának. (Persze, Németh László szavaival: a termelés gazdagsága különös ellentmondásban van az asszimiláció restségével. . .) A költészet: szabadság, s mint létünk kockázatos szabadsága nem tervezhető meg biztosan. . . A mesterség törvényei mélységes titkok szövetségesei. A tehetség kegyelme lehet csak révkalauzunk a költői alkotás kísérletében.

A keresztény élmény szelíd forradalma igen különböző módokon van jelen költészetünkben. Vannak művek, melyekben tematikusan, szinte a „programzene” romantikus hagyománya szerint, megnevezve és nyilvánvalóan, s vannak művek, melyeknek csak remekmű mivoltában, az esztétikai minőség szinte „mennyei hitelében” tapasztaljuk meg a keresztény élmény jelenlétét, kimondatlanul, rejtetten: akár még a szerző által sem felismert tudati-lelki folyamatok, megsejtések sodrában. Ha műveinkben nincs benne Jézus, akkor semmi sincs benne – felelte a Vigilia körkérdésére Ottlik Géza; vélve, hogy „nem néven nevezve kell jelen lennie, hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.”

Nem kétséges, vannak kitűnő katolikus publicisták, moralisták; de vannak-e katolikus költők? A keresztény élmény nagyjai – úgy tetszik – nemmel felelnek. Rónay György, Pilinszky János, Tűz Tamás nem tartotta magát „katolikus költőnek” – költők voltak egyetemes értelemben, akiknek versei maguk állnak helyt a kereszténység eszmevilágában, szakrális valóságában, esetleg teológiai töredékességgel, de költői teljességgel. Az úgynevezett katolikus költő versművészetének egyik lehetséges veszélye, hogy a szerző eleve birtokosa, megvallója annak az igazságnak, amelyet (talán töredékesen, tükör által homályosan) a vers erői által kellene fölfedeznie. Izzásban, érésben, ellenpontok által válik az élmény ereje művészi tetté, költeménnyé. A költő munkája a még mindig tartó teremtés része. Az Ige megtestesült a teremtésben: a keresztény örömhír élménye különös és egyetemes sugárzás. Olyan erő, mely misztikus módon járja át a profán, az akár pogánynak mondott, a lázadónak látszó, a reménytelenséget is szertekiáltó remekművek mélységeit. A költő eszköze is, médiuma, tárgya és tehetségének kegyelmével teremtője is a versnek, de  a mű többet tud nála, s talán szerzője szándéka ellenére a remekmű kihívja, áhítatosan kikényszeríti és befogadja a megszentelődés kegyelmét.

Az esztergomi nyári egyetemen, 1941-ben Kállay Miklós tartott előadást a katolikus irodalom fővonalairól. Beszédét így kezdte: A katolikus egyetemességet jelent, a katolikus irodalmat tehát ezért sem lehet kikapcsolni az egyetemes irodalomból. S hivatkozott (nemcsak Mécs Lászlóra, Sík Sándorra, Harsányi Lajosra) Babitsra is, akit szívesen jelölt volna meg „a konverzió pecsétjével”, s iktatott volna be a katolikus költők sorába. De ma már biztosan látjuk, különb égöve van, szabad és teljes világa a keresztény élménynek: az alkotókat nem lehet jószándékúan a választottak manrézájába gyűjteni. Ellenkezőleg a keresztény élmény örömét és látszólagos abszurditását kell a teljes világra tárni.

Döbbent szeretettel épp a keresztény élmény sorsára meredt rá versével Ágh István, amikor megírta a Pilinszky éjszakáját. Mert Pilinszky egét hamu borítja be, a mindenség messzi égi vályú, halálos a magas, a kihűlt világ tetejébe hajított ócskavasak a csillagok. . . S azokban az években, vagy kevéssel később, midőn Pilinszky megírja a Francia fogoly című remekét, ennek testvérverse születik, méghozzá az ötvenes évek gyűjtőfogházában, egy huszonötéves költő – Tóth Bálint – Februári ódája. És a Reggel a hóhér című költeménye. És Szent Gellértet emlegeti a mártírsorsú költő, a csillagos ég csodáját, a megmagyarázhatatlan csodát, melynek (ahogy Ágh írja) a Teremtő Isten a mozgatója, ahogy jelzi értelmen túli jelenlétét sajgó fényeivel. Évtizedekkel később Döbrentei Kornél Apor püspök vértanúságáról ír, Nagy Gáspár a mennyei nagy nyári délutánt sejti, ennek a reménynek megvallója. Czegő Zoltán pedig jó lélekkel vallja az Úrról: Te magad tartod sóhajtásnyi magasságban, a mindenség magzatvizében füvekhez, fákhoz, virágokhoz, állati lényekhez és önmagunkhoz hajló esendőségünket. Vasadi Péter költészetének filozófiai dinamizmusát bizonyára nem ok nélkül rokonítja Rába György a Gabriel Marcel lételméleti fölfogásával. Egyik versében angyalok lépte harangoz, mint gyerekszélben a szalmavirág. . . És Magnificatjában így ír: „Sejtelmem az udvart behavazza. Elmémben angyalok suhognak. Méhemben végre moccan új igéje e hallgatag napoknak. . .” Tóth Sándor „az idő bedűlt rácsán” át lép gyerekkorába, „harangozó nyárfa-tornyok” közt járja költői útját, míg verseit népdalritmusú dallamok fonják át, s nagy mesterek (Mozart, Schubert, Brahms) is ihletik, akik esendő sorsuk ellenére a mennyek küszöbén muzsikáltak műveikkel.

Sorolhatjuk korunk jelentős mestereit, akiknek műveiben hol kimondva, hol rejtőző módon eleven a keresztény élmény. Kalász Márton, Szőllősy Zoltán, Mezey Katalin, Kerék Imre s a fiatalok: Lackfi János, Zsille Gábor. Idéznünk lehetne Ferenczes István Ave Mariáját, vagy gyönyörű költeményét, melynek címe: Szent Erzsébet a Gyímesekben. . . De ki élteti az ő és nagyszámú társaik művei mellett a már nem élő kortársak: Városi István, Puszta Sándor, Nagy Miklós írásait? Kevés olyan szép vers született a harmincas években, mint amilyen Nagy Miklós Parasztok című költeménye (valamikor gyerekkoromban olvastam az Új Ember-ben), s ki támasztja fel a paraszti élet keresztény derűvel szemlélt „tündéri realizmusát”, mely oly különös széppé teszi Nagy Miklós vagy száz novelláját?

A keresztény élmény nehéz útját járó költők, írók közt ma is vannak papok, szerzetesek, hitvallók – s vannak kétkedők vagy hitetlenek, akik a szépség felmutatásával, mégis, az általuk el nem fogadott Igazság benső ragyogását közvetítik. Egy tudós teológus, irodalomtörténész verseit (Szabó Ferencét) épp azért szeretem, mert a költői élmény hevében feledi a tanító, evangelizáló szándékot. Vállalja a vers személyes, esetleges sorsát, melyben a teológiai tudás háttérbe szorul – helyette a vers cselekszik. Hiszen Csoóri Sándor vagy a keresztény élményt nyíltan soha meg nem valló Lator László is mintha magáról szólna más, kortárs költőtársáról írván: ott vannak a versben a valóság pontos rajzú részletei, a telített látvány, az átélt, tartalmas sokfelé kinyíló pillanatok, de a közvetlen élménytől elválik, s egy metafizikai, olykor izzóan spirituális tartományba helyeződik. . .

Kevés költőnek adatik meg, hogy a keresztény élmény Titkáról méltó és hiteles módon, közvetlenül szóljon. Ha magát az Igazságot szeretnénk versünkben megörökíteni, úgy járhatunk, mint a friss havat boldogan markában szorongató gyermek. Azaz a versben nem lesz benne, amit beletenni vágytunk, csupán az utalás rá. Létünk súlyos élménye aligha válik versvalósággá a naivan idillikusban, a hangulatos moralizálásban. A költészet kemény anyaga ennek ellenáll s elhallgat a Titok közelében, amikor „nem kérdezünk már semmit, csak rányitjuk egymásra a kinyilatkoztatás ablakait. . .” Hogy ihletetten (ahogy Tűz Tamás is sejteti idézett szavaival) a tehetség kegyelmével jól szolgálhassuk a keresztény élmény szelíd forradalmát.

 

 

 

LELKISÉG


Lelóczky Gyula Donát

KARÁCSONYI  ÜZENET

Elhangzott 1998 karácsonyán a magyarországi
ATV televízióállomás karácsonyi műsorában

Krisztusban kedves magyar Testvéreim!

Meleg karácsonyi köszöntéssel üdvözöllek Benneteket innen a távoli Texasból. De karácsony kicsinnyé teszi a világot, közel hoz egymáshoz minden embert, és lélekben most én is ott vagyok Veletek a Duna táján. Engedjétek meg, hogy néhány egyszerű gondolattal elmondjam, mit jelent számomra karácsony. A történetet, amellyel mondandómat bevezetem, jó barátomtól, Kőmíves János atyától hallottam, aki hosszú évtizedekig volt a németországi Augsburg és környéke magyarjainak hűséges lelkipásztora.

A történet a 2. világháború éveibe visz vissza bennünket. Az Ardennekben súlyos harcok dúltak. A frontok között, behavazott erdő közepén állt a kis házikó, melyben egy német asszony lakott kisfiával. Az asszony katona férjéről nem tudott semmit. A téli erdő viszonylagos nyugalmat adott, és bőségesen biztosított tűzifát, de a közelgő harcok zaja egyre hangosabban odahallatszott. Aztán egyszerre csak nyílott az ajtó, három amerikai katona állt a küszöbön. Mindhárman fagyássérültek voltak, egyikük még súlyos sebből is vérzett. Az asszony egy pillanatra ijedten állt előttük, majd intett, hogy üljenek le. Finom háziasszonyi érzékkel tudta, mit kell tennie. Bement a kamrába, hogy szerény tartalékaiból egyszerű, meleg vacsorát készítsen számukra. Tudta, hogy amit tesz, azért a német törvények szerint halálbüntetés jár. Újra kopogtak. Most meg négy német katona nyitott be. Valamennyien megkövülten álltak. Az asszony sikoltva ugrott a két csoport katona közé. „Itt pedig nem lesz lövöldözés!” – mondta erélyes hangon. A katonák csendben a falhoz támasztották fegyvereiket, és leültek. A tűzhely melege, a tűz ropogása, a készülő étel illata lassan feloldotta a fagyos feszültséget. Félig angolul, félig németül beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy a négy német katona közül kettő mindössze 16 éves. Őrmesterük a maga 23 évével a legidősebb. A negyedik orvostanhallgató volt. Amíg a vacsora készült, az asszony bekötözte a sebesült amerikait, és kezelte a többiek fagyott végtagjait is. Aztán összetett kézzel az asztalhoz állt, és elcsukló hangon imádkozta az asztali áldást. A harcedzett katonák lehajtották a fejüket, kicsit azért is, hogy rejtsék könnyeiket. Valamennyien családjukra gondoltak. Odakinn szüntelenül morajlott a háború zaja. Ők idebenn, ebben a kis erdei házban, megkötötték saját különbékéjüket. Öntudatlanul is a Csillag után mentek. 1944 szentestéje volt. Megszületett a Gyermek, a Béke Fejedelme. Reggel a katonák szótlan kézfogással elköszöntek egymástól. A német őrmester, aki ismerte a terepet, felemelte kezét, és némán az egyik irányba mutatott. Az amerikaiak megértették. Tisztelegtek, és elindultak csapattestük felé.

Mi teszi azt, hogy karácsonykor egyszerre jók lesznek az emberek, hogy karácsonykor minden embernek, még a harcban megkeményedett férfiaknak is, megolvad a jég a szívén, és tudnak adni, kedvesek, nagylelkűek lenni, egy kicsit újra gyermekké válni? A kis Jézus születése hozza létre a szíveknek ezt a forradalmát. De miért korlátozzuk ezt a szívforradalmat csak karácsonyra? Jézus nem távozik el körünkből a karácsony elmúltával, velünk marad az egész éven át! Hát akkor miért nem tudunk mi is kedvesek, önzetlenek, figyelmesek, előzékenyek lenni egymáshoz az év minden napján, nemcsak karácsonykor? A környezetünkben élő emberek úgy ki vannak éhezve egy gyengéd, baráti szóra: miért tagadjuk ezt meg tőlük? Hisz oly csekély erőfeszítést jelent egy jó szót szólni: miért nem tesszük meg?

Az igaz, hogy karácsony nemcsak egy nap a szaladó napok sorában, sokkal több annál. Anélkül, hogy bármit is szándékoznánk elvenni a nagyhét és húsvét elsőrangú fontosságából, elmondhatjuk, hogy bizonyos szempontból – a megtestesülés szempontjából – karácsony, a megtestesülés ünnepe, az összes nap középpontja, mintegy tengelye, amely körül az egész év minden napja forog. Karácsonykor, a betlehemi Gyermek születésével az örökkévalóság belép az időbe, az örökélet betör a kicsi, törékeny emberi életbe, és megváltoztatja magának az időnek az értelmét, új értelmet ad minden egyes napunknak. Olvastam, hogy valahol itt Amerikában egy öreg néger néni annyira beleszeretett a karácsonyba, az ünnep szívet melegítő hangulatába, hogy nem akarta engedni, hogy a karácsony valaha is elmúljék. Egész éven át feldíszített, kivilágított karácsonyfa állt az otthonában, körülvette magát karácsonyi üdvözlő lapokkal, és karácsonyi muzsika szólt a szobájában télen-nyáron. Ez a néni megragadott valamit a karácsony egyedülálló fontosságából, de megmaradt a külsőségeknél, a felszínnél. Mindannyiunknak karácsonyt kellene ünnepelnünk egész éven át, de – magunk mögött hagyva a külsőségeket – a lényegre fektetve a hangsúlyt. Vigyük győzelemre a magunk körében minden nap a szívek forradalmát, amit Jézus születése hozott a földre. Mert mi is a karácsony igazi ajándéka? A kérdésre három rövid mondatban adhatnám meg a választ:

• a karácsony Isten gyermekeivé tesz bennünket;
• a karácsony egymás testvéreivé tesz bennünket;
• a karácsony az egész anyagi világot isteni valósággá alakítja át.

1. Először is lássuk, mit jelent az, hogy a karácsony Isten gyermekeivé tesz bennünket. Szent Pál mondja a galatákhoz írt levelében: „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten gyermekei vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: »Abba, Atya!« Tehát nem vagy szolga többé, hanem fiú.” (Gal 4,4–7) Azaz Isten azért küldte el a Fiát, azért született a Fiú asszonytól Betlehemben, hogy mi a fogadott fiúságot, az istengyermekséget elnyerjük. És hogyan történik ez? Úgy, hogy Isten a Fiú Lelkét, a Szentlelket árasztja szívünkbe, és ez a Lélek kiáltja belőlünk, „Abba, Atya!” Az „Abba” szó arám nyelven azt jelenti: „atya”, nem is pontosan „atya” vagy „apa”, hanem inkább „édesapa”, „apuka”, „papa”, úgy, ahogy a családban a gyermek hívja édesapját. Épp azért őrizte meg az újszövetségi Szentírás ezt a szót arámul, mert ez volt Jézus kedves kifejezése, ahogyan Ő tanítása során Istent, a mennyei Atyát nevezte. Ez annyit jelent, hogy mi most éppen úgy hívhatjuk Istent az Atyánknak, ahogy azt Jézus tette! Pál szavainak mintegy visszhangját halljuk Szent János apostol levelében, mint új emberi méltóságunk csodálatos megvalósulását. Így kiált fel János: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk!” (1Jn 3,1)

Isten gyermekei vagyunk mi először már csak azért is, mivel Ő hozott létre bennünket, az Ő teremtményei vagyunk. De van ennél egy sokkal nagyszerűbb istengyermekség is. Amikor az Isten Fia emberré lett, Ő a maga testvérévé tett minden férfit és nőt, aki csak hisz Őbenne. Azért lett emberré, azért lett egy közülünk, azért született Betlehemben, hogy átöleljen bennünket, és felemeljen az Isten szívébe. Ez volt a fő és legfontosabb célja karácsonynak. Ezért volt a betlehemi barlang, ezért volt a pásztorok látogatása, ezért volt az angyalok éneke, ezért volt minden: azért, hogy Isten saját gyermekeivé tegyen bennünket, beleértve minket is, a harmadik évezred küszöbén élő embereket. Isten gyermekké lett, hogy minket, embereket Isten gyermekeivé tegyen. Most úgy vagyunk Isten gyermekei, ahogyan Jézus maga Isten egyszülött Fia! Halhatatlan isteni életet hordozunk magunkban, amit Szent János „örök élet”-nek nevez, mi pedig a teológia nyelvén megszentelő kegyelemnek hívunk. Ez a valóság kell, hogy gyermekivé, örömtelivé, gondtalanná tegyen bennünket, hisz semmi igazán rossz nem történhet velünk, ha Isten szeretett gyermekei vagyunk, hisz az egyetlen igazán rossz a bűn, Isten pedig nem engedi meg, hogy szeretett gyermekei súlyosabb bűnbe essenek. El tudjuk fogadni teljes szívvel ezt a nagy méltóságot, hogy Isten gyermekei vagyunk? Vagy lázadozunk ellene? Talán olyanok vagyunk, mint Heródes, aki meg akarta ölni a betlehemi Gyermeket, mert félt Tőle, mert zavarta őt az ő úgynevezett „felnőtt” dolgaiban? Vagy talán beengedjük Istent a vasárnapjainkba, imáink perceibe, de kizárjuk Őt mindennapjaink nem vallásos tevékenységeiből? Ha beleegyezünk, hogy Isten gyermekei legyünk, csak annyit kell tennünk, hogy megengedjük Istennek, hogy Atyánk legyen minden napunk minden percében. Ha minden napot karácsonnyá akarunk tenni, ahhoz meg kell élnünk minden nap azt a valóságot, hogy Isten gyermekei vagyunk.

2. Ha csakugyan Isten gyermekei vagyunk, akkor abból logikusan következik, hogy egymásnak testvéreivé váltunk. Ez a karácsony második nagy ajándéka. Az, hogy embertársaink testvéreink, az azt is jelenti, hogy minden emberben magát Jézust kell látnunk. De felismerjük-e a betlehemi kis Jézust minden emberben, aki szükségében hozzánk fordul? Az első karácsonyban nem volt semmi csillogás, semmi ragyogás, látszólag nem volt semmi rendkívüli. Egy egyszerű iparosember utazott várandós feleségével a császár parancsára Betlehembe, és az utazás közben elérkezett az idő, hogy a kisbaba megszülessék. De József és Mária nem találtak szállást az egész városkában, ahol meghúzhatták volna magukat, hisz Dávid királynak rengeteg leszármazottja volt szerte az országban, s azok mind Betlehembe sereglettek a nagy népszámlálásra, s ezért kellett a fiatal anyának a városon kívül, egy barlangistállóban megszülnie Gyermekét, ahol csak az állatok párája melegítette őket, és csak egy jászolt találtak, amibe az Újszülöttet belefektessék. Ma talán hajléktalanoknak, utcán élőknek, csavargó vándormunkáscsaládnak néznénk őket. Te felismerted volna ebben az utazó házaspárban a Szentcsaládot? Ahhoz, hogy minden napunk karácsony legyen, meg kell tanulnunk Jézust látni mindenkiben, aki testi vagy lelki szükséggel előttünk áll; meg kell tanulnunk minden embert testvérünknek elfogadni. Visszautasítanád a Szentcsaládot, ha tudnád, kik ők? Nos, most minden szűkölködőről tudjuk: Krisztus az! Visszautasítod Őt? Amikor az Isten Fia magára vette emberségünket, minden emberi szükséget a magáévá tett, azonosította magát minden szükséget szenvedővel. Ezért is nem akart királyi palotában, luxusban születni: meg akarta tapasztalni az emberi sors és az emberi szív minden kínját. Így Isten Fia most is itt van mellettünk minden emberi szükségben. Mondják, hogy az ateista francia filozófus, Jean-Paul Sartre kijelentette egyszer: „A másik ember a pokol.” Amikor a hívő katolikus egzisztencialista filozófus, Gabriel Marcel meghallotta ezt az állítást, tömören így válaszolt: „A másik ember a mennyország.” Mi a másik ember a te számodra, mit látsz, mit találsz bennük, poklot-e vagy mennyországot, ellenséget-e vagy testvért?

3. A karácsony harmadik ajándéka: Jézus születése az egész anyagi világot isteni valósággá alakítja át. Amikor Isten Fia emberré lett és megtestesült a kis Jézus pici emberi testében, akkor ezzel ezt a testet alkotó anyagot is isteni szintre emelte. Úgy is mondhatjuk, hogy a mennyország lejött a földre: hisz csodálatos dolgok történtek: szűz leány szült gyermeket, angyalok énekeltek koszos istálló felett, csillag vezette a napkeleti látogatókat, akik királyi ajándékokat hoztak a jászolban fekvő, rongyokba takart Újszülöttnek. Igen, mivel az ember teste a föld porából lett véve, amikor Isten emberré lett, a föld porával egyesült. Ez az egyesülés viszont az egész anyagi világot szentté, istenivé tette. A nagy francia jezsuita tudós, Teilhard de Chardin kifejezését használva, mióta Isten Fia emberi természetet öltött magára, isteni közegben, isteni környezetben, isteni miliőben élünk. Ez az egykori paradicsomi állapot helyreállításának a kezdete, a messiási kor, az egyetemes béke állapota, amikor a bárány békében együtt él az oroszlánnal. A nagy szentek megtapasztalták ezt az új világot már itt a földön a maguk életében. Szent Jeromos mellett remetebarlangjában békés társként oroszlán pihent, Szent Ferenc madaraknak, Szent Antal halaknak prédikált, Szent Ferenc egy farkassal még alkut is kötött: megegyezett vele, hogy a falu népe rendszeresen fogja táplálni, ha ő nem bántja háziállataikat. Ugyanez a Szent Ferenc Naphimnuszában minden teremtményt testvérének nevez, a Napot bátyjának, a Holdat nővérének, saját testét szamártestvérnek hívja, sőt még a halálban is saját testvérét ismerte fel. Jézus betlehemi születésével egy új kor hajnala pirkadt a világra, az egész anyagi világ szentségi valóság lett, amelyben az anyag révén, az anyagon át Isten jelenik meg az emberek számára, akár a keresztség vizében, akár a bérmálás olajában, vagy az Eucharisztia kenyerében, borában. Úgy tehetjük egész évünket karácsonnyá, ha az anyagot szentnek tekintjük, annak az elemnek, amely felépíti Krisztus testét, eszköznek, melynek révén maga Isten jön közel hozzánk, lép be életünkbe. Karácsonnyá válik minden nap, ha bírvágy és kapzsiság helyett evangéliumi szelídséggel tudunk bánni az anyaggal, harácsolás helyett inkább megpróbálunk belesimulni a természet harmóniájába, tiszteljük törvényeit, nem élünk vissza vele, felfedezzük benne a nagyszerű isteni tervet.

Ez tehát a karácsonyi köszöntésem Számotokra: Őrizzük meg szívünkben ezt a szép ünnepet, tegyük karácsonnyá minden napunkat azáltal, hogy

• felismerjük önmagunkban Isten gyermekét;

• felismerjük a másik emberben a testvért;

• meglátjuk az anyagi világban Isten jelenlétét.

Ha ilyen lélekkel haladunk végig napjainkon, akkor megtapasztaljuk, milyen helyén való, hogy az újszülött Megváltó neve Emmánuel, mert Őbenne csakugyan „Velünk az Isten”. Ámen.

 


„Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya ölén van, Ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1,18) A megtestesült Ige tehát az emberiség minden vallásában jelenlévő vágy beteljesedése: e beteljesedés Isten műve, és fölülmúl minden emberi elképzelést, ez a kegyelem misztériuma.

Krisztusban a vallás többé már nemcsak tapogatózó istenkeresés (vö. ApCsel 17,27), hanem az isteni kinyilatkoztatásra adott hívő válasz. Ezt a választ az az egyetlen Ember teszi lehetővé, aki egyszerre ember és az Atyával egylényegű Ige, akiben Isten minden emberhez beszél, s akiben minden ember képessé vált arra, hogy válaszoljon Istennek. Sőt ebben az Emberben az egész teremtés válaszol Istennek. Jézus Krisztus mindennek új kezdete: minden Őbenne létezik, bontakozik ki és jut vissza a Teremtőhöz, akitől kezdetét vette. Ily módon Krisztus az összes vallás vágyakozásának beteljesedése, s ugyanakkor egyetlen és végső célja.”

(II. János Pál : A harmadik évezred közeledtével, 6)


 

Gyorgyovich Miklós

KETTŐS JUBILEUM

Jézus Krisztus születésének kétezredik jubileuma

Kétezer éve hangzott fel az angyalok szózata: „Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában.” A népnek szóló nagy öröm a világ valamennyi jóakaratú emberéhez szól. Nagy öröm tudni, hogy Isten a szeretet. Az Ő szakadatlan önfeledt odaadása hozta el nekünk az Emmánuelt. Az Atya örök akaratából jön el a világba, hogy amikor eljön az idők teljessége, újrateremtse, visszaállítsa az ember eredeti méltóságát, az istengyermekség, a fogadott gyermekség állapotát. Ehhez a feladathoz nő fel Ábrahám számtalan utódja, ehhez nő fel a Dávid-ház megszámolhatatlan ivadéka. Ebből a körből származik a Szűz, aki igent mond Isten hírnökének, s vállalja, hogy világra hozza a Megváltót.

Amit mi fogalmakba öntünk, az Máriából élményként sugárzik. Lényét egyre inkább átjárja annak a felismerése, hogy a Messiás született meg, s hogy „nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözülnünk lehetne”. Isten boldogsága az övé, és a miénk is lehet, ha felismerjük Krisztus születésének végtelen jelentőségét.

Krisztus születésének jubileumán az a dolgunk, hogy átadjuk magunkat az Isten szeretetének, s e boldogító felismerésben maradva imádjuk Őt különleges jóságáért, végtelen ajándékáért az elkövetkezendő év során. A karácsony jelentőségét éppen azzal  nyomatékosítja az egyház, hogy egy teljes éven keresztül tart a misztérium megünneplése. A mi Urunk, Jézus Krisztus megtestesülésének okait, megtörténtét, s az egész teremtett világ jövőjét egyszer s mindenkorra meghatározó aktusát próbáljuk megélni, s próbálunk meg hatására megváltozni (megtérni az Atyához), mert Krisztus megtestesülése, kínszenvedése, halála és feltámadása mentett meg, váltott meg mindnyájunkat. Ezt az ünnepet egységben éljük meg az egész anyaszentegyházzal, s szívünkben az egység vágyával mindazon vallásokkal, melyek ugyanezt a Messiást vallják. A Megváltó megtestesülésének ünneplése során lényünk átformálódik. A régi ember új emberré válik. A megtestesülés és születés titkán ugyanúgy el-elgondolkozunk, mint Mária a pásztorok szavain.

Kétezer éve azon a szikrázó éjszakán jött el az idők teljessége. A jubileumi év során a Lélektől megújulva álljuk körül a jászolt, melyet beragyog az Úr dicsősége, s tör fel belőlünk is az angyalok éneke: Dicsőség a magasságban Istennek! A megváltás valóságát megélve és ünnepelve egyre inkább megtapasztalhatjuk a „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” állapotszerű békéjét.

Szent István király megkoronázásának millenniuma
A kegyelem ideje a magyarság számára

 „Az isteni kegyelem bennünket
mérhetetlen irgalmában
. . . elárasztott.”
                (Szent István intelmei, II.)

Izajás azt írja: „A nemzetek olyanok, mint a vízcsepp a vödrön, és mint porszem a mérlegserpenyőn, annyit érnek” (Iz 40,15/a) az Isten hatalmas voltához való hasonlítás szempontjából.  Létük mégis Isten akarta valóság. Jézus maga is megsiratja Jeruzsálemet, gyászos jövőjét előre látva: „Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert jönnek napok, amikor azt mondjátok: »Boldogok a meddők.«” (Lk 23,28, 29)

Az időről a második Péter-levélben ez áll: „Egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap.” (2Pt 3,8b) Mégis nagy jelentősége van az időnek, különösen is a jubileumi esztendőknek, hiszen a jubileum is az Úrtól van. A prédikátor könyvében olvashatunk arról, hogy mindennek megvan az órája és megvan a maga ideje az ég alatt. (Vö. Préd 3,1–9) Ilyen dimenziókban kell mozognunk, gondolkoznunk, ha nemzetünk Istenhez fűződő viszonyát szemléljük, értékeljük. P. Nemeshegyi SJ többször megfogalmazta, hogy tapasztalata szerint a különféle népek között végzett missziós tevékenység – legalábbis látszólag – igen különféle eredményességű. Amikor egy-egy nemzet életében „eljön a kegyelem ideje”, tömeges megnyílás figyelhető meg az Isten felé. Gondoljunk csak arra, hogy a megtérések száma Dél-Koreában hányszorosa a japánokéhoz képest.

Beszélhetünk-e kegyelem idejéről Magyarország vonatkozásában? Mikor következett el? Ha figyelemmel kísérjük nemzetünk történelmét a népvándorlás befejezésétől, azt állapíthatjuk meg, hogy már jóval Szent István kora előtt megérintette a kereszténység a magyarokat. Pannónia szlovén lakói, a nyugati portyázások hatása, a görög és bajor térítőpapok előkészítették a magyarságot a keresztény hitre. A kegyelem ideje mégis Szent István királysága alatt jön el, mégpedig sokszerű módon történik az „isteni beavatkozás”.

A szent király környezete által: Hiszen a korán megtelepedett bencés szerzetesek a clunyi reform megvalósítói. A bencések alapos műveltségre tesznek szert, s naponta négy-öt óra hosszat dicsérik Istent zsolozsmázásukkal. Az ora et labora jelmondat értelmében az ima kap elsődlegességet, és válik legfőbb tevékenységükké; és Isten meghallgatja imáikat.

Még Géza fejedelem idejében és az ő kérésére jön az uralkodói udvarba (Szent) Adalbert, aki egyik kulcsalakja a kegyelem idejének. Adalbert cseh hercegi családból származik, nemzetiségük megismertetésével gazdagítja a fölcseperedő István herceget. A szigorú clunyi reformok szellemét hozza Rómából, ahol jó viszonyban van II. Szilveszter pápával. Minden bizonnyal része volt abban, hogy Szent István a bajor Gizellát vegye feleségül, annál is inkább, mivel Bajor Gizellának másod-unokatestvére. Bencés a velencei származású Szent Gellért is, aki olasz földről érkezik, s annak szellemét hozza a magyar földre. A király kérésére fiát (Szent) Imrét neveli. Gellért jó színvonalon ismeri és tanítja a görög filozófiát. Tudós főpap, akinek egy tanulmánya – a három ifjúról szóló sokkötetes tanulmánya – máig fennmaradt.

Szent királyunk az első francia pápától kér és kap koronát. Gerbert, a későbbi II. Szilveszter neveli azt a III. Ottó császárt, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a pápai trónra jusson. Pápaként az univerzalizmust hirdeti, a krisztusi világuralomhoz vezető utat egyengeti. II. Szilveszter Adalberttől hallott István kegyességéről. Szívesen küld hát koronát Szent Istvánnak, aki maga is híve lesz az univerzalizmusnak. A pápa a koronaküldéssel Istvánnak és utódainak isteni elhivatáson alapuló méltóságát és az Isten kegyelméből uralkodó keresztény király szuverén felségjogait, valamint apostoli térítőmisszióját ismerte el.       

Gizella, Szent István felsége, Szent Adalbert püspök rokona, II. (Civakodó) Henrik bajor hercegnek – a magyarok egyik patrónusának, a magyarok szövetségesének – lánya. Gizella eredetileg szerzetes kívánt lenni, majd mégis feleségül ment Szent Istvánhoz. Politikailag is nagyon fontos ez a bajor–magyar szövetség, hiszen Gizella testvére, II. Szent Henrik német-római császár szintén szövetségese lesz Szent Istvánnak. A bajor hatás baráti és keresztény. Gizella révén éri és erősíti a magyarokat.

Ki volt Szent István? István (megkeresztelkedése előtt Vajk) jellemében, tudásában, tetteiben bizonyítja uralkodásra való rátermettségét. Erről árulkodnak ránk maradt írásai: Intelmei Szent Imre herceghez (1. sz. törvénye), illetve második törvénye. Bölcs uralkodó, aki gondoskodik országa jelenéről, de – és ez igen fontos – jövőjéről is.  Uralkodása megpecsételte a magyar pogányság sorsát. A krisztusi hit, a keresztény gondolat, a latin nyelvű Róma és Cluny forrásaiból táplálkozó nyugati szerzeteskultúra honosodott meg országlása alatt. Szent István egyházszervezési sikerét törvényei garantálják. Az egyházi és közigazgatási törvényei olasz, illetve bajor hatást mutatnak. Intelmeiben fontossági rendbe állítja a fia által követendő elveket. Első a hit, majd azok, akik a hitet táplálják, utóbb következnek az előkelőségek, bölcsek, az ima, az erények. Gondoskodik arról, hogy ne legyen egynyelvű az ország. Intelmeiben ugyanazt hangoztatja, amit a XX. század derekán az ENSZ emberi jogokról szóló nyilatkozata: „Minden ember azonos állapotban születik.” (Szent István intelmei, IV) Szent István  tizenkét egyházmegye létesítését határozta el, ezekből tizet megszervez. Uralkodása alatt több mint tíz új monostor épül. Zarándokokat fogad nyugatról. A szentföldi zarándokok részére Bizáncban templomot és szállót, Jeruzsálemben és Rómában kolostorszállót, a püspöki és káptalani városokban kőtemplomokat építtet. Gizella és udvarhölgyei látják el ezeket miseruhával s egyéb egyházi felszereléssel. Minden tíz falu köteles templomot építeni. A káptalani és kolostori iskolák az Európa-szerte szokásos tanterv szerint oktatnak.

Kiépíti a közigazgatást, s az ország határainak védelmére frank–német mintára határispánságokat hoz létre.

Történészek megállapítása szerint Szent István a szomszédos fejedelmekkel ellentétben nem folytatott hadjáratot a környező népek megsemmisítésére. Míg a korabeli lengyel és cseh fejedelmek a rájuk támadó feleket a végsőkig üldözték, Szent István bölcs mértékletességgel az országot ért agresszió megfékezését csak az ország határáig tartotta szükségesnek. Tény az, hogy a Kárpát-medence korábban itt élő nemzetei közül egy sem tudta huzamos ideig állammá szervezni önmagát. Szent István vezetésével ez a magyaroknak sikerült, mint ezt az elmúlt ezer esztendő tanúsítja.

Szent István legszentebb gesztusával – a hagyomány szerint – magát és országát Isten örökké szűz anyjának, Máriának oltalmába ajánlotta (kinek mennybevétele ünnepét Királynő napjának, a Magyarok Nagyasszonya napjának mondják máig a magyarok).

Szent István tehát jó érzékkel korszerű kereszténységet, a clunyi szellemet hordozó kereszténységet és keresztény műveltséget emelt be országába, igényelte a szerzetesek megtelepedését, kérte segítségüket. Megteremtette az egyház intézményeit, és gondoskodott fenntartásukról is. Maga gyermekkorától fogva istenhívő életet élt; egész életműve ezt bizonyítja. Az országnak az Istenanya oltalmába ajánlása hatásában messze túlnőtt saját korán.

Szent Istvánt a kor szokása szerint a nép kezdeményezésére, de még a XI. században avatták szentté.  

Joggal mondható, hogy imái meghallgatásra találtak Istennél, „aki kiválasztotta őt, és arra rendelte, hogy maradandó gyümölcsöt hozzon.” Szent István érdeme, hogy felismerte az Úr hangját, és engedelmeskedett is neki. Így vált a Teremtő eszközévé és nemzete javára. Ezért gondolhatjuk méltán azt, hogy uralkodása alatt eljött a kegyelem ideje hazánk számára, s hogy elindult a magyarság a kereszténység útján a keresztény erkölcsi alapok deklarálásával, intézményi rendszerének megteremtésével.

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben . . .”

Mérvadó történészek véleménye szerint a magyarság a kereszténység nélkül valószínűleg ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi korábban itt élt nép. Ám történelme során nem fogtak ki rajta a birodalmak: sem a mongol, sem az oszmán, sem az osztrák, sem a szovjet. Annál meglepőbb, hogy mindezek szertehullásának tanúivá váltunk. Ami pedig a vallást illeti, minden időben ellenállt az idegen ideológiáknak. A magyarság nagyon sokáig megőrizte  keresztény értékrendjét. Nem fogott rajta az iszlámosítási törekvés sem, noha százötven évig tartott a török megszállás.

De utolért bennünket néhány alapvető átok. Az egyik a népességfogyás. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, ennek legalapvetőbb oka az a huzamos mérgezés, mely tehetségtelen, alávaló nemzetnek állította be nemzetünket. Ha valaki nem járhat-kelhet emelt fővel saját hazájában, valami ilyesmi éri utol. Még ugyanennek a problémának a hátterében áll a lakáshoz jutás teljes megoldatlansága is. Mikor Bush elnök hazánkba látogatott, rövid beszédben fejtette ki, mennyire irigyel bennünket, hogy immár szabad ország építése lehet osztályrészünk. (A lengyeleknek is ezt mondta.) Ám az országos apátia mindmáig fékezi a jó magyarok lelkesedését.

Még két olyan erkölcsi lepusztulásról kell említést tennem, amely az elmúlt évtizedek óta folyamatosan jelen van. Ezek: a tulajdontisztelet elemi hiánya és a hazugság. Aki pillanatnyi önérdekének rendeli alá a tulajdonlás kérdését, azzal nem lehet országot építeni. Ugyanígy, aki pillanatnyi önérdekének veti alá az igazságot, azzal nem lehet eredményesen párbeszédet folytatni, mert nincs meg – relativizálódik – az a „platform”, amely értelmessé tehetné a kommunikációt. (A két utóbbi magatartás tulajdonképpen egyfajta cinizmus.) Eme erkölcsét veszteni látszó társadalomra zúdul a fogyasztáscentrikus valóság, mely maga a gyakorlati ateizmus. Az a baj, hogy a dolgokhoz való kötődés megelőzi a személyekhez kötődést fontossági sorrendben. Ez a legnagyobb aránytévesztés, ami érhet egy társadalmat. Akkor kerül talpára az ember, amikor rádöbben arra, hogy az élet értéke, társaié is, mérhetetlenül meghaladja az általa bálványozott anyagi szükségleteket. Ebből kell kinőnünk, hogy a szeretet civilizációja valósuljon meg Szent István országában.

Prohászka Ottokár, a huszadik század eleji szent életű püspök azt jósolja, hogy bár „Szent István rendi alkotmánya ellen sokan harcoltak, . . . az idők kerekét, a fejlődés menetét megakasztani nem lehet, az ezredik évben éppoly kevéssé, mint . . . – biztos indukció alapján állíthatjuk – 2000-ben sem.” Adja Isten, hogy igaza legyen, adja, hogy a magyarság számára újra eljöjjön a kegyelem ideje, Istenbe vetett hitéhez visszatérjen, hitében megújuljon, és emelt fővel, bizakodással tekintve a jövőbe fogjon a III. évezredben saját országának újra felépítéséhez.


„Krisztus, az Atyával egylényegű Fiú az, aki kinyilatkoztatja Isten tervét az egész teremtésre, s különösen az emberre vonatkozóan. Miként a II. vatikáni zsinat meggyőzően mondja: Ő »tárja föl teljesen az embernek magát az embert, s ismerteti meg vele nagyszerű hivatását«. E hivatást az Atya és az Ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásával mutatja meg. »A láthatatlan Isten képmása«, Krisztus tökéletes ember, aki visszaállította Ádám gyermekeiben a bűn által elcsúfított hasonlóságunkat Istenhez. Az Ige isteni személye által magára vett és minden bűntől mentes emberi természetében az összes ember közös emberi természete a legmagasabb emberi méltóságra emelte tett: »Isten Fia a Megtestesüléssel bizonyos módon minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, és emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, mindenben hasonló hozzánk, a bűnt kivéve.«”

(II. János Pál: A harmadik évezred közeledtével, 4)

 

 


FIGYELŐ


A  II.  EURÓPA-SZINÓDUS

1999. október 1–23.

Az egyes földrészekkel foglalkozó különleges szinódusok sorában ez volt az utolsó; valamennyinek a célja a 2000. év nagy jubileumának előkészítése, az evangelizálás fellendítése volt. Európa számára 1991-ben már rendeztek egy különleges szinódust. De nyolc év alatt jelentősen megváltozott Európa szellemi, egyházi helyzete, ezért II. János Pál szükségesnek tartotta újabb szinódus összehívását. 1997 júniusában mondotta gnieznói homíliájában: „A (berlini) fal leomlása után, e látható fal után nemde felfedeztünk egy másik, láthatatlan falat, amely megosztja földrészünket – az emberi szíveket megosztó falat? Ezt a falat félelem és agresszivitás, az emberek különböző eredetével, különböző bőrszínével, különböző vallási hitével szembeni meg nem értés alkotja; ezt a falat a politikai és gazdasági üldözés, az emberi élet értékei, minden ember méltósága iránti érzék eltompulása emeli. Az utóbbi időkben kétségtelen sikereket értünk el gazdasági, politikai és szociális téren; ennek ellenére nem kendőzhetjük el e fal létezését. Árnyéka kiterjed egész Európára. Az európai földrész igazi egységének megvalósulása még távoli cél.” (Hasonló gondolatokat ismételt a pápa a szinódust megnyitó homíliájában.)

A szinódus munkadokumentuma idézte ezt a gnieznói beszédet, amikor felvázolta a földrész helyzetét. 1991-ben – a kommunizmus bukása után – azt gondoltuk, hogy Európa végre megtalálta egységét. Az akkori szinódus arra reflektált, hogy most már hogyan éljünk – főleg keleten – a visszanyert szabadsággal. Témája ez volt: „Hogy Krisztus tanúi legyünk, aki megszabadított bennünket.” Az egyház feladatát világosan láttuk: hirdetni az európaiaknak az Evangélium szabadító üzenetét, kibontakoztatni az új evangelizálást. Most viszont látjuk, hogy az egység fenyegetett: a pápa előbb idézett szavai erre utaltak. Kulturális, szociális és politikai téren olyan változások következtek be, amelyek kihívásokat jelentenek. Keleten a kommunizmus bukása után nem valósult meg (automatikusan) a szabadság helyes gyakorlása és a demokrácia. A pártoskodások megosztották a katolikus világot is. Európa egységesülése folyamatban van, de nagy a szakadék az Unió tagországai és azok között, amelyek még nem integrálódhattak. A Kelet-Európából és más földrészekről bevándorlók tömege szintén súlyos problémát jelent (bűnözés), miként a globalizáció világjelensége is, amely Európa népeit is érinti. A második Európa-szinódus tehát, megvizsgálva az aggodalomra és reménységre sarkaló tényeket, főleg a reménységre akarta hangolni az európai hívőket. Ezért is választotta mottóul: „Az egyházban élő Jézus Krisztus a remény forrása Európa számára.” A teológiai reménységet kell hirdetni, erről kell tanúságot tenni az egyre jobban elvilágiasodott, elpogányosodott Európában. Főleg Nyugaton ma már első evangelizálásra van szükség, minthogy Európa egyre inkább missziós területté válik. Keleten ugyan megbukott a kommunizmus és vele az ateista ideológia, de tovább terjed a gyakorlati materializmus, a fogyasztói szemlélet; a keleti országokba is behatol a vadkapitalizmus és a maffia; terjed az erkölcsi relativizmus, hódítanak a szekták. Sajnos, az egyház még nem tudja kellőképpen felhasználni a tömegkommunikáció modern eszközeit.

Csak néhány szempontot ragadtunk ki a munkadokumentum első – helyzetet kiértékelő – részéből. A második rész megvilágítja a központi eszmét: Jézus Krisztus egyházában él, a feltámadt Krisztusba vetett hit reménységünk forrása. Jézus az egyetlen Üdvözítő. A harmadik  rész néhány olyan gondolatot/feladatot sugall, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyház visszaadja a reménységet Európának. Az egyház hármas küldetését három görög szóval jelzi: martüria (vértanúság, tanúságtétel), leiturgia (liturgia, ünneplés) – diakonia (szolgálat). A hangsúly a tanúságtételen és a szeretetszolgálaton van. E tanúságtétel legyen közös más keresztényekkel, az ökumenizmus szellemében.

Ismeretes, hogy a kellő konzultáció után elkészített munkadokumentum volt a szinódusi megbeszélések alapszövege. A hozzászólások és viták után ennek alapján készítették el a pápának szóló ajánlásokat, aki majd apostoli buzdítás formájában összegezi a szinódus gyümölcseit.

A szinódusi atyák addig is üzenetet intéztek az egyház tagjaihoz és Európa minden polgárához: „Örömmel tanúskodunk a reménység Evangéliumáról Európában.” Itt éppen csak felsoroljuk az egyes pontok címét: A reménység lehetséges – Hiszünk Jézus Krisztusban, az ember és a történelem egyetlen és igazi reménységében – Hálát adunk Istennek az egyházban jelen levő reménységjelekért – Hagyjuk magunkat megtéríteni az Úr által, és válaszoljunk hivatásunkra! – Arra hivattunk, arra kaptunk küldetést, hogy hirdessük, ünnepeljük és szolgáljuk a »Reménység Evangéliumát« – Ismerjük fel a mai Európában jelen levő reménységjeleket – Imádkozzunk együtt Európáért és a világért.

Mivel a magyar katolikus sajtó (a Vatikáni Rádió és a Magyar Kurir alapján) beszámolt a szinódus lefolyásáról, a következőkben csak a pápa megnyitó beszédének egy részletét, Martini bíboros felszólalásának teljes szövegét és annak visszhangjait, két másik felszólalást, végül pedig P. Vértesaljai Lászlónak, a VR magyar tagozata vezetőjének kiértékelését közöljük.

(R)


RÉSZLET  A  PÁPA  SZINÓDUST  MEGNYITÓ  
HOMÍLIÁJÁBÓL  (2.  PONT)
(1999. október 1. – Szent Péter-bazilika)

Ezzel a szinódusi összejövetellel, amely ma kezdődik, az Úr eredményesen a reménységre szólítja fel a keresztény népet, amely az Atlanti-óceán és az Ural közötti térségen zarándokol. E felszólítás különleges kifejezést kap ma a Próféta szavaiban: „Örvendj . . . ujjongj . . . vigadj!” (Szof 3,14) A szövetség Istene ismeri gyermekei szívét; ismeri a sok-sok megpróbáltatást, amelyeket az európai nemzeteknek el kellett viselniük e gyötrelmes és nehéz század során, amely immáron végéhez közeledik.

Őt, Emmanuelt, a Velünk-lakó-Istent keresztre feszítették a lágerekben és a GULAG-szigetcsoporton, megismerte a szenvedést a bombázások alatt, a lövészárkokban, szenvedett mindenütt, ahol bármelyik emberi lényt megalázták, elnyomták, megsértették elidegeníthetetlen méltóságában. Krisztus szenvedett ama háborúk és konfliktusok sok-sok ártatlan áldozatában, amelyek vérrel áztatták Európa vidékeit. Ismeri azoknak a nemzedékeknek súlyos kísértéseit, amelyek hamarosan átlépik a harmadik évezred küszöbét: az ideológiai korlátok lehullása és az 1989-es békés forradalmak miatt érzett lelkesedés, sajnos, hamar lelohadt a politikai és gazdasági önzések miatt, és sok európai ember ajkára tolultak az Emmauszba tartó tanítványok kiábrándult szavai: „Mi pedig reméltük. . .” (Lk 24,21)

Ebben a szociális és kulturális helyzetben az egyház kötelességének érzi, hogy az Istentől rábízott reménységüzenetet erőteljesen megújítsa. A szinódusi összejövetel révén megismétli Európának: „Az Úr, a te Istened közötted van, erős ő, és megszabadít.” (Szof 3,17) Felszólítása nem utópisztikus ideológián alapul, olyanokon, amelyek az elmúlt két évszázad során lábbal taposták az ember jogait, különösen is a gyengébbekét. Ellenkezőleg, alapja a Krisztus által hirdetett elmúlhatatlan üdvösségüzenet: Isten országa közöttetek (bennetek) van, térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumnak! (Vö. Mk 1,15) Azzal a tekintéllyel, amely Urától származik, az Egyház megismétli a mai Európának: a harmadik évezred Európája, „ne lankadjon el kezed!” (Szof 3,16); ne engedj a reménytelenségnek, ne hagyatkozz olyan gondolkodás- és életmódokra, amelyeknek nincs jövőjük, mivel nem támaszkodnak Isten Szava szilárd bizonyosságára!

A harmadik évezred Európája, az Egyház neked és minden gyermekednek Krisztust ajánlja, aki az üdvösség Közvetítője tegnap, ma és mindörökre (vö. Zsid 13,8), Krisztust ajánlja, aki az ember és a történelem igazi reménysége. Nem csupán, nem annyira szavakkal ajánlja, hanem különösképpen az életszentség beszédes tanúságtételével. A szentek ugyanis, az evangéliumi boldogságok által áthatott létükkel, az egyház küldetésének leghatékonyabb és leghitelreméltóbb előfutárait alkotják.

Ezután a pápa bejelentette, hogy Európa társvédőszentjeivé nyilvánítja Edith Stein kármelitát, Svédországi Brigittát és Sziénai Katalint.


MARTINI  BÍBOROS  AZ  EURÓPA-SZINÓDUSON

Carlo Maria Martini bíboros, Milánó érseke október 7-én délután felszólalt a szinóduson. Teljes (nem hivatalos) olasz szövegének magyar fordítását Rómából kaptuk, és összevetettük egy francia fordítással.

    Élénk érdeklődéssel hallgattam az eddig elhangzott hozzászólásokat, és próbáltam megérteni, milyen módon válaszolnak a kérdésre: az Egyházban élő Jézus Krisztus hogyan válik Európa számára a reménység forrásává?

    Mielőtt kifejteném véleményemet, szeretnék szólni valakiről, akire közülünk sokan emlékeznek, hogy jelen volt ebben az aulában, és akit az Úr június 17-én szólított magához: Basil Hume bíborosra, westminsteri érsekre gondolok. Több szinódusi hozzászólása kezdődött ezekkel a szavakkal: ,,I had a dream, volt egy álmom.”

    Ezekben a napokban, a felszólalásokat hallgatva, nekem is volt egy, sőt több álmom. Ezek közül háromra emlékszem.

    1. Mindenekelőtt arra az álomra, hogy az európai férfiak és nők egyre jobban megismerik a Szentírást, olvassák és imádkozzák egyedül, csoportokban és közösségekben, és ezáltal ismét megtapasztalják szívükben azt a lángoló tüzet, amelyről az emmauszi úton haladó tanítványok számoltak be. (Instrumentum laboris 27.) Ezzel kapcsolatban utalok arra, amit már Egger bolzano-bressanonei püspök mondott. Tapasztalatom szerint is az olvasott és imádkozott Biblia, főleg a fiatalok részéről, az európai földrész jövőjének könyve.

    2. A második álmom az, hogy területeinken a plébánia továbbra is jelenvalóvá teszi prófétai, papi és diakónusi szolgálatával a Feltámadt Krisztust, megvalósítja azt a jelenlétet, amelyet az emmauszi tanítványok megtapasztalhattak a kenyértörésben. (IL 34, 47.) Ezen a szinóduson már sok szó esett az egyházi mozgalmak azon szerepéről, amelyet Európa lelki megújulása érdekében betöltenek. Arra is szükség van azonban, hogy a mozgalmak és az új közösségek tagjai életerősen beleilleszkedjenek a plébániai és egyházmegyei pasztoráció közösségébe, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegyék az Úrtól kapott sajátos ajándékokat, és azokat Isten egész népének értékítélete elé bocsássák. (IL 47.) Ahol ez nem történik meg, ott az Egyház egész élete szenved tőle, mind a plébániai közösség, mind maguk a mozgalmak. Ahol azonban megvalósul a szeretetközösség és a közös felelősség hatékony tapasztalata, ott az Egyház könnyebben felkínálhatja magát mint a remény jele és mint alternatív, hiteles kínálat a társadalmi és etikai széthullással szemben, amelyről itt közülünk olyan sokan panaszkodnak.

    3. A harmadik álom a következő: az emmauszi tanítványok örvendező visszatérése Jeruzsálembe, hogy találkozzanak az apostolokkal, legyen ösztönzés arra, hogy időnként ismételjék meg, a most kezdődő évszázadban, a püspökök közötti egyetemes eszmecsere tapasztalatát, amely lehetővé teszi, hogy megoldjanak egyet-egyet az egyházfegyelmi és tanbeli „bogok” közül, amelyekre talán csak keveset emlékeztettek ezekben a napokban, de amelyek időszakosan lényeges kérdésként felbukkannak az európai (és nemcsak európai) egyházak zarándokútján. Gondolok általában a II. vatikáni zsinat közösségi egyháztanának elmélyítésére és továbbfejlesztésére. Gondolok a felszentelt szolgák egyes helyeken már drámaivá vált hiányára, és azokra a növekvő nehézségekre, amelyeket a püspöknek jelent az, hogy biztosítsa a területén élő hívek lelki gondozását az evangélium és az Eucharisztia elegendő számú szolgáival. (IL 14.) Gondolok bizonyos témákra, amelyek a nőknek a társadalomban és az Egyházban elfoglalt helyét illetik (IL 48), a világi hívek részvételét egyes szolgálati felelősségekben (IL 49), a szexualitást, a házassági fegyelmet, a bűnbánati gyakorlatot, az Ortodoxia testvéregyházaival való kapcsolatokat, és általánosságban annak szükségét, hogy felélesszük az ökumenikus reménységet (IL 60–61); gondolok a demokrácia és az értékek, valamint a polgári és erkölcsi törvények közötti kapcsolatokra.

Ezek közül a témák közül már több felmerült az előző, mind általános, mind különleges szinódusokon, és fontos, hogy megfelelő helyeket és eszközöket találjunk figyelmes vizsgálatukra. Ehhez természetesen nem alkalmas eszköz sem a szociológiai felmérések készítése, sem pedig az aláírások gyűjtése, sem a nyomást gyakorló csoportok. De talán még egy szinódus sem lenne elégséges. E „bogok” közül egyesek valószínűleg egyetemesebb és tekintélyesebb kollegiális eszközt igényelnének, ahol szabadon, a püspöki kollegialitás teljes gyakorlása mellett lehet velük szembenézni, hallgatva a Lélekre, és szem előtt tartva az Egyház és az egész emberiség közjavát.

    Úgy érezzük, fel kell tennünk a kérdést, vajon negyven évvel a II. vatikáni zsinat meghirdetése után nem érlelődik-e lassanként, az elkövetkező évtizedre, annak a tudata, hogy hasznos és csaknem szükséges lenne egy kollegiális és tekintélyes eszmecsere valamennyi püspök között az elmúlt negyven év során felmerült problémákat illetően. Továbbá még azt is érezzük, milyen szép és hasznos lenne a ma és a holnap püspökeinek – egy, a nyelvében egyre inkább sokféle egyházban – megismételni a szeretetközösség, a kollegialitás és a Szentlélek megtapasztalását, amelyben elődeiknek részük volt a II. vatikáni zsinaton, és amely ma már csak kevés tanú számára jelent élő emléket.

    Imádkozzunk az Úrhoz, Mária közbenjárásában bízva, aki együtt volt az apostolokkal a Cenákulumban, hogy világítson meg bennünket, hogy megértsük, valóra válhatnak-e – mikor és hogyan – álmaink.

    A felszólalás és témái azonnal a világsajtó érdeklődésének középpontjába kerültek. Sok cím és ismertetés főleg azt emelte ki, hogy a bíboros érsek a III. vatikáni zsinat mihamarabbi egybehívását szorgalmazza: szükség lenne ilyen egyetemesen kollegiális tanácskozás élményére, illetékességére, határozataira, lendítőerejére; a püspöki szinódus magában erre nem elég. Egy-egy beszámoló óvatosabb volt: a felszólalás úgy is érthető, de nem feltétlenül úgy értendő, hogy egyetemes zsinatról szól.

    Ugyanakkor, amikor meglepetést és egyetértést váltott ki, a bíboros álma fagyos fogadtatásba, elhallgatásba és ellenállásba is ütközött. Lublin érseke pl. Rómában úgy nyilatkozott, hogy a hitválság leküzdésében új egyházvezetési struktúrák teremtése nem sokat segít, új vezetői grémiumoktól problémák megoldását várni inkább a mágia, mint a teológia körébe tartozik.

    Egy héttel a felszólalás után Martini bíboros szóvivője pontosított: a bíboros arról beszélt, hogy korunk életbevágó problémáinak egyházi megvitatásában valamennyi püspökre felelősség hárul; a formáról és a módozatokról konkrétan nem beszélt, nem III. vatikáni egyetemes zsinat megtartását javasolta.

Még a szinódus idején Martini bíboros beszélgetést folytatott az angol katolikus hetilap, a The Tablet két munkatársával. Néhány olyan szakaszt veszünk át nyilatkozataiból, amely a szinódusi felszólalás három pontját érdemlegesen kiegészíti.

1. A Biblia az a könyv, amelyből kereszténynek születtünk. Irodalmi szempontból csodaszép mű. Megszólítja a modern tudatot, mivel történetekben, elbeszélésekben szól. Éppen ezért minden sajátossága megvan, hogy a mai emberekhez szóljon. – Rendesen előnyben részesítem azt, hogy a Bibliából induljunk ki; de azt is elismerem, hogy szükség van katekizmusra, mivel maga az újszövetség is nemegyszer megkísérel szerves szintézist adni üzenetéről. Ezt az összefoglaló erőfeszítést a századok során lassacskán katekizmusba sűrítették. Én azonban nem bíznám rá magam arra a formulára, hogy a katekizmus az új evangelizálás eszköze. Ez az eszköz a Biblia. – [A modern pluralista társadalmak] nagyon kétértelműek. Kétségtelenül sok értéket mutatnak fel: a személy tiszteletét, türelmességet, a szabadság iránti érzéket. Viszont nehézségük van a hűség, a házassági elköteleződésben való kitartás megvalósításával, és gyakran zavarban vannak a nagy abszolút értékekkel. A dolognak tehát két oldala van. De nem tartozik rám, hogy a társadalmat a maga egészében megítéljem; emberekkel kell találkoznunk szemtől szembe, hogy közös alapot találjunk, amelyre reflektálhatunk. – Püspökként találkozásokat szervezek nem hívőkkel, és hagyom őket beszélni keresésükről. Olyan emberek, akik nem járnak templomba, vagy elhagyták a vallásgyakorlást, osztoznak ebben a véleménykeresésben. Értelmet akarnak adni életüknek, és felfedezni azoknak az erkölcsi értékeknek a megalapozását, amelyekben valamiképpen hisznek. Keresztényekként nem elvontan kellene velük találkoznunk (nem a „társadalommal”, ahogy azt a szociológusok leírják), hanem mint személyekkel, akik abban a társadalomban benne élnek, sok vágyukkal, reményükkel és elvárásukkal, mint ahogy szkepticizmusukkal is. Ilyen értelemben kell közös alapot találnunk.

2. A bíboros második álma arra vonatkozik, hogy a plébánia hiteles alternatíva legyen a mai széttöredezett társadalom számára. Az egyháznak ebbe a fő áramába kell beépülniük az új katolikus mozgalmaknak és közösségeknek. Martini bíborosnak mindig fenntartásai voltak bizonyos mozgalmakkal kapcsolatban; ilyenek pl. a Comunione e liberazione (amely Milánóban született!) meg a neokatekumenátus.

Paradox módon a mozgalmak mint olyanok arra valók, hogy eltűnjenek. Azokat az értékeket, amelyeket képviselnek, be kell vinniük az egyházi élet közepébe; ezzel feladatukat bizonyos értelemben teljesítették. Olyasmi ez, mint az 50 évvel ezelőtti liturgikus meg biblikus mozgalom: manapság azért nem életerősek, mert az Egyház magába szívta értékeiket, ezek mindenki közkincse lettek. – A mozgalmak olyan eszmék és tapasztalatok kovászát jelentik, amelyeknek nincs pontos, kiforrott alakjuk. Egy bizonyos ponton ez kétfelé válik: az egyik rész beépül az Egyházba, a másik rész pedig társulattá alakul, szerzetesrenddé, amely kánoni valóságként folytatódik az Egyházban; az Egyháznak jól meghatározva kell lennie, hogy ne legyen zűrzavar. – Jelenleg átmeneti időszakot élünk meg, és ez inkább nehéz pillanat.

A neokatekumenátus, amely követőit az „út” megtételére vezeti, igazi kincs; talán az út fokozatai kissé túlságosan merevek: a gyakorlás hosszú éveken keresztül tart. Azt mondom a neokatekumenátusnak: az afrikai missziókat kellene másolnotok; ott a katekumenátus két-három éves, utána a katekumeneket a plébániai közösségbe küldik. – Sajátos vitás kérdés a húsvéti vigília: nevezetesen ha a plébánia papja egyben a mozgalom tagja is, kétszer ünnepli meg, egyszer az egész plébániával, egyszer pedig a neokatekumenális közösséggel. Készséggel elfogadnám, hogy a neokatekumenális csoport két-három évig saját vigíliáját ünnepelje; a plébánia tanulhat tőlük, elevenebbé teheti a vigíliát. Utána a neokatekumenátusnak csatlakoznia kellene a plébániához. Amit nem fogadok el, az az, hogy hosszú évekre külön liturgiájuk legyen.

3. A bíboros arra számít, hogy a harmadik évezredben az egyház újra rátalál kezdeti gyakorlatára: időnként nagy összejöveteleket tart. Ezek lehetnek zsinatok, vagy lehetnek kibővített püspöki szinódusok; nem gondolok új struktúrákra. – Vegyük tekintetbe pl. a Kínában növekvő egyházakat. Ezek olyan módon gondolkodnak, amely nagyon távol áll az európai gondolkodásmódtól. Szükségünk van, hogy hallgassunk egymásra, hogy alkalmunk legyen szembesülésre. – Össze kell hasonlítanunk nyelvezeteinket, mert közös megértésre kell jutnunk. A szavak olykor hasonlítanak, olykor különböznek; a legfontosabb tudni azt, hogy ugyanazt mondjuk, különben az egyház megosztottá válik. – A harmadik évezredben szükségünk lesz a püspöki kollegialitást illető hagyományunk fejlesztésére. Felszólalásomban előre tekintettem, nem pedig a jelen pillanatra tettem javaslatot.

Olvassuk hát Martini bíboros ,,álmainak” elbeszélését a maga frissességében és tisztaságában – ellenszenvet gerjesztő előítéletek nélkül! (N. F.)


GODFRIED  DANNEELS  BÍBOROS  ÉRSEK
AZ  EURÓPA-SZINÓDUSON

    A belga prímás felszólalásáról a szinódus sajtóterme francia összefoglalást adott ki; ebből készült fordításunk.

    Nyugat-Európában olyan kultúra vesz körül minket, amely egy kerthez hasonlít, és ebben a kertben mérges növények hajtanak: a féktelen fogyasztási vágy, a hedonizmus, a Non serviam! gőgje. De minden mérges növény tartalmazza a saját ellenmérgét is. Nem minden negatív.

    1. A mai európai ember őrült szenvedéllyel szomjazza a boldogságot: anyagi, mennyiségi és közvetlen boldogságot. Ez a szomjazás viszont hatalmas felhívás az Egyház felé: „énekelje az evangéliumot a boldogságra hangolt kotta szerint.” A szekták jól megértették ezt. Ha a mai ember válasza gyakran hamis, jó viszont a kérdése: Krisztus üzenete gyógyító hatású, és boldogságot kell adnia.

    2. Világrészünk tabuvá tette a szenvedést meg a halált. Soha az emberek nem fojtották el olyan nagy görcsös türelmetlenséggel ezt a hallgatag kiáltást: élni, éspedig örökké élni! Itt az Egyház fogódzópontot talál az örök életről és a feltámadásról szóló erőteljes eszchatológiai igehirdetéshez. A halállal szembeni szorongás magában foglalja a saját ellenmérgét. Nem minden negatív ebben sem.

    3. A feltámadásról szóló leghatékonyabb tevőleges igehirdetés a megszentelt szüzesség. Mindazoknak, férfiaknak és nőknek, megszakítatlan elmélkedése, akik, bár romlandó testben élnek, saját romolhatatlanságukra gondolnak. (Szt. Ágoston)

    4. Kortársaink számára valamennyi vallás egyforma értékű, és Krisztus csupán egy a nagy próféták közül. Ez nyilvánvalóan túlságosan kevés ahhoz, hogy az ő igazi természetét kifejezzük. A teológiatörténet folyamán soha Krisztus egyedülvalóságának kérdése nem talált kifejezésre ekkora élességgel. Arra kényszerít, hogy sokkal nagyobb mélységgel gondoljuk végig és mondjuk ki az Istenemberbe vetett hitünket.

    5. Az a vad vallásosság, amely korunkat jellemzi bensőség- és elmélkedésszomjával, nem csupán pozitív dolog. Gyakran átalakítja az imát és a kultuszt önműveléssé. Egyben azonban ugródeszka is, hogy magasabbra jussunk: az igazi misztikához, amely nem zárkózik magába, hanem önmagához képest decentralizálódik, hogy megnyíljék Istenre.

    6. Az iszlám egyre inkább jelen van Európában. Egy bizonyos iszlám – monolitizmusával, amely hitét, nyelvét, művelődését, gazdasági és politikai erőit jellemzi – nehéz, mi több használhatatlan vitapartner. Egy másik iszlám viszont újra megtanítja nekünk a transzcendenciát: Istenét, az imáét és a böjtét, a vallásnak a társadalmi életre gyakorolt hatásáét.

    7. Sok országban az egyház kisebbségbe kerül, személyzet, anyagi eszközök, hatalom és presztízs dolgában elszegényedik. Isten talán valami új „babiloni száműzetés”-be vezet minket, hogy megtanítson arra: legyünk alázatosabbá, és éljünk a kegyelem mindenhatóságának tanából. Nem minden negatív azoknak a helyzetében, „akik Babilon vizei mellett ülnek”.

    Ha igaz az, hogy Európára talán „lelki éjszaka” hull, utánozzuk az okos szüzeket, és kezdjünk éber virrasztásba: jön a Vőlegény. Virrasztani nem annyit jelent, mint pánikba esni és elfutni. Vegyük lámpásainkat, és vigyünk magunkkal olajat! Krisztus szolgáltat nekünk olajat (az evangéliumot); áldjuk érte! A lámpák azonban (az inkulturáció) a minden korok emberei: a korok adják nekünk őket, napról napra. Mondjunk tehát köszönetet korunknak is: nem minden olyan nagyon negatív benne.

Jellemző statisztikai adat, kiegészítésül a 6. ponthoz: Franciaországban ma kb. annyi muzulmán él, amennyi a gyakorló katolikusok száma. Ezt a szinódus egy francia világi résztvevője (auditor) említette. (N. F.)


TIMOTHY  RADCLIFFE  OP
AZ  EURÓPA-SZINÓDUSON

    A szinódus titkársága többek között franciául is közzétette a domonkos rend generálisának felszólalásáról készült kivonatos ismertetést. Ezt fordítottuk magyarra.

    Azoknak a perében, akik összeesküdtek Hitler meggyilkolására, a bíró ezt mondta 1944 júliusában: „Nekünk, nemzetiszocialistáknak, és önöknek, keresztényeknek, csupán egy közös jellemzőnk van: mindketten magunknak követeljük a teljes személyt.” A keresztény embert Krisztus abszolút módon magának követeli. Társadalmunkban minden abszolút igény totalitáriusnak tűnhet. E század folyamán Európát keresztre feszítették olyan ideológiák, amelyek abszolút igénnyel álltak elő: kommunizmus, fasizmus, nácizmus. Egy multikulturális társadalom elutasít ilyen igényeket. A személyek, köztük a keresztények is, számos helyzetben határozódnak meg: a családi életben, a politikában, a nemzeti önazonosságban, saját vallásukban. Még az elkötelezett katolikusok között is sokan tartózkodóan hallgatnak minden abszolút igénnyel szemben. A multikulturális társadalmakban olyan értékek között választunk, amelyek mint egy szupermarket polcaira kirakva jelennek meg előttünk. Hogyan is tudjuk abszolút módon Krisztuséinak vallani magunkat?

    Az Egyházon belül mutatkozó tekintélyválság csupán tünete az európai kultúránkban fennálló, szélesebb körű tekintélyválságnak. Minden külső tekintély, amely nekem megmondja azt, amit hinnem vagy tennem kell, gyanús. Magát alávetni más szavának azt jelentené, hogy az ember saját szabadságát és saját autonómiáját elveszti. Erre a félelemre nem tudunk megfelelni azzal, hogy még nagyobb erővel állítjuk az Egyház tekintélyét. Az emberek ezzel szembehelyezkednének, vagy nem vennének róla tudomást. Mit kell hát tennünk?

Az emmauszi történés néhány olvasási kulcsot nyújt; egy megoldott tekintélyválságról beszél nekünk. A tanítványok menekülnek Jeruzsálemből. Hallották az asszonyok tanúságát a feltámadásról, de nincsenek meggyőzve. Gyakran ez történik Európában is. Hirdetjük a hitünket bizalommal, de tanúságtételünk gyakran híjával van a tekintélynek. „Őt magát nem láttuk.”

    Ő elvakultságuk ellenében magyarázza nekik az írásokat. Küzd a szellemükkel. Itt az ész tekintélyét látjuk. Egy első lépésről van szó: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk?” Az Egyháznak a férfiak és a nők szelleméhez kell szólnia, hogy értelmet adjon a tapasztalatuknak. Ez azonban nem elégséges, mert társadalmunkat jellemzi az ész iránti bizalom válsága is.

    A tanítványok menekülnek. Krisztus velük tart, elfogadja vendégszeretetüket. Az Egyháznak csak akkor lesz tekintélye, ha bekapcsolódunk az emberek menetelésébe, ha figyelünk csalódásaikra, kérdéseikre, kételyeikre. Gyakran megesik velünk, hogy emberekkel beszélünk: nőkkel, szegényekkel, elvándoroltakkal, elváltakkal, magzatukat elvetélő nőkkel, bebörtönzöttekkel, AIDS-betegekkel, homoszexuálisokkal, kábítószerfüggőkkel. De amikor Krisztusról beszélünk nekik, szavunknak csak akkor van tekintélye, ha tekintélyt adunk az ő tapasztalatuknak, ha megtanuljuk a nyelvüket, ha elfogadjuk adományaikat.

    Végül a tanítványok szeme akkor nyílik meg, amikor látják őt a kenyértörésben. Szavainknak üdvözlő szavaknak kell lenniük az idegenek felé. Akkor Krisztus tekintélyével beszélünk, akiben minden dolog megbékül egymással. Az emmauszi elbeszélés azzal fejeződik be, hogy a tanítványok visszatérnek Jeruzsálembe, hogy hirdessék hitüket. A tekintélyválság megoldódik – nem a megalázkodásukkal, hanem az igehirdetésükkel. Ők maguk válnak tekintéllyé. Nekünk is, mint az asszonyok tették, bizalommal hirdetnünk kell a hitünket. A tekintélyválságra azonban nem tudunk megfelelni azzal, hogy a tekintélyt egyre nagyobb erővel és sürgetéssel állítjuk. Sokak számára ez a magatartás megerősítené félelmeiket az Egyház tekintélyének természetével kapcsolatban. Azt kell bebizonyítanunk, hogy a Szó nem csupán a felszínen van, hanem bele van ásva lényünkbe mélyebben, mint bármilyen szó, amelyet ki bírunk mondani, hogy belehatol az emberi szív legrejtettebb helyeibe, és mindegyikünknek lakóhelyet kínál. Csak akkor leszünk olyan helyzetben, hogy tekintéllyel beszélhessünk Krisztus abszolút elvárásairól.

 


 

Vértesaljai László

A  MÁSODIK  RENDKÍVÜLI  EURÓPA-SZINÓDUS

Miért kellett egy újabb rendkívüli Európa-szinódus?

A kérdésre a választ a püspöki szinódus főtitkára, Jan Schotte bíboros így fogalmazta meg az első közgyűlést megnyitó beszédében: „Az ok, mely végül is nyolc évvel az első rendkívüli Európa-szinódus után a második összehívásához vezetett, arra a tényre vonatkozik, hogy elmúlt az első optimizmus, a kommunizmus negatív következményei nyilvánvalóbbakká lettek, Európa két tüdeje pedig nem működik összehangoltan.” Megváltozott a történelmi, társadalmi és lelki környezet is, miként az kitűnik az Instrumentum laboris bevezetőjéből: az 1991-es szinódus eufórikus hangulatban ünnepelte a „megtalált egységet”, úgy érezték a szinódusi atyák, mintha „Európa népei előjöttek volna a katakombákból”, és ennek megfelelően a „szabadság, a felelősség, a szolidaritás és a lelkiség nagy reménysége született meg”. Ezzel szemben az 1999-es újabb rendkívüli püspöki tanácskozásnak immár egy fenyegetett egységgel”  kellett szembenéznie: „Nagy ugyanis annak a kockázata, hogy a reménység elenyészik.” Ebből a felismerésből adódott a feladat, hogy „megtalálják az eltévelyedett reménységet, de többé már nem felületesen, átmenetileg, hanem mélyen, erősen és tartósan”.

Bibliai paradigma

Európa második rendkívüli püspöki szinódusának megnyitó szentmiséjén, 1999. október 1-én a pápa a Szent Péter-bazilikában így foglalta össze a kontinens lelkületét: A Szövetség Istenét, ki ismeri gyermekeinek szívét . . ., az Emmanuelt, a velünk élő Istent feszítették meg a lágerekben és a gulágokon, Őt, ki a bombázások alatt ismerte meg a szenvedést, és osztozott minden megalázott, elnyomott és az elidegeníthetetlen méltóságában megsértett ember sorsában. Ő ismeri a nemzedékek súlyos kísértéseit, s úgy látszik, hogy a lelkesedést – melyet az ideológiai korlátok leomlása és az 1989-es békés forradalmak váltottak ki – gyorsan felőrölte a politikai és gazdasági önzés, és most Európában megannyi ember ajkán hangzik el az emmauszi út két tanítványának keserű szava: »Azt reméltük . . .«  (Lk 24,21).”

A szinódus interpretáló ikonjaként választott evangéliumi kép fájdalmasan idézi fel a jelen reményvesztett Európáját: a megváltás városából a tanítványok letörten igyekeznek vissza egykori világuk szűk valóságába, s közben nem veszik észre, hogy – minden látszólagos és tapasztalható nehézség ellenére – velük van az Úr. Ám a Megváltó szavai és a megtört kenyér újjászüli a tanítványok reménységét, örömét és hitét.

A hozzászólások: pesszimizmus vagy realizmus?

1999. október 1-től 23-ig tartották a vatikáni VI. Pál-aula szinódusi termében a második rendkívüli Európa-szinódust. A 179 résztvevő atya döntő többsége püspök volt, közülük 72 hivatalból jelent meg, 84-et választás útján delegáltak, 23-at pedig a pápa nevezett ki. Rajtuk kívül 17 adiutor, szakértő, 39 auditor, meghallgató, a testvéregyházak 10 képviselője és egy rendkívüli küldött vett részt a szinóduson. A szentatya a közgyűlések mindegyikén jelen volt – természetesen hozzászólás nélkül –, mint ahogy tette ezt az összes megelőző kontinentális szinódusok alkalmával. Az október elsején tartott ünnepélyes nyitó szentmisén tartott homíliájában megemlékezett a „totalitárius rendszerek megannyi ismert és névtelen mártírjának tanúságtételéről”, mindazonáltal kiemelte, hogy „Európában, noha sok a fény, de mindenekelőtt árnyak vetődnek a kontinens népeinek életére”.

Az általános vita előtti átfogó elemzést a fő előadó (relator), Antonio María Ruoco Varela, madridi bíboros érsek tartotta. A szinódusnak lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania – állapította meg –, hogy igazi megtéréssel fordulhasson a nagy jubileum hiteles megünneplése felé. Az „idők jeleit” úgy értékelte, „hogy a térség eseményeinek fejlődése nem mindig kedvező az emberi személy magatartása miatt”. Nyugat-Európát elemezve „az uralkodó ideológiák politikai és kulturális elszürküléséről” beszélt, amit a létbizonytalanságot kiváltó és „megoldhatatlan kérdésnek tűnő munkanélküliség” csak tovább súlyosbít. Kelet-Európa legnagyobb csapásának az „egyre éledő nacionalizmust” nevezte. Varela bíboros szerint az említett problémák mögött gondolati síkon „egy redukált antropológiai felfogás” húzódik meg, mely az „Istenről való megfeledkezésből ered”, aminek következtében „az önmagát elhagyottnak érző ember filozófiai síkon nihilizmusba, ismeretelméletileg és erkölcsileg pedig relativizmusba fullad, amit még csak súlyosbít a hétköznapi életben teret hódító cinikus hedonizmus”. Mindez leglátványosabban a „család válságában” és a hit elszegényedésében” nyilvánul meg.

A szinódus első két hetében 19 közgyűlést tartottak, melyeknek során minden püspök és részint a többi meghívott is felszólalt. A legtöbb püspök beszédében őszinte tényfeltáró szándékkal próbált rámutatni a legfontosabb gondokra, és most már Kelet-Európa főpásztorai is súlyos aggodalmaiknak adtak hangot. A hozzászólások alapján, ha pesszimistának nem is lehet nevezni a szinódust, de tárgyszerűen realistának igen. Hadd utaljak néhány példára! Simonis utrechti bíboros érsek arról számolt be, hogy hazájában kétmillió ember vesztette el a hitét, és hagyta el az egyházat”. Hozzáfűzte: ennél még nagyobb bajnak tekinti, hogy az emberek döntő többsége ezt a helyzetet többé-kevésbé normálisnak tekinti”. Pierre Eyt bordeaux-i bíboros csendes aposztáziá”-nak nevezte az utóbbi húsz évet, s ahogy a kelet-európai püspöktársai véleményét értékelte, most már nekik is szembe kell nézniük a Nyugatról exportált hitetlenséggel”. Godfried Danneels brüsszeli bíboros a válság okait elemezte: Az elvilágiasodás és a lamentációk száműzetésében élünk, mint egykor a zsidó nép” – mondotta, hozzátéve, hogy „ez a válság az egyház bensejéből fakad, nem pedig külső támadás és nyomás révén”. Az egyik hozzászóló fájdalmasan, de találóan jegyezte meg, hogy „Európában a lélek többé már nem »naturaliter christiana«, hanem »naturaliter non christiana«. Miközben egyre fogy a templomba járók száma, a még hűségesek között mindegyre több a gyermek, a nő és az idős ember.” Sok hozzászóló „az európai hitkrízis krisztológiai alapjaira” utalt, mert, mint mondották, a „többség egyfajta deista hitet őrizget”, ám „a történelemben működő személyes Istennel, az emberré lett Isten Fiával elvesztették a kapcsolatot”.

Természetesen a hozzászólások nemcsak a negatív jelenségeket érintették, hanem mindazon örömteli vonásokat is, melyek a nehézségek ellenére élővé teszik Európa egyházát. A hála hangján szóltak Kelet és Nyugat püspökei azon intenzív kapcsolat miatt, amely a kontinens korábban politikailag megosztott két része között kialakult. Az adományok és a tapasztalatok cseréje révén mindkét fél gazdagabb lett” – hangsúlyozták a püspökök. Vigasztaló és bátorító jelként értékelték a főpásztorok egyes személyek és közösségek hiteles tanúságtételét”. Ebben az összefüggésben sokan kitértek az egyházi mozgalmak jelentőségére, melyek bár vesztettek korábbi, első lendületükből, mégis a kovász szerepét hordozzák napjainkban. Egyhangú volt a püspökök azon igénye, hogy Lélek indíttatására született mozgalmak integráns módon kapcsolódjanak az egyház hierarchikus intézményrendszerébe.

A szinódusi metódusról – kritikusan

A szinódus zárt ajtók mögött folytatta munkáját. Mintegy tíz főből álló tudósítócsoport lehetett csak jelen a megbeszéléseken, akik a résztvevőkkel interjúkat készíthettek. A hozzászólók az előre megszabott feltételek szerint maximum nyolc percig beszélhettek. Felszólalásaik általuk készített rövid összefoglalóját a szinódusi bulletin napról-napra közölte, ám az elhangzott szöveg egészéhez nem lehetett hozzáférni. A Vatikáni Rádió munkatársaként úgy éreztem, bizonyos szinten a szinódus kirekeszt bennünket – és az adásunkon keresztül a hallgatóinkat is – a megbeszélésekről, amikor pedig éppen rólunk, Európa katolikusairól, de nélkülünk tárgyalnak. Az olasz polgári sajtó is csak fülét az ajtóra tapasztva és a kulcslyukon át kukucskálva próbált valami többet megtudni a hivatalosnál. Részint ennek tudható be, hogy a teljes információ hiányában sokszor felületesen találgatni kezdtek. Amikor az egyház azt hirdeti, hogy az igazság szabaddá tesz, és hangsúlyozza a felnőtt, nagykorú kereszténységet, akkor a tiszta átlátszóság lenne a legjobb megoldás.

A szinódus első két hetében nem volt lehetőség a párbeszédre. A délelőtt-délutáni három-négy órás felszólalássorozat nagyon fárasztó volt, ráadásul két héten át tartott. Mivel a felszólalók szabadon döntötték el, hogy az Instrumentum laboris mely pontjaihoz szólnak hozzá, nagyon sok volt az átfedés és az ismétlés. Meglepetést és máig (december elejéig) ható csöndet eredményezett Martini bíboros, milánói érsek felszólalása, aki a jelenlegi formánál nagyobb mértékű kollegialitást igényelt, és felemlítette, hogy jó lenne újra átélni a II. vatikáni zsinat közösségi tapasztalatát. Martini bíboros álmairól beszélt, ám úgy látszik, hogy sokaknak rá kell még azokra ébredniük.

A 40 pontos zárójavaslat

A szinódusi munka második felében nyelvek szerint strukturált kiscsoportokban kezdődött az felszólalások kiértékelése, illetve a szentatyának szánt javaslattervezet kidolgozása. A végső szavazásra október 22-én került  sor, és ekkor fogadták el azt a 40 pontból álló javaslatot, melyet a szinódus a pápának nyújtott át, hogy ennek segítségével dolgozza ki a szinódus utáni apostoli buzdítását. Jogi értelemben véve a szinódus javaslatai nem kötelezik a pápát, tehát szabadon elhagyhat belőle részeket, illetve önállóan hozzáteheti saját megfontolásait.

A szinódusi záródokumentum a misszió kulcsfogalmára alapozta meglátásait. Ezeket elemzem most négy szempont alapján.

1. A misszió tartalma

Krisztus az üdvösség forrása és az egyház tanításának szíve, sőt Ő egyházában él; a Szentháromságban való hit, a Szentháromságban, aki a személy és a közösségi élet méltóságának forrása. A szinódus kifejezetten kéri, hogy a krisztológiát mélységében tanulmányozzák, hogy megőrizzék Krisztus személyében mind az istenségét, mind az emberségét. Némelykor az a veszély áll fenn, hogy a keresztények – miközben el akarják magukat fogadtatni a világgal – Krisztust csak részlegesen képviselik, túlhangsúlyozva isteni vagy emberi mivoltát. Ily módon elveszthetik az egyháznak adott isteni ajándék teljességét, aki Krisztus maga, mint aki a gonosztól megvált, és aki üdvözíti a történelmet. Ugyanis éppen ez a teljesség a katolikus egyház legfőbb vonása a szekták kihívásaival szemben.

2. A misszió erőforrásai

Mindenekelőtt a reménységre törekvő fiatalok, akik példaképeket keresnek; aztán a felnőttek, férfiak és nők, akiktől a szinódus azt várja, hogy értelemmel és örömmel teli kultúráról tegyenek tanúságot; azután a papok, akiknek Krisztushoz hasonló életet kell kialakítaniuk. Ezzel kapcsolatban – a nyugati hagyománynak is megfelelően – a szinódus megállapítja, hogy a cölibátus nem pusztán egyházfegyelmi kérdés (és ennek megfelelően megváltoztatható lenne), hanem a papi hivatásnak megfelelő forma. A misszió erőforrásai tehát a felszentelt személyek, akik a szegénység, szüzesség és engedelmesség révén az európai elvilágiasodással szemben hatékony jellé válnak. A dokumentum a reménység jeleként idézi még az új egyházi mozgalmakat, mint a megtérés, a tanúságtétel helyét és a hivatások bölcsőjét. Ugyanakkor azt kéri tőlük, hogy a helyi püspökkel tartsanak kapcsolatot, és sajátos karizmáikat a hagyományos lelkipásztori területen, vagyis a plébánián bontakoztassák ki.

3. A küldetés eszközei

A szinódusi atyák elsősorban a katekézis elmélyítésének szükségességét hangoztatták, mind a szentségek vételére való előkészítésben, mind pedig a folyamatos képzés terén. Másik fontos pont a liturgia, amely a misztérium értelmére való nevelés kiváltságos helye. A szinódus sürgeti, hogy a híveket tanítsák meg a misztérium és a szépség befogadására, és fordítsanak figyelmet az istentiszteletre, az antik és a kortárs művészet alkalmazására. A bevezetés a misztérium világába azért is fontos, mert az európai társadalom szinte teljesen elvilágiasodott, és így a hívek könnyen eshetnek a szekták manipulált, elvadult misztériumának vagy a keleti vallások rítusainak csapdáiba. Buzgón ajánlják a szinódusi atyák a bűnbánat szentségének gyakorlatát, és a papokat arra kérik, hogy gyónásaikkal mint jó példával járjanak elöl. A liturgia kapcsán hangsúlyt kapott még a népi vallásosság, melyet egyfelől meg kell tisztítani, de ugyanakkor nagyon fontos hasznosítani a közösség javára (például kegyhelyek), a családban (imák, házi ájtatosságok). A misszió egyik legfontosabb eszköze a kegyelmi adományok kicserélése Kelet és Nyugat egyházai között.

4. A misszió területei

Fontosnak tartja a szinódus az ökumenikus párbeszéd folytatását – a vallások között különös módon az iszlámmal –, illetve a politika és a kultúra világával. Több szinódusi atya kifejezett kérésére a dokumentum sürgeti a klasszikus nyelvek, főleg a latin tanításának elmélyítését. Sürgős feladat a nők egyházi és társadalmi szerepvállalásának újraértékelése és megbecsülése, a család támogatása és védelme, továbbá az élet továbbadásának oltalmazása a halál kultúrájával szemben. Kívánatos az Európa alapját képező egyházi szociális tanítás mind szélesebb körű megismertetése és művelése. Végül a kontinens főpásztorai „a népek” felé irányuló klasszikus missziós elkötelezettség ma is jogos igényét hangsúlyozták.

Zárszó

A szinódus meghirdetésekor Európát az emmauszi tanítványok” bibliai képével azonosították. A több mint három hetes imádságos együttlét során a résztvevők felismerték, hogy a nagy jubileum küszöbén az öreg kontinens reménybeli elvárásait sokkal jobban kifejezi a Visitatio” ikonja: az isteni ígéretet örömmel hordozó és továbbajándékozó Mária képe ez, aki magában hordozza a Megváltót, a világ reménységének forrását. Kétezer évvel ezelőtt a személyébe vetett hit formálta, alakította ki a keresztény Európát, most ugyanő legyen a harmadik évezred Európája arculatának, lelkiségének meghatározója.

 


 

Nemeshegyi Péter    

MÉRFÖLDKŐ  A  KERESZTÉNYEK  EGYSÉGE  FELÉ  VEZETŐ  ÚTON

Az evangélikus és a katolikus egyház
közös nyilatkozata a megigazulásról

Történelmi esemény színhelye volt 1999. október 31-én az augsburgi Szent Anna-templom. Itt írta alá II. János Pál pápa jóváhagyásával Edward Idris Cassidy bíboros, a Keresztények Egységét Előmozdító  Pápai Tanács elnöke, és Christian Krause püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke a „Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház hivatalos közös nyilatkozatát” a megigazulás tanáról. II. János Pál ezt az eseményt a keresztény egyházak egységéhez vezető út mérföldkövének nevezte. Ha e két egyház múltbani viszonyára emlékezünk, akkor ez nem túlzás.

Miután 1517-ben Luther nyilvánosan felemelte tiltakozó szavát az akkori katolikus egyház ténykedéseivel szemben, és miután 1520-ban és 1521-ben az akkori pápa, X. Leó Luther tanait elítélte, őt pedig kiközösítette, a lutheránusok és katolikusok közötti ellenségeskedés egyre szélsőségesebb formákat öltött. Katolikus írók Luther egész művét sátáni eredetű gonoszságok és eretnekségek halmazának mondták, sőt egyesek még azt is állították, hogy Luthert magát a sátán nemzette. Luther és a lutheránusok viszont a pápát nevezték antikrisztusnak, és a „pápista” egyházat a Jelenések könyvében leírt átkozott Babilonnak. A kölcsönös gyűlöletből aztán a véres harmincéves háború született, amely egész Németország lakosságának mérhetetlen pusztulást okozott. A háborúba belefáradt felek végül Vesztfáliában békét kötöttek ugyan, de a nyugati kereszténységen belüli egyházszakadás megkövesedett tényként megmaradt. Magyarországon is erre emlékeztetnek városaink és falvaink, ahol külön-külön áll a katolikus, evangélikus és református templom, sőt még a síron túl is folyatódik az elkülönülés: temetőben sem tudnak együtt nyugodni katolikusok és protestánsok. A kereszténységnek e szakadását a misszionáriusok aztán exportálták Ázsiába, Afrikába. Ott is egymással szembenálló, egymást eretneknek nevező és egymással versengő egyházakat alapítottak. Nem is kell mondani, hogy ez a megosztottság Jézus evangéliumhirdetési parancsának teljesítését mennyire akadályozta. Hiszen hogyan lehet hihető a magát a szeretet vallásának mondó kereszténység, ha a keresztények láthatóan nem szeretik egymást?

A reformáció évenként visszatérő ünnepén gyakran fellángoltak ezek a kölcsönös érzelmek. A protestánsok között eleinte különböző napokon ünnepelték a reformációt, végül azonban a szász választófejedelem 1667-ben kiadott rendelete nyomán az egész világon október 31-e lett a reformáció ünnepe. 1517-ben ezen a napon hirdette ki Luther a búcsúkról szóló 95 tételét, melyek római elítéléshez és a szerző kiközösítéséhez vezettek. Annál megdöbbentőbb és örvendetesebb, hogy 1999-ben, közös megegyezéssel, a katolikusok és evangélikusok éppen ezt a napot választották a megigazulásról szóló közös nyilatkozat ünnepélyes aláírására.

Mérföldkőnek nevezhetjük ezt az eseményt három okból is. Az első az, hogy a közös nyilatkozat a megigazulás tanáról szól, melyet Luther articulus stantis et cadentis ecclesiae-nek nevezett,1 vagyis „ezen a hitágazaton áll vagy bukik az egyház”.

A Luther tanaira válaszoló trienti zsinat határozatai között is a legfontosabb helyet a megigazulásról szóló határozat2 foglalja el, amelyben nem kevesebb mint 33, a lutheri tanítást megfogalmazni szándékozó pont után található az anathema sit, „legyen kiközösítve” kifejezés. Ha tehát ebben az alapvető kérdésben sikerül megegyezésre jutni, akkor nem lehet reménytelen más kérdésekre vonatkozólag sem a megegyezés keresése.

Másodszor mérföldkőnek nevezhetjük ezt az eseményt, mert az évek óta folyó számos, az egyházak közötti tárgyalás eredményeként kiadott közös nyilatkozatok közül ez az első, amely a tárgyaló egyházak legfőbb képviselői részéről hivatalos elismerést nyert. Például az Anglikán–Római Katolikus Nemzetközi Bizottság által 1982-ben kiadott záróközlemény sok kérdésről, nevezetesen az eucharisztiatanról azt állította, hogy alapvető egyetértést sikerült elérni. A Hittani Kongregáció hivatalos katolikus válaszként mégis azt mondotta, hogy közeledés történt ugyan, de alapvető egyetértés még nem jött létre.

A jelen esetben is a Lutheránus Világszövetség és a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács által kiadott nyilatkozattervezetre3 a Hittani Kongregáció 1998. június 26-án hivatalosan úgy válaszolt, hogy bár sikerült igen fontos pontokban egyetértésre jutni, de „a katolikusok és a lutheránusok között még nem beszélhetünk a megigazulástanra vonatkozólag olyan széleskörű egyetértésről, hogy ezzel már minden alapvető különbözőség ki van küszöbölve”, és ezért a közös nyilatkozat 40. pontjának az az állítása, hogy a még fennálló valamennyi különbözőséget az alapigazságokban elért megegyezés alapján egymással össze lehet egyeztetni, nem állja meg a helyét.

A Hittani Kongregációnak ez az állásfoglalása sokaknak kiábrándulást és szomorúságot okozott. De láthatólag a megegyezésre irányuló vágy erősebb volt az akadályoknál. Cassidy bíboros és a Lutheránus Világszövetség főtitkára, dr. Ismael Noko, az illetékesekkel folytatott megbeszélés alapján megfogalmazott egy 7 pontból álló függeléket, amellyel a Hittani Kongregáció kételyeire válaszolnak. E függelékben történt tisztázást a Hittani Kongregáció és a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács elégségesnek találta, és így kerülhetett sor a közös nyilatkozat aláírására.

 A harmadik ok, amiért ezt a nyilatkozatot mérföldkőnek tekinthetjük, az, hogy mindkét egyház megelégedett azzal, hogy – amint a közös nyilatkozat 40. pontja mondja – „a lutheránusok és a katolikusok között a megigazulástant illető alapigazságokra vonatkozólag olyan egyetértés jött létre, hogy a 18–39. pontokban felsorolt, a megigazulásfelfogás nyelvezetében, teológiai kifejtésében és hangsúlyelhelyezésében fennálló különbözőségek elviselhetők (tragbar)”. Tehát: ha az alapigazságokban egyetértünk, akkor a részletekre vonatkozólag maradhatnak különbözőségek!

Már VI. Pál pápa az anglikán egyház és a római katolikus egyház egyesülésének reményéről beszélve így fogalmazott: Anglican Church united, but not absorbed, vagyis az ökumenizmus célja a római katolikus egyházzal egyesült, de nem az abba felszívódott anglikán egyház. Ennek az elvnek ellenére – mint már említettük – az Anglikán–Római Katolikus Nemzetközi Bizottság tételeire adott római válasz még a szóhasználatban való eltéréseket is kifogásolta. A jelen esetben is – mint szintén már említettük – a Hittani Kongregációnak voltak kifogásai a tervezett nyilatkozat szövegével szemben. Ezeket igyekezett tisztázni az említett függelék. De még e tisztázás után is, úgy vélem, igaz marad, hogy csak az alapigazságokban sikerült egyetértésre jutni, és több más pontban még elég jelentős különbségek állnak fel. Az, hogy ennek ellenére a két egyház visszavonta az egymás megigazulástanára vonatkozó elítéléseket, igen fontos ökumenikus esemény.

„Egy hit – sokféle teológia”: a katolikus egyház történelmének nagy részében ezt az elvet tartotta. Csak egyes szűkkeblű korszakokban igyekeztek a római hatóságok a teológiát is uniformizálni. Persze, nehéz kérdés megvonni a határvonalat az egy közös hit tartalma és a többféleséget megtűrő, sőt megkövetelő teológiai magyarázatok világa között. Azok a közös hitvallások, amelyeket VI. Pál és II. János Pál pápák írtak alá, a monofizitának mondott alexandriai kopt pátriárkával, illetve a nesztoriánusnak mondott antióchiai pátriárkával, azt bizonyítják, hogy az ókori egyház teológiailag igen intoleráns volt, és ezzel okozott évszázadokig tartó egyházszakadást. Nem szükséges, hogy a teológusok egymással egyetértsenek. Egészséges vitatkozások nagyon hasznosak. De tartózkodni kellene attól, hogy elhamarkodottan a másik nézetét eretnekségnek minősítsük. Erre pedig még napjainkban is sokan hajlamosak.

Most lássuk, hogy miről is van szó a megigazulástanban.

Luther megigazulástana

Jellemző dolog, hogy a megigazulásról szóló vita a nyugati egyházban zajlott le. A keleti egyházban nem volt ilyen vita. Már ez mutatja, hogy a keleti egyház hagyományának elhanyagolása okozott a nyugati egyházban olyan hangsúlyeltolódásokat, amelyek a kérdés megfogalmazását megnehezítették.

Luther esetében a megigazulástan személyes hitélményéből született. Fiatal Ágoston-rendi teológiatanárként befolyásolták egyrészt az akkori nominalista teológusok, akik a megigazulás terén túl nagy szerepet tulajdonítottak az emberi szabad akarat természetes képességeinek, másrészt pedig a középkori egyház jámborsági gyakorlatainak, az aszkézisnek, böjtöknek, bűnbánati vezekléseknek, zarándoklatoknak túlzott hangoztatása. Buzgólkodásai ellenére kínzó bűntudat gyötörte, amelytől nem tudott megszabadulni. Rettegett Isten büntető „igazságosságától”.

Egy nap azonban az történt, hogy – mint maga írja – szerzetesházának tornyában olvasván Pálnak a Rómaiakhoz írt levelét, hirtelen ráébredt arra, hogy amikor Pál e levélben az Isten „igazságosságáról” (görögül: dikaioszüné, latinul: iustitia) beszél, akkor nem arról az „igazságosságról” van szó, amellyel Isten igazságos bíróként bünteti a bűnösöket, hanem az ígéretét igaz módon megtartó Isten irgalmas hűségéről, amellyel ingyenesen megbocsátja azok bűneit, akik hisznek Jézus Krisztusban, az egyetlen közvetítőben és megváltóban. Mikor erre ráébredt, Luther úgy érezte, hogy „teljesen újjászületett, és nyitott kapukon át belépett a paradicsomba”4.

Így magyarázza felfedezését: „Hozzá kell szoknunk, hogy a kanonikus (Szentírás) szerint Isten igazságossága nem azt az igazságosságot jelenti, amely szerint maga Isten igazságos, és amellyel a gonoszokat megítéli, hanem magát az irgalmat, vagyis a megigazulttá tevő kegyelmet, mellyel Isten bennünket igaznak tekint.”5 Megértette azt is, hogy – amint Pál mondja – az ember megigazulása a Krisztusba vetett hit által történik, ingyenesen, Isten kegyelméből, nem pedig a törvény parancsait teljesítő cselekedetek által (Róm 3,21–15; 4,1–21). Azt is nagyon helyesen meglátta, hogy Pálnál a dikaioó (megigazít) ige Isten bírói döntését fejezi ki, amellyel a Krisztusban hívő bűnös embert Krisztus miatt igaz embernek tekinti. Ahogy Isten Ábrahámnak hitét számította be igazvoltként, úgy a feltámadt Jézusban hívőknek is ezt a hitet számítja be igazvoltként. Hiszen „Jézus bűneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámasztatott” (Róm 4,24). Végül még azt is helyesen látta meg Luther, hogy a hit által ingyenesen megigazult embernek a kegyelem segítségével jó cselekedetekben kell buzgólkodnia.

Luthernek e meglátásai helyesek, és nagy érdeme, hogy abban a történelmi helyzetben, ahol a sok ájtatossággyakorlat, a szentek közbenjárásának hangoztatása, az egyházi parancsok megtartásának sürgetése stb. elvonta az emberek figyelmét hitünk e legalapvetőbb igazságaitól, azokat hatalmas energiával és lelkesedéssel hangoztatta.

Luther azonban a csupán hit által történő megigazulásról szóló tanításának további kifejtésében olyan kisarkított nézeteket vallott, amelyek méltán kihívták a katolikus egyház kritikáját. A protestáns lelkészből katolikus pappá lett Louis Bouyer, francia teológus szerint Luthert ennél a kifejtésnél erősen befolyásolta az akkori nominalista teológia, amely szerint Isten kifürkészhetetlen ítéletei függetlenek a dolgok tényállásától: az a jó, amit Isten döntésével jónak mond. Befolyásolta azonkívül Luthert az ágostoni teológia, amely az eredeti bűn káros következményeit nagyon eltúlozta, és annyira hangsúlyozta Isten kegyelmének mindenható erejét, hogy az ember vallási életében nem adott elegendő szerepet az ember szabad akaratának.

Luther tehát, Ágoston tanítását kisarkítva, azt állította, hogy „Isten változtathatatlan, örök és tévedhetetlen akaratával előre lát, elhatároz és cselekszik mindent. Ez a villám teljesen leteríti (az ember) szabad akaratát (liberum arbitrium).”6

Viszont a nominalisták hatását tükrözik következő állításai: „A Szentírásban foglalt igazvolt (iustitia) inkább függ Isten beszámításától (imputatio), mint a tényállástól (esse rei). . . Mindnyájan igaztalan állapotban születünk és halunk meg. Csak az irgalmas Isten beszámítása révén vagyunk igazak a szavába vetett hit által.”7 „A szentek bensőleg mindig bűnösök; ezért külsőleg mindig igaznak minősíttetnek.”8 „Tehát önmagunkban bűnösök vagyunk, mégis Isten a hit által igaznak tekint. Egyszerre bűnös is, meg igaz is (simul iustus et peccator). Valójában bűnös, de az Isten biztos beszámítása és ígérete révén igaz.”9

Luther élesen elítéli a halálos bűn és bocsánatos bűn szokásos megkülönböztetését: „Az álbölcsek vészes tévedése az, hogy a bűnöket a tett lényege szerint és nem a személy szerint különböztetik meg. A hívőnek bűne azonos és ugyanolyan nagy, mint a hitetlené. De a hívőnek Isten bűnét megbocsátja, és nem számítja be. A hívő számára bocsánatos bűn, a hitetlen számára halálos bűn. Nem azért, mert a bűnök különböznének, vagyis nem azért, mert a hívő bűne kisebb, a hitetlené pedig nagyobb, hanem azért, mert a személyek különböznek.”10

Ebből Luther a következőket vonja le: „A keresztény ember, még ha akarná is, nem veszítheti el üdvösségét, akármennyi bűnt követ is el. (Csak akkor veszítheti el azt), ha nem akar hinni. Hiszen semmilyen bűn nem tudja őt kárhozatba vinni, csak a hitetlenség.”11

Egy Melanchthonhoz intézett levelében fogalmazta meg Luther e gondolatot a legélesebben: „Ha a kegyelem hirdetője vagy, ne képzelt kegyelmet, hanem valódi kegyelmet hirdess. Ha valódi a kegyelem, akkor nem képzelt, hanem valódi bűnt hozz elő. . . Isten nem üdvözíti a képzelt bűnösöket. Légy bűnös, és vétkezz erősen, de még erősebben higgyél, és örvendezz Krisztusban, aki legyőzi a bűnt, a halált és a világot. Vétkeznünk kell, amíg e világban vagyunk. . . Elég, ha Isten dicsőségének gazdagsága révén felismerjük az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűnét. Ettől nem szakít el bennünket a bűn, még ha naponta ezerszer meg ezeszer paráználkodnánk vagy gyilkolnánk is.”12

Szerencsére Luther nem rekedt meg ezekben a sarkított állításokban. Bár mindvégig hangoztatta, hogy teljesen ingyenesen és csupán a hit által igazulunk meg, de – főképp katekizmusaiban – azt is hangoztatta, hogy a megigazult ember megkapja a Szentlelket, aki új szívet teremt benne, és így elsötétedett értelméből megvilágosított értelem, ellenálló akaratából engedelmes akarat lesz. Ha valakit Krisztus Lelke mozgat, akkor az illető az Istennek törvénybe foglalt változatlan akarata szerint él, és mindent szabad és vidám lelkülettel teljesít. „Az a nézetünk, hogy nem olyan megigazulttá tevő hitet kell elképzelnünk, mely együtt állhatna fenn és maradhatna fenn azzal a gonosz szándékkal, hogy vétkezünk és lelkiismeretünk ellen cselekszünk. Ellenkezőleg, úgy vélekedünk, hogy miután az ember a hit által megigazulttá lett, akkor ez az igaz és élő hit a szeretet által tevékenykedik, és a jó cselekedetek mindig követik a megigazulttá tevő hitet. Ha ez a hit igaz és élő, e jó cselekedetek egész bizonyosan feltalálhatók Az igaz hit ugyanis soha sincs egymagában, hanem mindig vele van a szeretet és a remény.”13

Luthernek ezt a magyarázatát világosan magáévá teszi az evangélikus egyháznak 1577-ben kiadott alapvető hitvallása, amelyet Solida Declaratiónak neveznek. Ebben a következő kijelentéseket olvashatjuk: „Nincs igaz és üdvözítő hit azokban, akikben hiányzik a bűnbánat, és akik tovább szándékoznak vétkezni.” (3,26) „A szeretet gyümölcs, mely biztosan és szükségképpen következik az igaz hitből. Ha valakiben nincs szeretet, akkor azt kell tartanunk, hogy vagy nem igazult meg, vagy pedig elvesztette a hit általi megigazulást.” (3,27) „Téves az a vélemény, amely szerint megőrizhetné valaki a hitet, Isten kegyelmét és tetszését akkor is, ha Isten törvénye ellen vétkezik.” (4,20)

 Ugyanez a Solida Declaratio az ember szabad akaratának tagadását is visszautasítja, mondván: „Nem Isten előretudása vagy előrendelése, hanem az ember gonosz akarata az oka annak, hogy valaki Isten igéjét megveti.” (11,38)

A concupiscentia (bűnre indító hajlam) bűn voltáról is találunk Luthernél árnyékoltabb magyarázatokat. Azt írja, hogy ez a concupiscentia csak az ember beleegyezése által lesz a „megfékezett bűnből” (peccatum regnatum) „uralkodó bűnné” (peccatum regnans), és ez utóbbi teszi az embert bűnössé (vö. WA 8,94–97).

Aquinói Tamástól eltérően Luther nem volt szisztematikus gondolkodó. Nem törekedett egy minden részletében kidolgozott teológiai rendszer megalkotására. Volt egy központi meglátása, és a vita hevében, érzelmeitől vezettetve a legélesebb kifejezésekre ragadtatja magát. Más szavai viszont némileg visszaállítják az egyensúlyt. Megmarad az alapállítás: Isten az embert csak a Krisztusba vetett hit által, ingyenes irgalmas kegyelméből jelenti ki és tekinti igaznak. Ebből a megigazulásból pedig gyümölcsként jó cselekedetek fakadnak.

Konfrontáció és konvergencia

A trienti zsinat a hit általi megigazulásról szóló lutheri alapállítást elfogadta: „A hit az ember üdvösségének kezdete, minden megigazulás alapja és gyökere, amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, és eljutni fiainak közösségébe. Ingyenesnek pedig azért mondjuk a megigazulás kegyelmét, mert a megigazulást megelőző semmi sem érdemli ki a megigazulás kegyelmét, legyen az akár a hit, akár a cselekedetek.” (DS 1532)

 Luther sarkított kifejezésével szemben azonban a zsinat a teljes konfrontációt választotta. Az ember szabad akarata nem szűnt meg (DS 1521, 1555), a megigazulásra készülve az ember szabad akaratával fogadja be a kegyelem sugallatát (DS 1525, 1554), a megigazult ember, Isten segítségével, képes megtartani Isten parancsolatait, és köteles is erre (DS 1536), nemcsak a hitetlenség bűne, hanem bármely más halálos bűn miatt is az ember elveszíti a megigazulás kegyelmét (DS 1544, 1577).

A zsinat különösen hangoztatja, hogy a megigazulás nem csupán a bűnök bocsánata, hanem a belső embernek a kegyelmi ajándékok akaratlagos befogadása által megvalósuló megszentelődése és megújulása. Isten megigazulttá tesz bennünket, és nemcsak igaznak számítunk, hanem azok is vagyunk (DS 1529).

A zsinat a páli dikaioó igét iustificóval fordítja, ami szó szerint: „igazzá tesz”-t jelent. Ezért a lutheránusok és katolikusok között hosszú ideig arról folyt a vita, hogy a páli dikaioó ige azt jelenti-e, hogy „igaznak kijelenteni”, vagy azt, hogy „igazzá tenni”. A lutheránusok az előbbit, a katolikusok az utóbbit állították.

John Henry Newmannak nagy érdeme, hogy a még anglikán korában írt Lectures on Justification című művében rámutatott e vita megoldásának kulcsára. A mai szentírástudósok többségével Newman elismeri, hogy a páli levelekben a dikaoó ige bírói kijelentést jelent: a Krisztusban hívő embert Isten igaznak jelenti ki, vagyis – egyszerűbben mondva – megbocsátja bűneit. De Newman hozzáteszi: Isten kijelentése teremtő erejű. Azáltal, hogy Isten valakit igaznak jelent ki, igazzá is teszi a Szentlélek kiáradása által. Tömören fejezik ki e gondolatot Newman következő szavai: „Isten áldhat is, és átkozhat is, aszerint, hogy irgalmát nézi, vagy a mi gonosz érdemeinket. De ha áld, akkor ezt biztosan úgy cselekszi, hogy szentté tesz, ha igaznak ismer el, akkor ezt úgy cselekszi, hogy igazzá tesz, ha megigazít, ezt úgy cselekszi, hogy megújít, ha kibékít bennünket önmagával, ezt nem úgy teszi, hogy megsemmisíti a Törvényt, hanem úgy, hogy új akaratot és új erőt teremt bennünk annak betartására.”14

Newmannak e meglátása megmutatja, hogy miképpen juthatnak lutheránusok és katolikusok alapvető megegyezésre a megigazulástanban. Mint említettük, már a trienti zsinat elismerte, hogy „a megigazulást megelőző semmi sem érdemli ki magának a megigazulásnak kegyelmét, legyen az akár a hit, akár a cselekdetek”.15 A megigazulás, a bűnbocsánat tehát teljesen ingyenes isteni ajándék. Viszont a megigazult emberben a Szentlélek gyümölcseként meg kell jelenniük a jó cselekedeteknek, és ha ezek nem jelennek meg, akkor azt következtethetjük, hogy az illetőnek nincsen üdvözítő hite.

Hasonló magyarázatot találunk Hans Küngnek 1957-ben megjelent Rechtfertigung című ifjúkori művében. Küng könyvének első felében a neves református teológus, Karl Barth megigazulástanát fejti ki. A könyv második felében pedig a trienti zsinat határozatait teljes mértékben figyelembe vevő, de azt továbbfejlesztő katolikus megigazulástant vázol. A könyv végkövetkeztetése pedig az, hogy Barth megigazulástana nem különbözik a katolikus teológián belül elfogadható megigazulástantól. A könyv érdekessége az, hogy maga Barth egy utószóban bevallja, hogy Küng igen szabatosan fejti ki az ő megigazulástanát, és hogy – ha a könyv második részében kifejtett megigazulástan tényleg egyezik a trienti zsinat tanításával – akkor ő, Barth kénytelen lesz elzarándokolni Trientbe, és ott megvallani, hogy eddig félreértette a zsinat tanítását.

A különböző egyházak közötti hivatalos párbeszédek során is az utóbbi években több közös nyilatkozat született meg a megigazulástanról. Az egyik legjobban megfogalmazott szöveg az Anglikán–Római Katolikus Nemzetközi Bizottság zárójelentésében található. E jelentés szintén a megigazulás ingyenességét és a megigazulás gyümölcseként lehetségessé vált és megkívánt jócselekedetek szükségességét állítja. Különös érdeme pedig az, hogy nem korlátozza fejtegetését a megigazulásfogalomra, hanem a páli levelekben és az újszövetségi Szentírás egyéb irataiban látható egyéb fogalmakat is (újjászületés, újjáteremtés, megszentelés stb.) szervesen beleépíti magyarázatába, és így átfogóbb képet nyújt arról a csodálatos eseményről, amelyet az Atya Isten Krisztus által a Szentlélekben valósít meg az emberben.

Ezen előzmények után lássuk a mostani közös nyilatkozat tartalmát.

Egyetértés alapigazságokban

A leglényegesebb mondatok a 15–17. pontokban találhatók. Ezek fogalmazzák meg azokat az alapigazságokat, melyekben egyetértésre sikerült jutni. Magyar fordításban ez a szöveg így hangzik:

„15. Közös hitünk szerint a megigazulás a háromszemélyű Egy Isten műve. Az Atya Isten a bűnösök üdvösségére küldte Fiát a világba. Krisztus megtestesülése, halála és feltámadása a megigazulás alapja és előfeltétele. Ezért a megigazulás azt jelenti, hogy maga Krisztus a mi igazvoltunk, amelyben az Atya akarata szerint a Szentlélek által részesedünk.

Együtt valljuk meg: egyedül kegyelemből, a Krisztus üdvözítő tettébe vetett hit által, és nem érdemeink alapján fogad el bennünket Isten, és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket, és jó tettekre képesít és hív fel bennünket.   

16. Isten Krisztusban minden embert az üdvösségre hív. Egyedül Krisztus által igazulunk meg, amennyiben ezt az üdvösséget hittel befogadjuk. Maga a hit is Istennek a Szentlélek által adott ajándéka, aki az igében és a szentségekben működik a hívők közösségében, és ugyanakkor a hívőket életüknek ahhoz a megújulásához vezeti, amelyet Isten az örök életben tesz tökéletessé.

17. Közös meggyőződésünk, hogy a megigazulásról szóló tanítás sajátos módon utal az Istennek Krisztusban történő üdvcselekedetéről szóló újszövetségi tanúbizonyság központjára: Azt mondja nekünk, hogy mi bűnösök új életünket egyedül Isten megbocsátó és újjáteremtő irgalmának köszönhetjük, amelyet csak ajándékképpen kapunk, és a hitben fogadunk el, de semmilyen formában soha ki nem érdemelhetünk.

18. Ezért az ezt a tanítást tartalmazó és kifejtő megigazulástan nemcsak egyik része a keresztény hittannak. Lényeges viszonyban áll minden hitigazsággal, amelyeket kölcsönös belső összefüggésükben kell szemlélni. Ez a tanítás fel nem adható kritérium, amely az egyház egész tanítását és tevékenységét Krisztusra akarja irányítani. Amikor a lutheránusok ennek a kritériumnak egyedülálló fontosságát hangoztatják, nem tagadják valamennyi hitigazság összefüggését és jelentőségét. Amikor pedig a katolikusok úgy látják, hogy több kritériumot felelősek követni, nem tagadják a megigazulásról szóló tanítás sajátos szerepét. Lutheránusok és katolikusok közös célja, hogy mindenben Krisztust vallják meg, akiben egyedül kell mindenekfelett bíznunk mint egyetlen Közvetítőben (1Tim 2k), és aki által Isten a Szentlélekben önmagát adja, és megújító adományait ajándékozza.”

A közös alapegyetértéshez még hozzá kell venni a 25. pontban foglalt következő mondatokat is:

„Közösen megvalljuk, hogy a bűnös az Istennek Krisztusban történt üdvtettébe vetett hit által igazul meg; ezt az üdvösséget a Szentlélek ajándékozza neki a keresztségben egész keresztény életének alapjaként. Az ember a megigazulást adó hittel bízik Isten kegyes ígéretében; ebben a hitben benne foglaltatik az Istenbe vetett remény és az Isten iránti szeretet. Ez a hit a szeretetben tevékenykedik; ezért a keresztény nem maradhat cselekedetek nélkül, és nem is szabad cselekedetek nélkül maradnia. De semmi, ami az emberben a hit szabad ajándékát megelőzi vagy követi, nem képezi a megigazulás alapját, és nem érdemli ki azt.”

E szövegek igen szépen fejtik ki Pál teológiájának alapgondolatát. Minthogy pedig a katolikus egyház is kanonikus írásoknak fogadja el Pál leveleit, katolikus részről semmi akadálya annak, hogy e tanítást teljes szívvel elfogadjuk. A Szentírásban azonban nemcsak Pál levelei vannak. Joggal tehetjük fel tehát a kérdést: az Isten üdvözítő tetteinek megvallásánál nem kellene-e egy futó említésnél („Isten a Szentlélekben önmagát adja”) részletesebben beszélnünk a jánosi teológia szerint Krisztus bennünk lakásáról, az Atya és a Fiú egységében való részesedésről is? Nem kellene-e megemlíteni, Péter 2. levelét követve, hogy „részesedünk az isteni természetben”? (1,4) Nem lenne-e jó emlékezetünkbe idézni a görög egyházatyák kegyelemtanát, amely a theósziszt, az ember megistenülését helyezi a középpontba?

A nyilatkozat fentebbi szövegei tehát igazat mondanak ugyan, de tipikus példái az „egytüdejű kereszténység” megfogalmazásainak. Ismeretes a II. János Pál pápa által is gyakran ismételt mondás, amely szerint minden kereszténynek „két tüdővel kell lélegeznie”, vagyis egyaránt otthonosnak kell lennie a nagy nyugati egyház és a nagy keleti egyház apostoli hagyományában és annak évszázadokon át történt kifejtésében. Luther az ókori egyházatyák közül egyedül Ágostont kedvelte, Órigenészről pedig kijelentette: „Már régen a pokolba szántam őt.” Jobb lett volna neki is „két tüdővel” lélegeznie, hiszen az egész reformáció az „egy tüdővel” lélegző középkori latin teológia még „egytüdősebb” kiélezése.

Az itt kifejtett megigazulástan-központú kereszténységfelfogással nehezen lehet megszólítani a 20. és 21. század emberét. Korunk keresztényeinek a többségét még csecsemőkorban keresztelték. Őróluk nyilvánvaló, hogy semmivel sem érdemelték ki az ingyenes megigazulást. Az is igaz, hogy a trienti zsinatot követve a katolikus teológia is vallja, hogy a keresztség által eltörölt eredeti bűn valóságos bűn16. De mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az eredeti bűn csak analóg értelemben mondható bűnnek, hiszen senki sem bánhatja meg eredeti bűnét, amit nem ő követett el. Az olyan Istenben pedig, aki a most született csecsemőt utálja és gyűlöli csak azért, mert Ádám ivadékaként született, a 20. és 21. század embere nem tudna hinni. A felnőtt korban megigazultaknál, akár először térnek meg, akár súlyos bűn elkövetése után másodszor vagy harmadszor térnek meg, már élményszerűbb az ingyenes megigazulás tana. De ha szó szerint vennénk azt az állítást, hogy csak a Krisztusba vetett hit által igazulhat meg az ember, akkor mi lesz Ázsia embermilliárdjaival, akik semmit sem tudnak vagy alig tudnak valamit Krisztusról? Ők talán mind megigazulatlanul a pokolba zuhannak, minden menekülés lehetősége nélkül? A katolikus egyház nem így gondolkodik, hiszen állítja, hogy a Szentlélek – a Krisztust nem ismerő embereket is beleértve – minden embernek megadja a lehetőséget, hogy Krisztus üdvhozó halálával és feltámadásával egyesüljön.17

Tehát örülünk, hogy a lutheránus testvérekkel a megigazulásra vonatkozó közös alapigazságokat elfogadunk, de nem vagyunk hajlandók csak ezen az egy hangszeren játszani az evangélium melódiáját, amikor a Szentírás és a hagyomány ezer hangszerű zenekara áll rendelkezésünkre.

Elviselhető különbözőségek

De lássuk, hogy miképpen „viselhetők el” (tragbar) a fenti alapmegegyezés alapján azok a teológiai különbözőségek, amelyek a lutheránus és a katolikus megigazulástan között állnak fenn. A közös nyilatkozat 19–39. pontjai szólnak erről. E szakasz címe: Die Entfaltung des gemeinsamen Verständnisses der Rechtfertigung (A közös megigazulásfelfogás kifejtése). A neves lutheránus teológus, Wolfhart Pannenberg, a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot méltató cikkében megjegyzi, hogy a „kifejtés” (Entfaltung) kifejezés a tényállást ártalmatlannak feltüntető szó (verharmlosend). Szerinte „a valóságban egymással eddig szembenálló két felfogásról van szó, melyeknek súlyát azonban az elért egyetértések most már relativizálják”18.

Főképpen két pont kényes: az egyik a simul iustus et peccator (egyszerre igaz és bűnös) kifejezés értelmezése, a másik pedig az ember szabadakarati közreműködésének kérdése.

A simul iustus et peccator-tannal szemben a tridenti zsinat a következőket állította: 1) Jézus kegyelme, amely a keresztségben adatik, eltörli az eredeti bűn állapotát. . . Megmarad ugyan a megkereszteltekben is a „kívánság” (concupiscentia), amely a bűnből van, és a bűnre tesz hajlamossá, de nem valódi bűn az olyan emberekben, akik nem egyeznek bele, hanem küzdenek ellene.19 2) A megigazultak kötelesek megtartani Isten parancsait, és – Isten segítségével – erre képesek is. Ha pedig súlyos bűnt követnek el, elvesztik a megigazulás kegyelmét20. 3) A megigazult ember is nap nap után elkövet kevésbé súlyos bűnöket, amelyeket bocsánatos bűnnek nevezünk, de ennek ellenére továbbra is igaz ember marad.21

A halálos és bocsánatos bűnöknek ez a megkülönböztetése a katolikus hittankönyvek legelemibb tanításai közé tartozik. E tanítás igyekszik összeegyeztetni a Szentírásnak azt a két állítását, hogy egyfelől minket, a hit által megigazult embereket „a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított a bűn és halál törvényétől” (Róm 8,2), és „a törvény rendelése beteljesedik bennünk, akik nem élünk a test (szarx) szerint, hanem a Lélek szerint” (Róm 8,4), másfelől pedig, hogy „sok mindenben vétünk mindnyájan” (Jak 3,2).

A kétfajta bűn (halálos és bocsánatos bűn) lényeges megkülönböztetését helyesnek tartom, de az is igaz, hogy konkrét esetekben e megkülönböztetés nem könnyű feladat. A keresztény ókorban, amikor a hívők életükben csak egyszer gyónhattak, és a keresztények túlnyomó többsége sohasem járult a bűnbánat szentségéhez, csak igen súlyos bűnöket tartottak halálos bűnnek. A középkortól kezdve azonban, amikor már többször lehetett gyónni, az erkölcsteológusok és egyházjogászok nagyon megszaporították a halálos bűnnek számító bűnök számát. Az egyházi vezetőség is olyannyira természetesnek vette azt, hogy minden keresztény évente legalább egy halálos bűnt elkövet, hogy a IV. lateráni zsinat minden hívőt kötelezett az évi szentgyónásra. Az Egyház tanítása szerint ugyanis a bocsánatos bűnöket senki sem köteles meggyónni.

A halálos bűn és bocsánatos bűn helyes megkülönböztetésére talán az Alszeghy Zoltán és Maurizio Flick által kidolgozott „alapválasztás” (optio fundamentalis) magyarázat a legmegfelelőbb. E szerint az a bűn „halálos”, vagyis okozza igaz voltunk elvesztését, amely szívünk mélyén döntünk életvitelünk mértékéről és céljáról, vagyis amely már nem a szeretet, hanem az önzés felé irányítja létünket 22.

Lássuk, hogy ezzel a katolikus felfogással szemben a közös nyilatkozat miképpen fogalmazza meg a lutheránus felfogást. Persze nem követi Luther fent említett kisarkított állítását, amely szerint, ha megmarad hitünk, akár ezerszer is gyilkolhatunk naponta. A közös nyilatkozat így fogalmaz: „Az ember önmagát nézve a törvény szerint felismeri, hogy egészen bűnös marad, a bűn még mindig benne lakik, mert újra meg újra hamis istenekben bízik, és nem szereti Istent azzal az osztatlan szeretettel, amelyet Teremtője kíván tőle. Ez az istenellenesség (Gottwidrigkeit) mint olyan valóságos bűn. De Krisztus érdemei alapján megtöretett a bűn szolgaságba vető hatalma” (die knechtende Macht der Sünde ist gebrochen). Ezt a magyarázatot a Hittani Kongregáció nem tartotta kielégítőnek. Ezért készült el a Függelék, amely ellen e Kongregációnak már nem volt kifogása. Idézzük e Függeléknek főbb szakaszait:

„Közösen valljuk, hogy Isten kegyesen megbocsátja az ember bűnét, és ugyanakkor kiszabadítja őt a bűn hatalmából. A megigazítás: bűnbocsánat és igazzá tevés, amely által Isten megadja az embernek az új életet Krisztusban. »Mivel elnyertük a megigazulást a hit által, békességünk van az Istennel.« (Róm 5,1) »Isten Fiainak hivatunk, és valóban azok vagyunk.« (1Jn 3,1) A Szentlélek működése által valóban és belsőleg meg vagyunk újítva, de mindig függünk az Ő bennünk való működésétől. »Ezért, aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.« (2Kor 5,17) Ily értelemben a megigazultak nem maradnak bűnösök.

»Ha azt mondjuk, hogy nincs bűnünk, nincs bennünk igazság.« (vö. 1Jn 1,8–10) »Sok mindenben vétünk mindnyájan.« (Jak 3,2) »A tévedéseket ki veszi észre? Oldozz fel meg nem látott bűneim alól.« (Zsolt 19,12) Amikor imádkozunk, csak a vámossal együtt mondhatjuk: »Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!« (Lk 18,13) Ezt különböző módokon fejezik ki liturgiáink. Együtt halljuk a buzdítást: »Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak« (Róm 6,12) Ez emlékezetünkbe idézi azt az állandó veszélyt, amely a bűn hatalmából és a keresztényekre kifejtett működéséből származik. Ilyen mértékben a lutheránusok és a katolikusok együtt a keresztény embert felfoghatják simul iustus et peccator-nak (egyszerre igaznak és bűnösnek).”

A végítéleten a megigazultakat tetteik alapján is meg fogják ítélni (cf. Mt 16,27; 25,31–46; Róm 2,16; 14,12; 1Kor 3,8; 2Kor 5,10; stb.) . . . A Formula Concordiae a következőket is mondja: „Isten akarata és kifejezett parancsa, hogy a hívők olyan jó cselekedeteket hajtsanak végre, amelyeket a Szentlélek cselekszik bennük. Krisztus szeretete miatt Isten kedvét leli ezekben a cselekedetekben, és megígéri, hogy dicsőségesen megjutalmazza azokat jelen életünkben és az örök életben.”

Mint látjuk, a fenti magyarázat kerüli a halálos bűn és a bocsánatos bűn megkülönböztetését. Így nem világos, hogy mi különbözteti meg azt a hitet, amely mindennapi bűneink ellenére fennmarad, és megőriz megigazult állapotunkban, attól a „hittől”, amely a közös nyilatkozat 26. pontja szerint „nem létezhet az életvitel megújulása nélkül”. Már Newman úgy vélekedett fent említett művében, hogy a lutheránusok nem tudják kielégítően megmagyarázni e kétfajta hit különbségét. Ezért úgy vélem, hogy a közös nyilatkozat és függeléke által adott magyarázat nem kielégítő. De egyben örömmel konstatálom, hogy a nem kielégítő teológiai magyarázat ellenére a két fél aláírta a közös nyilatkozatot, úgy gondolván, hogy ha megvan a megegyezés alapigazságokban, akkor a teológiai eltérések „elviselhetők” (40. pont: tragbar). Mennyi elégtelen teológiai magyarázat jelent már meg a katolikus egyházon belül is a történelem folyamán! Elég megemlítenünk az egyéni előrerendelésre és az akaratot physice mozgató „hatásos kegyelemre” vonatkozó nézeteket, amelyek – nézetem szerint – elfogadhatatlan istenképhez vezetnek. Ilyen magyarázatoknál jogosan remélhetjük, hogy az Igazság Lelkének működése, lassan de biztosan, helyreigazítja azokat a történelem folyamán.

A simul iustus et peccator kérdéskomplexumnál is jó lett volna „két tüdővel lélegzeni”! Ha a megváltott ember állapotát a Szentháromság életében való ingyenes részesedésként fogjuk fel, amely egyformán ingyenes a legnagyobb bűnös és a legtisztább főangyal számára is, jobban megérthetjük, hogy „minden kegyelem”, és hogy csak a hitből fakadó szeretet és annak műve örök valóság, mert maga az Isten: szeretet.

A „kívánság” (concupiscentia) fogalmának tisztázása jobban sikerült a függelékben. A szöveg a következőket mondja: „A concupiscentia fogalmát más értelemben használják a katolikusok és a lutheránusok. A lutheránus hitvallási iratokban a concupiscentia az ember önző vágyát jelenti, melyet a lelkileg értelmezett Törvény szerint bűnnek tekintenek. A katolikusok szerint a concupiscentia olyan hajlam, amely az emberben megmarad a keresztség után is, a bűnből van, és hajlamossá tesz a bűnre. . . A bűn hatalma miatt az egész ember hajlamos szembeszegülni Istennel. Ez a hajlam, a katolikusok és lutheránusok felfogása szerint, nincs összhangban Istennek az emberiségre vonatkozó eredeti tervével. A bűn személyes jellegű, és mint ilyen elválaszt az Istentől. A bűn a régi ember önző vágya, és az Istennel szembeni bizalom és szeretet hiánya.”

Ez a magyarázat sem egészen világos, hiszen nem feltétlenül kapcsolódik az „önző vágy” hajlamához a személyes beleegyezés. Az Isten „eredeti terve” kifejezés is eléggé antropomorfikus. Nem hinném, hogy két terve lenne Istennek: egy eredeti és egy módosított. Isten egyetlen terve az ember megistenítése a Fiú megtestesülése, halála, feltámadása és a Szentlélek küldése által, amelyet szabad akaratunkkal bízva elfogadunk (hit), és amellyel egybefolyunk (szeretet).

Lássuk most a másik kérdést: az ember közreműködésének kérdését.

A közös nyilatkozat szerint a lutheránusok elismerik, hogy az ember visszautasíthatja a kegyelem működését, de a megigazulást csak passzívan (mere passive) képes befogadni (21. pont). Tagadják, hogy az ember sajátjából tehet valamit a megigazulása érdekében (eigener Beitrag), de nem tagadják, hogy az ember teljes személyével részt vesz (Beteiligtsein) a hitben, amelyet maga az Isten igéje hoz létre.

Nem könnyű kiigazodni ezeknél a finom megkülönböztetéseknél. A lutheránusoknál a 16. században nagy vita, az ún. Synergistischer Streit folyt Melanchthon véleménye körül, aki azt állította, hogy az ember együttműködhet Isten kegyelmével (szünergeia). A Formula Concordiae Melanchthon e nézetét elutasította. Valószínűleg nem voltak tudatában, hogy ezzel a keleti egyházatyák egyik legalapvetőbb tanítását utasítják el. Az ókori fatalizmussal szemben az egyházatyák nagyon hangsúlyozták az ember valóságos szabad akaratát. Hitvalló Maximosz a kegyelmet és a szabad akaratot az Isten által adott „két szárnynak” nevezi, melyekkel a mennyek országába emelkedhetünk. Isten önközlő lehajlása nélkül az ember semmit sem tehet, de az, hogy mindent Isten tesz (Allwirksamkeit), semmiképpen sem jelenti azt, hogy csak az Isten cselekszik (Alleinwirksamkeit). Csak a Szentlélek által lehetővé tett szünergeia (együttműködés) megvalósítása vagy meg nem valósítása teszi az üdvtörténetet valóban az isteni és az emberi szabad akarat között lefolyó drámává. Enélkül az egész üres színjáték lenne.23

Congar mondogatta, hogy a protestánsoknak még mindig igen nehezére esik elismerni azt, hogy Isten valamit ad az embernek, és azt az ember tényleg sajátjaként megkapja és élhet vele. Pedig nem az ember Isten által adott képességeinek a lekicsinylése, hanem annak hálás elismerése dicsőíti meg az Istent. Hiszen: gloria Dei vivens homo (Irenaeus): az élő ember az Isten dicsősége, a testileg, szellemileg, lelkileg, istenien élő ember! Mert Isten maga az áradó jóság.

Pannenberg említett cikkében mondja, hogy a közös nyilatkozat aláírása előtt 240 lutheránus teológiai tanár kifejezte „súlyos fenntartásait” (schwerwiegende Bedenken) a nyilatkozattal szemben. Főképpen a Lutheránus Világszövetség tagegyházaival nem egyeztetett függelék kijelentéseiben látták veszélyeztetve Luther tanítását. Magyarországon is elhangzottak protestáns részről bíráló szavak. Az aláírás mégis megtörtént. A két egyház kijelentette, „hogy a lutheránus egyházaknak ebben a nyilatkozatban előadott tanítását már nem érintik a trienti zsinat elítélései, és hogy a lutheránus hitvallási iratokban kifejezett elítélések nem érintik a római katolikus egyháznak a jelen nyilatkozatban foglaltatott tanítását”24.

Adjunk hálát az Istennek. Legyen egy hit, és virágozzanak a teológiák. Ahogy mi katolikusok „elviseljük” a nem kielégítőnek tűnő lutheránus teológiai magyarázatokat, úgy kérjük kedves evangélikus testvéreinket, hogy „viseljék el” a mi, számukra elégtelennek tűnő teológiai magyarázatainkat. És bízzunk a Szentlélekben, hogy elvezet minden igazságra (Jn 16,12), és hogy a két egyház között még fennálló többi vitás kérdésben is (szentségek, egyházi rend, tanítóhivatal, a pápaság szerepe, máriatan stb.) sikerül majd az alapigazságokban egyezségre jutnunk. Közben pedig – kerülvén a mérges vitákat – cselekedjük az Isten akaratát.

Jegyzetek

 1 Vö. WA 40, III,352,3 stb.

 2 Denzinger–Schönmetzer, Enchiridion Symbolorum, n. 1520–1583.

 3 Gemeinsame Erklärung zur Rechtfertigungslehre, 1998. június 16.

 4 Praefatio ad editionem Wittenbergiensem.

 5 „Iustitiam Dei oportet, ut assuescamus vere canonica significatione intelligere, non eam qua Deus iustus est ipse, qua et impios damnat, sed . . . ipsam misericordiam, seu gratiam iustificantem, qua apud Deum iusti reputamur.” (Op. in Psalmum 5,9)

 6 De servo arbitrio

 7 Scholia in ep. ad Romanos, 4,7

 8 Uo. 4,6

 9 Uo. 4,7

10 Ad Galatas, 5,17.

11 De captivitate Babylonica Ecclesiae

12 Epistula 424. ad Melanchthon.

13 Epistula 8,1

14 „He may bless, He may curse, according to His mercy or our deserts; but if He blesses, surely it is by making holy; if He counts rightous, it is by making rightous; if He justifies, it is by renewing; if He reconciles us to Himself, it is not by annihilating the Law, but by creating in us new wills and new powers for the observance of it.” (Lectures on the Doctrine of Justification, London, 1838, 34. old.)

15 DS n.1532

16 DS n.1512, 1514

17 II. vatikáni zsinat, GS 22

18 „In Wahrheit handelt es sich um bisher gegensätzliche Positionen, deren Gewicht nun aber durch die erreichten Übereinstimmungen relativiert sind.” Stimmen der Zeit, 1999, 723. old.

19 Trienti zsinat, DS n.1515

20 DS n.1536, 1542, 1573

21 DS n.1537, 1573

22 Vö. Hermann Reiners, Grundintention und sittliches Tun, Herder, 1966: „Ein Wurzel- oder Totalakt aus der Subjektmitte.” Itt még idézzük a Katolikus Egyház Katekizmusa 1856. pontját: „A halálos bűn, megtámadván bennünk azt a létfontosságú alapot, ami a szeretet, szükségessé teszi Isten irgalmasságának új kezdeményezését és a szív megtérését, ami rendszerint a kiengesztelődés szentségének keretében teljesedik be.” (Szerk.)

23 O. M. Lot Borodine, La déification de l’homme selon la doctrine des Pères grecs, Paris, 1970, 86–95, 216–235. old.

24 A Luteránus Világszövetség és a Katolikus Egyház Hivatalos közös nyilatkozata, Augsburg, 1999. október 31.



 

Vámos Péter

KÍNA  KATOLIKUSAI  AZ  EZREDVÉGEN

New Yorkban, az ENSZ-palota előtti utcán néhány tucat ember tüntet. Transzparenseiken a feliratok a vallásszabadság jogát követelik, segítséget kérnek az ENSZ-től, Kofi Annantól, hogy vizsgálja meg és támogassa ügyüket. A tüntetők jó része kínai, de vannak köztük más nemzet képviselői is. Egy a közös bennük: mindannyian a Falun Kung nevű buddhista szekta követői. A központi kínai vezetés 1999. július 22-én a társadalomra veszélyes, törvénytelen szektának minősítette, és betiltotta a csoportot. A tiltást megelőzően, 1999 áprilisában a buddhizmus egyes tanításai alapján álló, a kínai hagyományos egészségmegőrzési módokat gyakorló emberek – közel tízezren – csöndes meditációra gyűltek össze Peking legnagyobb sugárútján, a császárok egykori palotája, a mai párt- és állami vezetők lakhelyéül szolgáló Tiltott Város előtt. A kínai vezetőket akkor a meglepetés erejével érte a békés demonstráció, a legnagyobb a tíz évvel ezelőtti Tienanmen téri diáktüntetések óta.

Kínában a vallásosság, a vallásgyakorlás, a vallásszabadság a Falun Kung miatt újra „érzékeny kérdés”  lett. A vallásszabadság joga ugyan szerepel a kínai alkotmányban, de a Kínai Népköztársaságban létező vallásszabadság amolyan „kínai sajátosságú vallásszabadság”, azaz a kínai vezetés az ország történelmi tapasztalataira és hagyományaira való hivatkozással különböző intézkedésekkel és szabályokkal ellenőrzése alatt tart mindenfajta vallási tevékenységet. A mozgalom betiltása a többi egyház és vallási közösség működésére is hatással van. Az elmúlt hónapokban ugyanis az Államvédelmi Hivatal munkatársai nemcsak a keleti gyökerű, a kínai hagyományokra építő csoportosulás tagjait figyelik fokozottan, hanem a többi vallás gyakorlóit, nem utolsósorban a keresztény egyházak képviselőit és híveit is.

A hivatalos statisztikák Kínában tizennégy millió protestáns keresztényt és négymillió katolikust tartanak számon. Nem hivatalos adatok szerint a protestánsok száma húszmillió körül lehet, a katolikusoké mintegy tízmillió. A különbség abból adódik, hogy az államilag támogatott vagy tűrt keresztény egyházak és közösségek mellett vannak olyan tiltott, a kínai törvények szerint illegális csoportok is, amelyek nem hajlandók elismerni a Kínai Kommunista Párt vezető szerepét, és egyes katolikusok például továbbra is Róma beleegyezésével szentelik fel püspökeiket. Az ún. „földalatti”  katolikusok elsősorban olyan területeken élnek, ahol a század közepéig, a külföldi misszionáriusok kiutasításáig és az idegen vallási befolyástól mentes kínai katolikus egyház létrehozásáig erős volt a misszionáriusok jelenléte, elsősorban északon Hopej tartományban, valamint Sanghaj környékén, a jezsuiták egykori missziós központjai környékén.

A keresztény egyházak a Kínai Népköztársaság megalakulását követő években a hivatalos kommunista propaganda célpontjaivá váltak, a külföldi misszionáriusokat imperialista ügynökökként tartották számon, és az ötvenes években kiutasították őket az országból.

Történeti háttér: az önálló kínai egyház létrejötte

Mao Ce-tung már 1945-ben hangsúlyozta, hogy a Kínai Kommunista Párt kormányra kerülése esetén a vallásszabadságot minden tekintetben tiszteletben fogja tartani, hiszen a párt minimális programjának része az emberi szabadságjogok, köztük a vallásszabadság biztosítása.1 A Kínában létező vallások között a katolicizmust is megemlíti: „A vallásszabadság elvének megfelelően Kína felszabadított körzeteiben bármely vallás szabadon gyakorolható. A népi kormány védelmébe veszi a protestánsokat, a katolikusokat, a mohamedánokat, a buddhistákat és minden más vallás híveit, ha azok tiszteletben tartják a népi kormány törvényeit. Mindenki számára biztosítjuk a szabadságot, hogy higgyen bármely vallásban, vagy ne higgyen semmilyenben sem; ezen a téren megengedhetetlen bármiféle kényszer vagy megkülönböztetés.”2 Ugyanakkor a külföldi hittérítők munkájára építő és tevékenységét jórészt nyugati pénzekből finanszírozó keresztény egyházak számára baljós mondat is szerepel Mao írásában: „Erélyes intézkedéseket kell tennünk, hogy felszámoljuk a gyarmati, feudális és fasiszta kultúrát és közoktatást.”3

1950-ben a kommunista sajtóban megjelent adatok szerint Kína-szerte 12 000 katolikus egyházi személy tevékenykedett, akik közül 5500 volt külföldi.4 Az új rendszer nem tiltotta a templomi igehirdetést, de azon kívül lehetetlenné vált a vallásgyakorlás. Nem bántották a papokat, viszont harcot hirdettek az imperializmus ellen, amely harcból a katolikusoknak is ki kellett venni a részüket. Az 1950-es földreform idején „időszakosan”  fel kellett függeszteniük minden egyházi tevékenységet. A népi demokráciát aláásó műveket a hatóságok betiltották, az ilyen tartalmú könyveket megsemmisítették. Az egyház tulajdonát képező javakat kommunizálták, az egyházi iskolákat és kórházakat is államosították – formailag természetesen az egyházi vezetők „felajánlására”, de legalábbis a „beleegyezésükkel”.

A keresztény egyházak kommunista befolyás alá vételének első lépéseként 1950-ben a kínai protestánsok meghirdették a hazafias egyház megteremtését célzó „három autonómia mozgalmat”. A három autonómia a független irányítás, az anyagi függetlenség és a hithirdetés önállósága volt. A kommunista vezetés célja a mozgalom támogatásával az volt, hogy gyengítse a keresztény egyházakra gyakorolt külföldi befolyást, és ezzel egy időben minél jobban a saját befolyása alá vonja a vallási intézmények működését. A függetlenség a gyakorlatban azt jelentette, hogy a külföldi misszionáriusokat kiutasították az országból, esetleg olyan helyzetbe hozták őket, hogy nem volt más választásuk, mint Kína elhagyása. A keresztény egyházakat elvágták a külföldi pénzforrásoktól, így az intézményeik fenntartása lehetetlenné vált, emellett a karitatív tevékenységüket sem tudták folytatni.

1950 novemberében megkezdődött a kínai katolikus egyház Rómától való elszakításának folyamata is. A függetlenségről és a reformról című nyilatkozat egy több mint ötszáz katolikus részvételével megtartott találkozó után született meg, ahol a résztvevők a protestánsokhoz hasonlóan hitet tettek egy független, önellátó, és a hithirdetésről önmaga gondoskodó egyház mellett, amely teljesen szakít az imperializmus befolyásával.5 A nyilatkozat elítéli az imperialistákat, akik „pénzzel és különböző kegyes cselekedetekkel megvesztegették a kínaiakat. A céljuk nyilvánvalóan az volt, hogy az egyházat használják a tartós agresszió eszközéül.”6

A nyilatkozatot Kína-szerte „reformtalálkozók” követték, ahol a kommunista sajtó jelentései szerint a kínai katolikusok támogatásukról biztosították a hazafias mozgalmat. Nem sokkal az első nyilatkozat után megjelent egy újabb felhívás, amelynek utolsó bekezdése híven tükrözi a mozgalom ideológiai hátterét: „Fokoznunk kell az éberségünket, elmélyíteni a politikai ismereteinket, fel kell fednünk a tényeket, amelyek azt bizonyítják, hogy az imperializmus a katolikus egyházat használta Kína titkos megszállására. Meg kell semmisítenünk az egyház imperializmust szolgáló elemeit, hogy megszabadulhassunk az imperializmus minden nyomától!”7 A hazafias megújhodási mozgalom keretei között a katolikusokat leginkább arra buzdították, hogy szakítsák meg a kapcsolatot a Vatikánnal.

1951. február 21-én jelent meg az ellenforradalmárok megsemmisítéséről szóló kormányrendelet. Az ellenforradalmárokat halállal vagy életfogytig tartó börtönnel kellett büntetni, enyhébb esetekben pedig a legrövidebb büntetés háromtól öt évig terjedő szabadságvesztés lehetett. A rendelet tételesen felsorolja, hogy melyek az ellenforradalminak számító cselekmények. Felsorol konkrét bűnöket, mint például az élelmiszerraktárakban tárolt mezőgazdasági termékek megmérgezése vagy a hivatalos személyek elleni támadás, ugyanakkor gyakran használja a pontosan meg nem határozott „ellenforradalmi tevékenység”  kifejezést. A kínai eseményeket Hongkongból figyelő misszionárius, a jezsuita Ladányi László a rendelet „gyöngyszemének”  mégis azt a pontot tartja, amely így szól: „Hasonlóan bűnhődjenek mindazok, akik itt fel nem sorolt ellenforradalmi bűnöket követtek el.”8 A rendelet alapján tehát bárkit vádolhattak ellenforradalmi tevékenységgel, még olyanokat is, akik a Kínai Népköztársaság megalakulása előtt követték el a cselekményt.

A katolikus egyház elleni kampány évekig sem hozta meg a kellő eredményt. Az állami hatóságoknak nem sikerült olyan kínai főpapot találniuk, aki a mozgalom élére állt volna. A független egyház megteremtéséért indított kampány kudarcát látva a kormány ideológusai az ötvenes évek közepén új mozgalmat indítottak. Az új jelszó a „Szeresd a hazádat, szeresd az egyházat!” volt. A központi pártlapban sorra jelentek meg a cikkek, amelyekben a szerzők leleplezték a katolikus egyház leple alatt működő ellenforradalmi tevékenységet folytató elemeket.9 A hazaszeretet jelszava mögött természetesen ismét csak az egyházon belüli imperialista elemektől való megszabadulás, vagyis a Vatikánnal való szakítás és az egyházon belüli idegen befolyás megszüntetése állt. Miután a külföldi misszionáriusokat kiutasították az országból (az utolsó Kínából kiutasított jezsuiták között volt a magyar Császár György is, aki 1955 októberéig élhetett Sanghajban), a Rómához hű papokat pedig eltávolították az egyházi posztjukról, a kormány hozzálátott a „nemzeti katolikus egyház”  szervezetének kiépítéséhez. 1956. július 26-án Csou En-laj miniszterelnök kezdeményezésére megalakult a hazafias katolikus egyház előkészítő bizottsága. A bizottság második ülésére 1957 februárjában került sor. Márciusban bejelentették, hogy már több mint kétszáz helyen alakultak hazafias szervezetek. Az előkészítő bizottság 1957 nyarán – a jobboldali elemek ellen folytatott kampány idején – újabb konferenciát rendezett, amelyen 241 személy vett részt több mint száz egyházmegyéből. A résztvevők: érsekek, püspökök, papok és világi katolikusok kritizálták az egyház politikától való függetlenségét hangoztató nyilatkozatokat. A kongresszus elfogadta, hogy „minden Vatikánból érkező körlevelet és utasítást vizsgálat alá kell venni, nem pedig vakon követni.”10 A kongresszus úgy döntött, hogy a kínai katolikusok hit és erkölcs dolgában követhetik a Vatikán tanításait, azonban a kínai egyháznak politikailag és gazdaságilag függetlennek kell lennie a Vatikántól, mivel „a Vatikán beavatkozik az ország belügyeibe, és arra buzdítja a klérust és a híveket, hogy forduljanak szembe a népi kormánnyal.”11 A kongresszus zárónapján, 1957. augusztus 2-án bejelentették a Kínai Katolikus Hazafias Társaság (Csungkuo Tiencsucsiao Ajkuohuj) létrejöttét. A hazafias egyház megalakulását követő hónapokban sorra megalakultak az egyház helyi szervezetei. Az alakuló gyűléseken a résztvevők elismerték a kommunista párt vezető szerepét, leleplezték és kritizálták a jobboldali elemeket, akik a katolikus egyház keretében tevékenykedtek.

A Rómával való nyílt szakítás 1958 áprilisában, az első két „hazafias püspök”  felszentelésével következett be. A püspökszentelést Róma előzetesen jogellenesnek nyilvánította, ennek ellenére a résztvevők a ceremónia előtt gyűlést tartottak, amelyen kijelentették, hogy nem veszik figyelembe a Szentszék kijelentéseit.12 Két hónappal a nemzeti egyház első két püspökének felszentelése után XII. Pius pápa Ad Apostolorum Principis címmel körlevelet adott ki, amelyben a kánonjogra hivatkozva kiközösítette a felsőbb jóváhagyás nélkül felszentelt püspököket. A pápa nem önhatalmúlag exkommunikálta a hazafias püspököket, hanem csak alkalmazta a kánonjog azon rendelkezését, amely szerint ilyen esetben a kiközösítés automatikus következmény.13

A Kínai Katolikus Hazafias Társaság megalakulásának idején tizenkét külföldi pap tartózkodott Kínában, közülük nyolc börtönben volt. Tizenegy apáca azért maradhatott Pekingben, mert ők vezették azt az iskolát, ahol a diplomaták gyermekei tanultak.14 1956-ban és 1957-ben két-két addig bebörtönzött amerikai jezsuitát utasítottak ki az országból, így 1957 után csak 137 kínai jezsuita maradt, valamint a 84 éves francia pap, Anatole Ghestin, aki 1961-ben hunyt el.15 Jelenleg Macedónia mellett a Vatikán az egyetlen európai állam, amelynek nincs diplomáciai kapcsolata a Kínai Népköztársasággal.

A „hivatalos” egyház:
a Kínai Katolikus Hazafias Társaság

A Kínában működő katolikus egyház, a Kínai Katolikus Hazafias Társaság (a kínai sajtó hivatalos angol fordításában Chinese Catholic Patriotic Association) legfelső döntéshozó testülete a Kínai Nemzeti Katolikus Kongresszus, legfelső képviseleti szerve pedig az 1980-ban létrejött Kínai Katolikus Püspöki Konferencia. A szervezet 1998-ban megtartott hatodik kongresszusán elfogadott alapszabály szerint „a Társaság a kínai katolikus papságból és hívőkből álló hazaszerető és az egyházat szerető tömegszervezet, amely elismeri a Kínai Kommunista Párt vezető szerepét, magasra emeli a hazaszeretet és az egyház szeretetének zászlaját, egyesíti a papságot és a híveket a törvényes rend védelmében, védi a nép érdekeit, védi a nemzetiségek egységét, védi az ország egységét, amely az egyház függetlenségének és önálló irányításának elvét tekinti mérvadónak.”16 A Társaság feladatai között az első helyen a Teng Hsziao-ping elméletének iránymutatásai alapján álló egység megteremtése áll, valamint aktív részvétel a szocializmus anyagi és szellemi kultúrájának építésében, a kínai sajátosságú szocializmus megteremtésében.17

A hatodik kongresszusra 1998. január 17. és 21. között Pekingben került sor. A kongresszusra készített beszámolójában Fu Tie-san püspök összefoglalta az elmúlt évek eseményeit, valamint felvázolta a jövő feladatait.18 A beszámoló teljes szövegét közlő kétnyelvű kínai katolikus folyóirat, a Yi – China Message külön kiemeli, hogy a korábbi kongresszusok beszámolóitól eltérően, a szövegben több idézet található a Bibliából és a II. vatikáni zsinat dokumentumaiból. A beszámolóban szereplő hivatalos adatok szerint jelenleg Kínában (Hongkongot leszámítva) az új keresztségek száma évente mintegy 60 000, az ötödik kongresszus óta 12 püspököt és 6 segédpüspököt választottak, a papok száma a 600 újonnan szentelt fiatal pappal együtt 900 körül van. Az országban 40 apácazárda működik, a fogadalmat tett apácák száma 1100, a novíciáké közel 1000. Jelenleg 31 papi szeminárium működik az országban, összesen 1700 növendékkel (az első szemináriumot Sanghajban nyitották meg újra 1982-ben). A kínai egyházi vezetők szerint az elmúlt években komoly áttörést jelentett, hogy 1993 óta a hatóságok engedélyével közel száz fiatal pap, teológus, apáca és világi hívő külföldön – az Egyesült Államokban, Olaszországban, Belgiumban, Franciaországban, Koreában, a Fülöp-szigeteken és Hongkongban – hallgathat teológiát.  

A katolikus könyvkiadás eredményeként tartják számon, hogy három év alatt 250 000 kínai nyelvű Bibliát adtak ki, de az utóbbi években megjelent kiadványok között van énekeskönyv, bibliai kifejezések szótára, angol–kínai kétnyelvű szemelvénygyűjtemény is. (A Bibliát a plébániákon és az egyházi intézmények könyvesboltjaiban ugyan meg lehet venni, azonban teljes kínai Biblia-fordítás állami könyvesbolti forgalomba ma sem kerülhet.) A Csungkuo Tiencsucsiao (angol címén Catholic Church in China) című újság, az egyetlen országos terjesztésű katolikus folyóirat jelenleg kéthavonta jelenik meg. A lapban a lelki irodalom mellett az egyház szervezeti hírei és nemzetközi hírek is helyet kapnak. Helyi kiadványok jelennek meg több nagyvárosban, így Pekingben, Sanghajban és Tiencsinben. Az Acta Theologica című belső terjesztésű kiadvány tanulmányai többek között az egyháznak a szocializmus építésében betöltött szerepét vizsgálják. A kongresszusra készült beszámoló külön megemlíti, hogy a szocializmus építése terén végzett munkájáért több mint 3600 katolikus érdemelte ki a Kiváló Dolgozó kitüntetést.

Az önálló egyház szükségességét hirdető kínai katolikusok az önállóságot politikai, gazdasági és egyházügyi szempontból hirdetik, nyilatkozataikban azonban fontosnak tartják kiemelni, hogy a különállás nem a hitre és a hit gyakorlását szabályzó dogmákra vonatkozik. A Kommunista Párt vezető szerepét elfogadó kínai katolikusok nem győzik hangsúlyozni, hogy a hit dolgában a világ bármely más országában élő katolikussal megegyeznek, ugyanúgy veszik fel a keresztséget, hisznek a Szentháromságban, a szentekben és az egyetemes egyházban. A kínai püspökök, papok és hívek a világ más hívő katolikusaival azonos módon a misén mindennap imádkoznak a pápáért. Nem hitbéli szakításról beszélnek, írásaikban Krisztus nyájához való tartozásukat hangsúlyozzák. Ugyanakkor az egyházi vezetők és az egyházpolitikusok minden megnyilvánulásukban kifejezésre juttatják azt is, hogy habár a kínai egyház nem veti el az egyetemes egyház közös alapelveit, csak akkor tud jól működni, ha valóban kitart az önálló, független irányítás elve mellett. A kommunista propaganda szerint „ha az egyház és a vallásügy függetlenségén csorba esik, az kihatással van az ország integritására is. Annak megakadályozása érdekében, hogy az idegen hatalmak a vallás ürügyét felhasználva beavatkozzanak Kína belügyeibe, a kínai alkotmány kimondja a vallási szervezetek és a vallásügy mindenféle idegen befolyástól való mentességének szükségességét.”19 Az elmúlt években turistaként több mint 600 egyházi személy látogathatott Kínába, köztük 2 érsek, 12 püspök, 314 pap és apáca. Külföldi papok missziós tevékenységet azonban továbbra sem folytathatnak az országban.

Az önellátás alapját képező ingatlanpolitika eredményeként a beszámoló szerint az elmúlt öt évben az egyház több mint 1000 ingatlant kapott vissza az államtól, így jelenleg mintegy 5000 ingatlan van az egyház tulajdonában vagy kezelésében. Az elmúlt húsz évben a reform és nyitás politikájának eredményeként a kulturális forradalom idején bezárt templomok és egyházi intézmények egy része újra megnyílt, lerombolt templomok helyén újak épülnek, a korábban raktárként használt templomokban újra misére gyülekezhetnek a hívők. Ha a templom egykori helyén más közintézmény található, a helyi önkormányzat által kijelölt helyen a kárpótlási összegből új templom épülhet.

A Kínai Társadalomtudományi Akadémián 1998 óta működik a Kereszténységkutató Központ, amely egyrészt a keresztény egyházak mai helyzetével, a teológia új irányzataival és az új nyugati vallási irányzatokkal foglalkozik, másrészt közreműködik a Kínai Tudomány Szótárának vallásokról szóló fejezetének megírásában. A Központ munkatársai nemzetközi együttműködéssel készítik a modern kor első Pekingben letelepedett külföldi misszionáriusa, Matteo Ricci jezsuita atya összes műveinek kínai fordítását.

Peking és a katolikus egyház viszonya: a három „T”

A vallásszabadság ugyan szerepel a kínai alkotmányban, a nagy kérdés azonban ma is az, hogy a hívő ember szabadon gyakorolhatja-e a vallását. A kínai hatóságok válasza az, hogy a törvényes keretek között természetesen igen. A válasz magában hordozza a következő kérdést: a kínai törvények mennyiben korlátozzák a hívek szabad vallásgyakorlását? A Kínai Népköztársaságban a szabad vallásgyakorlás csupán az állami ellenőrzés alatt álló kultuszhelyeken zajló istentiszteleten való részvétel szabadságát jelenti. A kínai törvények szerint mindenfajta vallási tevékenységet be kell jelenteni a Vallásügyi Hivatalban, a vallási célt szolgáló épületek működésére szintén engedélyt kell kérni. Az engedély megszerzésének elmulasztása törvénybe ütköző cselekedet.

A katolikus egyház kínai helyzetét az ezredfordulón alapjában meghatározó ellentmondás az egyház belső megosztottsága. Az ötvenes években ugyanis nem minden katolikus csatlakozott a hivatalosan elismert hazafias egyházszervezethez. Sokan voltak, akik akár a meghurcoltatást is vállalva hitet tettek a pápa és az egyetemes egyház mellett. A Vatikán vezető szerepét elismerők egy része ma legális keretek között működik, ők képezik a hazafias egyház hivatalosan „támogatott”  része mellett a katolikusok „tűrt” csoportját. Ők az ötvenes években nem csatlakoztak a hazafias mozgalomhoz, ezért a jobboldalellenes kampány során vagy az ellenforradalmi erőkre mért újabb csapások következtében sokan közülük börtönbe vagy átnevelőtáborba kerültek. (Egyes vélemények szerint a Vatikánhoz hű egyház képviselői a kulturális forradalom idején szerencsésebbek voltak „hazafias”  társaiknál. Ugyanis amíg az illegális egyház tagjai biztos helyen vészelték át az elvakult vörös gárdisták pusztítását, Mao hű katonái a hazafias egyházfiak közül sokakat halálra kínoztak.) Működésüket a kínai kormány a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején újra engedélyezte. A jogszerűen, de a hazafias egyház keretein kívül működő egyházszervezet elsősorban azon területeken erős, ahol a kereszténység az elmúlt négy évszázadban a hagyományos kultúra részévé vált, a hívek az őseik iránti tiszteletből folytatják a hagyományt. A „tűrt”  egyház képviselői elsősorban vidéken, főleg falvakban élnek, anyagi lehetőségeik szűkös volta miatt igen nagy szegénységben. Működési feltételeiket furcsa kettősség jellemzi, hiszen a kínai törvények betűje szerint idegen befolyás alá nem kerülhetnek, külföldről anyagi támogatást nem fogadhatnak el, ugyanakkor az állam elnézi, hogy kapcsolatban állnak külföldi civil szervezetekkel, amelyektől segélyeket kapnak. Ugyan mindenki tudja, hogy kapcsolatot tartanak külföldi katolikus szervezetekkel, Koreából, Tajvanból, az Egyesült Államokból vagy éppen Rómából anyagi támogatásban is részesülnek, hiszen enélkül működési feltételeik sem lennének meg, viszont az államvédelmi szervek nem akadályozzák a működésüket. A külföldi egyházi szervezetekkel fenntartott kapcsolat egyetlen vonatkozását ellenőrzi és szigorúan tiltja is a hatóság: a missziós tevékenységet.

A katolikusok harmadik, „tiltott”  csoportja Kínában az ún. „földalatti egyház”, a Vatikánhoz hű, ugyanakkor a kínai törvények valláspolitikára vonatkozó részét el nem ismerő katolikusok csoportja. Ők nem ismerik el a pápa jóváhagyása nélkül felszentelt püspököket, elöljáróikat titokban választják, és püspökeik felszenteléséhez megszerzik a Vatikán hozzájárulását is. Az államvédelmi hatóság által illegálisként számon tartott szertartásaikat magánházakban rendezik, papjaik, püspökeik titokban miséznek. Szemináriumokat is fenntartanak, amelyek természetesen szintén a hatóságok engedélye nélkül működnek.

A Hongkongban működő Holy Spirit Study Centre 1997-es adatai szerint Kínában 10 millió katolikus él. A 68 hazafias püspök mellett 58 „nem hivatalos” püspököt tartanak számon. (1989-ben 57 Rómához hű „földalatti” püspök létrehozta a Kínai Püspöki Konferenciát.) A földalatti egyházszervezet papjaival együtt körülbelül 2200 pap van az országban.20 (Hongkongban 239 000 katolikust tartanak számon a statisztikák. Az 1997 júliusa óta Kína részét képező területen egy érsek és két püspök irányítása alatt 71 világi és 266 szerzetes pap tevékenykedik. Néhányan közülük Kína más területein is taníthatnak filozófiát és teológiát. Habár Hongkong hatmilliós lakosságának összesen alig 10%-a keresztény, a különleges irányítású körzet szociális szolgáltatásainak 60%-át, az iskolák és egyetemek 40%-át, a kórházak és klinikák 25%-át a keresztény egyházak működtetik.21) A szemináriumok felszereltsége, szakirodalommal való ellátottsága – éppen a politikai okból adódó elszigeteltség miatt – igen szegényes, a fiatal és idős papok egybehangzó véleménye szerint az oktatás színvonala meglehetősen alacsony. A klérus többségét képező fiatal papok a felszentelés után rögtön kikerülnek a plébániákra, ahol az idősebb és tapasztaltabb papok segítsége nélkül kénytelenek dolgozni. A kulturális forradalom tíz éve (1966–1976) alatt a szemináriumok nem működhettek, papnevelés nem folyhatott, így a sok megpróbáltatáson keresztülment, többnyire hetven év feletti papok és a tervekkel, ambíciókkal teli harminc év körüli fiatalok között hiányzik egy generáció. Egy azonban bizonyos: a nehézségek és a megosztottság ellenére a kínai papság minden tagja példamutató keresztényi életet él, a hívek lelki üdvéért dolgozik, kiszolgáltatja a szentségeket, tanít, karitatív tevékenységet folytat, csakúgy, mint a klérus tagjai a világ bármely más pontján.

* * *

A Kínai Kommunista Párt ma már nem elsősorban az ateizmus alapján harcol a vallás ellen. Ma már inkább az foglalkoztatja a kínai vezetőket, hogy minél teljesebb mértékben befolyásuk és irányításuk alatt tarthassák a társadalom széles tömegeit. A párt és a kormány képviselői gyakran aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy az állami felügyelet nélkül működő vallási csoportok tevékenysége a közrend és a közbiztonság szempontjából destabilizáló tényező lehet. A buddhista Falun Kung ellen a hatóságok azért léptek fel oly határozottan és nem ritkán durván, mert attól félnek, hogy a kínai gyökerekkel rendelkező, a tiszta és korrupciómentes életet hirdető szekta magához vonzza a rendszerrel elégedetlen embereket, ily módon az ellenzékiség szervezett megnyilvánulási formájává válhat.

A hatóságok viszonya a keresztény egyházakhoz többnyire a helyi hivatalnokok vérmérséklete szerint változik: néhol szigorúbb az állami kontroll, néhol pedig nagyobb a keresztények mozgástere. Ma is rendszeresen érkeznek hírek katolikus papok letartóztatásáról, rendszeresek a házkutatások, az ellenőrzések. (Az Államvédelmi Hatóság éberségének kínai utam alkalmával magam is tanúja lehettem. 1999 tavaszán felkerestem a Pekingtől 600 kilométerre található egykori magyar jezsuita missziót. A nap további részét a rendőrség irodájában magyarázkodással kellett eltöltenünk.)

A Vatikán és maga II. János Pál pápa is rendkívül fontosnak tartja, hogy a katolikus egyház és Kína közötti politikai ellentétek megszűnjenek. A vatikáni diplomaták folyamatosan keresik a kapcsolatot a kínai vezetőkkel. Reményeik szerint a 70-es évek végén megindult lassú folyamat eredményeként az új évezredben talán eljuthatnak odáig, hogy normalizálódik Peking és Róma viszonya, és az addigra egységes kínai egyház nyíltan, állami korlátozás nélkül fejtheti ki tevékenységét.

1 Mao Ce-tung: A koalíciós kormányzásról. Programunk konkrét követelései 553. p.; 3. Szabadságjogokat a népnek 565–567. p. in: Mao Ce-tung válogatott művei. 4. kötet, 493–619. p. Budapest, 1954.

2 Uo. 604. p.

3 Uo. 588. p.

4 L. Ladany: The Catholic Church in China. 15. p. New York, 1987.

5 Cao Csi és Peng Jao szerk.: Sicsie szan ta cungcsiao caj Csungkuo. 90. p. Peking, 1984.

6 China Missionary Bulletin (CMB) 1951/február, 149–150. p.

7 CMB 1951/február, 150. p.

8 L. Ladany: Law and Legality in China. 63. p. London, 1992.

9 Ld. pl.: Zsenmin Zsipao 1953. július 16, 1953. szeptember 7.

10 L. Ladany: The Catholic Church in China. 23. p.

11 Uo. 24. p.

12 Uo.

13 Uo. 26. p.

14 CMB 1957/február, 130. p.

15 F. Mateos: China Jesuits in East-Asia. Starting from Zero 1949–1957. 92. p. Taipei, 1995.

16 Yi – China Message. Vol. XIX, No. 1–2./1998. január–február 24–25. p.

17 Uo.

18 Yi – China Message. Vol. XIX, No. 1–2./1998. január–február 10–17. p.

19 Yi – China Message. Vol. XIX, No. 1–2./1998. január–február 16. p.

20 Tripod. No. 105, May–June, 1998. 51. p.

21 Uo. 61. p.

Ajánljuk olvasóinknak Vámos Péter könyvét (Két kultúra ölelésében), amelyet az Anima Una-könyvek 12. köteteként 1997-ben adtunk ki, és amely szerkesztőségünkben most is beszerezhető. (Vö. Távlatok, 1998, 351.) A könyv a bevezető tanulmány után beszélgetéseket nyújt a következő misszionáriusokkal:

Bencze István SJ (1906)
Császár György SJ (1908–1996)
Jaschkó István SJ (1911)
Kráhl József SJ (1923–1998)
Maron József SJ (1911)
Nemes Ödön SJ (1926)
Nemeshegyi Péter SJ (1923)
Papilla Lajos SJ (1913)
Vajda Tibor SJ (1914–1995)
Jin Mo-Lin
Zsoldos Imre SVD



 

Muzslay István

FORDULAT  EURÓPA  TÖRTÉNELMÉBEN

(Az Euro születése)

Minden fejlett gazdaságban az általánosan elfogadott értékmérő a pénz, elszámolási egység, a csereforgalom és a tőkeképződés eszköze, egyben törvényes fizetési eszköz. A pénz csak akkor tölti be megfelelő módon a szerepét, ha megőrzi stabilitását, vagyis ha értékálló. Értékének túlságos ingadozása bajokat okoz mind a termelésban, mind a fogyasztásban.

Az a tény, hogy az Európai Unió tizenegy – 290 millió lakost képviselő – tagállama 1998. december 31-én nemzeti pénzét egy nemzeteken felüli pénznemben (Euro) egyesítette, egyedülálló jelenség, döntő fordulat Európa történelmében. Ebben a folyamatban jelentős szerepet töltött be a Leuveni Katolikus Egyetem volt magyar diákja, Lámfalussy Sándor, akit az Európai Unió államfői 1993-ban az alakulóban lévő Európai Központi Bank (EKB) elnökévé neveztek ki.

Nem csak pénzről van szó, nem is csak az örök ellenségek, Anglia, Franciaország és Németország kibékítéséről, hanem a Pax Europaea megszilárdításáról. Immár több mint 50 esztendeje béke uralkodik Európa nyugati felén, ami szinte hihetetlen. Az utolsó fél évezredben ez először fordult elő.

A közgazdászok ma kevesebb figyelmet szentelnek a gazdasági gondolkozás fejlődésének, mint elődeik – annak ellenére, hogy a közgazdaságtudomány egykori mesterei megóvhatnak minket a részrehajlás és az egyoldalúság veszélyeitől. „Historia est magistra vitae” – hirdették már régen a bölcsek. A pénzügyi politika gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza.

A múlt tanulságai

Európa történelmében Arisztotelész (Kr. e. 384–322) volt az első, aki két munkájában (Politica 1.8–11 és Ethica Nic., V.5) megjelöli a pénz szerepét a gazdaság életében: a csereforgalom eszköze (meszon), a javak és szolgáltatások értékmérője (metron). Szerinte a pénz tisztán technikai eszköz, amelynek önmagában nincs semmi értéke. A pénz steril: „A pénz nem szül pénzt.” Ugyanezt tanították a fiziokraták a 18. században. A kereskedők és a pénzváltók tehát jogtalanul követelnek kamatot.

A pénznek értékállónak kell lennie. Ezzel kapcsolatban problémát jelent az, hogy a fém piaci értéke, amelyből a pénz készül, változásnak van kitéve. Ezenfelül a pénz mint eszköz társadalmi megegyezésen, legtöbbször állami törvényen (nomosz) alapul. A pénz görög neve ezért nomiszma. Az államhatalom változtathat a pénz értékén.

Arisztotelész álláspontja – a pénz értékállóságát és egyben az értékváltozás lehetőségét illetően – a századok során egészen a mai napig állandó ellentéthez vezetett a politikai hatalmak és a gazdasági élet szereplői között a pénzforgalom és a piaci folyamatok ellenőrzése vonatkozásában.

A rómaiak határozottan a politikai beavatkozás álláspontját követték. Jogfelfogásuk szerint a pénz értéke valor impositus, amit a császár határoz meg. Ebben az értelemben olvassuk a Szentírásban is: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené!” (Mt 22,21) A Római Birodalom területén egyetlen pénznem volt forgalomban, amit solus-nak neveztek.

A késő középkorban kezdődött a jogászok és a kereskedelmi érdekek képviselői között az elméleti és nagyban morális jellegű heves vita a pénz romlásával kapcsolatban, amelynek okozói főleg az uralkodók és a feudális urak voltak. A bolognai egyetem kiváló jogászai (Azzona, Accursio, Andrea de Isernia és Cino de Pistoia), akikhez a pápai kúria kanonistái is csatlakoztak, hangsúlyozták, hogy a pénz értékmérő: „Pecunia aestimat omnes res. Pecunia est pretium.”

Az értékmérőnek stabilnak és változhatatlannak kell lennie. Ez annyit jelent, hogy a pénz jó minőségű legyen (bonitas intrinseca), tiszta nyersanyagból készüljön (species proba), megfelelő súllyal (justum pondus), és hogy a csereviszonyban a szerződő felek ugyanazt az értéket kapják ellenértékként. A pénzverési jogot gyakorló fejedelmek kötelesek ugyanezeket az elveket követni. A pénzhamisítás tisztességtelen nyereségre (turpe lucrum), a pénz romlására és a nép félrevezetésére vezet.

A továbbiak során a növekvő városiasodás, a kereskedelmi folyamatok kiszélesedése és a gazdaság monetarizálódása egyre inkább a feudális hatalmak meggyengülésére vezetett. Nicolas Oresme, a francia király tanácsosa, később Lisieux püspöke írja 1367-ben híressé vált tanulmányában: „Moneta non est solius principis, est igitur pecunia communitatis.”

A mohamedán világban ugyanebben az időszakban heves vita folyik a szultánok és a sejkek pénzhamisításával kapcsolatban. Tekintélyes jogtudósok, így pl. Ibn Taymiyyah (1263–1328), al-Qayyim (1292–1350) és al-Maqrizi (1364–1442) világosan tanítják, hogy az uralkodónak kötelessége a mértékek és súlyok stabilitásának és értékállóságának a megőrzése. Amiként Allah, a legfőbb norma változatlan, ugyanúgy a pénznek is változatlannak, értékállónak kell lennie. Aki az értékmérőket manipulálja, a társadalom életében zavarokat idéz elő, és aláássa a vallási rendet. Allah szilárd értéknormákat biztosított az embereknek, amelyek áthágása szentségtörés.

A mexikói és a perui arany- és ezüstbányák felfedezése nyomán a 16. században a nemesfémek áradata árasztotta el Európát, ami a váltókulcsok heves ingadozását, az árak emelkedését és hosszantartó inflációt idézett elő. Ez az addig ismeretlen jelenség új reflexióra kényszerítette a gazdasági élettel foglalkozó gondolkodókat, ami aztán a monetarizmus elméletéhez vezetett. A legjelentősebb tanulmányok a forgalomban lévő pénzmennyiség és az infláció kapcsolatát, a váltókulcsok ingadozását meghatározó tényezőket és a pénzpiaci folyamatokat illetően a spanyol birodalom szellemi központjában, Salamancában jelentek meg.

Kevés mai közgazdász tudja, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség és az infláció kapcsolatát, valamint a váltókulcs-elméletet a nemzetközi vásárlóerő paritása alapján, a nemzetközi financiális aktíva (asset markets) mechanizmusait elsőnek az egyházjog és a morális tudósai fogalmazták meg. Ebben a tekintetben a legeredetibbek Martin de Azpilcueta (1492–1586), Tomas de Mercado (1530–1576) és a flamand jezsuita Leonardus Lessius (Lenaert Leys, 1554–1623), aki spanyol elődei munkáját az akkori bankvilág metropoliszában, Antwerpenben még inkább elmélyítette.

A középkori gondolkodókkal szemben, akiknek elgondolásait főleg etikai alapelvek és megfontolások határozták meg, ezek az egyházjogászok és moralisták több figyelmet szenteltek az empirikus folyamatoknak. Így aztán az általuk meghatározott etikai normák jobban megfeleltek a gazdasági valóságnak. Ez lehetővé tette számukra mind a piac mechanizmusainak megismerését, mind a gazdasági tevékenység törvényszerűségeinek felfedezését. Éles szemmel figyelték, feljegyezték és elemezték a gazdaság lassan kialakuló globalizációját, valamint az ezzel együttjáró súlyos pénzügyi kockázatokat is.

Az elmélet további fejlődése szempontjából fontos azt is tudnunk, hogy gondolkozásukban jelentős szerepet játszott már akkor a szubjektív értékelmélet, amelyet a közgazdászok H. H. Gossen (1810–1858) és W. S. Jevons (1835–1882) nyomán csak a 19. század végén kezdtek bekapcsolni a gondolkozásukba. Szerintük a pénz értéke és a váltókulcs nem a vásárlóerő mechanikus függvénye, hanem szubjektív kiértékelése is a pénzzel és valutával kapcsolatos várakozásoknak. Mivel a pénz is áru, végeredményben a piaci mechanizmusok és egyben a szubjektív értékítéletek is döntő tényezők.

A nemzetközi pénzpiacok, amelyeken a nemesfémek behozatala nyomán óriási mennyiségű értékpapír került forgalomba, nem voltak mentesek a spekulációtól a valutanemektől függetlenül. Lessius szerint a különböző valuták viszonylagos értéke nemcsak a vásárlóerő paritásának a függvénye, hanem a különböző országokban létező kamat és infláció fokáé is.

A szubjektív értékelméletnek a gondolkozásukba történő bekapcsolásával az egyházjogászok és moralisták olyan meghatározásokhoz jutottak, amelyek felülmúlják a későbbi klasszikusok, pl. David Ricardo (1772–1823) meghatározásait; ezek az objektív értékelméletre épültek, és mechanikus monetarizmushoz vezettek. A monetarizmus technikailag alaposabb kidolgozására csak a 20. században került sor a neoklasszikusok – K. Wicksell (1851–1926), G. Cassel (1866–1945), I. Fisher (1867–1947) és újabban a chicagói iskola – révén, de ezek lényegileg alig hoztak valami újat.

Az Európai Központi Bank szerepe

Az EKB legfőbb feladata az Euro értékállóságának és ezzel az árak stabilitásának a biztosítása az infláció lehető legnagyobb mérséklése által, ugyanakkor a tagállamok költségvetési politikájának és az Euro más pénznemekkel kapcsolatos váltókulcsának az ellenőrzése.

A Maastrichti Szerződést (1992) aláíró államok kötelezték magukat a közös költségvetési és pénzügyi politikára azzal a céllal, hogy a gazdasági konvergencia a tagállamok között minél előbb előálljon. A maastrichti normák megvalósítása nem egy ország számára súlyos megterhelést jelentett. Ennek ellenére elfogadták a német Bundesbank pénzügyi diszciplínáját, és minden áldozatot meghoztak az infláció megfékezésére, a költségvetési hiány és az államadósság csökkentésére, az árak stabilizációjára és a váltókulcsok harmonizálására.

A hatvanas és a hetvenes években általánosan uralkodó gazdasági felfogás szerint az ár- és költséginfláció legfőbb oka a munkabérek túlságos emelkedése a szakszervezetek nyomása következtében. Amikor a bérek emelkedése fölülmúlja a munkatermelékenység átlagos növekedését, szükségképpen előáll és fokozódik az infláció. A hetvenes évek végétől az egyre növekvő munkanélküliség, a közgazdaság globalizálódása és ezzel kapcsolatban a vállalatok delokalizációjának a veszélye mérsékelte a szakszervezetek bérköveteléseit. Az állami hatóságok is egyre óvatosabbak lettek a költségvetési hiányok és az államadósságok növelése tekintetében.

Most, amikor az infláció az Európai Unió államaiban a lehető legalacsonyabbra csökkent, a defláció veszélye is fenyegeti a közgazdaságot ott, ahol a kereslet túlságosan gyengül, és az árak nagyban is csökkennek. Érthető, hogy máris hangok merülnek fel a kereslet pénzügyi ösztönzésére. Az EKB-nak nemcsak az infláció megfékezésére, hanem erre is ügyelnie kell.

Ami a jövőt illeti, igen fontos kérdés az, hogy melyik intézmény lesz a döntő tényező a pénzpolitika további szigorúsága vagy rugalmassága meghatározásában: a EKB független szakemberei, a gazdasági hatalmasok (újkori „fejedelmek”) vagy a szociális partnerek? Nem kis problémát jelent a nemzeti és nemzetközi tőkefolyamatok, részvény- és tőkepiacok hatása a pénzpolitikára.

A történelmi múlt egyik legfőbb tanulsága az, hogy a pénzpolitika nem alapozható tisztán elméleti és technikai megfontolásokra. A társadalom életében működő csoportosulások mindig jelentős szerepet játszottak a pénzügyi politikában is. Az EKB szakembereinek ezekre is figyelemmel kell lenniük.

Irodalom:

BAECK, L.: The Mediterranean Tradition in Economic Thought. London, Routledge, 1994.

FRÜHAUF, A.: L’oeuvre canonique de L. Lessius. 1949.

GÓMEZ CAMACHO, F.: Economia y filosofia moral: la formación del pensamiento economico europeo en la escolastica española. Madrid, 1998.

KRISHNA, R.: Studies in Kautilya. New Delhi, 1979.

LESSIUS, L.: De justitia et jure. Antwerpen, Plantin, 1621.

MUZSLAY István: Gazdaság és erkölcs. Budapest, Márton Áron Kiadó, 1995.

MUZSLAY István: Débat sur l’emploi en Europe. Vatican, Pontificiae Academiae Scientiarum Socialium Acta, nr. 2., pp. 185–200, 1998.


TÍZÉVES  AZ  OLI

Októberban bensőséges ünnepség keretében emlékeztek meg az indulás nekifeszüléseiről és a tíz év alatt megtett útról mindazok, akik valamilyen módon részt vállaltak az Országos Lelkipásztori Intézet keletkezésében és életében. Az emléknapot Blanckenstein Miklós, az OLI igazgatója szervezte. Megtisztelte jelenlétével Bíró László püspök és Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára is. Az alapítók és az OLI munkatársai rövid beszámolókban emlékeztek azokra a történésekre, melyek forradalminak számítottak az indulást megelőző időszakban. Többek között szót kapott Varga Péter, a Zászlónk főszerkesztője, az IGEN szerkesztősége részéről Szőnyi Szilárd és Czakó Gábor. Megszólalt Tomka Ferenc és Tomka Miklós, Brückner Ákos korábbi igazgató, Györgydeák Márton, Arató László és mindazok, akik az OLI védőszárnyai alól kerültek ki.

A beszámolókat követően Bíró László püspök úr jelenlétében az atyák hálaadó szentmisét koncelebráltak, a szentmisén Brückner Ákos O.Cist. mondott homíliát.  (Gy.M.)


Az alábbiakban azt az interjút tesszük közzé, melyet P. Vértesaljai László, a Vatikáni Rádió magyar részlegének vezetője készített Blanckenstein Miklóssal a jubileum kapcsán, és amely október 13-án hangzott el a VR-ban.


VL: A napokban ünnepelte az Országos Lelkipásztori Intézet fennállásának tizedik évfordulóját. Miklós atya, milyen célkitűzésekkel született az intézet, és milyen változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben?

BM: Amikor a Bíboros úr tíz évvel ezelőtt megalapította az Országos Lelkipásztori Intézetet, nagy szabadságot kaptunk a célok meghatározásában. Ezek között első helyen szerepelt tulajdonképpen egy fölmérés, hogy mi is van az országban, hogy mi az, ami élő; majd másodikként: ezeket összevetni a II. vatikáni zsinat utáni általános egyházi célkitűzésekkel, és azután megpróbálni azokat a szakpasztorációs területeket építgetni, amelyek akkor már nevükben vagy korábbi kezdeményezésekben is léteztek. Gondolok itt a felnőttképzésre, az ifjúságpasztorációra, a családpasztorációra, a mozgalmakkal való kapcsolattartásra. Tíz év hosszú idő, és mivel rendkívül erős változásokat élt át a magyar társadalom, illetve ezen belül a katolikus egyház – akár csak az intézmények épülésében gondolkozzunk, vagy éppen hogy világossá vált, hogy milyen a vallásgyakorlat –, nekünk is fontos egy bizonyos átgondolása mindannak, ami történt, illetve ami előttünk áll. Először is világosan látni kell, hogy csak ott van jövője a katolikus világnak, ahol a közösségek épülnek: plébániákon, mozgalmakban és így tovább. Ha ezek természetesen csak elszigetelt, izolált kisebb csoportok, akkor azért gond van a katolikus egyház egészével. Tehát az egyházmegyéken belüli kapcsolatrendszereknek újabb segítése rendkívül fontos. Nem igazán irányváltásról van szó esetünkben, hanem a feladatok jellege változott, hiszen azért, hála Istennek, egy csomó dolog élőbbé lett az elmúlt tíz évben (koordinációs feladatokra, a nyugattal való érintkezésre gondolok). Most zajlik Rómában az Európa-szinódus. Már az előkészítő híradásokból lehetett hallani, hogy a szekularizáció révén körülbelül mindenütt ugyanaz a probléma: új evangelizálásra van szükség. Most már a terepet sokkal jobban ismerjük. Ha tehát úgy fogalmazom meg, hogy mi a következő tíz évben a feladatunk Magyarországon, az eddigi tapasztalatok alapján ugyanazt csinálnám, mint eddig, az új evangalizálás művét szolgálnám minden létező és működő közegben.

VL: Melyek az Országos Lelkipásztori Intézet  legfontosabb feladatai napjainkban?

BM: Egyrészt mi magunk felnőttképzéssel is foglalkozunk, tehát világiaknak, illetve papoknak szervezünk kurzusokat a legkülönfélébb célterületekre. Ezek egy része hivatáserősítő: például a keresztények a társadalomban kapjanak a szakmai megerősítés mellett keresztény világnézetet; másrészt pedig olyan benső szolgálatra való felkészítés, mint például a családközösségek vezetői a plébánián. A második nagy terület, és itt most nem értéksorrendről van szó, az úgynevezett útkereső plébániáknak a mozgalma, mozgása. Tomka Ferenc kollégám ennek a szellemi vezetője. Hiszen, hogy hogyan kell egy plébánián valódi plébániai közösséget építeni, arról mindenkinek van valami elképzelése, de hát azért nagyon nagy a szórás. Ezek az atyák rendszeresen találkoznak, tapasztalatokat cserélnek, egyszóval egy kicsit hálózatban és baráti kapcsolatrendszerben hordozzák a maguk tapasztalatát. Ehhez kötődik például a január végén sorra kerülő Országos Teológiai Napok rendezvénysorozata 300 fővel, 3-4 napban, és itt soha sem csak a határokon belül gondolkozunk, hanem a Kárpát-medencéből is jönnek plébánosok és világi munkatársaik. Ezek most már olyan rangos események, amelyek nagyon komolyan jönnek számításba a mi munkánkban, és talán a magyar egyház szolgálatában is. De ahogy a bevezető gondolatokban mondtam, az ifjúság, a család, egyebek területén is bőven van tennivaló. Amikor a munkatársak a 10 éves jubileum alkalmával felsorolták, hogy ki mit élt át, és hogyan dolgozott, öröm volt hallani, hogy mi minden irányban léptünk az elmúlt időben.

VL: Köszönöm a beszélgetést, és további áldásos tevékenységet kívánok.

BM: Én is köszönöm, és viszont kívánom a Vatikáni Rádió magyar szekciójának.

Krisztus Szíve „az Atya Istennel való közösség egyetemes székhelye, . . . a Szentlélek székhelye”; így a Krisztus Szíve-kultusz arra hajlik, hogy megerősítse a Szentháromsággal való kapcsolatainkat. Az évszázados ünneplése tehát annak, hogy az emberi nemet felajánlották a Szent Szívnek, felkészíti a híveket a nagy jubileumra: egyfelől ami a célkitűzését illeti, „a Szentháromság megdicsőítését, akitől minden származik, és aki felé minden irányul a világban és a történelemben”; másfelől ami az Eucharisztiára irányultságát illeti: az Eucharisztiában az az élet, amelyet eljövetelével Krisztus bőségben hozott (vö. Jn 10,10), osztályrészül jut mindazoknak, akik vele táplálkoznak, hogy belőle éljenek (vö. Jn 6,57). Az egész Jézus Szíve-tisztelet, valamennyi megnyilvánulásában, mélyen eucharisztikus jellegű: olyan jámborsági gyakorlatokban fejeződik ki, amelyek a híveket arra indítják, hogy összhangban éljenek Krisztussal, aki „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), és az imádásban mélyül el. A szentmisén, főleg a vasárnapi szentmisén való részvételben gyökerezik, és éri el csúcspontját, ott, ahol az örömben testvériesen összegyűlt hívek szívei hallgatják Isten szavát, megtanulják, hogy Krisztussal áldozatul felajánlják önmagukat és egész életüket, az Úr Testének és Vérének húsvéti asztaláról táplálkoznak, és azon fáradoznak, teljes mértékben részesedve a Krisztus Szívében dobogó szeretetből, hogy egyre inkább evangéliumhirdetők meg a szolidaritás és a remény tanúi legyenek.

(II. János Pál 1999. június 11-i üzenetéből)

 

 

 

KULTÚRA  ÉS  ÉLET


Karl-Josef Rauber

A  TÁRSADALMI  ÉRTÉKEK  ÁTALAKULÁSA
ÉS A  KERESZTÉNY  HIT*

Az érték fogalma és az értékrend hierarchiája

Sok jogász, de néhány teológus sem tud sokat kezdeni az „érték” fogalmával. Nekik ez a fogalom túl kevéssé egzakt, meghatározható, sőt úgy tűnik, hogy nincs körvonalazva, és homályos alkalmazása nem ritkán olyan cselekedetekre csábít, amelyek túllépik a számukra kijelölt határokat. Mások ezzel szemben annak a gazdaság területéről származó eredeti jelentése miatt fogadják bizalmatlanul. Bár használata ezen a területen eléggé meghatározott és egyértelmű – gondoljunk csak a „csereérték” vagy az „értéktöbblet” fogalmakra –, ám éppen ezért sokan az érték fogalmának eszmei tartalmát nem tartják elválaszthatónak ettől a gazdasági háttértől.

Az érték fogalma, nem utolsósorban kevéssé személyhez köthető lényege miatt, etikai absztraktumnak számít. Tisztán filozófiailag tekintve sem világos. És végül aggályok fogalmazódhatnak meg az értékek érzékelésében fellelhető emocionális elemekkel, mint például az intuíció általi érzékeléssel szemben. Így aztán tulajdonképpen nem meglepő, hogy nagy gondolkodók az érték fogalmában a klasszikus etika olyan főbb fogalmainak – mint például a jó, az erények stb. – helyettesítőjét látják. Heidegger az értékeket „a metafizikum pozitivisztikus pótlékának” nevezi.

A fogalom kétségtelenül adott tisztázatlansága körüli panasz azonban korántsem kielégítő. Az bizonyos, hogy nem filozófiai alapfogalom, és léttani szempontból sem elsődleges fontosságú. Alapjában véve levezetett fogalomról van szó, amely azonban a filozófián kívüli vitákban éppen nyitottsága és meghatározatlansága miatt flexibilis. Ebből fakad az a pozitív fogadtatás, amely nem utolsósorban korunk rendkívül széleskörű filozófiai és világnézeti pluralizmusának – amely főként az etikában figyelhető meg – köszönhető. Ebben a funkciójában az érték fogalma minden filozófiai tisztázatlansága ellenére is gyakorlatilag nélkülözhetetlennek bizonyult, azaz a dolog tekintetében, amelyet jelöl, nem könnyen helyettesíthető.

Ha megpróbáljuk figyelembe venni az előbbi megszorításokat, s egyben legalább ideiglenes meghatározást kívánunk adni, akkor összefoglalóan ezt mondhatjuk: az értékek olyan vezérfonalak, amelyek segítenek az embernek a tájékozódásban, célokat jelölnek meg cselekedetei számára, és jelentősen befolyásolják a jelképalkotást. Vezető szerepet töltenek be annak elbírálásában, hogy mit tegyünk vagy ne tegyünk, illetve akkor is, amikor valamit kívánunk vagy fontosnak tartunk, amikor állást foglalunk vagy ítéletet alkotunk. Azonban az ilyen értékeknek hordozóik számára egyáltalában nem kell tudatosaknak lenniük. Ágyazódhatnak társadalmi szokásokba, normákba vagy maguktól értetődő kulturális szituációkba, de lecsapódhatnak az egyén vagy a társadalom ideáljaiban, elképzeléseiben is. Az értékek összetett módon igényekre irányulnak, még akkor is, ha közelebbi kapcsolatot nem is olyan könnyű felfedezni közöttük.

Minden ember törekszik ilyen értékekre. Az egyik érték fontosabb, mint a másik. Ezért az értékrendek különféle hierarchiái léteznek. A legtöbb ember számára a legfőbb értékek: a boldogság, az egészség, a család, a tisztes jövedelem és a megfelelő életszínvonal. Alapvető kérdések húzódnak meg az értékek mögött, amelyek az élet rendjét meghatározzák: Mi a fontos? Mit szabad, mit nem szabad? Miért fáradozzunk? Mi célból neveljünk gyermekeket? Mi az élet értelme? Létezik-e valami, aminek az életünket szentelhetjük? Sok jól ismert életfelfogás adhat ezekre a kérdésekre választ: vannak, akik a munkájukban teljesednek ki; egyeseket a másokért végzett szolgálat elégít ki; mások nagyobb teljesítmények véghezvitelében lelik örömüket; vannak, akik önállóságra törekszenek, vagy önmagukat akarják megvalósítani. Ezek a fajta értékek az egyén és a közösség társadalmi-politikai, kulturális és erkölcsi életére vonatkoznak.

Az értékek átalakulása

Az ilyen cselekvési célokhoz való viszonyulás időről időre változott. Az értékek ilyenfajta átalakulására azonban nem szabad eleve vagy kizárólagosan morálisan vagy moralizálva tekinteni, még akkor sem, ha szükséges és lehetséges annak etikai vizsgálata. Az értékek átalakulása sokkal inkább egy differenciált társadalmi fejlődés része. Az értékekhez fűződő viszonyban tapasztalható átalakulás viszont új társadalmi folyamatok előfeltétele és mozgató rugója lehet éppúgy, mint ahogy gyökeres társadalmi átalakulás vagy krízis következményeit is jelezheti. Nem könnyű eldönteni, hogy maguk az értékek vagy a hozzájuk való viszonyulás változik-e, esetleg az értékek egy másfajta szintézise jön-e létre. Ugyanígy nem egyszerű a divat szerinti változások és a mélyebbre ható változások gondos elkülönítése.

Sokak meggyőződése szerint a társadalmak – legalábbis a nyugati országokban – legkésőbb a hatvanas évek végéig fontos változásokon mentek keresztül. Nem szabad azonban azt hinni, hogy ez az átalakulás hirtelen következett be. Kiváltó tényezőivel kapcsolatban csak akkor tehetünk megbízható kijelentéseket, ha a megfelelő időszakról nemzetközi forrásokból származó összehasonlító tanulmányokkal rendelkezünk. Még akkor is, ha nyilvánvalóan egyfajta „lopakodó”, majdhogynem észrevehetetlen folyamatról beszélhetünk, léteznek bizonyos – mindenekelőtt a nyugati országokra jellemző – kiváltó tényezők, mint például a vietnami háború, Biafra, a prágai tavasz vége, a diákmegmozdulások. Ez megmutatkozott, és részben fel is erősödött, az egyház hatáskörén belül, például a Humanae vitae enciklika által. A kommunista elnyomás alatt álló országok esetében pedig elsősorban a fiataloknak a rendszer iránt érzett növekvő ellenszenvét, a kommunizmus által vázolt emberideálból, a „homo sovieticus”-ból való kiábrándulást, a munkával kapcsolatos jogok megsértését, a gazdasági rendszer alkalmatlanságát, illetve az ateizmus által előidézett szellemi űrt kell megemlítenünk.

Annak hatására, hogy a nyugati országokban – ám lassanként a korábban kommunista elnyomás alatt álló országokban is – megvalósult a jólét, hogy teret nyert az alapvető szükségletekről gondoskodó szociális állam, hogy a fiatalokkal kapcsolatos jog, a házasság- és családjog területén reformokat hajtottak végre, de a médiaforradalomnak – például a televízió általános elterjedésének – köszönhetően is háttérbe szorulnak azok az értékek, amelyek egy közösséggel vagy objektív normákkal szembeni kötelezettségeket fogalmaznak meg. Ezzel szemben nő az önmegvalósítással és önmegtapasztalással kapcsolatos értékek nagyra becsülése. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyre jobban húzódoznak a nyilvános felelősségvállalástól. Növekszik a távolságtartás a politikától, a pártoktól, az intézményektől. A korábban kommunista irányítás alatt lévő országokban hasonló jelenségeket figyelhetünk meg, ezek azonban inkább a totalitárius rezsim által alkalmazott kényszerek következményei.

Ezzel párhuzamosan egyre többen vesznek részt szívesen döntési folyamatokban – nemcsak nyugaton, hanem keleten is. A váltószavazók száma nő, a törzsszavazóké csökken. Egyre döntőbb mindaz, ami a magánélet szféráját érinti. Mindenféle szubkultúrák a hétköznapi életből való kitörési próbálkozások színterei. Az idill meg a közvetlen utáni vágy jelentőségében növekszik a racionális számításokhoz és a termelés technológiai feltételeihez képest. A modernséggel kapcsolatos fenntartások nőnek, bár annak áldásait igénybe veszik. Az érzések szemben állnak a racionalitással. A közjóra való hivatkozást – mely nem mentes divatos jelenségektől – egyre inkább a mindenkori helyzet határozza meg.

Az értékek ezen változása mindenekelőtt a fiatalokat ragadta magával. Ronald Inglehart ebben a kérdésben azt az álláspontot képviselte, hogy elsősorban az ipari országok ifjúsága körében figyelhető meg az értékeknek egy olyan átalakulása, amely a materiálisaktól az immateriális, illetve a posztmateriális értékek felé halad. Tőle származik a „csendes forradalom” kifejezése is – e forradalom életünk infrastruktúráját ez idő tájt megváltoztatta. A kultúrával, zenével, sporttal, egészséggel kapcsolatos posztmateriális értékeknek ott van egyre nagyobb jelentőségük, ahol a fizikai egzisztencia már biztosított. Már nem az életszínvonal, vagyis a gazdasági, fizikai és szociális biztonság a fontos, hanem az életminőség: az emberség, önmegvalósítás, szolidaritás. Ez mindenekelőtt a gazdag ipari országok lakosságára érvényes, és csak korlátozottan azokra az országokra, melyek lakosságának jobbára az életminimum eléréséért kell küzdenie.

Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az ipari országokban lejátszódó folyamatok látlelete is sokrétű és többértelmű. Így például vannak arra mutató jelek, hogy a munkakedvet egyre kevésbé tekintik értéknek, és a nagyobb munkamennyiség vállalására való készség visszaszorulóban van. Ennek ellenére a munkához való viszonyt nemcsak az egyén hozzáállásán lehet lemérni, hanem a társadalmi keretfeltételekből is fakadhatnak befolyásoló tényezők: mint például a struktúrák fejlődése, a részmunkaidőre vonatkozó igény növekedése, a munkanélküliség, a nagyobb személyes felelősség iránti vágy.

Az értékek átalakulása más területeket is érint. Például a hagyományos tekintély racionális tekintéllyé válik a családban, az iskolában és a munkahelyen. Egyre kevésbé bírnak kötelező erővel a vallási intézmények, de ugyanez tapasztalható a személyes döntésekkel, mint a házassággal vagy pályaválasztással kapcsolatban is – különösen, ha egyházi pályáról van szó. Természetesen az ilyen elemzések által alkotott összképhez hozzátartozik, hogy ugyanazon embercsoport esetében ellentmondások is tapasztalhatók. Mindenesetre összességében megállapítható, hogy a nyugati országokban a polgári eszményektől való elfordulás tovább folytatódik.

H. Lübbe a nyugati országok fejlődési irányát – és talán Magyarországon is hasonló tendencia figyelhető majd meg – így ábrázolja: a jövő társadalmára jellemző lesz a „magas életszínvonal, a foglalkozásbeli tevékenységhez való távolságtartó viszonyulás, csökkenő mobilitás, tűnőfélben lévő munkakedv, utazási kedv, hirtelen megnövekvő hajlandóság az unalomra; az emberek kapcsolatokra éhesek, menekülnek az egyedülléttől, ám egyszersmind nehezen kötődnek, politizáltak, viszont idegenkednek az intézményektől, igénylik az irányítást, és távol vannak az egyháztól”.

Teljesen mindegy, hogyan értelmezzük vagy viszonyulunk hozzá, az értékek egy bizonyos átalakulása tagadhatatlan. Elhanyagolt, háttérbe szorított vagy kevésbé lényegesnek tartott értékek jobban előtérbe kerülnek, míg más, korábban magától értetődőnek számító értékek veszítenek általános érvényükből. Így a két világháború után, de a nemrégiben Jugoszláviában lezajlott konfliktus után is a „béke” értékének jelentősége sok országban elhomályosítja a „nemzetét”. A környezet akut veszélyeztetése szempontjából pedig „a teremtett világ megőrzésének” értéke megelőzi a „technikáét”.

Az értékváltozás a vallás területén

Még sok kérdésről beszélhetnénk az értékek átalakulását illetően, de most szeretnék áttérni a vallás és erkölcs, illetve a vallásosság és egyház témájára. Úgy tűnik, hogy – legalábbis a nyugati ipari országokban – az értékek átalakulása ezen a területen kifejezetten érezhető. Az okok keresésénél bizonyosan nem koncentrálhatunk egyedül a II. vatikáni zsinatot követő krízisre. Nyilvánvalóan létezik valami olyasmi, amit az emberi igénystruktúrák változásának nevezhetünk. Úgy tűnik, hogy értékek egész rétegeit széles körben egyre kevésbé képesek érzékelni. Az ipari országokban legalábbis nem tagadható a tradicionális, kiváltképp a vallásos értékek erős eróziója. Például a házasság, a család, a munka és a szexualitás, az életstílus és a világban való útkeresés területeivel kapcsolatos viselkedési formák és alapvető hozzáállások sokaságához fűződő viszony sokkal lazábbá vált. A templomba járók számának rohamos csökkenése – gyakran színkatolikus területeken – figyelmeztető jel. Bár a vasárnapi misén való részvételt főként nemcsak a „vasárnap parancsának” való engedelmeskedés szempontjából kell értelmezni, hanem föl kell ismerni, hogy az finoman jelzi az egyház és annak tevékenysége iránti érdeklődés minden formáját. Alig lenne azonban értelme túlzottan megkülönböztetni az általános értelemben vett vallásosságot az úgynevezett nagyegyháztól. Bár az intézményes keretek közötti, magukhoz az egyházakhoz kötődő jámborság háttérbe szorulása nem jelent ugyanekkora mértékű távolságtartást a vallásosságtól, a jövőben viszonylag csekély kilátás van arra, hogy intézmény nélküli, egyházon kívüli vallásosság alakuljon ki. Itt nemcsak az egyház mint intézmény jelent gondot, hanem egyáltalán az emberek transzcendenskapcsolatának elszegényedése. Mindenekelőtt – legalábbis a nyugati országokban – a fiatal és idős generáció között az átlagosnál mélyebb szakadék keletkezett, amelyet az értékek továbbadásának folyamatában beállt „drámai törésnek” lehet ítélni.

Kívülről nézve ezek a folyamatok sötétnek látszódhatnak, ám az egyház élete gazdagabb és mélyebb annál, ahogy azt a közvélemény gyanítja. Nagy történelmi tapasztalatából kifolyólag jelentős regenerációs energiákat és lelki erőforrásokat is tartogat – talán még rejtetten. Ám itt nemcsak Európára kell tekinteni. Ma a katolikus egyház kétharmad részt a harmadik világ fiatal, gyakran virágzó közösségeiben él. Egyetlen országnak vagy földrésznek sem adatott meg az ígéret, hogy éppen ott kell az egyháznak élő, a történelmet uraló módon úgy megmaradnia, mint a korábbi időkben.

A vallási értékek átalakulása mögött is biztosan sok tendencia és trend húzódik meg. Így az értékorientációban tapasztalható átalakulás mögött bizonyára az életstílusok és vallási meggyőződések pluralizálódása áll, ami különösen az alternatív életformák megítélésében jut érvényre. Ezzel az etosz komoly individualizálódása jelent meg, amely önmagában is túlmutat az ember etikai döntéseiben megmutatkozó elszigetelődésén. Eközben a vallás egyéni meglátásokból és véleményekből tevődik össze. Úgy látszik, hogy olyan értékké válik, amely több más érték és felkínált lehetőség mellett áll. Ha a vallást túl nagy mértékben a fogyasztói társadalom kínálatához sorolják, akkor fönnáll a veszély, hogy a pluralizmus még arctalanabb lesz, még nagyobb tetszőlegességhez vezet, és a közös mértékrendszer még nagyobb háttérbe szorulásával fenyeget.

Hogyan reagáljon erre a keresztény hit? Már a helyzet komplex és ellentmondásos mivoltából is belátható, hogy a megfelelő reakció nem lehet eléggé egyértelmű, és nem kézenfekvő, hanem inkább több választás is lehetséges, amelyek egymással „harcban állnak”. A hit és az egyház nem szolgáltathatja ki magát különböző trendeknek, és nem is hasonulhat hozzájuk, bármennyire is állandó dialógusban kell maradnia korával. A kapcsolódás és ellentmondás a történelmi-társadalmi alaphelyzethez fűződő viszonyból kifolyólag állandó harcban áll egymással.

Így aztán nem is csoda, hogy a társadalmi helyzettel és az értékek átalakulásával kapcsolatos megítélés különböző irányzatai az egyházon belül is megmutatkoznak, és ott hasonló polarizálódást hoznak létre. Egy hitközösség esetében, amely emberi közelségre és konkrét megegyezésekre van utalva, és így egészen más belső struktúrával rendelkezik, az értékek közötti feszültségek még nagyobb forrongást okoznak. Igen könnyű észrevenni, hogy ezek a feszültségek az úgynevezett progresszív és konzervatív erők közötti nézetkülönbségek – az egyik vagy másik nézőpont szélsőséges képviselete: azaz a tradicionalizmus meg a fundamentalizmus, illetve az új „balosok” utánzása és a politizáltság – mögött húzódnak meg.

A hit és az egyház lehetőségei
a változó értéktudattal kapcsolatban

Ezek először is egy konzekvensen és radikálisan felfogott és megélt hitértelmezésben lelhetők fel, amely önmagában meghatározza az egyház külső képét. Korunk döntő gyengesége a transzcendenciához való érzék kiszáradása és az istenkép elhalványulása. Az egyháznak elemi erővel kell tanúságot tennie az élő Istenről az emberek számára, éspedig a világiaknak ugyanúgy, mint papoknak. Az egyházhoz való kötődésnek és a társadalom etikai alapértékeinek gyengülésével kapcsolatos, vitán felül jogos panasz alapjában véve csak másodlagos jelenség. Ha az egyház nem ismeri föl ezt az alapvető összefüggést, és azt a látszatot kelti, hogy más szolgáltató szervezetek mellett humanitárius-szociális intézményrendszert üzemeltet, akkor téved küldetésével kapcsolatban. Az egyháznak bátran tanúságot kell tennie arról, ami legbensejében mozgatja, különben csak társadalmi óriásszervezetként jelenik meg, nem egyházként. Ehhez viszont a keresztények életéből és az egyházak mindennapi tanúságtételéből egyre többnek kellene megnyilvánulnia magáról Istenről, az Ő nagyszerűségéről, az örök életről; és kevesebbet kellene beszélnünk saját magunkról, illetve a néha igen szubjektív érzéseinkről. Ezért van szükség olyan fiatalokra, akik nemcsak érdeklődnek a teológia iránt, hanem egész egzisztenciájukkal Jézus Krisztusnak és az ő ügyének kötelezik el magukat, hogy önzetlen, meggyőző követei lehessenek a földkerekségen.

Másodszor fellelhetők a hit és erkölcs világos és szétválaszthatatlan kapcsolatában. Már a János-evangélium a keresztény hit középpontjába mutat akkor, amikor megjegyzi, hogy az „igazságot cselekednünk kell”. Hitünkről sokféle formában számot adhatunk, azonban mindig meg kell mutatkoznia felelős cselekedetekben. Ezeket a „cselekedeteket” igen tág értelemben kell vennünk; ide értendő a szemlélődők imája és a betegek szenvedése is. A hit mindig konkrét formában jelenik meg, közlésre és hatékonyságra törekszik. Ebben az értelemben a hit a szeretetben nyeri el tökéletességét, ahogy Szent Pál mondja: „Az igazságot tegyük a szeretetben.” Manapság a keresztények nem húzódhatnak vissza egy személyesnek felfogott, épületes lelkiségbe, vagy az úgynevezett „tiszta hitbe”. Ha a hit lelkileg „túltenyészik”, fönnáll a veszély, hogy nem találja meg a helyét a társadalomban. A hit etoszának univerzális erővel kell felragyognia. Itt természetesen nem utolsósorban az emberi jogok meggyőző etoszára kell gondolni – az emberi jogokéra, amelyek bár a legújabb korban emancipálódtak a kereszténységtől, és éppen ezzel szemben lettek proklamálva, ám alapelemeik a bibliai hitre épülnek. Ha a hit az erkölcsben nem lesz tökéletesen igaz, akkor egyfajta vallási konzummá válhat, elveszti ízét, prófétai erejét.

Harmadszor fellelhetők a szabadság újkori története pozitív eredményeinek kételkedés nélküli elfogadásában úgy, ahogyan ezt az egyház a II. vatikáni zsinat alapján tette. Ezzel „továbbírta” és korrigálta is a XIX. századi egyház kijelentéseit. Én itt a vallás- és hitszabadságra gondolok, de ezen fölül a modern alapvető jogok elismerésére is. Nem lehet kétség afelől, hogy az egyház elismeri ezeket az értékeket, a demokratikus alkotmányi alapon nyugvó állam létével is egyetért, sőt még a világnézetek és hitformák pluralizmusát is elfogadja. Ezeknek az alapelveknek az elfogadása nem jelent kritikátlan azonosulást. Kímélet nélkül nevükön kell nevezni az árnyoldalakat és az ellentmondásos hatásokat, a szabadsággal és a demokratikus intézményrendszerrel történő visszaélést. Eközben teológiailag és antropológiailag az emberi szabadság értelmezésére és annak az igazsághoz való viszonyára kell helyezni a hangsúlyt.

Következetes keresztény tanúságtétel

Ha a kor hitünk radikális megvallására szólít fel, fel kell tennünk magunknak a tanúság természetére és módjára vonatkozó kérdést is. Ehhez szeretnék néhány gondolatébresztő dolgot hozzáfűzni.

Az életterek társadalmi megosztása, a szociális differenciálódás és az értékekhez való hozzáállás nagymérvű pluralizálódása közepette a keresztény hitnek mindenekelőtt önmagához kell hűnek maradnia. Ha mindjárt az elején sok, többnyire rövidéletű trendhez, divatjelenséghez alkalmazkodik, elveszíti önmagát. Annak a lehetősége, hogy az egyén önmagában, meggyőző módon megélhesse a keresztény erkölcsi rendszert, csak akkor valósítható meg, ha ellenálló- és önállóságra való képessége kellőképpen kifejlődött. Nagyon fontos tehát a személyes döntési képesség erősítése. Ám mégsem lehet példakép a magányos harcos. Ebben a helyzetben a közösen vállalt és megélt etosz sokkal lényegesebb, mint eddig. Egy messzemenően szekularizálódott világban, a pluralizálódás ilyen magas fokával szemben csak egy közösség belső szilárdsága tudja biztosítani hitbeli meggyőződések és életszemléletek hosszú távú megmaradását, különösen ha ezek nonkonformista jegyekkel rendelkeznek. A keresztény hit gyakorlásának társas formái – a csoport, plébánia, püspökség, a nyelvek és kultúrák szerinti, az egyházmegyei kereteken túllépő egyesülések, a világegyház – bizonyára még nagyobb jelentőséget kapnak. A formák eredményességét azonban nem azon lehet lemérni, milyen sűrűn kapcsolódnak egymáshoz az intézmények, hanem a sokféle konkrét, élő, személyes kapcsolat tölti meg őket értékkel.

Abban, amit egyházi értelemben „bázisközösségeknek” nevezünk, valamint az új lelkiségi közösségekben, de a rendekben és a valóban megújult közösségi formában is, segítség és ösztönzés áll rendelkezésükre.

Ezek közé a keretek közé sorolhatjuk az ökumenikus törekvéseket is, amelyek pontosan itt lesznek még fontosabbak. Ebből a szempontból meg kell még találni „egy új egyháziasság” elmélyült formáját, amely mindenki intenzív összetartásától kapja erejét.

Másodszor itt szeretném megjegyezni, hogy az egyház egysége mindig az adományok sokféleségében és egységében megvalósuló egység. Az egyház csak akkor adhat az életstílusok növekvő pluralizálódásának kihívására helyes választ, ha maga is megteremti és megengedi az egyházi életformák és életstílusok gazdag sokszínűségét. Ma ezt már sok közösség sajátos küldetésében megjelenő egyedisége, valamint sokfajta egyházi társaság egyértelműen bizonyítja. Az Úr szavát a János-evangéliumban – „Atyám házában sok lakóhely van” – erre a helyzetre is értelmezhetjük. Ezáltal persze az egyház effektív egységére irányuló gondoskodás nem válik csekélyebbé vagy mellékesebbé, hanem éppen még sürgetőbb és nehezebb. Ahol a részegyházak különbözősége jobban megjelenik, ott az egység munkálása, amelyet a péteri hivatalnak a világegyház, a püspököknek a saját egyházmegyéjük számára vállalniuk kell, nem kevésbé jelentős, hanem a sok centrifugális és partikularizáló tendencia ellenhatásaként még fontosabb. Itt – legalábbis katolikus részről – olyan átalakulási folyamatnak vagyunk részesei, amelynek megvan a maga ideje.

Harmadszor azt kell mondanunk, hogy az egyház legbelsőbb lényegénél fogva – annak emberi oldalát illetően – a nyílt dialógus színhelye, és annak is kell lennie. Ugyanez áll a családra is mint kis méretekben megvalósuló egyházra, de a csoportokra, szövetségekre, egyházi közösségekre stb. is. Ezért éppen az értékek melletti állásfoglalással kapcsolatos konszenzus megtalálásánál tűnik nekem fontosnak, hogy az egyház közösségi jellegének ezek a sejtjei ne csupán életben maradjanak, hanem feladatukat is be tudják tölteni. A különböző értékrendszerek találkozási helyeinek is kell lenniük, ahova a különböző generációk vágyaikat magukkal hozva beszélő viszonyban maradnak egymással, a különböző értékek mellett döntő emberek – például a különböző pártokra szavazók – nem adják föl utolsó közös érintkezési pontjaikat. Minél absztraktabb lesz társadalmunk, és így a vélemények ilyen ütköztetését már nem teszi lehetővé, annál inkább kell a társadalom élő struktúráinak egy ilyen párbeszéd elszakadt szálait alulról jövő kezdeményezésekkel, újult erővel összekötni. Az értéktudat mindig is átalakulófélben volt. A hangsúlyok mindig eltolódtak, új útirányok jelentek meg, amelyek nem utolsósorban a különböző generációk és sok egyéb csoportosulás közötti kiegyenlítő párbeszédnek felelnek meg. Az egyház – mint történelmileg megtapasztalható élettér, ahol a régi és bevált az újjal és idegennel újra meg újra kapcsolódott – ezen a területen nagy lehetőségekkel rendelkezik.

Negyedszer utalni kell arra, hogy az egyháznak az összkép megalkotásának feladatán belül korrektív funkciója is van. Ha egy társadalmon belül az értékorientáció radikálisan egy irányba halad, akkor – tiltakozás formájában is – fel kell vennie a harcot olyan értékek integrálásáért, amelyeket sokan túlhaladottnak tartanak. Ma az egyén és közösség sok életkérdését illetően ilyen feladat előtt állunk. Gondoljunk csak az élet védelmére, különösen a meg nem születettekére, a házasságon belüli és kívüli szexualitás helyére, olyan értékekre, mint a házastársi hűség, a gyermekvállalás, olyan feladatok értékének a megítélésére, melyeknek manapság sok helyen csekély vagy semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanak, mint például a háziasszonyi munka vagy az anyaság. Eközben az egyháznak nem célja, hogy kitartson a problémáknak az általános trenddel szembeni megoldása mellett, hanem megmenteni és propagálni akar olyan igazi értékeket, amelyek az emberek életét a későbbiekben nem nehezítik, hanem megkönnyítik. Az, hogy az egyháznak ezen a téren hosszú útra kell fölkészülnie, abból a tényből adódik, hogy gyakran először az ilyen elfelejtett vagy háttérbe szorított értékek iránti lelkiismeretet kell fölkelteni.

Ötödször meg kell jegyezni, hogy az egyháznak az értékek átalakulásával kapcsolatos küldetése nem korlátozódik a plébániákon belülre. Ugyanis minél részletesebben kialakul és minél tovább terjed az értékorientáció pluralizálódása, annál kikerülhetelenebbé válik a kérdés, hogy az emberi együttélés milyen közös normái kötnek össze bennünket. Bár a pluralizmus a modern élet vívmánya, korántsem annyira veszélytelen, mint ahogy propagálják, ha ugyanakkor a kérdést is feltesszük életünk kötelező normáinak egységére és közös voltára nézve. Mert úgy tűnik, a mai szituáció veszélye főként abban rejlik, hogy az egymással ellentétes irányba haladó értékorientációk egyre inkább elhagyják vagy ignorálják azt a közepet, amely a társadalom közös platformját alkotja. Nem utolsósorban azért válnak nagy horderejű, a társadalmat érintő döntések, a kormányzatok irányváltási törekvései és a minden szintre kiterjedő tervezés nehézkessé, néha szinte lehetetlenné, mert egyes csoportok növekvő mértékben veszítenek objektív konszenzusképességükből, és a köz javát figyelmen kívül hagyják. Elég, ha csak a különböző pártok programját nézzük meg közelebbről. A kormányzati időszak időben túl keskeny horizont ahhoz, hogy ilyen csekély távlatban alapvető politikai és társadalmi orientációk végrehajthatók legyenek. Így korunk nem kevés megbízható tanúja nyíltan kétségeit hangoztatta a nyugati típusú demokratikus alapokon nyugvó társadalmak jövőbeli életképességét illetően.

A hit átadása ma

Vessünk még néhány pillantást a hit mai átadásának útjaival kapcsolatos kérdésekre. Az utóbbi idők egyik fontos belátását talán így lehetne összefoglalni: a hit élettere – mind a plébániaközösségen kívül, mind belül – a megismerés és tanulás sok egyedi helyét foglalja magában. Egyetlen ilyen helyet sem szabad elszakítanunk sem egymástól sem az egésztől, és a hit továbbadásának felelősségét egyedül egyre ruháznunk. A hit megtapasztalása és tanulása helyszíneinek különbözőségük feladása nélkül együtt kell működniük: a szülői háznak, az óvodának, az iskolai hitoktatásnak, a plébániának és közösségi katekézisnek, valamint az ifjúsági munkának és a baráti csoportoknak. Itt kétirányú aktivitás szükséges: egyrészt a hit egyes megtapasztalási és tanulási helyeiben lakó erőket kell újra mozgósítani vagy legalábbis megtartani, másrészt mindig tudatában kell lenni a környezet fontos szerepének, mivel az mind erősítheti, mind pedig gyengítheti a hit életterét. Így tehát nem szabad túlterhelni a családot, habár az mindig is a hit első iskolája, a „családegyház” volt. Mégha a család szerepét soha nem is szabad alábecsülni, a hit átadásának lehetőségei manapság jelentősen csökkennek, ha a család magára marad ezzel. Hasonló a helyzet az iskolai hitoktatással is. E nevelés tartalmi elemeinek igazolást és támogatást kell kapniuk a szocializáció más fórumaitól, a tapasztalat és tanulás egyéb helyeitől is. Lényeges, hogy az élet minden területéről érkező befolyások ugyanabba az irányba hassanak. A tapasztalat és tanulás helyeinek „hálózata” a hit élettere szempontjából sürgetően fontos.

A hitnek a továbbadáshoz élő példaképekre van szüksége, mivel a mindennapi életben láthatóvá kell válnia. Az egymást kiegészítő hatások növelik a hit továbbadásának lehetőségeit. Nagy józansággal kell megközelítenünk azt a kérdést, hogy manapság a legtöbb család feldolgozta-e a társadalmi pluralizmust, és ha igen, hogyan; illetve mennyire veszélyeztetett a hit átadása vegyes felekezetű vagy vallású házasságokban. Előnyös helyzetben természetesen azok a sértetlen családok vannak, melyeket az összetartozás erős érzése hordoz, a generációk közötti sértetlen kapcsolat jellemez, stabilak befelé, ám egyszersmind nyitottak kifelé, sok olyan társas kapcsolatuk van, amelyre vallásos meggyőződésük támaszkodhat; mások példáját figyelembe veszik, és aszerint alakítják életüket; szilárd hagyománytudat, intenzív, egyházhoz kötődő vallási és olyan családi élet jellemzi őket, melyben a szülők vallási meggyőződése nyíltan felszínre kerül, ahelyett, hogy személyes titok maradna. Egy ilyen családot azután már csak eleven plébániának kellene segítenie, valamint a hitoktatásnak a gyerekek számára meghatározó élménnyé kellene válnia.

Ezek a feltételek, sajnos, együtt csak ritkán adottak. Mégis azt kell mondani, hogy a helyzet természetesen javulhat is, és a családokat nemcsak negatív befolyás érheti. Itt azonban elsősorban nem a vallási értékrendszernek, hanem a kommunikációnak és a humán értékek tudatos elsajátításának van elsődleges szerepe. A hit legalábbis közép és hosszú távú továbbadásának társadalmi jelentőségét eddig minden bizonnyal alábecsülték. Éppen a magyarországi helyzet is azt mutatja, milyen mélyreható változásokon megy keresztül a család, sőt az egész társadalom, ha a családokban a hit továbbadása már nem sikerül. Azok a családok, amelyekben a hit átadása nem járt sikerrel, általában mind befelé, mind kifelé nehezebben kommunikálnak.

Az egyház és a vallás jövője
a szekularizált társadalomban

Az idevágó szakirodalom az egyház és a vallás jövőbeli fejlődésének már sokféle forgatókönyvét felvázolta. Ezek közül több pesszimista képekkel van tele. Az előrejelzések nem lehetnek rövidlátóak, és – ahogy már utaltam erre – figyelembe kell venniük az egyházban rejlő erőt, amely nem emberi eredetű. Az egyháztörténelemből bizonyára elegendő reménytelen állapotot és helyzetet ismerünk, és mégis van – a magyar egyháztörténetben is – elég példa a katolikus mivolt olyan erőteljes megnyilvánulásaira, amelyekre már senki sem számított.

Az utóbbi kétszáz évben sok felvilágosult szellem megjósolta a kereszténység és az egyház kihalását. Negyven éven keresztül Magyarországon is megtapasztalhatták, hogy az ateista marxizmus–leninizmus mindent megkísérelt a keresztény vallás és egyház kiirtására. Az egyház megmaradásának igazi oka nem csupán nagy történelmi tapasztalata vagy a vallás szoros kapcsolata a történelemmel, hanem végül is Istennek a történelmet átformáló, a jövőt inspiráló Lelke, aki minden megkeményedést áttör – a pünkösdi szekvenciában is ezt kérjük a  Szentlélektől: „Hajlítsd meg, ami merev!” –, és az egyházat prófétikus férfiak és nők tanúságának köszönhetően új életre támasztja. A vallás- és egyháztörténelem a krízisek leírásában és azok megoldásában nagy szerepet játszott.

A magyarországi folyamatokkal kapcsolatban is meg kell jegyezni, hogy a vallás és az egyház a társadalmi trendeknek nem csupán marginális témája. Még akkor is, ha nem várható olyan vallási megújulás, amely az egész társadalmat átformálja, az a belátás, hogy az ember önazonosságának megtalálása és a hit, valamint a társadalom értékrendszere és értékeinek változása és a vallás mindenképpen bonyolult módon összefüggnek, erősödött. Nem tagadható a modern fejlődéssel szembeni rossz közérzet még akkor sem, ha megjavítására nincs könnyű recept. Ezért egyáltalán nem olyan biztos, hogy a hit és vallás nélküli modern társadalommal kapcsolatos pesszimista előrejelzések beigazolódnak. Vannak a szekularizációval és a modernizációval ellentétben ható olyan erők, melyeket kétségtelenül csak a kereszténység korrigálhat és integrálhat megfelelő mértékben. A társadalmi értékek átalakulását követő problémáknak mindenesetre megvan a maguk előre nem látható, bár kezdeteiben sejthető logikája. E problémák új kérdéseket vetnek fel, és megbízható válaszokat várnak.

A „korszellem” az egyházaknak, különösen is a katolikus egyháznak, néha erősen az „arcába fúj”. De aki ezen korszellem tendenciáinak ellen tud állni és feladatához hű marad, az éppen a kereső embernek továbbra is nélkülözhetetlen beszélgető partnere marad – még akkor is, ha olykor ellentmond neki. Ilyen körülmények között az egyháznak a jövőben is döntő szava lesz: mégpedig a saját szava. A keresztény egyházak pedig minél inkább közösen tudják kimondani ezt a szót, az annál hitelesebb lesz. Az Úrnak a hitbeli egységért mondott imája nem lát más megoldást. Az ökumené azonban nem tehet langyossá minket. A legkisebb közös nevező a keresztények számára túl csekély bázis. Az igazi ökumenikus találkozásnak ezért nem egyformán kell elmélyülnie. Nem elégséges, ha mindenki olyan marad, amilyen. Csak ha elősegítjük, hogy közösen egyre jobban Jézus Krisztus irányába változzunk, akkor nőnek közelebb egymáshoz a keresztények lényegüket tekintve is – „hogy a világ higgyen”.

Az evangélium üzenete szükségképpen mélyebb és gazdagabb, mint egy állami alkotmány mindig is viszonylag elvontnak megmaradó alapelvei. Ha az állam olyan előzetes feltevésekből él, melyeket maga egyáltalán nem tud garantálni, akkor a társadalom alapvető konszenzusa az életről alkotott sok konkrét etikai elképzelés konvergenciájából és párbeszédéből táplálkozik. Ezeket kell hiteles és beszédes tanúságtétel által a nyílt párbeszédbe és a társadalmi konszenzus létrehozásába bevonni. Ezért az egyházak a szabadságon és demokrácián nyugvó állam úgynevezett alapértékeiért akkor teszik a legnagyobb szolgálatot, ha a kifejezetten rájuk jellemző sajátosságukat határozottan képviselik, és küldetésüket is így hajtják végre. Az alapértékek szintjén végrehajtott korlátozás egymagában nem jutna el a keresztény hit magjához, mint a megváltásról és üdvösségről szóló üzenethez. Ám mindenütt, ahol az istenhitet és a felebaráti szeretetet hirdetik, ezenkívül a mindennapi élettel kapcsolatos erkölcsi útmutatást adnak, és élik az egyház közösségét, ott – legalábbis indirekt módon – védik és támogatják az alapértékeket is. A legmélyebb keresztény igazságok, ahogy nem utolsósorban a Hegyi Beszédben megfogalmazódnak, bár a hívők körén tovább sugároznak, és például a békére neveléshez adnak fontos támpontot, önmagukban a szó szoros értelmében mégsem alapértékek, mivel – és ugyanez áll az ellenségszeretet parancsára vagy az alázat eszményére is – szorosan kötődnek a hit gyakorlásához. Minél meggyőzőbben élik a keresztény etoszt minden különbözőségével együtt a társadalmi környezetben, annál inkább szolgálja az egyház a társadalom alapértékeinek fennmaradását, ahogyan erre már korábban is utaltam.

Megpróbáltam bemutatni, hogyan segíthet a jelen társadalomnak a hit és az egyház az emberi együttélés közös erkölcsi mércéinek és értékeinek keresésében, miközben mindig párbeszédben, de versenyben is áll más felekezetekkel és vallásokkal, világnézetekkel és életvezetési elképzelésekkel. Kétségtelenül vannak feszültségek és ellentmondások. De mindaz, ami igaz és a szeretetet szolgálja, az hosszú távon nem lehet idegen és érdektelen.

* A magyarországi apostoli nuncius vitaindító előadása a Magyar Katolikus Újságíró Szövetség (MAKÚSZ) tanulmányi napján, 1999. november 13-án. Németből fordította a Szövetség megbízásából Bitter Ákos. A fordítást néhány pontban a német eredetivel összevetette a szerkesztőség.

 


 

András Imre

PÁTER BANGHA BÉLA ÉS MAGYARORSZÁG  ÚJJÁÉPÍTÉSÉNEK VÍZIÓJA

Előadás a Faludi Ferenc Akadémia  konferenciasorozatában

Bevezetés

Bangha Béla nagyhatású munkásságával Magyarországon halálától a rendszerváltozásig szinte kizárólag csak ellenségei foglalkozhattak. Ennélfogva teljességgel hiányzik életművének összegezése és kritikai kiértékelése. E rövid előadás  keretében, sajnos, mi sem vállalkozhatunk erre. Halála után megjelent életrajzában életművét közvetlen munkatársa, Nyisztor Zoltán így értékelte: „Bangha Bélában öltött testet a magyar  katolicizmus második nagy restaurációs vágya és lendülete. . . Neve szimbólum lett, mely a magyar katolicizmus korszerűségét, versenyképességét, találékonyságát, helytállását, fölényét és diadalát jelentette.” A trianoni megcsonkítást elszenvedett országnak ő lett egyik lelki és közéleti újjáépítője.

1880. november 16-án született Nyitrán; még a 60. életévét se töltötte be, amikor 1940. április 29-én Budapesten meghalt. Tizenöt éves korában lépett be Jézus Társaságába, a noviciátust Nagyszombatban, tanulmányait Innsbruckban és Canterburyben, Angliában végezte. 29 éves korában szentelték pappá. Életét, egy kétéves római szolgálaton kívül, a budapesti Mária utcai rendházban élte le. Összegyűjtött műveit 30 kötetben, nem sokkal halála után munkatársa, dr. Bíró Bertalan adta ki. Életművének csúcspontja, mely egyúttal a magyar katolikus egyház két háború közötti életének csúcspontja is, az 1938. évi 34. budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus megrendezése volt. A Kongresszus világraszóló sikere elsősorban P. Bangha érdeme volt.

Bangha és a nemzeti megújulás eszméje

    Mint tízéves pap élte meg a kommunizmus kitörését Magyarországon. Mint az ellentábor közismert publicistája bujdosni kényszerült az országban. A népköztársaság kikiáltása (1918. október 31.) után rövid ideig a rend nagykapornaki birtokára húzódott vissza, de 1919. március 21-én, éppen a proletárdiktatúra kikiáltása napján, ismét Budapesten van, ahonnan azonnal Győrbe menekül, majd a Dunán át Pozsonyba. Az ország teljes összeomlásának élménye, a háború és a forradalom megrendítő eseményeinek hatása alatt azon töprengett itt, milyen szellemi és társadalmi alapon lehet majd az országot újjáépíteni. Az eredmény egy nagyhatású tanulmány lett Magyarország újjáépítése és a kereszténység címen; 1920-ban jelent meg Budapesten. Ebben leszögezi, hogy egyedül a kereszténység az az eszmerendszer, melyet az ország újjáépítésénél követni lehet. Lassan azonban tudatosult benne, hogy az országban nincs meg a keresztény alap, „keresztény győzelmeket aratni pedig csak valóban keresztény emberekkel lehet”.

    Röviddel halála előtt, 1940-ben a keresztény eszmeterjesztés vízióját újra megfogalmazta életének talán legjelentősebb művében, a Világhódító kereszténység, a társadalom visszavezetése Krisztushoz című írásában. Itt már az újjáépítés útját keresve nem az uralkodó ideológiákat hasonlítja össze, mint előző művében tette, hanem a magyarországi viszonyokra legjobban ráillő lelkipásztori módszert keresi. Ezt a víziót  szeretném bemutatni, de előrebocsátok még egy magyarázó megjegyzést.

    A könyv címében megfogalmazott „világhódító kereszténység” nekünk, totalitárius rendszerek alatt élt embereknek, rosszul hangzik. Bangha ezt a fogalmat a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok Krisztus Király elmélkedéséből veszi, ott pedig a középkori lovageszmény, az Isten országa, a civitas Dei megvalósulásához kapcsolódik, nem fejez ki semmilyen erőszakos hódító szándékot. Mi a „világhódító kereszténység” kifejezést a keresztény megújulás lelkipásztori fogalma értelmében használjuk: világhódító kereszténység = megújult kereszténység. Előadásunk módszertani tanulmány jellegével a magyar katolicizmus megújulásának feltételeit mutatja be; a tárgyi és a személyi feltételeket viszont Bangha Béla gondolatai, gyakran szó szerinti megfogalmazásai alapján vázoljuk fel.

A) A keresztény megújulás tárgyi feltételei

I)     Az első számú tárgyi feltétel: megismerni a való helyzetet, azaz tudomásul venni az objektív tudományok, a statisztika, a népességtudomány, a szociológia látleleteit és ebből kiindulni. A lelkipásztornak pl. nemcsak a híveit, hanem a területén tartózkodó valamennyi embert be kell vonnia lelkipásztori gondoskodásába. Az evangélium hirdetőjének alkalmazkodnia kell a gondjaira bízottak mentalitásához, befogadóképességéhez, az emberek közé kell mennie ugyanúgy, mint Krisztus tette annak idején a saját korában. A helyzetismeret továbbá megköveteli az emberek anyagi, társadalmi, kulturális szükségleteinek ismeretét és figyelembevételét is, nemcsak az ún. természetfölötti szempontokat.

    A megújító munkának nagyvonalúnak kell lennie. Ezzel a ponttal a magyar szalmaláng csapdájára utal, melyet el kell kerülni az építőmunkában. A szalmaláng-viselkedés megnyilvánulhat a felületességben, az átfogó célkitűzés helyett ötletszerű kapkodásban, a részletes akciótervek hiányában, illetve a nagy elgondolásokban való megtorpanásban, az arányérzék hiányában és a kisszerűségében, a részletekbe való belebonyolódásban stb.

    A keresztény újjáépítés további feltétele – Bangha szerint – az, hogy legyünk meggyőződve arról, amit akarunk, és konkrétan tudjuk is, mit akarunk. Továbbá, ha a krisztusi evangéliummal akarjuk újjáépíteni Magyarországot, akkor tudatosan vállalnunk kell azt; akkor tervszerűeknek kell lennünk az evangélium ajánlásának hirdetésében, a megszólítottak befogadó képességéhez alkalmazkodnunk kell, a megszólítást olyan gyakorisággal ismételnünk, hogy az evangélium ismertté váljon és gyökeret verjen az emberek gondolat- és érzésvilágában. Ezzel az előmunkálattal kell segíteni a megszólítottak szabad döntését az evangélium mellett.

    Bangha fontosnak tartja a keresztény megújulás szorgalmazásában a nyílt kiállást az evangéliumi ajánlások mellett – ő ezt világnézeti befolyásolásnak nevezi –, hogy a megszólított világosan lássa, mire kapott meghívást.

II) Keresztény megújulás az eszmeterjesztés
lehetőségeinek felhasználásával

    A keresztény megújulásnak szinte legfontosabb eszköze az eszmeterjesztés. Bangha szemében ez mindenekelőtt a kultúra keresztény befolyásolásának szolgálata. A keresztény értékeket és igazságokat alkalmazni kell a keresztény élet egészére. Amíg ez hiányzik, addig a cselekvés sem lehet céltudatosan keresztény, s a megszólított kereszténnyé tétele is csak álom marad. A keresztény kultúra a katekizmusban idő feletti elvontságban él. Ezeket a gondolatokat és állásfoglalásokat ki kell bontani.

 1) Az egyházzal szemben az ellenkezés, a kereszténységgel szemben a meg nem értés sokszor abból származik, hogy gondolatilag nincs tisztázva a sorskérdések és a hit kapcsolata: az egyháznak és a kereszténységnek a viszonya az emberi haladáshoz, a társadalmi és gazdasági berendezkedéshez, a korkérdésekhez, a nemzetközi élethez. Amíg ezt az eszmetisztázó munkát el nem végezzük, addig a katolicizmus kulturális programot nem adhat, még kevésbé lesz átütő hatása a társadalomra. Addig az emberi tevékenység és a kereszténység két külön világ marad. Alkalmaznunk kell a kereszténységet a kor kérdéseire, a társadalom mai szükségleteire, azon a nyelven, amelyet a mai ember beszél és megért. Szegénységi bizonyítvány lenne, ha megengednők, hogy a kereszténység valami szerzetesi-papi külön világgá szűküljön össze, ha egy öncélú és zárt kaszt ügyévé zsugorodnék, s megszűnnék a társadalomnak, a kor égető kérdéseinek eleven eligazítója lenni, ha rendjén valónak találnók, hogy a legtehetségesebb embereink egyházi szolgáltatásokban fogyasztják el erejüket, és nem érnek rá a sorsdöntő korfordulatokat vigyázni, rájuk a krisztusi gondolat fényszóróját vetíteni. Annyi munka volna ezen a téren, hogy egész tudományos testületek dolgozhatnának benne ott, ahol ma csak elszigetelten emelkednek ki prófétai hangok. Ilyen égető s tudományos tisztánlátást igénylő kérdések pl. a nemzet és az állam vagy a háború és a béke kérdései, az államszerkezet problémája, a nacionalizmus fogalomköre, a nemzetek önrendelkezése, a háborúk mélyebb okai s ezeknek megszüntethetősége, a nemzetközi és a nemzetiségközi béke ügye, a nemzetiségi feszültségek lélektana, egy etikai és reális alapon álló újszerű népszövetség, a kölcsönös fegyverkezés, a nemzetközi szerződések erkölcsi akadálya és hasonlók. Nem kár-e – kérdezi Bangha –, hogy a katolicizmus a pápai megnyilatkozásokon kívül e kérdésekben szólásra egyáltalán nem jelentkezik? Hogy így szinte maga közösíti ki magát a társadalomvezetés munkájából? Hogy a krisztusi szeretet és türelem nevében inkább hallgatunk a bennünket elválasztó kérdésekről, hogy megkerüljük a problémákat, nehogy bajt okozzunk, de tárgyalni már nem tudunk róluk, mert ehhez hiányoznak a kidolgozott közös alaptételek, biztos alapgondolatok.

2) A keresztény eszmeterjesztés másik fontos területe a család, mely természetes őre s fejlesztője az erényeknek, a jellemalakításnak, a jóságnak és szeretetnek, az erkölcsnek és összetartozási érzésnek. A mai erkölcsi és társadalmi züllöttség egyik fő oka és kitenyésztője a családi élet válságának – állítja határozottan Bangha. A keresztényellenes áramlatok s a kor szociális tévedései minden erővel azon vannak, hogy a családot szétzüllesszék. A családkérdéssel kapcsolatos a születések kérdése és az egyke veszedelme. Nem elég itt a merő erkölcsi prédikáció, a puszta pasztorális ráhatás, bármennyire fontos, hanem szükség van arra is, hogy mindenekelőtt az egyke világnézeti, erkölcsi, jogi és legfőképpen gazdasági okait feltárjuk, s azok megszüntetésére konkrét és kivihető javaslatokat tegyünk. Ez nem könnyű feladat; de nem éppen ezért kellene-e mindenekelőtt erre a feladatra ráállnia a katolikus értelmiségi alkotóknak?

3) A nevelés roppant jelentőségéről szinte félelmetes méretű pedagógiai irodalom született. Hiányoznak azonban a katolikus útmutatások, melyek feltárják, miként alkalmazzuk a keresztény nevelés elveit a kor szükségleteire és körülményeire, hogy milyen szerep illeti az államot a nevelés terén. A mai állam oktat, de nemigen nevel, s ugyanakkor az egész nevelésügyet kiveszi a család és az egyház kezéből. (NB. Kivették az elmúlt kommunizmusban azért is, hogy feszültséget, széthúzást vigyenek a családba a nő és a férfi közé.) Roppant anyagi erejével, szervezeti felkészültségének hatalmas arányaival az állam maga állít mindenfajta iskolát, képez ki tanerőket, szab meg tantervet s tankönyvpolitikát, lényegében pozitivista alapon. Ahol van még tanítási és nevelési szabadságunk, hogyan éljünk vele? Hogyan egyeztessük össze a mai iskola követelményeit, a gyakorlatiasság és sokoldalúság elvét a régi s örök szellem- és jellemnevelő célkitűzésekkel?

 4) Itt van előttünk a társadalmi kérdés szorító problémakötege – mondja Bangha. Bár kitűnő szociológusaink vannak nagy számmal, annyira mégsem jutottunk, hogy katolikus szociális közvéleményt tudtunk volna kialakítani, hogy helyesnek ismert eszméinknek a konkrét életszükségletekre való alkalmazását a közönség köztudatába be tudtuk volna vinni. Nem értünk hozzá, nem tudjuk, hogyan lehetne az istenadta nép anyagi gondján és támasztalanságán segíteni. Jómódú, elégedett, minden nemes ügyet támogató, erkölcsös és szapora népünk lehetne városban és falun, de csak akkor, ha szociális téren is felismernénk a szellemi úttörő munka fontosságát.

5) Rengeteg tennivalónk volna kulturális irányban. Nemcsak a keresztény becsület kérdése ez, de életkérdés is – kiáltja bele Bangha a Trianon után újra éledező magyar életbe –, mert másképp minden követelésünk légüres térben mozog. Miközben a múlt fényes emlékeit nézzük, táborunk a szellemi jelentéktelenség színvonalára süllyed alá. Pozitív életigenlésből volna szükség katolikus kultúrára, mert élni nem lehet erő nélkül, s erő a szellemi téren nincs kultúra nélkül. A tömegeket lehet rövid ideig agitációval, jó szóval, sajtóval vezetni, de komoly megoldásokat hozni, s ugyanakkor értelmes tényezőket munkába állítani csak szellemi színvonallal lehet.

     Néhány évszázada éppen szellemi részről jött a kereszténység ellen a legtöbb támadás. A bolsevizmus és kapitalizmus éppúgy, mint az agnoszticizmus és gyakorlati kereszténytelenség, végső elemzésben a szellemi élet megtévelyedésből ered. Az élet elpogányosodása a kultúra elpogányosodásának függvénye. Valamikor a kereszténység védelmezte a kultúrát a barbár pogányság Nyugatra törése ellen. Ma pedig a keresztények rohannak barbár eszmék és elvek alapján a kereszténységre. Ezen csak keresztény tudósok és a médiumokhoz értő keresztények segítségével tudunk változtatni. A szellemi épületet addig nem tehetjük kereszténnyé, amíg a tudományos élet fellegvárait a kereszténység ellenségeinek engedjük át. Az átengedés azáltal történik, hogy nem gondoskodunk mi a szükséglet betöltéséről, és a mi embereink másoknál kénytelenek keresni az igényüket kielégítő válaszokat.

    Tudományos-kulturális alkotások csak hosszú távú munkából születnek. Ilyen alkotások nem születnek meg spontán módon, hanem csak egy céltudatos kultúrpolitika támogatásával.

5 a) A kultúrpolitikában elsőszámú cél a tudósképzés, hogy a szükséges területeken kiválóan képzett embereink legyenek. Alapvető feladat tehetséges fiataljainknak ambícióit magasabb értelmű célokra serkenteni, s nekik a továbbtanulásra, állandó önképzésre módot nyújtani. A tudományos élet művelése nem öncél, hiszen a művelődés végső irányítói mindig az ideológusok, tudósok, gondolkodók voltak. Az elmélet közvetlenül ritkán hat az életre, de ha megerősödik, észrevétlenül hódító útra indul. Tudományos életünk programját egyfelől a krisztusi tanításrendszer elvei, másrészt az élet és művelődés időszerű problémái kell, hogy meghatározzák.

 5 b) A kultúra támogatásánál felmerül a gyakorlati kérdés: mi a helyesebb, vajon a kulturális intézményeket fejleszteni, vagy a kulturális kezdeményezésekben meghatározó munkát vállalni. A helyes válasz: mind a kettőre szükség van. Ez a kettősség kényszerű parancs az iskola és népművelés egész területén, az egyetemeken, a közép- és szakiskolákban, a népiskolákban és az iskolán kívüli népművelésben egyaránt. Csak a kifejezetten katolikus intézményekben valósíthatjuk meg nevelési eszméinket, és teremthetjük meg az alkalmat a keresztény pedagógia értékeinek bemutatására.

5 c) Fontos kulturális terület az irodalmi élet. Minden szellemiség irodalmi kifejeződésre törekszik. Magasabb szellemi élet nincs irodalom nélkül, s eszményiség nincs szépirodalom nélkül. A katolikus szellemiség talaján állók alkossanak saját műveket, és tudósítsanak az irodalom egész területéről. Tanítsanak meg értékelni a másutt fellelhető értéket, és védekezni a támadások ellen. Fontos irodalompolitikai feladat gondoskodni arról, hogy a szellemi termelés nyilvánosságot és piacot is találjon. Ki kell jutni abból az irodalmi gettóból, melybe sokszor a más felfogású kiadók és a szűk látókörű katolikus felfogás szorítja a tehetséges alkotókat. A katolikus álláspont ezen a téren túlságosan hatalmas ellenfelekkel áll szemben. A katolikusoknak ezért elszántabban kell képviselniük a saját értékeik terjesztését.

5 d) Mindaz, amit az irodalomról mondtunk, elmondható a keresztény művészetekről is. Az egyháznak ezen a téren is szervezett kultúrpolitikára lenne szüksége. Ez meghaladja a rendes lelkipásztorkodás keretét, de a krisztusi eszmeterjesztés szempontjából nagy a jelentősége.

6) A kultúra keresztény befolyásolása mellett Bangha másodikként a közéletben való keresztény jelenlétet, röviden a közéleti kereszténységet tartja döntőnek az újjáépítés szempontjából. Ellenségei mindent megtettek, hogy ezt a karizmatikus apostolt, aki felismerte a politika jelentőségét a keresztény eszmeterjesztésben, lejárassák a közvélemény előtt. Itt nem térhetünk ki részletesen az ellene felhozott politikai vádakra, inkább megpróbáljuk bemutatni, mit sürgetett ő közéleti kereszténység címén. Ma már tudjuk, hogy amit Bangha közéleti kereszténységként sürgetett, teljesen megfelel a II. vatikáni zsinat által megkívánt magatartásnak és a mai magyar közélet keresztény rétegei elvárásának. Bangha a következőket mondja.

    Semmiféle eszmesugárzó teljesítmény nem képes puszta propagandával meggyőzni, puszta kultúrával tömeget formálni. Helytelen dolog a döntő sikert egyedül attól várni, hogy Krisztus hívei érvelnek, bizonyítnak, magyaráznak, elméleti felvilágosítást adnak az evangélium eszméinek igaz voltáról. Bele kell vinni az eszméket az emberek gazdasági, társadalmi és politikai rendjébe, olyan területekre, melyek minden ember sorsába belevágnak. Ahol az eszme teljesítményekkel, életalakítással, kézzel is fogható társadalmi haszonnal bizonyít. Ez áll minden társadalmi intézményről – mondja Bangha –, de fokozottan áll az egyházról. Az egyház legelső feladata az igazság felmutatása s kultusza, de nem érheti be azzal, hogy a maga isteni igazát csupán merő prédikálással, kultúrával vagy éppen reklámszerű eszközökkel érvényesítse a társadalomban.

Az egyház mindenekelőtt a saját valós teljesítményei, az emberek testi s főleg lelki érdekeinek előmozdítása, az élet erkölcsi, szociális és kulturális gazdagítása, tehát egy segítő, egyensúlyt hozó, békét teremtő és Isten erejével üdvözítő munkálkodás által érvényesül. Az eszmék kultuszán túl a közéletet is alakítja. Szükséges, hogy az egyház odahasson, hogy a nyilvános élet ne akadályozója, hanem pozitív támogatója legyen a keresztény kultúrának. Az erkölcsi kultúra intézményes védelme, társadalmi és közéleti körülbástyázása a közhatalom feladata.

 a) Az emberek nagy részének a saját lelkiismerete nem elég erős erkölcsi támaszték, hanem szüksége van külső támaszokra is: a társadalmi erkölcs ellenőrző, mérsékelő, nevelő és irányító hatására. Ennek az egyházon kívül két fóruma van: a környezet és a közhatalom. A környezet és a társadalmi nyomás megront és megőriz, pusztít és épít, szabad kantárra enged és éles korlátok közé szorít. A közhatalom viselkedése erkölcsalakító tényező a közerkölcs ellenőrzésével, szabályozásával, sürgetésével, vagy ennek elhanyagolásával. Ha napjaink kereszténysége komolyan óhajtja az élet s a társadalom keresztény alakulását, akkor nem szabad a közerkölcs oltalmában egyszerűen megállni a templom és az iskola munkájánál, sem a merő eszmeterjesztés műveinél, hanem biztos társadalmi és közéleti befolyást kell szerezni azokon a fórumokon, amelyek a társadalmi erkölcsöt irányítják.

b) Ha a közéletet is Krisztus elvei szerint kell alakítani, akkor a politikai tevékenységet sem elvben, sem gyakorlatilag kirekeszteni nem lehet a katolikus feladatok köréből. A mikéntről és a hogyanról lehet szó, a kötelességről magáról nem. Hogy a katolikusok e kötelességnek megfelelhessenek, P. Bangha szükségesnek tartja a megfelelő beiskolázásukat. A katolikusoknak arányosan helyet kell foglalniuk a közéleti pozíciókban. Gondot kell fordítani arra, hogy az egyház a közélet minden feladata számára megfelelő szakemberrel rendelkezzék.

c) A keresztény közélet sajátos munkatere még a szociális munka, a keresztény igazságérzetből és szeretetből fakadó tevékenység, amely a társadalmi egyensúly és béke biztosítására törekszik, s ezért a társadalmilag és gazdaságilag előnytelen helyzetben lévők anyagi jólétét igyekszik közéleti törvénnyé és valósággá tenni. P. Bangha korában a termelt javak egy részének újraelosztása, amit ma szociális piacgazdaságnak nevezünk, a közgazdaságban még ismeretlen fogalom volt. Bangha így érvel: Szükség van a szociális munkára, mert a szociális egyensúly hiánya baj és méltánytalanság, de erkölcsi vonatkozásban is káros következményekkel járhat. Szükség van rá azért is, mert az egyháznak is érdeke, hogy hívei erősek, teherbírók, társadalmilag számbavehetők legyenek.

d) Az egyház szociális munkája mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szociális érzületet általánossá teszi az egyházban. Ennek az érzületnek első követelménye a keresztény társadalmi szolidaritás, mely nemcsak önmagán akar segíteni, hanem embertársain is. A szociális lelkület nem áll meg a jószándéknál, hanem teljesíti a társadalmi igazságosság követelményeit is. Ez mindenkit arra kötelez, hogy olyan közállapotokat segítsen teremteni, melyek között minden dolgozni akaró ember számára van megfelelő munkaalkalom, s ezt tisztességesen meg is fizetik. Az önhibáján kívül bajba jutott embert közös erővel megsegítik, ahol a tőke szolgálja az embert. Ahol a tisztességes bér nemcsak a megélhetésre elég, hanem bizonyos megtakarításra is.

B) A keresztény megújulás emberi feltételei

    Hogy a keresztény megújulás megvalósuljon, a tárgyi feltételek mellett emberi feltételeknek is teljesülniük kell. Azt a két kérdést kell itt megválaszolni: hogyan gyarapíthatnók erőinket, és hogyan tehetnők hatékonyabbá működésünket?

1) Ma a katolikus erők 70%-át a pasztoráció köti le, 20%-át az iskolaügy, a többit a karitász és az adminisztráció. A kultúra és az élet nagystílű megújítását és keresztény alakítását, sajnos, nem tartjuk éppoly fontosnak, mint a lelkipásztori munkát, pedig az ellenséges gondolatok szakadatlan támadásainak vagyunk kitéve. Egy szerencsés fordulat nyomán 1920-ban a kommunista üldözés után visszatért a normális helyzet, és megint csak buzgón misézünk, litániázunk, temetünk, keresztelünk, pasztoráljuk a híveket, tanítjuk az ifjúságot, gondozzuk a szegényeket és betegeket, de a programrevízióra, korszerű stratégia felállítására megint csak nem gondolunk. A biztosan bekövetkező ellenszél ugyanolyan felkészületlenül fog érni bennünket, mint az előző üldözés.

a) A mennyiségi erőszaporításnak két útja áll nyitva. Az egyik a hivatások ébresztése, elősegítése annak, hogy Isten munkásokat küldjön az ő aratásába, a másik a világiak bevonása az egyházi munkába. A hivatást Isten adja, ezért kérnünk kell az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába. De az a mi tisztünk, hogy (importune opportune) megszólítsuk és hívjuk az Isten felé forduló fiatalokat az Úr szolgálatára, hogy a lelkükben szavunk találkozzon Isten indításával.

b) Az apostoli hivatások másik nagy forrása a világi apostolok számának, kiképzésének és munkába állításának intézményes fejlesztése. Bangha szavai: Az egyház és a kereszténység addig nem érhet jobb napokat, nem teljesítheti tökéletesen feladatát, amíg a világiak apostolkodása úgyszólván csak jelszó és buzdító szóbeszéd, s a világiaknak az eddigieknél sokkal nagyobb bevonása szervesen meg nem történik. (Ezt 1940-ben írja, az Actio Catholica megalapítása után!) A másik oldalon viszont az is tény, hogy a világiak rendszeresebb bevonása az egyházi életbe nehézségekbe ütközik, sokszor csődöt mond. Ennek okait azonban nemcsak a világiaknál kell keresni. Komoly egyházsegítő munkát csak úgy végezhetnek, ha lélekben és tudásban szakszerűen, alaposan felkészülnek rá. Az is természetes, hogy a hivatásszerűen végzendő, teljes munkakört betöltő világi apostol életfenntartásáról is gondoskodni kell.

2) Az újjáépítés segítése minőségi erőgyarapítással

Bangha elengedhetetlen követelménynek tartja a világi apostolok bevonása kapcsán, hogy az illető elszántan vállalja a munkakört, legyen áldozatos, és vállalja az apostoli életstílust; legyen belőle evangéliumi pásztor, vagyis több, mint a béres. Mivel a lelki újjáépítés nagyrészt értelmi síkon mozog, ezért az itt tevékenykedőnek komoly felkészültségre van szüksége. A sokoldalú tudást csak szorgalmas tanulással, olvasással, anyaggyűjtéssel lehet megszerezni. Ilyen felkészült világi apostolt azonban csak ritka esetben lehet találni; a munkatárs keresése szükségessé teheti, hogy a pap maga segítse hozzá jelöltjét a szükséges képzettség megszerzéséhez. Biztosítania kell továbbá a segítő felügyeletnek azt a formáját, mely nem szünteti meg a világi apostol önállóságát, de nem is hagyja magára olyan feladatoknál, melyek megoldására kiképzése, időbeosztása nem ad neki lehetőséget. Az eredményes munkának feltétele továbbá a jó munkaszervezés, a munkafelosztás, a tervszerű vezetés, a szükséges anyagiak rendelkezésre bocsátása. Az egyház érdeke, hogy a nagy szellemi kapacitás, a jelenlét az egyházi közösségben, melyet az egyházban felállított testületek, különösen az egyháztanács képvisel, ne legyen üresjáratú, hanem feladatokkal és megfelelő hatáskörrel is rendelkezzen az ügyek tárgyalására és eldöntésére. A papság, de a felsőbb illetékesek is legyenek meggyőződve arról, hogy nagyon fontos az a munka, melyben a világiak részt tudnak vállalni.

Összefoglalás

    Foglaljuk össze Bangha újjáépítő víziójának gondolatait. A Világhódító kereszténység tétje nem a liberális, a marxista és a keresztény világnézet közötti választás – „keresztény győzelmeket csak keresztény emberekkel lehet aratni” –, hanem a keresztény ember kialakítása. Bangha újjáépítésvíziója mindkét lábbal a földön áll. A megújító munka tárgyi és személyi feltételeit a következőképpen látja:

    A tárgyi feltételek: (1) Az apostoli munkát végző ismerje meg a társadalmi és gazdasági tényeket. (2) Akcióiban legyen nagyvonalú, tervszerű, nyíltan kiálló. (3) A súlypontot tegye a keresztény eszmeterjesztés két fontos lehetőségére, a kultúrára és a közélet befolyásolására. – Előbbi a keresztény értékek és igazságok alkalmazása az életben, a családban, a nevelésben, a szorosan vett kulturális dolgokban, az irodalomban, a művészetekben. – Utóbbi a közélet  keresztény befolyásolása, „közéleti kereszténység”, mely a társadalmi környezet és a közhatalom gazdasági, társadalmi és politikai rendjébe akarja bevinni az evangéliumi értékeket, és szociális segítséggel akar látható jele lenni az élő egyháznak.

    A személyi feltételek: (1) mennyiségi erőgyarapítás: a papi és szerzetesi hivatások ébresztése közvetlen megszólítással és a világi apostolok képzése által; (2) minőségi erőgyarapítás: azon dolgozni, hogy az apostolok jó pásztorokká váljanak, ne béresekké.

    Bangha víziójában csak egy kérdőjeles mozzanatot látok: úgy tűnik, hogy ő még egységesnek látta a társadalmat, az egyházat pedig egységes értékektől, érzésektől vezetett közösségnek. Ma azt tapasztaljuk, hogy igazi közösség csak áttekinthető csoportban alakul ki, és válik a szó igazi értelmében Isten népévé. – Ettől a hiányérzettől eltekintve Bangha megújulási víziójának pontjai – állítom – ma is érvényesek. Nincs igazuk tehát azoknak, akik amiatt panaszkodnak ma, hogy a magyar katolikus egyháznak nincs megvalósítható programja. Igenis van! Pl. P. Bangha írásaiban; csak tanulmányozni kell írásait, s főleg megvalósítani ajánlásait.


„Az ember ahhoz a Krisztushoz hasonlóan emeli föl hangját, aki »könnyek között és hangos kiáltással« (Zsid 5,7) fordult Istenhez, főként a Getszemáni kertben és a kereszten: az ember Istenhez kiált, miként Krisztus kiáltott, s így tanúskodik arról, hogy a Szentlélek segítségével részese az Ő fiúságának. A Szentlélek, akit az Atya a Fiú nevében elküldött, így részesíti az embert Isten benső életében. Ő teszi az embert Krisztushoz hasonlóan fiúvá és örökösévé azoknak a javaknak, melyek a Fiú örökségét alkotják (vö. Gal 4,7). Ebben áll az »Isten benső életében megmaradás« vallása, melyet Isten Fiának Megtestesülése indított el. A Szentlélek, aki Isten mélységeit vizsgálja (vö. 1Kor 2,10), Krisztus áldozatának erejében vezet be minket, embereket e mélységekbe.”

(II. János Pál : A harmadik évezred közeledtével, 8)


 

Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ

Kodolányi János százéves

Száz évvel ezelőtt született Kodolányi János (1899–1969), e század második felének egyik legjelentősebb írója. A kommunista időkben ő is az „agyonhallgatottak” közé tartozott világnézeti állásfoglalása(i) miatt. A könyvei megjelenését követő kritikai visszhangokat nem számítva először Tüskés Tibor közölt róla pályaképet és részletesebb elemzést (Kodolányi János, Magvető, 1974), kicsit alkalmazkodva a marxista kritikához, bár annál sokkal árnyaltabb volt. Tüskés (i. m. 252) idéz egy 1950-es levélrészletet: „Meg kell vallanom, hogy a katolikus egyház az egyetlen, mely a legtöbbet őrizte meg Jézus tanításából.” Kodolányi ekkor írja Jézus-regényét, amely csak halála után (1972-ben) jelenik meg: Én vagyok (Magvető).

Annak idején a Vatikáni Rádióban ismertettem ezt a csodaszép regényt. (Lásd: Párbeszéd a hitről, Róma 1975, 274–278.) Korábban még Belon Gellérttől (1959-től kinevezett püspök) kaptunk hírt temetéséről és megtéréséről. Íme két levélrészlet, amelyet (Szentgyörgyváry Ilona közvetítésével) Gellért nekünk szánt: 1969. augusztus 19.: „. . . Tegnap, Ilona napján, eltemettem a Farkasréti temetőben János bácsinkat, aki egy szívattak következtében meghalt augusztus 10-én. Az egyházi temetés egy órával a hivatalos előtt volt. A szegény családnak közelharcot kellett vívnia a protestánsokkal, akik az hitték, hogy az övék. De végül is megnyugodtak. Voltak már elég sokan. Majd elküldöm morzsának a beszédet. . .” (Ez a beszéd megjelent a Vigilia 1969. novemberi számában, majd a Belon Gellért Emlékkönyvben, 52–53.)

A másik levél 1969. augusztus 28-án kelt: „. . . Múlt levelemben elküldtem beszámolómat János bácsink temetéséről, s a beszédet is. Aggódva várom, megkapta-e. Írja meg mindjárt. – A Vatikáni Rádió szép megemlékezést tartott róla. (P. Orbán Miklós, Sz. F. megj.) De még mint protestánsról. Jó lenne rektifikálni, hogy saját kérésére, VI. Pál, a II. vatikáni zsinat, Teilhard de Chardin, Humanae vitae és a cölibátus enciklikák késztették – saját bevallása szerint – a baráti szolgálat keretében épp Boldog Margit napján hatvannyolcban, hogy visszatérjen. Megrendítő őszinteség és átéltség jellemezte a szentségek fölvételét. – Ha alkalmas, mindezekből lehet közölni Orbánékkal, ha mód van rá. Dobra nem kell verni; hencegni sem kell vele, de a tény az nyilvános. . .”

A „rektifikáció” megtörtént a Vatikáni Rádióban. Egyébként Belon Gellért hosszabban leírta Kodolányi katolizálását, amelyet közelről ismert, hiszen ő készítette fel, gyóntatta meg, és vitte el neki az Eucharisztiát. Az 1969-es kéziratot a Vigilia 1989. májusi száma tette közzé, majd felvették a Belon Gellért Emlékkönyvbe (44–52).

Tüskés Tibor nem szól az egyházi temetésről, de azt jelzi, hogy Kodolányi saját kérésére visszatért a katolikus hitre. Tüskés idézi Cseres Tibor búcsúztató cikkét (Élet és Irodalom): „. . . Hívő és materialista. Ha magyarázni nem is teljesen, életét ebből a kettősségből meg lehet fejteni. . .” Én megkérdőjelezem ezt a jellemzést. Kétkedő, vívódó volt, de nem materialista. Hitelesebbnek tartom Belon Gellért visszaemlékezését, aki lelkiatyaként bepillanthatott Kodolányi János vívódó lelkébe. Idézem Belont:

Miután Zimándi Piusz révén személyes ismeretségbe került Kodolányival, „kölcsönösen megnyertük egymás szimpátiáját, és hosszú vitákat folytattunk vallási dolgokról. Ő sokszor egészen meglepően tagadó vagy más felfogást védelmezett, mint ahogy azt szeretete és barátsága velem elképzeltetett; de mindig azt éreztem, hogy csak az álláspontomra kíváncsi, és az érveimet akarja látni: számot adatott velem hitemről, hitem egyes pontjairól. Sokat beszéltünk az egyházban folyó kérdésekről: XXIII. János pápa egyénisége, a zsinat, a zsinatban tárgyalt és nem tárgyalt kérdések, VI. Pál pápa, Teilhard de Chardin rendszere, igen nagy hatással voltak rá. Imponált az egyház modernsége, de az eszmények előtt való alku nélküli helytállása is, amikor a modernséggel szemben ezeknek az eszményeknek további képviselésére vállalkozott (Humanae vitae, cölibátus). De én soha elő nem hoztam (legtöbbször Zimándival együtt voltunk nála), ő sem tett célzást vallási ügyeinek rendezésére.” (B. G. Emlékkönyv, 44)

Kodolányi 1967 júniusában üzent – Zimándi révén – Belonnak, hogy mielőbb keresse föl Akarattyán, vegye át lelki ügyét, mert szeretne áttérni. Belon részletesen leírja a találkozást, a beszélgetést az áttérés feltételeiről. Az író kijelentette: „Mert tudjátok, filozofálgatni meg okoskodni lehet sokat, de csupán egy van, ami számít: Isten kegyelme.” Belon aztán még hosszan leírja az 1968-as, Boldog Margit-napi találkozást, a „visszavételt”, a szentségek kiszolgáltatását.

Kodolányi koporsójánál Belon Gellért utalt az író küzdelmes hitére: „Pascal lelki gyötrelmeinek éjjelében hallja az isteni szót: »Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.« [. . .] A lázadások és tusakodások mélyén ott rejtőzhet az Isten ösztökéje, mint Saulban, mely ellen fölöslegesen bár, de mégis rugdalózik az ember.[. . .] Te is így voltál, Kodolányi János. . .” (BG. Emlékkönyv, 53.)

Gyöngyössy Imre válogatott versei

 Nagyon szép, ízléses kiadásban megjelent Gyöngyössy Imre (1930–1994) költő és filmrendező válogatott verseinek kötete (Utódom lesz minden halandó, Európa 2000 Kft, Budapest, 1999). A verseket válogatta és sajtó alá rendezte Petényi Katalin, Imre barátom özvegye, aki Kabay Barna rendezővel már elkészített egy dokumentumfilmet: In Memoriam Gyöngyössy Imre (lásd Távlatok 1997/5, 659–664). Most az életművet összefoglaló film kazettáját egy ismertető füzettel mellékelték a verskötethez. Kiváló ötlet, hiszen a filmben már több verset idéztek, viszont a verseket jól illusztrálják a filmek: így együtt lesz átütő erejű Gyöngyössy Imre üzenete, amelyet Petényi Katalin így foglal össze: „Mágikus realizmus, a látomás és valóság szimbiózisa, költői, expresszív képek közvetítették több mint három évtizeden át Gyöngyössy Imre üzenetét a történelem üldözötteiről, kiszolgáltatottairól, azokról a névtelen hősökről, akik belső energiájukkal, morális tartásukkal szembeszegültek az erőszaknak. Versekben, drámákban, játék- és dokumentumfilmekben fogalmazta meg újra és újra ars poeticáját: hitét az emberben, a szeretet teremtő erejében. Ellentmondott mindenfajta destrukciónak, diktatúrának és terrornak, a gyilkos indulatokkal szemben pozitív értékeket próbált felmutatni.”

A falusi gyerek a pannonhalmi bencések gimnáziumába került, itt ismerkedett meg a keresztény kultúrával, amely áthatja költészetét, képeit, eszmeiségét. Megjárta fiatalon a kommunisták börtöneit; több verse börtönélményeiből született, illetve börtönben „írta” őket papír és ceruza nélkül, „fejben”. Versei asztalfiókban maradtak. Filmjeit Kabay Barnával és Petényi Katalinnal írta, rendezte. Ezekről már szóltam a Távlatokban.

Versei gyakran apokaliptikus képekkel döbbenetes erővel érzékeltetik korunk drámáját, az Isten nélküli világ embertelenségét, az ateista „humanizmus” tragédiáját. Mert végső soron itt keresendő e barbár kor tragédiájának forrása, nietzschei metaforával „Isten halálá”-ban. Persze, az Örökkévaló nem hal meg, de az ember tagadhatja Őt, elszakíthatja magát az élő Istentől, és így számára Isten „halott”. „Ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik.” (H. de Lubac) Az ember, aki Isten képmása, embertelen rendszereket, romboló, igazságtalan és gyilkos világot teremt, felejtve eredetét és isteni rendeltetését. Gyöngyössy verseit olvasva erre a tragédiára gondol a hívő ember.

De Gyöngyössy Imre mégsem pesszimista: remél a reménytelenségben is, hisz a szeretet győzelmében: minden kis tettünk szeretetenergiává változik át, hirdeti a gyermekeinek ajánlott, „Az átváltozó energiáról” szóló – mondhatnám teilhard-i ihletésű – versében.

. . . Minden életnek, életmegnyilvánulásnak
értelme van.
Ott egységben leszel szeretteiddel.
Beteljesülnek vágyaid.
Istenben leszünk egyek.

S mindez azért lehetséges, mert Jézus, az Isten Fia emberré lett, magára vette minden kor minden emberének bűnét, amint azt a hatalmas lélegzetű Húsvét reggel elemi erővel érzékelteti:

Mielőtt lehanyatlott szent feje
– hiába jajgatott a jobb és bal lator –
meghallotta enyéim jajszavát is,
az én huszadik századom
vérrel verítékező húszéveseit.

Mielőtt lehanyatlott szent feje
a kereszt mögött
kivirágoztak a tömegsírok
és felragyogott az akasztottak erdeje.

Hiába őrjöngött  
a tüntető csőcselék.
Jézus mégiscsak leszállt a keresztről.
Visszavonult
az Auschwitzban, Akmolinkában,
pesti Gyűjtőfogházban,
a doni hómezőkön kivégzett
egymást ölelő
ellenséges orosz, német, lengyel
teenagerek közé.

                   (. . .)

. . . s a Nap felragyog ez évben is
és Los Angelestől Cape Townig
lehull a Feltámadás fehér gyolcsa.

Gyöngyössy Imre életével, filmjeivel és verseivel korunk hiteles tanúja. Posztumusz verskötete „nemcsak Hommage egy elkötelezett, karizmatikus művésznek – ahogy Petényi Katalin írja –, de bizonyítéka a petrarcai költői gondolatnak – a művész művei által győzi le az idő múlandóságát.”

Báger kaleidoszkópja

Báger Gusztáv barátom újabb, idén megjelent verseskötetét dedikálta. (Vízrajz, Tevan Kiadó, 1999. Kötésterv és grafika: Viszt György.) Tandori Dezső előző kötetéről írva találóan jellemezte: „Báger Gusztáv költészetében elemien átélt avangardizmusok újjáéledését látom”, „a kaleidoszkópos fogalmazás jellemzi versvilágát”. „Olyan elegánsan és szellősen laza tud lenni Báger verse, hogy kicsit alkotótársul is bevon.” Én magam úgy gondolom, hogy a „töredékességet” néha túlzásba viszi. Néha az ember azt várná, hogy nagyobb lélegzetet vegyen, és jobban „kiírja” meglátásait vagy látomásait. Persze, sokszor meg nem is kell bővíteni a tömör, találó sorokat; példa rá az egyik „konferencia-jegyzet”, a Taps:

    Jó intézmény –
    időben ébreszt

Vagy a Borotválkozás sötétben:

    Nem zavar, hogy nem látok –
    (v)érzem a szőrtelenséget.

Nem firtatom üzenetét. Elég az, hogy játszik, és ebben kedve telik.

    Ha fejedre sok kis meglepetés hull
     kivirít ezer esernyő

    Bármilyen zuhany-táncot akarsz
    a gombok kombinációja bejön.

                    (Kalifornia)

    Nem raktam össze játékaimat,
    nem néztem a mesét.

    Nem aludtam el szépen,
    a paplan alatt zseblámpa égett.

    A mészhéj mögött fény dobog.
     Idegen fészekbe hulltam?

                     (Felségárulás)

Kereszt és feltámadás

Meleg emberség és jézusi lelkiség sugárzik Sztrilich Ágnes verseiből: Gyöngyház töredék. 1988–1998. (Szociális Testvérek Társasága, Budapest 1999) A szerző szociális testvér; tíz éve már megjelent verseskötete. A kommunista időkben dolgozott kórházakban 35 éven át; „a megszentelő szeretet küldetésében” járt azok között, akik „a halál árnyékában ülnek”. Hite és Jézus-szeretete nem felhőtlen; de megpróbáltatásaiban mindig Társa van: Jézussal járja keresztútját. Nemcsak mások szenvedéseit látta/élte át közelről, hanem neki magának is meg kellett tapasztalnia a betegséget/szenvedést.

    hússá vérzett
    a fájdalom
    érinthetővé
     sebezted szívem

            (kereszt)

       öklömnyivé zsugorodott archoz  
    engedelmesen roppant kicsinnyé
       az egyszerű fehér Kenyér
    egy élet hite kellett
    Benne felismerni
        Istent – embert
     – szomjas nyelven morzsára gyúrt
    Reményt –
       aritmiás szív és zakatoló szó
       ölelt –
                                   (az intenzíven)

. . . Szenvedésemben
    felragyogtál,
     utamba
    Veronikát
          állítottál

    Elzuhantam.
    Terád hulltam –
    Hozzád ily közel
    még so’se voltam –
           . . .
            (keresztút 1994)   

A jóbi perlekedés, a panasz, az Isten távollétének érzése, a nagypénteki sötétségek után mindig újra meg újra felfakad szívéből a húsvéti öröm.

    kihűlt
    fájdalmamat
    napfényre
       sebezted
       gyóntató
    Szeretet –
           (köszönöm)



        Jövő évi húsvéti számunkból

– A Názáreti Jézus megközelítései

– Az evangéliumok Jézusa

– Jézus embersége

– Az örök Atya Fiát keresztre feszítették

– A húsvéti misztérium

– Jubileum Rómában és a nagyvilágban

 

 

 

 


SZEMLE


Amedeo Di Francesco

A  MAGYAR  MÛVELŐDÉS  ÉS  A  KERESZTÉNYSÉG

La civiltà ungherese e il cristianesimo, Atti del IV. Congresso Internazionale di Studi Ungheresi, Roma–Napoli, 9–14 settembre 1996, I, a cura di István Monok e Péter Sárközy, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Rt., Budapest–Szeged 1998, I–XIV, 1–477, A magyar művelődés és a kereszténység. A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai, II.–III., szerkesztette Jankovics József, Monok István, Nyerges Judit, Budapest–Szeged 1998, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Rt., Budapest–Szeged 1998, I–XIV, 479–1891. old.

Három vaskos kötetben tették közzé a Rómában és Nápolyban 1996. szeptember 9–14. között megrendezett IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásait. A köteteket 1999. június 10-én mutatták be a római „La Sapienza” Tudományegyetem dísztermében Paskai László bíboros prímás, Jean-Louis Tauran érsek, a vatikáni államközi kapcsolatok titkára, továbbá az olasz és a magyar kultúra számos képviselője részvételével. Amedeo Di Francesco nápolyi egyetemi tanár, akit 1996-ban a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnökévé választottak, és aki az idegen nyelvű előadásokat tartalmazó I. kötet bevezetőjét írta, olaszul ismertette a hatalmas anyag – főleg az I. kötet – főbb irányvonalait. Szíves engedélyezésével most itt némileg rövidítve közöljük az eredetileg előadásnak szánt könyvismertetését. A magyar fordítást Ipacs Katalin készítette. (Sz. F.)

Az 1996-os esztendő Magyarország számára az emlékezés éve volt, sőt talán prófétai, de mindenképpen jelentőségben gazdag esztendő. Olyan pillanatot jelentett, amelyben ismételten, de gyökeresen megváltozott körülmények között eszmélődhetett nemzeti identitásáról, jellegzetes kultúrájáról és hovatartozásáról. A nagy témák ismertek: Kelet vagy Nyugat, nyitás Európa felé vagy menekülés a saját ősi hagyományokhoz, talán és csak Közép-Európa, és ha igen: mikor és hogyan? Nem nehéz kitalálni, hogy ezek óriási problémák, de amelyekkel a magyarok ismételten bátran, sőt, mondhatnám, nagy büszkeséggel néztek szembe annak tudatában, hogy ősidők óta hozzászoktak európaiságuk megkérdőjelezéséhez, illetve azokhoz a sajátságos módozatokhoz, ahogyan európainak érzik magukat.

A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus fő témájának választása: „a magyar művelődés és a kereszténység”, elsősorban azt a szándékot tükrözi, hogy nemzetközi távlatot biztosítsanak e jelentős kérdésnek a megvitatásához. Aki ugyanis ismeri a magyar gondolkodás történetét, bárhogyan is fejeződik az ki, jól tudja, hogy ez a két fogalom nemcsak hogy nem ellentétes egymással, hanem ezek keretein belül fejlődött ki az a művelődés, amely integráns részét akarja alkotni Európának és a kereszténységnek.

(. . .)

 Az első kötet nyolc részből áll, amelyet bevezető előz meg, és még gazdagabbá tesz II. János Pál pápa beszéde, mely Castelgandolfóban, 1996. szeptember 14-én hangzott el, amikor a kongresszus tagjait kihallgatáson fogadta.

 A nyolc rész kronológiai sorrendben követi egymást; specifikus kritikai problémákra összpontosulnak, de nem függetlenek egymástól, hanem részei egy fejlődési vonalnak, amely a magyar kultúra és a kereszténység kapcsolatát pontos kulturális önazonosság és élő hovatartozás állandó tájékozódási pontjává teszi.

 (. . .)

Magyarország történelmének eredete természetszerűleg egészen különleges arculatot ölt azzal a ténnyel, hogy egybeesik a magyar nép kereszténnyé válásával. „In tota Pannonia, nostra maxima provincia, tantum una non apparet ecclesia”: egy korabeli levélnek e megjegyzéséből mesterien sikerült felvázolni a kettő közötti érintkezési pontot és a belőle fakadó történelmi folyamatot. De hogy nem ment minden simán, azt dokumentálják azok, akik a török hódoltság időszakát tanulmányozzák, nevezetesen azt, hogy milyen hatást gyakoroltak a törökök a magyarok vallási életére. Közismert, hogy Magyarország is a kereszténység erős várává lett, egészen addig, hogy lelki kisugárzás középpontjává vált, mely Szent Adalbert Prágája felé fordul, nem kevésbé pedig a Montecassino és Pannonhalma közötti igen szoros szálakban erősödik meg. Könnyű a dolguk azoknak, akik az Árpád-ház számos szentjének típusairól vagy az életszentségük modelljeiről értekeznek.

Mint ismeretes, a fiatal magyar királyságban a kereszténységnek együtt kellett élnie a pogányság erős maradékával: ezzel a témával foglalkozott a harmadik rész, és helyesen tették a tudós kollégák, amikor ezt a sajátságos problémát antropológiai kutatás összefüggésébe illesztették, és előtérbe helyezték a Kárpát- és Duna-medencei térség bizonyára nem mellékes népi kultúráját.

(. . .)

Az eddig említett témákból könnyű következtetni, hogy a magyar művelődés mekkora gyorsasággal áthidalta a nyugattól elválasztó szakadékot: kétségtelen ugyanis, hogy egyrészt Magyarország nem ismerhette meg a középkort, másrészt államiságba szerveződött, és mégis olyan lovagi műveltséget képvisel, mely erősen függ attól, amit európai középkorként ismerünk. A XIII. századi Magyarország lehetőséget nyújt ahhoz, hogy nyomozást végezzünk a politikatörténet, az irodalomtörténet és viselkedéstörténet területén, amikor például tragikus házasságtörés által válik hírhedtté II. András Árpád-házi király udvara, vagy amikor ugyanez vagy utódainak királyi udvara kulturális zarándoklatok színhelyévé lesz, amelyek gazdagítják a már erős olasz–magyar kapcsolatokat. Mindettől nem lehetnek idegenek a képzőművészeti ágak sem, és ebben a termékeny kölcsönhatásban az olasz művészet tért hódít magyar földön (lásd pl. a pilisi ciszter apátságot), és a magyar jelenlét egyre erősebbé és jelentékenyebbé válik az olasz félszigeten (ez utóbbit kimagaslóan jelképezi a nápolyi Donnaregina egykori templom freskósorozata, mely annyira kedves magyar barátaink szívének).

Humanizmus, reneszánsz, barokk: ez a címe a negyedik résznek, amely azt tárgyalja, hogy milyen közel állt egymáshoz a XV. században Firenze és Buda, és milyen gyümölcsöző volt az együttműködés a toszkán város és Mátyás király udvarának humanistái között. A kutatatás itt olyan kimagasló személyeket érint, mint Janus Pannonius és Galeotto Marzio; de túl a Magyarország–Itália kapcsolaton, rámutat arra a döntő szerepre is, amelyet e téren Lengyelország, annak királyi udvara és kultúrája játszik. Egyes tanulmányok a magyar kultúra, illetve a kereszténység és az itáliai szellemiség kapcsolatát taglalják. Ebben az összefüggésben nem meglepő az a szerep, amelyet Roberto Bellarmino és Pázmány Péter játszanak a XVII. század katolikus megújulásában, amelyben példaadóan megfér egymással párhuzamosan a latinitás, a kereszténység és a magyar kultúra, és amelyben a különböző formák, amelyekben a magyar művelődés megfogalmazódott, felismerhetők voltak meglehetősen régmúlt helyeken is.

Az 1700-as évekkel foglalkoznak a kötet ötödik részének tanulmányai. Európa új eszméje körvonalazódik, és ebben az összefüggésben újra vizsgálat tárgya lesz a Magyarországnak nevezett történelmi tényező szerepe. A magyar–olasz kapcsolatok intenzívebbé lesznek, és bizonyos értelemben megváltozik természetük is, egészen addig, hogy még a római újságírásban is érdeklődést keltenek, a klasszikus (görög és latin) irodalmak alaposabb magyarországi megismerését illetik, és még a „botanikus tevékenység értékelésének szentelt irodalomra” is kiterjednek. Nem meglepő, hogy az 1700-as és 1800-as években párhuzamot kísérelnek vonni Eötvös József és Alessandro Manzoni között, éppen a kereszténységre, a liberalizmusra és a hazaszeretetre vonatkozó ismeretek kapcsán.

Számos tanulmány foglalkozik az istenkereséssel a XIX. és a XX. század irodalmában. Rendkívül átfogó téma ez, amely nagy bátorságot és alázatot igényel. Ezek a képességek nem hiányoznak több kollégából, akik arra a merész feladatra vállalkoznak, hogy a nagy emberi és irodalmi próbatételek legrejtettebb zugaiban kutassanak, olyan nevekkel kapcsolatban, mint Kosztolányi Dezső, József Attila és Weöres Sándor. Természetesen a cél nem lehetett az – erre sem az idő, sem a hely nem adott lehetőséget –, hogy kimerítő módon foglalkozzanak ilyen bonyolult és nehéz szövegekkel. De végeredményben mindenki megtette a maga kötelességét a kongresszus fő témája által sugallt irányban.

(. . .)

  Nem kis eredmény, hogy megpróbáltuk elindítani az első értelmezési kísérletet ebben az irányban. Rendkívül nagyok az említett költők, és túlságosan fontos az istenkeresés témája ahhoz, hogy – olykor túlzott szerénység miatt is – továbbra se akarjunk szembesülni ezzel az alapvető és megkerülhetetlen kérdéssel. Biztosan marad még hely a nihilizmus és az ateizmus számára, a pogányság és a kereszténység állandó váltakozására, de Isten ebben az összefüggésben is olyan valaki, akire esetleg váratlanul rábukkanhatunk. Mindez az irodalomkritikus számára lehetővé teszi, hogy tovább tekintsen, hogy felfedezze a magyar művészet állandó liturgikus és rituális ozmózisát, hogy meglássa Istenben és a tájban a mai erdélyi magyar költészet két vonatkozási motívumát.

Ismeretes, hogy XX. század – bár nem mindig voltak kedvezőek a körülmények – jelentős a magyar–olasz történelmi kapcsolatokat illetően. Mindenképpen hasznos lenne rekonstruálni az 1945 és 48 közötti olasz–magyar kulturális kapcsolatokat, és ebben az összefüggésben kivívta megbecsülésünket az a jól dokumentált előadás, amely a Via Giulia-i képviselet történelmi funkciójával foglalkozott: számos dolog ismert volt, de nem minden, nem mindig és nem mindenkitől. Örömmel üdvözöljük tehát ezt a rekonstrukciós kísérletet, mely végre megbízhatónak és előítéletektől mentesnek tűnik.  

A következő négy zárótanulmány címei természetszerűleg emblematikusak. A már a címek által is jelzett nyilvánvaló és vitathatatlan igazságon túl (a truizmus-közhely, amelyről Gianni Vattimo beszél, 466. oldal) nem tagadható annak szükségessége, hogy a távlatot illetően is eszmélődjünk ezen ismeretekről. A kongresszus kettős címe – Kereszténység és modern Európa – ez esetben tehát nem egyszerűen alkalmi cím, hanem valódi javaslat a reflexióra és a kutatásra. A modern magyar irodalmat ugyanis szinte teljességében újra kell értékelni, olvasni, értelmezni megfelelő kritikai módszer segítségével. Mindez nem lehetséges a keresztény örökség alapos vizsgálata nélkül. Enélkül Magyarország nemzeti identitását sem lehetne elfogadható módon meghatározni. Ennek megfogalmazása azok részéről merült fel, akik különösen érzékenynek mutatkoznak a Magyarország és Európa többi része közötti eszmék és eszmények ozmózisa iránt. Másrészt a kereszténység és a modern Európa közötti kapcsolat vizsgálatát Gianni Vattimo – helyesen – a modernség és az elvilágiasodás fogalmán belüli kikerülhetetlen eszmecsere körébe utalja.

(. . .)

Last, but not least, végül és nem utolsósorban nemcsak könyvismertetői minőségemben szeretnék utalni II. János Pál pápa köszöntő beszédére, amely nem volt egyszerű alkalmi beszéd. A kongresszushoz intézett pápai beszéd a magyar műveltség ismeretéről árulkodott, és főként azt a szándékot tanúsította, hogy szolgálja a magyar nemzet egész létének megértését. Nem lehet véletlenszerű, hogy felidézte Magyarország polgári és kulturális történelme nagyjainak nevét. Szívesen gondolunk arra, hogy amikor a magyar irodalom kiválóságainak nevét említette – utalok itt pl. Balassi Bálintra –, a pápa nagy tapintattal bizonyos heurisztikai lehetőséget akart sugallni, mely nem egészen kézenfekvő. E jelentős sugallat erősítésével is szeretnénk folytatni kutatói munkánkat, remélve, hogy kongresszusunk előadásainak gyűjtőkötete meleg fogadtatásra talál.

* * *

Nem lenne igazságos, ha most csak a nem magyar nyelven elhangzott előadásokat tartalmazó első kötetre szorítkozna ismertetésünk. A másik két kötet a magyar előadásokat gyűjti egybe. Tagadhatatlan és újszerű az anyag több nyelvű kiadása, minthogy ez kétségtelenül több lehetőséget biztosít a dialektikus eszmecserére. Az anyag mérhetetlen nagysága miatt azonban a recenzor feladata rendkívül nehéz. A „Régi magyar kultúra” témában 47 előadás hangzott el. Talán túl sok is? Nem mondhatnám, hiszen a „régi” fogalma – akár a kultúra, akár csak az irodalom történetéről van szó – rendkívül szerteágazó a magyar művelődésben, és magában foglal minden alkotást a kezdetektől a felvilágosodásig. Ez a részleg tartalmazza a tudományos kutatás legújabb és legújszerűbb eredményeit a különféle korok és művészeti irányzatok legsikerültebb meghatározásai terén a kereszténységgel való éltető kapcsolat fényében, a kereszténység lelki irányzataival és evilági megjelenési formáival összefüggésben.

Új ötletekkel gazdagodik a hagyományos hagiográfiai kutatás, az Árpád-házi korszak vallásossága jobb meghatározást kap, alaposabb módszerekkel újraolvassák a már ismert, de nem mindig helyesen értelmezett kódexeket, vagy eddig ismeretlen írások kerülnek napvilágra, melyek gyakorta megváltoztatnak beidegzett meggyőződéseket. Természetesen a különféle témák felsorolása nem lehet teljes, és ezért a kollégák elnézését kérem. De mindenképpen szeretném megemlíteni a vallás és a polgári élet kapcsolatát elemző számos és fontos tanulmányt, pl. amikor ez Korvin Mátyás, Báthory István, Bethlen Gábor királyi szimbolizmusában testesül meg, vagy amikor ez felidézi a Szent László, Pázmány Péter vagy Szenci Molnár Albert alakjához fűződő mély benyomásokat. Olyan értelmezések ezek, amelyek nem esnek a puszta ünneplés hálójába, amikor annak a bibliai emlékezetnek a jelét próbálják megragadni, amelyek kitörölhetetlen nyomokat hagytak a magyar művelődés legrégibb történetében. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, ha sok előadásban a hermeneutikai kritériumok gyakran befolyásolják a bibliai, de mindenképpen a szövegi exegézis szabályait, akár amikor gondosabban újraolvassuk Oláh Miklós humanisztikai örökségét, akár a Szent Ignác-i lelkiséget Káldi György barokk stílusában, akár Pázmány Péternél a patrisztika jelenlétét és/vagy a biblikus mitizálást az 1600-as évek magyar költészetében.

Mindazonáltal nem az igazság útján járnánk, ha a Kárpát- és Duna-medencei környezetben nem hangsúlyoznánk eléggé a népi kultúrát. És így, irodalom és néprajz, paraliturgia és népi ájtatosság között, a magyar antropológia gyümölcsözően merít a népi vallásosság különféle formáiból. Hogy mindez mennyire fontos a hungarológiai ismeretek szempontjából is, lemérhető azokból az új olvasatokból, amelyeken keresztül jobban megértjük nemcsak az esetleg fontos legendás elbeszéléseket, hanem a magyar nyelv történetének különféle fejlődési szakaszait is.

Itt segítségünkre siet az interferencia, az egymásra hatás fogalma, akár a magyar jelenlét alkalmiságának és ugyanakkor folytonosságának megértéséről, akár pedig arról van szó, hogy elismerjük a gyakran féltékenyen megőrzött és tovább hagyományozott ősi nyelvezetnek azt a tekintélyét, hogy hivatalos irodalmi nyelv szintjére emelkedett. Mindebből kiviláglik a szájhagyomány és az írott művelődés egymásra hatása, és ebből felfedezhetjük a számtalan bibliai újrafogalmazás fontosságát, amely Magyarország modern irodalmát népnyelvvé teremtette. Ez a téma rendkívül kényes és értékes, ha felismerjük benne a sajátos kulturális identitástudat megőrzését is a kifejezetten és sajátságosan többnemzetiségű környezetben. Ez egyre újabb és gazdagabb összehasonlító tudományi kutatásra ösztökél.  

(. . .)

Itt nem arról van szó, hogy hangot adjunk birodalmi nosztalgiáknak vagy népi-nemzeti reményeknek. A III. kötet bevezető előadásai is következetesen csatlakoznak a vezérgondolathoz: abból a nézőpontból olvassák újra a magyar romantikus irodalom alapvető szövegeit: Kölcsey Ferenc Hymnusát, Petőfi Sándor nagylélegzetű költeményeit, Madách nyugtalanító drámáját, a katolikus és a református egyház hitvitáját, Jókai és Mikszáth nagy elbeszélő alkotásait, az Olaszország és Magyarország közötti kapcsolatok kiemelkedőbb eseményeit.

Így elérkeztünk a modernséghez és az avantgardista irodalomhoz: kötelező út ahhoz, hogy elmerülhessünk Ady Endre emberi és irodalmi tapasztalatának konkrétumában, József Attila lelkének fájdalmas kiáltásában, az erdélyi értelmiségiek fáradságos mindennapjainak zsoltározásában. Ha jól meggondoljuk, nem kevésbé szenvedő Babits Mihály hitvallása, nem tűnik távolinak Radnóti Miklós verselésének visszhangja, aki fellázad azok rabló vállalkozása ellen, akik mindent egy láger dimenziójára redukálnak. A magyar irodalom történetéből nem hiányozhat az újabb, de nem kevésbé fájdalmas szenvedések hangja. Pilinszky János írásai eleven magyar irodalomról tanúskodnak, amelyben az áldozat elkeseredéssé válik, de sohasem vezet kétségbeeséshez.

* * *

A kereszténység tehát a nemzeti tudat szintjére emelkedik: több elem támasztja alá ezt a tételt, akár a magyar protestantizmusról van szó, akár Mindszenty József kemény magatartásáról, akár az úgynevezett kolozsvári iskola filozófiai eszmélődéséről. Figyelmünk ezért kötelező jelleggel azt is magában foglalja, ami, jóban és rosszban, a határokon túli magyar irodalom fogalomkörébe tartozik. Kongresszusunk ezzel a sajátságos és annyira fontos problémával is foglalkozott, kémlelve az európai valóságon túl a két Amerika (Észak és Dél) magyar értelmiségeinek kultúraköziségét is. Nagy örömünkre szolgál, hogy e valóban sajátságos problémát illetően is pozitív eredményeket mutathatunk fel, hiszen felkutattuk, vagy elkezdtük a felkutatását a kevésbé megkeseredett létezési és kulturális formáknak, melyek értéket képviselnek, és melyeknek nyomait nem lehet kitörölni az emlékezetből, akkor sem, ha ezt a nem régi és kevésbé új történelem során ügyes ravaszkodással megkísérelték.

Iskola és könyvtár: a gyűjtőkötet utolsó részét ennek a témának szentelték, és ez számunkra is jelképes értelmet hordoz. A tudományos humanizmus e két intézményének szeretnénk ugyanis átnyújtani teljességében kongresszusunk gyümölcseit és az egész magyar filológiai tevékenységet.


Ferencz Antal

ÉRTÉKTEREMTŐK, -ÉPÍTŐK


Ifj. Fasang Árpád és Fodor András (szerkesztők): Hivatás és Hitvallás – Magyar mérnökök, orvosok, természettudósok írásai, 2 kötet, 1021 oldal; Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1998.

A kétkötetes mű három fő részre (I. rész 33–787. o., II. rész 799–861. o. és Függelék 863–1021. o.) tagolódik. A I. rész az esszé-,  illetve tanulmánygyűjtemény egészének a címét (Hivatás és Hitvallás) viseli, és 104 kiváló alkotó értelmiségi – mérnök, orvos, tudós, kutató – írását tartalmazza. Ezek az írások a szerkesztők felkérésére születtek. A II. rész címe: Egy könyv útjára indul, és 14 írást közöl az ifj. Fasang Árpád szerkesztésében megjelent korábbi, 70 humán értelmiségi írását tartalmazó nagysikerű kötetről [Az (magyar) értelmiség hivatása, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 1997]. Nagy érték a könyv harmadik része, a Függelék is, amely maga is több részből áll. Lebilincselően érdekes és tanulságos benne a szerzőket bemutató Életrajzok (865–890. o.) fejezet, és nagyon hasznosak az esszék és tanulmányok angol (891–928. o.), francia (929–968. o.) és német nyelvű (969–1010. o.), a szerzőket is röviden bemutató, lényeglátásuk és nyelvi színvonaluk miatt külön elismerést érdemlő összefoglalói. A kétkötetes művet névmutató (1011–1021. o.) zárja, melyben a tanulmányok készítőinek és az írásaikban idézetteknek neve egyaránt megtalálható.

A tanulmányok többsége a szerkesztők által feltett kérdések köré építi fel mondanivalóját. Megkönnyítette volna a tanulmányok olvasását, ha a szerkesztők bevezetésképpen ismertették volna a felkérő levelükben megfogalmazott kérdéseket is. Ez talán még jobban kiemelte volna mind a szerkesztőknek, mind a válaszadóknak a mai hazai valóság megértésére és jobbítására törekvő elkötelezett igyekezetét. A kérdések azonban rekonstruálhatók a válaszokból: a magyar értelmiség jelenlegi helyzete, felelőssége, és az a szellemi és társadalmi válság, amelyben immár hosszú ideje él és alkot.

Sajnálatos, hogy a recenzió szűkös terjedelme nem teszi lehetővé még a tanulmányok szerzői nevének – a magyar alkotó értelmiség legkiválóbbjainak – puszta felsorolását sem. Igazságtalan lenne, ha a recenzens a számára legérdekfeszítőbb öt-tíz tanulmányról írna csupán, hiszen a mű egyik legkiemelkedőbb érdemének azt tekinti, hogy minden olvasó számára más lesz az az öt-tíz tanulmány, amely számára a legfontosabb. Ezért ez a recenzió azokkal a legáltalánosabb vonásokkal foglalkozik, amelyek ezt a tanulmánygyűjteményt olyan vonzóvá és fontossá teszik az olvasó számára.

Közel húsz alkotó („reál”) értelmiségi szakterület,  illetve tudományterület kimagasló képviselőinek írásait találhatjuk meg a gyűjteményben. Amiben minden tanulmány megegyezik, az az alkotó, az építő, a valami maradandó értéket létrehozni kívánó szemlélet és szándék, az alkotás,  illetve építés mozgató erőinek feltárásával és lehetőségeinek megkeresésével, illetve megteremtésével együtt. Olyan értékteremtő értelmiségiektől, akik már létrehoztak sok jelentős, maradandó alkotást (műszaki alkotást, jelentős tudományos felfedezést, eredményt, a gyógyítás kimagasló teljesítményeit, országos szintű vagy nemzetközi jelentőségű feladatok kiváló megoldását, stb.). Egyes írások a múltat elemzik alaposan, a részletkérdéseket is kitűnően ismerve. Mások a jelen helyzetet értékelik értően. Nem hiányoznak az előrelátó tervek sem, némelyik szinte pontokba szedve kimunkáltan.

A tanulmányok szakmai tartalma igen változatos. Szinte mindegyik kilép azonban szűkebb szakmai keretei közül, túllép szakmaiságán, az egyéni és közösségi létezés általánosabb szintjeire. Ezen a szinten már jóval több a hasonlóság az esszékben. Itt már az kelt csodálatot, hogy a legalapvetőbb kategóriák – mint erkölcs, értékek, felelősség, a hagyományos értékeket tiszteletben tartó baloldaliság, tízparancsolat, hit, vallás, kötelesség, minőség – milyen sokféle megvilágításban magasodnak ki a mindennapi valóság és feladatok hátteréből. Szinte kitapintható, hogy a szerzők általános vélekedése szerint az egyéni és közösségi létezés ezen általánosabb, nem materiális szintjein érvényesülő értékek tiszteletben tartása nélkül nem jöhetnek létre még az elsődlegesen a reálszférában megvalósuló maradandó értékek sem.

A tanulmányok nem tematikus sorrendben követik egymást, hanem a szerzők nevének betűrend szerinti sorrendjében. Ez jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a tárgyalt kérdések rendkívül mozgalmasan, színesen és változatosan táruljanak fel az olvasó előtt. Ez a körülmény jelentősen segíti az olvasót, hiszen a tanulmányok nem „köny-nyű” olvasmányok: közérdekű, de az áttekintéshez sokszor különleges felkészültséget igénylő problémák, jelenségek, tények, adatok oly módon történő tárgyalása, hogy a szerző azzal fejezi ki az olvasó iránti tiszteletét, hogy magával azonos felkészültségűnek tekinti. Szinte mindegyik írásra jellemző ugyanakkor, hogy a szűkebb szakmai elemzések mellett – ezektől el nem választhatóan – a legáltalánosabb kérdésekkel való kapcsolatuk is megjelenik. Ez is a tanulmányírók igényességének és szakmai-szellemi felkészültségének tanúsítója. Számos műben tanulságos önéletrajzi elemek is találhatók, amelyek – érdekességük mellett – nyomatékosítják a leírtak hitelességét.

Az esszék írói nagyrészt kutatók, egyetemi oktatók, akadémikusok, tervezők, országos műszaki rendszerek (pl. energetika) tervezői, irányítói. Egyszóval: tudósok. A XIX. sz.-ban élt egyik világhírű botanikus találó mondását idézve „tudós az, aki valamiről tud mindent, és mindenről tud valamit”. A Hivatás és Hitvallás kötet szerzőire tökéletesen illik ez a meghatározás: szakterületük tökéletes ismerői, és szakterületükön kívül eső kérdésekben is rendkívül tájékozottak, nemegyszer professzionális szinten. Ez magyarázza meg, hogy nem csupán a mintegy húsz szakterület különleges kérdéseibe kapunk betekintést a legavatottabb értelmiségiek vezetésével, hanem annál jóval többet: az etika, (felső)oktatás, tudománypolitika, gazdaság, erkölcsi nevelés, gazdasági élet, társadalompolitika és több más területen növekedhet látókörünk az írások tanulmányozása során.

Illyés Gyula szavaival: az értelmiség a nemzet szürkeállománya. Csodálatos metaforának vélem ezt a meghatározást. Nem csupán azt érzékelteti, hogy szürkeállomány nélkül nem létezhet fejlettebb élőlény – és a nemzet sem –, hanem azt is, hogy ez a szürkeállomány rejtetten, szükségszerűen valamiféle erős védő és egyben elrejtő – a magasabb rendű élőlényekben a koponyacsontokból felépített, a legnagyobb értéket őrző – trezorban létezik és működik lankadatlanul. Működése mégis az egészre irányul, értéke és értelme az egész összehangolása, javának szolgálata. Még a szürke jelző is igen találó: visszafogottsága, szerénysége, rejtettsége is a legnagyobb értékekre jellemző. Ha elfogadhatók a működési feltételei, jól megvan a bóvlit mindig kísérő, a silány árura rátukmálni szándékozó rikító reklámok és harsogó hírverés nélkül. Hiszen aki tudja, hogy mi a „szürkeállomány” jelentősége és értéke, az szerény visszafogottságában, „szürkén” is nagyra értékeli. Aki viszont nem tudja, hogy ez mekkora értéket jelent, az feldíszítve és hangosan hirdetve sem ismeri fel soha. (A diktátorok és a diktatúrák mindig pontosan ismerték és ismerik a szürkeállomány értékét: első igyekezetük mindig a hatalmukhoz szükséges mennyiségű szürkeállomány meghódítására, igába fogására, kézbe kaparintására vagy megvásárlására irányul – természetesen még a meghódított, leigázott vagy megvásárolt értelmiség iránt is mindig bizalmatlanok, és igyekeznek „kordában tartani” –, a számukra szükségtelen nagyobbik résznek azonban brutális vagy körmönfont eszközökkel történő elpusztítására törekednek, vagy létfeltételeit a puszta vegetatív létezés határára igyekeznek visszaszorítani.) Ebben a tanulmánykötetben az alkotó, építő értelmiség kilép a szürkeségből, és megmutatja – jobban mondva, még ezekben a lebilincselően érdekes tanulmányokban, esz-székben is csupán sejtetni engedi – értékeinek valódi nagyságát és jelentőségét.

Elmondható, és a Hivatás és Hitvallás írásai is tanúsítják, hogy az értelmiség,  illetve az értelmiségi a lehető legkiterjedtebb összefüggésrendszereiben keresi a dolgok és események értelmét – nem pusztán szűkebb szakterületén, hanem közvetlen és tágabb közösségi környezetében egyaránt.

Elkerülhetetlen, hogy az anyagi források számos tanulmányból kiolvasható hiányáról ne szóljunk. Ma – sajnos – felismerhető, hogy számos reálértelmiségi tevékenységet pénzügyi eszközökkel kíván a pénzhatalom eltüntetni vagy a vegetatív létezés határára leszorítani. A jelenlegi rossz helyzet és a nem túl biztató kilátások mellett azonban az az igen lényeges szemlélet is felismerhető ezen leírásokban, hogy a pénzt és a finanszírozást minden tanulmány eszköznek, és nem célnak tekinti. Ez a felfogás teljes ellentéte annak a – pénzhatalom és önkéntes vagy kényszerrel toborzott hadai által sulykolt – felfogásnak, hogy a pénz az elérhető legfontosabb cél és a legnagyobb jó. Ez a józan és reális szemléletmód is része az alkotó, jobbító és építő mentalitásnak, ami a gyűjtemény egyik legfontosabb értéke.

Rendkívül tanulságos az esszék mondanivalója. Hitet és reményt ad az olvasónak, hogy a legkeményebb és legbrutálisabb, vagy az alattomosan gúzsba kötő lágyabb diktatúrákban is van lehetőség a tisztességes alkotásra, hogy az értékeket – ha egyeseket el is pusztítanak irgalmatlanul – nem lehet véglegesen kiirtani. A diktatúrák éveiben, évtizedeiben elsősorban ez a reálértelmiség volt az, amelyik hordozta és átmentette az örök értékeket. Ez az értékhordozás az alkotásokban, az eredményekben nyilvánult meg. Ebből a kötetből az is kitűnik, hogy az alkotók teljes tudatában voltak és vannak mindig az örök értékek jelentőségének. Ezek érvényességét ha szavakkal nem is hirdethették a legtöbb esetben nyíltan,  illetve nyilvánosan, de alkotásaik, eredményeik ennek is a kimondói és tanúságtevői.

A reálértelmiség hivatásának különleges jellemzője, hogy hozzáértése és értékfelfogása közvetlenül vagy igen rövid időn belül szembesül a valósággal. A mérnök szakmailag vagy erkölcsileg rossz munkáját azonnal leleplezi a nem vagy rosszul működő vagy silány gépezet, szerkezet, az orvosét a kudarc és a beteg súlyos károsodása azokban az esetekben, ahol a hivatását megfelelő felkészültséggel gyakorló orvos még gyógyítani vagy segíteni tud. Az is elmondható, hogy más értelmiségi területek (pl. szociológia, filozófia, politológia, gazdaságelmélet, futurológia stb.) nézeteinek ismertsége és össztársadalmi hatásának jelentősége jóval nagyobb, mint a reálértelmiségé, de – jó vagy rossz – tevékenységük végeredménye sokkal nehezebben, közvetetten és lassan jelentkezik. Ezt a kérdést a recenzens nem kifogásként említi, vagy mint „sorscsapást”, mint „Az Élet Nagy Igazságtalanságát”, hanem vigasztalást lát benne. Ebben az a vigasztaló, hogy ha a diktatúra által működni engedett, meghódított, leigázott, marokban tartott vagy megvásárolt bizonyos értelmiség tevékenysége a diktatúra szándékai és logikája szerinti is, a légvárakhoz, a pusztulásba, a semmibe vezető utakra segít is terelni a társadalmat, van olyan értelmiség – még a diktatúra számára legfontosabb értelmiségi területeken is –, amely óvatosabban vagy bátrabban kiküzdi magát a diktatúra által neki szánt szerepkörből, és a realitás meg az igazi értékek mint realitás iránti tisztelettel igyekszik a túlélést biztosítani, sőt vállalja a közreműködést az élet, a gyarapodás, a felemelkedés irányába vezető utak megkeresésében, kijelölésében, kiépítésében.

A Hivatás és Hitvallás szerzői a hozzáértés, a felelősség és az örök értékek szükségességének, a legrosszabb és legellenségesebb közegben való helytállás és az időtálló alkotás lehetőségei megvalósíthatóságának tanúi és tanúsítói. Ez a tanulság a ma számára legalább olyan fontos, mint az elmúlt évtizedek különböző halmazállapotú diktatúráinak megértésében. Mert a diktatúrának nincs vége. Ma a perc diktatúrája kíván diadalmaskodni a távlatok és az örökkévalóság felett. Ma leginkább a dimenziótlan perc kizárólagosságáért küzdő, erre a feladatra a kamikaze eltökéltség kifejlesztésére kidolgozott eszközökkel felkészített garnitúra tör uralomra, és kíván lerombolni, megsemmisíteni és elsüllyeszteni mindent, ami nem a percet szolgálja. Ez a kiterjedés nélküli percet, pillanatot fetisizáló, a percet, a pillanatot a gazdag tartalmú, az élet és a kultúra biztos és erős gyökerét jelentő múlttól, az éltető hagyománytól és a reménységekkel teli távlatoktól és az örökkévalóság perspektívájától egyaránt elvágni szándékozó mentalitás a mai pénzhatalom vezető ideológiája. Ez törekszik behatolni mindenhová, térnyerése ma a médiákban ismerhető fel a legvilágosabban, és kormányzati ciklusonként változó sikerrel ostromolja az ország irányítását is. A Hivatás és Hitvallás szerkesztői és szerzői azt tanúsítják, hogy az „itt és most” feladatait az értékek segítségével össze lehet és össze kell hangolni és össze kell kapcsolni a múlt éltető örökségének megőrzésével és a távlatok meg az örökkévalóság perspektívájának a gyarapodás és felemelkedés lehetőségeit megnyitó dimenziójával.

A Hivatás és Hitvallás mindenki számára a legmelegebben ajánlható olvasmány. Az olvasó szeme előtt drágakövekből kifaragott mozaiklapokból rajzolódik ki az ország reállétének sokrétűsége és sokszínűsége, műszaki tevékenysége, építészete, egészségügye, közoktatása és felsőoktatása, tudománypolitikája és számos más tevékenységi köre, továbbá ezek összefüggése a politika és a gazdaság kérdéseivel. Mire az olvasó leteszi a könyvet, minden nélkülözhetetlen társadalmi szintű, reálszférába tartozó tevékenységi körről tud valamit, és szinte mindent megtudhat az egyes tevékenységi körök lényegéről, alapvető feladatairól és nehézségeiről – méghozzá a legkiválóbbaktól. Különösen ajánlható a Hivatás és Hitvallás az értelmiségi hivatások művelőinek, és még inkább azoknak, akik maguk is helyi vagy országos feladatok irányítói, koordinálói. Minél nagyobb feladatoké, annál inkább.

Hogyan olvassuk a Hivatás és Hitvallás gyűjteményt? Magam úgy tettem először, mint minden könyvvel: az elejétől kezdve elolvastam. Lehet, hogy – ha kaptam volna ilyen tanácsot – az Életrajzok fejezettel kezdtem volna. Lebilincselően érdekes és tanulságos életutak tárulnak fel, és e megismert kiváló és vonzó személyiségek gondolatai, üzenete iránt is felébred az érdeklődés, és vezet el az általa írt tanulmányhoz. De lehet azt is tanácsolni, hogy olvassa el először az idegen nyelvű összefoglalókat, azon a nyelven, amelyiket a legjobban ismer, és ennek alapján válassza ki a tanulmányok sorrendjét. Úgy vélem azonban, hogy bármelyik módot választja is a kezdéshez, a végeredmény ugyanaz lesz: nem fogja tudni letenni, ameddig az egész kétkötetes művet végig nem olvassa.

 


DÉKÁNY  ENDRE  SZEMLÉI


Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja. A pogányságból a kereszténységig. Szeged, 1999, Agapé Kiadó.

Valóban ezredéveket szólít meg ez a könyv, amelyben az ezeréves magyar kereszténység útját igyekszik föltárni a Párizsban élő ferences történész kutató. Kutatva-keresve járja a magyar őshaza történetének dokumentumokban föltárt eredményeit, fölvázolja a magyarok vándorútjának föltételezett vidékeit, igyekszik rávilágítani, logikailag magyarázni a sokféle elmélet által föltételezett hatásokat, kapcsolatokat, nyelvi és történeti összefüggéseket, eredetmondákat, s mindezekben kiemelt fontosságot tulajdonít azoknak a tényeknek, elméleteknek, amelyek a kereszténységgel való igazolt vagy föltételezett találkozásokra, hatásokra vonatkoznak. Vizsgálódásaiban, elemzéseiben visszamegy a magyar nép őstörténetének – pl. a hun–ma- gyar, illetve a sumér–magyar stb. rokonságnak és eredetnek – többé-kevésbé homályos vagy valóságot tükröző, de kevesek által ismert forrásaihoz.

A kötet rendkívül gazdag tartalmával, jól rendezett ismeretanyagával, a lábjegyzetekben közölt utalásokkal és kiegészítésekkel, bibliográfiai forrásanyagával, érdekfeszítő előadásmódjával nagy szolgálatot tesz az ezeréves évfordulót ünneplő magyar társadalom felvilágosításának felelős munkájában. „. . . A magyarságban már a pogány korban is megvolt a természetfeletti világ iránti érzékenység. Mind a finnugor rokonnépek, mind a török-tatár népek ősvallásában mindmáig kimutathatók a puszta természetimádás, varázslat, szellemkultusz fölé emelkedő magasabbrendű vallási eszmék a Világalkotó, az emberi sorsot kézben tartó Öregistenről, a másvilági életről, jutalomról, büntetésről” – olvassuk a könyv borítóján. S ugyanott fölhívja a figyelmet a könyv témájának rendkívüli fontosságára és időszerűségére is, vagyis „Szent István döntő lépésére, amellyel országát a keresztény Nyugat-Európa népei mellé fölsorakoztatta”.

Hosszú idő – legalább 150 év – óta folynak viták, keletkeznek s váltakoznak, alakulnak elméletek, amelyek mind arra törekszenek, hogy a homályba vesző múltból kimentett értékeket, hiteles valóságot vagy ideálokat tükröző tényeket, illetve föltételezéseket, az összehasonlító történetírás és nyelvészet kutatási eredményeit rávetítsék a magyar múltra azzal a szándékkal, hogy megtudjuk, kik vagyunk mi, mai magyarok, és honnan jöttünk. Ez nemcsak nemzeti öntudatunkat, önazonosságunkat, hanem tárgyilagos önismeretünket is szolgálja. Mindenesetre: az a csoda, hogy itt mi meg tudtunk telepedni, államot, hazát, nemzetet tudtunk teremteni ebben a kárpát-medencei „nagykohóban”, a „népek országútján”, nincs hatékony előzmények nélkül. Ősidők óta kialakult sok összetevőből ötvözött kultúránk alapos megismerése és tudatos beépítése jelenünk zavaros valóságába nemcsak a „régi dicsőség” fölidézését jelenti vagy nemzeti bűneink túlhangsúlyozását, hanem önismeretünk megalapozását és segítségül hívását jelen föladataink helyes meghatározásához, szellemi látókörünk valósághoz hű kitágításához. Az újjáépüléshez!

Napjaink válságát halljuk ki Ligeti Lajos szavaiból is: „. . . A művelt magyar nagyközönség pedig tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Panzáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező elméletei közt, és reménytelenül, kielégítetlenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik vagyunk, honnan is jöttünk?” S ha ehhez a megállapításhoz hozzájárul napjaink tapasztalata azoknak a tevékenységéről, akik ezt az „istencsodája” népet szeretnék történelmével, nemzeti tudatával, hivatásával együtt néma és engedelmes, globális tömeggé tenni, akkor halljuk meg, olvassuk és tudatunkba mélyítsük azoknak a munkáját, törekvéseit és kutatásaik eredményeit, akik – mint e könyv szerzője is – tiszta hivatástudattal, tárgyilagosságra törekedve szolgálják életünk és sorsunk jobbra fordulását azzal, hogy lelkünkbe oltják szégyellni senki előtt sem való történelmünk termékeny tanulságait, ősi múltunk mélyéből újjászülető, hiteles értékeinket.

Végül szeretném és jónak tartanám, ha a mellékelt hibajegyzéket egy szakmai korrektor kiegészítené, kijelölné a szükséges – bár kevés számú – pontosításokat, hogy a máris remélt újabb kiadásban ezek megjelenjenek. Mindezekkel együtt a könyvet melegen ajánlom, minden olvasó számára élvezetes és tanulságos olvasmány.


Kubinyi András: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon, Bp. 1999. METEM 382o.

Az idén 70 éves szerző – történész, régész egyetemi tanár így – mutatja be röviden széleskörű munkásságának e kötetben földolgozott területét: „Kutatási területem a középkor  mindennapi élete és a várostörténet kutatásán kívül a magyar késő középkor, főként Mátyás uralkodása (1458–1596).” Igen lényeges ez a pontosítás, mert a kötet címe egy tágabb kutatási kört sejtet. Szem előtt kell tehát tartanunk, hogy a korai, majd az úgynevezett virágzó középkor tényei az első fejezeten túl viszonylag csak bizonyos kapcsolatok révén merülnek fel ebben a kiváló gondossággal megírt és összeállított, hatalmas hivatkozási apparátust fölvonultató és nem utolsósorban napjainkban oly időszerű kötetben.

A könyv első szakasza a királyi kancellária 12. századi működésétől kezdve Mátyás király egyházzal kapcsolatos tettein kívül foglalkozik a középkor végi egyház szerepvállalásán, annak személyi vonatkozásán túl a politikai és vallási tolerancia egész középkorra jellemző jelenségével.

A második főrész a késő középkor  jelentős egyházi személyiségeivel, azok életével, munkásságával és jelentőségével foglalkozik. A szerző kutatómunkája tényszerű, pontos adatokra támaszkodik, és föltárja az általa kiemelt személyiségek szerepét a korban. Ők azok, akiket a szakmán túl csak kevesek ismernek, ugyanakkor megvilágítja a történeti hátterüket is.

A harmadik főrész a tárgyalt korszak egyházi intézményrendszerével, szervezetével foglalkozik. Püspöki rezidenciák, szerzetesi és világi papi káptalanok, ispotályok működésének példáin túl igen értékesek és tanulságosak a plébánosválasztásról, az egyházközségi önkormányzatról szóló kutatási eredményei, az Egyház és a város viszonyát tárgyaló fejezetei. „A Budai Jogkönyv szerint. . . A város nem csupán plébánosválasztási jogot élvezett, hanem rendelkezhetett az egyházi vagyonnal is. . . A plébánia papja továbbá a város főhivatalnokai közé számított” – írja a szerző. Majd ugyanitt leszögezi: „. . . A leglényegesebb nézetünk szerint az, hogy a középkor végére a legtöbb [szab. kir. – D. E.] város és igen sok mezőváros elnyerte a papválasztás jogát.” S a szerző méltán veszi észre a következményt: „A papválasztás segítette a protestantizmus terjedését.”

Igen komoly érdeklődést kelt a negyedik fejezetcsoport is, amely a vallásosság és a középkorban oly nagy jelentőségű szimbólumok összefüggéseit és hatását tárgyalja. Ugyanitt igen lényeges azoknak a vallásos társulatoknak életéről, működéséről, gyökereiről, a középkori élet, szellem és gondolkodás e fontos tényezőiről is olvasni, amelyek át- meg átszőtték a középkori társadalmat. Ezek mögött még ott él és hat a középkori univerzalizmus mindent átható erejének az a természetes jelenléte, amelynek köszönhetően az egyes népek – törzsek, csoportok – a maguk teljes integritásában élték meg ezt az azóta elmosódott, a „felvilágosodás fényei és árnyai” (R. Mortier) között elosztott csodálatos jelenséget.  

A kötetet személy- és földrajzi névmutató egészíti ki. Valóban tiszteletre méltó az a munka, amelyet Zombori István szegedi történész, muzeológus szentelt e nagyon időszerű, tudományos műnek. Bizonyára sokan lesznek a szakembereken kívül is, akik nagy szellemi haszonnal és a fölfedezés örömével veszik kezükbe ezt az impozáns kiállítású, szép kötetet.


Konrad Onasch–Vlagyiszlav Cipin: Az orosz ortodox egyház története. Ecclesia Sancta 4. (Ford. Ötvös Péter és Korompay Eszter. Szerk. Zombori István. Lektorálta és az utószót írta Imrényi Tibor.) Budapest, 1994, MKPK Egyháztörténeti Bizottság.

„Akár a keményebb sztálini–hruscsovi időkben, akár  a viszonylag »puhább« brezsnyevi korban az egész egyház – és ennek vezetőire még inkább érvényes – hol kíméletlenül üldözött, hol fenyegetett, hol megtűrt »túsz« volt és maradt az államban” – olvassuk Imrényi utószavában. Igen, a világ egy beláthatatlan lehetőség előtt áll: a kereszténységnek ezt az eddig olyannyira elkülönült, elzárt, hatalmas tömbjét látjuk magunk előtt ebben a könyvben, amelyet II. Alekszij moszkvai pátriárka bevezető, üdvözlő szavai tesznek figyelemre méltóvá: „Örömmel tölt el az a felismerés, hogy a kiadó olyan témához fordult, amely kapcsolatban áll a világ ortodoxiájával, amelynek a magyar és az orosz ortodox hívők egyaránt részét képezik. Remélem és bízom benne, hogy ez a könyv . . . tanúbizonysága lesz az országaink, egyházaink és népeink közötti jó viszonynak.”

Valóban oly kevéssé ismert a kereszténységnek ez az ősi terrénuma, amely velünk együtt most a 2000-dik évforduló kegyelmi időszakához közeledik, s e közös ünneplés első állomása az egymás kölcsönös megismerése, a testvéri bizalom és a remény, hogy lassan mégiscsak egyek lehetünk Krisztusban. Ez mindannyiunkra nagy felelősséget ró, és új megvilágításban kell szemlélni föladatainkat. Áldásos elhatározás volt a sorozat szerkesztői (Várszegi Asztrik, Török József, Zombori István, Somorjai Ádám) részéről ennek a megismerésnek útján letenni ezt a dokumentumkötetet, amelyben az orosz egyház történetének „csak a vázlatát, »fő vonalait« ismerteti a szerző”, ugyanakkor fontosnak tartja azt is megvilágítani, hogy „minden egyház, így az orosz egyház története szempontjából is kiemelkedő szerepet játszik a kultúr- és szellemtörténeti összefüggések megértése. Ezért kell az olvasót nem csupán történelmi dátumokkal és tényekkel, hanem ezekkel a jelenségekkel is megismertetni”. Ennek az elvnek a jegyében írta meg a két szerző két részben a kötetet, német és orosz nyelven. Az ősi időktől 1917-ig Grundzüge der Russischen Kirchengeschichte, Göttingen, 1967., illetve (1917-től 1980-ig) Isztorija Ruszszkoj Pravoszlavnoj Cerkvi, Moszkva,1994.

Az első részben egy általános áttekintés után tárgyalja a német szerző a kijevi Oroszország egyházának történetétől kezdve a történelmi katasztrófák, a válságok, a korfordulók eseményeit, a moszkvai pátriarkátus megalapítását és a szakadást, a Szent Kormányzó Szinódus és az államegyház történetét.

A 2. részben az orosz szerző 1917–18-tól, az orosz egyház első helyi zsinatától kezdve a polgárháborús évek és a különböző változások tényeit és hátterét tárja föl a 80-as évekig. Valóban kiváló, érdekes és ugyanakkor tudományos hitelű munkát tartunk kezünkben, amely nemcsak időszerű, hanem megvilágítja további föladatainkat és egy kegyelmi időszak lehetőségeit, reménységét is.


Tóth Sándor: Adagio. Versek, műfordítások. Bp. 1999. Új Ember.

A jeles költő alkotásainak folyamata – őt hosszú időkön át olvasva tanúsíthatom – fölfelé ívelő és egyre színesebb. A különféle irodalmi műfajok között egymással vetélkednek az írásai. Verselése jellegzetesen és meghökkentően képdús, szóalkotásában és fogalomkapcsolataiban egyre színesebb, zeneileg szólva a dolce érzésével ölel át. Műfordításai élvezetesek, meggyőző erővel tudja számunkra is elevenné varázsolni az eredeti alkotást. Szinte kizárólagosan vallásos jellegű, tartalmú tévéfilmjei, rádiós jegyzetei, elmélkedései is egyéni hangján szólnak és továbbgondolásra ösztönöznek. Díjai – József Attila, Szent Gellért – nemcsak tehetségét, de mindenütt jelenlevő szorgalmát is dicsérik. Azt kell mondanunk, hogy ő igazán a jelenben kiteljesedő alkotó, akinek ihletét az olvasók, a hallgatók viszik tovább. Nem próféta. A mélységek és magasságok látnoka ő, a szerelmes természet ölt benne alakot, szíve „növényi szív”, amely az élet kultúráját a mechanikus-geometrikusból az organikus formákba, tartalmakba transzformálja.

Ebből az érzéskomplexumból nőtt ki ez az új versgyűjteménye, és az sem véletlen, hogy ebben az újnak nevezhető stílusban rokon Czigány György írta meg a kötet bevezető, jellemző sorait. Gondolatai, szabadon felröppenő sorai ki-kiáradnak a kozmosz felé. Ez a természetlíra kanyarogva, megtorlódva, meglepetéseket tartogatva, játékosan, de mégis komoly-őszintén tükrözi a valóságot: a változó természetet, emberi jellemeket, alkotói jellegeket, az internum aeternum vallomásait – mindenben az ég és a föld, a tér és idő egységét. Ugyanakkor – sokszor – meg-megállunk egy-egy szokatlan, gondolkodásra késztető szóösszetételnél: „Növényi szívet ha eltalálja / kéklő ereje a csöndességnek / belé a fények zápor teste árad / Nincs más tavaszelő a / futó-gyönge vérnek.” (Adagio) Szabadságát csak időnként váltja föl kötöttebb formára törekvés. Ezt olvashatjuk a csodaszép „Napszentület az Isten mellett” képsorvarázslatában is: „A parton légiónyi csend / Eszmél a latin-múlt világ / Elveszett kincs és széttört váza / Kagyló vérzik az éj taván.” Mily szépen hajol meg a palóc táj gyermeke, lantosa Róma szelleme, a pannon életérzés előtt.

Hányan és kik hatottak rá, kikre visszhangzott öntudatlanul is – lehet Pilinszky, Juhász Ferenc, a természetre visszamosolygó papköltők –, tudjuk, ő maga teremtette meg sajátos költői világát.

Úgy érzem – mint annak idején Puszta Sándor utolsó köteteit olvasva –, Tóth Sándor szívét, lelkét is megérintette és kihívta az új világ, s megkísérli – Istennek hála! – annak a művészetben is a nem-szépségre-törekvését, a tördelt formát, a megvetett harmóniát, a mindenáron újat megváltani, újjászülni, zeneileg ihletett tartalmakkal megtölteni. Így mutat ez az adagium a dolce hangzatával az igaz, jó és szép felé, s nyújt tanúságot a költő szándékáról, tanulságot a jelen költői törekvéseiről.

Végezetül újra ki kell emelnem a közelmúltban 60. évét betöltött Tóth Sándor versműfordításainak szépségét – latinokét és modernekét –, s ezek fölvillantják sokasodó prózai műfordításainak értékeit is. Reméljük, sok szépséget, gondolatot fog még hozzánk közvetíteni.



DOKUMENTUMGYŰJTEMÉNY  A CSERKÉSZETRŐL

Fiatal Magyarság. A csodaszarvas nyomában. Szerkesztette Barlay Ö. Szabolcs. Budapest, 1999. 184 l.

Sokan úgy vélik, hogy a második évezred végén az igazság, jóság, emberség mérlege soha nem tűnt oly gyarlónak, mint napjainkban. Az amerikai író, Louis Begley a 20. századot egyenesen „sátáni rekviemnek” nevezi. Hogy igaza van-e vagy nem, bizonyára a történelem dönti majd el.  De az letagadhatatlan tény, hogy leköszönő évszázadunknak nemzeteket, emberi sorsokat meggyalázó borzalmai mellett van néhány örök értékeket hordozó és embert formáló kincse is. Ezek közül az egyik legmaradandóbbnak bizonyuló az angol lord Baden-Powellnek (a világhírű Bi-Pinek nevezett ifjúsági vezetőnek) a mozgalma.

Sikerének titka nemcsak abban rejlik, hogy a fiúk, lányok lelkében élő alkotni tudást célozza meg és engedi szabadon felszínre törni, hanem abban is, hogy minden nemzetnek lehetőséget biztosít: formálja a maga kedve szerint az alapgondolatot. Vagyis a mozgalom minden tagja a saját hite szerint éljen mély vallásos életet, és saját hazájának hagyományai szerint legyen derék, hasznos polgára a társadalomnak. Bizonyára ez a magyarázata annak, hogy ma már harminc millióan vannak a Bi-Pi szellemében élők a világ minden részében, és ez az oka annak, hogy hazánkban már 1910-ben legnagyobb pedagógusaink felfigyelnek az angol eredetű mozgalomra, és gyökerében magyarrá formálják át. Erre utal, hogy még neve is elüt az eredeti angoltól, és a század elején már alig ismert ősi kifejezéssel, a cserkészkedéssel hozzák kapcsolatba. (Cserkészni = figyelni, utat keresni, résen lenni; vö. „Légy résen!”)

A könyv több, mint beszámoló a magyar cserkészet felfelé ívelő, majd a kommunizmus alatt üldözött, 1989 óta ismét éledő mozgalmának történetéről. Barlay, aki maga is hetven éve cserkész, és a Magyar Cserkészszövetség központi lapjának, a Vezetők Lapjának szerkesztője is volt, a művelődéstörténész szemével vizsgálja ennek a gyökerében magyarrá lényegült és a gr. Teleki Pál, Sík Sándor, Zsembery Gyula stb. köré csoportosult, felnőtt korú cserkésznemzedéknek társadalmi súlyát, szerepvállalását. Hiszen itt nemcsak gyerekek szórakoztatásáról, turizmusról van szó, hanem a „kiscserkészetből” ún. „öregcserkészek” (30–40 éves korosztály) mozgalmává formálódásának és küldetéstudatának több évtizedes életéről. Nem saját véleményét mondja el, hanem az eddig szigorúan zárolt, úgynevezett „tiltott” és csak néhány országos könyvtárban átmentett dokumentumok alapján szólaltatja meg az egykori vezetőket, szellemi irányítókat. Az első három fejezet lényegében azt a tiszta forrást tárja fel, mely az úgynevezett Zöld Füzet eszméiből és elszánásaiból született meg, és elindítója lett a Fiatal magyarság mozgalmának és sajtóorgánumának. Szellemi irányítója halála napjáig Teleki Pál volt.

A magyar cserkészet eszméinek, nemzetnevelő feladatának legnagyobb pártfogói között találjuk Prohászka Ottokár püspököt, aki elsőként vette észre a cserkészetben rejlő óriási lehetőségeket, jellemet formáló energiákat. Közvetve neki köszönhető a Regnum Marianum és a Zászlónk ifjúsági lap létrejötte.

1948-ban nemcsak betiltották a cserkészetet, hanem üldözték, és a „föld alatt” titokban tovább működő ifjúsági csoportok vezetőit „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés” miatt súlyos börtönbüntetésre ítélték.

Az utolsó fejezet keresztmetszetet nyújt az 1989-ben elemi erővel újjászerveződő cserkészet életéről és problémáiról. Mint minden egykori mozgalomnak, a cserkészetnek is választ kell adnia a mai kor elvárásaira. Hogyan tovább? Milyen hagyományokat és értékeket lehet átmenteni? Milyen mélyen szabad a tiszta forrásból meríteni, amikor más neveltetésű fiatalsággal van dolgunk? Mi a magyarázata annak, hogy az utolsó években kb. ötezerrel csökkent a számuk?

Számtalan kérdés, melyre a tavaly megválasztott új elnök, Gyulay Endre püspök és vezérkara keresi a választott „fent” az intézőbizottságban. Közben „lent” folyik az élet lendülettel, csupa reménnyel. Úgy, ahogy erről a kötet utolsó beszámolója tanúskodik. Tóth Arnold egyetemi hallgató szavai az idei 19. cserkész világtalálkozóról, a chilei jamboree-ról: „Összesen 56-an voltunk; mi képviseltük a magyar cserkészetet: 30 magyarországi és 26 dél-amerikai magyar cserkész. . . Az utolsó éjjel Santiago de Chile arénájában mind a harmincnégy ezren megújítottuk cserkészfogadalmunkat . . . magasba lendültek a jobb kezek, és mindenki a maga nyelvén elmondta közös fogadalmunkat. Ekkor értettem meg igazán a cserkészet életfilozófiájának lényegét: Hagyjátok szebben magatok után a világot, mint ahogy találtátok! Siempre contaras con migo! Mindig számíthatsz rám.” Ez már egy csepp az eredeti tiszta forrásból!

(R.)


Jubileumi év 1000–2000. Corvinus Kiadó, műbőr kötésben: 2900 Ft.

Három tagú alkotócsoport együttműködéséből született meg az a nagyformátumú évkönyv, mely már reprezentatív kivitelével magára vonja az érdeklődők figyelmét. Több szálon fut a szentév rendezvényeinek követése. Minden hónap anyaga Szent István intelmeiből vett idézettel indul. Havi bontásban kapunk információkban gazdag eseménynaptárt a római és – hazai egyházi, állami, ökumenikus  – rendezvényekről (Szalay Olga); a szócikkek is a hónap eseményeihez kötődnek (írta és szerkesztette Gyorgyovich Miklós). A kötetet gazdagon illusztrálják a Krisztus születéséhez és Szent István királlyá koronázásához kötődő – jó szemmel kiválasztott – képzőművészeti reprodukciók (Csupor Zoltán). Számos püspökünk üzen az albumon keresztül a harmadik évezred híveinek. A kötet végén egy négy nyelvű anyag fejti ki, miért is gondoljuk, hogy Magyarország számára Szent István idejében a kegyelem ideje érkezett el. E fejtegetés bővített formában olvasható folyóiratunk mostani számában.

 (R.)

 


MAI  ÍRÓK  ÉS  GONDOLKODÓK

 

Teilhard de Chardin és Prohászka Ottokár önmagáról

P. Szabó Ferenc S. J. még Rómában indította útjára francia mintára könyvsorozatát, melynek köteteiben egy-egy írót, gondolkodót mutatott be írásaikból merített részletek által. A Mai írók és gondolkodók sorozat 7. és 8. kötete is e hagyomány jegyében született. A 7. kötetben – Teilhard önmagáról – Pierre Teilhard de Chardin élete körvonalazódik (Votisky Éva összeállítása), majd két szerző tanúságtételét olvashatjuk a jezsuita tudósról. Ezt négy hosszabb Teilhard de Chardin-i szövegválogatás követi, melyek jól rávilágítanak e modern gondolkodó látásmódjára. Ezek: Mise a világ felett, Az isteni miliő (részletek), Az anyag szíve, A Női vagy az Egyesítő.

Hogy miben is áll Teilhard újszerűsége, az azokból a megjegyzésekből derül ki, melyekkel Szabó Ferenc közel hozza az olvasóhoz Teilhard de Chardint és életműve egyes részeit. Itt ízelítőül azt a részt idézem, mely leginkább megérintett lektoráláskor: „Igen, minél mélyebben és gyógyíthatatlanabbul vert testemben gyökeret a baj, annál inkább Téged fogadlak be. Minél szédítőbb örvényként vagy minél sötétebb alagútként nyílik meg előttem a jövő, annál inkább bízhatok abban, hogy Benned veszítem el magamat és beléd szédülök – ha szavadra beléd vetem magam –, s így, Jézus, Testedbe forrok.” (Az isteni miliő-ből)

Ugyanilyen mélyen szántó gondolatokkal teli kötet a Prohászka önmagáról című is. A székesfehérvári püspök, a századelejei magyarság apostola, számos intézmény megalapítója méltán szerepel a sorozatban. A bevezető tanulmányok (Barlay Ö. Szabolcs és Szabó Ferenc) a szent életű püspök életútját foglalják össze, majd Koncz Lajos a Prohászka-kutatások kérdését taglalja. A szövegválogatás ezúttal bepillantást enged Prohászka lelki életének fejlődésébe, apostoli és írói tevékenységébe, de megismerkedhetünk természetmisztikájával is. Az eddig kiadatlan (eredeti szövegű) Élő vizek forrása c. munkájából is olvashatunk részleteket. E sorok írójának módja volt alaposan megismerni Ottokár püspök gondolatainak aktualitását. Íme egy rövid részlet a száz évvel ezelőtt írt munkából, Az egyház demokráciájából: „Az egyház papjai, kik a nép emberei, megnyerik a nép bizalmát a gyermekek iránt való szeretetük által, s ugyanakkor lefoglalják némiképp az egész nemzedéket. Nézzétek, mily bizalommal jönnek a gyermekek hozzátok; mintha éreznék, hogy lelkileg ti szültétek őket; a keresztvíz loccsanásától ébredtek föl, s most észreveszik, hogy ez éltető hullámot ti tereltétek rájuk. Gondozástok alatt nyílik meg szívük, s rátok leheli szeretetének illatát; csak hozzátok jönnek, s pacsit adnak; kezet fognak veletek, mert tudják, hogy ti vagytok utódai annak az isteni gyermekbarátnak, aki páratlanul szerette őket. S ez emlékeket ki nem törli az élet. Mi több, azon veszitek magatokat észre, hogy e furcsa, fonák világban az evangéliumi szerepek is változnak; mert hajdan a szülők hozták gyermekeiket az Úr Jézushoz; manapság pedig a buzgó hitoktatók megfordítják ezt a régi történetet, s a jól oktatott s Isten-szeretetre hevített gyermekek hozzák vissza Krisztushoz s az egyházhoz az elidegenedett szülőket.”

Mindkét kötet a szegedi Agapé nyomdájából került piacra.

(emmausz)


Haurietis aquas. Budapest, Szent István Társulat, 1999. 120+VIII oldal.

A füzet (furcsán összeszerkesztett) címlapja megjelöli azt a három anyagot, amelyet a füzet tartalmaz: 1) II. János Pál 1999. június 11-én kelt üzenete: Új evangelizálás és Jézus Szíve-kultusz; 2) XII. Pius pápa 1956. május 15-i apostoli körlevele Haurietis aquas kezdettel Jézus szentséges Szíve tiszteletéről; 3) † Berta Ferenc és Hevenesi János magyarázata XII. Pius enciklikájához.

Hevenesi János atya előszavából idézünk egy oldalt (82. lap): Időszerű-e a Jézus Szíve-kultusz?

Az átdöfött Szív nyilatkoztatja ki Isten szeretetét – mindkettő mindenkori, időszerű téma! Isten az üdvösség történetén át egyre jobban mint a szeretet Istene mutatkozik meg. Ez a misztérium Krisztus átszúrt keblén át mindenkor magára vonta az ő híveinek figyelmét: „Arra emelik tekintetüket, akit keresztülszúrtak” (Zak 12,1; Jn 19,37). Így fellobban bennünk a hit és a viszontszeretet lángja. Az enciklika olyan kultuszról szól, amely lényegében azonos a krisztusi vallás legbensőbb mivoltával. A kultusz 1856 és 1956 között ragyogtatta fel leginkább Isten szeretetének napját. De jövője is van, mégha napjainkban – különféle okokból – hullámvölgybe került is.

XII. Pius kijelenti: a kultusz Isten szeretetének viszontszeretetét gyújtja lángra (4), ezzel a kereszténység legfőbb küldetését hordozza (4, 46, 52, 55). Ezért nagy ajándék (2,69), az örök szeretetszövetség legteljesebb megvalósulása; elkötelez minket Istennek és minden embernek (60), s hatására a Szeretetet szolgáljuk – szeretetből (62); az isten- és emberszeretet legeredményesebb iskolája (60, 63, 72); a legnagyobb segítség az emberiség mai ínségében (69).

A pápa a Szent Szív tiszteletét olyan kultuszként tárgyalja, amely az Eucharisztia, a Szent Kereszt és a Szentlélek – és más nagy misztériumok kultuszához hasonlóan magának az Egyháznak kultusza; szüntelenül él az Egyház hitében, szívében, liturgiájában, életében.

II. János Pál pápa pedig így nyilatkozott 1986-ban: a II. vatikáni zsinat emlékezetünkbe idézi, hogy a megtestesült Ige „emberi szívvel szeretett” (GS 22). Hangoztatta: a Jézus Szíve-kultusz annyira megfelel korunk elvárásainak, mint még soha; ezt a lényegre törő lelkiséget kell terjeszteni és felszítani.

Az Egyház „felnőtt” korának éppen az lesz a meghatározója, hogy egyre jobban tudatosul a megfeszített és feltárt Szívű Krisztus irántunk érzett szerelme – és felnőtt fokon viszonzásra is talál. Ez a szeretet forrasztja majd igazán egy-gyé Isten népét.


Hűséggel és szeretettel. Körmend, Szegények Orvosa Körmendért Alapítvány, 1999.

A 120 oldalas kötet válogatás; tartalmát az alcím így jelöli meg: „előadások, írások, naplórészletek, versek dr. Batthyány-Stratmann Lászlóról.” A naplórészleteken és szemelvényeken kívül, amelyek tehát a szemorvos személyes írásai, a következő szerzők szerepelnek (részben a Batthyány család történetének áttekintő feldolgozásával): Várszegi Asztrik, Kelecsényi Gábor, Gyürki László, Szállási Árpád, Beke Margit, Brooser Gábor, Zsigmondi Mária és Puskely Mária. Ez utóbbi, mint tudjuk, a szemorvos herceg életrajzát két feldolgozásban adta ki (1986, 1991). A költeményeket Móra Magda, Unger Ilona, Tábori Ottó, Székely László, Holczer József, Zsédely Gyula, Meskó Lajos, Csanád Béla, Lukin László, Kerekes Károly, Soós Viktor írták, megzenésítve pedig Rátkai Ferenc. A kötet (értékes történelmi és lelkiségi olvasmány) 500 forintért a kiadónál szerezhető be: Róm. Kat. Plébánia, Körmend, Faludi Ferenc u. 3, 9900.

(R.)


SOMMAIRE

Távlatok 1999/4 – Noël

LA  HONGRIE  ET  L’EUROPE
–  LE  MILLÉNAIRE  HONGROIS

I. Nemeskürty: L’héritage biblique de notre conscience de mission
Gy. Györffy: Saint Étienne et son oeuvre
P. Erdő: La Hongrie et les papes
F. Szabó: L’importance de Péter Pázmány dans la culture hongroise
I. Várhelyi: L’influence du christianisme sur la culture hongroise
Gy. Czigány: L’expérience chrétienne dans la poésie hongroise

D. Lelóczky: Homélie pour Noël
M. Gyorgyovich: Un double jubilé millénaire

Le IIème Synode extraordinaire pour l’Europe
    (présentation sommaire; textes de Jean-Paul II, des card. Martini
    et Dannels, du P. Radcliffe; évaluation par L. Vértesaljai)
P. Nemeshegyi: L’accord entre Luthériens et Catholiques
P. Vámos: Les chrétiens chinois aujourd’hui
I. Muzslay: La naissance de l’Euro

K.-J. Rauber: La transformation des valeurs et la foi chrétienne
J. András: B. Bangha et la reconstruction de la Hongrie

A. Di Francesco: La culture hongroise et le christianisme
A. Ferencz: Créateurs et constructeurs de valeurs
Autres comptes rendus

Supplément: Que faut-il donc faire du catécuménat?
Dés de mosaïque (J. Fogassy, groupe de Káposztásmegyer,
    T. Csáki, Gy.  Kispál, T. Marlok)
Études (I. Kiss, F. Tomka)

 

 

 


MAGYAR PAPI EGYSÉG


SZERKESZTŐSÉGI  BEVEZETÉS

„Az Ordo initiationis christianae adultorum (= OICA), a katekumenátusról szóló, Rómában 1972-ben megjelent dokumentum irányelveit – a katekumenátust –, több mint 25 év után, 1999. advent első vasárnapjától a Magyar Katolikus Püspöki Kar kötelezően bevezeti hazánkban is. Ez a 25 éves késés némileg jellemző a magyar egyházra, bár nem tagadható, hogy a 70-es évek nem nagyon kedveztek az akkori közzétételnek; és a késésnek talán annyi előnye is van, hogy ma már felhasználhatjuk a világegyháznak a katekumenátus terén szerzett tapasztalatait.” (Solymos Szilveszter)

„Az új liturgikus könyv bevezetése előtt a püspöki kar körlevélben szólt a hívekhez (október 31., missziósvasárnap), hogy a katekumenátus rendelkezéseit a hívek is készséges lélekkel fogadják. Várhatólag megjelenik majd a liturgikus könyv editio typicája (a teljes római kiadás, az OICA magyar fordítása) is, amely az igen hosszú és alapos bevezetője (összesen 67 pont) segítségével érthetőbbé és elfogadhatóbbá teszi számunkra ezt az új rituálét. A bevezetőben található liturgikus teológiai, pasztorálteológiai és kateketikai alapelvek a rövidített magyar kiadásban (FK = Felnőttek katekumenátusa), a Magyar Katolikus Püspöki Kar előszavában is megtalálhatók (5–21. old., összesen 61 pont). Ennek tanulmányozása segítséget nyújt mindnyájunknak, hogy a felnőttek katekumenátusának bevezetése helyi egyházunkban is hatékony legyen. A magyar kiadás a katekumenátus bevezetésének módjával kapcsolatosan konkrét útmutatásokat is tartalmaz (51–60. pontok).” (Dolhai Lajos)

Füzetünkkel többé-kevésbé egy időben egyéb irodalom is megjelenik magyar nyelven. Napilapokban, katolikus folyóiratokban, közölt cikkeket itt nem sorolunk fel. 1) Az OLI adta ki az év folyamán Az Atya életünkben, plébániánkon című előadásgyűjteményt; ennek II. része a lelkipásztori megújulásról és a katekumenátusról szól. 2) Az Igazság megszabadít benneteket. Felnőttek Katekizmusa. Budapest, Don Bosco Kiadó. (1125 Felső Svábhegyi u. 12.) Az olasz püspöki kar kiadványának magyar fordítása (ára 2000 Ft) előreláthatólag karácsonyra jelenik meg.

Füzetünk szerkezete magán viseli az összeállítás folyamatának néhány következményét. Egyetlen dologra szeretnénk röviden utalni. Egymást követő időkben három alapvető írást kaptunk. Dr. Solymos Szilveszter (Pannonhalma; a magyar nyelvű egyházmegyék hivatalos küldöttei előtt, az 1999. augusztus 9. és 12. között Egerben rendezett konferencián elhangzott előadás) és dr. Dolhai Lajos (Eger) tanulmányai részben hasonló jellegűek és tartalmúak; dr. Tomka Ferenc (Káposztásmegyer) utolsónak kapott tanulmánya pedig az előbbieknél teljesebb és gyakorlatibb. Végül az a megoldás tűnt a legmegfelelőbbnek, hogy Tomka Ferenc tanulmányát jegyzetek formájában kiegészítjük a másik kettőből vett hosszabb idézetekkel. Minden átfedést nem próbáltunk kiküszöbölni. – Végeredményben Kiss Imre és Tomka Ferenc egy-egy nagyobb tanulmányát az életből vett 5 mozaikkocka előzi meg; ezek már mind megjelentek az OLI fentebb idézett füzetében.

Hogyan válik majd nálunk is eleven gyakorlattá a felnőttek katekumenátusa? Erre nézve két (egymást nyilván kiegészítő) értékelést idézünk.

„A magyar katolikus egyház jelenlegi helyzetében komoly esélye van annak, hogy ez a szertartáskönyv nem válik egy valóban használt liturgikus könyvvé, hanem csak olyan könyv marad, amelyre szívesen hivatkoznak majd a pasztorálteológiában. Sokat kell írni és beszélni erről a könyvről ahhoz, hogy a jelenlegi gyakorlat megváltozzon, és papjaink a felnőtteket csak komoly előkészület után részesítsék a keresztény beavatás szentségeiben.” (Dolhai Lajos)

„A felnőttek katekumenátusának bevezetése nagy lehetőség és kihívás szekularizálódott magyar egyházunk számára. Nagyszerű elindulás eszköze lehet a harmadik évezredbe, hogy keresztény mivoltunkban ezáltal is megújulva és megerősödve olyan egyházzá, olyan keresztény közösségekké legyünk, amelyek hatékonyan tükrözik a krisztusi életet, és szolgálják az emberiség életét.” (Solymos Szilveszter)

Nagy Ferenc


MOZAIKKOCKÁK  AZ  ÉLETBŐL


Fogassy Judit

A  KATEKUMENÁTUS  INTÉZMÉNYÉNEK  FÁZISAI  ÉS  A  PLÉBÁNIAKÖZÖSSÉG  MEGERŐSÍTŐ  EREJE

A katekumenátus mint intézmény sok félelmet és félreértést kelthet bennünk, ha már korábban kidolgozott módszereinkre tekintünk. Sőt, még azt is be kell vallanunk, hogy könnyebbnek tűnik, ha nem ismerjük a katekumenátus négy fázisát, mert nem kell változtatni jelen gyakorlatunkon. Csakhogy a kényelem nem alap- vagy vezérprincípium a lelkipásztori kötelezettségben, tevékenységében. . .

Miről is van szó? Engedjék meg, hogy egy személyes történeten keresztül konkrétabban bemutassam a katekumenátus szépségét, fontosságát, lelkipásztori értékét.

Mint a Jézus Szíve Nővérek Társaságának tagja sok helyen és különböző nemzetiségű emberekkel foglalkoztam. Nyilván fel kellett készülnöm a szolgálatra. Kurzusokon, tanfolyamokon, képzéseken mentem át, amelyek között a katekumenátus vezetése is szerepelt. Nagyon intenzív felkészülést igényelt. Éveken át tartott az átformálás és a személyes meggyőződés kialakulása arról, hogy a katekumenátus folyamata valóban elképzelhető plébániaszinten.

A klasszikus lépések szépnek tűntek, csak nem hittem el, hogy ezeket a lépéseket személyesen át is fogom élni. Pedig ez történt. A katekumenátus intézményének első fázisa, az előkatekumenátus elvileg egy még nem megtért ember kérdéseire irányul. Ez az érdeklődő megközelít egy keresztény testvért, mondván, hogy ő különbséget fedezett fel maga és a keresztény testvér között. Ebből kiindulva ráébred saját éhségére és üres voltára, és szeretne erről beszélni. Honnan származik ez a különbség, és mi a megoldás titka? Többnyire ezek a kiinduló gondolatok, és az első felismerhető lépés a megtérés útján. Ahogy már mondtam, szépnek tűnt ez a lehetőség, csak nem hittem el, hogy én ezeket a szavakat valaha is hallanám.

De a tajvani misszióban, ahol hat évig szolgáltam, éppen így történt egy Mihály nevű tanárral. Kíváncsi volt: honnan a béke bennem? Miért nem sértődtem meg, amikor ő durván beszélt? Hogyan tudok olyan sok embert szeretni? Nem az erényeimet akarom itt felsorolni, hanem inkább azt, hogy Mihály milyen éhségben szenvedett. Sérült volt, az emberekben nem bízott, és nem tudott jó kapcsolatokat teremteni. Vele, őáltala és mindazokkal együtt, akik a következő lépésekben csatlakoztak, létrejött a katekumenátus bevezetésének lehetősége.

Tudtam, hogy nem elég, ha Mihály csak velem beszél. Az, hogy van egy jó ember, akiben bízhat, nem juttatja el a megtéréshez. De ha fel tudná fedezni, hogy nemcsak én próbálok ezen erények szerint élni, hanem mások is, akik közösségben vannak egymással, akkor nagyobb az esély arra, hogy Mihály felfedezze Istent, aki Atya, aki szereti őt, aki megteremtette, és közösségbe akarja vezetni egyházában.

A középiskolából, ahol akkor tanítottam, öten kezdtek jönni hozzánk a rendházba. Más hívőket is meghívtam, hogy már kezdettől fogva egy kis csoport foglalkozzék velük. A „magegyház” volt jelen. Közben kiválasztottunk egy plébániát, és a közösséget felkészítettük a katekumenátus lépéseire, rítusaira, mindig megmondva, hogy mi fog történni, miért, és ők hogyan kapcsolódhatnak be ezekbe a lépésekbe.

Pár hónappal később nem a rendházunkban találkoztunk már, hanem átköltöztünk a plébánia területére. Az igeliturgiába kezdtek bekapcsolódni, de az Eucharisztia-liturgia előtt áldással elbocsátottuk őket. Ekkor a hívők rájöttek, milyen nagy ajándék az, hogy ők maradhatnak, hogy ők már részesülhetnek ebben a nagy „titokban”, amit eddig nem mindig értékeltek. Közben a jelöltek, a társaik és én, a katekéta félrevonultunk, és újra elolvastuk az aznapi evangéliumot. Megbeszéltük, milyen tanítást tartalmaz, mik a kihívásai, mit jelent az evangélium tanítása hétköznapi életükben. Közben az első fázis lezárult a befogadás rítusával. Ők most már valóban katekumenek voltak, és a katekumenátus fázisát élték majdnem másfél éven keresztül. A szentmise után igyekeztünk a folyosón beszélgetni, hogy a többi hívővel is valamilyen kapcsolatba kerülhessenek. Ez a hívőknek is alkalom volt arra, hogy megszólítsák, buzdítsák a katekumeneket, és érdeklődjenek fejlődésük után. A másfél év bőségesen adta az alkalmakat, hogy egy egész liturgikus évet átélhessünk a közösséggel és a katekumenekkel. A katekumenátus fázisaiban történő rítusok, áldások – különösen azok, amelyek a nagyböjt idejében történtek – élőbbé tették a közösség felé is a nagyböjti felkészülés központi gondolatait és a megtérés radikális szükségét. A rítusok egyaránt hatottak a katekumenekre – akik a kiválasztottak elismerését nyerték meg – és a hívők közösségére. A tisztulás fázisának ez a célja. Sokat gondolkodtak azon, hogy – még a keresztelés előtt – miben kell változniuk. Szükségük volt a közösség támogatására és tanúságtételére. A közösség – mivel már személyesen ismerte a kiválasztottakat, akik időnként e közösség előtt beszámoltak fejlődésükről és szándékukról – imádkozott, böjtölt értük, és a keresztkútig kísérte őket. Keresztelésük valódi családi ünnep volt mindnyájunk számára.

Itt nem ért véget. A misztagógia fázisában tovább találkoztunk az újonnan megkereszteltekkel. A különféle csoportok bemutatkoztak, és próbáltak segítséget nyújtani nekik, hogy valamilyen csoportba bekapcsolódjanak, és ezáltal szorosabb szálak fűzzék őket egymáshoz és az egész közösséghez.

Itt egy élő helyzetben, röviden leírva, találkozhatunk a katekumenátus intézményének fázisaival. A különféle fázisok formái, szempontjai eltérnek egymástól, miközben építenek egymásra.

[. . .]


 

BESZÁMOLÓ  EGY  KATEKUMENCSOPORT  SZÜLETÉSÉRŐL

Budapest, Káposztásmegyer

Tomka Ferenc: Idén 21 felnőtt katekumen van plébániánkon, közülük ketten készülnek keresztségre, hárman elsőáldozásra, a többiek bérmálásra. (Külön csoportban vannak keresztségre és áldozásra, valamint bérmálásra készülő fiataljaink.) A felnőtt katekumenek csoportját elkötelezett felnőtteinkből álló 5 tagú csoport vezeti. Amikor Káposztásmegyerre kerültünk egy paptestvéremmel, nagyon kicsi és kezdetleges volt közösségünk. Egyik első feladatunknak éreztük a fiatalok és felnőttek lelki és hitbeli képzését. A közösség növekedésével az első csoport sok tagja rövidesen csoport-, illetve hittanvezetői feladatokat kapott. A katekumenek csoportját is ilyen, közösségünkben beérett felnőttek vezetik tehát. – Hittanvezetők olyan felnőttek lehetnek, akik nemcsak ismerik a hittan alapjait (s képesek azt továbbadni egy kezükben levő, felnőtteknek szóló – a „Találkozás a kereszténységgel” című – hittankönyv alapján), hanem képesek arról tanúságot is tenni. Hittanok kéthetente vannak. A közbülső héten a hittanvezetők találkoznak, megbeszélik a következő óra anyagát, s leginkább azt, hogy az ő életükben mit jelent az éppen sorra kerülő hitigazság. A következő héten aztán különösen élik a leadandó anyagot (legyen szó a felebaráti szeretetről, a megtérésről, a mennyországról vagy bármiről), s így az órán az anyagot nem csupán az elmélet alapján mondják el, hanem megélt tapasztalatuk alapján. A hittan bizányára ezért is élő, és érdekli a felnőtteket – mert azt látják, hogy  átalakítja életüket.

 

Dörnyei Gáborné: Én nagyon megdöbbentem, amikor plébános atyánk megkért, hogy vegyek részt a felnőtthittant vezető csoportban. 4 gyermekem van, s mellette bizonyos óraszámban dolgozok mint gyógytornász. Hogy fogom bírni még ezt is? Aztán mégis elvállaltam e feladatot, mert éreztem, hogy Krisztus hív erre. Plébános atyánk azt mondta: Ha mi nem csináljuk, ők magukban nem képesek erre. . . Aztán rövidesen felfedeztem, hogy életem erőforrása lett ez a hittan. Ebből élek. Hétről hétre éljük, amit a következő hittanon elmondunk. Ez nagy kihívás. Hogy valóban arról tudjak tanúságot tenni, amit megéltem. . . S ez megújítja saját életemet is.

Zábori Zoltán: Nagyon hasonló a történetem, mint Marianné. Nekem is 4 gyermekem van, s én vagyok a családfenntartó, feleségem otthon van a gyermekekkel. Nekünk is súlyos döntést kellett hozni feleségemmel, hogy elvállaljam a hittanvezetést. . . Számomra különösen erős élmény volt ebben: megtapasztalni emberi képtelenségemet, gyengeségemet, de közben Isten erejét. Ha Istennel élem napjaimat s a hit titkait, tudok róla beszélni. . . Különösen fontos számomra még a katekumen testvérekkel való törődés. Eleinte van köztük, akihez közelebb érzem magam, a másik talán kevésbé szimpatikus . . . S ezen újra meg újra túl kellett lépnem, hogy meg tudjam szólítani őket, hogy valamiképpen én is a „kezese” legyek mindannyiuknak. És minden ilyen önlegyőzésben tapasztalom, hogy Isten jelenléte erősödik bennem – s Jézust közvetítem nekik egy jó szóval, egy telefonnal vagy a hittanórán.

Péntek József: Én mint keresztségre készülő katekumen beszélek.

Megtérésem története: Teljességgel hitetlen családban nőttem fel. Feleségem valamikor vallásos volt, de felhagyott a vallásgyakorlattal. Akkor nagylányom 13 évesen elkezdett saját elhatározásából hittanra járni, majd egyszer csak követette őt a fiam, s végül feleségem is bekapcsolódott a felnőtthittanba. Először eléggé magamra maradottnak éreztem magam. Aztán elhatároztam, megnézem, mit csinálnak ott. Közben azt is láttam, hogy elkezdtek pozitívan változni mindnyájan. Így kerültem az „alapozó” felnőtthittanra. Ma már tudom, ez volt a prekatekumenátus számomra. Egy évig csak figyeltem. De mivel kötelességtudó típus vagyok, rövidesen megpróbáltam egy gyakorlatot, ami feladat volt a hittanon: „Szeresd ellenségedet, szerezz örömet annak, aki nehéz számodra!” Először arra gondoltam, hogy nekem egyáltalán nincs ellenségem. Aztán néhány nap után rájöttem, hogy van azért néhány olyan ember munkahelyemen, akivel – ha nem is ellenségem – nem szoktam beszélni. Egyik nap kötelességteljesítő kedvességgel megszólítottam egy ilyen munkatársamat. Teljesen meglepett, hogy ő mennyire meglepődött. S még jobban meglepett, hogy valami érdekes történt bennem is. Ettől kezdve, bár még nem hittem, ki-kipróbáltam a hittanon kapott feladatokat („Vedd észre a szépet másban; csak jót mondj; csendesülj el este”). S azt láttam, hogy itt valami működik. Nemcsak családomat alakítja, hanem pozitívan alakít engem is. . . Így lettem lassan öntudatos hívő, majd katekumen.

Mit jelent számomra a katekumenátus? – A hosszúsága és komolysága tetszik: Azt érzem, ide nem lehet könnyen bejutni. Ez komoly dolog.

S a kateumenátus liturgiái? – A befogadás liturgiája számomra szívszorongató volt. – Eddig is jártam már a közösségbe: de mostantól fogva hivatalosan is ide tartozom. Éreztem magamon a közösség elfogadó tekintetét: azt éreztem, hogy mellettem, mögöttem állnak.

Kereszttel megjelölte az atya szemünket, fülünket, szánkat. Ez napokon át élt bennem. . . Úgy nézni, úgy hallani, úgy beszélni mint Krisztus. . .

A hitvallás átadása után otthon félrevonultam – s bár régóta imádkozom a hiszekegyet, s tudom kívülről, most nagyon lassan végigolvastam. Sosem volt még ilyen mély számomra. . .


Diera Detti: Egyetemista vagyok. 15 éves koromban tértem meg, most bérmálkozásra készülök.

Én nagyon örülök, hogy a katekumenátus hosszú folyamat. Figyelmeztet ez, hogy éljek, s készüljek arra, hogy egész életemet átadjam, hogy érett legyek arra, hogy Krisztus tanúja legyek.

A miatyánk és a hitvallás átadása különösen meghívott, hogy újítsam meg imáimat. Most már a „visszaadásra”, a megvallás szertartására készülünk: figyelmeztet mostanában, hogy számot kell adnom, hogyan élek – hogyan alapozom életemet hitemre.

A katekumenátus alatt feladatunk volt, hogy gyakoroljuk: mit teszünk közösségünkért, vagy a szegényekért. . . Én néhányszor takarításban vettem részt s egy gyermekkiscsoport vezetését veszem át rövidesen.

Takács Szilvia: Három éve tértem meg egy közösség hatására. Nagyon sok szépet kaptam ott, de a szentségi felkészítés elég gyors volt. Rövidesen el is távolodtam a komolyabb keresztény élettől. Amikor Káposztásmegyeren bekapcsolódtam a szentségekre készülők csoportjába, hogy felkészüljek a bérmálkozásra, a katekumenátus nagyon sokat adott nekem. Épp azt, ami korábbi felkészülésemből hiányzott: hogy lépésről lépésre, lassan és fokozatosan elmélyítsem hitemet, és Istennek kimondott igenemet az egyes időszakokban és egyes liturgiák segítségével. Minden katekumenliturgia nagy öröm és megújulás számomra. Mindig várom a következőt. – Több korábbi katolikus ismerősöm, amikor először hallott a katekumenátus sok szertartásáról,  értetlenkedett, hogy minek ennyi bonyodalom. . . De ma azok, akik eljönnek velem, hogy részt vegyenek egy-egy liturgián, maguk is lelkesen fedezik fel azok szépségét és jelentőségét.


Csáki Tibor

A  KATEKUMENÁTUS  EGYES  ELEMEINEK
ALKALMAZÁSA  EGY  KÖZSÉGBEN

Megkértek, mondjam el, hogy számomra, aki egy 3000 lelkes faluban és egy 1000 lelkes fíliában vagyok plébános, mit adott a katekumenátus.

1. Távolabbról kell kezdenem a történetet,
hogy érthető legyen

Amikor először hallottam a katekumenátusról, volt egy kísértésem, hogy én is azt mondjam, amit falusi kollégáktól hallottam, hogy ez falun aligha megy. . . Hiszen amikor plébániámra kerültem, ott nem volt semmiféle közösségnek nevezhető csoport, ifjúsági hittan vagy felnőtthittan.

Mielőtt tehát a katekumenátus némi alkalmazásáról szólnék, néhány mondatban el kell mondanom, hogyan született meg egy-egy kisebb közösség, majd néhány munkatárs plébániánkon – hiszen ezeket a katekumenátus feltételének érzem.

Odakerülésem után egy év elmúltával sikerült hittantermet kialakítanunk, majd ott kis létszámú felnőtt és ifjúsági csoportot indítottam. A csoportokba járókat igyekeztem a mély lelkiélet felé vezetni, valamint bevonni őket a hittanok előkészítésébe, az egyházközségi feladatokba.

Heti közös szentségimádást is kezdtünk, ami a plébánia egyik erőforrásává lett.

Két év után Szentlélek-szemináriumot tartottunk kb. 40 személlyel. Az ezen résztvettekből alakult ki egy komolyabb ifjúsági és házas hittanunk.

Az ifjúsági munkát néhány fiatallal kezdtem. Eljött hozzám egy középiskolás fiú, majd később társult még egy, és még egy. . . Láttam, hogy keresnek valami mélyebbet. Többször meghívtam őket beszélgetni, majd egy-egy kirándulásra. Mély lelki kapcsolatunk alakult ki: megsejtették, hogy csak Istenért érdemes élni. Időszakonként kiválasztottuk a Szentírás egy-egy igéjét, s közösen megpróbáltuk azt mindennapjainkban megélni: pl. hogy adjatok hálát mindenért; aki első akar lenni, legyen az utolsó; stb. Egészen fellelkesedtek, hogy az evangélium élet – és megújítja az ember életét. . .

Ez a három fiú lett fiataljaim magja: ma bérmálkozóim között ők a csoportvezetők. . .

2. A katekumenátusról
néhány kisebb tapasztalatom van

Az elsőáldozásra és bérmálkozásra készülő gyermekek előkészítésében sikerült a katekumenátus néhány összetevőjét alkalmaznom.

Az elsőáldozás

Szülői értekezlet: Sok év tapasztalata alapján magam is meggyőződtem arról, hogy az elsőáldozó gyermekek elmaradnak az elsőáldozás után, ha a szülők, a felnőttek közössége nem veszi körül őket. Így meghívtam a szülőket megbeszélésre, s arra, hogy rendszeresen és közösen készüljenek gyermekeikkel a hittananyagokból, s velük együtt próbálják élni azokat a feladatokat, amelyeket a gyermekek a hittanórán kapnak (imádság, bűnbánat, szentmisébe bekapcsolódás, felebaráti szeretet stb.). A szülők először eléggé meglepődtek: Hát ez nem a pap dolga? De aztán nagy többségük bekapcsolódott. Néhány órát ők maguk pótoltak otthon a gyermekekkel, amikor szülői értekezletet tartottunk velük. . .

Kezesek kijelölése: Az utóbbi évben 21 elsőáldozó mellé a 13–18 éves fiatalok közül választottunk egy-egy kezest. A fiatalok lelkesen fogadták a feladatot. Tartottunk egy közös kirándulást az elsőáldozandókkal és kezesekkel, hogy összeismerkedjenek. A kezesek megkapták az elsőáldozási kérdéseket, s az ő feladatuk volt, hogy védencüket kikérdezzék, megtanítsák a válaszokat. A vasárnapi misék után találkoztak (többen hét közben is), s beszéltek a kisebbeknek arról, mit jelent nekik a gyónás, az áldozás, imádság. – A nagyok, mivel fontosnak érezték magukat, meglepő örömmel csinálták mindezt.

Közös gyónási próbát tartottunk. A vasárnapi mise után nekem a fíliába kellett mennem, így ezt a kezesek vezették. . . Az elsőáldozás előtt együtt jöttek gyónni.

Az ünnepi szentmisén a kezesek a kicsik mögé álltak. A keresztségi fogadalom alkalmával ők adták át a mécsest az elsőáldozóknak. Kis ajándékokat készítettek nekik, és többüket meghívta az elsőáldozók családja az ünnepi ebédre.

A kezességből a legnagyobb hasznuk, úgy vélem, maguknak a kezeseknek származott: új felelősségre ébredtek, s mellékesen megtanulták az elsőáldozók hittananyagát.

Bemutatás: E liturgiában az egész közösség imájára bíztuk őket. Láthatóan örültek ennek a hívek (ettől kezdve jobban magukénak érezték őket, egy-egy kedves szót szóltak hozzájuk), a gyermekek és a kezesek is, akik e liturgiában a közösség fontos tagjainak érezhették magukat.

A bérmálás

A bérmálkozók szülei számára is tartottunk értekezletet. Ezen elsősorban azt kellett magyaráznom a szülőknek, hogy ne erőltessék gyermekeiket a bérmáláshoz: Az lesz bérmálkozó, aki megérik a Szentlélek által, s aki az egyházi közösség tagjává érik.

A bérmálkozók esetében is megtartottuk a bemutatás, valamint a kiválasztás szertartását. A gyümölcsei az imént mondottakhoz hasonlóak voltak.

A bérmálkozókat próbálom közösséggé formálni, s bekapcsolni az egyházközség életébe – amint ezt a katekumenátus szelleme kívánja. A közösséggé alkotás érdekében a 24 bérmálkozót 3 csoportra osztottam (a 3 már említett érettebb fiatal vezeti ezeket). Minden hittanóra első felében én beszélek, utána csoportokban ők beszélgetnek a témákról. A kiscsoportok havonta egyszer a hétköznapi misén is jelen vannak és szolgálnak. – A közösséggé válás céljából kirándulásokat, játékokat szervezek. – Karácsonykor 4–6 fős csoportok idős magányos embereket látogattak meg. Az önkormányzattól kaptuk a címeket. Boldogok voltak, akikhez mentek, s még inkább a fiatalok, miután hazaérkeztek. 50 öreget látogattak meg. Ökumenikus kapcsolatokat is ápolunk a konfirmációra készülő fiatalokkal. Közös volt a farsangunk és a szüreti ünnepünk. Egyik nálunk, másik náluk. Ezt folytatni szeretnénk.

Csupán mustármagnyi tapasztalat ez. De úgy érzem, reményt hordoz.


Kispál György

TAPASZTALATAIM  A  KATEKUMENÁTUSSAL

1. Ajándékba kaptam Tomislav Ivancsics Találkozás az élő Istennel című könyvét (Agapé 1996), amely Horvátországban az OICA alapján készült gyakorlati kézikönyv. Kuharics, zágrábi bíboros érsek pont húsz éve (!) kérte föl papját, hogy szervezzen olyan lelkigyakorlatokat, ahol a már megkereszteltek, akár felszentelt papok is, mély keresztény tapasztalatokat szerezhetnek. Ivancsics az OICA-ban adott katekumenátusi szertartásokat vette alapul, s az első években 200 lelkigyakorlatot, ahogy ő nevezi: szemináriumot tartott. Azóta Horvátország plébániáin kétszer tartottak ilyen sorozatot. Az elsőn, sok papjával együtt, maga a bíboros érsek is részt vett.

Jómagam felszentelésem óta, húsz éve az OICA szellemében próbálom a fiatalokat, felnőtteket a szentségekre elvezetni.

De most, Ivancsics könyve alapján, látom, hogy itt sokkal többről van szó! Az egyház evangelizálásáról, amint II. János Pál pápa hirdette meg: „az egyházban ugyanis sokan vannak, akik nem részesültek az első hirdetésben, akiket úgy kereszteltek meg, és akik gyermekkorukban úgy vettek részt a hitoktatáson, hogy evangelizálva az első hirdetés értelmében valójában sohasem lettek. Ezt most kell pótolni, hogy a hitük éretté, tapasztalattá váljék, és szabad döntésre épüljön.” (Vö. II. János Pál, CT 19 in: Ivancsics 6.  o.)

E hitbeli tapasztalásra eljutás kitűnő modellje az őskeresztény katekumenátus „. . .az evangelizáció sohasem talált olyan termékeny talajra az egyházban, mint amilyen ennek a modellnek köszönhetően volt. Ezért érthető, hogy az őskeresztény katekumenátusnak e módszerét ma ismét felújította az egyház, és szertartáskönyv formájában ki is adta.” (I. m. 15. o.) Már ahol kiadta!

Hogy a horvátok milyen jó úton járnak, az abból is látszik, hogy a most kiadott „A Katekézis Általános Direktóriuma” 25-ször (!) idézi az OICA-t.

2. Lelkipásztori gyakorlatomba eddig az OICA két szertartását vezettem be. 1986-ban tartott országos lelkipásztori napokon foglalkoztunk a katekumenátus kérdésével, s kézbe kaptuk a befogadás és a kiválasztás liturgiáját.

Megemlítem, hogy három egyházközségem és három fíliám van. Ez évente három elsőáldozási ünnep, és minden évben van bérmálás is. Így úgy látszana, nem könnyű még három-három szertartást beiktatni és megszervezni. Mégis indokolt, mert mindegyik egyházközségemben van kereszteletlen hittanos. Sőt Sárbogárdon a kezdő, elsős hittanosoknak több mint harmada.

Az áldozásra (és egyben keresztségre) készülés 2-3 éve alatt, egy év hittan után szoktuk a szorgalmasokat a befogadáshoz engedni, majd az áldozásra (és keresztségre) méltóakat pár hónappal vagy héttel az elsőáldozás előtt kiválasztani. Katekumenátusuk az elsőáldozási szentmisében fejeződik be, amikor többi – kiskorban keresztelt – társukkal együtt áldoznak ők is.

A befogadást a szentmise elejére iktatjuk. A kiválasztást, amikor a bűnbánók olajával megkenjük őket, az evangélium és a prédikáció utánra. Ezeken az ünnepeken saját készítésű emléklapokkal ajándékozzuk meg őket. Amikor csak lehet, az elsőáldozás mintájára már a befogadás és kiválasztás alkalmával is tartunk agapét a szentmise után.

Külön katekumen-anyakönyvet is vezetünk a keresztelési anyakönyv mintájára. Egymás alá és más-más színekkel tüntetjük fel a befogadás, a kiválasztás és a keresztség dátumát. A kezesek válnak később keresztszülőkké.

Nem minden jelölt jut el a keresztségig. Az ünnepek sem mindig tökéletesek, mert a családtagok olykor nem veszik elég komolyan. Ahol a szülő nem jön el az elsőáldozásra, ott még kevésbé a beavató szertartásokra. Tavaly viszont megéltük, hogy a kereszteletlen szülők első gyermekükkel együtt részesültek a jelölésben, mert a szülők is elindultak a katekumenátus útján gyermekeikkel.

3. Jövőre 2000, a nagy jubileum! Ivancsics könyvét olvasva jöttem rá, hogy nem lehetne a híveknek jobb lelkigyakorlatot tartani, mint az ő vezetésével az OICA alapján. Ez nem hagyományos lelkigyakorlat, több mint a Szentlélek-szeminárium. Átfogó, mély hitbeli megújulást adhat.

Ivancsics három lehetőséget javasol az OICA pontjait és témaköreit követve:

négy egybefüggő bentlakásos napot,
nyolc egymás utáni délutánt és estét,
három-négy hónapon át heti egy délutáni összejövetelt.

Mit eredményezhet? Az első evangelizáció (II. János Pál, CT 19) erejével segítheti a megkeresztelteket a tudatos megtérésig, Krisztus melletti tudatos döntésig. Így mély vallási tapasztalatot szerezve tanúvá válhat. Íme a jövő év nagy lehetősége minden egyházközség számára! Méltó program kereszténységünk ezeréves évfordulóján.

De jó lenne, ha megfogadnánk, amit már  VI. Pál pápa megfogalmazott: „. . .ismét kezd sürgősen időszerűvé válni a katekumenátus jellegű oktatás. . .” (EN, 44).


Marlok Tamás

A  FELNŐTTEKKEL  VALÓ  FOGLALKOZÁS
PILISSZENTIVÁNON 1998-BAN

A községben az első próbálkozás a felnőttek meghívására már 1995 novemberében megtörtént. Azokból állt össze egy csoport – a már régebben a közösségbe tartozó fiatalokkal együtt –, akik valamilyen feladatot láttak el az egyházközségben, és hajlandóak voltak kéthetente összejönni. Ez a plébános meghívására és vezetésével jött létre. A 3 év alatt a csoport részben cserélődött és öntudatosodott. Azért említem őket, mert nélkülük nem lennénk most ott, ahol vagyunk. Ők a jelenlegi felnőtt „háttérközösség”.

A felnőttek felé a második lépést szintén plébánosunk kezdeményezte: ez az elsőáldozó gyerekek szülei felé történt. A gyermekek elsőáldozása volt az indok, amivel feléjük fordulhattunk. A kezdeményezéssel a felnőtt segítők közül többen egyetértettünk, ám a módjával nem. E mögött félelem húzódott, hiszen ismertük a község lakóit és saját képességünket. A találkozó ugyanis mindkét szülő részvételével gyermekük elsőáldozási feltételéül lett meghirdetve. Ahogy várható volt, ez a mód kezdetben ellenérzést váltott ki a szülők között is, ami azonban lassan átalakult. Az összejöveteleket egy órásra terveztük, az első fél óra a plébános előadásában a téma felvezetésével telt el, majd a szülők kiscsoportokra oszolva egy-egy segítővel megbeszélték a hallottakat. A találkozók jó hatása abból derült ki a leghamarabb, hogy a beszélgetések nem fél, hanem egy órán át is tartottak. Mire az elsőáldozás ideje elérkezett, a szülőknek kb. fele – 10–15 fő – hálával köszönte meg az együtt töltött időt. Voltak, akik kérték, és voltak, akik folytatták is a havonkénti találkozást – miután megtapasztalták, mennyire sokat jelent a hitünkkel való foglalkozás.

Az elsőáldozás végére és a nyár elejére a siker fölötti örömbe belefurakodott az a sejtés, hogy plébánosunk augusztustól esetleg máshová kerülhet. Felmerült bennünk a kérdés: Tudjuk-e nélküle folytatni azt, ami elkezdődött? Miután a sejtés valósággá vált, a választ a felnőtt háttérközösséggel együtt fogalmaztuk meg: Nincs mese, folytatni kell, hiszen nyilvánvaló, hogy a felnőtteknek is szükségük van közösségre. Ezt igazolták azok a szülők, akikkel a nyár folyamán is többször találkoztunk. (Ők azóta aktívan bekapcsolódtak az egyházközség életébe.)

Fél év telt el a plébános távozása után.

Augusztusban, a nyár folyamán három főre gyarapodott szülők segítségével megfogalmaztunk egy levelet az elsőáldozó gyerekek szüleinek, amelyben közöltük a teljes év témáit, a találkozók időpontjait, és erősen hangsúlyoztuk az összejövetelek jótékony hatását. Ezt a tavalyi résztvevők igazolták, talán ezért sem kellett kötelezőnek meghirdetni a felkészítést. Éves vezérfonalul az esztergomi egyházmegyétől kapott anyagot választottuk.

Az első találkozóra a 32 elsőáldozó szülei közül 28-an, a tavalyról megmaradt 3 anyuka, valamint segítőnek 3 hitoktató jött el. A rövid, mindössze 15 perces témafelvezetés után három kiscsoportra oszlottunk, és úgy beszéltük meg az anyagot. Ahogyan az előző évben tapasztaltuk, a csoda velünk is megtörtént; a szülők nem akartak hazamenni a kijelölt egy óra elteltével. Köszönetüket és egyben szemrehányásukat fejezték ki, amikor azt mondták, hogy épp itt az ideje, hogy ne csak a fiatalokkal foglalkozzunk.

Azóta három találkozónk volt. A létszám nem változott, de az összetétel cserélődött. Vannak újak, és elmaradtak egyesek. A hatás azonban igen tanulságos: Többen jelentették ki, hogy maguk sem értik, de amióta elkezdődött a felkészítés, nem tudnak úgy nézni életükre, mint azelőtt. Alig várják a következő találkozó eljövetelét.

A találkozókon igyekszünk tájékoztatni egymást azokról, akik nem tudtak eljönni. Falun élve többször összefutunk egymással az utcán, és mindnyájan tapasztaljuk azt az újfajta kapcsolatot, ami köztünk kezd kialakulni.

A kiscsoportos beszélgetéseken nyílnak meg leginkább a szülők. Végre olyan élményeikről, kérdéseikről beszélgethetnek, amiket évek óta hordoznak magukban.

Kezdetben attól is féltünk, hogy a korkülönbség, ami a csoportvezetők és a szülők közt van, akadály lesz. Örömmel vettük észre, hogy ez mennyire nem gond, ha tisztelettel és elismeréssel fogadjuk jelenlétüket és szavaikat. Többször megdöbbentünk azokon a szenvedéseken, amelyeket feltártak egymásnak, és azon, hogy mennyire nagy megkönnyebbülés nekik, ha akárcsak meghallgatják őket.

A legutóbbi hittanon, mivel nem tudott egy segítő sem eljönni, egy anyuka vállalta az egyik kiscsoport vezetését. Ekkor fogalmazódott meg szinte mindenkiben a felismerés és a vágy, hogy milyen kár a férjekért, akik kimaradnak ezekből a találkozókból. Elkezdtek gondolkodni azon, hogyan lehetne bevonni őket is az egyes témákba. Javasoltuk, hogy beszélgessenek velük az itt elhangzott dolgokról. Tervezzük, hogy ezután rövid vázlatot adunk a kezükbe a főbb kérdésekkel.

Közismert, hogy falun gyorsan és könnyen terjed a hír. Ennek köszönhetően jelentek meg olyanok is a felnőtthittanon, akik nem gyermekük miatt jöttek, hanem mert hallották, hogy vallással vagy neveléssel, illetve élettel kapcsolatos kérdéseikre választ találhatnak.

Rájöttünk, hogy az egyházban micsoda erő és lehetőség van. Vallásos életük elmélyítésére eddig egyoldalúan csak a szentmiséken való részvételt, ennek fontosságát hangsúlyoztuk. Most bizonyossá vált bennünk, hogy mennyire szükségük van közösségekre is. A felnőttek vallásos életének elmélyülésében első lépés a közösség szeretetének megtapasztalása.

A szülői hittan tapasztalatait a találkozók után a segítőkkel megbeszéljük. Ez megerősít a folytatásban. A felnőtt háttérközösség figyelmével és imáival szintén támaszt nyújt. Köztük fogalmazódott meg a szülői hittan jövője is, miszerint később – gyermekük elsőáldozása után – a családsegítő munkacsoport gondviselésébe kerülnének, ahol családi életükhöz kapnának és adhatnának egymásnak segítséget.



NAGYOBB  TANULMÁNYOK


Kiss Imre

A  HITBELI  TAPASZTALAT  MEGOSZTÁSA
A TEOLÓGIÁBAN  ÉS  A  KATEKUMENÁTUSBAN

Alaptézis:

A felnőttek hitbe való bevezetéséhez és szentségekhez vezetéséhez nem elég kezükbe adni egy könyvet, legyen az a legkorszerűbb hitbemutatás, vagy akár maga a Szentírás.

A katekumenátus új rendje szerint a felnőtt (vagy a fiatal és a gyermek) hittanulókat az életre – az evangélium szerinti életre – kell elvezetni. Nem elég a hitről bizonyos ismereteket szerezniük. Arra van szükségük, hogy katekétáik és a keresztény közösség segítségével eljussanak az igazi megtérésre, az Istennek és az egyháznak átadott életre; illetve arra van szükségük, hogy tapasztalatot szerezzenek arról, hogy a Szentírás „igaz”, igazolódik mindennapi életükben; és hogy Isten részt vesz az életünkben, vagyis Ő élő Isten, és közeli Isten.

1) Mit értünk a keresztény „tapasztalaton”?

Bibliai példák

A tapasztalatmegtapasztalás fogalma korunkban ismét fontossá lett a teológiában és a keresztény élet gyakorlatában. Mint ahogy fontos volt már a zsidóság életében és az apostoli egyház életében is (de háttérbe szorult az elmúlt századok során)1.

Tapasztalaton, megtapasztaláson vagy élményen Isten közelségének, cselekvésének, műveinek, szeretetének megélését-tapasztalását értjük. Ez nem csak passzívan értendő: hogy rácsodálkozom Isten tetteire a történelemben vagy saját történetemben, hanem aktívan is: hogy valamiképpen interaktív kapcsolatba kerülök Istennel. A jelen előadásban inkább a tapasztalatnak erről a második fajtájáról szeretnék beszélni.

Ilyen pl. Péter tapasztalata Jézus hatalmáról, amit a vízen járás csodájában élt át. Ha Péter nem indul el a vízen (ha maga nem válaszol aktívan Jézus az isteni benső hívására), nem tapasztalja meg Jézus erejét – csak kívülről rácsodálkozik, hogy Jézus a vízen jár.

Vagy amikor másutt Péter válaszol az Úrnak: „Uram, a Te szavadra kivetem a hálót.” (Lk 5) Nem elég Péter intellektuális hite Jézusban. Hitének cselekedetté kell válnia. S ily módon a cselekvésben, a tettben, saját tettében (amelyben Isten kegyelme is sajátosan működni kezd) éli át, hogy ki ez a Jézus. (Ugyanakkor maximálisan átéli azt is, hogy ez nem az ő teljesítménye, hanem Isten ajándéka! Nincs oka a dicsekvésre. Ezért mondja: „Uram, menj el tőlem, bűnös ember vagyok”.)

Vagy a hetvenkét tanítvány visszatérésekor ugyanerről tanúskodik. Jézus küldetésének, Jézus szavának engedelmeskedtek, s most ezzel térnek vissza: „Uram, a Te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk.” (Lk 10)

Hasonlóan a kenyérszaporítás alkalmával. Jézus bevonja a tanítványokat isteni csodájába: „Ti adjatok nekik enni!” S a tanítványok megtapasztalják Jézus hatalmát, az ő kezük között, kezük által történik a csoda.

Tehát a tapasztalat dialektikája általában ez: a keresztény Isten szavának engedelmeskedikni Isten szavának, és ebben az engedelmességben, követésben a keresztény megtapasztalja magát Istent, az Ő jelenlétét, működését; . Vele találkozik, s ennek következtében növekszik a hite: leborul, és magasztalja Istent; illetve egyúttal növekszik a szeretete is,. mint Pl. Zakeus esetében: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, négyannyit adok helyette.” (Lk 19,8)

2) A tapasztalat teológiai értéke
– az
egyházi megnyilatkozásokban

A tapasztalat teológiai értékét a II. vatikáni zsinaton és azóta eltelt időben fedezték fel újra mint a teológiai megismerés forrását, mint lényegi teológiai helyet, locus theologicus-t2.

A hiteles keresztény tapasztalat képessé tesz arra, hogy Istent, Krisztust, a Szentlelket, az Egyházat és más isteni valóságokat mint konkrét valóságokat fogjuk fel. Kapcsolatba hoz ezekkel, és képessé tesz, hogy levonjuk a belőlük következő, életünk gyakorlatát meghatározó magatartásformákat.

A tapasztalatnak nemcsak az életre van hatása, hanem a megismerésre is, mert lehetővé teszi, hogy mélyebben behatoljuk a hit igazságaiba, s különösen annak forrásaiba – a Szentírásba és a Hagyományba3. Hiszen ez a behatolás Ezek feltételezik is a tapasztalatot, illetve a megtapasztalásra irányul, erre hív meg. Ezért olyan jelentős a tapasztalat a keresztény élet és a teológia számára.4

Aostai Szent Anzelm azt mondja: „Aki nem hisz, az nem ért, mert aki nem hisz, az nem tapasztal, s aki nem tapasztal, az nem ismer.” (De incarnatione Verbi 1)5

Tudjuk azt is, hogy az ortodox teológia teológusok számára mennyire vitán felül áll a keresztény tapasztalat és a teológia egysége. „Teológia és misztika – írja V. Lossky – kölcsönösen fenntartják és kiegészítik egymást.”6

A katekument vagy bármiféle hittanulóthittanulót, legyen az gyermek, fiatal vagy felnőtt, erre a megtapasztalásra kell elvezetni. A Christus Dominus ezt mondja a hitoktatásról: „A hitoktatás célja, hogy az emberekben az ismeretek által megvilágított hit élő, tudatos és tevékeny legyen!”

Az Evangelii nuntiandi szerint: „A katekézis igazi célja nem egyszerűen tudás közvetítése, hanem a keresztény életre való rávezetés.” (44.) (Ugyanerről beszél a Catechesi tradendae is, többek között a 14., 24. stb.. pontban.)

A Hittudományi Főiskolák számára irt kateketikajegyzet megállapítja: „A katekézis nevelési célja: az ember bevezetése a keresztény életbe. Vagyis olyan emberré nevelni, aki kegyelmi életet él, a szeretetet a gyakorlatban (ön)tudatosan megvalósítja, aki az Egyház közösségében él, és életével apostoli tevékenységet fejt ki.” (6. o.).

A hitújítás korában, amikor az egyházban előtérbe került a tanítás tisztaságának megvédése, eltolódott a hangsúly a tanra, illetve az apologetikára, a hitvédelemre. A katolikus egyházban a hitújítóktól való félelemnekben és a különböző karizmatikus személyiségektől vagy mozgalmaktól való tartózkodásnak hatásáraban a 14. és 20. századok között kiszorult a keresztény életből és a teológiából a tapasztalás mint „teológiai hely”. Ma viszont ismét helyet kap már Chenu, Rahner és más zsinati teológusok írásaiban, s újabban a lelkipásztori vagy a kateketikai témájú egyházi megnyilatkozásokban (pl. az OICA-ban, a Katekézis Általános Direktóriumában) valamintés sajátosan az egyházi megújulási mozgalmakban is.

A KÁD7 a beavató katekézis alapvető jellemzőiről szólva ezt mondja:

„Ez az oktatás azonban több az egyszerű ismeretközlésnél: az egész keresztény élet átadásáról, a »teljes keresztény beavatásról« van szó, amely támogatja a Krisztus személyére koncentráló hiteles Krisztus-követést. A hit megismerésére és a belőle való életre nevel ugyanis oly módon, hogy az egész ember legmélyebb tapasztalataiban is érezze, hogy Isten Igéje teszi termékennyé.” (67. p.)

Később az evangéliumi üzenet bemutatásának szabályairól szólva ezt írja:

„Jézus Krisztus földi életében teljesen emberi életet élt. Emberi kézzel dolgozott (. . .) emberi szívvel szeretett. Ezért Krisztus megteszi, hogy mindazt, amit életében átélt, mi az életünkkel Őbenne éljük, és Ő a maga életével mibennünk élje. A katekézis a Mester és tanítvány emberi tapasztalata közti azonosságért dolgozik, és megtanít úgy gondolkodni, mint Ő, úgy cselekedni, mint Ő, úgy szeretni, mint Ő. Közösségben élni Krisztussal, és tapasztalni a kegyelem új életét.” (116. p.)

Később:  A bibliai katekézis segítséget ad az aktuális emberi élet értelmezéséhez azoknak a tapasztalatoknak a fényében, melyeket Izrael népe, Jézus Krisztus és az egyházi közösség élt meg, melyben a föltámadott Krisztus Lelke él és működik szüntelen. (117. p.)

3) A keresztény tapasztalat megosztása,
a tanúságtétel

a) A Szentírásban

A hit forrása egyfajta megtapasztalás. Mivel a zsidó és keresztény hit lényegileg közösségi, közösségben átélt hit,  (vö. Isten népe gondolat!), ezért az Istenről, az Ő jóságáról, szabadításáról szerzett élményt, tapasztalatot természetesen kommunikálják is. Ez elsősorban Isten dicsőségére szolgál; m. Másodsorban abban, aki elmondja az élményt, növeli a hitetet, illetve a hallgatókban megerősíti azt.

Néhány példa.

A Zsoltárok könyvében:

70. zsoltár

Igazságodat hirdeti ajkam,

és szabadító tetteidet mindennap,

amiket megszámlálni sem tudok.

. . . csodáidat mindmáig hirdetem . . .

. . . Hadd hirdessem erős karodat

minden eljövendő nemzedéknek.


118. zsoltár

Igazságodat hirdetem a nagy gyülekezetben,

ajkamat be nem zárom, Uram, jól tudod.

Igazságodat nem rejtem el szívemben,

hűségedet és segítségedet elbeszélem.

Nem titkolom irgalmasságodat és hűségedet

a nagy gyülekezet előtt.

Az Újszövetségben egyik legszebb példa az istenélmény, a lelki tapasztalat megosztására, amikor Mária Erzsébet előtt magasztaló, ujjongó imába kezd. Megelőzi ezt Előtte az angyali üdvözlet, amelynek alkalmával amikor Mária párbeszédet folytat Istennel;. Isten hívására kimondja nagy igenjét, s aztán elmegy rokonához, hogy szolgáljon. Erzsébetben nyitott szívre talál, ezért elmondja neki, amit megtapasztalt:

„Az Úr tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát . . . mily nagy dolgot művelt velem Ő, a Hatalmas és a Szent”. (Lk 1,48).

Az apostolok igehirdetése is egy megtapasztalásra alapozódott:

„Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Az élet megjelent. Mi láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk és hallottunk.” (1Jn 1,1)

Ismerős VI. Pál mondása, amelyi az Evangelii nuntiandiba is bekerült: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is.” (41. p.)

b) Tapasztalatok megosztásának helye a pasztorációban, a katekézisben

Ha hitoktatásunknak és az egész lelkipásztorkodásunknak a keresztény tapasztalatra (Isten szeretetének, jelenlétének, az evangélium erejének megtapasztalására) kell elvezetnie.

S ebben a távlatban egészen új helye van  s ehhez szorosan hozzátartozik a tapasztalat elmondásánaka is.

Hadd idézzek egy konkrét példát. Egy jegyespárral első beszélgetésünket azzal fejeztük be, hogy a kereszténység: élet szeretetben. Akkor „értik meg”, ha megpróbálnak Jézus szavai szerint élni, amelyeki mindig a szeretetre hívnak: igazi szeretetre, mely nem a szimpátián alapul, hanem mindenkit szeret. Meghívtam őket, Mondtam, hogy határozzuk el, hogy a következő héten konkrétan próbálunk szeretettel fordulni a felé, aki valami miatt nehéz számunkra. A következő találkozásunkkor a vőlegény sugárzó arccal mesélte, hogy volt egy kollegája, akit eleinte kedvelt, de aztán súlyosan összekülönböztek, s azóta ő „leírta”, nem törődött vele. Most újra megpróbált közeledni felé, beszélgetni vele, valamit megdicsérni a munkájában. Az illető is viszonozta közeledését, s leomlott a köztük lévő fal.

Ez Azt mondanám, hogy ez a fiatalember megtapasztalta, hogy Jézus szavai: „szeresd ellenségedet!” élhetők, és ezáltal átalakulnak az emberi kapcsolatok, megváltozhatnak az élet életek. Ha csak tanítok neki Isten szavának erejéről, az Isten szava iránti engedelmességről, vagy a szeretet hatalmáról, akkor lehet, hogy elfogadja azt, lehet, hogy vitatkozunk egymással, de nem éli át a saját életében.

Tehát szükséges egy meghívás, és időnként (a lelkivezetésben, a hittanórán, a katekumenátus során) szükséges a visszakérdezés (a „számonkérés”) is. Fontos az is, hogy ő ezt mások előtt elmondja. Ahhoz, hogy valaki elinduljon a keresztény tapasztalat útján, többnyire ez „működjön” nagyon sokszor arra van szükség, hogy a pap, a katekéta saját maga is elmondja keresztény tapasztalatát a mindennapokból. „Amit láttunk, amit hallottunk, amit tapasztaltunk, arról beszélünk nektek. . .” – A személyes tanúságtétele „indítja be”, inspirálja a hittanulót, hogy ő is tegyen hasonlóképpen, hogy „megpróbálja”. azt, amit a  másik (a katekéta vagy kezes) megtapasztalt, aminek szépségéről, öröméről tanúságot tett.

A katekumenátus aezt a vonalat követi, amelyet az ősegyházi gyakorlat is, amely elsősorban a keresztény életre, a megtérésre, a keresztény tapasztalatra vezette el a jelöltet. A KÁD a katekumenális jellegű katekézist hangsúlyozza, vagyis a katekumenátus alapelveit az egész hitoktatásra irányadónak tartja; tehát az egész hitoktatásnak a megtérésre és a jézusi életre kell nevelnie (és be kell kapcsolnia a közösségbe, kapcsolódnia kell a liturgiához, stb.).

Ami az életre, a keresztény tapasztalatra elvezetést illeti: A gyermekhittanunk vagy prédikációink is ettől válnak igazán életszerűvé, élővé, izgalmassá. A prédikációnk is. A hitoktatásnak mindig alkalmazkodnia kell az életkori sajátosságokhoz. Pl. a kicsik (4–8 évesek) nagyon szeretik a rajzos feladatokat, a nagyobbak sokkal inkábbmár a konkrét tennivalókat. Tehát ne csak az ismeretek megtanulását tanulni való adjunk fel azoknak, akik kinőttek a rajzolásból, hanem konkrét életfeladatot is adjunk: a héten próbáldd élni azt, hogy „nagyobb öröm adni, mint kapni” – és adj, amit csak tudsz. Vagy: Jézus azért jött, hogy szolgáljon; kövesd őt, és szolgálj otthon és az iskolában (házimunka, közmunka, stb.). S utána hittanon vagy a következő diákmisén kezdjük aezzael.: Hogyan sikerült az előző heti feladatot megvalósítani. – Ezzel nem kevesebbet teszünk, mint elvezetjük a ránk bízottakat a krisztusi elvek életre váltására (vö. Lk 6,46k) és az isteni élet szépségénekaz Isten megtapasztalására: „Aki szeretetben marad Istenben marad és Isten őbenne”. „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt. Hozzá megyünk és lakást veszünk nála”. Hallottam olyan hittanról, ahol fiataloknak 2 órás hittant tartanak, az egyik óra tapasztalatok megosztása, a másik: hittan.

Edward Poppe a kateketika történetének egy ismert alakja. kiváló katekéta, szentéletű káplán volt, folyamatban van a boldoggá avatása. Híresek voltak a diákmiséi. PA prédikációjának és hittanóráinak lényeges része volt, hogy mindig egy mottót, egy feladatot adott a következő hétre: mit éljenek a gyerekek. A következő hittanórán megbeszélték a gyermekekkel, mit sikerült tenniük Jézusért, és hogyan élték ezt meg (mit tapasztaltak), s ennek „gyümölcseit” megbeszélték a hittanórán.

Adventben, nagyböjtben szinte minden hitoktató ismeri azt az élményt, hogy a gyermekek (és fiatalok és felnőttek) legnagyobb öröme, ha Jézus iránti szeretetből napról napra gyakorolnak egy-egy erénygyakorlatot, lemondást stb. – Németországban végeztek egy felmérést felnőttek körében. Megkérdezték, hogy 20–40 év után mire emlékeznek legszívesebben a gyermekkori hittanból. A legnagyobb arányban adventi jócselekedetekre emlékeztek; arra, amit ők tettek, szeretetből Istenért.

 A lélektan szerint lényegesen nagyobb a hatása annak, amit mi magunk megteszünk, mint amit csupán hallunk vagy megtanulunk. A hit terén is érvényes ez, de itt sokkal többről van szó: Jézus azt ígéri, hogy aki megteszi az Ő akaratát, annak ő neki ajándékozza saját magát: „Aki szeret. . . annak kinyilatkoztatom magam”(vö. Jn 14,21); aki szeret, abban Isten él (1Jn 4,16); aki szeret, abban benne fogunk lakni (Jn 14,23).

Zefirelli Szent Ferenc-filmjében van egy jelenet: Ferencet meg akarja érteni és követni akarja egy korábbi gazdag barátja. Ferenc nem sokat foglalkozik vele. Végül azt mondja neki: menj el a császárhoz – akit épp akkor várnak Assisibe – és mondd meg neki, hogy „boldogok a békességszerzők és irgalmasok”. Teljesen képtelen megbízatás. A fiatalember elmegy, hatalmas fölvonulás, éljenzés, kürtök szólnak, páncélos testőrök sokasága. . . Ő mégis odafurakszik a császár közelébe, odakiáltja az evangéliumnak azt a mondatát, amit Ferenc rábízott. A katonák a sárba lökik, bolondnak nézik, s ő boldogan megy vissza Ferenchez: „Megtettem, megtettem!” Itt fordul meg az élete. Megérti Ferencet, és követője lesz.

Nem új dologról van tehát szó. Ami új, hogy ezt – az életre való elvezetést s a tapasztalatok cseréjét – az egész hitoktatásban érvényesíthetjük, nemcsak adventben és nemcsak gyerekeknél. Németországban végeztek egy felmérést felnőttek körében. Megkérdezték tőlük, hogy 30–40 év után mi maradt meg nekik a hittanból? Azt válaszolták, hogy az, amit szeretetből tettek Istenért. Ezeket az adventi jócselekedeteket említették.

Ifjúsági hittan, felnőtthittan ott „működik”megy, ahol tesznek valamit. Az „alkotó felnőtt kor” nem bírja sokáig az elméleti okoskodást; ez, nem köti le a felnőtteket. S a hittan eEllaposodik a hittan. Az élet érdekli Aa fiatalokat, a felnőtteket az élet érdekli:. Mit jelent keresztényként élni, mit jelent a kereszténység a mindennapi életben? A hit a szeretetben válik tevékennyé – keresztény alapelv. Jelenleg a szerzetesek, a kispapok képzésének szerves részét alkotja a rendszeres szociális munka. A hivatásukat, amely szolgálat, ezáltal érthetik meg. Az OICA arra szólít fel, hogy a katekumeneket hívjuk meg a szeretet konkrét szolgálataira: Fiatalokat, felnőtteket meg kell hívni szociális munkára: kórházba, öregek otthonába stb.. Jelenleg kispapoknak, szerzeteseknek a képzés szerves részét képezi a rendszeres szociális munka. A hivatásukat, ami szolgálat ezáltal érthetik meg.

4) Tapasztalat és közösség

A keresztény tapasztalatra legtöbbször a közösség segítségével lehet eljutni. A hittanuló a közösségben talál példát, ösztönzést, hogy a megtanult igazságokat az életébe átültesse. A közösségben és a közösség hatásáraáltal éli át Isten szeretetét, fényét, békéjét, erejét. (Vö. Jn 17,21; Mt 5,16.)

Hogyan építi a közösséget a hittapasztalatok megosztása? Azáltal, hogy aki a közösségben minél többen, vagy akár mindenki elmondja a tapasztalatát, mindenki aktív, alkotó taggá válik. A tapasztalat elmondása mélyíti a közösséget, mert a megnyílásra, bizalomra, elfogadásra, ajándékozásra épül. A különbözőségek ellenére megvalósul az egység, mert az élet szintjén egyenlők vagyunk. Nem számít, hogy valaki autószerelő, operaénekes, vagy fizikus.

Az ősegyház közösségét Szent Lukács így mutatja be: mindenük közös volt, a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 2,42; 4,32). Tehát nemcsak az anyagi javaikat tették közösbe, hanem a lelkieket is. Így valósult meg a közösség.

Az ősegyház közösségét Szent Lukács így mutatja be: mindenük közös volt, a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 2,42; 4,32). Tehát nem csak az anyagi javaikat tették közösbe, hanem a lelkieket is. Így valósult meg a közösség.

Fontos, hogy reális közösségi tapasztalatra kell elvezetni a hittanost vagy katekumenthittanulót reális közösségi tapasztalatra vezessük el. Nem egy idealizált közösséget kell neki bemutatni, hanem a konkrét közösséget, amelyikben hibák, bűnök is vannak. Át kell mennie bizonyos kríziseken. Átélni, hogy a keresztény közösségben, az egyházban is vannak problémák, és hogy szükséges lehet megbocsátani, újrakezdeni. Éppen ezek a tapasztalatok, illetve a különböző próbák átélése segítenek egy reális, érett közösségi élethez, egyháztagsághoz; illetve, majd pedig pótolhatatlan segítséget jelenthet, ha el tudja mondani, meg tudja beszélni, hogyan jutott túl ilyen problémákon, és hogyan dolgozta föl ezeket.

Továbbá a közösségi tapasztalathoz az is hozzátartozik, hogy mindenki részt vállal valamit a közösségben, valamivel építi a közösséget. Egy most megjelent német elsőáldozási könyv(sorozat) – melynek egyik kötete a szülőknek szól –, a szülőkrenek és a gyerekekrenek egyaránt különféle feladatokat bízjelöl meg: pl. mise-előkészítést, énekek kiválasztását, a felolvasást, hívek fogadásáta, perselyezést, ministrálást, stb.

5) A tapasztalatmondás vagy tanúságtétel feltételei

A tapasztalathoz tehát, ahogy mondtuk, hozzátartozik a megosztás, elmondás, hírüladás is. Ezzel kapcsolatban van talán a legtöbb nehézség, illetve fönntartás.

Nem dicsekvés-e, ha elmondom, mit tettem? – kérdezik sokan. Mások szerint pedig ez nem megy a hittanokon, a közösségben.

Ha utánajárunk a lelkiségtörténetben, meglátjuk, hogy a szentek, a lelki élet nagy mesteri ismerték, gyakorolták, és – bizonyos feltételek betartása mellett – ajánlották a kegyelmi ajándékok másokkal való megosztását.

Avilai Teréz írja: „Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy a vallásos emberek, sőt a szerzetesek között is természetes az, hogy világi hiúságokról szívesen beszélgetnek, de ha valaki Isten szolgálatára adja magát, vagy erről beszél, akkor felzúdulnak. Azt hiszem, hogy maga a sátán igyekszik így intézni ezt az ő szempontjából nagyon fontos dolgot, hogy azok, akik igazán szeretni akarják Istent, ezt annyira titkolják. Én azt tanácsolnám a mélyebb lelkiéletet élni akaróknak, hogy igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni, hogy beszéljék meg egymással azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a lelkiéletben találkoztak.” (A belső imáról) „Mert ha valaki jó szándékkal beszél ezekről a belső dolgokról, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallgatják, és a beszélőben is növekszik a szeretet azáltal, hogy továbbadja másoknak Isten ajándékait.” (Önéletrajz VII. fej.)

A lelki tapasztalatok elmondása természetesen nem a belső élet feltétel nélküli „kiteregetését” jelenti, még kevésbé a jótettekkel való dicsekvést, vagy az azokban való tetszelgést, hanem Isten megtapasztalt világosságának és örömének továbbadását.

Lisieux-i Szent Teréz írja: „Úgy hiszem, ha egy apró virág beszélni tudna, elmondaná, hogy mit tett érte a Jó Isten, és nem próbálná jótéteményeit eltitkolni. Boldog, hogy elmondhatja mindazt, ami benne szép, mert tudja, hogy, ami jó van benne, azt Isten irgalma tette.” («A» Kézirat, Bevezető)

Amint említettem, a Megújulási Közösségek, Mozgalmak gyakorlatában is fontos szerepe van a megtapasztalásoknak és azok kommunikálásának a közösségben, illetve mások előtt: a karizmatikusok „tanúságtételnek”, vagy „bizonyságtételnek” nevezik, Jean Vanier Bárka közösségében8 „megosztásnak”, a fokoláre mozgalomban „tapasztalatnak”9.

A tapasztalatok elmondásának egy jellegzetes formája lehet a következő. A beszélő egyén elmondja, hogy ő miként próbált az isteni szó útmutatása szerint élni és cselekedni, és hogy az igéből táplálkozó élet Isten kegyelméből milyen „gyümölcsöket hozott”. Vagyis a tapasztalatok rövid történetek megfogható, konkrét eseményekről, amelyekben Isten kinyilatkoztatta magát és cselekedett. A konkrét és életszerű beszámolók – amint ezekben a mozgalmakban évtizedek tapasztalata igazolja – bátorítást, teljesebb keresztény életre való indítást jelentenek a hallgatók számára, mert azt tanúsítják, hogy Isten szava valóban tettekre váltható, és Isten valóban működik igéje által.10 (Éljük az Igét, Róma 1980. Előszó, 67. o.).

Én azt tapasztaltam, hogy a katekumenátuson túl a szokásos plébániai hittanon, ifjúsági közösségben is lehetséges és nagyon hasznos a Szentírással kapcsolatos vagy más lelki élmények elmondása, lelkünk, életünk megosztása.

Természetesen vannak bizonyos feltételek, melyeket meg kell teremteni, illetve meg kell tanítani erre a gyakorlatra katekumenjeinket, hittanosainkat.

• Az elhatározást, „mottót” (Edward Poppe), kiválasztott szentírási mondatot a közösség tagjaival együtt a közösség vezetője is igyekszik életében a konkrét helyzetekben megvalósítani.

• A hittanon, illetve a közösségben a hitoktató is számoljon be meséljen az életéről. Ez egy „megnyílást” követel tőle, de az ő példáján a hittanulók is mernek megnyílni, belső, személyes dolgaikról beszélni.

• A fiatalokat meg kell tanítani igazán meghallgatni. Ez azt jelenti, hogy igyekszem a másikra igyekszem teljesen odafigyelni, olyan tisztelettel és nyitottsággal hallgatni, hogy a másikban Isten titkátJézust hallgatom. A másik ugyanis a tapasztalat elmondásakor egy „szent történetet”, Istennel való élményét osztja meg. Tehát nem kritikusan hallgatom, nem vitatkozni akarok vele. Próbálom megérteni, befogadni, egészen végighallgatni.

• A vezető elsősorban a saját odafigyelő meghallgatásával segíti a beszélőt, és ad példát a csoportnak, hogyan figyeljenek.

Kezdetbennkor könnyebb, ha a közös beszélgetés előtt egy-egy fiatallal, gyerekkel négyszemközt beszélek. Így bátrabban ki meri mondanimondja magát. Aztán, amit elmondott négyszemközt, megkérem, hogy mondja el majd a közösségben, a hittanon is. Egy-két előre megbeszélt tapasztalat után a többiek általában spontán bekapcsolódnak, és ők is elmondják, hogyan sikerült élniük Isten szavát.

A szentmisével kapcsolatos liturgikus előírások megengedik, hogy a pap homíliája után, ahhoz kapcsolódóan világiak is tanúságot tegyenek. Én néhányszor éltem ezzel a lehetőséggel: pl. bérmálás előtti lelkigyakorlaton, diákmisén, s nagyon élővé tette az igehirdetést.

6) Saját tapasztalataim a katekumenátusról

Három éve van plébániánkon katekumencsoport. Az utóbbi évben próbáltuk – az az Országos Esztergomi Lelkipásztori Napok előadásainak hatásárahatására is – a teljes katekumenátust bevezetni.

Mindenekelőtt a katekumeneket egy közösségbe kapcsoljuk be. Ez a közösség (különösképpen a tagok keresztény tapasztalatainak átadásával) segít nekik a lelki előrehaladásban, segít bevezetni őket a szeretetszolgálatba, az apostolkodásba, magába a közösségbe, és általában segítségükre van a megtérésre (Krisztusnak átadott életre) való eljutásban.

A katekumenekkel való együttlétek nem csupán hitismereteket átadó hagyományos „hittanórák”, hanem – bár természetesen megvan a rendszeres helye a hitigazságokkal való ismerkedéseknek is – a fentiek szellemében: lelki tapasztalatcserék. Magukról a hitigazságokról is úgy beszélünk (közösen a csoport hívő tagjaival), hogy elmondjuk saját tapasztalatunkat a hit egy-egy igazságáról (arról, hogy mit jelent számunkra Isten, az ima, Jézus, a szenvedés elfogadása, a szentmise stb.). A katekéziseknek ez a fajtája tapasztalatom szerint egyedülálló módon leköti a felnőtteket és fiatalokat, és meghívja őket arra az életformára, azokra a tapasztalatokra, amelyekről beszámoltunk nekik.

A katekézisek mellett Tehát megtartjuk a katekumenátus lépcsőfokait és az azokat jelző liturgikus ünnepléseket is. Ilyen szertartások pPl. a katekumenek befogadásaa, kereszt-átadás, szentírási ige kiválasztásaa, hitvallás átadása,a illetve annak ünnepélyes felmondása, a a kereszt átadása stb. . .

Nagy hatással vannak ezek a szertartások nemcsak a katekumenekre, hanem az egész keresztény közösségre. Témánkkal kapcsolatban különösen kiemelném két szertartás szépségét.

A befogadás szertartásában van, hogy megkérdezzük a jelölttől: „Te a Szentírás melyik igéjét választottad útmutatóul magadnak, és miért éppen ezt?” A szentírási ige kiválasztásával tapasztalatunk szerint a katekumen elindulhat afelé, hogy a Szentírást magára, alkalmazza, életében aszerint éljen. S amikor a liturgiában erről a tapasztalatáról tanúságot kell tenniük, a legtöbben könnyebben szólalnak meg, mint gondoltam volna, mert ténylegesen tapasztalat, élet van mögöttük. Könnyen elmondják, hogy miért ezt az Igét választották, és mit jelentett az életükben.

Hasonlóan élmény volt számomra is megélni velük a hit ünnepélyes „megvallásánakfelmondása” szertartását. Az is fontos ilyenkor, hogy kívülről tudják a Hitvallástcredot, de itt elsősorban nem csak erről van szó. „A szertartás célja, hogy a katekumenek megtanulják, kötelességük tanúságot tenni a hitről.” (OICA 4.) Én például megkérdeztem: „mit jelent neked a hitvallás?”, illetve „mi az, ami különösen megfogott belőle?” ”riási hatása voltvan, amikor a jelölt több száz ember előtt elmondtja, hogy őt a föltámadás fogta meg, vagy az egyház, és elmondtja, hogy mit jelent neki az egyház, a közösség, máris mennyire megtapasztalta, hogy Isten jelen van a közösségben, és fényt kapott a problémáira, az egész életére.

(Egyébként a tavalyi katekumencsoportunkban ketten leszoktak a dohányzásról. Senki nem mondta nekik. Már régen szerették volna ezt a lépést megtenni, de nem volt hozzá erejük. A közösségben erőt éreztek, hogy megszabaduljanak ettől a szenvedélyüktől, s egyik a másik példáján is felbuzdulva sikeresen leszokott.)

A katekumenátusbeli lépcsőknek köszönhető a katekumenek erős egyházélménye és az a vágyuk, hogy aktív tagjai legyenek a plébániai közösségnek. Négyen maguktól jöttek oda hozzám, és megkérdezték, mit tehetnének a plébánián, miben segíthetnének. Több katekumenben fölébredt a missziós vágy is: hogyan lehetne a lakótelepen lévőket megszólítani, meghívni. Konkrét ötletekkel jöttek, és több dolgot meg is valósítottak. (Gyerekeknek gyors- és gépírás, főzés, korrepetálás, pozitív tartalmú „rap” tanítása, újakkal való törődés stb.)

Előadásom Az előadásom elején ebből a tézisből indultam ki: A felnőttek hitbe való bevezetéséhez nem elég kezükbe adni egy könyvet, legyen az a legkorszerűbb hitbemutatás, vagy akár maga a Szentírás. A felnőtt hittanulókat a Krisztusnak és az Egyháznak átadott az életre kell elvezetni. Jézus is azt mondja a hegyi beszédben: „Nem mindaz, aki azt mondja: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába, csak az, aki mennyei Atyám akaratát teljesíti.” (Mt 5,21) A Jakab-levélben pedig ez áll: „Legyetek megvalósítói az igének, s ne csak hallgatói, különben önmagatokat csaljátok meg.” (1,22) – Erre hív a katekumenátus régi és új rendje. S ez egész katekézisünk (olykor elfelejtett) alaptörvénye.

1 Mélyrehatóan elemzi a kérdést: H. Stenger: Az elfelejtett dimenzió – az emberi kapcsolatok empirikus teológiája felé c. írása, Mérleg 1974/10, 217–231; a témához vö. a Communio 1997/3. a vallási tapasztalatról szóló tematikus számát. Vö. még: L. Giussani: A keresztény a tapasztalat útján, Budapest (Vigilia), 1994.

2 J. M. R. Tillard: Le „sensus fidelium”: réflexion théologique (Foi populaire foi savante) Paris 1976; M. Cerini: A Szeretet-Isten, Új Város 1994. 12. o.

3 Credo ut intelligam!

4 C. Vagaggini: Esperienza, in: Dizionario Enciclopedico di Spiritualità, Roma 1975, 720 k.

5 M. Cerini i. m. 13. old.

6 V. Lossky: La teologia mistica della Chiesa d’Oriente, Bologna 1967; vö. P. Evdokimov: L’amore folle di Dio, Roma 1981, 43.

7 A Katekézis Általános Direktóriuma, Róma 1997, Budapest 1998.

8 A kérdés jó lélektani és pedagógiai elemzését adják J. Vanier: A közösség, Budapest 1995 c. könyvében a témáról szóló részek pl. 240k, 290k, 324k.

9 Vö. Ch. Lubich: Éljük az Igét, Róma 1980; Életünk az Ige, Budapest  1994. c. kötetei

10 Vö. Éljük az Igét, Róma 1980, 6–7.


Tomka Ferenc

HOGYAN KEZDJÜK EL A KATEKUMENÁTUST?

I. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK

1) Miért van szükség katekumenátusra?

A katekumenátus bevezetését sokan örömmel köszöntik, mások félnek tőle. Mi is a katekumenátus célja? És mi magyarázza a félelmet? Több ok is lehet, amit megijeszt többeket:

Talán előszöri az, hogy lelkipásztoraink - a nagy paphiány következtében - túlterheltek, sokan méghozzá idősek is. Aki a meglevő munkáját is alig tudja ellátni, mert oly sok van, az már a gondolatától is megretten annak, hogy valami új feladattal akarják terhelni.

Továbbá mert megszoktuk, hogy a ma is gyakorolt lelkipásztori eljárásaink hosszú időn át elegendőnek bizonyultak; - megszoktuk, hogy egyes kurzusok elvégzése, előadássorozatok meghallgatása, egy bizonyos ismeretanyag elsajátítása után szentségekhez vezettük a szentséget kérőket (főleg a felnőtteket). És sokszor fáradtak vagyunk a sok munka között végiggondolni, hogy miért is van szükség valami újra...

Viszont észre kell vennünk, hogy a hagyományos lelkipásztorkodás sok eleme ma már nem működik. Maga II. János Pál és az egyház vezetése hív "új evangelizációra". S ez nem csupán nagyobb lelkipásztori erőbedobást jelent: hanem egy új gondolkodást a lelkipásztorkodásban...

Melyek azok a tények, amelyeket a pápa és az egyház felelősei látnak, s melyek egy új lelkipásztorkodásra, új evangelizációra hivnak?

A paphiány: A vatikáni statisztikai évkönyv szerint Magyarországon 1990-ben 3084 pap volt, 1998-ra mindössze 1863 egyházmegyés (és 388 szerzetes) pap maradt. S ezeknek átlag életkora is a 60 körül mozog. A következő évtizedben még hatalmas visszaesés előtt állunk!

A hívek számának visszaesése, a gyakorló katolikusok fogyása: Magyarországon az 50-es években a népesség 50-60 %-a járt templomba, ma kb. 12 %-a. S mivel ezeknek nagyobb része is idős, további visszaesés várható. Hasonló a visszaesés a nyugati országokban is: A 60-as évek 50 %-os templombajárásából a 90-es évekre 20 % körülire esett a vasárnaponta templombajárók aránya... S mindezzel egyidőben a közösségi vallási mozgalmak, szekták hódítanak... és híveik lelkesek és elkötelezettek. A legnagyobb katolikus országban, Brazíliában az utóbbi 5 év alatt a szekták a 5 millió katolikusnak keresztelt embert hódítottak el. A pápa 1999-es amerikai utján is beszélt a szekták kihívásáról, s arról hogy van amit tanulhatunk tőlük (pl. a közösségépitést, a hivek felelős bekapcsolását a közösségek életébe stb.)

Mi az oka a nagy keresztény egyházak krízisének? A pápai dokumentumok is beszélnek erről! - A hagyományos közösségi társadalom - a "népegyház" -, amelyet átjártak a keresztény erkölcs normái, mely összefonódott a keresztény kulturával, szétesett. A népegyház korában természetes volt, hogy akit megkereszteltünk, szentségekhez vezettünk, azt egy keresztény szellemű falusi közösség, illetve társadalom megtartotta. Ma ez megszűnt. Ma a megkeresztel embernek egy vallástól idegen világban kell élnie. Ma tehát vagy új közösségek születnek - írja Ratzinger bíboros a "Föld sója" c könyvében (208-209.old) - vagy szétszélednek híveink; s leginkább azok, akiknek csak rövid ideig hirdettük a hitet, akiket röviden készítettünk fel a szentségekre, akik nem jutottak el egy mélyebb megtérésre, s nem kapcsolódtak be az egyház valamely közösségébe (vö. KÁD 58).

A tények mutatják, hogy - bár Magyarországon Európa szerte a legmagasabb a 7 éven felüli kereszteltek száma (a Vatikáni Statisztikai Évkönyv szerint 90 óta mintegy a keresztelések 9 %-a), sajnálatosan ezeknek nagyon kis százaléka válik élő kereszténnyé, többségük - nagy részben a ki nem elégitő felkészités következtében - eltűnik a megkereszteltek névtelen tömegében.

Ezek tehát az okok, amelyek a pápát, az egyházat "új evangelizációra" hívják. S ebben az új evangelizációban van fontos szerepe a katekukmenátus bevezetésének - irja a KÁD.

Mert milyen célt tűz maga elé a katekumenátus? Nem azt mondja meg, hogy milyen anyagot kell megtanulnia, vagy hogy mennyi ideig kell oktatásra járnia valakinek ahhoz, hogy megkereszteljük... Hanem azt keresi: hogyan tudjuk a szentségre készülőt elvezetni a benső megtérésre, a Jézussal való benső kapcsolatra, valamin az élő egyháztagságra. E célt hivatott szolgálni a katekumenátus.

Bármilyen súlyos lelkipásztori-gyakorlati kérdéseket vet fel mindez, de a kihívás nyilvánvaló. 1) Ez az ami megfelel Jézus tervének és a szentségek logikájának. 2) S ha lelkipásztorkodásunk nem azt célozza, hogy az egyházban új elkötelezett keresztények szülessenek, akkor templomaink tovább ürülnek, falvaink pap és hivő nélkül maradnak.

2) Megtérés és közösség

A katekumenátus célja nem az, hogy visszaállítsa az egyház ősi liturgiáit. Célja, hogy a (beavató) szentségekhez csak mélyen hivő embereket járuljanak; olyanok akik nem csupán végigjártak valamilyen kurzust vagy levizsgáztak valamilyen hittankönyvből, hanem akik átadták életüket Jézus Krisztusnak, akik belekapcsolódtak az egyházi (plébániai) közösségbe, s az egyház élő és apostoli tagjai kívánnak lenni. (Vö. a MKPK katekumenátusról kiadott dokumentuma (= FK)1 bevezetőjének 4. pontja és számos helyen az OICA.)

Hogyan tudjuk elfogadtatni a szentséget kérőkkel a hosszú felkészülési időt? - kérdik sokan. Válaszunk: Nem szabad az időre tenni a hangsúlyt - sem önmagunk számára, sem a hivekkel való beszélgetésekben -, hanem a megtérésre. Mikor kerül sor a keresztségre? - kérdezik. - Amikor eljutsz Jézus mélyebb ismeretére, szeretetére, a szerinte való életre; s amikor élő tagjává válsz a keresztény közösségnek. Amikor mindez alapfokon megvalósul, akkor leszel katekumenné. Akkor fogad be a keresztény közösség.

Természetesen egy ideig találkozunk még olyanokkal is, akik csak át akarnak esni a szentségeken. Ezekkel nehezebb a beszélgetés. De a cél náluk sem lehet más! - Fontos azonban, hogy lelkipásztor ilyen esetekben se legyen türelmetlen (a füstölgő mécsbelet ne oltsa ki), hanem türelmes szeretettel mutasson rá a megtérés pótolhatatlanságára. Előfordul, hogy valaki első meglepetésében háborog vagy elmegy, de - ha szeretettel fogadtuk, s megmagyaráztuk neki, hogy mennyire ésszerű, hogy a hit szentségéhez csak az járulhat, aki komolyan hisz - lehetővé tesszük számára, hogy elgondolkozzon, és később visszajöjjön.

Ha a hitben előrehaladó életre tesszük a hangsúly, akkor a lépcsőzetesen következő liturgiák segítenek, hogy maga a jelölt szembesüljön a kérdéssel, vajon ő érett e már (Pl. arra, hogy az egész közösség előtt megvallja a hitét a Befogadásnak- vagy a Hit megvallásának szertartásában). S akkor sokszor ő maga mondja, hogy még nem vagyok érett.

3) Katekumenátus - nemcsak a keresztség előtt állók számára

Régen a katekumenátus a keresztelendők útja volt. Ma az egyház nemcsak őket hivja erre az útra, hanem mindazokat akik ifjú vagy felnőtt korukban szeretnének beavató szentségekhez (keresztséghez, szentáldozáshoz vagy bérmáláshoz) járulni, és azokat is, akik ugyan mindezekben a szentségekben részesültek, "de nem gyakorolták vallásukat, s így a hitoktatás és a szentségekhez járulás csupán gyermekkori emlékként él bennük." (FK 43).

Sőt a katekumenátus nemcsak a felnőtt szentséget felvevők útja, hanem - amint a Katekézis Általános Direktóriuma írja - "minden katekézis modellje " (KÁD 59). Ez azt is jelenti, hogy a megszokott elsőáldozásra és bérmálásra való készületet is a katekumenátus mintájára kell alakítanunk: Egyrészt - természetesen - ezeknek a szentségeknek is a megtérés és az egyházi közösséggel való élő kapcsolat felé kell vezetniük. Másrészt - amit sok hazai plébánián is elkezdtek már - ezeket a szentségi felkészüléseket is gazdagíthatjuk a katekumenátus egyes liturgiáival, illetve az elsőáldozók mellé is választhatunk kezest (nagyobb fiatalt, felnőttet), aki lelkileg támogatja őket. (A kezesek állitása elsőáldozók mellé sok plébánián működik már, jó eredménnyel)

S talán a legjelentősebb felismerés a szentségekhez járuló gyermekek esetében, hogy ők csak szüleik által juthatnak el tartós megtésére és egyházhoz kapcsolódásra; ezért világszerte és hazánkban is sok plébánián a gyermekek katekukmenátus-jellegű szentségi felkészitése során első célul a szülőkkel való foglalkozást tűzték (vö.FK 45; KÁD 226-227).

4) Az első lépés egy kis "befogadó" csoport kialakítása

A katekumenátusnak és az egyház újabb lelkipásztori jellegű megnyilatkozásainak újdonsága a mai lelkipásztorkodás számára, hogy minden eddiginél jobban hangsúlyozza a közösség fontosságát.

A népegyház korában a közösség adottság volt, ezért nem kellett azt külön létrehozni. S a közösség (a falu stb.) megtartotta a szentséghez járulót a vallás útján. Ma viszont a közösséget létre kell hozni, hogy meg tudja tartani azokat, akiket szentségekhez vezetünk, akik a hithez akarnak csatlakozni. "Terméketlenség veszedelme fenyegeti a katekézist, ha a ketekument nem fogadja be olyan közösség, amely a hitből él." (FK 8; vö. CT 24)

De mit csináljon az, akinek plébániáján nincs élő közösség? A katekumenátus szellemében való gondolkodás és cselekvés önmagában is út lehet, amely a kisebb, élő, befogadó közösség-csoport kialakításához vezet.

A csoport egyszerű módon létre jöhet. - Egy példa: Jelentkezett a falusi plébánián két személy akik a keresztséget kérték. A katekumenátus szellemét ismerő plébános megszólított néhány templomba járó hívét: "Nagy szükségem volna rád, hogy segíts ezeknek a szentségek iránt érdeklődőknek felkészítésében..." - Ilyen meghívásokkal létrehozott egy kis "befogadó csoportot". A katekumenátus végére maguk e csoport tagjai (a régi hivők) alakultak át a leginkább: rendes-langyos templombajárókból apostoli keresztényekké, akik a következő években a pap munkatársai lettek.

Egy másik példa: Egy falusi plébános rendszeres megbeszélésekre, hittanokra hívta az elsőáldozásra készülő gyermekek szüleit, hogy tudjanak segíteni gyermekeinek a katekumenátus szellemében történő elsőáldozási felkészülés során. A mintegy 20 megjelenő szülő közül kiválasztotta azt a 4-5-öt, akiket legalkalmasabbnak talált, s felkérte őket, hogy legyenek segítségére e szülői összejövetelek előkészítésében. Így a kéthetenkénti összejövetelekre e kiválasztott szülőkkel készültek fel a szabadon maradt heteken. Előre átbeszélték velük a sorra következő témákat, s azt is, mit jelent az ő életükben Isten léte, a szentirás, az imádság, a gyónás, az áldozás stb. Ezt elmondták a következő összejövetelen, a vallásban kevésbé járatos szülők előtt. Ez a kisebb csoport rövidesen az összejövetelek igazi hordozójává vált. Később azt is szétosztották maguk között, hogy a szülői hittanra járók közül ki kivel törődik személyesen (ki kit hív meg a következő találkozóra stb.). A következő évben, a soron következő elsőáldozók szüleinek csoportját már jelentős részben az előző évi "előkészítő" csoport vezette (a lelkipásztor távollétében maguk le tudták vezetni az összejöveteleket).

 

1. Miben áll tehát a "befogadó csoport" feladata ?

a) Először is 1. testvéri szeretettel fogadják az összejöveteleken az újakat, illetve a megtérőket, 2. majd a későbbiek során személyesen törődnek velük 3. és kapcsolatba hozzák őket a plébániai közösség többi tagjaival;

b) a katekézisek első felében a lelkipásztorral együtt adják elő a katekézis anyagát (vagy vezethetik maguk is a katekézist, megfelelő könyv alapján): elmondják az éppen esedékes témáról való személyes élményüket (pl. kicsoda számukra Isten, Jézus, mit jelent életükben az imádság, a bűnbánat, a szentmise, hogyan próbálják életükben megvalósítani a hit alapvető igazságait stb.) .

c) a katekézisek második felében - a csoportos beszélgetésben - segítik megszólalni az újakat. Minden katekézis ad valamilyen feladatot a következő találkozásig tartó időre (pl. gyakorold az "ellenség-szeretetet"; vagy minden este csendesülj el, és gondold át napodat Isten jelenlétében stb.), amit természetesen a befogadó-csoport is gyakorol. A következő találkozás második felében kisebb csoportokban arról beszélgetnek, hogyan sikerült e feladatokat megvalósítani. Fontos, hogy a befogadó-csoport tagjai először is maguk tudják elmondani, mit jelentett az ő életükben az elhatározás. De utána kérdezzenek rá a hit iránt érdeklődőkre is: "és neked hogyan sikerült megvalósítanod ezt az elhatározást a múlt találkozás óta?". Itt válik valóra a katekumenátus egyik újdonsága, hogy a nemcsak anyagot közöl, hanem életformára segít. - Amit korábban inkább csak a papok csináltak - hogy a lelki életben való előrehaladásra vezettek - , az itt a katekumenátusban közreműködő (vagy azt vezető) világi csoport segítségével valósul meg. S mennyire fontos ez a paphiányos világban!.

 

2. Az egyház és a plébánia-közösség sajátos képviselői a "kezesek" is, akik személyes kapcsolatukkal, példájukkal elsőként támogatják a jelöltet-katekument (s akik természetszerűen nagy arányban a katekumenátust hordozó csoport tagjai közül kerülhetnek ki): "A katekumeneknek a kezesek és az egész keresztény közösség példájától támogatva... kell megtanulniuk mélyen imádkozni, tanúságot tenni hitükről, folytonosan Krisztus várásában élni, követni az Ő indításait, s gyakorolni a felebaráti szeretetet egészen önmaguk megtagadásáig" (OICA 19) .

Túl kell lépnünk tehát azon a gyakorlaton, hogy a pap maga készíti fel a szentségre készülőket. Ezek ugyan lehetnek szép találkozások, általában azonban a papoknak legtöbb helyen nincs elég idejük, továbbá az így felkészülteknek nem alakul ki kapcsolatuk hívő világiakkal, és ezért nem képesek bekapcsolódni a plébánia közösségébe!

Jegyzet

1 Felnőttek beavatása a keresztény életbe — Felnőttek Katekukmenátusa (FK), Budapest 1999 (A MKPK kiadása) — Ha a következőkben az FK mellett csupán egy számot jelzünk, ez a püspöki kar lelkipásztori bevezetőjének megfelelő számára utal.

 


II. Mely szakaszokból áll a katekumenátus? — és a velük kapcsolatos lelkipásztori tudnivalók

 

1. A prékatekumenátus

Az érdeklődés, a kereszténységgel való találkozás, és az első megtérésre jutás időszaka.

Célja: a kereszténység és az Egyház alapszinten való megismertetése; testvéri kapcsolat kifejlődése az érdeklődők és a (egyházat képviselő) csoport tagjai között; s az eljutás az első megtérésig.

A katekézis anyaga: a hit alapvető kérdései (kicsoda Isten, Jézus, mi az Egyház?) és az evangéliumi élet első lépéseinek megtanítása (pl. felebaráti és ellenség-szeretet, napi elcsendesülés és imádság, bűnbánat, önmegtagadás, részvétel a vasárnapi liturgiákon stb.)

Javasolt hittankönyvek és témák: A Püspöki Kar lelkipásztori bevezetője említi (FK 19.old), hogy a katekumenátus során "felnőtt megtérők számára használható hittankönyvek: Pl. a Hitünk és életünk (SZIT); Szegedi L.: Bevezetés a keresztény életbe (Sülysáp 1992); Tomka F.: Nagykorúság Krisztusban (SZIT), illetve Találkozás a kereszténységgel (Sz.Gellért 19952). A következőkben Tomka F.: "Találkozás a kereszténységgel", illetve "Nagykorúság Krisztusban" c. könyve példáján adjuk meg a katekumenátus egyes szakaszaiba javasolt témákat - fejezeteket:

A prékatekumenátus idejére tehát javasolhatóak a hit alapvető kérdéseit összefoglaló 1-12, 16, 19, 21, 22-25 leckék. E fejezetek tartalmazzák a keresztény élet gyakorlatára való indításokat is kezdők számára.

Időtartama: A személyek felkészültségétől függően változó. - Nagyon érett személyeknél lehet néhány hónap, általában egy év körüli idő.

Pontosabban addig tart, amíg a jelöltben ki nem alakulnak "a lelki élet alapjai és a keresztény tanítás ismerete, ti. a prekatekumenátus idején szerzett hit, a megtérés kezdete és az életváltoztatás szándéka, valamint a személyes kapcsolat felvétele Istennel Jézus Krisztus által. Ezzel együtt jár a bűnbánat első érzése, Isten segítségül hívása, az ima, valamint a keresztény közösség életének és lelkiségének megtapasztalása" (FK 22). - A prékatekumenátus tehát addig tart, amíg a kereső el nem jut a megtérésre, illetve az egyházi közösséggel való élő kapcsolatra (pl. az szentmisén vagy igeliturgián való rendszeres részvételre).

Átmenet: Amikor az érdeklődő eljut a hit alap szinten való ismeretére és életre váltására, továbbá amikor megérik benne a szándék, hogy átadja életét Jézusnak és az Ő Egyházban akar élni, akkor a csoport vezetőinek mérlegelniük kell felkészültségét. Ezután engedhetik a Befogadás- hoz.

Rítusok: a Befogadás. - "A katekumenátus nyitánya a Befogadás szertartása. Ebben a jelöltek kinyilvánítják szándékukat az Egyház színe előtt, az Egyház pedig befogadja őket." (FK 21). Ekkor lesznek katekumenné.

2. A katekumenátus

Célja: hogy a katekumen eljusson a hit, illetve a Szentírás elmélyült ismeretére és ezek szerinti életre, és élő kapcsolatba kerüljön az egyházzal, illetve a keresztény közösséggel.

Rítusok: Az "Átadás" szertartása, a katekumenátus első időszakában van. Míg a katekumenátus vége felé következik "A hit megvallásának rítusa".

A két szertartás közötti rítus: az "Imádság a gonosz lélek hatalmának megtöréséért és a kereszt átadása".

A katekézis anyaga: A katekumen a "Befogadás" szertartásában megkapja a Szentírást, az "Átadás" szertartásában pedig a Hitvallást és az Úr imáját. A katekézis célja, hogy ezek alapján vezesse őt a hit mélyebb ismeretére, illetve "a Krisztussal mindinkább egyesülő életre, a mélyebb istenkapcsolatra, a felebaráti szeretetre, az önmegtagadásra és apostoli magatartásra" (FK 24).

Javasolható fejezetek az idézett könyvekből: Ismétlésként: 3.,4, 11,12 leckék, majd 13-15, (ismétlésként a 16) 17-20, 26-38. leckék.

Az "exorcizmus és a kereszt átadás" rítusa szerencsés, ha a keresztről szóló témákhoz kapcsolódik. (Vö. 19-20 leckék)

Ha a katekumenátus 2 éves, akkor van idő a bérmálást részletesen taglaló fejezetekre (50-58 lecke) is, egyébként ezeket a megtisztulás időszakában kell összefoglalni (legalább az 53-54-58. leckét).

Időtartam: "A hit megvallására" az "Átadás" után megfelelő idővel kerülhet sor, mikor a katekumenek érettek arra, hogy megvallják Isten és a hivő közösség előtt, hogy megismerték a hitnek (a Szentírásban, illetve a Hitvallásban foglalt) igazságait, próbáltak eszerint élni, s készek arra, hogy tanúságot tegyenek hitükről. Az első századok Egyházában ez az időszak 3 évig tartott. Az OICA szerint "a katekumenátus időtartama legalább egy év" legyen (FK 24; OICA 7, 19, 98, 307). - A katekumenátus több évig is eltarthat (7, 19, 98, 307) a szentség vételére készülők lelki előrehaladásától függően (20).

Átmenet - A hit fent jelzett érettségére jutva a katekumenátus vezetői (személyes beszélgetések alapján is) állapítják meg, hogy a katekumen érett-e a beavató szentségekre. Ezután kerül sor a Kiválasztás szertartására. A liturgia szellemének és az egyház ősi hagyományának megfelelően az FK ma is nyomatékkal ajánlja, hogy a beavató szentségeket húsvétkor szolgáltassuk ki. Ez esetben a Kiválasztás szertartására nagyböjt első vasárnapján kerül sor. (FK 27) E szertartással lép a hit-jelölt a katekumenátus utolsó szakaszába.

3. A megtisztulás és megvilágosodás ideje

Időtartama: A szentségek előtti utolsó felkészülés időszaka, a nagyböjt idejéig, illetve 5-6 hétig tart a szentségek vétele előtt.

Célja: a katekumen lelki elmélyülése, szentségekre való felkészülése.

A katekézis anyaga: elmélyíthetjük a szentmise-áldozás, a bűn és a gyónás valamit a keresztség és bérmálás témákat (Vö. a jelzett hittankönyvek 37-40, 54, 58 leckéi).

Rítusok: Ez időszak szertartásai a skrutiniumok, illetve a bűnbánati liturgia ugyancsak a világtól, a bűntől való elfordulást, és a megváltásba, a Megváltóba vetett hit mélyítését szolgálják, illetve a vágyakozás felkeltését a szentségek után (FK 28).

4. A beavató szentségek vételére

lehetőség szerint húsvét vigíliáján kerül sor.

5. A misztagógia (a hit elmélyítésének) ideje

Ez a katekumenátus utolsó időszaka.

Célja: "Ennek az időszaknak lelkipásztori szerepe, hogy az újonnan szentségekhez járultak "begyakorolják" az evangéliumi életstílust, a szentségekhez járulást (áldozást, gyónást), a liturgiában való cselekvő közreműködést (felolvasás stb.), valamint megtapasztalják a keresztény felebaráti szeretetet és a közösségi életet" (FK 35).

A szentségek vétele utáni lelki gondozást a lelkipásztori gyakorlat sokszor elhanyagolja, és a szentséghez járulók néha csak évekkel keresztelésük után járulnak újra szentgyónáshoz vagy szentáldozáshoz; s vannak elsőáldozók akik csak bérmáláskor gyónnak, áldoznak újra. A húsvéti szentség-kiszolgáltatás vagy a fehérvasárnapi elsőáldozás lehetővé teszi, hogy a szentségekhez járultak számára biztosítsuk a szentségekkel élés "begyakorlását" még a nyári szünet beállta előtt.

Időtartama: húsvéti szentség-kiszolgáltatás esetén pünkösdig tart, illetve a szentség-kiszolgáltatás után 5-6 hétig.

A katekézis anyaga: a katekumenek helye az egyházban és a világban, - kapcsolódva az időszak lelkületéhez (vö. FK 35-37).

A jelzett könyvek témái közül ekkor kerülhet sor "A keresztények a világban" c. részre, 43-50 lecke.

A konkrét teendők: Akik keresztségben, bérmálásban részesültek, új módon lettek apostolokká. Bár eddig is apostolkodtak, de most különösen is fel kell tenniük a kérdést, hogyan élhetik - gyakorolhatják - a sajátosan most kapott küldetésüket: a világban és a közösségben. - Meg kell néznünk, milyen feladatot kaphatnak felnőttek, fiatalok, gyermekek a plébánián, amellyel a plébániai közösséget elősegítik. (Pl. Egy plébánián a neofiták bemennek a különböző hittanórákra, hogy tanúságot tegyenek arról a kegyelemről, amit átéltek. Másutt már a katekumenátus alatt többen vállalják, hogy egy-egy gyermek-, ifjúsági vagy felnőtt hittanon segítenek a hittant vezetőknek; másutt a plébánia körüli feladatokban, takarításban stb. vállalnak segítséget.) - S meg kell keresnünk, hol és hogyan lehetnek apostolok a világban: iskolában, munkahelyen... Különösen alkalmas ilyenkor egy kórháznak, idősek otthonának stb. meglátogatása, vagy a világban való küldetés egyéb begyakorlása...

Ritusok: nincsenek előírva, de az OICA de biztat, hogy a vasárnapi misékben külön figyelemmel forduljunk azok felé (szólítsuk meg azokat), akik húsvétkor szentségekhez járultak, amint a hivatalos liturgia szövegei - különösen az A-évben található újonnan megkereszteltek (neofiták) miséi - ezt javasolják (40; 57).

Ajánlható, hogy Húsvét és pünkösd között egy-egy hétköznapi misére hívjuk meg az újonnan szentségekhez járultakat és kezeseiket, keresztszüleiket, szüleiket. Katekétáikkal úgy készüljenek e misé(k)re, hogy az énekek rendjét s az Egyetemes könyörgéseket ők állítsák össze, az olvasmányokat ők olvassák.

Egyes helyeken ez időszak vasárnapjain a katekumenek felveszik a fehér ruhát, amelyet a szentségek vételekor használtak.

Pünkösd vasárnapot tegyük a misztagógia záróünnepévé. A pünkösdi misére az imént vázolt aktiv bekapcsolódással készülhetnek akik husvétkor járultak a szentségekhez. Jó alkalom ez, hogy előzőleg elvégezzék - esetleg második, vagy kereszteltek esetében talán első - szentgyónásukat. Ugyanekkorra meghivhatjuk az előző évben szentségkhez járultakat, hogy az évforduló alkalmával ők is újítsák meg odaadásukat (vö. FK 35-37).

 


III. Hogyan helyezkednek el a katekumenátus egyes szakaszai és liturgiái a liturgikus évben?

A katekumenátus liturgiái nincsenek feltétlenül a liturgikus év ünnepeihez kötve. De az ősegyház gyakorlata, valamint Róma és a MKPK ajánlása is arra hív, hogy legalábbis a beavató szentségeket húsvétkor szolgáltassuk ki. Ennek megfelelően a Kiválasztás nagyböjt első vasárnapján lesz, a misztagógia bezárása pedig pünkösdkor. A többi szertartások időpontját ezekhez viszonyítva alakítjuk ki.

Ha egyes esetekben a katekumeneknek megfelelően is elrendezhetjük a katekumenátusnak és szertartásainak idejét, általában ajánlatos egységes rend kialakítása.

Ha kialakul lelkipásztorkodásunkban a katekumenátusnak egy bejáratott rendje, ez egyszerűbbé teszi a feladatot a lelkipásztor számára, a hivek számára, és így jobban lehet alkalmazkodni a liturgikus év lelkületének. (A MKPK lelkipásztori bevezetője is ad javaslatokat a szertartásoknak az egyházi évben való elhelyezésére: FK 58-60)

  • Világszerte gyakori, hogy a prékatekumenátus hitet alapozó katekézisei az iskolaév, illetve munkaév elején indulnak, s év végén zárulnak. A következő iskolaév elején kezdődik a szorosan vett katekumenátus. Aki év közben jelentkezik, az becsatlakozik a folyamatba, s vagy eljut a katekumenátusra való érettségig vagy a következő évben ismét egy alapozó-prékatekumen csoportba kapcsolódik
  • Ha a gyermek keresztelendők, elsőáldozók vagy bérmálkozók katekumenátusára vagy katekumenátus jellegű felkészülésére gondolunk: az ő esetükben előírás a 2 éves szentségi felkészítés, és több egyházmegyében az is, hogy ezelőtt egy évet járjanak hittanra. Utóbbi esetben a szentségi felkészítés előtti hittan jelenthet egy bevezető érlelődést a gyermekeknél. A szentségi felkészítés első évének eleje tájt kerülhet sor a Bemutatásra, majd az Átadásra, s egy bő másfél év után a Hit megvallására, majd a többi szertartásra.
  • Felnőttek esetében, ha a szorosan vett katekumenátus — megfelelő prékatekukmenátus után — egy éves, a Befogadás szertartására vagy a szentségek vételét megelőző tanévben kerülhet sor (pl. nagyböjt első vasárnapján, ami a Kiválasztásnak is ünnepe), vagy október végén – november elején (időt kell hagyni, hogy ősszel fel lehessen készülni a Befogadás ünnepére). Rövid katekumenátus esetén az Átadást a Befogadáshoz is kapcsolhatjuk, vagy ünnepelhetjük azt nem sokkal a Befogadás után, pl. dec. elején. A Hit megvallásig ilyen esetben sajnos kevés az idő, hiszen a nagyböjt, a Kiválasztás napja közeleg. Hitvallásra alkalmas liturgikus nap pl. február 2.-a. — Az a lelkipásztor, aki egy-kétszer végigvezetett megtérőket a katekumenátus útján, és figyeli érlelődésüket, általában rájön, hogy a szorosan vett katekumenátus legalább egy tényleges évet (azaz nem csupán egy iskolaévet) kíván. (Vö. FK 59)

 


IV. A KATEKUMENÁTUS SZERTARTÁSAINAK ELŐKÉSZÍTÉSE

BEVEZETŐK ÉS PRÉDIKÁCIÓVÁZLATOK A RÍTUSOKHOZ

Általános megjegyzések:

  • Jó, ha a katekumenátus elején minden felnőtt katekumen kézbe kap egy lapot, amelyen láthatja, milyen szertartások fogják ünnepelni és jelezni az ő lelki előrehaladását. (E célra alkalmas az OLI által kiadott, s ott kapható kis összefoglalás a katekumenátusról.) Még szerencsésebb, ha a lelkipásztor előre meg tudja tervezni a szertartások időpontját (vagy legalábbis azokat, amelyeket a katekumenátus elején már meghatározhatónak tart), s ezt is előre tudják a katekumenátus vezetői és a katekumenek.
  • Fontos, hogy a lelkipásztorok az egész hivő közösségnek prédikáljanak a katkumenátusról, hogy mindnyájan értsék, mit jelent az. A prédikációk számára jó összefoglalást találunk a Felnőttek Beavatása a Keresztény Életbe c. kiadvány püspökkari lelkipásztori bevezetőjében, illetve az OLI által kiadott szórólapon. Az utóbbi a hívek vagy érdeklődők kezébe adható!
  • A katekumenátus folyamán fontos szerepe van a kezeseknek. (. FK 9) A lelkipásztor vagy a katekéták feladata, hogy hívják fel a katekumenek figyelmét, hogy lelkileg érett személyt válasszanak kezesül (és ne csupán rokoni szál határozza meg a választást); és feladatuk, hogy a kezesekben is tudatosítsák, milyen felelős az ő szerepük.
  •  

A) A BEFOGADÁS szertartása

1) A jelöltek felkészítése a szertartásra

  • A prékatekumenátus végén az érdeklődők eljutottak a vágyig, hogy szeretnék Krisztusnak és az Egyháznak adni életüket. A lelkipásztorok, illetve a katekézist vezető világiak feladata ilyenkor megvizsgálni döntésük érettségét.
  • E vizsgálat után szerencsés ha van még 1-2 hónap a Befogadásig: ezalatt a jelölt lelkileg fel tud készülni arra (s érlelődik benne a döntés); ezalatt van ideje kiválasztani a kezest, (akinek a szertartás alatt mögötte kell állnia), és van ideje kiválasztani az Igét a szentírásból, amelyet útmutatójául szeretne a következő időre (s amelyről be kell számolnia a Befogadás liturgiájában).
  • Az ige választása feltételezi, hogy a jelöltnek már van ismerete a Szentírásról, hogy a prékatekumenális katekézisek is a szentírás szellemére és igéjére épültek, s hogy — legalábbis az utóbbi időben — a katekumenek biztatást kaptak, hogy magukban is olvassák a Szentírást. Ha ez elmaradt volna, ebben az utolsó 1-2 hónapban ezt különösen is kössük lelkükre.
  • Írjuk be előre a katekumenek adatait a Katekumenek Könyvébe

2) A liturgia előkészítése

(Megjegyzés: Ez kötelező liturgia. Vasárnap ünnepeljük, saját miseszöveggel .)

Szükség lesz:

  • a katekumenek olajára, amellyel megkenjük őket,
  • minden jelölt számára Szentírásra, amelyet ünnepélyesen átadunk nekik (hozhatják a sajátjukat),
  • minden jelölt írja fel egy kis papírra a saját igéjét, hogy zavar nélkül válaszolhasson majd az erre vonatkozó kérdésre
  • a Katekumenek Anyakönyvére, amelyben a katekumenek aláírják nevüket a szertartás alatt (vagy ha sokan vannak és alkalmasabbnak látszik, akkor a szertartás után).

Liturgia előtt:

  • tartsuk fenn az első sorokat a katekumeneknek és kezeseiknek;
  • jelöljük ki az olvasókat (a kezesek vagy katekéták közül; meg nem kereszteltek, illetve elsőáldozásra készülők ne olvassanak a szentségek vétele előtt; egyes alkalmakkor családias, ha minden könyörgést más olvas.)
  • Szerencsés a liturgia előtt legalább fél órával rövid eligazítást és lelki indítást tartani katekumeneknek és kezeseknek: Így ráhangolódnak a liturgiára és fel is készülnek arra (pl. arra is, hogyan helyezkednek majd el a liturgia során a katekumenek és a kezesek, illetve hogy a kezesek jelölhetik meg a katekumenek érzékszerveit a kereszt jeléve vö. FK 33.old.)

A szertartás alatti elhelyezkedésről:

Többféle változat ismerős: Ha van elegendő tér a padok előtt vagy a szentélyben, a katekumenek előre állnak félkörívben, mögöttük a kezesek. A jelöltek a hívekkel féloldalt szemben álljanak, hogy azok is láthassák őket. A pap is lehetőleg úgy helyezkedjen el, hogy a hívek is és a jelöltek is láthassák őt.

Ha a tér kicsi, az első padsorokban is állhatnak: a katekumen és kezese egymás mellett...

(Úgy kell elhelyezkedni, hogy a jelöltek lehetőleg hallhatóan vagy mikrofonba mondhassák válaszukat, választott igéjüket...)

A Befogadáshoz hasonló elhelyezkedésre még azokban a liturgiákban lesz szükség, ahol a katekumenek megszólalnak, így: A hit megvallásának, az Átadásnak és a Kiválasztásnak liturgiájában!

3) A szertartás bevezetése

Bevezető köszöntés

(a lelkiismeretvizsgálatra való felhíváskor, ilyen vagy hasonló szavakkal):
Kedves
szentségekre készülők, kedves kezesek és mindnyájan! Isten hozott Benneteket!
Ma ünneplünk, mert testvéreink hosszas előkészület után eljutottak odáig, hogy Jézusnak akarják adni életüket a szentségek által. Ma tehát az egyház katekumenné keni őket, ami azt jelenti, hogy belépnek a szentségekre készülők közé. Az evangélium után kerül sor erre a szertartásra.
Az olvasmányok az új útra lépéssel kapcsolatosak: Ábrahámot hívja az Úr, hogy induljon el arra az új földre, amelyet Ő mutat neki... Az evangéliumban András apostolról olvasunk, aki felujjong, hogy megtalálta a Messiást...
A szentmise elején csendesüljünk el, katekumenek, s mindnyájan akik itt vagyunk! Bánjuk meg gyengeségeinket, és mondjuk ki lelkünkben Jézusnak: Te vagy a Messiás, köszönöm, hogy megtaláltalak; követni akarlak... (Csend)

4) Gondolatok a prédikációhoz:

1) Katekumen lettél
Kedves
Katekumenek! Elkezdtetek komolyan megismerkedni a kereszténység tanításaival és az egyházzal: Ennek alapján úgy döntöttetek, hogy Jézusnak és a katolikus Egyháznak akarjátok adni életeteket és rá szeretnétek lépni arra az útra — a katekumenátus útjára — amely a szentségekre készít fel. A titeket ismerőkkel és előkészítő hittanotok felelőseivel úgy láttuk, hogy döntésetek érett. Ezzel a szeretettel köszöntünk titeket.
Ma tehát az egyház befogad titeket katekumenjei közé.
Ki a katekumen? Jelölt a szentségek vételére. Az első időktől kezdve a katekument az egyház már tagjának (a hit, a szentség jelöltjének) tekinti. — Mától tehát ti is egy új módon a keresztények közösségéhez tartoztok, s úton vagytok a keresztség (a szentségek) felé, amelyek által véglegesen az egyház felnőtt tagjai lesztek. Ezért mondjuk, hogy ma befogad titeket az egyház közössége.

2) Mire hív a mai liturgia?
Az olvasmány arról szólt: vonulj ki földedről! Isten új életre, új hazába, új közösségbe hívott; Isten országába, az öröm országába és életformájára. "Megtaláltuk a Messiást" mondják az apostolok az evengéliumban. Ti is ezt mondjátok: megtaláltam krisztust, aki életem megváltója...
Az Egyház átadja nektek a Szentírást, életünk foglalatát. Ti is választottatok már magatoknak ebből egy Igét, amely iránytűtök lehet az elkövetkezőkben. Az Úr "az élet útját mutatja nekünk", mondjátok a zsoltárossal.
Az egyház — a pap, a kezesek által — megjelöl titeket a kereszt jelével. Krisztus jelében akartok élni ezentúl.
Megken a katekumenek olajával: felken kereszténnyé. A felkenés ősi jel: királyokat, prófétákat, küldötteket, lovagokat kentek fel...
S végül beírjátok neveteket a Katekumenek Könyvébe: jelezve, hogy az Egyházhoz akartok tartozni, s az Egyház elfogad titeket.

3) A kezesek felelőssége
Kedves kezesek! Az egyház ősi gyakorlata volt, hogy a kezesek nemcsak "kezeskedtek" egy hit iránt érdeklődő megbízhatóságáról az üldöztetések idején, hanem a katekumenek legelső támaszai, baráti tanácsadói, kissé vagy teljességgel lelki vezetői voltak. Az elmúlt századokban a keresztszülőség sajnálatosan formális szereppé vált. (Bár néhol a mai napig megőrizte lényegi — lelki támogatói — szerepét.) A kezesek ma ismét azt a szép feladatot vállalják: hogy segítségére lesznek a katekumennek lelki előrehaladásában: figyelnek rá, támogatják ha lelki krízisbe kerül, mellette állnak szóval, imával, példával. Ehhez a nagy feladathoz adjon nektek erőt a Szentlélek!

4) A jelenlevő közösség meghívása
Az ősegyház korától kezdve, és ma újra, az egyházi-plébániai közösségek két okból ünneplik együtt a katekumenekkel lelki előrehaladásuk lépéseit. — a) Hogy velük örüljenek, imádkozzanak értük, hordozzák őket, magukénak tudják őket. — b) Hogy velük együtt évről évre maguk is átéljék megkereszteltségük titkát és ennek nagyságát. Bizony mi régi keresztények tudjuk, mennyi a hiba és a gyengeség bennünk, s mennyire rászorulunk a folytonos megújulásra. Legyen a katekumenátus meghívás mindannyiunk számára. Hogy a hitjelöltekkel együtt megújítsuk odaadottságukat; s hogy így új teljességgel megélt kereszténységünkkel támogatói és példái lehessünk a szentségekre készülőknek!


B) AZ ÁTADÁS szertartása

A szertartásra kerülhet sor vasárnap, vagy ha alkalmasabbnak látszik hétköznapon is (de akkor lehetőség szerint valamely hétköznapra eső ünnepen).

1) A katekumenek felkészítése

  • A befogadás után 1-2 hónappal kerülhet sor az Átadásra. A katekumenátus első óráin már beszélhetünk arról, hogy egész hitünk a Szentírásra épül (melyet a Befogadásban ad át az Egyház) valamint a Hitvallásra és az Úr imájára, amelyet a következő szertartásban kapnak majd meg.
  • Az Átadás szertartásában van lehetőség arra (nem kötelező), hogy a katekumenek néhány szót szóljanak arról, hogyan élték eddig katekumenátusukat. Ez esetben az Átadás előtti katekézisen szükséges erről is beszélni, illetve meg kell kérni a katekumeneket, hogy gondolják át ezt, illetve írják fel egy papírra, mit jelent számukra a katekumenátus, és mit határoztak el, mit tesznek azért, hogy előrehaladjanak a jézusi úton.
  • Ha a megszólalás nehézkesnek látszik, a papírokat a szertartás végén, a felajánlás előtt, összeszedheti az egyik katekumen, s az oltárra teheti. (. FK 41.old)

2) A szertartás előkészítése

Be kell szerezni vagy kell készíteni a Hitvallást és Úr imáját tartalmazó méltó kivitelezésű lapokat, amelyeket a szertartás közben átadunk. (Kaphatóak az OLI-ban.)

Jelöljük ki azt a katekument, aki összeszedi a papírokat, amelyekre felírták, mit jelentett eddig számukra a katekumenátus. Készítsünk elő egy kis kosarat, tálcát, amelyen összegyűjtheti a papírokat, s az oltárra teheti.

Elhelyezkedés a szertartás alatt: (vö. a Befogadás-nál mondottakat!) A katekumeneknek és kezeseiknek tartsuk fenn az első sorokat.

A pap az "átadás" szavai után lépjen oda mindegyikükhöz, s adja át nekik a Hitvallást és az Úr imáját tartalmazó lapot. Utána következik az Imádság a kiválasztottakért (FK 43.old.)

3) Bevezető köszöntés <P>(a mise elején, ilyen vagy hasonló szavakkal):
Kedves szentségekre készülők, kedves kezesek és mindnyájan akik velünk ünnepeltek!
A befogadás szertartásában a katekumenek megkapták már a Szentírást, ami életünk alapja. A mai szentmisében az egyház átadja nekik a Hitvallást és az Úr imáját, hitünknek és keresztény életünknek e legalapvetőbb összefoglalásait. Legtöbben ismeritek már ezeket az imákat. Ez az ünnep arra hív, hogy egy új odaadással építsük életünket a Szentírásra, és azokra a titkokra, amelyek a ma nektek átadott imákban foglaltatnak.
Most csendben tárjuk ki szívünket Isten felé. Bánjuk meg, hogy sokszor nem a hitre épül életünk. Ígérjünk új odaadást az Úrnak, és kérjünk tőle erőt ehhez! (Csend)

4) Gondolatok a prédikációhoz

1. A szertartás mondanivalójáról
A mai szertartás magától beszél, ezért csak néhány szót szóljunk arról:
E szertartásnak többféle mondanivalója volt a katekumenátus történetében, és ennek megfelelően különböző időpontokban is került rá sor. Volt idő, amikor az Átadás (Tradício) a katekumenátus végén volt: Ezzel azt akarták kifejezni, hogy csak a már nagyon érett katekumen alkalmas arra, hogy a hitnek e nagy titkait — e titkok foglalatait — magáénak tudhassa. Ez a szemlélet figyelmeztetés számunkra: hogy az Egyház hitünk e fenséges titkait adja át ma nekünk.
A MKPK által meghatározott jelen rend lehetővé teszi, hogy a katekumenátus elején kerítsünk sort hitünk e foglalatainak átadására. Ezzel aláhúzzuk, hogy a katekumenátus katekézisei a Szentírásra épülnek (melyet a Befogadás szertartásában kaptak meg) és a Hitvallásra meg az Úr imájára, amelyeket az Egyház most ad át nektek ünnepélyesen.
Az elkövetkező időben tehát ezekre fog épülni egész felkészítéstek.

2)A katekumenek meghívása
E két imát legtöbben kívülről tudjátok. De sokszor csak szokásból mondjuk őket. Meg kell próbálnotok új módon közeledni ezekhez az imákhoz. Minden mondatuknak mélysége, súlya van.
És olyan meghívások is ezek, amelyeket egyre inkább életre kell váltanunk:

  • lássék rajtunk, hogy mi hiszünk az egyetlen és jóságos Istenben — aki a mindenség Ura, és a mi Atyánk;
  • lássék rajtunk, hogy hiszünk Jézus Krisztusban — aki Urunk, megváltónk, — s a bűn és sötétség legyőzője és a világ felemelője;
  • lássa rajtunk környezetünk, hogy hiszünk a Szentlélekben — aki vezeti Egyházát és mindnyájunkat: vezet a mindennapokban — és vezet, hogy az ő tanúi legyünk;
  • hogy hiszünk a feltámadásban és az örök életben — hiszünk hogy a szeretet erősebb mint a gyűlölet, az élet erősebb mint a halál...

A katekumenátusban az halad előre a szentségek felé, akinek élete egyre inkább átalakul ezeknek az imáknak és a Szentírásnak szellemében. Hónapok múlva — a Hit megvallásának szertartásában — újra a közösség elé álltok, hogy tanúságot tegyetek erről az átalakulásról. Ezért imádkozunk értetek.

2) Az egész közösség meghívása
Kedves
testvérek! Kedves régóta megkereszteltek, szentségekhez járulók. Mi pedig imádkozunk magunkért, hogy életünk megújuljon. Hogy mi is újra felfedezzük mit is mondanak, mire is hívnak minket e legszentebb imáink!

 


C) IMÁDSÁG A GONOSZ LÉLEK HATALMÁNAK MEGTÖRÉSÉÉRT ÉS A KERESZT ÁTADÁSA

A szertartásra kerülhet sor vasárnap, vagy ha alkalmasabbnak látszik hétköznapon is (de akkor lehetőség szerint valamely hétköznapra eső ünnepen legyen; így alkalmasnak látszik pl. dec. 8. is).

1) A katekumenek felkészítése a szertartásra

A szertartás előtt tisztázni kell a gonosz lélekről, a világban levő bűnről, az eredeti bűnről szóló tanításokat, illetve rá kell mutatnunk, hogy velük szemben hogyan működik a megváltás ereje, illetve mit jelent a kereszt győzelme (vö. pl. 1 Kor 1,18-2,16), és szólni kell küldetésünkről a bűnnel fertőzött világban.

2) A szertartás előkészítése

A szertartás közben egy keresztet vagy keresztet ábrázoló szentképet, képeslapot adunk át. Ezt be kell szerezni.

Jelöljük ki az olvasókat.

Az exorcizmusok közül egyet kötelező imádkozni, de imádkozhatunk 2-3-at is, ha van rá idő.

Szép, ha az exorcizmusok alatt a katekumenek térdelnek, illetve ha a befejező áldás-ima után a pap egyenként rájuk teszi a kezét, s így áldja meg őket.

3)Bevezető köszöntés

(mise elején, ilyen vagy hasonló szavakkal):
Kedves
szentségekre készülők, kedves kezesek, kedves hívek! Isten hozott Benneteket!
Kedves katekumenek! Az Egyház ma imádkozik azért, hogy szűnjön meg a gonosz lélek hatalma rajtatok, s ezzel figyelmeztet titeket és az egész keresztény közösséget, a sátán valóságára. De egyszerre átadja nektek a keresztet is. Ezzel biztat, hogy Krisztus keresztjének és feltámadásának erejében le tudjuk győzni a sátánt, és testünk rossz kívánságait. — Bánjuk meg most gyengeségeinket — azt, amikor hagytuk, hogy a test, az önzés, az ösztönök uralkodjanak rajtunk — , s kérjük a Szentlelket, hogy át tudjuk adni magunkat Jézusnak: aki keresztje által megváltott minket! (Csend)

4) Gondolatok a prédikációhoz A prédikáció anyagát lényegileg megfogalmazza az FK-nak a liturgiához irt bevezetője (FK 46.old), illetve a megadott szentírási olvasmányok. A lelkipásztornak szabadságában áll mindkét olvasmány olvastatnia.

1) A liturgia rámutat a bűn valóságára, súlyára
a megváltás erejére, mely legyőzte a bűn erejét,
és sajátosan a kereszt titkára — amely a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, de a meghívottaknak Krisztus: Isten ereje és bölcsessége.

2) A liturgia meghív: hogy örömmel, és a megfeszített, megváltó Krisztussal egyesülve vállaljuk keresztjeinket.
Ha eddig nem gyakorolta volna a katekumen ezt: mostantól próbáljon új örömmel szembenézni a fájdalmakkal, keresztekkel (akár a különböző körülmények keresztjeivel, akár saját lustaságának, rossz hajlamainak terhével)! Ismerje fel, hogy ezeket a gyengeségeket, fájdalmakat is megváltotta Krisztus, és lehetővé tette számunkra, hogy általa mi is legyőzzük a bűnt és a gyengeségeket. Jézus megváltó keresztje arra is meghiv, hogy vele egyesülten ajánljuk fel mindennemű fájdalmainkat, megváltó erőként másokért. Itt válik örömmé a kereszt: mert Jézussal találkozhatunk benne, mert felajánlhatjuk azt másokért. "Örömmel szenvedek, és kiegészítem testemben, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének az egyháznak javára." (Kol 1,24)

3) Sose hagyjuk el az egész közösség meghívását a liturgia mondanivalójának átélésére.

 


D) A HIT MEGVALLÁSÁNAK (REDDICIÓNAK) szertartása

1) A katekumenek felkészítése a szertartásra

  • "A szertartásban a katekumenek — vagy közülük néhányan — elmondják, mit jelent számukra, hogy megkapták a Hitvallást, s hogyan törekedtek annak szellemében élni", írja az FK a szertartás bevezetésében (FK 55.old.).
  • A katekumenátus egész folyamata nemcsak elméleti tanítás, hanem az evangélium életreváltása is, hangsúlyozza a római és a hazai rendelkezés. A katekézisek szerkezete is ezt kell hogy támogassa: ti. a hitigazságok elméleti tanítása mellett mindig időt kell szánni arra, hogy egyrészt a vezetők elmondják személyes hit-tapasztalataikat, másrészt a katekumenek is (ha sokan vannak, kisebb csoportokban, a katekéták vezetésével) elbeszélgessenek arról, hogyan sikerült, vagy hol nem sikerült életükbe átültetni azt, amiről tanultak.
  • A hit megvallásának szertartása ilyen szempontból különösen jelentős. Hiszen a katekumenátus vége felé kerül rá sor, nem sokkal a Kiválasztás előtt. A "kiválasztásban" azok részesülhetnek, akik valóban érettek, előrehaladtak a hit ismeretében, annak életre váltásában és a tanúságtételben — amelyről e szertartás különösen is szól — , valamint akiknek az egyházi közösséggel élő a kapcsolatuk.
  • E szertartás előtt jóval (illetve az Átadás szertartásától kezdve folyamatosan) kell tehát erről beszélnünk a katekumeneknek. Segítsük arra őket, hogy maguk mérjék fel Isten előtt, érettek-e a hit megvallására. (Végső esetben azonban — a dokumentumok hangsúlyozzák — a katekumenátus felelőseinek kell azt kimondani, ki az érett és ki nem.)
  • Ilyen szellemben kell az érettnek mutatkozó katekumeneket meghívni, hogy próbálják néhány szóban összefoglalni, mit jelentett életükben az, hogy megkapták a Hitvallást, illetve mit jelentett a katekumenátus. Ha ezt leírják, az segítségükre lesz, hogy tudjanak erről néhány szót szólni a liturgiában (legalábbis azok, akik könnyebben meg tudnak szólalni).

2) A liturgia előkészítése

Ez alkalommal nincs különösebb előkészítenivaló
Ülésrend
és olvasók kijelölése a szokásos. (Vö. a Befogadás szertartásánál írottakat)

3) Bevezető köszöntés (mise elején, ilyen vagy hasonló szavakkal):

Kedves szentségekre készülők, kedves kezesek és mindnyájan testvérek!
A katekumenátus hosszú útját hagyatátok magatok mögött. Ma arról kell majd tanúskodnotok, hogy megismertétek a Hitvallást, hitünk legfőbb kérdéseit, hogy megpróbáltatok eszerint élni; és hogy készek vagytok és vágytok arra, hogy hitünk titkairól, Isten szeretetéről mások előtt is tanúságot tegyetek. Bánjuk meg bűneinket; különösen most azt, hogy életünk sok helyzetében nem adtuk át magunkat Istennek, s így nem tudunk az Ő tanúi lenni! (Csend)

4) Gondolatok a prédikációhoz

1. Az Átadás és a Hitvallás kapcsolata.
Az Átadás szertartásában megkaptátok a Hitvallás szövegét, hogy életetekké váljon. Egész katekézisetek erre épült — aminthogy a Hitvallás a Szentírásra épül. Ma nem csupán felmondanotok kell a "Hiszekegyet", hanem Jézus és az egyházi közösség előtt ki kell mondanotok, hogy a Hitvallásban foglaltakra rátettétek, és a jövőben is ráteszitek életeteket.

2) Az effeta szertartás — és a küldetés
A hitvallás nemcsak benső magatartás. Tanúim lesztek, mondja Jézus apostolainak Legyetek készen arra, hogy megfeleljetek azoknak, akik kérdőre vonnak benneteket reménységetek felől (1 Pt 2,15). A keresztény tanú, küldött.
De én gyenge vagyok — mondjuk gyakran. Nem tudok beszélni — panaszkodunk, mint Mózes vagy Jeremiás. Majd az Úr Lelke szól belőletek — ígérte meg Jézus.
A hit megvallásának liturgiája egy bevezető szertartással kezdődik: Amint Jézus megérintette a néma ajkát, az Egyház is megérinti ajkatokat, hogy nyíljon meg, szűnjék meg némaságtok; legyetek a Lélek által képesek a szólásra: a Krisztusról való tanúságtételre.
Ha ma a liturgiában megszólaltok (amint már többször megszólaltatok), tapasztaljátok, hogy nem könnyű mások előtt szólni. De — amint sokan mondtátok — azt is tapasztaltátok az előző liturgiákban és életetek különböző helyzeteiben, hogy a Lélek ad erőt a megszólaláshoz, ha bízunk benne, ha átadjuk neki a szót.
Ezt kérjük ma számotokra: Hogy éljen bennetek a hit, s hogy mindinkább a hit tanúivá tudjatok válni.

3) A közösség megszólítása
Mennyire időszerűek számunkra is ezek a gondolatok. Nekünk is mindig újra át kell adnunk magunkat a Szentléleknek, hogy belőle szólhassunk: munkahelyen, családban, utcán, iskolában. Kérjük tehát Jézust és Lelkét, nyissák meg ajkunkat. S kérjük katekumen testvéreinket: ahogy mi imádkozunk értük, ők is imádkozzanak érettünk, hogy ha olykor hűtlenek is voltunk, újuljunk meg a tanúságtételben.

 


E) A KIVÁLASZTÁS szertartása

1) A katekumenek felkészítése a szertartásra

  • E szertartáshoz olyan járulhat, aki lényegileg már érett a szentségek vételére. Ezért előírás, hogy (ha az előző szertartás előtt ez meg nem történt) az illetékesek vizsgálják meg a katekumen alkalmasságát (FK 62.old). Szükségszerű tehát, hogy ilyenkor a lelkipásztor (és/vagy a katekéta) komolyan elbeszélgessen a katekumennel arról, hogyan készült eddig, s hogyan haladjon tovább a keresztény élet (az ima, felebaráti szeretet, apostolkodás) útján...
  • A szertartásban a kezeseknek (keresztszülőknek) és katekétáknak is felelősen tanúsítaniuk kell, hogy a katekumenek alkalmasak a szentségek vételére. (vö. Fk 64.old.) Ezért a lelkipásztornak alkalmat kell találnia, hogy erről beszélgessen a kezesekkel is.
  • A szertartásban kerül sor ünnepélyesen a kereszt vagy/és bérma- névválasztásra. A szertartást végző pap felteheti a kérdést: "Miért ez a nevet választottad?" Az ünnepet megelőzően tehát ellenőrizni kell, hogy mindenki kiválasztotta-e védőszentjét, ismeri-e életét, tudja-e, miben példakép ő számára.

2) A liturgia előkészítése

A kiválasztás "kötelező" szertartás. Lehetőleg Nagyböjt 1. vasárnapján kell tartani. E vasárnap ősidőktől fogva a Kiválasztás napja volt, olvasmányai megfelelnek a liturgia mondanivalójának. A kiválasztásnak saját miseszövege van.
Elő kell készíteni a Katekumenek Anyakönyvét hogy a kiválasztottak aláírhassák majd nevüket a liturgia folyamán. Kereszt/bérma nevüket írjuk be már előzőleg az anyakönyvbe.
A liturgia alatti elhelyezkedés rendje megfelel a Befogadás rítusánál leírtaknak: A homília után a pap előre hívja a katekumeneket és kezeseiket!

3)Bevezető köszöntés

(mise elején, ilyen vagy hasonló szavakkal):
Kedves
kiválasztottak, kedves testvérek! A hit megvizsgálásának hívjuk e három vasárnapon a katekumenek liturgiáit. Mit jelent ez? Ki vizsgálja meg a hitet? Nem az egyház felelősei (hogy valaki méltó-e a szentségekhez járulni); ez megtörtént a Kiválasztás előtt. — A katekumenek maguk vizsgálják meg hitüket, az egyház közösségében, az igeliturgia fényében, majd az egyház közössége imádkozik értük, hitük megerősödéséért. — Velük együtt mi mindannyian vizsgáljuk meg: mennyire élő a hitünk? akár csak a mai nap eltelt órái folyamán mennyire a hitből éltünk? — Így csendesüljünk el, és hajtsuk meg fejünket Isten előtt.
(Csend)

4) Gondolatok a prédikációhoz

1) A kiválasztás jelentősége
Ünnep a mai nap. Hosszú út után az egyházi közösség alkalmasnak talál titeket a szentségek vételére. Erről a következő szertartásban hivatalosan is tanúskodni fognak kezeseitek, katekétáitok. Az ősegyházban a Kiválasztás után a katekumeneket "kiválasztottnak", "megvilágosodottnak" hívták, s így hívhatnak mától titeket is. Mert eljutottatok arra a kiválasztottságra, hogy az egyház felelősei érettnek találtak titeket a szentségekhez járulni: és mert a katekumenátus hosszú útjának vége felé a hit egyre inkább megvilágosít benneteket. — Adjunk hálát azért!

2) A szent 40 nap
A beavató szentségek ősi kiszolgáltatási ideje Húsvét: hiszen a szentségekhez járulók (keresztelendők, elsőáldozók) húsvét titkában részesülnek: győz bennük a halálon (a bűn halálán, gyengeségeik halálán) az Élet, a Feltámadott Krisztus.
A szentségek előtti utolsó felkészülési-, lelkigyakorlatos idő a szent 40 nap, a "nagyböjt". Az egyházban sajátosan a katekumeneké volt ez az időszak: mint az ő szentségi felkészülésük ideje. Úgy használjátok ki e lelkigyakorlatos, bűnbánati időt, hogy törekedjetek megfegyelmezni testeteket az önmegtagadások által! És tegyétek ezt örömmel: a hittel, hogy aki elveszti életét, megtalálja azt; aki elveszti önzését, önmaga keresését, az egyre inkább megtalálja Krisztust.
Ha a keresztséghez/bérmáláshoz új nevet választottatok, ez új életeteket jelzi. Ma — kiválasztástok napján — ünnepeljük ezt is: aláhúzva, hogy Krisztusban új életet akartok élni.

3) A közösség szent 40 napja
Az egész keresztény közösség húsvét titkát ünnepelni készül ez időben. Mindannyian átéljük e napokban a halál titkát: hogy testünkben hordozzuk a lehúzó ösztönöket, s törekszünk megfegyelmezni azokat az önmegtagadás által. S már most hordozzuk magunkban az élet, a feltámadás ígéretét: szeretetünk minden tettében, minden szentmisében, és húsvéti készületünkben. Éljük e szent 40 napot katekumenjeinkkel és érettük. Legyen az ő készületük meghívás számunkra, hogy megújítsuk odaadásunkat, s ezzel nekik is segítségükre legyünk a méltó felkészülésben.

 


F) A HIT MEGVIZSGÁLÁSAI (SKRUTINIUMOK)

1) A katekumenek és a liturgiák felkészítése

A skrutiniumok beleilleszkednek a nagyböjt liturgikus rendjébe. Miben is áll a skrutinium? Nagyböjt 3., 4., és 5. vasárnapján a szentmise olvasmányai (az A évben) sajátosan a katekumenekhez szólnak. Homília után a celebráns előre hívja a kiválasztottakat, megáldja a őket, és az egész közösséggel imádkozik értük. — A skrutinium kb. 5 percig tartó liturgia, nem kíván lényeges többlet időt.
Különös felkészítést sem igényel, sem a katekumenek, sem a liturgia szempontjából. Mindössze arra kell meghívni a kiválasztottakat, hogy az első sorba üljenek, mert így az áldásra ki tudnak menni a homília után. S természetesen ki kell jelölni a szokásos olvasókat.

2) Bevezető szavak, és gondolatok a homíliákhoz

1. skrutínium

Bevezető szavak (a lelkiismeretvizsgálatra való felhíváskor):

A hit megvizsgálásának hívjuk e három vasárnapon a katekumenek liturgiáit. Mit jelent ez? Ki vizsgálja meg a hitet? Nem az egyház felelősei (hogy valaki méltó-e a szentségekhez járulni); ez megtörtént a kiválasztás előtt. — A katekumenek maguk vizsgálják meg hitüket — az egyház közösségében, az igeliturgia, fényében, majd az egyház közössége imádkozik értük, hitük megerősödéséért. S velük együtt mi mindannyian vizsgáljuk ma meg: Mit is jelent az, hogy hiszünk? Mennyire éltünk a hitből a mai nap elmúlt óráiban? — Így csendesüljünk el, és hajtsuk meg fejünket Isten előtt. (Csend)

Homília

A hit megvizsgálásának, a hitünkkel való szembenézésnek ünnepe a mai nap: Hálát adunk a hit nagy lehetőségéért, saját hitünkért; és megvizsgáljuk, élő-e a hitünk.

1) Hálaadás:
Aki
hisz, annak élő vízforrás fakad a szívében (vö. az evangélium Jn 7,38). Élő vízforrás fakadt az én szívemben is, mert hittem... Hányszor tapasztaltam ezt?! — a hit örömét, kegyelmét. Gondoljam végig! Adjak hálát!

2) Vizsgálat: Hogy áll a hitem?
a) Mi is a hit? A hit a katekumen, a "kiválasztott" életformája = jézussal való kapcsolatának, életének forrása. A hitre Jézus válaszol: s így fakad fel lelkünkben az élő vízforrás, a jézusi élet; maga Jézus. Ez a hitből fakadó jézusi élet (Jézus jelenléte) bennem, kap egy új szentségi megerősítést a keresztségben.
A keresztség a HIT szentsége... Hited beteljesülése... Hit nélkül a keresztség nem jelentene semmit. Isten nem egy jelre válaszol.Akkor ölel magához a keresztségben (a szentségekben): ha e jelek hited kifejeződései
b) Mi tehát a hit?
— Isten szeretetének ajándéka. Isten az, aki megszólított engem; aki úgy alkotta meg lelkemet, hogy nyitott legyen rá; Ő szólt... s én elindultam Feléje...
— Értelmünk belátása: Végiggondoltam. Beláttam, hogy a hit értelmes. Egész emberségem erre van teremtve. Tanultam, kerestem, beláttam. — De ez még nem elég. Mindig újra kell döntenem.
— Akaratunk döntése — amellett, amit beláttunk. S ez a döntés mindig újra lehet nehéz

Edit Stein, a fiatal filozófusnő zsidó létére ugy döntött, hogy katolikus akar lenni. De ez pontosan akkor történt, amikor tombolni kezdett a zsidóüldözés. Szülei, barátai azt mondták: térj át, de ne most. Ne most tagadj meg minket. Azt írja: hihetetlen sötétség zuhant rá. Érezte, hogy nem akarja cserben hagyni zsidó övéit. De azt is érezte, Jézus hívja, hogy legyen keresztény. Naplójában ez áll: ekkor értettem meg, milyen súlyos lehet a hit döntése. Esetleg minden emberi az ellenkezőre hív; teljes sötétség borulhat rád: de érzed belül a hívást. S válaszolnod kell. — S amikor döntött — hihetetlen fény árasztotta el... Élő vízforrás fakadt a szívében.

Nagyböjt a katekumenek utolsó lelkigyakorlata. Ilyenkor már nem az értelmük iskolázása a legelső, hanem az akarat minden napos döntése Jézus — a hit — mellett.
c) Vizsgáld meg magad!
A hit megvizsgálásában az egyház arra hív: vizsgáld meg, döntesz-e minden nap hited mellett?! S újulj meg mindennapos döntésedben!
Jézus él bennem: Ő az élet, a forrás mely felfakad szívemben. Vajon az élő vízből meritek-e: Jézusból, az Ő jelenlétéből, a hit jézusi forrásából?
Vagy én is járok még mindenféle más forrásokhoz, kutakhoz, pótlékokhoz?
S a mellettem levő embereknek ebből az élő vízforrásból tudok e mindig inni adni? Szavaim az élő víz forrásaiból fakadnak e?
Kérés — elhatározás: Minden reggeli imámban, minden szentmisén adjam át lelkemet Neki, hittel bízzam Rá magam. Hogy az élő víz forrása fakadjon bennem.

2. skrutinium

Bevezető szavak

A hit megvizsgálásának hívjuk e három vasárnap katekumen-liturgiáit. Miben is áll ez? Maguk a katekumenek (kiválasztottak) és mi mindannyian megvizsgáljuk magunkat — az igeliturgia fényében — , hogyan is áll hitünk.
Az egész igeliturgia a hittel kapcsolatos. Az evangélium a vak szemének megnyílásáról beszél: A bevezető csendben kérdezzem meg, megnyílt-e az én szemem? Ltom-e a Fényt? És hordozom-e, tanúja vagyok-e? (Csend)

Homília
Az
egész ige-liturgia a katekumenekhez szól. Figyelted?
Az olvasmány: A Úr Dávidot, a legkisebbet!! választja ki és keni fel. Te vagy a legkisebb, akit az Úr kiválasztott.
Lecke: Éljetek úgy mint a világosság fiai!
Evangélium: A vak szemének megnyitása.
Hitünket kell ma megvizsgálni. Vizsgáljuk meg az olvasmányok és az evangélium fényében.

1. Először is adjunk hálát a hitért!
Mindnyájan megtapasztaltuk már, amit a vak: Hogy a hit fénye beragyogott. Idézzük fel azokat az első találkozásokat, amikor megismerkedtünk a kereszténységgel; azt az időszakot, amelyben egyszercsak megéltük mi is, hogy látunk: egy új világot látunk, egy új fényt, új távlatot... Szeretnénk megkeresztelkedni (szentséghez járulni).
Az első megtérés korszaka olyan sokaknál, mint a szerelem. A hit felfedezésének nagy öröme. Megnyílt a szemünk Isten világára. Az egész világ értelmet kapott.

2. De vizsgáljuk tovább hitünket!
Vajon csak a hit örömét éltük meg? A hittel való találkozás első, gyermekded öröme egyszercsak elhalványodik, s újra megjelenik a sötétség, a vakság.
Sokféle oka lehet ennek: fáradtság, rosszkedv, unalom, kedvetlenség, fizikai fájdalom; vagy egy sérelem embertársaid részéről, különösen a keresztények részéről. S egyszercsak: nem látod a dolgok színét; egész hited elbizonytalanodik; nyomasztani kezd a közösség amelyhez tartozol, a keresztények középszerűsége, az Egyház egy-egy merevnek tűnő szokása; talán már nincs kedved járni hittanra, szentmisére; nincs kedved imádkozni sem. Teljes a sötétség — a vakság...
A kereszténység nem azt hirdeti: hogy a földön nincs fájdalom. Rosszkedvet, sötétséget, emberi megbántást, magányt minden embernek meg kell élnie. — A kereszténység középpontja: a keresztreszögezett Jézus — aki feltámadt. A kereszténység örömhíre: hogy Jézus jelen van minden fájdalomban, hogy ő legyőzött minden fájdalmat. S ha erős a hitünk, felismerhetjük őt a legnagyobb sötétben. S ha átöleljük őt — ha vele egyesítjük a fájdalmat és felajánljuk azt másokért: a feltámadás, a fény utjára léptünk. Újra megnyílik a szemünk. Újra eltölt a fény.
Ez nem azt jelenti, hogy azonnal elmúlik a fájdalom. De ha győz a hitünk: hogy Jézus jelen van a fájdalomban, s ha a hit erejében Vele egyesülten elindulunk felebarátaink felé, hogy örömet szerezzünk neki, hogy szeressük őket — egy kettőre mégiscsak azt vesszük észre, hogy eltűnt a fájdalom, s csak a Feltámadott jelenlétének békéje és fénye maradt bennünk. Egy fáradtságban, rossz közérzetben de hittel végigküzdött nap végén tapasztaljuk, hogy "felülről" nézve, az egész nap tele volt fénnyel.

(Vannak rendkívüli esetek: amikor a fájdalom sokáig tart: Egy súlyos, fájdalmas testi vagy lelki betegségben; olykor egy haldoklásban. De az igazán hivőket különösen ilyenkor jellemzi az: hogy — noha folyton a fájdalomban élnek — szívük legmélyén mégis ott van az öröm: hogy a keresztreszögezett Jézussal együtt szenvednek: s ezért tudnak betegágyukról vagy haldoklásukból is fényt adni mindenkinek, aki hozzájuk betér; ezért tudnak folyton újrakezdeni, ha gyengék voltak és hibáztak.)

Miért tartott az ősegyházban a katekumenátus hosszú ideig, 3 évig? És miért kell ma is sokáig tartania? A hit legfőbb igazságait meg lehetne tanulni talán egy év alatt is. De a hit hosszú érlelődést kíván. A hit első korszaka többnyire olyan, mint az első szerelem: minden szépnek látszik. Ez összefügg a Szentlélek kegyelmével is, aki az első korban különösen segít. De összefügg emberi tényezőkkel is: Az ember számára általában mindig érdekesebb és fényesebb, ami új. A szerelem első évei érdekesebbek. A házasoknak is többnyire kemény összecsiszolódáson kell átmenniük, hogy szerelmük igazi szeretetté váljon. Ugyanígy egy csoportba, egyházi közösségbe kerülés első ideje mindig izgalmas, mert az új érdekes. Idővel azonban minden könnyen unalmassá válik.
De érett emberré csak az lesz: a házasságban, a barátságban, az iskolában: aki képes legyőzni az ismétlődő vagy megszokottá váló dolgok esetleges unalmát. S akkor a házasság érett, gyönyörű kapcsolattá válik. Akkor a tanulás vagy a munkahely fényt, értelmet kaphat.
Aki keresztény akar lenni (aki apostol akar lenni), annak át kell mennie ezeken a próbákon. S ehhez hosszabb időre van szükség. Hogy megtapasztaljuk (az egyébként is elkerülhetetlen) unalmat, a személyes és közösségi fájdalmakat, nehézségeket.
S az igazi hit ereje éppen ebben áll: hogy mindezek mögött meg tudom találni magát a keresztrefeszített és feltámadott Jézust. Őt, aki legyőz minden fajdalmát. S itt nyílik meg a vak szeme. Itt ragyog fel a hit fénye, a remény, az öröm: minden dolgok értelme.

3. Hitünk megvizsgálásának mai kérdése ez: Hiszek-e akkor is, amikor fájdalom ér? Túl tudok-e lépni minden sötétségen? Tudom-e minden fájdalom közepette is a Fényt, az örömöt adni embertársaimnak?
Határozzuk el a szent 40 napnak, és szentségekre készülésünknek következő hetére:
A fájdalmakban, kilátástalanságokban is fel akarlak fedezni, ott jelenlevő Jézus. És köszönteni akarlak. És fel szeretném ezeket ajánlani Neked már most előre, s majd ott.
— Ha lenyom egy fájdalom, szeretném felajánlani azt Neked, s azonnal elindulni, hogy megtegyem akaratodat: hogy ahol lehet szeressem embertársaimat.
— Különösen szeretettel akarok a figyelni a héten szomorú, vakoskodó, sötétben járó embertársaimra, hogy szeretetemmel adjam nekik a fényt!

3. skrutinium

Bevezető szavak

A hit megvizsgálásának harmadik vasárnapjához értünk. Mindhárom vasárnap ige-liturgiája és evangéliuma a hitről szól:
Aki
hisz, abban élő vízforrás fakad.
Aki hisz, annak megnyílik a szeme.
Aki hisz, azt Isten feltámasztja és új életre kelti már itt a földön.
Hiszek-e abban, hogy ha átadom Istennek az én gyenge, hibás, emberi életemet, Ő új életet ad nekem? Bánjuk meg a következő csendben, hogy hitünk sokszor gyenge, s új hittel adjuk át magunkat Jézusnak! (Csend)

Homília
A mai nap olvasmánya Ezekiel látomása: A csontmező életre kel; új lelket kap. — Az evangélium: Jézus feltámasztja Lázárt. Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghalt is, élni fog.
A mai nap arra hív, vizsgáljuk meg hitünket, hogy hiszünk e Istennek lehetetlent legyőző, halálból feltámasztó erejében. De mindenekelőtt adjunk hálát azért, hogy hihetünk ebben.

1) Hála
Egész
hitünkben — a kereszténység örömhírének megismerésében — a feltámadást éltük meg, a megújult élet tapasztalatát. Aki hisz bennem, annak örök élete van.
Mi ez az élet, amelyre feltámadunk? Jézus élete bennem: Isten élete (a Szentháromság élete) bennem. Maga Jézus bennem. — Ez a mi életünk. Ez az örök élet, amely elkezdődik itt a földön.
Hányszor tapasztaltam, hogy bár halott voltam, életre keltem! Akár körülöttem látszott halottnak minden (környezetemben, egyházi közösségemben), akár saját magamban éreztem a teljes pusztulást, összeomlást, tehetetlenséget. Emlékezzek vissza, — ha hittem, hányszor támasztott új életre az Úr. Adjak hálát ezért!

2) A hit megvizsgálása:
Az ember mindig elfelejti, hogy egyedül Isten az, akiben bízhat, akiben hihet — és mindig újra emberi eszközökben, teljesítményekben, s leginkább saját erejében kezd hinni.
Ha egy kicsit sikerült jónak lennem, eltelek saját jóságom tudatával, s erre kezdek építeni. Ha egy kissé sikerült másoknak továbbadnom Jézus örömhírét, könnyen magamnak tulajdonítom az eredményt.
De utána, ha nem mennek a dolgok, ha nem sikerül semmi, kiderül, hogy nincs erőnk magunktól. S ilyenkor összeomlunk. — Ha csalódunk keresztény társainkban, az egyházi közösségben, egyszercsak megkérdőjeleződik a hitünk az Egyházban és tán' Istenben is... — Ha csalódunk magunkban: felfedezzük gyengeségeinket (s rosszabbnak látjuk magunkat, mint gondoltuk volna) elvesztjük reményünket Ilyenkor talán azt mondjuk: én nem vagyok képes keresztény lenni, nem vagyok képes odaadni életemet. Hiszen annyiszor megpróbáltam, s mindig újra elesem. — S erre emlékezve újra meg kell kérdeznünk: kiben is hiszünk mi tulajdonképpen? önmagunk erejében?
Persze szent Pál sem volt mentes e tapasztalattól. Ő is sokszor kérte az Urat, hogy vegye el tőle gyengeségeit. Nyilván ő is átélte, amit mi: érezte, hogy gyengesége miatt képtelen Isten igazi tanúja lenni, képtelen keresztény lenni. — De az Úr meghagyta gyengeségeit, s ezt válaszolta neki: Isten ereje a te gyengeségedben fog megmutatkozni. (2 Kor 12,7-10).
Miben hiszünk tehát? Isten erejében! Istenben, aki nem emberi erők és tökéletesség által cselekszik! Ez nem azt jelenti, hogy nem kell törekednünk a tökéletességre! De Isten tökéletlenségünk ellenére halt meg értünk és váltott meg minket. És tökéletlenségünk ellenére tud működni bennünk, ha odaadjuk Neki magunkat minden nap (és minden tökéletlenség után) újra.
És így van az Egyházzal, a keresztények közösségével is. Isten nem azért tud működni benne, mert az tökéletes. Hanem azért, mert vannak benne olyan emberek, akik tökéletlenségük ellenére is hisznek Isten szeretetében, s minden tökéletlenségükben is átadják magukat Neki. Isten ereje az ő gyöngeségük által mutatkozik meg.

Bocsáss meg Uram, hogy sokszor magamban, emberi erőkben hittem. Add, hogy tudjak hinni Benned, aki a csontmezőket életre tudod kelteni, aki a halottat fel tudod támasztani, aki magad feltámadtál a halálból. Add, hogy higgyek minden gyengeségemben: higgyem, hogy Te vagy a feltámadás; és nincs olyan halál, amelyet Te le nem tudnál győzni.

Jövő heti elhatározás: Minden reggel — minden lustaságban és fáradtságban — azzal szeretnék felkelni: Hiszem Uram, hogy Te vagy a Feltámadás, az erő. Veled akarok új napot kezdeni!
Minden erőtlenségemben, gyengeségemben, botlásom után, magasztaljam Istent, aki az Erő és a Feltámadás, s aki összeomlásaim után is új életre hív; és aki minden erőtlenség után új életet adhat embertársaimnak és az Egyháznak is. Ebben a hitben tegyem Isten akaratát: a mai feladtomat; és ajándékozzam felebarátaimnak Isten szeretetét!

 


G) BŰNBÁNATI LITURGIA

  • Ajánlatos bűnbánati liturgia tartása a nagyböjt folyamán; vagy még inkább a nagyhét táján, hogy ez közvetlen felkészülést biztosítson a szentségek vételére. A bűnbánati liturgia azokat akik meg vannak keresztelve, felkészíti a szentgyónásra. "A keresztségre készülőkkel is folytasson a lelkipásztor beszélgetést: ez alkalmat ad számukra, hogy feltárják lelküket, és útmutatást kapjanak a lelki életben való további elmélyülésre" (FK 30).

A bűnbánati liturgia felépítése:

1) Bűnbánati olvasmány(ok) (igeliturgia),

2) ehhez kapcsolódik egy rövid homília, amely a bűnbánatra indit,
illetve
a lelkiismeretvizsgálathoz konkrét szempontokat ad
(Lelkiismeretvizsgálati szempontok találhatók legtöbb imakönyvben, továbbá kezdők szintjén pl. Tomka F.: Nagykorúság Krisztusban c. könyvében, lelkileg előrehaladottabbak számára a Találkozás a kereszténységgel c. hittankönyvben a 39. leckék után).

3) Csendes egyéni lelkiismeretvizsgálat után a résztvevők egyéni gyónást végeznek

4) Ha nincs sok gyónó, megvárhatják egymást, és közös hálaadással zárják a liturgiát. (Ha sokan vannak, egyéni hálaadás után távoznak.)

 


H) A BEAVATÓ SZENTSÉGEK kiszolgáltatása

1)A kiválasztottak felkészítése a liturgiára

A felkészülés lényegi eleme volt a bűnbánati liturgia, valamint a szent három nap liturgiáin való részvétel. Komolyan hívjuk meg a kiválasztottakat, hogy nagycsütörtökön és nagypénteken vegyenek részt a liturgián, a nagyszombat pedig legyen számukra "a lelki elmélyülés és a szentségekre készülés napja" (vö. FK 31).

Nagy élmény a közösség számára, amely egy-két éve követi a katekumenek útját, ha azok a szentségek vétele után szólnak néhány szót. A pap megkérdezheti: Milyen igével indultál a katekukmenátus elején? hogyan működött ez életedben? — Vagy feltehet más kérdést is: pl. milyen vággyal indulsz most, hogy megkeresztelkedtél (elsőáldozó, bérmálkozó lettél)? — A katekumenek készüljenek fel, s ha szükséges írják fel maguknak igéiket.

(Vigyázni kell, hogy ne az kösse le a szentségek vétele előtt a katekumeneket, hogy nekik esetleg meg kell majd szólalniuk: Úgysem fog mindenki megszólalni, csak akit erre késznek látunk, vagy akitől az utolsó beszélgetésekben hallottuk, hogy telve van örömmel. Ha a kiválasztottaknak felírták egy papirra igéjük, ez elegendő támpontot ad, hogy a lelkipásztor megkérdezze őket; s akkor a körülmények alapján ő döntse el, kit kérdezhet tovább.)

2) A szertartás előkészítése

A beavatás szentségeinek szentmiséjében "az újonnan szentségekhez járulók kapjanak lehetőséget az aktív bekapcsolódásra: imádkozzák az Egyetemes könyörgések fohászait, vigyék az áldozati adományokat az oltárra, és ha nincs akadálya, két szín alatt részesüljenek az Eukarisztiában" (FK 32). — A szertartás előtt minderre készítsük fel őket, valamint biztosítsunk nekik, kezeseiknek (keresztszüleiknek) és a rokonságnak helyet.

Ha szeretnénk, hogy az újonnan megkereszteltek, illetve a szentségekhez járultak elmondják, hogyan jutottak a szentségekig, erre vagy a szentségkiszolgáltatás liturgiájának elején vagy annak legvégén kerüljön sor.

A keresztelteket fehér ruhába öltöztetjük. Elő kell készíteni a megfelelő méretű ruhákat. (Alkalmazhatóak a sokfelé használatos fehér ministráns- vagy elsőáldozó ruhák, esetleg alba, vagy megvarrható szükség esetén egy lepedőből is.)