MAGYAR PAPI EGYSÉG Bosák Nándor
A SZENTLÉLEK I. Bevezetés Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levelében írja II. János Pál pápa: „A jubileumi előkészületek elsőrangú teendői közé tartozik . . . a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének az újrafelfedezése.” (45.§) Ez a mondat három fontos mozzanatra utal: „jelenlét”, „tevékenység” és „újrafölfedezés”. Az első kettő objektív adottságot, a harmadik pedig feladatot jelent. Ha a Szentatya figyelmeztetésének papként akarunk megfelelni, akkor az a dolgunk, hogy megnézzük, objektíve hol és milyen szerepe van a Szentléleknek a papi életben, és ezt figyelembe véve (újra fölfedezve) éljük, végezzük papi szolgálatunkat, „készülve a nagy jubileumra”. A papi szolgálat eredetét és jellegét tekintve nem nehéz megérteni, hogy papságunk természete szerint a Szentlélekhez kapcsol bennünket, annak működésébe von be. Mindössze egy idézet a Szentírásból: „Akkor eljött Jézus, közéjük lépett és így szólt hozzájuk: »Békesség nektek!« E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. »Békesség nektek!« – ismételte. »Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« E szavak után rájuk lehelt és folytatta: »Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.«” (Jn 20, 19–23.) Ez a jelenet tökéletesen bemutatja a papság ontológiai eredetét. Jézus az Atya küldetését teljesíti, amikor emberré lesz, amikor meghirdeti Isten országának örömhírét, és a kereszten feláldozza életét. Ennek a küldetésnek folytatását bízza az apostolokra, ezért árasztja rájuk a Szentlelket. Mert ahogyan Jézus is a „Szentlélekben” teljesíti megváltói művét, úgy apostolai is a „Szentlélek erejében” kapnak felhatalmazást a folytatásra. Papi létünk minden mozzanatát a Szentlélek járja át, tevékenységünkben a Szentlélek van jelen. Megújulásunk gazdag lehetősége nyílik meg számunkra, ha ezt figyelmünk középpontjába állítjuk. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentlélek működését valami rendkívüli jellel kapcsoljuk össze, és csak ott gondoljunk a jelenlétére, ahol valami rendkívülit tapasztalunk. A Szentlélek gazdag tárházában valóban vannak rendkívüli adományok, de ezeknél sokkal fontosabb, hogy az élet mindennapi helyzeteiben, feladataiban észrevegyük jelenlétét. Ez biztosíthatja, hogy papi életünk tényei ne alkalmi fellángolások hullámhegyei meg -völgyei legyenek, hanem valami belső tűz, folyamatos izzás jellemezze. Papi életünk három területét szeretném kissé alaposabban áttekinteni témánk szempontjából. 1. Papságom eredete (hivatásom) 2. A papi szolgálat szentségi karaktere (szolgálatom) 3. A papság közösségi dimenziói (hová tartozom)
II. Hivatás Ezzel a szóval jelezzük a papi szolgálat indító mozzanatát. A hívás fogalma van benne. A papi szolgálat elsősorban az isteni hívás eredménye. Az Ószövetség papjai születésük révén kerültek a papi rendbe. Az Újszövetségben mindenkit külön hív az Isten, és ezzel a prófétai hivatáshoz áll közelebb az újszövetségi papság. (Vö. Jer 1,5kk.) Röviden tehát így foglalhatom össze a hivatás lényegét: Személyre szabott hívás és erre adott személyes válasz. Amikor így határozom meg a hivatást, akkor máris érezzük, hogy igazában a keresztény vallás lényegét fogalmaztuk meg. Hiszen vallásosságunk is ebben áll: Isten megszólít bennünket, mi pedig erre próbálunk válaszolni egész életünkben. Ez a párbeszéd úgy kezdődött, hogy Isten szólt az emberekhez, kinyilatkoztatta magát. A Szentírás ennek a párbeszédnek az írásba foglalt eszköze, amiről valljuk, hogy sugalmazott. A Szentlélek garantálja, hogy az emberi szavakba, történetekbe, vagyis emberi köntösbe foglaltak Isten üzenetét közvetítsék. Ezt az üzenetet az ember képes megérteni, és képes arra válaszolni. Így jön létre a találkozás Isten és ember között, így születik meg az üdvösség. Mindez a Szentlélek jelenléte és működése által valósul meg. Ilyen szerkezetben születik meg a papi hivatás is, amely az általános keresztény hivatáson belül egy speciális területet jelent. Isten a kezdeményező, Ő szólít, mert örök terveiben sajátos feladatot szán nekem. Az impulzusokat a Szentlélek adja, sokféle módon, emberi jelek által jut el hozzánk a hívás (ezért olyan színes a hivatások útja). Ebből a szólításból akkor lesz életet kitöltő hivatás, ha válaszolunk rá. De hogy ez a válasz egy emberben megszülessen, és életének irányt adjon, az is a Szentlélek erejében jön létre. Papi hivatásom a Szentlélek jelenlétének és működésének az eredménye. Itt figyelnünk kell egy fontos mozzanatra. Hivatásom nem csupán múlt, ami valamikor régen történt velem (még akkor sem, ha sok éve pap vagyok). Ahogy a Szentírás üzenete mindig élő és aktuális, úgy a papságra szóló meghívás is az. Isten napról napra hív, szólít, hogy megtegyem akaratát. A szolgálat teljesítése, papi életem minden belső állásfoglalása, annak mindennapi vállalása az én folyamatos válaszom a hívásra. Nagy baj lenne, ha azt mondanám: a hivatás számomra lezárt ügy. Lezárt, ha az irányára gondolok, . . . ez pappá szentelésemmel eldőlt, és tudom, hogy hol a helyem. De nincs lezárva, ha a minőségét értem rajta. Az a belső figyelem, amivel keresem Isten akaratát (imádságaim), az a lelkület, mivel törekszem ellátni szolgálatomat, az a vágy, amivel formálom magamat, hogy egyre jobban hasonlítsak Krisztusra (életszentség), papi életemben a Szentlélek jelenléte és működése. Ha ebből kimaradna a Szentlélek, az egész összeomlana. Ennek kell tudatában lennem. (Papi életemben állandó társam a Szentlélek, állandó megújulásom forrása.) Ezen elvi megállapítások után lépjünk tovább a konkrétabb feladatok irányába. Nevezetesen arra figyeljünk, hogy milyen módon kapjuk az impulzusokat, és azokat hogyan értelmezzük. Ahogy a Szentírásban is emberi nyelven szól hozzánk az Isten, ugyanúgy a papságra hívó üzenet is sokszor emberi köntösben jut el hozzánk. A Szentírás értelmezésének tapasztalatait fölhasználhatjuk, amikor a papságra szóló indításokat akarjuk megkülönböztetni. A Katolikus Egyház Katekizmusa három tanácsot fogalmaz meg a szentírási szövegek értelmezéséhez, hogy az megfeleljen a sugalmazó Szentléleknek. (KEK 112–114.§) 1. Szem előtt kell tartani a Szentírás tartalmát és egységét. 2. A Szentírást az egész Egyház Hagyományával összhangban kell olvasni. 3. Figyelni kell a hit analógiájára is. (Hitanalógián értjük az igazságok belső, rendezett, egymás közötti kapcsolatát és a kinyilatkoztatás egész tervébe ágyazódásukat.) Ad 1) „Igencsak különbözőek a Szentírás könyvei, mégis egyet alkotnak az isteni üdvrend egysége folytán, aminek Jézus Krisztus a középpontja és szíve, nyitott szíve az Ő húsvétja óta.” (KEK 112.§) Ahogy az egész kinyilatkoztatás középpontja és kulcsa Jézus, úgy az én papi hivatásomé is. Ő a viszonyítási pont. Regényeket lehetne írni arról, hogy milyen úton jutnak el emberek a papságra, és arról is, hogy milyen és mennyi impulzus ér bennünket papi életünk során. Mi jó? . . . Mi rossz? . . . Mindezekben az irányt kell szem előtt tartani. Ami Jézus felé visz, ami szorosabban kapcsol Jézushoz, ott van velem a Szentlélek. Pl. Egy kispap jön, és elpanaszolja, hogy igazságtalanul bántak vele a szemináriumban. (Ahogy meg tudom ítélni, nem volt ártatlan, és az elöljárói intézkedések sem voltak elég bölcsek . . .) A beszélgetést erre irányítom: „Nem az a legfontosabb, hogy mi történt, hanem hogy merre tartasz.” Azt keresd, hogy ezzel mit akart neked mondani az Isten, hogy jó irányba haladj. Ad 2) Az egész Egyház hivatott arra, hogy értelmezze Isten üzenetét. Ezért abban a kérdésben is, hogy milyen pap legyek, alapvető eligazítás számomra az Egyház hagyománya. Sok hatás ér bennünket, sokféle elvárás papságunkra vonatkozóan. (Jók és rosszak . . .) Elsősorban a Tanítóhivatal útmutatásaira kell figyelnünk. Olyan papnak kell lennem, ahogyan azt az egyház elvárja tőlem. Megfogalmazódik ez a szentelési szertartásban, a II. vatikáni zsinat tanításában, a hivatalos megnyilatkozásokban is. (Pastores dabo vobis, A Papi Szolgálat és Élet Direktóriuma, a papképzésre adott útmutatások stb.) A hagyományról szólva külön szeretnék utalni arra az örökségre, amit a szent papok a múltban és a jelenben is nyújtanak. A megélt papság példái ezek. Hatalmas és gazdag örökség ez. Különösen fontosnak érzem ennek tudatosítását ma, amikor valamiféle negatív szemlélet lett uralkodóvá, ahol csak a botrány a hír, ahol csak az elégedetlenség kap hangot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ma is sok-sok pap hűségesen és Krisztus szellemében teljesíti küldetését. Nem kell letagadni a bajokat, bűnöket – az apostolok között is, sajnos, volt ilyen –; de nem azért, hogy azokat kövessük, hanem ellenkezőleg, hogy még határozottabb legyen a jó irány követése. Ad 3) „A hitanalógián értjük az igazságoknak . . . a kinyilatkoztatás egész tervébe való ágyazódását.” Ez a nehéznek tűnő megfogalmazás arra a lényeges igazságra figyelmeztet, hogy Isten üdvözítő terveiben minden egységet alkot, és a részletek ebben az egységes tervben kapják meg értelmüket. Az én papi életemre is ez jellemző. Érvényes ez akkor is, ha életem egyes eseményeit nézem, ami velem „megtörtént”. És érvényes akkor is, ha az egyház közösségében betöltött szerepemre gondolok. Az én sorsom, életem eseményei be vannak „ágyazva” Isten örök tervébe. A Szentlélek ajándéka és kegyelme, ha ezt felfedezem, és ennek tudatában tudok mindent értékelni. Úgy is mondhatom, hogy ez a természetfeletti gondolkodás, ami kiemel földhözragadt szemléletünkből, és távlatot nyit.
III. A papi szolgálat „szentségi” jellege Ebben a részben azt keressük, hogy miként van jelen, és miként működik a Szentlélek a papi feladatok végzésében. Minden pap a szenteléssel kap felhatalmazást arra, hogy Krisztust képviselje, Krisztus megbízásából hirdesse az Igét, kiszolgáltassa a szentségeket, és vezesse Isten népét. „Az egyházi szóhasználatban ezt a szentelés által adott képesítést character indelebilis-nek, kitörölhetetlen szentségi jelnek nevezzük. Azért kitörölhetetlen, mert Krisztus megszeghetetlen ígéretén és visszavonhatatlan akaratán alapszik, hogy a fölszentelt papok szolgálata révén közvetítse tovább saját megváltói művét.” (Greshake: Pap vagy mindörökké. 100. o.) A felszentelt pap szentségileg lefoglalt eszköze Krisztus megváltói működésének. Ha egy pillantást vetünk a szentségek hatékonyságára, akkor a pap szerepére is fontos konklúziókkal találkozunk. A szentségek olyan jelek az egyházban, melyek Krisztus rendeléséből láthatatlan kegyelmet közvetítenek. A jeleket (materia és forma) a Szentlélek jelenléte és működése teszi hatékonnyá. A szentségekben tehát a Lélek működik. Ha egy pap – papi fölszentelése alapján – kiszolgáltatja a szentségeket, ő is ennek a szentségi működésnek lesz a résztvevője, lesz a Szentlélek eszköze, vagy szebb szóval kifejezve: partnere, társa. Mindezt tágabban értelmezve elmondhatjuk az igehirdetésről és a pásztori tevékenységről is. A papi fölszentelésből eredő minden képesítésünket igazi értelemben a Szentlélek munkatársaként végezzük. Ebből két fontos következtetést vonhatunk le: 1. Ezt a munkát csak alázattal és felelősséggel szabad végezni. Papi munkámban, életemben sohasem vagyok egyedül, Krisztus áll mögöttem, és a Szentlélek működik bennem. Ennek tudatában adom oda magamat a szolgálatra, mindig szem előtt tartva, hogy nekem a megfelelő matériát kell biztosítanom, és ha hűséges vagyok, a többi az Isten dolga. Ebből alázat fakad, ami megóv a hatalmaskodástól, és az önzés kísértésétől; „. . . mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) 2. Ugyanakkor aggodalom és zavar nélkül, bizalommal végezhetjük ezt a szolgálatot, tudva, hogy még az én gyengeségem, az ember csődje sem képes meghiúsítani Isten művét. (Vö. Greshake 111. o.) Ha ezt a kettőt egységes harmóniába tudjuk hozni papi életünkben és szolgálatunkban, akkor nagy szabadságot élvezhetünk, a Szentlélek szabadságát. Pl. nem merem azt mondani, hogy ezt tökéletesen meg tudom valósítani . . ., de azt elmondhatom, hogy belső vívódásaimban, a feladatok miatti aggodalmamban vagy tehetetlenségemben . . . ezek a gondolatok segítenek át a krízisen. Sikerorientált világunkban különösen fontos, hogy papi munkánkat, egész egzisztenciánkat ebben a természetfeletti dimen- zióban szemléljük, mert máskülönben állandó frusztrációnak leszünk az áldozatai. Természetfeletti identitástudat.
IV. A papi szolgálat „közösségi” dimenziói 1) II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű enciklikájában ezt olvassuk: „Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és küldetését, csak azoknak a kapcsolatoknak összefüggésében, amelyek a Szentháromságból erednek, és az Egyház közösségében . . . folytatódnak.” (12. §) Isten a Szentháromság titkában belső életének misztériumát nyilatkoztatta ki. Jelzést kapunk azzal, ami Istenben van, a tökéletes közösségről. Az Istenben lévő szeretetközösségnek a Szentlélek a lelke. Az egyház a Szentlélek által egybehívott közösség (ecclesia), ezért a közösségi dimenziók a Szentlélek jelenlétének és működésének területei. Ahol ezt a papságban megvalósítjuk, megéljük, ott a Szentlélek jelenlétét tesszük láthatóvá. 2) Jézus egyenként hívta meg apostolait, de a meghívással egy közösségbe kapcsolta be őket. Az evangéliumokban az apostolok legtöbbször mint testület, közösség jelennek meg. Erre utal a szóhasználat is: „a tizenkettő.” (Ezt a közösséget még Júdás kiesése sem töri össze, a „tizenegy” ugyanúgy egységet alkot.) Jézus szándéka ez, aki úgy akarta, hogy az apostolok Péter körül „kollégiumot” alkossanak. Ennek alapján alakult úgy az egyház struktúrája, hogy a püspök körül a papság alkotja a presbitériumot, azt a közösséget, amely egymásra rendeltségben teljesíti küldetését. Mindez nem csak valami alkalmi, praktikus vagy jogi egybetartozás, hanem olyan közösség, ami a szentelésben kapott felhatalmazáson alapszik. Ezt szentségi testvériség-nek nevezhetjük. 3) A II. vatikáni zsinat szépen megfogalmazza a kollegialitás elvét. „Amint az Úr rendelése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római püspök, Szent Péter utóda, meg a püspökök, az apostolok utódai. . . A püspöki testület tagjává tesz a szentségi fölszentelés ereje, és a kollégium fejével s tagjaival való hierarchikus közösség.” (LG 22) Ez a dokumentum a püspökök kollegialitásáról beszél, de lényegében ugyanaz érvényes a papság kollegialitására is. Mindnyájan egy papi testületen belül kapjuk a felszentelést. A papszentelés liturgiájában szépen kifejezi ezt a papság kézfeltétele. Vagy az a jogi előírás, hogy egy püspökhöz (elöljáróhoz) kell tartoznia. Senki sem lehet pap csak úgy „magában”. Egy fontos megjegyzés „A papi élet és szolgálat direktóriumá”-ból: A hierarchikus közösség . . . fejeződik ki a szentmise kánonjában, amikor a pap a pápáért, a püspöki kollégiumért és a saját püspökéért imádkozik. Ezzel nemcsak az irántuk való tiszteletet fejezi ki, hanem miséjének hitelességét is bizonyítja. (23. §) 4) Ahol ez a kollegialitás (szentségi testvériség, papi közösség) megvalósul, ott a Szentlélek van jelen és működik. Ezért a Szentlélekben való megújulásunk egyik nagy lehetősége éppen ennek a kollegialitásnak az elmélyítésében van. Hogyan? Martini bíboros, milánói érsek megkülönböztetését szívesen idézem. Ő collegialitas effectiváról és collegialitas affectiváról beszél. a) Collegialitas effectiva: az a tudatos fegyelmi rend, ahogyan kapcsolódunk az Egyházhoz, annak előírásaihoz, a pápához, püspökünkhöz és a paptestvérekhez. Ez magába foglalja – a hitbeli egységet: egység a tanításban, a hit tartalmában; – a liturgikus rendet: az „egyház liturgiáját” végzem, megtartva annak törvényeit, és nem a magamét . . . – a törvények betartását: elfogadom és azonosulok az egyház rendjével. Mindezt összefoglalja az engedelmesség, ami nem valami ész nélküli szolgalelkűséget jelent, de jelent kreatív készséget a közös cselekvésre, képességet arra, hogy az „egészet” látva gondolkodjunk, és felelősséggel kapcsolódjunk az Egyházhoz. b) Collegialitas affectiva Ez az egybetartozás belső, lelki (érzelmi) érvényesülése bennünk. A kollegialitás nemcsak jogi kapcsolat, hanem olyan valami, aminek érzésvilágunkat is át kell járnia. (Sentire cum Ecclesia!) Püspök és papok, papok és papok, idősebbek és fiatalabbak között meg kell lenni a belső egybetartozás tudatának, a szolidaritásnak, a kölcsönös tiszteletnek. Mindig tudnunk kell: egy oldalon állunk, felelősek vagyunk egymásért. Nagyon jó, ha ezt az emberi szimpátia, barátság segíti, de többről van itt szó. A mi egybetartozásunknak alapja a Krisztushoz való viszonyunkban és a Szentlélekben van. A Szentlélek hozza létre és élteti. A Lélek indítását kell látni abban, hogy hol, mikor és kinek a társaságában hívott meg az Isten, és hová állított. Ha mindebben keresem Isten gondoskodó szeretetét, akkor minden küzdelmével együtt kegyelemforrás lesz a számomra. Összefoglalás Célunk volt: fölfedezni papi életünkben a Szentlélek jelenlétét és működését. – Jelen van a Szentlélek abban az állandó és személyes hívásban, amivel Isten maga mellé szólított, és maga mellett tart állandóan. (Személyes találkozásom a Lélekkel.) – Jelen van mindennapi papi szolgálatomban, amikor általam vezeti, táplálja, oktatja Isten népét a Szentlélek. (Eszköze – munkatársa – vagyok a Léleknek.) – Jelen van paptestvéreimhez fűződő kapcsolatomban, ahol valami visszatükröződik abból az egységből, ami a Szentháromságban megvalósul. (Élhetek a Szentlélekből.)
András Imre MAGYAR KATOLIKUS SZÓRVÁNY-LELKIPÁSZTORKODÁS NYUGAT-EURÓPÁBAN Tizenegy ország száznyolcvan városa, 114 ezer számon tartott magyar katolikus hívő, akiket mintegy félszáz magyar lelkipásztor gondoz, fő- vagy mellékfoglalkozású beosztásban – így mutatkozik be dr. Cserháti Ferenc müncheni magyar plébánosnak, Miklósházy Attila S.J., a külföldi magyarok püspöke európai delegátusának statisztikai számaiban az a lelkipásztori munka, amelyről a nyugat-európai katolikus magyarok lelkipásztorai egymásnak számot adtak az idei lelkipásztori konferenciájuk alkalmával. Beszámolónk könnyebb megértéséhez magyarázatképpen bocsássunk előre két megjegyzést. Az egyik az, hogy a szórványban dolgozó pap munkája a nagy távolságok, a sok színhely, de főleg a feladatok sokrétűsége miatt összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a szokásos plébániai munka. Pionírmunka ez a javából. A paptól nyelvismeretet, szilárd belső egyéniséget kíván, az elkötelezettség olyan szintjét, hogy tudjon másokért élni, a rá számítók gondjaival törődni, bírja a munkát, az utazást. Készen kell lennie arra is, hogy a munkaadó egyházmegyében nincsen teljes embert igénybevevő „magyar” munka, és a helyi lelkipásztorkodásban is segítenie kell, ami az „idegen” papnak nehéz s nem mindig hálás feladat. Az európai országok egyházmegyéi ilyen szempontból nem olyan megértőek, mint pl. az amerikai kontinensen lévő egyházmegyék. Amerikában mindenki bevándorló, ott az egyházközségeket és a lelkipásztorkodást is a nemzeti csoportok szolgálatára alakították ki, a magyar éppúgy nem idegen, mint bármely más nemzet fia. Európában viszont a külföldön élő magyar pap idegennek számít. A másik bevezető gondolat arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy az európai magyar lelkiszolgálat állomásai, leszámítva néhány nagy hagyományú külföldi magyar lelkipásztorhelyet, a második világháború és az 1956-os forradalom után Nyugatra jött menekültek lelkipásztori segítésére létesültek. A nyugati befogadóknak érthetően ma már nem mindig egyszerű annak megértése, hogy miért van még szükség – négy, sőt több évtized után is –, az egykori, a menekülést követő tűzoltó munkára és intézményére? Az idegen ajkú pasztoráció iránti helyi elidegenedéseknek van, sajnos, egy nagyon egyszerű, a magyar papokban keresendő oka is: nem szeretnek beszámolókat írni saját munkájukról, főleg idegen nyelven nem. A helyi hatóság ennélfogva nem tud munkájukról, feltételezik tehát, hogy ott nem is történik semmi, és amikor új lelkészt kellene beállítani valahová, megpróbálkoznak a felesleges kiadás megspórolásával, a lelkészi munkahely törlésével. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala pedig az, hogy a nyugati „illetékesek” se mind vették észre – Rómát kivéve –, hogy a menekültek helyzete ugyan megoldódott, de a vendégmunkások és a turisták állandó népvándorlása, a globalizálódásnak nevezett gazdasági-társadalmi fejlődés az egykori menekültek lelkipásztori igényeit messze meghaladó feladatokat ró az egyes nyugati egyházmegyékre az idegen ajkúak lelkipásztori gondozása terén. A nyugat-európai egyházmegyéknek ma több munkát ad az idegenajkúak lelki gondozása, mint régen a menekültgondozás. A bécsi főegyházmegyében például harminchat nem német nyelvű lelkipásztori szolgálat működik jelenleg, és az itt dolgozó lelkipásztorok kerek 100 ezer katolikus hívőt gondoznak. Amint említettem, Róma tudomásul vette a változásokat, és a zsinat előtti menekült központú rendelkezések helyett („Exsul Familia”,1952) ma az „Instructio de pastorali migratorum cura” (1969) és más rendelkezések által igyekszik irányelveket adni a központi ügyintézésen túlnőtt, világméretben jelentkező helyi problémákra. A döntés és a kivitelezés most a helyi illetékesek belátásától függ. A magyar pasztorációt szorgalmazók részéről tehát most már nem csak beszámolókra van szükség a végzett munkáról, hanem lobbizásra is a helyi döntéseket meghozók motiválására. Mintegy félszáz magyar lelkész munkásságát világítja meg ez az adatgyűjtés. Ezek mindegyike Európa valamelyik magyar lelkipásztori szolgálattal rendelkező országában áll a hívek rendelkezésére, összesen 180 városban. A lelkipásztorok az adatgyűjtés során arra a kérdésre is válaszoltak, hogy körülbelül hány hívő vesz részt egy-egy szentmisén. Az egyes szentmiséknél megadott létszám 10 és 300 között változik egy-egy alkalommal. Átlagot számítva valamennyi misézőhely látogatottságának adatából egy 50-es átlaglétszámot kapunk. Ha figyelembe vesszük, hogy lelkipásztori szórvány adatáról van szó, ahol kevés a „nagy hely”, akkor a megjelenő hívek létszáma nem alacsony. A kérdőív megtudakolta a hívek számát is, vagyis azt, hogy hány magyar katolikus él azon a területen, melyet a lelkipásztor gondoz. Erről az adatról megalapozott tudással (pl. saját lelkipásztori kartotékkal), sajnos, többfelé nem rendelkeznek a magyar lelkipásztorok, viszont a területük magyarságának létszámát elég jól ismerik, s abból szoktak következtetni százalékos becsléssel. A nyugati magyar pasztoráció elég erősen „utánamenő” módszerrel dolgozik. Erre a szórványhelyzet miatt feltétlenül szükség van. Az is természetes, hogy a katolikus pappal más felekezetűek is kapcsolatba lépnek. Nem csoda, hogy amikor Magyarországon, a pártállam idején, a kommunista vezetés az ökumenizmust akadályozta, külföldön a különféle felekezetű magyar csoportok között már virágzó ökumenikus kapcsolatok alakultak ki. Ezzel a háttérrel érthető, hogy a hívek számáról kért adatokat a lelkipásztorok a „magyarok” létszámán tájékozódva szokták megállapítani. Ezt az értelmezési bizonytalanságot nyitva hagyva, mégis impozáns teljesítmény, ha a lelkipásztorok becslése 114 ezer hívőt mutat ki, akiket ők látnak el. A hívők létszámának körülhatárolására adott alkalmat az adatgyűjtésben az a kérdés: „Mennyi értesítőt, körlevelet, meghívót postáz?” A diaszpórahelyzetből adódóan ugyanis kivétel nélkül minden lelkipásztor rendszeresen kiküld híveinek valamilyen személyes postai értesítést. A nyomtatványok postai szétküldése Nyugaton nagyon drága. Feltehető tehát, hogy a címzettek élő kapcsolatban vannak a feladóval. A befutott válaszok szerint minden postázásnál valamivel több, mint 24 ezer küldemény megy ki a lelkipásztoroktól. Ezeket természetesen nemcsak egy személy olvassa, tájékozódik belőle. A családtagokat és személyes kapcsolatokat is számolva, feltehető, hogy minden értesítő elér legalább három személyt. A lelkipásztorok tehát a postán kiküldött értesítők, körlevelek, meghívók által állandóan legalább 70 ezer hívővel vannak „élő kapcsolatban”. Ez az „ellenőrző” szám valószínűsíti a hívek számánál megadott lelkipásztori becsléseket. Az „ellenőrző” adatra támaszkodva azt is elmondhatjuk, hogy minden nyugat-európai magyar lelkipásztor átlagosan 1800–2800 hívőt gondoz. A pasztorációjának fő tevékenysége a magyar szentmisék tartása. Erre – ismét csak átlagosan – évente 54 alkalommal kerül sor. Az összesen 45 adatszolgáltató lelkipásztorból 29 személy főfoglalkozásként, 16 személy mellékfoglalkozásként végzi a magyar pasztorációt. Utóbbiak közül 13 személy helyi egyházi szolgálatban áll. Az ő számukra ezért a magyarok pasztorálása mellékfoglalkozás. Végül hárman a válaszadók közül idős vagy beteg személyek, akiket körülményeik akadályoznak abban, hogy rendszeres magyar pasztorációt tudjanak vállalni.
HALOTTAINK Németh János (1913, 1938, esztergom-budapesti) ny. baseli lelkész 1998. márc. 29-én; tem. Székesfehérvárott ápr. 6-án. Árky Zoltán (1926, 1951, győri) ny. plébános márc. 30-án Győrött; tem. ugyanott ápr. 7-én. Matolcsi István (1928, 1956, pécsi) esperes, regölyi plébános ápr. 14-én; tem. Nagykarácsonyban. Dr. Bogyó György (1913, 1943, jezsuita, egri) balatoni plébános ápr. 18-án Budapesten; tem. a Kerepesi temetőben ápr. 29-én. Csete József Ágoston (1912, 1938, szervita, székesfehérvári) ny. piliscsabai plébános ápr. 23-án; tem. a Kerepesi temetőben május 6-án. Sponberger Antal Elemér (87, 65, ferences) ápr. 24-én Brassóban; tem. ugyanott. Fonyadt Antal (1916, 1940, szombathelyi) ny. esperes plébános ápr. 24-én; tem. Ábrahámhegyen. Németh László (1957, 1981, veszprémi) baki adminisztrátor ápr. 27-én Zalaegerszegen; tem. Kaposvárott máj. 5-én. Kovács Mihály (1906, 1929, kalocsa-kecskeméti) ny. lelkész máj. 6-án Kalocsán; tem. ugyanott máj. 12-én. Lázár Dezső Kelemen (1933, 1958, szombathelyi, ciszter) zirci plébános máj. 12-én; tem. Zircen máj. 16-án. Dr. Petróci Sándor (1918, 1943, váci) kanonok, ny. teológiatanár máj. 19-én; tem. Vácott. Nagy Zoltán Lajos (1910, 1944, jezsuita, veszprémi) ny. lelkész máj. 27-én Budapesten; tem. a Kerepesi temetőben jún. 4-én. Csatár István (1920, 1944, veszprémi) ny. plébános máj. 29-én Székesfehérvárott. Falusi József (1913, 1938, szombathelyi) ny. gellénházi plébános máj. 3-én; tem. Kemenessömjénben. Neubauer József Felicián (1913, 1941, kapucinus, váci) volt nagymágocsi lelkész jún. 4-én; tem. Máriabesnyőn jún. 11-én. Németh János (1909, 1932, szombathelyi) ny. szombathely-szöllősi plébános jún. 5-én; tem. Szombathelyen. Verdes Miklós (1918, 1943, hajdúdorogi) ny. tolcsvai paróchus jún. 8-án; tem. Hejőkeresztúron. Pataki István (1925, 1951, pécsi) majosi plébános jún. 18-án; tem. Majoson. Dr. Bucsi László (1931, 1954, esztergom-budapesti) apát plébános, ny. főegyházmegyei zeneigazgató jún. 18-án; tem. Esztergomban júl. 10-én. Dr. Rácz Imre (1930, 1953, eisenstadti), a Valláspedagógiai Akadémia ny. tanára és igazgatója jún. 19-én; tem. Szombathelyen. Lajos Béla (1939, 1963, egri) ny. krasznokvajdai plébános jún. 22-én Nyíregyházán; tem. ugyanott jún. 30-án. Szabó László Vilmos (82, 58, ciszterci) ny. középiskolai tanár jún. 29-én; tem. Zircen. Fricsy Ádám (1914, 1942, jezsuita, pécsi) történész, ny. lelkész júl. 8-án Pécsett; tem. ugyanott júl. 17-én. Kovács János (1928, 1953, pécsi) ny. babarci plébános júl. 12-én; tem. Babarcon. Farkas Béla (1926, 1954, váci) plébános; tem. Kocsérban. Kövesdi János (1954, 1980, pécsi) pécsváradi esperes plébános júl. 19-én; tem. Pécsváradon. Adorján István (1928, 1951, pécsi) ny. szajki plébános júl. 23-án; tem. Szajkon. Dr. Zalotay József (72) egyetemi tanár, washingtoni magyar lelkész júl. 24-én; tem. júl. 29-én. Kiss Pál (1919, 1943, egri) ny. plébános júl. 27-én Nyíregyházán; tem. Jászboldogházán. Székelyfy Pál (1923, 1947, székesfehérvári) csepel-királyerdői plébános aug. 11-én Csepelen; tem. ugyanott aug. 26-án. Lelovics Endre (78, 56, felvidéki) ny. esperes plébános; tem. Pereden aug. 17-én. Nyugodjanak Krisztus békéjében! |