Távlatok / 33  -  1997. február

Tartalom

Egyház – kommunikáció – média         1

Katolikus folyóiratok és könyvek         11, 23, 82, 85, 92, 152

  EGYHÁZ – KOMMUNIKÁCIÓ – MÉDIA

Bencze Lóránt: Egyház és kommunikáció         3

Tomka Miklós: Az egyházak és a média          12

Kiss Ulrich: Információ és kommunikáció         24

Piotr Wojcjechowski: Bohócarcú halál 30

Magyar Püspöki Kar: Igazságosabb és testvériesebb világot!   29, 36

  LELKISÉG, LELKIPÁSZTORKODÁS

Oláh Miklós: Szívügyünk az evangelizálás         37

Prohászka Ottokár: Mindenki apostol      41

Berta Ferenc: A megújulás fő iránya         42

Dér Katalin: Bibliai tárgyú képek elemzése       49

Budapesti kisközösség: Hol tartunk?      60

  FIGYELŐ

Angelo Acerbi: A Szentszék és Európa            69

Harrach Péter: A magyar politikai helyzetről     78

Barlay Ö. Szabolcs: Nemeskürty „tükrei”         83

Juhász Judit: Vallási műsorok a közszolgálati rádióban  86

Csiszér Ferenc: Vallási műsorok a Magyar Televízióban          89

Körkérdés a katolikus lapokhoz          93

            Bevezető (Szabó Ferenc), Áttekintés, Márton Áron Kiadó (Arató László),
            A Szív (Bárdosy Éva), Európai Szemmel (Pongrácz Mária), IGEN (Huszthy
            Ádám), Keresztény Élet (Gróf Lajos), Magyar Kurír (Neumayer Katalin),
            Pannonhalmi Szemle (Sulyok Elemér), Távlatok (Szabó Ferenc), Teológia
            (Erdő Péter), Új Ember (Rónay László), Új KALÁSZ (Terlanday Sándorné),
            Új Város (Vizsolyi László), „Sajtóelőzetes” (Nagy Ferenc)

  KULTÚRA ÉS ÉLET

Bencze Lóránt: A Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola   119

Czigány György: Borsos Miklósról         124

Szabó Ferenc: Olvasónapló - naplókról           126

Mészáros István: Ungvári iskolajubileum          131

  SZEMLE

Walter Kasper: Jézus a Krisztus (Szabó Ferenc)          139

Hetényi Varga Károly: Papi sorsok III (Gyorgyovich Miklós)  141

Gy. Orbán: Friedensbewegung kath. Priester in Ungarn (András Imre) 143

Ifj. Lele József: „Az Úr készen találta őt” (Gyorgyovich M.)     149

Családi Katekizmus (Gy. M.)   150

Újabb METEM-könyvek        151

  MAGYAR PAPI EGYSÉG

Bosák Nándor: Papi gondolatok nagyböjtre     2

Kiss Imre: A pap a dialógus embere (I)            4

Rózsa Huba: Módszertani szempontok az evangéliummagyarázathoz    7

Vértesaljai László: Godó Mihály atya emlékezete         13

Halottaink 1996-ban    14

EGYHÁZ–KOMMUNIKÁCIÓ–MÉDIA

A modern világ első areopágusza a kommunikáció világa” – hangoztatta II. János Pál  pápa a zsinat bezárása és az Ad gentes kezdetű missziós határozat 25. évfordulóján, 1990-ben közzétett Redemptoris missio kezdetű, az evangelizálással foglalkozó körlevelében. Most még hosszabban idézünk a 37. pontból, mivel jobban nem is tudnánk összefoglalni az egyház és a kommunikáció témakörével foglalkozó számunk alapvető gondolatait.

„A modern kommunikáció az emberiséget egyetlen »globális faluvá« egyesíti, amint mondani szokás. A tömegkommunikáció eszközei olyan fontosságra tettek szert, hogy sokak számára a legfőbb eszközt jelentik a tájékoztatáshoz és a neveléshez, az egyének, családok, társadalmi csoportok magatartásának irányításához. Főleg az újabb nemzedékek növekszenek a média függőségében. Talán kissé elhanyagolták ezt az areopáguszt: általában más eszközöket részesítenek előnyben az evangelizálásban és a nevelésben, míg a mass médiát egyesek, kis csoportok kezdeményezésének engedik át, és csak másodsorban veszik tekintetbe őket a lelkipásztori tervezésben. A média szerepe azonban nem csupán abban áll, hogy terjeszti az örömhírt: sokkal alapvetőbb tényről van szó, hiszen a modern kultúra evangelizálása is nagy részben a médiumok befolyásától függ. Nem elég tehát csupán arra használni őket, hogy terjesszük a keresztény üzenetet és az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásait, hanem integrálni kell magát az üzenetet ebbe az »új kultúrába«, amelyet a modern kommunikáció hozott létre. Bonyolult problémáról van szó, mivel ez a kultúra abból a tényből születik – még tartalma kialakulása előtt –, hogy új kommunikációs módozatok léteznek, új nyelvezettel, új technikákkal és új pszichológiai hozzáállásokkal.”

Fölösleges lenne itt még közhelyeket ismételni a média hihetetlenül megnőtt szerepéről, a planetizálódó emberiség egyesítése, a kultúra terjesztése, a nevelés, a vallások és világnézetek párbeszéde szempontjából. Mi elsősorban az evangelizálás, a katekézis, vallásos nevelés, igehirdetés távlatában vizsgáljuk a kommunikációs eszközöket. Az evangelizálás elválaszthatatlan az emberek kulturális környezetétől, a kultúrák „evangelizálásától”, amit előevangelizálásnak is nevezhetnénk: az igazság „magvai”, az értékszikrák ugyanis mindenütt jelen vannak, a nem keresztény vallásokban és keleti bölcsességben, vagy akár egyes nyugati nem hívők humanizmusában is. Európai kultúránk gyökereinél és rostjaiban mindenképpen fellelhetők a keresztény értékek, amelyeket ismét fel kell éleszteni, a szekularizált és pluralista világ elé terjeszteni. Vitathatatlan a média közvélemény-formáló ereje, értékmegőrző és értékközvetítő szerepe. De ehhez, a technikai tudáson túl, szükség van kellő vallási műveltségre és főleg médiaetikára, amely az igazsághoz ragaszkodik, nem használja fel a médiumokat manipulálásra, az emberek és közösségek életének káros befolyásolására. A kommunikáció szakembereinek az igazsághoz kell ragaszkodniok; az igaz becsületes keresése és közvetítése a feltétel az olvasók/nézők/hallgatók tiszteletéhez és az őszinte párbeszédhez. Főleg a hívők hivatottak arra, hogy akár mint a média munkásai, akár olvasók/hallgatók/nézők, felelősségtudattal cselekedjenek: hogy megkülönböztessék, kiválasszák az emberi és keresztény értékeket, amelyek a szabadabb, igazságosabb és testvéribb világ építéséhez szükségesek.

Magának az egyházi közösségnek is szüksége van a belső kommunikációra, az információcserére, a párbeszédre. A nyilvánosság számára megfogalmazott egyházi álláspont legyen a kommunikáció, a csere és a párbeszéd gyümölcse. Az egyház által támogatott orgánumokon vagy az egyház rendelkezésére bocsátott adásidőkön túl a közszolgálati  médiumokban és a nem katolikus sajtóban is tevékenykednek keresztény (katolikus) meggyőződésű újságírók; az ő szerepük lényeges ahhoz, hogy a tömegtájékoztatásban a vallási/egyházi műsorok szűk (sokszor gettószerű) működése kiszélesedjék, hogy az említett értékőrzés és -közvetítés a nem kifejezetten vallási/egyházi műsorokban is megvalósuljon. Az evangelizálás előkészítéséhez tartozik az is, ha a nem katolikus médiaszakemberekkel – a sajtóban, rádióban, televízióban – párbeszédet tartanak a hívők, akár kulturális, akár etikai vagy politikai kérdésekről. Másrészt az egyházi/vallási műsorok készítői feleljenek meg a szakmai követelményeknek. Ehhez sürgető szükség van hívő, valláskultúrával is rendelkező médiaszakemberek képzésére. Az egyházi médiumok az egyház belső életéről, nehézségeiről is adjanak hiteles információt: a teljes, igaz és pontos információ követelménye vonatkozik az egyházi tömegkommunikációra is.

Az egyházi sajtónak figyelnie kell az idők jeleire, mindazokra a kihívásokra, amelyeket a kor és a korszellem állít az egyházi küldetés elé. Az elemzett valóságot egybe kell vetni az egyház tanításával; pl. társadalmi-gazdasági-politikai kérdésekben a kellő ítéletalkotáshoz és választáshoz az egyház szociális tanítása távlatába kell állítani az adott helyzetet. Erre jó példát mutatott a magyar püspökök „Igazságosabb és testvériesebb világot!” című körlevele, amelynek témaköreit a Távlatok idei számaiban szeretnénk sorravenni.   

EGYHÁZ–KOMMUNIKÁCIÓ–MÉDIA

Bencze Lóránt

EGYHÁZ  ÉS  KOMMUNIKÁCIÓ*

A jel, a jelentés és a jelhasználat
a társadalmi-kulturális környezetben

A kanári-effektus – avagy helyzetelemzés

Már a század elején – saját, önironikus elbeszélése szerint – dr. H. I. annyira flaszterkoptató budapesti értelmiségi volt, hogy amikor friss diplomájával elkerült falura káplánnak, és meglátta a plébánia udvarán a sárga kiscsirkéket, felkiáltott: Mennyi sok szép kanári!

Némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kicsi sárga madár az egyik kulturális és társadalmi mintarendszerben kanári, a másikban csirke.

Hasonló helyzetben van ma az egyház, különösképpen a hitoktatás. Amikor az egyház vagy a hitoktató csirkét mutat, akkor a mai ember kanárinak véli, és fordítva. Kommunikációs zavar áll be. Mi a megoldás? Mit tegyünk? Mit tehetünk itt és most, 1995–1996-ban Magyarországon, ezen a plébánián, ebben az iskolában? Ismét sarkítottan fogalmazva, nevezzük-e a csirkét kanárinak, jóváhagyva a kultúrát, de  meghamisítva a valóságot, amely szerintünk csirke? Nevessük-e ki a kis csirkét kanárinak látó, jó- vagy rosszindulatú nem hívőket vagy netán a magukat hívőként elkönyvelőket? A „csak példabeszédekben tanított” elv és módszer folytatandó-e, és ha igen, hogyan folytatandó, kiscsirkével-e vagy kanárival? Egészen konkrétan és élesen: ostyával misézzen-e a pap, vagy hatmagos barna kenyérrel, vagy netán banánnal? Továbbá nem járunk-e úgy, mint az az asszony, aki életében először látott zsiráfot az állatkertben, fölnézett a zsiráfra a korlát előtt, és felkiáltott: Ilyen állat nincs is! Látta, majdnem tapinthatta a zsiráfot, mégsem tudta elfogadni a számára különleges, a magyar faunában és éghajlat alatt még soha sem látott állatot. És amikor látta, nem a maga természetes környezetében látta a zsiráfot, hanem az állatkertben.  

A kérdés összefoglalóan úgy is felvethető, hogy kinyíljon-e az Egyház parttalanul és teljes bizonytalanságban, avagy (fogalmi) dogmagettóba zárkózzon-e teljes biztonságban.

Más megfogalmazásban: Nem folytatható a hitoktatás ott, ahol 1948–1950-ban kényszerrel abbahagyatta az idegen államhatalom, de nem is kezdhető pusztán 1989-ben, amikor – legalábbis elvben – ismét megengedte ugyanez az államhatalom a hitoktatást.

Neveléstudományi szempontból a kérdés úgy merül föl, és úgy fogható össze, hogy ismereteket oktassunk-e a hittanórán, mint a többi tantárgy esetén, avagy élményt nyújtsunk-e, érzületet alakítsunk-e ki. Habozás nélkül kijelenthető, hogy ez a vagylagosság kétségkívül helytelen, még a humán és természettudományos tantárgyaknál is. De vajon szabad-e a vagylagosság helyett azt tanítani, hogy a kereszténység az embert megszólítja, a kereszténység meghívás, a kereszténység személyes Szó (Logosz) Jézus Krisztusban, és személyre szabott, egyénhez intézett szó is egyúttal? Kiengesztelődés mindenekkel és megnyílás az igazságnak. Azaz a kereszténység – Chesterton megfogalmazásában – a legkisebb bűnt is elítéli, de a legnagyobb bűnösnek is megbocsát. Az emberszeretet kötelező, de nincs megalkuvás a létrontással. Ennek nyomán viszont a jelenlegi, tetszik vagy nem tetszik kultúrához való alkalmazkodás nem megalkuvás-e?

Iránytárgy-effektus – avagy a megoldás iránya

Ha Kovács János nagyon beteg lesz, úgy érzi, hogy ez csak vele történhetett meg, ez az ő betegsége, ez az ő tragédiája. Az orvosnak azonban mind a beteg, mind a betegség csak egy a sok közül, esetleg tipikus, és tipikus megoldást is alkalmaz a gyógyításban. Hasonlóképpen ha a kommunikációs zavar nem kizárólag az Egyházat, a hívőket  és a hitoktatást sújtja, hanem hasonló, tipikus zavarokat találunk másutt is, akkor a helyzet nem olyan kétségbeejtő, és a megoldás is hamarabb felkínálkozik.

 Amikor Huckleberry Finn vallásos neveltetése folyamán Tom Sawyer nénikéjétől arról értesült, hogy a mennyországban semmi mást nem kell tenni, csak egész nap hárfával sétálni és énekelni, elment tőle a kedve. A tizenéves, félig árva, csavargó fiú a hagyományos, régies  vallásos nyelvi képeket (metaforákat) szó szerint értelmezte – lehet persze, hogy a nénike is –, és természetesen ez nem az ilyen fiú világa, illetve vágyálma.

Vajon nem gondolkodnak-e az emberek tömegesen úgy, hogy a tartalmas zenének, filmnek, szövegnek unalmasnak is kell lennie, és az értékes  zene, film, irodalom nyomasztó és unalmas? Az elnevezés is erre utal: komoly szöveg, komoly zene. Emellett feltehetően nagy tömegek vélik úgy, hogy az a szöveg, amit nem értenek, az maga a tudomány mint olyan.

Magyartanár nyelvtanórán felszólítja a tanulót: Mondj egy iránytárgyat! – A tanuló válasza: Útjelző tábla! (Sándor György tanár úrtól szóbeli értesülés alapján.) Itt a tanuló a nyelvtani szakkifejezést, illetve a szóösszetétel tagjait köznyelvi szóként értelmezte, vagyis az útjelző tábla olyan tárgy, amelyik irányt jelez. Vajon a vallásos szakkifejezéseket nem értelmezik-e köznyelvi szóként a gyerekek, de még a felnőttek is?!

S. E. teológus hittanóráján a szakfelügyelő azt kifogásolta, hogy Isten neve egyszer sem hangzott el. Eltekintve a tízparancsolattól (Istennek nevét hiába ne vegyed!), vajon nem azért kerülte-e a teológiai tanár az Isten szó használatát, mert egészen másként értelmezi ezt a szót a teológus, és másként a keresztényellenes társadalomban felnövekvő gyermek? Teljesen más az a háttérismeret, amit egyik is, másik is a szó jelentéséhez csatol.   

Hasonló tapasztalat – és a tapasztalat nyomán ez az óvatosság – vezette Szabó Flóris bencés tanárt. Általános iskolásokat kalauzolt az 1970-es években, amikor is Szent István király szobra előtt megkérdezte a gyerekektől: Tudjátok-e, kik voltak a királyok? – Egy élénk falusi kisfiú boldogan jelentkezett: Ettek meg mulattak! Szabad volt-e ezek után Szabó tanár úrnak Szent István nevét és a király szót ezeknek a gyerekeknek minden további nélkül összekapcsolnia? Minden bizonnyal nem, és nem is tette meg. Akkor hogyan szabad a hittanároknak a hétszentség-et csak káromkodásban halló, sőt ilyetén módon megkalapált gyerekeknek minden további nélkül a szentségekről beszélnie?! Mint a nyelvtanóra iránytárgya mutatta, nemcsak a hitoktatásban lehet baj a szakkifejezések értelmezésével és a jelentéshez hozzárendelt világismeret különbözőségével. Tehát a tanárnak feltétlenül tájékozódnia kell minden gyerek, minden szó, minden óra esetében, mint Szabó Flóris tette.

A fenti jelenség egyik sajátos alesete, amikor a felnőtteknél is, de a gyerekeknél különösképpen működik az a törekvés, hogy képszerű (ikonikus) nyelvi jelnek fogják föl a számukra önkényes nyelvi jelet. Tehát a Hozsanna a magasságban! helyett a gyerek Uzsonna a magasságban!-t énekel, mert az utóbbinak „van értelme” az ő világában. Ilyennek bármikor ki vagyunk téve mind az oktatásban, mind az igehirdetésben.

A II. vatikáni zsinat után sokan azt hitték, hogy minden megoldódik a latin liturgikus szövegeknek a nemzeti nyelvekre való fordításával. Az első buktató és csalódáskeltő jelenség maga a fordítás volt. A latin szövegek maguk is különböző értékűek esztétikai-stilisztikai szempontból, de nagyon sok köztük a műalkotás, a rendkívül költőien, retorikusan, kimondottan a hangos felolvasásra  megformált szöveg. Ezeket a magyar fordítások a nagy tömegek számára ugyan hozzáférhetővé tették, de a nyelvészek haja égnek állt attól, hogyan  tönkretették a latin szövegeket a magyar fordításban. Mert egyfajta művészi, költői latin nyelv helyett kimondottan pongyola magyar köznyelvre fordították őket. Sok esetben katasztrofálisak a fordítások.** Ez persze keveseket zavar, de azokat nagyon. Kérdéses azonban, hiszen senki nem vette a fáradságot, hogy felmérje, mekkora rombolást végez észrevétlenül a silány szöveg a hívőkben, akik esetleg naponta hallják ezeket a szövegeket. Pedig megvolt a magyar eljárásminta és évszázados  műfordítói hagyomány ehhez is. Babits például, amikor az Amor sanctus-t fordította, állandóan felkereste a neves és kiváló teológust, Schütz Antalt, és megkérdezte, vajon teológiai szempontból jó-e a fordítása. Ha Schütz nem találta megfelelőnek a fordítást, nem írta át Babits szövegét, hanem magyarázata nyomán maga Babits dolgozta át a kéziratot. Ezt kellett volna tenni legalább a mise állandó részeinek a fordításakor. Többek között Illyés Gyula készen állt erre annak idején.  

A második buktató és csalódás ezután érte el az egyházat, már akiket  az egyházban elért. Akár jó a fordítás, akár rossz, a hagyományos keresztény képrendszer alól kiment a pásztor és földművelő társadalom, és helyébe lépett egy másik, a pusztán bérmunkások, az idióta média és az árufogyasztó idióták társadalma, azaz társadalmi és kulturális mintarendszer-váltás történt. Ennek a társadalomnak a természettudományos műveltsége megrekedt valahol a Galilei előtti évszázadokban, mert a kvantumfizikát csak bemagolják a gimnáziumban, de gondolkodásuk nem állt át, a klasszikus newtoni fizikát meg már nem tanulják. A „húszkilós” vasgolyó, ha leejtjük egy toronyból, előbb ér földet, mint a tízkilós (P. A. 56 éves, tapasztalt fizikatanár véleménye, illetve B. Zs. kémiatanár felmérése). Soha ennyi babona nem terjengett, mint ma a médiában (H. J. akadémikus véleménye). Csaknem teljesen mindegy tehát, hogy latinul vagy magyarul szól hozzánk az Egyház. Keserűen megtoldhatnánk ezt azzal, hogy a latin talán jobb volna, mert ennek a társadalomnak az „idegen szép”, az idegen szó „tudományos”, hiszen nem értem, és aki az idegen szót használja, bizonyára nagyon okos. Egyébként meg csak azt értem meg, aki legföljebb négyszáz szóval szólít meg egyszerű és nem összetett mondatokban. Lehetőleg szleng is legyen a nyökögésemben, és akkor még nyelvtanilag elfogadható magyar mondatnak sem kell lennie.

A mai magyar társadalomban és médiában a zene lehet moslék – egyetlen követelmény, hogy angolszász legyen. A festmény lehet giccs, fő az, hogy meghökkentsen, és a galériás vagy a rajzolni-festeni nem tudó művészettörténész rásüsse a műalkotás bélyegét. Ami az egyházművészetet illeti, a jobbik esetben a foglalkoztatott képzőművész tehetséges és hitetlen, de veszi a fáradságot, és ezért ráérez a hitigazságra. Mégis a tapasztalatom az, hogy előszeretettel alkalmaznak hitetlen és tehetségtelen képzőművészeket. A legrosszabb, amikor a művész tehetségtelen, de hívő, és ezért futtatják. Ennek megfelelően az újabb egyházi zene egy része is giccs a javából, és persze a nyugati utánzata. Ami ebben a legmegdöbbentőbb, hogy a gitáros vallásos énekek szövegei is egy idejétmúlt társadalmi mintarendszer szövegei, amint a régi magyar népénekeké, legföljebb nyelvtanukban nem régiesek. Akkor meg mit ér az egész? A divatot helyes követni, ha közben a korábbival azonos arányban születnek valamiféle értékek. El tudok képzelni jó krimit. Chesterton és Graham Greene gondolkodhatott így Söveges Dávid szerint: „Ha nektek krimi kell, ha ti a krimit faljátok, krimit írok nektek, de esztétikailag és erkölcsileg is elfogadhatót.” Bizonyára van a gitáros vallásos énekek között is értékes, de még nem találtam. Kivételt csak akkor tennék nevelési okokból, ha a gyerekek maguk írják a dallamot is meg a szöveget is. Ezek egy-egy alkalomra születnek, egy-egy kis közösségben, nem általános használatra. Ilyenkor a gyermekek kreativitása az első, de ez sem kizárólagos. Ez sem jelentheti, hogy a (hit)tanár ne irányítsa őket mind a szöveg tartalmát, mind pedig a szöveg és a dallam esztétikáját illetően.

Köztudomású, hogy a gyermek életkora mindettől függetlenül is meghatározza az elérhető szókincset és fölfogható mondatszerkezetet. Vajon készültek-e erre előzetes fölmérések és helyzetelemzés a hitoktatáshoz és a hittankönyvek megírásához mind az életkort, mind pedig a jelenlegi társadalmi mintarendszert illetően? Ha nem, akkor miért nem? Ha igen, akkor figyelembe vették-e, hogy 1996-ban a gátlástalan ügyeskedő a nemzeti hős, és megvetett, nevetséges a hazájáért negyven évvel ezelőtt életét kockáztató szabadságharcos visszaemlékezése. Egyetlen nap, egyetlen rendelésen, egyetlen háziorvosnak három férfibetege mondta kérdezés nélkül, hogy „de feleségül venné” a sok száz milliós csalással vádolt közéleti hölgyet. Az ötödéves, informatikát tanuló mérnökhallgatót megkérdezte nyugdíjas nagybácsija: no akkor mihez is fogsz majd, ha megkapod a diplomádat? – Banknál fogok elhelyezkedni. – És miért? – Átprogramozom a számítógépet, és megcsapolom a bankot. – Teljesen mindegy, hogy ugratta-e az unokaöcs a nagybácsit, vagy nem. Kifejezte a társadalmi közhangulatot. A gazdagokon elégtételt vevő szegény lovas, pisztolyt lóbáló betyár hősi mintája (archetípusa) helyébe a számítógépes ifjú lépett, aki szoftverforgatásával szelíden kárpótolja magát a kíméletlenül raboló bankkal szemben. Mindezek ismerete nélkül azonban hittankönyvet írni a tudatlanság és amatőrség gátlástalansága volna. Kivéve, ha a könyvíró lángeszű művész, és közvetlenül a dolgok mélyére látva felismeri mindazt, amit a szerény képességű tudós csak hosszú hónapok szorgos munkájával, különféle felmérésekkel, statisztikákkal, azok helyes értékelésével tud felvázolni, megközelíteni. Félő és talán szerencsés is, hogy lángeszű művészek nem fognak futkározni a hittankönyvírók között. Akkor viszont csak a másik lehetőség elérhető, és ezt haladéktalanul meg kellene tenni.   

A tájékozódás, a fölmérések és a helyzetelemzések nyomán valószínűleg lehet majd esztétikailag és teológiailag, hatékonyan és közérthetően „jót” írni, mondani. És ahogy a krimi mellett akad még helye Arany Jánosnak, Tolsztojnak, Aquinói Szent Tamásnak és Mozartnak,  eleinte legalább a háttérben, a tanár ismeretében, hasonlóképpen két rendszert, két nyelvet kell fönntartani, és a tanárnak úgy kell tanítania, hogy a két rendszert legalább magában állandóan összevesse, szembesítse. Valójában minden tantárgyban ma is így cselekszik a tanár, de a hitoktatásban még inkább így kellene. Az ilyen oktatás eleve élmény a gyereknek, tehát nem kell külön csak az élményt föltálalni. A puszta élménynek, főként a gyakori élményhajhászásnak ugyanis az a veszélye, hogy üres lesz. Kellő súlyú – természetesen az életkorhoz és helyzethez illesztett – ismeretek nélkül nem lehet maradandó élményt nyújtani. Hangsúlyozom és ismétlem, nem teszek egyenlőségjelet a hitoktatás és más tárgyak oktatása közé, de a hasonlóságot sem lehet kétségbe vonni, még a hibák terén sem. Az elméletieskedő, magasröptű, elvont és érthetetlen irodalomtanítás nyomán éppúgy nem fog önként és élvezettel olvasni a gyermek felnőtt életében, mint ahogy a katekizmus ismeretétől sem lesz föltétlenül vallásos. Ugyanakkor az élményt nem lehet a nagy semmibe beleélni, szükséges hozzá szívhez és elméhez is szóló, az adott gyermeki szív és elme által elérhető szép vers és próza, kép és film, ének és hangszeres zene fogható ismerete.

Látszólag kézenfekvőbb és könnyebben járható út az egyház kommunikációja a médián keresztül. A média ugyanis ért a tömegek nyelvén. A média mindenkihez szól. Más kérdés, hogy ennek következtében a média általában egyházellenes is. Ezt tudomásul kellene venni mint adottságot, amelyen változtatni nem tudunk. Mégis, amikor rövid időre és igen kevés kivételtől eltekintve nem is a fő műsoridőben az egyház megjelenhet az egyház-, család- és gyermekellenes társadalom által támogatott egyház-, család- és gyermekellenes médiában, akkor az egyházi műsor maga is egyházellenes. Nem a műsorban részt vevő egyháziak és hívők szándékában, hanem a hatásában. Azért egyházellenesek hatásukban, mert nem médiaszerűek. Amint azt többször szóvá tettem, a hagyományos  istentisztelet pusztán jeltani szempontból sem médiaműfaj, de még a hittanóra sem. Megkérdeztem egy jámbor, tizenkét éves, rendszeresen misére és hittanórákra járó falusi gyereket, hogy mi történne akkor, ha a hittanórát a tévé közvetítené a kocsmában. Azonnal  rávágta: Bele a sörösüveget a képernyőbe! – és »szakszerűen« mutatta is a hajítást a kezével. Még ez a gyermek is tudta, hogy mit kell várnia az eltérő társadalmi mintarendszerben élő tömegektől! Hát akkor akik ezeket a közvetítéséket szervezik, miért nem tudják!? Miért nem járnak utána!? Miért nincsenek tekintettel arra, hogy minden médiaprogram közönsége vegyes, egymástól elütő? Netán mindenki nézi, hallgatja a vallásos közvetítést is, mint minden műsort. Illetékes és illetéktelen egyaránt, azaz hívő és nem hívő, és mindenhol, ágyban és mosogató mellett, kocsmában és minisztériumban. Miért vetíttetik a misét a kocsmában, nézetik szeretőkkel az ágyban? Vallásos műsorokban közreműködő, nem hívő rendező is fölpanaszolta, nem ellenségesen, hanem inkább barátian mindezt. Rá sem hallgatnak. Az együttlét a liturgiában és a szentségekben megköveteli a személyes jelenlétet, ismétlem, kizárólag jeltani (szemiotikai) szempontból is. Ezért fából vaskarika a hagyományos liturgia televíziós vagy rádiós közvetítése. Pusztán jeltani és jelentéstani megközelítésben, de hagyományos erkölcsi fogalmakba öntve ez gyilkosság, ez halálos bűn. Az egyház igehirdetésének modernizációja a médiaszerű médiaműsorok kialakítását követelné meg. A liturgiához, az evangélium hirdetéséhez ugyanakkor – megint csak a jelentésük alapján is – szükségképpen hozzátartozik többek között az ujjongás és az öröm. Végignéztem a magyar televízióban egy katolikus félórát. Mindenki csak panaszkodott: Hogy negyven évig. . ., hogy csak hárman dolgozunk a plébánián. . . , hogy ez nincs, hogy az nincs. . ., hogy ilyen a magyar társadalom. . ., hogy olyanok az emberek. . . Ha nem létezik liturgia, ha nincs evangélium, akkor a katolikus nyilatkozóknak mindenben igazuk volt. De ha létezik liturgia, ha van evangélium, akkor bizony hazudtak, ha csak panaszkodtak.

Arra is felhívtam már a figyelmet, hogy meg kell tanulni, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is, a hatékony tájékoztatást abban a társadalomban, amelyben vagyunk, a média nyelvén, eszköztárával, de mégsem azonosan. Mint ahogy az újszövetségi szentírást is görög nyelven írták, meg a klasszikus európai (pogány) kultúra is görög nyelven íródott, de azért a kettő még nem ugyanaz. Bizonyos szempontból a kettő szétválaszthatatlan, más szempontból viszont összekeverhetetlen. Hasonló módon ma itt van például a videoklipek műfaja. Divatosak, zavarosak, szeny-nyesek és üresek ezek a klipek, de nem feltétlenül maga a műfaj olyan. Ebben a műfajban is megjelenhetne az egyház igehirdetése a médiában. Ugyanakkor természetesen nem szabad, hogy ez a műfaj megjelenjen a templomban. A szétválaszthatatlanságnak és az összekeverhetetlenségnek itt is érvényesülnie kell.

Az egyház már a kezdetektől szembenézett a társadalmi és kulturális mintarendszerváltás kérdésével és a váltás jeltani kérdéseivel. Pontosan az jelentette az egyház megújulását és fönnmaradását más-más társadalmakban, hogy képes volt a váltásra. Képes pedig azért volt, mert forrása, léte és küldetése maga a kommunikáció. Tehát hogy az maradjon, ami, mindig váltania kellett, mindig másnak kellett lennie, mint ami volt.

Nem ismételhetem eléggé: az a félelmetes a katolikus egyház szentségeiben jeltani szempontból, hogy archetipikusak, vagyis az emberi élethez kötődnek, azaz természetes jelek újraértelmezései. Ezért a jelalkotás bármilyen kulturális mintarendszerben létrejöhet, úgymond, a hitigazság károsodása nélkül. Az élet kezdetéhez, magyarán a születéshez kötődik a keresztség, az élet veszélyeztetettségéhez, a betegséghez és halálhoz kötődik az utolsó kenet, a fajfenntartáshoz a házasság szentsége stb. Ez azonban nem zárja ki, hogy az adott társadalmi, földrajzi környezet, melyben a nyelvi jelet, nyelvi vagy vizuális képet, szentségi vagy nem szentségi jelet használja az egyház, ez a használat részben annak az adott körülménynek, mintarendszernek is az eredménye legyen. Szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül. Ezért lehetőség van a kiegyensúlyozott, szervesen kiépülő és lassú cserére, változásra, mégpedig – sokadszor hangsúlyozom – az eredeti hitigazság elvesztése vagy károsodása nélkül. Valahogy úgy lehet és kell tenni, ahogy Szent Pál apostol tette, amikor beszédét  nem a bálványimádás elítélésével kezdte Athénben, hanem igehirdetésében az ismeretlen isten oltárába kapaszkodott bele anélkül, hogy egy pillanatig is helyeselte volna a többistenhitet.

 * Ez a tanulmány része egy, a témával foglalkozó hosszabb sorozatnak, többek között: Mikor, miért, kinek, hogyan. I/1-2. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Corvinus: Budapest, 1996, 463 o. (A HÉT SZABAD MŰVÉSZET KÖNYVTÁRA). – On the Church as Communication, L.A.U.D. Duisburg, 1996. – Az egyház mint szemiogenezis. Szabó Zoltán emlékkönyv. Kolozsvár, 1996. – A liturgia mint ökoszemiózis. Szemiotikai szövegtan. 1997. – Über die Christliche Traditionsordnung. CPB. 1997. stb.

 ** (Nagy Ferenc észrevétele.) Anélkül, hogy részletekbe mennék, szeretném megjegyezni: az ilyen problémák nem súlyosabbak, és megoldásuk nem rosszabb a magyar liturgikus nyelvben, mint pl. az angol nyelvterületen.

Tomka Miklós

AZ  EGYHÁZAK  ÉS  A  MÉDIA¹

Az utóbbi évek egyik sokat vitatott kérdése az egyházak jelenléte az állami rádióban és televízióban. Vannak, akik ennek mértékét keveslik. Vannak, akik az egyházi műsorok létét eleve elutasítják. Vannak, akik az adások színvonalát kritizálják. S vannak, akik azzal érvelnek, hogy az egyházi műsoroknak kiemelkedően magas a nézettségük, hallgatottságuk. A helyzet fonákságához tartozik, hogy a vallási kommunikáció egyedi sajátosságairól szinte egyáltalán nem esik szó, annak tisztázása még a jövő feladata. A vita főként az elektronikus média és az abban való jelenlét körül zajlik. Az alábbiakban mi is a rádióban és a televízióban található egyházi műsorokból indulunk ki.

1. A média „közszolgálatiságából” eredő normák
és követelmények

Közismert a „kereskedelmi” (idegen néven kommerciális, tulajdonát és jellegét tekintve pedig: magán és mindenek előtt gazdasági érdekekhez igazodó) és a „közszolgálati” (azaz állami, célkitűzése szerint pedig a társadalom egészét szolgáló, a demokrácia és a közjó érvényesülésének alárendelt) média megkülönböztetése. Az előbbinek is tiszteletben kell tartani a törvényeket és a közrend követelményeit, ám egyébként  a fenntartó anyagi vagy egyéb érdekeit szolgálhatja. Viták sokhelyütt éppen ebből adódnak. A politológusok a jogalkotás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hármas hatalma mellett a tömegkommunikációt egyenesen „negyedik hatalomnak” nevezik. Szabad-e egy ilyen nagyhatalmat személyes és csoportérdekek kénye-kedvére kiszolgáltatni? Ha pedig az mégis megtörténik, „ellensúlyokat” kell teremteni! A közszolgálati médiának éppen az a feladata, hogy ne a már egyébként is meglevő gazdasági és politikai hatalmak további érvényesülését segítse elő, hanem mindenki számára hozzáférhető, mindenkinek megfelelő és mindenki számára „elfogadható” információanyagot közvetítsen. Eközben pedig ne csak a hatalmi és vagyoni különbségeken emelkedjen felül, hanem a társadalom politikai és világnézeti sokféleségét is vegye tekintetbe. Ezt az elvárást három normába szokták foglalni. A közszolgálati média (1) tárgyszerűen feleljen meg a mindenkihez eljutó és átfogó tájékoztatás feladatának, (2) legyen független, és (3) legyen kiegyensúlyozott!

A tárgyszerűség követelménye azt tartalmazza, hogy az objektív hírközlést a lehető legnagyobb mértékben el kell különíteni a véleményeket és értékelést kifejező kommentártól. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy mi a tény, és mi az értékelés. A „mindenkihez” szólás pedig egyszerre tartalmazza a közérthetőség igényét és azt a törekvést, hogy a média üzenete – minél inkább megkülönböztetés nélkül – a társadalom egészéhez eljusson.

A függetlenség azt követeli, hogy egyetlen politikai párt vagy egyéb társadalmi erő, és maga az állam se kerülhessen a média műsorszolgáltatását meghatározó hatalmi helyzetbe. Ezt olyan felügyelőbizottságok segítségével lehet – a lehető leginkább – elérni, amelyekben a társadalom legkülönfélébb csoportosulásai, intézményei és szervezetei (pártok, egyházak, munkaadók és munkavállalók szervezetei stb.) képviselve vannak, de meghatározó szerepe egyiküknek sincs. A közszolgálati média függetlenségének jogi, szervezeti és gyakorlati biztosítása az állam feladata.

A kiegyensúlyozottság vagy kiegyenlítettség kettős követelmény. Egyrészt „a közszolgálati programoknak ideológiai, politikai stb. szempontokból semlegesnek kell lenniük, ugyanakkor a társadalomban levő minden ideológiát, politikai irányzatot be kell mutatniuk.” Ezzel vele jár, hogy „a közszolgálati rádiónak-televíziónak kötelessége a társadalomban élő legkülönfélébb kisebbségek helyzetének elfogulatlan bemutatása”² is. Másrészt „kiegyensúlyozott” módon helyet kell adniuk a társadalomban jelen lévő ideológiailag, világnézetileg vagy politikailag éppenséggel nem semleges, hanem bizonyos csoportok sajátos szemléletét kifejező véleményeknek. Ennek a követelménynek a teljesítése, hogy választások idején a pártok egyenlő lehetőséget kapnak a médiában való megjelenésre. S ugyanennek a követelménynek megfelelően vannak vallási-egyházi műsorok.

A kommunikációs minisztereknek az Európa Tanács égisze alatt, 1994 decemberében, Prágában megrendezett IV. konferenciája pedig a közszolgálati médiától nem csak a vélemények sokféleségének bemutatását várja el, hanem „a kulturális örökség ápolását, a nemzeti és a kisebbségi kulturális identitás erősítését”, továbbá „a nézők, hallgatók társadalmi, kulturális, spirituális igényeinek kielégítését” és ennek megfelelően „vallási műsorok (és) az egyházak működését bemutató műsorok közzétételét” is.³

A tömegkommunikációról általánosan elmondható ugyan, hogy „a rendelkezésére álló befolyásolási lehetőségek útján zsarolni igyekszik a törvényhozást éppúgy, mint a végrehajtó hatalmat, és nem ritkán beavatkozik az ítélkező hatalom ügyeibe is”⁴. Annál fontosabb a média közszolgálati jellegének az őrzése, ami egyszerre jelenti a média politikai és világnézeti önkorlátozását és saját prófétai (vagy egyszerűen manipulatív) szerepének a köz érdekében történő feladását; a kommerciális média és a mögöttük álló érdekcsoportok hatalmának csökkentését; és „hatékony védelmet a politikai rendszer diktatórikus elfajulásai ellen”⁵.

A közszolgálati média tehát olyan társadalomszervezeti ideál, amely a kultúrán keresztül az egyenlőséget és a demokráciát szolgálja, egyes csoportok különleges információs befolyását korlátozza, a „szimbolikus tőke”⁶ eloszlását szabályozza. A közszolgálati média ennek a feladatának két módon felel meg. Igyekszik megteremteni az információhoz való hozzájutás egyenlőségét. A társadalom különböző szereplőinek pedig azonos lehetőséget igyekszik biztosítani a nyilvánosság előtti megjelenésre, a közéletben való tömegkommunikációs részvételre. Ennek megfelelően a közszolgálati média a legkevésbé sem luxus, és egyáltalán nem bizonyos – a megszólaltatott – csoportok előnybe részesítése, hanem éppen ellenkezőleg az emberi jogok, a pluralista társadalomban megvalósítható demokrácia és a közjó érvényesítésének az eszköze.

2. A múlt meghatározó szerepe és a közszolgálatiság

Legalább négy történeti tény akadályozza, hogy a jelenlegi tömegkommunikációban a jogilag biztosított közszolgálatiság ellenére valóban az egyenlőségelv érvényesüljön. Ezek a tények – az egyházi és a vallással kapcsolatos média példájánál maradva – (1) az egyházak tömegkommunikációs jelenlétének megnyomorítása az előző rendszerben; (2) a média világának a politikai-ideológiai célok alá rendelése; (3) a „vallás”-témának évtizedeken át központi harci kérdésként kezelése, és végül (4) az elsőrendű célközönség, azaz a vallásos emberek folyamatos és következményeiben máig ható diszkriminációja, és ezzel a vallási tömegkommunikációnak a fogyasztók korlátozásán át történő eltorzítása.

Az egyházi tömegkommunikáció szétverése az ország szovjet megszállásával kezdődött, de teljessé a kommunista hatalomátvétellel vált. Évtizedeken át kevésszámú vallásos lap működött – maradéktalan állami ellenőrzéssel. A különböző felekezetekhez tartozó újságok munkatársainak képzése nem volt megoldott, az újságírók szakmai fórumain nem vagy csak alig vehettek részt, más lapoknál mellékjövedelemre  nem tehettek szert, stb. A lapok példányszámát papírhiány és még inkább az engedélyezés hiánya tartotta mesterségesen alacsonyan. A rádióban, majd a tévében csak késve és sokáig csak istentiszteletekre korlátozva lehetett vallási tárgyú műsor. Az egyház kizárása a közéletből mindenekelőtt a világi tömegkommunikációból való kitiltást jelentette.

Az önmagát ideológiával legitimálni akaró kommunista hatalom persze nem elégedett meg a vele szembeni meggyőződés elnyomásával, hanem mindent megtett saját tanítása terjesztésére: az oktatásügyben, a munkahelyeken, a politikai szervezeten keresztül. A sajtó, a rádió és a televízió propagandaintézménnyé vált. Az újságírók kiválasztását, képzését, alkalmazását, minősítését az ideológiai harc szempontjai irányították. A felügyeletet hivatalosan az MSZMP KB Agitáció és Propaganda Osztálya, félhivatalosan ezen túl a BM látta el. Az egyszer kiválasztott és kinevelt szemlélet aztán idővel már ellenőrzést sem igényelt: újraszülte önmagát. Ennek tudatában érthető Krokovay Zsolt megállapítása, hogy a rendszerváltás után „nem csupán a nagy szocialista elosztórendszerek maradtak fenn, de többé-kevésbé érintetlen maradt a Szabadság tér és a Bródy Sándor utca (ti. a MTV és a MR) állami birodalma is.” Innen „nem egyeseket kellene elbocsátani, hanem mindenkit.”⁷

Semmi különös nincs abban, hogy a túlideologizált pártállam a tömegkommunikációt saját propagandája szócsövének tekintette. Legfeljebb az a sajnálatos, ha vezető rádiós-televíziós újságírók is magától értetődő feladatuknak tekintették az ateizmus terjesztését, és túltették magukat azon, hogy az ország alkotmánya (legalább papíron) mégiscsak vallásszabadságot garantált. Lehet, hogy az akkori előírásokhoz igazodó vallásellenesség az előző rendszerrel együtt megszűnt. Két maradványa ma is nyomaszt. A rendszerváltást ösztönző rétegek mindennemű központi intézmény ellen fordultak. Ez a továbbiakban az egyházzal szembeni értetlenséghez és előítéletességhez vezetett. Alighanem még súlyosabb következményei vannak a vallással és egyházzal kapcsolatos szakismeretek hiányának. Ha valaki „katolikus tiszteletesről”, „izraelita miséről” beszél, ezzel nem csak nyelvi inkompetenciáját árulja el, hanem a vallási fogalomvilágban való járatlanságát is. Ebben a hozzá nem értésben születnek azután „a vallás magánügy”, vagy „a kereszténységre hivatkozás zsidóellenesség”, és egyéb képtelen és politikailag veszélyes sztereotípiák. A mai magyar tömegkommunikációban hiányzik az a vallási kultúra, amely az ilyen „nyelvbotlásokat” helyre tudná tenni, terjesztésüket meg tudná akadályozni.

A vallásos embereket évtizedeken át diszkrimináció sújtotta. Ez oda vezetett, hogy a hívek a társadalom átlagánál lényegesen alacsonyabb iskolai végzettségűek, alacsonyabb kulturális igényűek, kevésbé olvasáshoz szokottak, ugyanakkor pedig szegényebbek és technikai cikkekkel kevésbé ellátottak is, azaz kevésbé futja nekik újságvételre, rádiójukon nincs URH-sáv, televíziójukat mindenki másnál később tudják – ha egyáltalán tudják – fekete-fehérről színesre cserélni, parabolaantennával felszerelni⁸. A kommunista kor diszkriminációja maradandó hátrányokat teremtett, máig hat. Nem elegendő azt mondani, hogy mostantól ezek a rétegek jogi értelemben szabadok és egyenrangúak. Az egyenrangúság tényleges megteremtése, illetve a közszolgálati média funkciójának betöltése a vallásos csoportok pozitív diszkriminációját, módszeres előnyben részesítését követeli.

3. A demokrácia érvényesítése a tömegkommunikációban
 – az egyházak vonatkozásában

Az egyházakkal és az egyházi műsorokkal kapcsolatban a közszolgálati tömegkommunikációnak négy feladatot kell ellátnia. (1) Az egyházak joggal várhatják és követelhetik, hogy a tömegkommunikáció – a „mindenkihez szólás” jegyében – információihoz egyforma hozzájutást biztosítson a hívő és a nem hívő állampolgároknak. A műsorszórásban tehát figyelemmel kell lenni a vallásos emberek adottságaira és lehetőségeire. (2) A kiegyensúlyozottság normája alapján az egyházak joggal követelhetik önmaguk számára a tömegkommunikációs közvetítettség, azaz a megnyilvánulás szabadságát és tényleges lehetőségét. A vallási-egyházi műsorok léte nem csak, talán nem is elsősorban csoportérdek, hanem a közszolgálatiság és a demokrácia megvalósulásának követelménye és feltétele. (3) Különösen az előző korból visszamaradt harcos vallásellenesség miatt fontos a gyűlöletkeltés tilalma, amit nálunk újabban törvény is tartalmaz. Pedig mintha a vallási dolgok feletti gúnyolódás ezt a normát figyelmen kívül hagyná. Az EU Televíziós Irányelvek kifejezetten tilalmazzák a vallási érzés megsértését.⁹ (Az elmúlt években többször kezdődött vita arról, hogy szabad-e bemutatni vallási meggyőződést sértő műsorokat. Kár lenne tehát a szólásszabadság és mások – főleg mások legszentebb érzései – meg nem sértésének követelménye közötti feszültség kérdését itt szó nélkül hagyni. Elvileg az a válasz, hogy a szabadság határa mások szabadsága, azaz semmilyen valódi demokrácia nem hirdet korlátlan, bárki terhére és kárára megvalósítható szabadságot. A gyakorlat a különböző érdekek közötti kompromisszumokban fogalmazódik meg. Ezek kiindulópontja azonban az a kötelezettség, hogy a másik emberre és annak érdekeire is tekintettel kell lenni.) Végül (4) az egyházak joggal tarthatnak igényt egymással egyenlő, éspedig nem mechanikus értelemben azonos, hanem a tényleges társadalmi súlyuknak megfelelő¹⁰  tömegkommunikációs kezelésükre. A „társadalmi súly” sokféleképpen mérhető. Nyilvánvalóan közrejátszik benne az egyházak híveinek száma, az egyházi-vallási életben való részvétel gyakorisága és erőssége, a történelmi szerep, a nemzetközi elismertség és kapcsolatok, és sok egyéb. Lehet, hogy a „rangsor” elméleti problémákat vet fel. A mai magyar gyakorlatban ellenben az ún. „történelmi egyházak” mind a magyar kultúra szempontjából, mind társadalmi súlyuk és szerepük tekintetében összehasonlíthatatlanul súlyosabbak, mint az újabb vallási közösségek. (Semmi sem bizonyítja¹¹ viszont, és legfeljebb politikai ideológiának minősíthető, amikor egy politikus vagy a szenzációra éhes média egy-egy kisegyház vagy egészében a szekták és új vallási mozgalmak gyors terjedéséről és a nagyegyházakkal szembeni sikeres versenyéről tájékoztat.) Végeredményben a hívő és a nem hívő emberek és az egyházak és egyéb társadalmi szervezetek tömegkommunikációs egyenlőségének megteremtése a szerves, plurális és demokratikus társadalom felépítéséhez nélkülözhetetlen. Ezért ennek terhét (költségeit) nem egyes csoportoknak, hanem a társadalom egészének, illetve a közszolgálati tömegkommunikációt fenntartó államnak kell viselnie.

4. A vallási közlés sajátosságai
a tömegkommunikáció négy dimenziójában

A kommunikáció sokrétű folyamat. Megértéséhez tisztázandó, hogy (a) ki az „üzenet” címzettje, a „befogadó”, a fogyasztó; (b) mi az üzenet lényege;  (c) honnan, kitől jött az üzenet; és (d) mi jellemzi az üzenet formáját, „műfaját”? A vallási tömegkommunikáció esetében mindegyik kérdés tovább bonyolódik.

A levelet valakinek, konkrét személynek írjuk. A tömegkommunikáció közönsége pontosan nem azonosítható, csak annyi bizonyos, hogy számos egyénből áll. A tömegkommunikáció is megteheti ugyan, hogy bizonyos közlést egy megadott embercsoportnak (a „célközönségnek”) címezzen. Ám tudomásul kell vennie, hogy közlésébe belehallgatnak, belenéznek olyanok is, akikhez nem akar szólni. Ezért nem alkalmas arra, hogy csak beavatottakhoz szóljon. Lényegéhez tartozik a nem korlátozott nyilvánosság. Ez a sokaság, az újságolvasó, a rádióhallgató, a tévénéző, az internetet használó társadalom anyagi helyzete, előismeretei, érdeklődése, politikai felfogása, világnézete szerint nem homogén. Tehát különféle üzenetekre vár. Az egynemű közlést pedig különféleképpen értelmezi.

Kétségtelen, hogy a vallási kommunikáció címzettjeinek egyik csoportja a hívek. Ők emberi joguk és a vallásszabadság alapján igényt formálhatnak arra, hogy a rádióban és a televízióban is rendszeresen hozzájuthassanak istentisztelethez és a vallási tanításhoz. Tévedés lenne azonban ennél a csoportnál megállni, és azt hinni, hogy csupán egy szűk réteg igényli a vallási műsorokat. A hallgatói és nézői tábor stabil és jelentős nagyságú: mind a televízió, mind a rádió közönségében legalább akkora (vagy inkább nagyobb), mint a tájékoztató, oktató és kulturális műsoroké. Az olyan vallási eseményeket pedig, mint például az 1991. vagy az 1996. évi pápalátogatás közvetítését, minden várakozást meghaladó közönség követte figyelemmel. Az egyházak szólni akarnak a társadalom egészéhez is. S a társadalom nem „egyházias” része is vár arra, hogy vallásról, egyházról hiteles helyről halljon. A vallási dolgok tömegkommunikációs közvetítése korántsem egyházi belügy!

A vallási kommunikáció eredendően két rétegű. Egyik rétege híradás hitről, egyházról, a vallási élet eseményeiről. Ennek verbális és vizuális, az éter hullámhosszán való közvetítése nem okoz különösebb gondot. A másik réteg az egzisztenciális vallási élmény, a hívő közösség önmagával való bensőséges párbeszéde, a közös ünneplés, a közös hitnek a megélésben való elmélyítése, a közös dolgok megbeszélése. A vallás legalapvetőbb magja titok, misztérium. Hogyan lehet ilyesmit néhány szóban vagy képben úgy megjeleníteni, hogy ne váljék lapossá, félreérthetővé, profánná? A kétféle tartalom ráadásul nem szigetelhető el egymástól. Nem biztosítható, hogy a nem hívők főként az első, a hívők pedig inkább  a második fajta közlést hallgassák, nézzék. Sőt a tömegkommunikáció azokhoz is eljut, akik ilyenfajta műsorokra egyáltalán nem vágynak, azt kihívásnak, zaklatásnak tekintik. A tömegkommunikációs vallási műsorok kényes egyensúlyozást követelnek. A hívők irányába az a funkciójuk, hogy a hit megélését és gyakorlatát kell közvetítsék. A nem hívőket ellenben legfeljebb tájékoztathatják. Hogyan lehet mindezt úgy tenni, hogy a hívők ne tartsák túl profánnak, sem a nem hívők túl ájtatosnak? Hogyan lehet a hitről úgy beszélni, hogy azt mindenki értse, de senki ne tartsa éppen a lényeget elfedő filozofálásnak? Hogyan lehet a hitet úgy ünnepelni és úgy megvallani, hogy azt senki se vegye tolakodásnak?

Ma Magyarországon a népesség mintegy 15 százaléka sorolja magát „az egyház tanítása szerint” vallásosak közé. Karácsony és húsvét táján viszont az emberek 30–32 százaléka elmegy a templomba. Körülbelül ugyanekkora a gyermekeiket hittanra beíratók aránya. Az ország népességének további 40–41 százaléka azt vallja, hogy a „maga módján” vallásos. Jelentősen többen, mint ahányan az egyházakhoz igazodnak. A Magyar Rádió „Az egyházak és a média” címmel szervezett ugyan konferenciát. Most mégis fel kell tenni a kérdést: ki a vallási kommunikáció hivatott hordozója? Ez részben intézményi kérdés. Ki dönt arról, hogy mi a helyes, mi a jogos, mi a hagyománynak megfelelő? A rádióban és a televízióban vannak egyházi, és vannak nem egyházi vallási műsorok. Az első eset egyértelmű. Ott egy élő közösség intézményesen képviselt hite szólal meg. Ezt tanúsítja az egyház. A második esetben nincs kontroll, nincs jogosítvány. Vallásról így is lehet beszélni. De közösségi, egyházi megbízás nélkül csak saját hitéről beszélhet az ember. Az sem kevés, de a tisztességhez hozzátartozik ennek kimondása.

(Az egyházaknak a közszolgálati rádióban és televízióban való megjelenése a kisegyházak oldaláról is vitatott. Az egyházak közötti egyenlőség nevében ők is adásidőt igényelnek, vagy ha az lehetetlen, úgy annak a nagyegyházaktól való megvonását követelik¹². Ez tekinthető az ízléstelen ellendrukkerség egy esetének, vagy egyszerűen a demokráciával és a közszolgálati médiával való szembefordulásnak. Ezen a megítélésen természetesen nem változtat, hogy időnként egyes politikusok is támogatják a kisegyházak álláspontját.)

A vallási tömegkommunikációnak személyi feltételei is vannak. Ez szakismeretet, gyakorlatot igényel. Hol lehet szert tenni rá? A hazai újságíróképzés és -továbbképzés ebben nem segít. Részben még akkor sem tudna, ha akarna, mert a vallási közlés sajátos műfaj, külön felkészültséget és készséget követel. A külföld mesze van. (Eszünkbe juthat, hogy az elmúlt években a Katolikus Társadalomtudományi Akadémia és az Igen is szervezett tömegkommunikációs kurzust. Most pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem indít újságírói szakot. Azonban hosszú időbe telik, amíg valaki végez, és tapasztalatokat szerez.) A vallási-egyházi rádiós és televíziós műsorkészítés hátrányos helyzetben van a profán műfajok mögött.  

A műsorszórásnak, a vallásinak is, van egy materiális dimenziója is: a stúdió, a szükséges technika és a műsorkészítés költségei. Ebben a vonatkozásban mindenki panaszkodik. Minden tömegkommunikációs terület kevesli a neki jutó pénzt és eszközöket. A legfiatalabb területnek, a vallási kommunikációnak a legkevesebb jut. S az intézményeken belüli kötélhúzásban neki a legkisebbek az esélyei arra, hogy érdekeit érvényesítse. Ez részben az elmúlt évtizedek szemléletének maradványa. Részben nehéz az eddigi arányokon változtatni. Talán az intézmények vezetői sem érzik eléggé az egyenrangúság megteremtésének fontosságát. Talán van, aki azt reméli, hogy majd az egyházak fizetnek. Pillanatnyilag azonban nagyon eltérő anyagi bázisról folyik a hallgatók és a nézők meghódításáért folyó verseny.

Végül a vallási kommunikáció szempontjából sajátos problémákat okoznak a tömegkommunikáció technikai-műfaji sajátosságai. A médiakutatás elterjedt felfogása szerint a kommunikációs eszközöket lehet aszerint osztályozni, hogy mennyire indítanak egyéni továbbgondolásra, mennyire szabadítják fel a fantáziát¹³. Az írott szó tudati megjelenítéséhez el kell képzelni a ki nem mondottat. Egy egyénileg elképzelt olvasmány filmen való megnézése azután csalódást okoz. A vizuális közlés a lehetséges képi valóságok egyikét rögzíti, és ezzel az aktív egyéni továbbgondolást – a néző „társszerzőségét” – megakadályozza.

A tömegkommunikáció minél nagyobb közönség elérésére törekszik, és ezért közléseiben – természetéből adódóan – az elérhető legalacsonyabb szinthez igazodik és egyszerűsít. Nem fosztja meg a lényegétől a vallási közlést az egyszerűsítés? A média sajátossága, hogy a különbözőségeket, az ellentéteket, a konfliktusokat hangsúlyozza, fekete-fehér képet rajzol, a világot poláris ellentétekbe rendezi. Ezzel elvesznek az átmenetek. Elvész a világ sokfélesége. A média hajlik arra, hogy a dolgokat állandó harcként ábrázolja. Nem mond ez ellen a vallás békét és egységet teremtő természetének? Végül a média a felcsigázott érdeklődésből és a szenzációk közléséből él. Ha ilyenek maguktól nem adódnak, a média maga teremt „tömegkommunikációs eseményeket”. Alkalmasint a vallás világában is: a pápa utazásaitól az egyházon belüli ellenzékiességekig. Közülük nem egy csak azért vált említésre méltóvá, mert a médiának téma kellett. Ám ez a szenzációhajlam ismét olyan igény, ami nem egyezik a vallás nyugalmasabb, feltűnést kerülő természetével. Összességében tehát szembe kell nézni azzal, hogy a tömegkommunikáció veleszületett természete nem azonos a vallás (és a vallási közlés) sajátosságaival. Emiatt állandó a veszély, hogy a tömegkommunikáció, ha semmi mást sem csinál, csupán a legnagyobb semlegességgel, de saját adottságainak megfelelően ad hírt a vallásról és a vallási életről, ezzel meghamisíthatja azt. A vallást konfliktusok, harc és szenzációk tárgyává teszi, ami ellentmond a valóságnak is és a vallások és az egyházak céljainak és önértelmezésének is.

5. A média világával szembeni egyházi ambivalencia

Mindezek után igazán nincs mit csodálkozni azon, ha az egyháziak (vagy általánosabban a vallásos emberek) a tömegkommunikációval, különösképpen pedig annak hazai gyakorlatával szemben ellentmondásos érzésekkel viseltetnek. A média még túlságosan magán hordozza az előző politikai rendszer lenyomatát, semmint hogy fenntartás nélkül lehessen közeledni hozzá. S amíg a vallási tömegkommunikáció hátrányos helyzetben van, a médiával szembeni gyanakvás csökkenése nem is várható. Ennek ismeretében is az egyházi magatartás több vonatkozásban ellentmondásosnak és nem eléggé konstruktívnak  tűnik.

Az egyházak folyamatosan érzékelik a tömegkommunikáció egyházellenességét. Tudatában vannak ugyan annak, hogy a média differenciált, és az újságíró-társadalom is sokféle, azonban azt is látniuk kell, hogy a vallással és az egyházakkal kapcsolatos kérdésekben a média (különösképpen egyes lapok) nem a társadalom véleményét tükrözi, hanem önálló – éspedig nagyobbrészt egyházellenes – véleményt képvisel. Az első ellentmondás abban jelentkezik, hogy semmi nyoma, hogy az egyházak a médiával való párbeszédre, az ellentétek felszámolására törekednének. Dialógus helyett a konfrontáció állandósul.

A második ellentmondás a médiában való jelenlétre való igény és az ezért tett erőfeszítések vérszegénysége között feszül. A társadalom minden bizonnyal a jelenleginél nagyobb egyházi-vallási tömegkommunikációs jelenlétet igényelne (már amennyire erre a jelenlegi igénybevételből következtetni lehet). Az egyházak mindenképpen több műsoridőt szeretnének. Kérdés azonban, hogy ezzel az igénnyel arányban van-e az egyházaknak az újságíróképzésre és általában a vallási tömegkommunikáció fejlesztésére fordított energiája és finanszírozási hajlandósága? A tömegkommunikációs jelenlétre való igény kettős követelménynek való megfelelést kíván. Egyszerre kell színvonalas, aktuális és érdekes vallási-egyházi tömegkommunikációt és arra váró fogyasztóközönséget teremteni – pontosabban: a hívekben a tömegkommunikáció iránti szélesebb körű igényt ébreszteni.

Harmadszor, az egyházak küldetésüknek és joguknak tartják, hogy az egész társadalomhoz szóljanak. Ezt az igényt alátámasztja  a kommunista kor utáni társadalmi pluralizmus logikája. A vallási-egyházi kommunikáció eddigi gyakorlata azonban túlnyomórészt a hívek kulturális színvonalához és nyelvezetéhez igazodik, és zömben megmarad olyan vallási-egyházi belügyeknél, amelyek össztársadalmi érdeklődésre kevéssé tarthatnak igényt. A mai gyakorlat inkább a bezárkózást, semmint az egész társadalommal való párbeszédet szolgálja¹⁴. Aggasztó az egyházi sajtó alacsony példányszáma és – két folyóirat, a Vigilia és a Mérleg kivételével – a felekezeti határokon áttörésre való képtelensége.

Végül nem hagyható szó nélkül, hogy a vallási-egyházi kommunikáció problémái lényegében mindegyik nagy keresztény egyházat érintik, azok érdekei is hasonlóak, ám nincs különösebb nyoma, hogy a megoldást közösen keresnék. A gyakorlati ökumené fejletlensége akadályozza a tömegkommunikáció (és ami sokkal fontosabb, a társadalom előtti keresztény tanúságtétel) kérdésében való gyorsabb előrehaladást.

Befejezésül: a média világa a rendszerváltás tükörképe

Rendszerváltás volt Magyarországon? Törvények, szabályozások változtak. A szervezeti rend átalakulóban van. Az emberek megmaradtak. Mai előítéleteiket,  kapcsolataikat, felkészültségüket vagy felkészületlenségüket tegnapról örökölték. Tegnap jóformán nem volt elektronikus egyházi média. Ma a semmiből éledezik. Ki kell találnia önmagát. Meg kell tanulnia, hogy miképpen lehet hitről, istenélményről, a közösség melegéről a rádión és a tévén át hívőknek és nem hívőknek szólni. Meg kell teremtenie munkája személyi és technikai alapjait. Meg kell izzadnia azért, hogy az egyház megértse. Harcolnia kell, hogy az állam rá is vonatkoztassa a pluralizmus és a demokrácia jogait. Vetélytársai, talán ellenfelei is vannak: azok, akiknek az eddigi tömegkommunikációs (és ideológiai és politikai) monopóliumát a vallás nyilvánossága korlátozza. S mindazok, akik a történelmi egyházak újjáéledését veszélynek tartják. Hallgatóinak, nézőinek száma ellenben jelentős. Az emberek igénylik. Jövőjének ez az igazi biztosítéka.

Hivatkozások

¹ A Magyar Rádió azonos tárgyú, 1996. november 26-i konferenciájának bevezető előadása.

² Halmai Gábor: Függetlenség és kiegyensúlyozottság a médiumokban. In: Terestyéni Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában. Ábránd vagy realitás? Budapest, Osiris – MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport 1995. 31–43. o.

³ Jakab Zoltán: A közszolgálatiság értelmezése a 20-as évektől napjainkig. In: Terestyéni i.m. 53–62. o.

⁴ Fischer György: „Sajtószabadság” és „közszolgálatiság”, avagy: lehet-e szabad a közszolgálati média? In: Terestyéni i.m. 15– 23. o.

⁵ Uo.

⁶ Bourdieu, Pierre–Passeron, Jean-Claude: Grundlagen einer Theorie der symbolischen Gewalt. Frankfurt, Suhrkamp 1973.

⁷ Krokovay Zsolt: A szabad rádiózás és televíziózás rendszere. In: Terestyéni i.m. 75–84. o.

⁸ Tomka Miklós: A vallási önbesorolás és a társadalmi rétegződés. Szociológia 1977. 4. 522–536. o.

⁹ EU Televíziós Irányelvek 12c. pont.

¹⁰ Az egyenlőség ilyen megvalósításáról az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) AB határozata szól. Vö. Erdő Péter–Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban. Budapest, Szent István Társulat é. n. (1993). 247–265. o.

¹¹ Kozma Tamás (és mások): Felekezeti megoszlás Magyarországon. Zárótanulmány. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium megrendelésére végzett kutatás. Budapest, Oktatáskutató Intézet 1994. Továbbá: Vallási élet Magyarországon 1992-ben. (Előzetes adatok). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal 1993.

¹² Vö. Iványi Gábor: „Védelmet nyújtani éppen a kicsiknek kellene”. In: Állam, egyház, államegyház, Rádai Eszter interjúi. Beszélő 1996.4.

¹³ McLuhan, Marshal: Understanding Media. New York, McGraw-Hill 1964.

¹⁴ Szemléltető anyagot például az Egyházfórum 1993.1. és 1993.2. száma közöl.

Kiss Ulrich

INFORMÁCIÓ  ÉS  KOMMUNIKÁCIÓ

John Naisbitt Megatrends című  könyve világsiker volt¹. Ő híresztelte el azt az állítást, hogy 1956/57 egy új korszak kezdete volt: az információs társadalom felváltotta az ipari társadalmat.  Azóta az állítás közhellyé vált, anélkül, hogy komolyan megkérdőjelezték volna, s még kevesebben tették fel a kérdést, hogy jó-e ez nekünk. Mindenesetre Naisbitt csupán egy könnyen népszerűsíthető nevet adott egy korszaknak, melynek születését mások is beharangozták: Bell Daniel amerikai szociológus „posztindusztriális”, vagyis iparosítás utáni korszaknak keresztelte el². Naisbitt szerint azonban ezt a korszakot nem a szolgáltatások előrenyomulása jellemzi az ipari termelés kárára, mivel – szerinte – a tulajdonképpeni szolgáltatások hányada a nemzeti jövedelemben az ötvenes évek óta nem változott, hanem 11-12 %-os szinten maradt³.  Ami szédületes tempóban növekedett, az az információk áramlása volt, melyeknek termelése és továbbítása az amerikai lakosság 60 %-ának ad kenyeret, míg az árutermelés csupán a munkaerő mintegy 13 %-át köti le.  Persze – teszi hozzá – ehhez szükséges, hogy az új munkalehetőségeket mint információs tevékenységet tudjuk azonosítani.  Ha  kritikusan szemügyre vesszük ezt az „azonosítást”, felismerjük, hogy Naisbitt és követői nagy igyekezetükben, hogy bizonyítsák a beharangozott új korszak  születését, elég nagyvonalúan besorolnak minden tevékenységet „információs munkának”, aminek valami köze is van az információk termeléséhez vagy továbbításához: ebben a megvilágításban a tanár éppúgy informatikus, mint a mérnök vagy az orvos, illetve az ügyvéd.  De effajta ideológiai manipulálás nélkül is eléggé vitathatatlan, hogy az információs folyamat a gazdasági tevékenység központi eleme lett, és lélektanilag mindenképp az „információs kor” gyermekei vagyunk: ezt harsogják a médiumok, és erről csevegünk partikon, barátok között a vacsorán és munkahelyünkön. Naisbitt kissé patetikusan úgy fogalmazta meg a „számítógépek korának lényegét”  – íme a korszak egy további beceneve –, hogy míg az ipari termelés korszakában fizikai távolságokat igyekeztünk áthidalni az autó segítségével, addig az új korszakban „szellemi távolságokat” győzünk le az elektronika segítségével⁴. De Naisbitt még ennél is merészebb állításra ragadtatja el magát:  először a történelemben olyan gazdasággal állunk szemben, melynek nyersanyaga nemcsak pótolható és megújítható, hanem – úgymond – önmagát állandóan megújítja és tökéletesíti⁵.   Ez a szinte gyerekes hit a fejlődésben kísértetiesen emlékeztet a XIX. század optimizmusára, és óvatosságra int: a fejlődés hajtóereje megváltozott, de a korlátlan lehetőségekbe vetett hit maradt, azaz új tárgyat keresett magának.  A távlatok csábítóak: úgy tűnik, felfedeztük a perpetuum mobilét. „Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolták^6” – kommentálhatnák az istenek, mint egykor a toronyépítést, Naisbitt álmodozását, hisz „ez csak kezdete tevékenységüknek”.  Az információs kor – úgy tűnik – a tudás bábeli tornya, mely önmagát építi. Naisbitt sejti ugyan a szép új korszak korlátait, de amerikai optimizmussal túl is teszi magát rajtuk: az információs vízözönből partra vergődünk majd az információválogatásra specializált szolgáltató vállalatok segítségével, azaz a piac majd rendet teremt a káoszban, amelyet maga hozott létre⁷. Ha téziseit tüzetesebb vizsgálatnak vetjük alá, kitűnik, hogy az információ értéke – szerinte – mindenekelőtt továbbításának  gyorsaságával, elérhetőségének azonnaliságával egyenes arányban nő. „A lényeg nem az, hogy az információ, amire szükségünk van, létezzen és elérhető legyen, hanem az is fontos, hogy gyorsan és pontosan hozzáférhető legyen” – írja. Mindebből persze kitűnik – bár Naisbitt ezt sehol se mondja ki –, hogy  egy áruról van szó, amelynek termelői és fogyasztói vannak, sőt közvetítő kereskedői is. Áru-e az információ? S ami ebből következik: ha áru, mi a sorsa azoknak, akik nem képesek megfizetni az árát?

Az információ az értelmező szótár szerint „valamely személyre vagy ügyre vonatkozó tájékoztatás, felvilágosítás”⁸.   Lám, metaforákra van szüksége a nyelvnek, hogy körülírjuk, miről is van szó; vagy a térségben tett eligazodással vetjük össze a folyamatot, vagy a világítástechnika köréből kölcsönözzük; a tévelygőknek irányt adunk, a sötétben botorkálóknak fényt; eligazítunk.  Mindenesetre az a feltételezés, hogy az alany segítséget kap valakitől, aki tudja a helyes választ, de mindenképpen feltételezzük, hogy az ilyen információ valamiképp javít helyzetünkön.  Ezzel ellentétben a latin eredeti „informatio, informationis” képzet, fogalom⁹, vagyis önálló léte van, nem két személy kapcsolatának függvénye,  hanem tudattartalom,  a dolgok képe, nyoma a tudatban, eszme, idea.  Eredete az informo, -are ige, vagyis az a tevékenység, mely által valamit megformálunk,  alakítunk, átvitt értelemben elképzelünk, valamiről képet alkotunk magunknak.  Jó szem előtt tartani ezt a gyökeret, ha meg akarjuk érteni az információ lényegét, különösen mint a kommunikációs folyamat részét.  Az információ eredetileg  nem kész termék, melyet elég elszállítani egyik helyről a másikra, hogy egy hiányt pótoljunk, hanem a dolgokról bennünk kialakult kép, vagyis szellemi, lelki tevékenység gyümölcse, feldolgozása annak, amit tapasztalunk, látunk, hallunk: lelki kép, melynek megformálásában egész személyiségünkkel részt veszünk. S mivel a dolgokról előbb gyermekként szerzünk tapasztalatot, szüleink, nevelőink, környezetünk jelentősen befolyásolják e képet.  Más szóval az információ, mint – és mivel – képzet, kultúránk terméke, amint a kultúra e fogalmak, képzetek, információk létrejöttének, kialakulásának folyamata, képzés, nem csupán cseréje, áruba bocsátása. Az is kitűnik e fejtegetésből, hogy az információ és a kultúra közösségi jellegű, együttes alkotása a folyamatban résztvevőknek.  Mindez  nem meglepő, hisz a communico, -are ige eredetileg megosztást és egyesülést jelent, nem csak megtárgyalást: „közösen tesz valamit valakivel”¹⁰.  A communicatio ennek megfelelően részesítés: részesítem a másikat abban, amivel kapcsolatban szeretném, hogy közös kincsünk legyen.  Még a köz-lés szavunk is magában rejti, azt, ami közös.  A folyamat gyümölcse tehát valamilyen módon közösség, communio,  megosztott, közös értékek vállalása.  

Mindebből következik, hogy a kommunikáció, a társadalmi kommunikáció elsődleges célja a közösség és az emberi társadalom  haladása, amint azt a Szociális Kommunikáció Pápai Bizottsága 1971. május 23-án kelt lelkipásztori utasításában^{11 maradandóan megfogalmazta. Ezért javasoltam több alkalommal is, hogy közösítésként fordítsuk magyarra.  Ami a ki-közösítés, az ex-kommunikáció ellentéte. A nyelvújítást azért tartom szükségesnek, mert mind a kommunikációs szakirodalomban, mind a hétköznapi nyelvhasználatban a  kommunikációt közlésként, azaz egy tartalom személyek közötti szállításaként értelmezik, mindig van egy adó és egy vevő, ami jellemző módon a kereskedelem nyelvezete.  A keresztény kommunikációs tan azonban elveti az információ árujellegét, és még inkább a kommunikáció és – ami szinte egyértelmű – a kultúra piacosítását.}

A katolikus egyház kommunikációs tana szerves egységet alkot a társadalmi tanítással, és ezért örvendetes, hogy a legutóbbi püspökkari körlevél integrálta a kommunikációt mind a társadalmi problémák elemzésébe, mind a problémák megoldására tett javaslatokba.  Ebben az összefüggésben különösen hasznos az egyház  társadalmi tanításának három alappillérére emlékeztetni, ti. a személy elsődleges méltósága, a szolidaritás és szubszidiaritás hármas elvére^{12.  A Communio et progressio a kulcsmondatában szereplő „haladást” azonosítja a szolidaritás növekedésével. A dokumentum a kommunikációs eszközök, a médiák, „legnemesebb céljának” azt tekinti, hogy „figyelmünket az emberiség vágyaira, elvárásaira és problémáira, irányítsa, igyekezve azokat a lehető legrövidebb időn belül megoldani, miközben egyre jobban egyesíti az embereket a szolidaritás kötelékével” (CP 6). A személy elsődleges méltóságát a kommunikációban abból vezethetjük le, hogy a dokumentum Krisztust „tökéletes kommunikátornak” (CP 11) nevezi, mégpedig a megtestesülés és egész életműve alapján. Krisztus megtestesülése konkrétan azt is jelenti, hogy Jézus teljesen beilleszkedett népe életkörülményeibe, és úgy hirdette nekik az örömhírt, hogy alkalmazkodott mentalitásukhoz és beszédmódjukhoz (uo.). Mivel a kommunikáció „messze túllépi a szellem, az értelem vagy az érzelem megnyilvánulásait, és a szeretettől hajtva magába foglalja a valós önátadást, Krisztus kommunikációja valóban lélek és élet”, mondja a Communio et progressio János evangéliumát idézve (Jn 6,63). Az Eukarisztia ennek a teljes önátadásnak legmagasabb formája, mivel bensőséges és tökéletes közösséget hoz létre nemcsak Isten és ember, hanem az emberek között is (uo.). A médiumok emellett elkötelezettek a közjó mellett: annyiban értékelendők pozitívan, amennyiben a közjót szolgálják (CP 16). A kommunikáció azonban nem szakemberek előjoga, hanem minden ember joga és kötelessége (CP 26–28). Minél nagyobb egy személy befolyása a közvéleményre, annál nagyobb a felelőssége is (CP 28). A kommunikációs jog gyakorlása nem abszolút; a személy méltóságának megőrzése és az igazság keresése13 határozzák meg; de a közjónak és az egyéni és csoportos  jogok tiszteletben tartásának is alá van vetve (CP 29). A közvélemény ennek megfelelően nem egyszerűen a „többség” véleménye, „lehetnek érvényes motívumaink annak elvetésére is” – figyelmeztet a dokumentum (CP 30). E figyelmeztetések dacára is alapelv marad az információ passzív és aktív joga, amely elválaszthatatlan a gondolkodási szabadságtól (CP 33), mivel e jogok híján nem alakulhat ki szabadon és „helyesen” a közvélemény. E jog gyakorlása feltételezi a valós választás lehetőségét a különböző médiumok, közvetítők között; ilyen választék nélkül ugyanis a jog írott malaszt marad, „csupán elméleti kijelentés” (CP 34). A közjó hangsúlyozása viszont azért szükséges, mert a „társadalomnak is szüksége van jól tájékozott polgárokra” (CP 35). Mindebből a dokumentum szerzői  következtetik a hivatásos kommunikátorok kötelességét a tények megmagyarázására is: nem elég közölni őket (CP 40). Sőt kötelességük megvilágítani  az ismertetett tények között fennálló okozati összefüggéseket és kapcsolatokat is  (CP 75), illetve kiemelni a fontosabbakat, értelmezve azokat. Mindez segíti a hírek befogadóit, hogy a tényeket megfelelő összefüggésben lássák, és felismerjék azok fontosságát, és így véleményt alkothassanak és tájékozódjanak a társadalomban (uo.), s ami ebből következik: beépülhessenek abba, hisz enélkül ki lennének rekesztve, ki lennének közösítve! Ugyanakkor a befogadók nem passzívak, és éppúgy felelősek a hírek értelmezéséért, azok általánosabb összefüggésében és az előzményeket figyelembe véve (CP 82).}   

Amit a Communio et progressio előre jelzett, azt az Aetatis novae, húsz évvel később, 1992-ben már befejezett tényként mutatja be: a „globális falu” megszületett, és a kommunikációs eszközök hovatovább meghatározó szerepet játszanak az egyéni, családi és társadalmi magatartások kialakításában¹⁴. Meghatározzák, hogy fogalmazza meg sok ember az élet értelmét (AN 4), vagyis közvetlenül érintik a lelkipásztori munkát is.  Sok ember számára az a valóság, amit abból és arról a médiumok közvetítenek, és amit a médiumok nem ismernek el ténynek, az jelentéktelennek tűnik szemükben (uo.). A tények ilyetén elhallgatásának egyének és egész  csoportok is áldozatul eshetnek, éppúgy, mint az Örömhír. Mindebből következik, hogy a keresztények felelősek azért, hogy „szót adjanak azoknak, akiknek nincs hangjuk” (uo.). Az egyházon belül a közösség szíve a kommunikáció, és ebből adódik a „párbeszéd és a tájékoztatás alapvető joga az Egyházon belül” (AN 10). Az újabb dokumentum az előbbinél nyomatékosabban hangsúlyozza, hogy a médiumok kötelesek részt venni a teljes személyiség kifejlesztésében, mely magában foglalja az ember és a társadalom kulturális, transzcendentális és vallási dimenzióit (AN 7). Az Aetatis novae mindenekelőtt lelkipásztori dokumentum, nem annyira etikai, doktrinális, mint elődje, és sürgeti a püspököket, hogy „megfelelő elsőbbséget” biztosítsanak a kommunikációnak lelkipásztori terveikben. A dokumentum a szentatyát (Redemptoris missio) idézi, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a tömegkommunikáció eszközeit a püspökök elhanyagolták a múltban: másodrangúak voltak (AN 20). A dokumentum zárómondatai nyomatékkal kérik, hogy a püspökök és püspökkari konferenciák lelkipásztori terveket állítsanak fel a társadalmi kommunikációval kapcsolatban, vagy vizsgálják felül a meglevő lelkipásztori terveket, hogy jobban megfeleljenek a kor követelményeinek. Mivel hazánkban jelenleg több püspökség készül zsinatra, más püspökségek pedig nemrég lezajlott zsinataik határozatainak végrehajtásán fáradoznak, a felszólítás aktualitása vitathatatlan, és jó lenne a két úttörő dokumentumot minél előbb teljes hosszában lefordítani magyarra.  Remélhetőleg hasonló pozitív visszhangra talál majd, mint a püspökkari körlevél; ez az első magyarországi egyházi dokumentum, mely több helyen is hivatkozik azokra.

 ¹Naisbitt, John. Megatrends: 10 Perspektiven die unser Leben verwändern werden. Ford. Günter Hehemann. Gütersloh: Bertelsmann Club GmbH. d.n.  ²Bell, Daniel. Notes on the Post Industrial Society (I&II). The Public Interest. Spring 1967.  ³Naisbitt, 27.  ⁴Naisbitt 60,  ⁵Naisbitt, 40.  ⁶Ter 11,6.  ⁷Naisbitt,  42.  ^{8A magyar nyelv értelmező szótára}. Akadémiai Kiadó, 1986.   ⁹Györkösy Alajos, Latin–magyar szótár. Akadémiai Kiadó, 1989.  ¹⁰Györkösy, ugyanott.  ^{11Communio et progressio, 1971.} A továbbiakban: CP  ^{12Igazságosabb és testvériesebb világot!} A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Budapest, 1996. 24–27.  ^{13,,Az igazság közlése megváltó hatalommal rendelkezhet, melynek forrása Krisztus személye.” Aetatis novae 6.  14}A Szentszék Aetatis novae kezdetű lelkipásztori utasítása 1992. február 22-én kelt. A továbbiakban: AN.

Piotr Wojciechowski

BOHÓCARCÚ  HALÁL

A vizsgálatok szerint a lengyelek átlagosan napi négy órát töltenek a televízió előtt. Ugyanakkor a gyerekekkel való beszélgetés napi 7 percet vesz igénybe.” „Nagy-Britanniában a szabadidő 80 %-át az emberek otthon töltik, legtöbbször a televízió előtt.” „1997 januárjától a tévéprogram kódolásának új módja lép életbe Kanadában: az ún. V-chip révén a szülők a tévékészülékbe beszerelt komputer segítségével kiszűrhetik a nem gyerekeknek való programokat.” Naponta találkozunk ilyen információkkal. Szélesebb megközelítésben mutatják, milyen nagy a televíziónak az életünkre gyakorolt hatása, és mi történik, ha ez a hatás minden kontroll nélkül marad. Egy lengyel jezsuita, Adam Schulz kezdeményezésére Lengyelországban az idén áprilisban meghirdették az ún. „Fehér Hetet” – a televízió nélküli hetet. 250 ezer ember egyáltalán nem nézett tévét ebben az időben, 700 ezer pedig jelentősen korlátozta.

Derrick de Kerckhove a torontói McLuhan Médiakutató Központból, aki a kommunikációs technológiák emberi agyra kifejtett befolyását kutatja, azt állítja, hogy a tévénézés erőszakot tesz az agyunkon. Nem mi nézzük a filmet, állítja de Kerckhove, hanem a képek modulálják agyunk neurofiziológiai folyamatait, emócióink és képzeletünk szféráját. Ahhoz, hogy az írott szöveget elolvashassuk és megérthessük, szabályok ismeretére van szükségünk, amelyeket a műveltségszerzés során sajátítunk el. A televízió esetében nincs szükség semmilyen előkészületre, mert a lényeg megragadása a tévénézés során mellékes.

A televízió életünk része, ám ahhoz, hogy hasznos és ne káros része legyen, fontos folyamatosan vizsgálnunk a ránk gyakorolt hatását, mint ahogy a lengyel katolikus sajtó neves közírója, filmesztéta teszi az alábbi cikkben.

(A bevezetőt írta és a tanulmányt lengyelből fordította
Tereza Worowska.)

Az emberek órákat töltenek a televízió előtt. A legjobb óráikat – szabadságuk óráit. Amikor nem dolgoznak, nem alszanak, nem tanulnak, nem esznek, amikor azt tehetik az idejükkel, amit akarnak – legtöbbször tévét néznek.

Egy mozilátogatásnak félig társadalmi jellege van, hasonló ahhoz, mint amikor színházba megyünk, félig pedig magánjellege, mint amikor elalszunk vagy ábrándozunk. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, elmondhatjuk, hogy a mozinézés idejét világos határ választja el a mindennapok valóságától.

A tévénézés csak bizonyos fokig hasonlít a mozilátogatásra. De ennél jobban hasonlít az ablakból való kíváncsi vagy unott kibámulásra. Mert a tévézést nem választja el egy világos határ a mindennapjaink valóságától. Ami a televízió képernyőjén megjelenik, szorosan összefonódik a családban és a szomszédságban folytatott beszélgetéseinkkel, étkezésekkel, betegségekkel, otthoni barkácsolással, a postások, koldusok és ügynökök megjelenésével. A rádió és televízió hangja összekeveredik az utca, az udvar, a szomszédok hangjaival.

Ami a képernyőn megjelenik, az hasonlóképpen keveredik el a tévénéző tudatában. A filmbeli színészek arca összemosódik a híradókban mutatott politikusok arcával, a horror- és westernfilmek hullái keverednek a háborús dokumentumfilmek holttesteivel, azok pedig a tegnapi és mai háborúk csecsen, boszniai vagy ruandai áldozataival.

Régi, sokszor és sokféleképpen vitatott újságírói probléma a tények és az értelmezésük elválasztása, a valóság objektív feltárása és a hozzá fűzött kommentár elkülönítése. Manapság azonban már nem az a fő gond, hogy az újságíró beleszövi a kommentárját az események bemutatásába. Az alapprobléma ma a mediális tudat és tudatalatti kialakulása: a nézők pszichikumában összemosódik az, ami az újságírói munka eredménye, azzal, amit készítenek a dokumentum- és a játékfilmek rendezői, különféle showmanek, az interjúk, vetélkedők és viták vezetői, és – ami a mediális tudatalatti számára különösen fontos – a reklámszakemberek.

A mediális tudat egyre nagyobb területet foglal el – ez pedig azt jelenti, hogy egyre több személyes tapasztalatunk, tudásunk, nézetünk nem a más emberekkel, a művekkel, a természettel való közvetlen kapcsolatunkból származik, hanem a média által szerkesztett és technikailag preparált „művalóságból”.  [Azt hallottam, hogy a televízión nevelt amerikai gyerekek számára a valódi fű nem elég zöld, a képernyőn látható fű sokkal zöldebb. A fordító megjegyzése.]

A régi optimista mondást, miszerint a televízió közelebb hozza a világot, ki kell ma egészíteni valamivel szomorúbb megállapítással: nemcsak közelebb hozza, hanem egyúttal meg is fosztja a lényegétől. A képernyőn látható szibériai vagy arktikai hóvihar nem fenyeget bennünket megfagyással, Groznij tűzeitől nem gyullad meg a szőnyeg, a háború és a földrengés áldozatainak vére pontosan ugyanolyan színű, mint a paradicsomlé a horrorfilmekben vámpírokat játszó színészek arcán. A lengyel tisztek holttestei a katini és miednojei tömegsírokban nagyon hasonlítanak azokra az egyébként feléledő hullákra a rockegyüttesek videoklippjeiben, amelyek a halál és a sátánizmus szimbolikáját használják fel zajos produkcióikban. A képernyőről a bohócarcú halál néz ránk.  Mexikóban a mindenszenteknek és a halottak napjának ünneplése idején a halál ludikus felfogása alakult ki; a gyerekeknek csontvázbabákat és a halálfej alakú csokoládé- és marcipánédességet vesznek. Ezekben a napokban a halált becenevén nevezik – muertecita, „halálocska”. A lényegtelenné, bohóccá váló halál a népi misztériumokban is megjelenik, elviszi a Heródest, ijesztgeti a gyerekeket – egyaránt fenyegető és nevetséges. Azonban alapvető a különbség, milyen a halál ellényegtelenítése a mindennapok sorát megszakító ünnep idején, és milyen az, ha napról napra, óráról órára folyamatosan zúdul a képernyőről. A tévékorszak előtt minden ilyen látványosság – még a vásári is – kiválasztott, kivételes időben zajlott le, a liturgia vagy a farsang logikájában. A televízió a mediális tudatot úgy építi ki, hogy elmossa a látványosságot és a mindennapokat elválasztó határt, aminek az az eredménye, hogy lényegtelenné válik a valóság, a liturgia, és a farsang is.

Amikor banális, bohócarcú, lényegtelen halállal találkozunk, nem erősödik bennünk az élet értéke, hanem ellenkezőleg, gyengül. Amíg a liturgia és a farsang – mindegyik a maga módján – az életet felmagasztalja, addig a televízió a valóságot és a fikciót összekeverve, az életet és a halált összemosva, mindkettőt megfosztja az értékétől.

Erre a  megismerő relativizmusra az etikai relativizmus épül rá. A klasszikus európai kultúra örökségéhez tartozó erkölcsi törvény összekeveredik a western- és az akciófilmekben megjelenő ököljoggal és önbíráskodással, a szappanoperák szentimentális hedonizmusával, a híradók objektívnak tűnni akaró hangjával, az ellenkultúra és a posztmodern nihilizmusával. A képernyőn mindez ugyanannyira fontosnak tűnik, egyenlő joggal tart igényt a tévénézők szemére és fülére, ugyanolyan erővel neveli, formálja a gyerekeket és a fiatalokat.

Ha a tévériporter ki szeretné szakítani a nézőt a mediális félálom állapotából, ráébreszteni az életre, és megmutatni az igazságot – meg kell nyernie a harcot a filmek és a sorozatok fikciójával, a reklámfogásokkal, a szórakoztatás zajával és csillogásával. Ha a tévépublicista a jó és a rossz, a becsület és a gyalázat, a méltóság és a megalázás közötti választásaink terében szeretne találkozni a nézővel, föl kell őt ráznia, fel kell törnie az ostobaságokból, szlogenekből, fogyasztási ideológiából és hamis mintákból a lelkiismerete köré rakódott páncélt. De a legnehezebb dolog – meggyőzni őt, hogy igazán létezik, és az élete valódi emberi élet. A nemrég elhunyt kiváló közíró, Stefan Kisielewski, így írt erről a nyolcvanas évek elején: „Az emberek többsége más szeretne lenni, mint amilyen, innen az érdeklődésük az irodalom és a mozi iránt, amelyekben más életet és más embereket mutatnak, és innen az olyan művek gyenge fogadtatása, amelyekben a fogadó a saját életére ismer rá.”

Amikor a mediális tudat általánossá válik, ez a magatartás mélyül, és egyre fenyegetőbben deformálja a gondolkodást. A tévénéző nemcsak a világ lényegtelenné válását éli meg, hanem arra a meggyőződésre jut, hogy az, ami a képernyőn látható, jobb, szebb és valóságosabb a saját életénél. Már maga az a tény, hogy nem őt filmezik és mutatják, hogy a tévés szakemberek más arcokat, más ügyeket, más helyeket választanak és mutatnak be, mellőzöttséggel járó csüggedést, passzivitást, az „én rosszabb vagyok másoknál” menthetetlen érzését váltja ki belőle. Egy újkori feudális modell ismétlődik meg: megint a szegény ember ámuldozva nézi a gyönyörű házakat, kerteket, kocsikat, ruhákat, a gazdagok életének minden csillogását. Az ilyenkor ébredő mellőzöttség és elutasítás érzése nemcsak csüggedt rezignációt vagy ügyetlen utánzást, hanem frusztrációt is vált ki, amely agresszióba csaphat át. Az ilyen magatartás már nem társadalmi tény, hanem társadalmi méretű csapás, amely a demokrácia működését is fenyegeti.

Annak, aki a televízióban az igazság bemutatására törekszik, vagy aki a közvetítésével a humanista értékrendszer népszerűsítésére vállalkozik, tudnia kell, hogy a társadalom mediális tudata sem nem a véletlenek egybeesésének, sem nem valami diabolikus összeesküvésnek a következménye, hanem a politika és a piac nagy játszmájának mellékterméke, a reklám, a marketing és a propaganda szakemberei által folytatott mitotronikus műveletek eredménye.

Teljesen tudatosan és egyfajta intellektuális provokáció szándékával vezetem itt be azt az új, eddig ismeretlen szót: mitotronika. Mitotronika az az összefoglaló tudomány, amely a mitológiák felhasználását tanítja a szociotechnikai célok elérésére. Amíg a mitológia leírja és rendszerezi a mítoszokat, addig a mitotronika a magatartások programozására, az egyedek és csoportok irányítására használja fel őket. A mitotronika arra tanít, hogyan kell álcázni a szabadság, a szabad választás pillanatait, hogyan kell megfosztani a szólás lehetőségétől az etikai és az értelmi motivációkat.

A mítosznak nincs elfogadott definíciója, de sok jó megfogalmazása olvasható. Én ide az Edgar Morin Pour sortir du vingtième siècle című könyvéből valót választottam: „A mítosz egy jelentésstruktúra (formation noologique), néha inkább képzeleti-jelképi, néha pedig inkább ideológiai-absztraktív jellegű, amely az emberi szellem terméke lehet, de az igazság és a valóság értékével bír. Sokféle formája lehetséges – mesés történettől a politikai szlogenig, de egyikében sem írható le könnyen az igaz és a hamis kategóriai segítségével. Képzeletbeli vagy eszményi – semmiképp sem vizsgálható az illúzió, tévedés vagy hazugság szintjén. Egyszerre lehet igazi és téves, illuzórikus és hazug.”

Ez a bőbeszédű megfogalmazás mégis nagyon hasznos, mert a Prométeusz klasszikus mítoszától a totalitáris propagandának – „a pártprogram a nép programja” szlogeneken át „a legtöbb, mi adható” típusú – reklámmítoszáig minden benne foglaltatik.

A televízió a mitotronikus műveletek leghatalmasabb és eszményi eszköze. Az általa teremtett mitotronikai tudat olyan fokon vált mitologizálttá, hogy ez immár nemcsak a kultúrát, hanem a demokráciát is fenyegeti.

A kultúra nem létezhet mítoszok nélkül; de benne a mítoszok folyamatos átértékelésen mennek keresztül. Az általunk befogadott mítoszok nem tűnnek el az értelem és a képzelet működése révén, hanem nyelvünk részévé válnak.

A lengyel filozófus, Henryk Elzenberg definíciója szerint a kultúra „próbálkozás a történelem kényszerítésére, hogy az az értékeket szolgálja”. Az értékek megtalálása, megtisztítása, felmutatása a kultúra kötelezően állandó funkciója, és ez a funkció ellentétes azzal a próbálkozással, hogy a történelem a mítoszokat szolgálja, az Ezeréves Birodalomnak és a Világ Proletárjai Hazájának mítoszait ugyanúgy, mint a reklámszlogenek mítoszait.

A képernyőn képeket látunk, képeket, amelyeket valaki más képzelt el, ezért ilyenkor a néző saját képzelete elaltatik, redukálódik. A képernyőn mítoszokat is látunk, amelyekről Ernst Cassirer azt mondta, hogy olyan jól vannak megtervezve, mint a legszakavatottabb specialisták által tervezett vadászrepülőgépek. Ezek az elrejtett mítoszok elaltatják, redukálják a nézők intellektuális mozgékonyságát, kritikus érzékét. Annak, aki a televízión keresztül informálni vagy közvéleményt formálni akar, tisztában kell lennie azzal, hogy ugyanazon a képernyőn jelenik majd meg, amelyet általában a különféle mítoszok látványosságai töltenek be, és hogy a néző, „a ravaszon tartva az ujját”, a kapcsológomb segítségével elmenekülhet az igazság és az értékek világából egy másik csatornára, a látványosság, reklám, zene világába, az „egyszerű, könnyű és kellemes” világba.

Emlékeztetőül: a mitologizált tudat, a mediális tudat a demokráciát fenyegeti. Fenyegeti azért, mert meghamisítja a szabadság és a választás helyzeteit, passzív frusztrációt vagy agresszív irigységet vált ki, az értékeket, az erkölcsi tekintélyt és etikai mintákat pedig leszorítja.

Demokrácia nem működhet az igazságmondás, a lojalitás, a kölcsönös bizalom, a minden ember méltóságérzete nélkül. De a demokrácia nem képes ugyanakkor az értékeket sem teremteni, sem pedig megújítani. A vallás, a hagyomány, a kultúra által megteremtett értékeken élősködik ugyan, de őmaga legfeljebb csak az eredményes eljárások együttese.

A mediális tudatba merülő társadalom sokáig funkcionálhat a demokratikus formák között, de a kultúra nélkül, a képzelet és az intellektus folyamatos megújítása nélkül, a hagyományszellem és kritikai érzék nélkül mitotronikus manipuláció játékszere lesz.

Ha rá kellene mutatnom azokra a szövetségesekre, amelyek segíthetik a képernyőn keresztül közvetítőket az igazság és az értékek felmutatásában, kettőt mutatnék: a könyvet és a családot. A családot, amelyben az emberek még mindig egymással szemben ülnek, és egymás szemébe néznek, ahelyett, hogy csak egymás mellett ülnének le a televízió elé. Ilyen család helye lehet az értékek átadásának.

A könyv kultúrája pedig a képzelőerő, a választás és a kriticizmus kultúrája. Amíg a mediális tudat mellett létezik a könyvek által befolyásolt gondolkodás, amíg a reflexiót, a képzeletet és a kritikai érzéket hozza mozgásba, addig van még lehetőség az értékek megújítására, addig az erkölcsi tekintély és a mitológia által gyártott bálvány közötti különbség észrevehető lesz.

Amint a demokrácia a kultúra értekéiből táplálkozik, úgy az, ami a televízióban jó, a demokráciának köszönhetően létezik. A demokrácia garantálja a szólás és a kisebbségek szabadságát, a demokráciának köszönhetően lehet a televízióban objektív információ, független kommentár, művészfilm, valóságfeltáró, humanista riport, színházi bemutató, irodalmi program, hangverseny és népművészet. Mindez létezik még a televízióban, de folyamatos fenyegetettségben a reklám, a giccs és a mitotronikus manipuláció versengésének szorításában. A családokban élő forrás, a könyvekben élő erő még mindig az európai kultúrához hű televíziózásnak a garanciái. De nem lehet megfeledkezni arról, amit folyton hallunk a család és a könyv válságáról. Az értékek az örömöt hozó adományok. Ám az értékek egyúttal kihívást is jelentenek, az áldozatot igénylő kihívást.

--------------

Magyar püspöki kar

A tömegkommunikációs médiumok többsége egyelőre nem járul hozzá igazán az emberek valódi boldogulásához: a harmonikusabb élet, az egészségesebb társadalom, a morális gazdagság, a tisztább közélet kialakításához. Kevéssé tölti be az emberek pontos és teljes körű, tárgyilagos informálásának kötelezettségét, még kevésbé az emberek és a társadalom nevelésének feladatát. Egyelőre elég jelentősnek látszik a közszolgálati funkciókat ellátni hivatott rádió és tv csatornák pártpolitikai, közhatalmi befolyásoltsága és a tőkének való kiszolgáltatottsága. Még sok pozitív lépést kell megtenni (a törvénykezésben is) ahhoz, hogy a tömegkommunikáció valóban betöltse hivatását az egész társadalom javára.

Igazságosabb és testvériesebb világot!

LELKISÉG,  LELKIPÁSZTORKODÁS

Oláh Miklós

SZÍVÜGYÜNK  AZ  EVANGELIZÁLÁS

(Bűnbánati liturgia homíliája)

Egy bolgár író cikkében olvastam: „Nagy dolog az, ha az ember lobog valamiért. Egyébként – megette a fene. Nincs rosszabb az elhájasodott léleknél.” (Sztaniszlav Szivriev: A lélek is elhájasodik.) „Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, »hogy Vele legyenek!« – akik nem »engedelmeskednek Istennek«, hanem akarják azt, amit Isten akar. Nem félelemből vagy jutalomért! Amerre Jézus megy, arra érdemes menni. Ez az igazi hit.” (Tarjányi Béla előadása, Teológiai napok 1996.)

A keresztény hit nem hasonlítható semmiféle gondosan őrzött értékes, hét lakat alatt tartott múzeumi tárgyhoz. Nem konzerválható, és nem lehet élettelen „stafétabot”-ként az utánunk következő generációnak továbbadni. Ezt a nagy igazságot, alapvető tényt fejezi ki ez a néhány szó: Szívügyünk az evangelizálás. Szokatlan szempont: bűnbánati liturgia keretében, tehát lelkiismeret-vizsgálat témájaként nézni szembe ezzel a mondattal.

Azt mondják: „A modern korban az ember nemcsak létének jelentését vesztette szem elől, hanem rádöbbent arra is, hogy nem képes megvalósítani emberségét. Az ember képtelen ember lenni. Nincs eszménye, törvénye, nincs vezérfonal, amit hajlandó lenne követni, nincs biztos kikötője. Egyúttal azt is érzi, hogy nem is lenne energiája, hogy ezekkel éljen. Ez az etikai elkeseredettség saját méltóságunk, a végső hűség lehetőségét érinti. »Nincs eszmény, amiért feláldozhatnánk magunkat – mondja Malraux –, mert mindnyájunkban felismerjük a hazugságot, és nem tudjuk, mi az igazság.«” (L. Giussani gondolatai nyomán. Új Magyarország, 96. VIII. 24.)

Gondoljuk végig a látásunk fejlődését: a csecsemő még kinyújtja kezét a csillagok után, mert számára még csak karnyújtásnyi világ van. Mennyivel tágabb az átlagember látóköre, akinek már van némi fogalma a kozmoszról és az atomok világáról. Ehhez képest is nagy továbblépés a tudósok világképének mértéke, akik fényévekben gondolkoznak, és génsebészettel meg mikroprocesszorokkal foglalkoznak. De mi ez ahhoz a világképhez, amit a hit tár fel előttünk: Isten végtelen világa, amely mellett parányi semmiség az egész univerzum? Megbecsüljük-e látásunkat, örülünk-e hitünknek, és hálásak vagyunk-e érte? Hit által ugyanis a halál nem a „legrosszabb”, és nem mindennek a vége; az életnek van értelmes, gyönyörű célja; a világ nem korlátozódik az anyagra és a testre; az ember nem a „szerencsének” és a vak véletlennek vagy a „sors”-nak, a végzetnek van kiszolgáltatva. Mindennapi gyakorlatunkban az ima nem varázsige, de nem is feladat csupán, a Biblia nem érdekes kultúrtörténeti termék; az eucharisztia nem emlék, az Egyház nem jól szervezett önsegélyező egyesület; a szenvedés nem átkos balszerencse, a gyermek nem teher és a gyönyörhajszolás „nem kívánatos következménye”; az emberi nem: közösség, és nem „mindenki mindenkinek a farkasa”. Hit által megváltozik a világ, és benne mi is, mert látunk és érteni kezdünk.

A hálás ember, vagyis aki felismeri a bőségesen neki juttatott javakat, boldog ember. És csak a boldog ember tud hatékonyan evangelizálni. Savanyú szent nincsen!

Istennél el vagyunk adósodva. Szeretetének bőkezűségéből megkaptuk a létet, az egészségnek és teljességnek sok-sok összetevőjével, aztán a megváltás és Isten gyermekévé fogadás, az üdvösségre való meghívás kimondhatatlan ajándékával. Mindezt „hitelbe”: szeretetért szeretetet, odaadásért odaadást nyújtani, és egyre teljesebb egység és szeretet felé haladni. Mi azonban az ellenkezőjét tesszük: az előlegezett bizalmat és végtelen megbecsülést nem szeretettel viszonozzuk, hanem bűnnel, semmibevevéssel, árulással. Adósságunk így egyre csak hatványozódik, és bizton haladunk a végső összeomlás felé. Az igazság azt kívánja, hogy aki adós, az fizessen. A példabeszédbeli király is ezt akarja először. . . Legyünk tudatában adós voltunknak, ismerjük el, ne próbáljuk letagadni. – A király elengedi a tartozást, de azt akarja, hogy ez a stílus terjedjen. Nem szabad visszaélni az ő nagylelkűségével! „Ha megbocsátjátok az embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát. De ha ti nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6,14–15) Nem véletlen, hogy ezt – noha a miatyánkban is benne van, mégis – rögtön az ima után külön is kihangsúlyozza az Úr! Az elengedés feletti öröm és hála az egyik módja a visszafizetésnek. További módja, hogy tanuljunk Istentől nagylelkűséget: ahogy Ő tesz velünk, tegyünk mi is úgy szolgatársainkkal. További feltétel: álljunk meg a lejtőn, ne rohanjunk vesztünkbe tovább, azaz ne szolgáljunk a bűnnek, és ezt a csodálatos nagylelkűséget, a megbocsátás és irgalom határtalanságát hirdessük, hozzuk tudomására másoknak is.

A breviáriumban olvashatjuk Szent Aszteriosz püspök homíliájában a következőket: „A jó pásztor a megtalált bárányt nem üti-veri, és nem kergetve hajszolja vissza a nyájhoz, hanem tulajdon vállára emeli, és szelíden bánva vele, viszi vissza. Nagyobb öröm tölti el szívét a megtalált egy miatt, mint az egész nyáj miatt.” (II. kötet 104.) Hányszor hallani, hogy az emberek félve mennek be a plébániára. . .

A Nyíregyháza város által felállított Szent Miklós-szobor és díszkút felavatása után beszélgettem az egyik városi tisztviselővel. Tőle hallottam ezt a megállapítást: A történelmi egyházak nem tudják, és nem is szokták megszólítani az egyes embereket, mindig csak tömegekben gondolkoznak, azokhoz szólnak, és azokkal foglalkoznak. Ezért vannak hátrányban a szektákkal szemben. – Gondoljuk ezt végig általánosságban és magunkra vonatkozóan is!

Imádság. Sose felejtsük el, hogy az evangelizációban nem a mienk a főszerep: „Én ültettem, Apolló öntözött, de a növekedést Isten adja.” (1Kor 3,6) Nagyon fontos, sőt nélkülözhetetlen része az evangelizálásnak az ima. A növekedést Isten adja, nem én – de a kérés az én feladatom, a mi feladatunk! „Kérjétek az aratás Urát”! „Kérjetek, és adatik nektek”! – Mit szoktunk imádkozni? Mennyit? Miért? és Hogyan?

Mit? Csak a közöset és a kötelezőt? Saját mondani-, kérni-, köszönni- és engesztelnivalóm nincsen? Az evangelizációnak is minden a pénz, a technika és a szervezés? Az ima haszon-talan? Személyes kapcsolatnak nincs becsülete?

Mennyit? Az imánál nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Ez a kérdés tehát nem az ima terjedelmére, hanem a mélységére kérdez rá: Mennyit adok bele? Mennyire vagyok benne?

Miért és kiért, kikért imádkozom? Mi indít, mi motivál az imára? Csak az, hogy ne vétkezzek mulasztással, és Isten meg ne verjen? Milyen jegyesség ez? A kérés is istentisztelet, mert nem csak a rászorultságomat vallom be, hanem azt is beismerem vele, hogy van kitől kérnem, van kiben bíznom!

Hogyan? „Elő a kisbaltát, és aprítsuk?” Forgassuk az imamalmot, és „daráljuk” a szöveget? Olyan apró gesztusok is sokat számítanak, mint pl. az hogy egyes települések szélén tábla áll ilyen felirattal: „Isten hozta városunkban!” Vagy az egyik, Zemplén megyei kisközségben a patak feletti híd korlátjain kivájt fatörzsből készített tartókban gyönyörű színes virágok díszítik az út két oldalát. Tegyük mi is széppé imádkozásunkat: Isten miatt, akihez szólunk, és az emberek miatt, akik figyelnek és tanulnak, utánoznak minket. – Elmondhatjuk a költővel: „Számban nevednek jó íze van”? Aki lát, hall minket imádkozni, annak gusztusa, kedve támad, megkívánja, ráhangolódik az imára?

A német mondás („leben und leben lassen = élni és élni hagyni”) szép emberi program, de Krisztus követőjének kevés. Élni és életet adni! Mert a természetes és természetfeletti élet egyaránt érték, ajándék, amit azért kapunk, hogy szétosszuk. Mily megdöbbentő fonákság lett volna, ha valamelyik apostol az Úr Jézus által megáldott és szétosztásra szánt kenyeret megtartja magának, eltüntetve a saját tarisznyájába: „elvégre a holnapra is gondolni kell!. . .” Vagy lusta lett volna az 5000 férfi között bajlódni az osztogatással. – Nem kellett hit ahhoz, hogy elinduljanak az öt kis kenyérrel ekkora tömeget jól tartani? Azon is érdemes elgondolkozni, hogy vajon az első szeletet a saját szájába dugta – vagy ő evett utoljára? – (Azt a sajnálatos, cinikus mondást én így helyesbíteném – mert így igaz –: minden nem szentnek maga felé hajlik a keze.) Ha az apostolok nem indulnak el Jézus szavára, akkor az öt kenyér öt maradt volna – mint az életünk, amely csak akkor menthető meg, és csak akkor teljesedik ki, ha szétosztogatjuk, és szolgálatban, szeretetben elvesztegetjük.

Rosszul fizetett, elégedetlen bérmunkás, gépiesen dolgozó hivatalnok, szolgáltatást végző üzletember vagy lelkes barát, szerelmes jegyes vagyunk-e? Ha ez utóbbiak, akkor megértjük és készséggel elfogadjuk az apostol eme mondatát: „Nektek jutott az a kegyelem, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte.” (Fil 1,29)

Istennek is szívügye az ember. Aki csak egy kicsit is ismeri Jézus életét, az evangéliumi kinyilatkoztatást, annak – azt hiszem – nem kell ezt különösebben bizonygatni. Egyesek tagadják Jézus istenségét, mert botránynak érzik, hogy Isten emberré lett. Ők nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy Istennek valóban szívügye az ember, akiért minden áldozatra képes és kész. Így aztán, hogy nekünk mennyire szívügyünk az evangelizálás, attól függ, hogy mennyire szívügyünk az Isten!

Jézus ezzel az idézettel („A szív bőségéből szól a száj”) saját magára utalt. Azért mondta, mert megrágalmazták azzal, hogy „Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket” (Mt 12,24). Arra utalt, hogy őbenne teljes összhangban van a külső a belsővel – és ugyanezt várta el ellenfeleitől is: „Viperák fajzata! Hogyan beszélhettek jót, holott gonoszok vagytok?. . .  A jó ember jó kincséből jókat hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat szed elő.” (12,34–35) Ez a nagy kérdés tehát: az én szájam milyen belső bőségről árulkodik? Jó vagy rossz kincsből osztogatok életem gyorsan futó perceiben? Netán közönyös vagy ma divatos módon semleges, se-hideg-se-meleg felfogású és állapotú vagyok? A római egyházközségnek írott dicséret reám is vonatkozik? „Istennek legyen hála, hogy – bár a bűnnek szolgái voltatok – szívből engedelmeskedtetek annak a tanításnak, amelyre oktattak.” (Róm 6,16)

A szív a szeretetnek is a szimbóluma. Ami tehát „szívügyünk”, azt igazán szeretjük is. Személyiségünket és szeretetünket kell tehát megvizsgálnunk, amikor arról van szó, hogy „szívügyünk az evangelizálás”.

Prohászka Ottokár: Mindenki apostol

Annyi az apostol, amennyi az ember, kiben lélek van, ki ráeszmél a lelkiség kötelességére. Nem prezbiterek csak, nem diákonusok, hanem a fratres, a sancti, mindnyájan. A lelkipásztorkodást is tehát demokratizálni kell, nem azáltal, hogy tagadjuk a rendi, szentségi hatóságot, funkciókat, hanem azáltal, hogy feltárjuk az elfeledett papságát s lelkipásztori misszióját az egyeseknek. Akinek lelke van: szülő, tanító, jó ember, embertárs, felebarát, legyen is az, akiből lélek szól és ragyog; az mind hasson ki. Hiszen a fényt nem kell külön világítás missziójával megbízni, s a tüzet a melegítés karizmájára figyelmeztetni; nos és „vos estis lux mundi, sal terrae” . . . Kell-e buzdítanom rá, hogy világoskodjatok, hogy álljatok ellent a romlásnak? Általánosítani a lelkipásztori akciót, a lelkiség kötelességeit teljesíteni, a  Szentlélekkel kihatni!

(Soliloquia, 1919. július 14.)

Berta  Ferenc

A  MEGÚJULÁS  FŐ  IRÁNYA

Az evangéliumi apának (Lk 15,11–32) két fia nem volt képes felmérni a szülői szív és a boldog otthon értékét. Végül a tékozló fiúnak nyílt meg  a szeme. Megrendülve élte át apja örömét és bocsánatát – apja ölelő karjai között. Hogyan is tudtam ezt a jóságot megbántani?! – Mély bánat és hála töltötte el. Teljes fordulat állt be a lelkében és életében.

Krisztus Urunk tudta, hogy ezt az átalakulást mindnyájan feltételezzük. – Az édesapa remegő szívvel várta haza mindennap a fiát: „Elveszett! Meghalt!” – Ezt az Isten-Atyát kell hirdetnünk. A személyes Istennek ilyen nagy szeretetét kell kiemelnünk, hogy fiai  ne forduljanak el tőle seregestől, a távollevők is elinduljanak feléje. Mindenki ismerje fel az Atya nagy szívét és a boldog otthont.

Az ilyen evangelizálás és nevelés az egyház és az emberiség megújulásának az útja. Az Örömhír jegyében!

I. Isten szeretete a kinyilatkoztatásban

Amikor a krisztushívők – papok, szerzetesek, világiak – a Szentírás alapján Isten szavairól és tetteiről elmélkednek, mélyedjenek el mindenekelőtt  Isten szeretetének igazságában és gazdagságában. Maga az egész kinyilatkoztatás éppen ennek a teremtő, megváltó és megszentelő szeretetnek a fokozatos feltárása. Ez a szeretet ősajándék: Isten minden többi adománya belőle származik. És semmi sem származik más forrásból. Így minden, ami létezik, és ami velünk történik, Isten szeretetének erőterében van, még akkor is, ha az számunkra most még érthetetlen vagy fájdalmat okoz. A Biblia minden szava mögött izzó szeretet van – tűz, mely átizzítja a feléje forduló lelket, viszontszeretetre gyújtja, és Istennel egybekapcsolja. Így valósul meg bennünk az örök szeretetszövetség – az Isten szeretete iránti viszontszeretet jegyében –, mely „a krisztusi vallás legbensőbb lényege” (XII. Pius: Haurietis aquas enciklika).

Ügyelnünk kell azonban a következőkre.

a) A régi mondás szerint mindenki a maga felfogását olvassa ki a Szentírásból. Ez áll a különféle vallási típusokra is. Megtalálja benne a magáét az énközpontú (teljesen szubjektív) meg az Isten-központú (objektív, valós) vallásosság, szintúgy a gyermeki vagy a felnőtt: partneri lelkiség. Úgy kell tehát olvasni a Szentírást, hogy Isten szeretetének napsugarában növekedjék Isten családja – és azt továbbsugározza. Az emberek tehát ismerjék fel a Szentírásban Isten végtelen szeretetét, és viszonzásában növekedjenek lelkileg felnőtté.

b) Isten szeretetének misztériuma a Szentírás földjében elrejtett kincs. Segítségre szorulunk tehát, hogy a kincset mielőbb megtaláljuk. A kinyilatkoztatás e tekintetben sokszor visszafogott, máskor viszont árasztja Isten szeretetének sugarait.  Krisztus Urunk maga rendkívül szemérmes szeretetének említésében, még a keresztfán is.

c) Ez a szeretet olyan megrendítően nagy, hogy minden értelmet meghalad (Ef 3,19); a lelkeket – minden tékozló fiút – ezért bátorítani kell, hogy merjék azt hittel elfogadni, és merjenek bensőséges imában személyes kapcsolatot keresni az élő Istennel.

d) Nem mi érdemeljük ki Isten végtelen szeretetét. Ellenkezőleg: „Isten előbb szeretett minket.” (Vö. 1Jn 4,9.) A családban sem a kisgyermek kezdi szeretni a szülőt;  a gyermek az ingyenes szülői szeretetben tanul meg viszontszeretni: így érlelődik nagykorúvá. Ha a szülői szeretet hiányzik, kárt szenved a gyermek személyisége. – Isten családjában is így van. Isten feltétlen szeretete az a közeg, amelyben egészségesen bontakozik ki a lélek, a krisztusi nagykorúságig. – Nem a hegy csúcsán találkozunk először Isten szeretetével: ez a szeretet már a „hegy” lábánál átölel. Benne bontakozik ki viszontszeretetünk, és így érünk fel fokozatosan a csúcsra: az Úr Jézussal való életegységre.  Az is igaz viszont, hogy a mi igyekezetünkkel Urunk szeretetének további bőségét nyerhetjük: „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. . .” (Jn 14,21)

e) Isten szeretett minket, „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). – A Szentírás nagy tanúja Isten irgalmas szeretetének a bűnös ember iránt. Mihelyt a bűn megjelent a történelemben, elindult az irgalom rendje. Az egész üdvösségrend a bűnös emberiség és az irgalomban gazdag Isten viszonyának a drámája. – A Szentírás meggyőzi az olvasót Isten egyetemes szeretetéről, nemcsak a bűnbánók, hanem minden bűnös iránt is. Atyánk a jókról és a gonoszokról is gondoskodik. Megváltást adott minden embernek. Az istenfiúi életet mindenkinek felajánlja. (De annak elfogadása már szabad döntésünktől függ.) – Ugyanakkor az irgalmas szeretet ragyogása mellett megmutatkozik a bűn sötét szörnyűsége, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

f) Törekednünk kell arra, hogy a Szentírás ragyogó Szeretet-Isten-képe helyrehozza a lelkekbe esetleg gyermekkortól bevésődött torzult Isten-képeket: hatalom-Isten, parancsoló-Isten, távoli-Isten, verő-Isten. (Mennyiszer elhangzik: verje meg az Isten, megver az Isten. . .)

F. Varillon S.J. írja, hogy a keresztények nem tudják összehangolni a lelkükben élő két istenképet; ez a keresztények tragédiája. Isten – mondja Varillon – nem a végtelen hatalmával, hanem szeretete hatalmával győz meg bennünket.

J. Maritain pedig így ír: az emberek lelkében egy hatalom-Isten él, aki a magasból szenvtelenül nézi az emberi színjátékot. Ez van a tömegek Isten-ellenes lázadásának a mélyén – mondja.

g) A hit számos tanítója és hirdetője a Szentírásból felszínre hozza és közvetíti a hittitkok igazságtartalmát. Ez nagyon fontos. Ám ugyanakkor talán kevéssé gondol arra, hogy feltárja a misztériumokban rejlő Isten-szeretet gazdagságát. Ezzel egyoldalúvá, hiányossá válik az evangelizálás és a keresztény nevelés, a hitben való elmélyedés. És motiválatlan marad a viszontszeretet.

Való igaz, hogy Istent előbb meg kell ismernünk, hogy megszerethessük. De tegyük hozzá: ez csak akkor érvényes, ha nemcsak futólagosan, hanem kitartóan és mélyen is behatolunk az isteni szeretet misztériumába. Az apostol is azt óhajtja, hogy beteljünk Isten egész teljességével, megismerve Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét (vö. Ef 3,19). – Ez a szeret váltja ki a tékozlófiúi fordulatot!

Már az evangelizációval foglalkozó szinódus (1973) megállapította – tudjuk –, hogy a hagyományos igehirdetésünk hatástalan. Hogy az Egyház küldetése áttörően eredményes legyen, igehirdetőinek és nevelőinek megújult lelkülettel eltelve kell az emberek közé lépniük. Hiszen a nagyarányú megújulás – úgy tűnik – csak abban az irányban lehetséges, amelyet követve felszámolhatjuk az emberek lelkében az unalmas vagy torz istenképet. Tennünk kell ezt főleg azzal, hogy Isten szeretetét a maga tékozló gazdagságában hirdetjük, és erre a szeretetre építjük Isten családjának életét, mégpedig a boldog keresztény család mintájára.

A keresztény családban van tekintélyi rend, de ugyanakkor szeretetközösség is. A szeretet a családban nemcsak gyöngédség, de a szorgalomnak, az áldozatnak a hajtóereje is. Így a család a nyitott, önzetlen, szolgálatra kész, felelős személyiség formálásának műhelye, ahol lecsiszolódik minden torzulás. Itt az iga édes, a teher könnyű. Szerény anyagiak esetén is a boldog élet otthona.

Az Isten szeretetére épülő evangelizálásunk és nevelésünk – Isten szétszóródott gyermekeit összehozva – kialakítja Isten boldog családját. Tagjai kitárulnak Isten megbocsátó, önajándékozó, végtelen szeretete felé; eltelnek bizalommal; tökéletesedik bűnbánatuk; teljes szívükből, minden erejükből viszontszeretik Istent. Akik pedig szeretik Istent, azok a nehéz próbákban is szeretik Őt. Szenvedéseiket Érte vállalják, és örömmel fáradoznak az Úr szolgálatában. Isten akaratát nemcsak a jutalomért teljesítik, hanem tiszta szeretetből. Örömmel, hiszen „megismerték a szeretetet, amellyel Isten szeret mindenkit, és hittek benne” (1Jn 4,16).

Biztos, hogy nemcsak személytől személyig lehet ezt a szeretetet hirdetni, és azt minden vallási nevelés alapjává tenni, hanem átfogó arányokban is (média stb.): mindenkinek, a távoliaknak és az eltávolodottaknak is.

II. Isten végtelen szeretete Krisztusban

A Mennyei Édesapa tékozló szeretetéről Krisztus Urunk hozta meg a Jó Hírt. Sőt: Ő maga a Jó Hír, az euangelion: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké  éljen.” (Jn 3,16)

Ezért Krisztussal kell összeforrnunk, mint a szőlővessző a szőlőtővel. Minthogy pedig a Szőlőtő személyes szeretettel ajándékozza magát és kegyelmeit, és személynek szólóan, úgy méltó, hogy mi is személyes szeretettel kapcsolódjunk hozzá. „A Jézus Krisztus iránti szeretet teszi kereszténnyé a keresztényt. . . Ma egyesek próbálják, főleg a pszichoanalízis leleplezéseire hivatkozva, elhitetni,  hogy ez a szeretet szentimentális, zavaros forrásokból táplálkozó »vallásosságban« tart bennünket, ami felnőtt emberhez méltatlan, és elszántan le kell mondanunk róla, hogy belépjünk a hit birodalmába. Vagy pedig azt magyarázzák, hogy a Jézus Krisztus iránti szeretet, a személyéhez való ragaszkodás visszavet bennünket . . . mi a mai és holnapi emberekben keressük és találjuk meg Őt. . . Mintha minden összefogott volna, hogy eltérítsen minket attól a szeretettől, amelyről Pál azt mondja: semmi el nem választhatja tőle soha (Róm 3,38 sk). . . Aki a Jézus Krisztus iránti szeretetet összekeveri a szentimentalizmus bármely formájával, az veszedelmes ösvényt vág visszafelé abba a szomorú állapotba, amelyet Pál így jellemzett: »sine affectione« (szív nélküli, szeretetre képtelen, elfásult) (Róm 1,31). Krisztus szeretete pedig a felebarát szeretetének a forrása; mutatja ezt azok példája, akik húsz évszázad óta ebből a forrásból ittak.” (Henri de Lubac: Az Egyház jelenlegi válsága, 1969.) Ez a személyes szeretet a krisztushívők egészséges fejlődéséhez szükséges. Nem elég hozzá a tudattalan összeköttetés, de még a gyermeki vagy éppen a szolgai fokozatú sem.

  A felnőtt szintű, tartós személyes szeretet nem föltétlenül szükséges az üdvösséghez – hiszen akkor nem üdvözülhetnének azok, akik erre a szintre nem jutnak el. Mégis igen nagy a jelentősége a keresztények, a kereszténység életében, több szempontból is.

a) Személyes szeretetkapcsolat nélkül bezárulnak a lelkek. Nincs, aki felé kinyíljanak, és így Krisztus Urunktól eltávolodik a kereszténység. A tartós kapcsolatnak köszönhetően viszont a lélek megmenekül a belső magányosságtól, és biztonságérzetet nyer. Ebben aztán egészségesen fejlődhet.

b) A személyes kapcsolat késztetésére szívesebben és könnyebben tesszük Isten akaratát, miként a jóbarátnak is szívesen teszünk szolgálatot, mint másnak.

c) A tartós jellegű személyes szeretetkapcsolat Jézussal a felnőtt szintű, érett keresztény lelkiség alapvető feltétele. Hiszen ez éppen abban áll, hogy teljesen a Megváltó személye felé fordulunk, szeretetből neki ajándékozzuk magunkat, életünket. Így válik szeretetünk „rajtunk kívülivé”, eksztatikussá: Te vagy az én kincsem, világosságom, szerelmem, üdvösségem, boldogságom! – Sok őszinte krisztushívő nem jut el a felnőttség e fokáig, mert nem az Úr Jézussal való személyes kapcsolat útját járja.

Akikre az Úr rábízta, hogy újítsák meg ezen az úton az Egyházat és annak evangelizáló-nevelő munkáját, álljanak át – ha még nem tették – az Úr Jézussal való személyes szeretetkapcsolatra.

–  Mélyedjenek el Jézus halálig menő szeretetében.

– Iparkodjanak személyes találkozásként átélni a szentségeket, a liturgikus ünnepléseket.

– Legyen egy imájuk, amely napról napra erősíti ezt a kapcsolatot Jézussal. Hozzá szóló és általánosan elterjedt imánk nincs is. A legmegfelelőbb lenne egy kölcsönös szeretetkapcsolatot kifejező: „Úr Jézus, Te a végsőkig szerettél, mindent odaadtál. Én is odaadom magamat és mindenemet.”

– Gyakran köszöntsük Urunkat a mennyben, az oltárszekrényben, szívünkben és testvéreinkben. Mindegyik köszöntés egy-egy gyönge selyemszál; de ha ezeket szorgalmasan szövögetjük, eltéphetetlenül kötjük magunkat Üdvözítőnkhöz.

„Csak gondolatainkkal, szavainkkal nem közelíthetjük meg Isten misztériumát. . . Isten Jézus Krisztusban nyilvánította ki magát, és arra hívott meg minket, hogy lépjünk ővele bensőséges szeretetkapcsolatba. . . Mert nem egy tan, hanem egy Személy hitünk központja.” „Ez az a hír, amelyet Nyugat és Kelet keresztényeinek egyre inkább egybehangzóan kell hirdetniük.” (II. János Pál, 1996. szept. 15.)

Az első keresztényeket magával ragadta az Úrnak halálig menő emberszeretete – amint Pál is csak Krisztust, a Megfeszítettet hirdette (1Kor 2,2) –, és a vértanúságig kötelezték el neki magukat. Most is a szeretet újítja meg Isten népét, és téríti Hozzá a tömegeket. Az a szeretet, amelyre az alapot kell elhelyeznünk, amelybe gyökeret kell vernünk (vö. Ef 3,17).

III. Isten szeretete Krisztus Urunk Szívében

Természetesen az Úr Jézus egész lénye sugározta az ő szeretetét: minden szava, cselekedete, tekintete, mozdulata. A szíve azonban sajátosan magába zárta és jelképezte. Elsősorban Urunkról állíthatjuk: szívből szeretett, csupa szív volt. Átszúrt szíve pedig kifejezi a teljes önkiüresítést (kenózist): így szeret az Isten!

„Krisztus Szívének a titka az Atya irgalmas Szívének koncentrált kinyilatkoztatása, ugyanakkor nagyon hozzáférhető az ember számára.” (II. János Pál: Dives in misericordia, 76) A Haurietis aquas enciklika (XII. Pius) nagy tanítása pedig éppen az, hogy a Krisztus Szívében közénk jött Isteni Szeretet viszontszeretete – vagyis a Jézus Szíve-tisztelet lényege – azonos a keresztény vallás legbensőbb lényegével.

Amiért is a Szent Szív odaadó tisztelete vezet el legjobban az Üdvözítővel való szeretetközösségbe. Minden igazi lelkiség e felé a szeretetközösség felé tart.

A világegyházban sokfelé ellankadt ez a kultusz. Fő okai:

a) Nem értékeljük Isten és Krisztus szeretetének gazdagságát, miként a távozó tékozló fiú és az önző testvér sem értékelte az apa szeretetét.

b) Kevésbe vesszük Krisztus érzelemvilágát, pedig az fontos tényezője volt megváltásunknak, legemberibb közvetítője az isteni szeretetnek, és leginkább kapcsol össze Jézus benső életével. – A lélektan felfedezte az érzelmek jelentőségét emberi életünkben és – jórészt – az empátiás csatornákon történő „metakommunikációban”.

c) A kultuszt ellenszenvesnek tartják, mert „magánkinyilatkoztatásból eredt”. – Ha ez igaz lenne, akkor is hiteles, nagy érték: a mindvégig velünk levő Üdvözítő sokszor segítette helyi vagy egyetemes egyházát rendkívüli kegyelmek, megánkinyilatkoztatások által. Ámde – ezt szépen mutatta ki XII. Pius – a kultusz eredete a Golgotáig nyúlik vissza. A keresztények kezdettől fogva „föltekintettek arra, Akit keresztülszúrtak”. Urunk szent sebeiben az ő szeretete nagy bizonyságát látták – és viszonozták. Idővel a megsebzett szívet önálló tisztelet vette körül. Isteni Megváltónk számos választottja, főképpen Alacoque Szent Margit révén, rendkívüli ajándékként ajánlotta, rendkívüli módon nyilvánította ki Szíve tiszteletét; fölkínálta Szíve szerelmét jegyesének, az Egyháznak, utalva a keresztre, amelyen azt már kinyilvánította. „Íme a Szív, mely kimerítette magát, csakhogy szeretetét kimutassa. . .”

Az elsőpéntek gyakorlata, például, azért nem teremte meg igazán gazdagon joggal elvárt gyümölcseit, mert a szeretet–viszontszeretet eszméje, a Jézus Szíve-tisztelet igazi tartalma, lényege, amire XII. Pius hívta fel a figyelmet, elhomályosult. . .

Jézus még arra kérte Egyházát Alacoque Margit által is, hogy a közömbösek, elutasítók helyett is viszonozza szeretetét.

A Jézus Szíve-tisztelet tehát nem „ráadás” az Egyházban. Fellángoló választ ad Isten tüzes szeretetére. Ennek a szeretetnek napsugarában érlelődnek az esendő emberek testvérekké, apostolokká, a család és a társadalom építőivé, hősökké, vértanúkká. Ebben a szeretetkapcsolatban az Egyház újjáéled, erőre kap. Viszi az örömhírt a tékozlónak a legjobb Édesapáról, akinek a szeretete Krisztus Szívén át jutott el hozzánk.

Az Isten botladozó népe e mérhetetlen kincs birtokában boldogan viszonozza majd az Úr szerelmét. Bízvást remélhetjük, hogy ez az amor sanctus, a szent szerelem kora lesz, az Egyház életének feltehetően utolsó korszaka.

Dér Katalin

BIBLIAI  TÁRGYÚ  KÉPEK  ELEMZÉSE

Ez alkalommal bibliai témát feldolgozó képzőművészeti ábrázolások elemzésére mutatunk be egy példát. A módszert hagyományosan „képelmélkedésnek” nevezik, de hasonlóképpen lehet értelmezni más színvonalas műalkotásokat, szobrokat, költeményeket, zeneműveket is. A képelmélkedés természetesen nem tartozik a szorosan vett bibliai hermeneutika körébe, hiszen az egyedül a bibliai szövegre figyel. Mégis hasznos lesz megismerkednünk vele. Ma, a tévé, a videó, egyáltalán a képi kommunikáció világában sok olyan ember van, akikhez a Biblia mondanivalója talán könnyebben utat talál képek útján, mint verbális (szóbeli) közvetítéssel. Másrészt a nagy költők, festők, muzsikusok érzékenyen vesznek észre a bibliai történetekben olyan jelentésrétegeket, amelyek a mi figyelmünket esetleg elkerülik. Ők mindig ezt kérdezik: „Mit jelent mindez ma?” „Mit jelent számomra?” A képelmélkedés így mégiscsak rokonítható egy mai hermeneutikai irányzattal, mégpedig az olvasóközpontú értelmezés módszerével.

Hogyan tudunk egy bibliai tárgyú képet elemezni? Példánk Caravaggio „Máté meghívása” című festménye lesz. A képen az apostollá lett vámos története egyszerre játszódik nagyon is evilági síkon, meghatározott helyen és időben, hús-vér emberek között – és egyúttal az isteni cselekvés szférájában. Ezt a kettősséget használja fel a képelmélkedés. Az ugyan igaz, hogy Isten tiszta szellemi lénye kizárja az ő képi ábrázolását, vagy legalábbis határt szab ennek, és ez reális határ (ld. az ószövetségi képtilalmat). A keresztény hit szerint azonban Jézus személyében, aki „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „akit a szemünkkel láttunk” és „a kezünkkel tapintottunk” (1Jn 1,1), Isten ténylegesen megjelent a látható, tapasztalati világban, ami mégis némi alapot ad rá, hogy képi elmélkedésben is megkíséreljük szemlélni őt és cselekvését. Ez a lehetőségi feltétele a bibliai képmeditációnak.

Hogy elemzésünk vagy elmélkedésünk mekkora szellemi-lelki haszonnal jár, azt meghatározza persze – a műalkotás tartalmán, színvonalán kívül – az egyéni fogékonyság, a képzelőerő, a látás képessége. Egy dolog azonban biztos: a bibliai képelmélkedésnek akkor van értelme, ha a segítségével valami többletet, a már megismert és szavakba foglalt hittételeken túlmutató valóságokat tudunk meglátni.

Mi lehet ez a többlet? – A szóbeli meditációk során gyakran kapunk olyan felszólítást, hogy éppen azt próbáljuk meg magunk elé képzelni, amit az adott bibliai szöveg nem mond ki, nem ír le. Ilyen utasításokat olvasunk pl. Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvében: állítsuk magunk elé az egyik vagy másik szereplőt, külsejét, lelkiállapotát az adott helyzetben; vagy a környezet képét, tárgyakat stb. Az sem baj, teszik hozzá mindig, ha ezek az elképzelések régészetileg, történetileg nem felelnek meg pontosan a valóságnak, hiszen nem is ez a cél. Hát akkor micsoda? Voltaképp arra kapunk itt ösztönzést, hogy a Biblia sokatmondó csöndjeit próbáljuk megközelíteni. Nos, a bibliai témájú képzőművészeti alkotások pontosan ezt teszik! Caravaggiónál maradva: az „Izsák feláldozása” című kép arról szól, milyen lehetett Ábrahám lelkiállapota abban a pillanatban, amikor az angyal közbelépése megakadályozta fia feláldozását. A Biblia erről nem beszél – de micsoda hallgatása ez! A „Máté meghívása” pedig azt a nem is időbeli pillanatot rögzíti, amely Jézus hívó szava és Máté válasza („fölállt, és a nyomába szegődött”) „között történt”, vagy „eltelt”. A Biblia erről nem beszél – de micsoda hallgatása ez! A képelemzés értelme, az a bizonyos többlet tehát, amit keresünk, elsősorban ez: az Ige titokzatos csöndjének szemlélése, a csöndé, amely nagy misztikusok élménye szerint egyedül dicséri méltóképpen Istent.

Aki vallásos tárgyú képet szemlél, az, ahogy az eddigiekből látható, nem művészettörténeti igényű képelemzésre vállalkozik. A képmeditáció a gyakorlatban a következő egyszerű lépéseket jelenti.

1./ A zavaró külső tényezőket kikapcsolva hosszan és nyugodtan nézünk. Igazán nézünk – ezt a mindennapi életben nagyon ritkán tesszük.

2./ Mégpedig logikus rendben haladva, a külső jegyektől a mélyebb értelem felé közeledve szemléljük a festmény részleteit.

3./ Közben összevetjük ezeket a bibliai leírással. Mind az egyezések, mind a különbségek fontosak lesznek.

4./ Ha képesek vagyunk rá, magunk is belehelyezkedünk a képbe, beülünk a szereplők közé.

A folyamatban látnivalóan nincs semmi misztikus, egyáltalán nem kívánja meg a józan gondolkodás kikapcsolását. Viszont szükséges hozzá olyan külső és belső nyugalmi állapot, amelyben képesek vagyunk két dologra. Egyrészt a zavaró külső ingerek és belső elkalandozások kivédésére. Másrészt viszont arra, hogy a bennünk felmerülő és a tárgyhoz kapcsolódó indításokat elfogadjuk, és higgadtan végigelmélkedjük, ahelyett, hogy akár a kép részletei, akár a magunk gondolatai között össze-vissza csaponganánk. A gyakorlat, az alábbi elemzés reményünk szerint érthetővé, kézzel foghatóvá teszi majd mindezt.

Caravaggio: Máté meghívása
Mt 9,9

 Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: „Kövess engem!”  Az fölállt, és a nyomába szegődött.

A festőről

Caravaggio, eredeti nevén Michelangelo Merisi 1573-ban született. Alig 11 évesen megszökött hazulról, Milánóba ment, és életének többi színhelyére is rendszerint szökve, a hatóságok elől menekülve érkezett. A többszörösen börtönviselt, súlyos bűnökkel vádolt művész idegbetegségtől gyötörten, súlyos lázban, mindenkitől elhagyatva halt meg 1610-ben, alig 36 éves korában. Nem azt kutatjuk, mi vonzhatta ezt az embert, aki az utókortól az „elátkozott festő” minősítést kapta, a vallásos témák felé, túl a kor szokásain, és túl azon a tényen is, hogy rendszerint megrendelésre dolgozott. Inkább azt keressük, miképpen választotta ki és dolgozta fel bibliai anyagát.

A Biblia történetei eleve is drámaian tömörek. Caravaggio témáinak kiválasztásával tovább fokozza ezt a sajátosságot. Művei többnyire az élet határhelyzeteibe került embereket ábrázolnak (Izsák feláldozása, Szent Pál megtérése, Máté meghívása, stb.). Sőt a festő még messzebb megy, mert még ezekben a drámai helyzetekben is azokat a pillanatokat ragadja meg, amelyek szinte kívül esnek a földi időn. Azokat, amelyekben a hős múltja, jelene és jövője összeér, egyetlen pontban sűrűsödik. Ahol megszűnik az idő. Az idő megszűnése és ugyanakkor a jelenetek apró, földies részleteinek pontos, realista bemutatása különös hatást vált ki, az időfelettiség és a földhöz-időhöz kötöttség kettőssége feszültséget teremt, ugyanakkor félelmetesen hihetővé teszi a képeket. Aki nézi, ezt érzi: „Igen. Ez valóban megtörtént.”

Caravaggio 1591-ben, 18 éves korában került Rómába. Itt készült képei nem csupán a hagyományos ikonográfiát újítják meg – hiszen a szép helyett a valóságosra, az illusztratív és moralizáló képi elbeszélés helyett az evilágira kerül a hangsúly. A római képek mindezek mellett egy viaskodó, önmagával és Istennel küzdő, a bűn vonzásának és Isten vonzásának kibékíthetetlen kettősségében létezni próbáló embert ismertetnek meg a nézővel, és ennek az embernek a különleges, mély Biblia-értéséről tanúskodnak.

Az Istentől megragadott állapot tragikuma az, ami érdekli. Az „Izsák feláldozása” Ábrahámját például olyan embernek mutatja be, aki bent, a szívében már véghezvitte tettét, megölte fiát; így ennek az Ábrahámnak az élete – hiába jön az angyal, hogy felmentse a gyermekáldozat ígérete alól – soha nem lehet már ugyanaz, mint volt a pillanat előtt. – „Az emmauszi vacsora” című festményen szereplő két tanítványt abban a pillanatban látjuk, amint a feltámadottban felismerik Jézust, „felismerik a kenyértörésről” (ld. Lk 24,30–31). Az istenivel szemtől szembe került ember képe ez, akinek immár nem kell meghalnia a színről színre látásban,  de a találkozás döbbenetes és megrázó élménye, a tremendum et fascinosum, messze túlhatol puszta értelmén, kétélű kardként hasít létének legmélyébe, „a lélek, a szellem, az inak és a velő gyökeréig” (Zsid 4,12).

Megrendelésre készült a Máté-sorozat is (Máté meghívása, Máté és az angyal, Máté vértanúsága), a franciák római nemzeti templomának Contarelli-kápolnáját ékesíti. De Máté világa, „a vámosok és bűnösök” világa, a főbűnösből lett szent alakja közel állhatott Caravaggióhoz a megrendeléstől függetlenül is. A „Máté meghívása” témáját adó evangéliumi részlet sorait bizonyára sokat forgatta szívében, mert olyan értelmezést tudott adni neki, ami ma is méltó az elmélkedésre. (Lelőhely: San Luigi dei Francesi-templom, Róma; készült: 1599-ben; méret: 322×340 cm)

A kép elemzése

1./ A sötét szoba

Máté meghívásának jelenetét a Biblia nyomán a szabadba, a piactér pénzváltó asztalai mellé képzeljük. Itt ellenben egy szobában játszódik. Ennek több oka lehet. Az egyik a festőnek az a szándéka, hogy a külvilág, a zajos, forgalmas jeruzsálemi utca, tér ezer apró, zavaró részletét kirekesztve, a maga tiszta drámai feszültségében állítsa elénk a tablót. Ugyanezt a megoldást javallja a kép sötétjébe rejtélyes úton belépő fénynyaláb, vagyis a kettő – sötét és világos – kontrasztjának az igénye. Végül a szobabelső lehetőséget ad a jellegzetes, más képeken is megfigyelhető „caravaggiói sötétség” alkalmazására is. És ez nem öncélú játék. Ami itt történik, az tényleg a bűn sötétjében élő emberekkel történik, és csakis létük titokzatos, saját maguk előtt is ismeretlen, homályos legmélyén történhetik meg, „a belső szobában” (Mt 6,6), a lélek szobájában. Mert titok az, hogy Jézus miért éppen ezt a vámost, ezt a főbűnöst hívja. De még ennél is nagyobb titok az ember válasza, az, hogy Máté a szöveg szerint gondolkodás nélkül otthagyja mindenét, és követi a hívó szót. És nem is elsősorban a külső szemlélők előtt titok ez, hanem Máté előtt, az előtt éppen, akivel történik. A színhely megválasztása tehát nem valamiféle önkényes eltérés a Bibliától, ellenkezőleg, hűséges kifejezése egy olyan igazságnak, ami a szövegben, a szöveg titokzatos, isteni csöndjében nagyon is jelen van.

A szereplők vámosok. Az asztal körül helyezkednek el, csak a Mátéval szemközti részen nem ül senki. Részben azért, hogy jobban láthassuk a főszereplőt, de azért is, mert ez a néző helye, erre az üres helyre bármelyikünk leülhet, és le is kell ülnie, ha érteni akarja, ami végbemegy.

2./ Tengelyek és középpontok

A kép egyik különlegessége az, hogy nem középtengelyes. Nem egy tengelye van, hanem kettő, ezért középpontja is több van. Az egyik tengely Jézus és Péter között, a másik Máté és a pénzkupac között húzódik. Az egyik középpont Jézus, a másik a főszereplő, Máté. A pénz pedig azért válhat harmadik középponttá, mert az asztalnál helyet foglalók mindegyike viszonyul hozzá valami módon, odafordulásával vagy elfordulásával. Azaz mind az öt vámos választás elé kerül. Vagy Jézus felé fordul, vagy a pénzhalom felé. Sőt abban a helyzetben, amelybe Caravaggio helyezi őket, nincs is lehetőségük kikerülni a választást. Akik azonban Jézus felé fordulnak, mindennek nevezhetők, csak elfogadónak, barátságosnak nem. A légkör pattanásig feszült.

Ez a döntési helyzet tehát mindegyik vámos életében fordulópont lehetne, akkor is, ha ők maguk nem veszik észre. De a fő erővonal mégiscsak Jézus és Máté között feszül, pontosan az ő szemüket összekötő képzeletbeli egyenes mentén húzódik. Jézus és Máté egymás szemébe néznek. A művész ismét olyan drámai pillanatot rögzít, amelyet az evangélium beszédes csöndje elhallgat. Azt, amely a hívás és a követés között, nem is az időben, hanem a lélek legmélyén játszódik le. Az időn kívülit sikerül megfognia és kimerevítve itt marasztalnia az időben, a kimondhatatlant sikerül képben kimondania, Máté megtérésének belső történését, minden megtérés belső aktusát sikerül külsőleg láthatóvá tennie a Máté arcán, szemén, kezén.

Dehát hogyan lehet ilyet állítani – kérdezhetné valaki –, amikor a kép egyáltalán nem Máté válaszát mutatja, hanem csak a kérdését; nem „áll föl”, és nem „szegődik a nyomába”, ahogy írva van. Ez igaz. Csakhogy a választ Caravaggio is, mi is jól ismerjük, annak képi megörökítése a festőt hidegen hagyja. Az a kép akár közhely is lehetne. Ami őt érdekli, az éppen a kérdés, Martin Buberrel szólva: A Kérdés, Mózes kérdésének másik oldala.

– Ki vagy T e ? – kérdezi Mózes Istent az égő csipkebokor előtt (vö. Kiv 3,13).

– Ki vagyok  é n ? – kérdezi Máté a képen. – Hát kicsoda vagyok én, hogy éppen engem hívsz?

És ez jó, jogos kérdés. De Jézus szeme, keze így felel rá:

– Elég neked az én kegyelmem. (2Kor 12,9)

Ilyen döbbenetes mélységű néma párbeszédek zajlanak itt! A különleges képszerkezet tehát súlyos mondanivalót hordoz az Isten és ember között szavak nélkül folyó örök dialógusról és életünk irányának megválasztásáról, amit végül senki sem kerülhet ki. A választás pillanata pedig olyan, mint ez a kép, egyetlen pillanatba sűrűsödik benne az ember egész élete – itt a Máté élete, bűnös múltja, kiválasztottságának jelene és a majdani szent jövőjének távlata.

3./ A kép előtt

Most a kép pillanata előtti helyzetet próbáljuk elképzelni! Ha valaki ezt akarná lerajzolni, olyan egytengelyű képet kellene csinálnia, amelynek egyetlen középpontja a pénzhalom. Az asztal körül ülők mind a pénzre figyelnének, valahogy úgy, ahogy a jelenlegi látvány szerint a bal oldalon álló öreg és ülő fiatalember. Mielőtt Jézus a szobába lépett, ezek öten valami gömbszerű, zárt alakzatot formáztak a pénz körül. Akkori állapotukat a baloldalt látható ifjú figuráján szemlélhetjük. Görnyedten megfeszülő alakjának fókuszában a pénzkupac, testének minden pontja, a szem, a száj, a homlok, a törzs hajlása, az altest íve egy irányba, a pénz felé mutat, a kéz szinte sorvadásosan görbül a pénz köré – a száraz kezű ember keze lehetett ilyen Lukácsnál (6,6–11). A fiú egész lényével a pénzt zárja körül.

A Biblia jól ismeri az ilyen életeket. Nem csak az őrületes pénzvágy, az anyagiasság, hanem sok egyéb bűnre vezető szenvedély vagy a személyiség másféle károsodása is képes ilyen sorvadásos állapotot, a kéz vagy az egész test fizikai bénulását okozni, amikor már a létet ennyire meghatározó állapottá nő. Vagy ha ez nem következik be, a test helyett az illető lelke sorvad el. Ezt a jelenséget a mai orvostudomány, lélektan jól ismeri. „Idegalapon van” – mondjuk a köznyelvben. Az ilyen emberek bibliai gyógyulástörténeteiben egy egészen egyedülálló, példátlan dolgot figyelünk meg. Nem maga Jézus gyógyítja meg őket, nem is alkalmazza a másféle bajoknál szokásos módszereket (kézrátétel, megkenés, ördögűzés). Nem. Hanem közvetlenül a beteget szólítja fel: „Kelj fel és járj!” – vagy: „Egyenesítsd ki a kezedet!” (Vö. Lk 5,24; 6,10) Ezek az emberek maguk gyógyítják meg magukat, pusztán azzal, hogy akarják ezt: íme, a béna kezű „szót fogadott, és meggyógyult a keze” (Lk 6,11). Akarnak felállni, akarnak kiegyenesedni, akarnak kijönni ebből az önmaga felé görbült létből. „Kelj fel és járj!” „Egyenesítsd ki a kezedet!” Fel tudsz egyenesedni bensődben, ki tudod nyújtani a karodat mások felé! Ha valóban akarod, meg tudod tenni! – Az ilyen történetek egyszerűen arról szólnak, hogy Jézus szabadító megjelenésével, felszólító szavával képes megadni a betegnek a hitet a saját erejében.

Hasonló dolog történik most a képen is. Jézus megjelenésére és felszólítására némelyek (Máté, a kisfiú, a félig háttal ülő férfi) kirobbannak a pénz köré zárt világból, az addig zárt gömb szétpukkan. Mások ellenben (a két bal oldali figura) nem veszik észre megjelenését, továbbra is megmaradnak a pénz felé fordulva.

A Jézus felé fordulók egyike sem barátságos. Nem örülnek felbukkanásának. Máté sem örül. Nem döntöttek még, hogy Jézus felé fordulva maradnak, vagy visszatérnek eddigi foglalatosságukhoz. Zavarban vannak. De már odafordultak. A már igen–még nem pillanata ez, döntésre hívó pillanat. Életünk ezer eseménye közepette nehéz felismerni az ilyen pillanatokat. Jézus itteni megjelenése sem látszik valami különleges, a hétköznapi történésektől látványosan elütő dolognak. A fontos pillanatokat sokszor azért nem ismerjük fel mi sem, azért mulasztjuk el őket, akárcsak a bal oldali ifjú, mert azok nem a különlegesben, hanem rendszerint egészen mindennapi hívások, találkozások, feladatok formájában jelentkeznek.

4./ A ruhák

Arról, hogy ez nem erőltetett aktualizálás, a szereplők öltözéke tanúskodik. Mátét és társait Caravaggio saját kortársaiként, divatos 16. századi viseletben festi meg, mintha Jézus éppen akkor, az 1599. év valamelyik estéjén lépne be Péterrel ebbe a szobába. Jézus ellenben, mint aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8), bibliai öltözékben van. Éppígy Péter is, mert ő már Jézus világához tartozik. Caravaggio ruhái arról beszélnek, hogy Jézus az ő napjaiban, a mi napjainkban is benyit az ember életébe. Egyszerűen belép a szobába, „a lelkek szobájába” (vö. Mt 6,6). A hívás minden időben felhangzik.

5./ Válaszok a hívásra

A két bal oldali alak nem veszi észre a pillanatot, fel sem emeli fejét a pénzhalomról. Számukra olyan az egész, mintha semmi sem történt volna. A másik három ember Jézus felé fordul, mindegyik más-más érzülettel. A kisfiú kíváncsi. Azzal a gyermeki kíváncsisággal néz Jézusra, amit bármilyen új dolog, fontosságától függetlenül, maga felé tud vonzani. A félig háttal ülő ifjú ingerült, csaknem támadó. Teste előre lendül, alig tudja kezével a széken megtartani magát. Arca ideges meghökkenésről árulkodik: „Kik ezek? Mit akarnak itt? Minek zavarnak bennünket?” Máté csodálkozik. Enyhén felvont szemöldöke, elkerekedő szeme, kérdőn önmagára mutató keze mind értetlen zavart tükröz: „Csakugyan engem hív?” De Jézus keze éppoly határozottan és eltéveszthetetlenül mutat éppen őrá, mint amilyen megokolhatatlan is ugyanakkor ez a jézusi kézmozdulat és a benne kifejeződő akarat. Igen, Jézus Mátét hívja, és erre nincs más magyarázat, mint egyedül az ő akarata.

A Biblia tanúsága szerint Jézus személye minden esetben valamiféle válaszra, reakcióra késztette környezetét. Caravaggiót is ez érdekli, a Jézus jelenléte által kiváltott tipikus viselkedésmódok. Melyek ezek? – Minden korban élnek olyan emberek, akik, mint a két bal szélső figura, nem vesznek tudomást róla, közömbösek. Olyanok, akik nem azért hitetlenek, mert túl sok kérdésük van, hanem azért, mert egyáltalán nincsenek kérdéseik. Mások puszta kíváncsiságból kezdenek érdeklődni Jézus iránt, mint a képen a kisfiú. Mi hajlamosak lennénk lekicsinyelni ezt a magatartást. Nem így Jézus! Neki, ahogy a Zakeus-történetben látható, kezdetként ez is elég. Vannak azután, akik tudomást vesznek Jézusról, de idegesíti, feszélyezi, zavarja, dühíti, irritálja őket a személye, miként a jobb oldalon ülő férfit. Vannak végül, akik, mint Máté, hihetetlennek tartják mindazt, amit Jézus képvisel, és főként azt nem tudják elgondolni, hogy hozzájuk, az ő életükhöz lehetne bármi köze. Ezek valóban örök választípusok.

6./ A kezek

Ahogyan a képen a szemek pillantása, a három ülő alak és Jézus pillantása határozott erővonalakat alkot, ugyanúgy a kézmozdulatok is. Péter keze irányjelző nyíl csupán, informáló kéz: „Ott van, ő az” – mondja. Jézus kezének mozdulata mentes minden erőfeszítéstől vagy látványos hatáskeltéstől; egyszerű, laza, szelíd mozdulat. Mégis a vállmagasságban a testtől egyenes vonalban eltartott kar, a kissé felülről lefelé ívelő kézfej teljes határozottsággal irányul Mátéra. Máté keze pedig önmagára mutat: „Valóban én vagyok az, akit hív?” Máté keze, szeme, egész lénye egyetlen kérdőjel itt. De mindhárom kéz, a főhősé, Jézusé, Péteré, egyöntetűen Mátéra irányul, ő az, akiért ez a szavak nélküli küzdelem folyik.

7./  „Ránézett, és megszerette” – ismét ugyanarról

Most Jézus alakját szemléljük! Csak a mezítelen lába, keze és arca látható. A test részben homályba vész, részben eltakarja a jól megtermett Péter törzse. Alakjának sötétjét tovább fokozza Péter köntösének világító sárgája. Arca szép, nem a hagyományos értelemben szép férfifej, ahogy Caravaggio más képein is látjuk. Szeme is olyan, mint a keze, nagyon szelíd, és egyúttal nagyon határozott. (Érdemes megfigyelni, hogy a figurák minden vonása szemlélteti azt a magatartástípust, amit éppen képviselnek, szemük, arcuk, kezük, testük mind ugyanazt fejezi ki. Például Máté arca-szeme-keze – kérdés; a jobb oldali ifjú arca-teste-keze – ingerültség; Jézus arca-szeme-keze – szelíd határozottság, és így tovább.) Jézus szeme úgy szegeződik Mátéra, mint aki látja is őt, teljes mélységében látja-tudja ennek a vámosnak az egész bűnös életét.

A „látás” és a „tudás” összefüggéséről eleget mondtunk más összefüggésben: a Zakeus-fejezetben. Ugyanaz a Jézus nézi Mátét ezen a képen, aki „látá” Zakeust (Lk 19,5), aki „látá” a gazdag ifjút, amikor „ránézett és megszerette” (Mk 10,21). Ez itt ugyanaz a szem és ugyanaz a történet. Jézus látja-tudja Máté egész lényét, Máté pedig a bibliai szöveg szerint tüstént „fölállt, és a nyomába szegődött”, Zakeus meg „örömmel fogadá” őt, és mindketten elhagyták mindenüket, pénzváltóasztalt, vagyont, egzisztenciát. Miért?

„Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. . .” (Mt 19,27). Miért? „Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged: mink lesz minékünk?” – kérdezik olykor ők is. Mijük lett ezeknek az embereknek? Jézus Krisztus mindentudásának két lényeges tulajdonsága van. Az egyik az, hogy nem félelmetes, mint a régi hittanos versikében: „Isten szeme mindent lát, / el  ne lopd a léniát!” Nem. Ez a tudás nem arra szolgál, hogy rajtacsípjen és elítéljen téged, hanem hogy elfogadjon. A másik pedig az, hogy olyan belső tartást, biztonságot, békét, megnyugvást ad, ami, úgy látszik, mindent megér ennek a két embernek, Máténak és Zakeusnak, meg a többieknek. Hogy van valaki, aki „ismer engem és szeret” (József Attila), úgy ismer, amint vagyok, mégis szeret; hogy van jogom élni, van valami, ami megtart a mélység fölött – nos, ez alighanem életünk legfontosabb lelki tartóoszlopa.

8./ A fénysugár

Végezetül a képbe belépő fénynyalábra vessünk egy pillantást! Caravaggio, amint korábban már láttuk (1. pont), egyebek mellett azért helyezte a jelenetet szobabelsőbe, hogy a sötéttel kontrasztot teremtsen ennek a fénynek. A fénynyaláb itteni jelenléte tehát fontos. De honnan jön be a szobába a fény? Ez festészetileg, technikailag eléggé érthetetlen. Az ablakból nem, hiszen nem úgy esik. Sőt, a kép kellős közepén meredező ormótlan ablak, amelynek egyébként semmi látható funkciója nincs is, talán éppen ezt hivatott közölni: „Nem innen jön a fény!” A világosság a belépők ajtónyitása nyomán sem támadhat, mert ahhoz meg túl magasról érkezik. Nos, a festmény elemzői szerint a fénynyalábot a kegyelem világosságának szimbólumaként kell értelmezni.

A fény felülről érkezik, és az asztal körül  ülők mindegyikét megvilágítja. Mégis vannak, akik észlelik, és vannak, akik nem reagálnak rá. Ha pedig így van – folytatják a műtörténészek –, akkor a művész az eleve elrendelés tanításával vitázik itt. Ez a vita a 16. század végén különösen időszerű volt. Nemcsak az igaz, hogy a hívás minden időben felhangzik (4. pont), hanem az is igaz, hogy minden embernek szól. Minden időben és minden embernek. Lehetnek ugyan, és vannak is olyanok, akik különleges módon, különös erővel részesülnek a kiválasztásban, mint Máté. De olyanok, akik eleve a sötétségre, a bukásra rendeltettek volna, olyanok ezen a képen nincsenek. Mindenkinek megadatik a világosság, és mindenki szabadon dönt arról, hogy elfogadja vagy elutasítja.

xxxKépxxx

Budapesti kisközösség

HOL  TARTUNK?

Egyházi (kis)közösségek az evangelizálásban

Hosszú ideje összetartozó katolikus kisközösségünkben gyakran téma Egyházunk mai helyzete s megújulásának szükségessége. Újabb élmények, visszatérő események vagy a Távlatok cikkei mindig alkalmat szolgáltatnak egy-egy tartalmas vagy éppen hevesebb hangvételű beszélgetésre. Miért foglalkoztat bennünket ennyire Egyházunk megújulásának a kérdése és mikéntje? Valljuk, hogy az Egyház mi vagyunk, és ily módon szeretnénk küldetésünket annak teljességében megélni. A problémák, a megújulási törekvések és azok nehézségei szívügyünk. Közösségünk ezzel kapcsolatos gondolataiból adunk néhányat közre.

Közösségünk tagjai elkötelezetten dolgoznak a saját egyházközségükben, sok feladatot vállalva magukra; a legfőbb kérdéseket, problémákat belülről látják, tapasztalják; véleményük ezért, úgy gondoljuk, hitelesnek tekinthető.

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy az itt leírtakat az Egyház iránti féltő szeretetünk diktálja. Inkább gyakorlati tanácsokat, igényeket fogalmaztunk meg, amelyek a tanítások igazságát, lényegét természetszerűleg nem érintik. Nem hiányzik belőlük a  klérussal kapcsolatos kritika sem. Ezt szintén csak az Egyházunk egészét érintő jobbító szándék vezérelte, hogy a megosztottságot félretéve közösen próbáljunk megoldást találni a problémákra, és hogy igazi párbeszéd indulhasson el a papság és a hívek között.

Az egyik legsürgetőbb és legtöbbet követelt változás a világiak bevonása az Egyház vezetésébe s munkájába. Az egyházmegyei zsinatokon már megfogalmazódott a világiak nagyobb szerephez juttatásának fontossága, de ennek gyakorlati megvalósulását, sajnos, kevés helyen tapasztaljuk. Ennek legfontosabb feltétele a bizalom lenne. (A gondolatjellel kezdődő részek más-más közösségtag véleményét tükrözik az adott témával kapcsolatban.)

– Ma, amikor az úgynevezett történelmi egyházak egyre inkább megszenvedik, hogy zajos világunkban az isteni hívás hangja mind nehezebben jut el az arra kiválasztottak fülébe, szívébe, amikor a fővárosban csökkenteni kell a vasárnapi szentmisék számát a fogyatkozó katolikus papság miatt, törvényszerű, hogy növekszik az igény a világi kisegítők munkája iránt. Mégis, mintha ezt az igényt sok felszentelt pap nem akarná tudomásul venni.

– Súlyos és, sajnos, egyre jelentősebb problémát jelent egyházunkban, hogy a papság átlagéletkora emelkedik: egyre több az idős, beteg pap, ugyanakkor nagyon kevés fiatalt szentelnek évről évre pappá. Tudomásul kell venni, hogy ez a tendencia várhatóan hosszú éveken keresztül folytatódni fog. Végig kell gondolni, hogy a csökkenő létszám és az emelkedő átlagéletkor ellenére a papság miként képes feladatait hatékonyan és lényegre törően ellátni.

Lelkipásztorokkal beszélgetve gyakran hangzik el, hogy rendkívül leterheltek, túlságosan is szerteágazó a mindennapi munkájuk, és sokszor nem igazán azzal foglalkoznak, ami munkájuk lényege lenne. Plébániájuk mindennapi élete, a hétköznapi dolgok rengeteg energiát vesznek el. Pedig számtalan olyan feladat lenne, amit megfelelő szervezéssel a világi hívek legalább olyan jól, ha nem jobban tudnának ellátni. A papoknak nem dolgozniuk, hanem „dolgoztatniuk” kellene, és azon fáradozniuk, hogy személyes kapcsolatot építsenek ki a hívekkel, valamint közösséget szervezzenek. Erre a hívek részéről is óriási az igény.

– Manapság egyre ritkább az olyan templom, ahol az istentiszteleten túl mélyebb hitélet is van. Egyre több helyen a pap tevékenysége a lelkigondozás kárára inkább a menedzserkedésben merül ki ahelyett, hogy ezeket az ügyeket egy megbízható civil intézné. A papok válláról a világiak le tudnák venni legalább a plébánia gazdasági és adminisztratív ügyeinek intézését, hiszen ehhez nem kell teológiai végzettség. Ezáltal az egyházi vagyonnal való gazdálkodás is nyíltabbá, a hívek számára átláthatóbbá válhatna. Ők szakmai véleményüket is elmondhatnák. Ez sok kritikától megóvná az egyházat.

– A  világiak részvétele azért is fontos, mert a papság helyzeténél fogva nem mindig tud a hétköznapi élet dolgairól. Nem családban él, megélhetési problémái nincsenek, vagy legalábbis azok nem úgy merülnek fel, ahogyan a családos embereknél. Pedig ennek az egyháznak ebben a világban kell élnie.

Nagymaroson történt az ifjúsági találkozó alkalmával, hogy a hegyen a gyerekprogramon vettünk részt azokkal a gyermekekkel, akiknek szülei nagy valószínűséggel nem a tehetős rétegből kerültek ki. A szervezők éppen igyekeztek lefedni a gyermekek fejét, nehogy napszúrást kapjanak, amikor megjelent az országúton egy vadonatúj, fekete (légkondicionált, foncsorozott üvegű) limuzin, és kiszállt belőle  a t y a, majd üdvözölte messziről a gyerekeket, pár lépés megtétele után a főrendezőt, aki persze köszöntésre szólította fel az egész tábort. Azzal  a t y a  visszaült sofőrje mellé az autóba, és elment. Elszomorító, hogy magasabb szinteken sokszor ez a magatartás kerül előtérbe a szerénység és szegénység evangéliumi elvei helyett.

A változások elfogadása persze nem megy zökkenőmentesen, sokszor szereptévesztéssel jár.

– Miért történhet meg, hogy egy zsúfolásig telt budapesti templomban a miséző pap a mikrofonon keresztül „üzen” a diakónusnak, hogy bár a szentatya engedélyezi, hogy áldást nem felszentelt lelkipásztor is adjon, de ő jobban szeretné, ha a Balázs-áldás osztását a kedves testvér rábízná. . .? Csoda-e ezek után, hogy a hívők egy része úgy vélekedik, ő csak a felszentelt paptól fogadja el a Szentostyát áldozáskor. . .? Nem pusztán emberi hiúság ez, szakmai féltékenység? Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy éppen azok az emberek, akik olyan közel állnak Istenhez, hogy aktivitásukat, szabad idejüket az Ő szolgálatára fordítják, tekintenek a legnagyobb tisztelettel arra a határmezsgyére, ami elválasztja az ő tevékenységi körüket a felszentelt papoknak járó, Isten által rendelt jogoktól.

– Nehezebb kérdés, amikor a világiak olyan ténykedéséről van szó, ahol dogmatikai, hitünkkel kapcsolatos konkrét kérdések merülhetnek fel. Gondolunk itt az úgynevezett bázisközösségekre, melyek legtöbbször papi vezetés nélkül működnek, és jelentik ma is főleg a fiatalság hitéletének valóban a „bázisát”. Kedvező esetben egy ilyen közösség vezetője rendelkezik hittudományi végzettséggel, de ismerünk intenzív imaéletet élő közösségeket, amelyek nem tudnak felmutatni „képzett” vezetőt. És természetes módon az együttlétek alatt felmerülnek hittel kapcsolatos kérdések, amelyekre talán gyakran „amatőr” válaszok születnek. És emiatt mennyi gáncs éri ezeket a közösségeket a papság egy részéről! Mintha attól kellene tartani, hogy csupa eretnek gondolat születik a balga ifjúság fejében, és tévtanításokkal rombolja a Katolikus Egyház építményét! Ismerni, támogatni kellene őket, hogy azután jobban lehessen rájuk támaszkodni.

– A papság sem mindig homogén. Vajon mindegyik a saját testre szabott feladatát kapja-e? Minden papnak lehetőség szerint biztosítani kellene, hogy a képességeinek leginkább megfelelő feladatokat végezhesse. A templomépítő építsen templomot, az alkoholistamentő mentse az alkoholistákat, az imádságban elmélyedő hadd imádkozzon, stb. Vagy csináljon mindenki mindent? Melyik a hatékonyabb?  Figyelnek-e a papok felettesei ezekre a különböző adottságokra, amikor a  szolgálatot szervezik, a diszpozíciókat készítik?

– A püspököknek személyesen is nagyon jól kellene ismerniük az egyházmegyéjük területén tevékenykedő papokat. Több oldalról visszajelzést kellene kapniuk azok munkájáról, és az egyes atyák képességei, karizmája alapján kellene meggondolniuk, hogy kit, miért és hova helyeznek. Fontos szempont lenne, hogy az egy egyházközségben tevékenykedő atyák jól kiegészítsék egymást képességeikben, és a feladatokat ennek megfelelően osszák meg egymás között. Ha egy focista remek csatár, azért még nem várják el tőle, hogy kiválóan védjen is. Be kell látnunk, hogy a papok szerteágazó munkájában nem mindenki minden területen egyforma. A jelenlegi létszámhiány miatt nehéz, mégsem megoldhatatlan, hogy a gyóntatást, a karitászmozgalmat, az ifjúsági pasztorációt, a misézést stb. a plébániákon belül még inkább az egyes papok személyes adottságai alapján osszák be.

Fontosnak tartjuk, hogy a hívek elegendő időt kapjanak a papok megismeréséhez. Ismerünk atyát, aki éppen a közösségépítésre érzi magában a legnagyobb hivatást. Csodálatos vonzereje van, személye egyaránt megfog fiatalt és öreget. Ezt az atyát egy új templomot felépíteni helyezték egy vidéki nagyvárosba. A templommal együtt építette ki a semmiből az egyházközösséget is. Mire a templomot felszentelték, jól működő, pezsgő életet élt a plébánia. Rengeteg fiatalt és olyanokat is vonzott, akik évekkel ezelőtt ellanyhultak, hitüket nem ápolták. Néhány hónappal a templomszentelés után az atyát továbbhelyezték egy másik városba, hogy ott is építsen templomot. A hívek körében óriási volt a csalódás és az elkeseredettség, hogy szeretett papjukat elhelyezték. Nem kapott elég időt az egyházközség, hogy „önjáró” legyen. A pap távoztával darabjaira hullt mindaz, ami épp csak kialakult. Az addig lelkes szervezők elmaradoztak, majd a megcsappant számú programok is egyre kevesebb embert vonzottak. Rövid idő elteltével „átlagplébániává” vált ez az olyan sikeresen indult hely is.

– A feladatok képesség szerinti megosztása azért is fontos, mert  mást vár az egyháztól az idős és mást a fiatal, mást a férfi és mást a nő, a házas és az egyedülálló, az értelmiségi és a iskolázatlan, a vállalkozó és a munkavállaló stb. Vajon mely rétegeket részesíti előnyben ma a hivatalos egyházpolitika? Talán nem járunk messze az igazságtól, amikor úgy  gondoljuk: az egyház ma Magyarországon leginkább az idősek igényeinek felel meg (pl. liturgikus események), illetve a fiatalok közül leginkább az értelmiségiekre összpontosít (intellektuális megközelítéssel). Hátrányos helyzetű rétegeknek tekinthetők az iskoláskort még el nem érő gyerekek, a nem értelmiségi fiatalok (ők vannak többségben) és pl. a jómódú vállalkozói réteg. Ez utóbbi sajátos ellentmondást tapasztal az egyház mint közösség részéről: a krisztusi szegénység jegyében élők részéről némi (de talán tudat alá nyomott irigységben gyökerező) megvetés, lesajnálás jut osztályrészéül pénz körül forgó életmódja miatt, ugyanakkor jótékony adományaira nagymértékben számítanak. Az ehhez hasonló speciális rétegigényeknek megfelelnek a lelkiségi és karitatív mozgalmak. (Máltai  Szeretetszolgálat, Karitász, Hit és Fény, KALOT, KOLPING, a cserkészmozgalom, a Házas Hétvége stb.) A kérdés csak az: az egyházi vezetés egyaránt támogatja-e ezeket a kezdeményezéseket? Vagy inkább távolról figyeli őket, mert fél az önállóságuktól? Vagy kivárja, hogy a mozgalomnak sikerül-e kiverekednie a helyét?

– A szervezetnek, a struktúrának az igényeket kell követnie. Nem ér semmit a szervezet, ha nincs megtöltve lelkiséggel. A szervezetet tehát alkalmassá  kell tenni a sokféle lelkiség befogadására. Hogyan épülhetne be a mai kisközösségi rendszer a meglévő egyházszervezetbe? Lehetővé teszi-e a mai szervezet az alulról szerveződést? Nemrég indult meg az egyházmegyei régiók kialakítása. A legfontosabb területekre koncentrálva felsőbb egyházvezetői kezdeményezésre kialakítottak egy szervezetet, papi és világi vezetéssel, amely azonban nem működik. Az egyes plébániák, úgy tűnik, nem érzik magukénak, és ez nem az érdektelenség kifejeződése.

– A laikusok sem egyformák. Nemcsak elvárásaikban, igényeikben különböznek,  hanem az elköteleződés fokában, a feladatvállalás mértékében is. A papnak, plébánosnak figyelemmel kellene kísérnie a szolgálatba bevont laikusok változó körülményeit, indíttatásait és motivációját, és óvakodnia kellene attól, hogy a laikusokat teherbírásukat meghaladó munkára fogja.

– Amikor az Egyház mint munkáltató lép fel, a foglalkoztatási feltételekre, juttatásokra jobban oda kellene figyelnie. Egy egyházi iskolában tanító pedagógus  ne kaphasson alacsonyabb fizetést és kevesebb juttatást, mint  közalkalmazott társa, annál is inkább, mivel elhivatottsága bizonyára nem  kisebb az állami alkalmazotténál. Ez persze részben politikai, részben költségvetési kérdés. De vajon megtesz-e mindent az egyház, hogy biztosítsa alkalmazottai megélhetését?

Számunkra kulcsfogalom a KÖZÖSSÉG.

– Ma az egyházközség sok plébánián annyiban közös csupán, hogy a hívek közös misékre járnak. Ezen túl semmi nem köti össze az egyházközség tagjait. Nem ismerik egymást, alig vannak közös programok, az adott templomba járók töredéke vesz csupán részt a vasárnapi szentmiséken túl is a plébánia életében. És itt ne hivatkozzon senki se az oly csekély számú, többnyire budapesti ellenpéldára. Nem véletlen, hogy a szekták egy része épp az erős közösségi szellem miatt vonzó, hiszen ezek a szekták a közösséghez való tartozást hangsúlyozottan jelenítik meg. A katolikus egyházon belül a kisközösségi mozgalmak egyházmegújító törekvései is a közösség fontosságát emelik ki. Ezért ha a hívekben bármilyen formában megvan a szándék a plébánián való közösségépítésre és a feladatok közösségben történő végzésére, akkor azt támogatni és erősíteni kell. Ha nincs, akkor ez a közösségépítés a papnak komoly és fontos feladata.

Egyedül az élő közösség tud hiteles tanúságtétellé és ezáltal az evangelizáció eszközévé válni.

– A nyitottság, a befogadás fontos jellemzője kell, hogy legyen a közösségnek. Felnőtt korban megtért keresztényként őszintén megvallva, igen meg kellett küzdenem azért, hogy a katolikus egyházhoz tartozónak vallhassam magamat. Nem mintha nem fogadtak volna szívesen, akár az atyák, akár a hívek. De tapasztalatom szerint, ha egy keresőben nincs kitartás, valószínűleg senkinek nem jut eszébe, hogy utánajárjon, odafigyeljen rá. Pedig a hit gyakorlását is ugyanúgy tanulni kell, mint az írás-olvasást az általános iskolában.

– Az új hívek befogadásában nem kényszerű feladatot, hanem a kölcsönös gazdagodás forrását kellene látni. A gyerekkor óta rutinként megélt hitbe új lendületet, frissességet hozhat egy hittel most ismerkedő, annak rendjére, tartalmára sokszor rácsodálkozó új hívő, akinek viszont a mindennapi élethez szorosan kapcsolódó liturgikus rend, a hagyományok megnyugtató támpontot adnak a lelki fejlődéshez.

– A nagy ünnepi miséken (karácsony, húsvét, keresztelés, elsőáldozás), ahol a ritkán misére járók is megjelennek, nem használják ki az alkalmat ezeknek a hívőknek a bekapcsolására. Az ünneplés elsősorban formai dolgokban nyilvánul meg, s az ünnepi beszéd sem tartalmaz számukra igazi meghívást. Milyen elkeserítő azt tapasztalni, hogy például az elsőáldozásra való felkészítés nagyobb részt a szertartás technikájára korlátozódik. Ki, mikor, hogyan, hova áll, hogyan tartsa majd a nyelvét. Ráadásul előző este „próba” elsőáldozás nem konszekrált ostyával, amit aztán hosszasan magyarázunk, hogy ez még nem az igazi ám, még ha semmi különbséget sem tapasztalni.

– Talán a pasztorációs stratégián is van mit javítani. Erre példa a katolikus óvodák mai helyzete. Kevés van belőlük, minimális csoportlétszámokkal és borzasztóan kicsi anyagi lehetőségekkel működnek. Az egyház, úgy tűnik, nemigen támogatja őket. Pedig ez olyan terület, ahová pasztorációs szempontból érdemes volna „befektetni”. Ha már nem megyünk ki az utcára téríteni, mert ez nem a mi stílusunk, legalább kapun belül próbáljuk meg azt, amit lehet, és amíg lehet.

– Az egyháznak dinamikusabbá kellene válnia. Nem maradhat a várakozás állapotában, hanem offenzívába kellene átmennie, odamenni az emberek közé, megszólítani őket a saját nyelvükön, egy kicsit eggyé válni velük. . .

Nemcsak a meglévő hívek megőrzése lenne a fő cél, hanem a nem hívők megnyerése is. Többet érhet egy új ember megnyerése, mint 10 meglévő ellátása – legalábbis a megmaradás szempontjából.

Ehhez az egyháznak a nyelvezetét meg kellene újítania. Ha egy érdeklődő belép a templomba, misét hallgat, akkor nem ért egy szót sem. Ekkor jön a szokásos válasz, hogy kulturálatlan, képzetlen, tanulnia kellene egy kis liturgiát, egyháztörténelmet stb., és mindjárt értené a dolgokat.  Azonban még ekkor sem lenne rendben minden, hiszen a szimbólumok értése még nem egyenlő azok megértésével, hát még azok elfogadásával. Nekünk úgy kellene a liturgiát felépíteni, abban megnyilatkozni, hogy az újak el is tudják fogadni az ott bemutatott igazságokat, tudva, hogy ott az Isten nyilatkoztatja ki magát, Ő szól hozzánk. Hagyjuk, hadd szólhasson mindenkihez. Az egyszerűség, mind a formákban, mind a nyelvi kifejezésben, elengedhetetlen lenne. Nemigen tud mit kezdeni a mai ember például a litániák nekünk gyönyörű szép, ámde túlburjánzó, barokkos kifejezéseivel. Tudjuk, hogy ezek kortól függő formák; a lényeg, a tartalom megtartásával új megfogalmazásokat és új liturgiai formákat kellene megalkotnunk. Máskülönben nem ér el az emberekhez az üzenet. Ne legyünk mi azok, akik figyelmetlenül, rossz technikával szórjuk a vetőmagot, mert akkor nem kel ki.

– A vasárnapi szentbeszédek egyik legjellegzetesebb vonása, hogy az intellektust célozza meg, csak az agyat próbálja megmozgatni. A legtöbb szentbeszéd érveket és ellenérveket sorol fel, célratörő okfejtést ad, a  feltett kérdéseket többnyire ott helyben megválaszolja, sok esetben  moralizál és általános erkölcsi tanulságokat igyekszik közvetíteni. Az átlagembert nem érdeklik a kenetteljes szentbeszédek, egyik legfőbb vonzerejük a személyesség kellene, hogy legyen. A szentbeszéd legyen rövid. Az első öt perc a híveké, a második a falaké, a harmadik az ördögé. Alkalmazzon segédeszközöket: kép, diakép, szimbólumok, ábrák, mozgás. Ne csak a fülnek  szóljon, hanem a szemnek is. A szentbeszéd ne MÁSOKról szóljon, hanem a jelenlévőkről. Tipikus esete ennek, amikor a plébános a jelenlévőknek arról prédikál, miért nem jönnek mások templomba. A szentbeszéd éljen retorikai eszközökkel. A példabeszédek tanulságát ne magyarázza. Ágyazza be úgy a történetet, hogy a szövegkörnyezet segítsen az üzenet megfejtésében, de magát az értelmezést bízza a hívekre, úgy jobban rögzül. A szentbeszédet záró kérdés is megmozgatja a hívek gondolkozását,  beszélgetéseket, esetleg vitákat indíthat el. A szentbeszéd ne adjon kész életrecepteket: mert minden ilyen recept valahol hazug. A hívek nem tudnak ezekkel mit kezdeni. Általános moralizálás, üres tanácsok helyett konkrét, életből vett eseteket járjon körbe. A szentbeszéd – mai divatos kifejezéssel – legyen interaktív. Ez az óvodásmiséken már elég jól megy. Nemcsak arról van szó, hogy a hívek is „beleszólhassanak” a prédikációba (pl. kérdezzenek), hanem arról is, hogy a hívek kapjanak valamilyen feladatot: végezzenek megfigyelést a családjukban, környezetükben, hogy egy-egy tétel vagy igazság, amelyről a  prédikációban szó volt, hogyan valósul meg az életben. Aztán valamilyen módon jelezzenek vissza. A szentbeszéd éljen a dicséret eszközével is. Mutasson fel jó példákat, ne csak a régi idők szentjeit, hanem mai, köztünk élő emberekét is.

– Új módon kellene megszólítani az egyháztól és a katolikus tanítástól elidegenedett tömegeket. Régen a prédikátor a város főterére kiállva a város apraját-nagyját maga előtt találta. Ma ez lehetetlen vállalkozás. Viszont erre a szerepkörre a rádió-, tévéprogram tökéletesen alkalmas. A programokban a hit dolgát úgy kell elmondani, mint az első pünkösdkor, hogy a sokféle, nem keresztény ember azt érezze, a műsor az ő nyelvén szól.

– Kár, hogy egyházunk birtokában nincsenek tömegtájékoztatási eszközök. Nem tudom, hogy ez elsősorban anyagi vagy szervezési kérdés-e, mindenesetre nagyon nagy szükség lenne arra, hogy legyen egy fórum, ahol az evangelizáció mellett a legkülönbözőbb kérdésekben kifejthetjük álláspontunkat, ahogy ez több európai országban már megvalósult. A meglévő műsorok is sokszor színvonaltalanok, unalmasak.

A történelem változásai megviselték a többezeréves egyházi struktúrát, az utolsó fél évtized közép-kelet-európai viszontagságairól nem is beszélve. Ma, amikor a bocsánatkérések idejét éljük, nem lehet a békepapság kérdését sem a szőnyeg alá söpörni. Az Egyháznak a politikához való mai viszonyát szintén óvatosan kell kezelni.

– Az Egyház a kommunizmus ideje alatt nem tudta megőrizni függetlenségét. Ez talán abban a nehéz történelmi szituációban, ha nem is megmagyarázható, de érthető volt. Nehéz kérdés, hogyan dolgozzuk fel ezt a történelmi örökséget ma. Márton Áron püspök atya börtönéből visszatérve székhelyére, Gyulafehérvárra, az érintettek részére megtisztító lelkigyakorlatot szervezett, lehetővé téve számukra az újrakezdést. Bizonyára Magyarországon ilyen egyszerűen jelenleg nem lehetne megoldani az ügyet, de egy hasonló gesztus, egy nyilvános bocsánatkérés (ahogy ez a református testvéreknél megtörtént), igen sokat használna egyházunk tekintélyének.

– Jelenleg is a teljes politikai függetlenségre kellene törekedni. Az egyház óvakodjon attól, hogy pártpolitikai kérdésekben állást foglaljon. Ne engedje, hogy a katolikus meggyőződést, a vallásosságot bizonyos pártok saját javukra kihasználják. Nem nyújt  kedvező képet a cserkészek vagy papok jelenléte, sőt szereplése bizonyos pártrendezvényeken (nehéz ilyenkor különbséget tenni a magánember és az egyenruha között). Az egyház fogadja be híveit függetlenül attól, milyen politikai pártot támogatnak.

Ugyanakkor legyen az egyháznak határozott állásfoglalása akár a családnyúzó intézkedések, a fokozódó nincstelenség, szegénység, az oktatás (így a katolikus iskolák, óvodák), az abortuszprobléma, a határon belüli és kívüli magyarság és egyéb kisebbségek emberi jogai tekintetében, mégpedig nyilvános, sokakhoz eljutó állásfoglalása. Örömmel olvastuk a nemrég megjelent püspökkari körlevelet, amely nagyon értékes első közelítése lehet ezen igényünknek.

A kritika akkor helyes, ha önvizsgálat is kíséri, hiszen egyedüli hibás fél ritkán létezik. Ha most elsősorban az egyik oldalt vizsgáltuk, ez nem jelenti azt, hogy saját „világi” hibáinkkal ne lennénk tisztában, és ne lennénk készek ezekkel szembenézni. Egyik sem elválasztható attól a felelősségtudattól, ami a helyzet állandó elemzésére indít bennünket. Meggyőződésünk, hogy ez is hivatásunk része, tanúságtétel.

FIGYELŐ

Angelo  Acerbi

A  SZENTSZÉK  ÉS  EURÓPA

I.

1. Amikor tanulmányomnak ezt a címet adom: „A Szentszék és Európa”, tudatában vagyok annak, hogy talán túlságosan átfogó témát választottam. E kérdést különböző szempontok szerint lehet tárgyalni.

Egy ilyen szempont lehetne például a következő: „A katolikusok és az európai egység”, egy másik: „A Szentszék és az európai intézmények.” Ki lehet gondolni egyéb szempontokat is, és valóban ezek szerint is tárgyalták már e témát.

Inkább azt teszem, hogy szélesre nyitom a távlatokat, még ha ezzel kockáztatom is, hogy nem leszek teljes.

2. Ha a Szentszékről beszélünk, azt nem választhatjuk el a Katolikus Egyháztól. Amikor az Egyház kapcsolatba lép Európával, magával viszi „annak emlékét, hogy ő keresztelte meg a keresztény nemzeteket, és bevezette őket a »Christianitas« ölére”. Más szóval: az Egyház egész Európának közös értékeket adott át, keresztény értékeket, de olyanokat is, amelyek a görög és latin kultúrából is származnak. Így a századok során kialakult egy európai műveltség.

3. Vegyük szemügyre egész konkréten a Szentszéket, s azt látjuk, hogy a Szentszék, mint a mai nemzetközi életben cselekvő tényező, képviselteti magát a különféle európai szervezeteknél: egyeseknél állandó megfigyelőkkel, másoknál pedig mint a szervezet tagja.

Mindazonáltal a Szentszék mint nemzetközi jogi alany nem hasonlítható össze egyetlen más európai partnerével sem. Végeredményben az Egyház fejének, Szent Péter utódának szolgálatában áll, tehát az egymást követő pápák által értelmezett lelki jellegű célkitűzés szolgálatában. Érdekes lesz tehát megfigyelni, hogy XII. Piustól kezdve hogyan gondolkodtak és milyen magatartást tanúsítottak Európával kapcsolatban.

Végül is, mint arra világosan rámutatott Casaroli bíboros, amikor a Szentszéknek a helsinki egyezményhez való csatlakozására készültek, a Szentszék nem politikai célokat követ; nem kizárólag, ahogy mondani szokás, európai „hatalom”; már a lateráni szerződésben kijelentette, hogy kívül akar maradni a többi államok közötti evilági versengéseken.

II.

1. Minden évben megjelenik egy kis könyv ezzel a címmel: „A Szentszék és a nemzetközi szervezetek.” Valóban meglepő azon találkozók száma és sokfélesége, amelyeken a Szentszék részt szokott venni. Sok ezek közül európai jellegű. Példaként szeretnék megemlíteni néhány olyat, amit a közelmúltban Budapesten tartottak: 1994 decemberében az akkori EBEÉ találkozója, államfői vagy miniszterelnöki és külügyminiszteri szinten; a Szentszék részéről Sodano bíboros államtitkár és Mons. Tauran, az államközi kapcsolatok titkára vett részt. 1995 decemberében újabb gyűlés (az EBEÉ közben EBESZ lett) külügyminiszteri szinten, Mons. Tauran részvételével. Ebben az évben (1996-ban) Budapesten zajlott le: az európai alkotmánybíróságok találkozója, az Európa Tanács igazságügyi minisztereinek találkozója, és pár héttel  ezelőtt az Európa Tanács művelődési minisztereinek konferenciája. Ezeken a Szentszék küldöttségekkel vett részt.

2. Témánk tárgyalásában három korszakot szeretnék megkülönböztetni: az első XII. Pius korát foglalja magába a háború után, a második XXIII. János és VI. Pál korát, a harmadik pedig II. János Pál  korát.

A második világháború drámai tapasztalata után nemzetközi békeakarat hatotta át az emberiséget, és ez elvezetett az Egyesült Nemzetek Szervezetének megteremtéséhez (1945), valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához (1949). Európai szinten az 1948-as hágai konferencia után 1949 májusában megalapították az Európa Tanácsot.

Politikai téren elég felidézni olyan katolikus államférfiak nevét, mint Konrad Adenauer, Alcide De Gaspari, Robert Schuman. Schuman kezdeményezte 1950-ben az Európai Szén- és Acélközösséget; közben érlelődött a Franciaország és Németország közötti kiengesztelődés; és keresztény államférfiak pártfogásával utat tört magának az európai integráció konkrét távlata azzal, hogy 1952-ben hat ország bevonásával aláírták az Európai Védelmi Közösség szerződését (C.E.D.). Érdekes felfigyelni az integráció gondolatának és a megvalósítás felé tett kezdeményezéseknek keresztény, sőt katolikus eredetére. Ez az eredetjegy nem ment feledésbe, hiszen pár hete Törökország új budapesti nagykövete, velem beszélgetve, célzást tett az egyesült Európa szerinte katolikus arculatára.

3. XII. Pius, aki már a hágai konferenciára is elküldte személyes külön megbízottját, szüntelenül nagyobb egységre és szolidaritásra buzdította az európaiakat. E gondolat több, mint 40 beszédében jelenik meg.

A Szentszék támogatta az Európai Szén- és Acélközösség, valamint az Európai Védelmi Közösség kezdeményezéseit, s nemtetszését fejezte ki, mikor a francia nemzetgyűlés 1954-ben nem ratifikálta a C.E.D. szerződést. Ebben az időszakban az Egyház elsősorban azzal járult hozzá az európai egységhez, hogy támogatta egy nemzetek feletti öntudat kialakulását.

XII. Pius pápa a hidegháború kemény éveiben is védelmébe vette a keresztény nyugatot (gondoljunk csak Mindszenty József bíboros 1948–49-es letartóztatására és elítélésére). Néhány hónappal azután, hogy a szovjet páncélosok eltiporták a budapesti népfelkelést, pontosan 1957 márciusában aláírták a Római Szerződést, amely alapjául szolgált a későbbi, az Európai Unióhoz vezető folyamatnak. A magyarországi események után XII. Pius pozitívan értékelte a Római Szerződést, s úgy tűnt, hogy támogatná a kis, nemzetek fölötti Európa létrejöttét. Sőt a pápa eszményinek nevezett egy szövetségi államot egy olyan parlamenttel, amely többségi szavazással hozná határozatait. Abban az időben az európai közösségben vétójog volt érvényben. Ebben az 1957-es beszédben azonban a pápa szélesebb körű gondolatait is kifejtette, pl. szembeállította a jogot az erőszakkal, az államnak az emberi személyt kell szolgálnia, s végül beszélt arról a kulturális egységről, amely már létezik, mivel az európai népek közössége a keresztény örökségben gyökerezik.

III.

1. XXIII. János pápa bizonyos tartózkodást mutat az új európai intézmények irányában. Pápasága idején egyetlen egy üzenetet szentelt Európának: ebben egy „valódi közösség” építésére szólít fel, amely „nyitott az emberiség egyetemes és felsőbbrendű érdekei felé”. Egyébiránt a pápa figyelme elsősorban a II. vatikáni zsinatra irányult.

Ugyanakkor az ő pápasága idején a Vatikán mind szorosabbra fűzi kapcsolatait az Európai Közösséggel. 1962-ben a Szentszék az Európa Tanács Kulturális Együttműködési Tanácsának tagja lesz.

2. VI. Pál beszédeiben Európa megkülönböztetett helyet foglal el. E témában nem kevesebb, mint 93 megnyilatkozást tartanak nyilván. A XII. Pius mellett töltött „tanulóévek” meghatározók voltak számára, és ebbe az irányba vitték érdeklődését. 1964-ben Szent Benedeket ünnepélyesen Európa fővédőszentjévé nyilvánította.

Hogyan látja VI. Pál Európát? Az első elem, amely nála is erőteljesen jelen van, Európa keresztény önazonossága. VI. Pál azonban nem egy magába forduló kontinensnek képzeli el Európát, hanem olyannak, amely felelősséget visel a többi földrészért is. VI. Pál adta ki a „Populorum progressio” kezdetű körlevelet. Ebben a pápa konkrét kezdeményezéseket sürget a fejlődő országok érdekében, mivel a vatikáni politika valamennyi országban az emberi fejlődés előmozdítására törekszik.

Egy másik pontban is különbözik VI. Pál Európával kapcsolatos tanítása XII. Piusétól. Míg ez utóbbi, úgy tűnik, hajlott volna a föderalisztikus megoldások felé, VI. Pál nem tartotta magát illetékesnek az általa „technikai”-nak nevezett megoldások kérdésében. Úgy gondolja, hogy az egyház felelőssége fölötte áll az európai integráció jogi formái meghatározásának, és inkább az európai öntudat formálására és ezen öntudat keresztény gyökerei tudatosítására irányul.

3. Eközben a Szentszék lépést tart az európai intézmények fejlődésével, és 1970-től kezdve Apostoli Nunciussal képviselteti magát Bruxelles-ben az Európai Közösségnél.

Ugyanebben az évben a Szentszék a Strasbourg-i Európa Parlamentbe rendkívüli küldöttet nevez ki állandó megfigyelői státusszal, aki egyben a Szentszék küldötte az Európai Tanács Kulturális Együttműködési Tanácsánál is.

Az Európa Tanácshoz 1977 januárjában küldött üzenetben ezt olvassuk: „Azzal, hogy a Szentszék diplomáciai képviseleteket nyitott az európai intézményeknél, azt a szándékát akarta kifejezésre juttatni, hogy – a sajátos küldetésének megfelelő formában – jelen kíván lenni és részt kíván venni a közös erőfeszítésben, és állandó párbeszéddel hozzájárulni ahhoz, hogy a folyamatban lévő vállalkozás emberi, erkölcsi és lelki összetevői megfelelő hangsúlyt kapjanak.” Ez a párbeszéd egyszer az európai intézményeknél elhangzó felszólalást jelent, máskor egyes országokban rendezett találkozókat, máskor azt a törekvést, hogy a különféle kormányok küldöttségeit, amennyire lehetséges, az erkölcsi és lelki alapelvek köré gyűjtse. Ez, sajnos, nem mindig vezet sikerre. Gondoljunk csak arra, hogy támogatásra talált Strasbourg-ban a homoszexuálisok életközösségének törvényi elismerése, vagy hogy egyes európai intézményekben az Észak-Európából jövő deviáns törekvések jelentkeznek az életet és a családot érintő etikai kérdésekben.

A Szentszék képviselői, különösen a szakosított találkozók alkalmával, nagyszámú szakértő közreműködését veszik igénybe, akiket nemegyszer közvetlenül a Szentszék nevez meg, és Rómából vagy más országokból jönnek. Például idén [1996-ban] az alkotmánybíróságok budapesti konferenciáján a Szentszéket egy magyar alkotmánybíró képviselte. Egy másik magyar jogász a vatikáni küldöttség tagja volt az igazságügyi miniszterek európai konferenciáján.

4. Úgy vélem, külön figyelmet érdemel az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), amely – mint említettem – a két évvel ezelőtti budapesti csúcsértekezleten Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetté (EBESZ) alakult át. Amikor 1969-ben a Szentszék elfogadta a Varsói Szerződés országainak meghívását, s ezzel egy az európai biztonságról és együttműködésről szóló összeurópai konferencia megtartására bátorított, nem úgy akart megjelenni, mint valamelyik blokkhoz tartozó országok egyike, hanem nagyobb teret kívánt biztosítani annak, amit később így neveztek: az emberi dimenzió területe. A Szentszék különösen is törekedett arra, hogy a kelet-európai országok ígéretet tegyenek általában az emberi jogok, s különösen is a vallásszabadság tiszteletben tartására. A Szentszék küldötte 1973. március 6-án felszólalt a konferencián, s miután beszélt a biztonság és az együttműködés problémáiról, hangsúlyozottan érintette az emberi jogok témáját. Kijelentette: a Szentszék feladatának tekinti, hogy külön is szóljon a vallásszabadságról. E tekintetben a Szentszék delegációja konkrét javaslatokat fogalmazott meg.

Így a Szentszék az 1975-ös Helsinki Záródokumentum aláírójaként, amely dokumentumban az elvek között a vallásszabadság világosan kifejezésre jutott, az EBEÉ tagja lett. Jelentősége tovább nőtt, ahogy azt Casaroli bíboros is előre látta, mikor így nyilatkozott: az EBEÉ „a modern Európa történelmébe nagy jelentőségű eseményként vonul be”. 25 évvel később, 1990-ben, a Szentszék a többi állammal együtt aláírta az „Új Európát célzó Párizsi Alapokmányt”. Ha jól emlékszem, az aláírók között Casaroli bíboros volt az egyetlen, aki már a helsinki okmánynak is aláírója volt.

Mint emlékezetes, nemrég Magyarország töltötte be az EBESZ soros elnöki tisztét. A szervezet bécsi székhelyén a Vatikán a Nunciatúrán kívül állandó képviselettel rendelkezik.

IV.

1. Mielőtt II. János Pál   pápa koráról beszélnék, szeretném megemlíteni, hogy a 60-as években megalakult az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa (CCEE), amely a kommunizmus összeomlása után új dimenziókat öltött. A Tanács egyik elnökhelyettese az egri érsek. Még korábban, 1959-ben a protestánsok megalakították az Európai Egyházak Konferenciáját (KEK).

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem áll szándékomban a Vatikán úgynevezett „keleti politikáját”  (Ostpolitik) tárgyalni. Külön tanulmányt igényelne, ha követni akarnánk a XXIII. János pápasága idejére eső első mozzanataitól egészen a kommunizmus összeomlásáig. Egyébként személy szerint úgy gondolom, egy kiegyensúlyozottabb és teljesebb értékelésig még néhány évnek el kell telnie.

2. Mindnyájan ismerjük azt a hatást, amelyet II. János Pál megválasztása tett Kelet-Európára. Emlékezünk lengyelországi látogatásaira, valamint a Szovjetunió és a Szentszék kapcsolataiban beállt fordulatra, amely a Szentatya és Gorbacsov között a Vatikánban lezajlott találkozónak volt köszönhető.

II. János Pál  rokonszenvet mutatott az Európai Közösség – ma Európai Unió – szervezetei iránt, viszont elődeinél jobban távol tartotta magát attól, hogy e vonatkozásban konkrét elképzeléseket dolgozzon ki.

Álalánosságban megfigyelhetjük, hogy új perspektívákat vezetett be. Már 1979-ben az Európa Parlament elnökségéhez intézett beszédében világosan kimondja, hogy a Közös Piac nem egyenlő az egész Európával, és hogy azok az országok is kívánhatják az egységet, amelyek nincsenek képviselve Brüsszelben.

A pápa inkább azt hangsúlyozza, ami közös egész Európa számára, vagyis az evangelizálást. Mélyen átérzi, hogy Európában két törés keletkezett: az egyik a jaltai felosztás volt, a másik régebbi keletű: az 1054-es egyházszakadás. A Vatikánban új felfogást észlelhetünk, amelynek jele, hogy a pápa 1980-ban Szent Cirillt és Szent Metódot Európa társvédőszentjeinek nyilvánította. Ez alkalomból így írt: „Európa két keresztény hagyományáramlat gyümölcse, melyekhez két, egymástól különböző, de egyúttal egymást kiegészítő kultúra is társul.” („Egregiae virtutis” kezdetű apostoli levél) Az „Euntes in mundum” enciklikában, amit a pápa a kievi Rusz megkeresztelkedésének évfordulójára adott ki 1988-ban, azt hangsúlyozza, hogy a két kultúra, a nyugati és a keleti, úgy egészítik ki egymást, „mint egyetlen szervezet két tüdeje”. A morvaországi Velehrádban pedig, 1990-ben, az evangéliumi fáról beszél, amely két hatalmas, nyugati és keleti ágával átkarolja Európát.

Ezeket a fogalmakat tartja szem előtt II. János Pál  akkor is, amikor 1988-ban az Európa Parlamenthez beszél: azt a vágyat fejezi ki, hogy Európa „szuverén módon hozza létre szabad intézményeit”, amelyek „egy napon arra a méretre bővüljenek, amelyet számára a földrajz, s még inkább a történelem határozott meg.”

3. II. János Pál Európa-képe tehát valami módon az EBESZ-éhez közelinek tűnhetne. Viszont már az 1991-es Püspöki Szinódus zárónyilatkozatában, mikor „közös európai házról” beszél, másképpen érti, mint az EBESZ: A pápa egyetemesebb értelemben, az Atlanti óceántól az Uralig terjedő keresztény egységet állít olvasói elé. Ezt a felfogást tovább pontosítja az ugyanabban az évben az Európai Püspökkari Konferenciák Elnökei előtt mondott beszédében: a közös európai térség vagy a közös európai ház mindenekelőtt szabad térséget jelent az új evangelizáció számára.

Nagy fontosságúnak ítélem azt a beszédet, amit II. János Pál pápa 1991 júniusában Varsóban a Diplomáciai Testület előtt mondott. A berlini fal közelmúltban történt leomlásából és a jaltai rendszer megszűnéséből kiindulva a pápa három közvetlen elődje Európával kapcsolatos tevékenységét a kelet–nyugati optikán keresztül szemléli. XII. Pius pápasága idején a „Hallgató Egyház” hosszú és fájdalmas védelme folyt. XXIII. János és VI. Pál alatt a Szentszék diplomáciai tevékenységében felfedezi azt a célt, hogy legalább részben próbálják enyhíteni az egyházak és a kommunista kormányok között fennálló feszültségeket. Egyúttal azonban nem feledkezik meg arról a támogatásról sem, amelyben a Szentszék az európai integrációt célzó törekvéseket részesítette. Saját magával kapcsolatban megállapítja, hogy egy szláv pápa megválasztása magával vonta annak a támogatásnak növekedését, amit a Szentszék a közép- és kelet-európai egyházaknak és népeknek nyújt. Egyúttal azt a reményét fejezi ki, hogy a falak leomlása utána a marxizmus által elnyomott népek közreműködésével épülhet a „lelki Európa”. E munkában az egyház feladata, hogy szóvivője legyen a múltbéli, de ugyanakkor a jövő felé vezető, tiszteletreméltó értékeknek és hagyományoknak.

Az új evangelizáció mellett tehát megjelennek azok az értékek, amelyeknek feladatuk a lelki Európa kialakítása.

Szeretnék néhány más vonást is felidézni, amelyek a pápa Európa-képét jellemzik:

– Visszautasítja, hogy Európát azonosítsa a gazdasági szakemberek és kereskedők Európájával.

– Kritikus szemmel nézi a társadalom két modelljét. „Nyugaton – mondja a pápa (1985. október 11.) – a személy a jólét áldozata lett, Keleten a struktúráké.” A „Centesimus annus” enciklika megállapítja a marxizmus bukását, és óv a kapitalizmus veszélyeitől.

– Tisztelettel viseltetik a nemzet iránt, mert hordozója egy „sajátos szuverenitásnak, amely kultúrájából és nyelvéből születik”. Az elmúlt év októberében az ENSZ előtt elmondott beszédében egyenesen a nemzetek jogáról beszélt, ugyanakkor elítélte a nacionalizmust. Említést érdemelnek még a kisebbségi jogok érdekében elmondott beszédei is.

– A keleti és a harmadik világbeli országokkal való szolidaritásra szólítja fel Európa gazdag országait.

– Ismételten hivatkozik az egyház szociális tanítására, amelyben a szolidaritáson van a hangsúly.

4. A II. János Pál pápa által kifejezésre juttatott elképzelések hallatán valaki megkérdezheti: egészen konkréten milyen a pápa Európa-képe? Egy nemzetek feletti vagy inkább a népek Európája lebeg a szeme előtt? Az e kérdésre adott választ illetően van, aki ez utóbbi felé hajlik. Amikor 1987-ben fogadta az „Európa Mozgalom” képviselőit, ezt mondta: „Önök egy európai szövetségre törekednek, amely valamiféleképpen az európai egyesült államokat kívánja megvalósítani, egy a parlamentnek felelős kormánnyal.” És hozzátette: „Nem a Szentszék feladata, hogy meghatározza az egyébként valóban szükséges európai együttműködés politikai módozatait.”

 A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy II. János Pállal néhány, az Egyház által előnyben részesítendő témára került a hangsúly. Ezek között megkülönböztetett helyet foglal el az új evangelizáció terve, melynek feladata a kontinens keresztény gyökereinek újjáélesztése, valamint az ökumenizmusra való türelmes és fáradhatatlan törekvés.

Másfelől a „két tüdővel” rendelkező Európa konkrét integrációs formái és intézményei minden bizonnyal nagy problémát jelentenek, nem kevésbé a már integrált Európa részéről megvalósítandó szolidaritás a keleti és a harmadik világ szegényebb országai felé, ha azt valóban komolyan is veszik.

Magyarország, amely már számos európai szervezet tagja, az Európai Unióba való felvételre vár. Úgy gondolom, a katolikus híveknek nem csak az a feladatuk, hogy szimpátiával viseltessenek az ország e törekvése iránt, hanem szakértelmükkel járuljanak is hozzá, különösen gazdasági téren, Európa építésének konkrét lépéseihez.

A Szentszék is fenntartja, sőt tovább erősíti jelenlétét és közreműködését a már meglévő európai szervezeteknél.

Ugyanakkor úgy gondolja, hogy az Egyház elsőrendű küldetése az európai építési folyamatoknak erkölcsi és vallási értékekkel való megvilágítása.

Magyarország komoly erőfeszítéseket tesz, hogy jogi és gazdasági mutatói lehetővé tegyék az Európai Közösséghez való csatlakozását.

Megkérdezhetjük: milyen szinten vannak etikai és vallási mutatói?

Megünnepeltük a pannonhalmi bencés apátság ezeréves évfordulóját: az európai jelenlét mellett nem kellene-e az ezeréves keresztény oktatás hatásainak is jelentkezniük?

A Szentatya arra hív minden európai keresztényt, hogy most, a második évezred végén erősítsék a vallások közötti párbeszédet, és járuljanak hozzá a kontinens új evangelizálásához.

Irodalom

Giovanni Rulli: Per un’Europa senza frontiere, da Yalta a Helsinki, Andkronos, 1985.

Christine de Montclos-Alix: Le Saint-Siège et l’Europe, in: Le Saint-Siège dans les relations internationales, 1988, Editions du Cerf. Paris.

P.H. Chevaux: Le Saint-Siège et la Communauté Éuropéenne, ibidem.

Card. A. Silvestrini: La Sancta Sede nella Ost-politik e nella C.S.C.E., in: La Politica Internazionale della S. Sede 1965–1990.

Joël-Benoît d’Onofrio: L’Église, mémoire vivante de l’Europe, in: Le Vatican et la Politique Européenne. Mame.

Christine de Montclos-Alix: Le Saint-Siège et la construction de l’Europe, ibidem.

Roland Minnerath: Saint-Siège et problème institutionnel européen, in: Quale Federalismo per quale Europa. Morcelliana, 1966.

Hugues Delètraz S.J.: Il Contributo dei Cattolici all’unità europea, in: La Civiltà Cattolica. 1996, III, pp. 359–372.

Harrach Péter

A  MAGYAR  POLITIKAI  HELYZETRŐL

Krómer István kiváló elemző írását olvasva (vö. Távlatok 1996, 776–782) az a benyomásom, hogy a szerző nemcsak elkötelezett katolikus közíró, a jobbközép összefogás nemes indulatoktól fűtött fiatal harcosa, hanem a politikai hullámlovaglás avatott szakértője is. Ne tulajdonosítson senki negatív jelentést a kifejezésnek, sőt, politikáról lévén szó, kötelezően elsajátítandó tudománynak kell tekinteni. A hullámok a politikai realitások sodrását jelentik, olyan áradást, amivel szemben úszni ostobaság, erejét kihasználni bölcsesség.  Jelen esetben geopolitikai adottságainkat, az európai erőviszonyokat, illetve a rendszerváltás törvényszerűségeit jelentik. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Egy hullámot sokféle módon meg lehet lovagolni, ráadásul a példa ismét sántít. Ez esetben a hullámok nem egy irányból jönnek, és az erejük is különböző.

Három gondolattal egészítem ki Krómer István írását. A mai magyar valóságot meg lehet közelíteni az ember oldaláról is. Az eszmék szintjén a liberalizmus és a kereszténység néz farkasszemet egymással. Egyetlen keresztény sem mondhat le társadalmi felelősségéről.

1. A politikai jelenségek hátterében az ember áll, akinek kötődése attól függ, milyen kulturális táptalajba nyúlnak a gyökerei, mire szocializálódott, milyen az emberképe, milyen eszmék formálták tudatát. A magyar társadalom bizonyos értelemben multikulturálisnak tekintendő. A kérdés nem az, hogy ez jó, vagy nem jó, kellemes, vagy nem, hanem – mivel tény – arra kell válaszolnunk, hogyan kezeljük a helyzetet. Nálunk, úgy tűnik, a nemzeti kultúrához kötődés és az ettől távoli, egyfajta nemzetközi irányultság közötti különbség okozza a legmélyebb politikai törésvonalat.

Az elmúlt évtizedek agymosó, uniformizáló törekvéseit csupán az élő közösségek voltak képesek megtörni. Ilyenek voltak az értékeket átmentő családok, az egyházi közösségek és a hagyományokat élő kisebb települések. Ezek egyúttal védelmet nyújtottak a „túlzott fogyasztói szemlélet” ellen is, amely egykor a szabad világ üzenetének tűnt; ma már sokan felismerték, hogy csupán silány mellékterméke annak. Nehéz lenne megmondani, a tízmillió állampolgár hány százalékának életét és gondolkodását befolyásolták döntő mértékben az említett közösségek. Az biztos, hogy kisebbségben vagyunk.  A többség gyökerei elszakadtak, s mint száraz kórót a szél, sodorják őket a divatos eszmék, felszínes hangulatok, a gyorsan irányváltó társadalmi széljárás. Ők azok, akik könnyen válnak a különböző manipulációk áldozatává is, ők alkotják a vándorszavazók hatalmas tömegét. Úgy tűnik három politikai párt képes megszólítani ezt a népes réteget. Elsősorban az MSZP, ahogy 94-ben bizonyította is. Érthető hiszen a tömegek nyelvén beszélnek, maguk teremtették azokat a körülményeket, amelyek ilyenné formálták őket. Másodsorban a kisgazdák, az elégedetlenek érzésének populista megfogalmazásával. Valamelyest a FIDESZ, hiszen tagjai abban a korban nőttek fel, amikor a nagy tudatformálás folyt. Viselkedésükben, szóhasználatukban nincsenek olyan jelek amelyek az átmentett értékekkel együtt egy régi világ maradványaira is utalnának.

A társadalom másik nagy csoportja, az értékőrző rétegek, több kategóriába sorolhatók: a vidéki, illetve városi talajból kinövők, a keresztény hagyományokat hordozók és az attól távolállók, a nemzeti érzéseket megélők, és akik ez iránt érzéketlenek. Lehet, hogy erőltetett és nem teljes ez a kategorizálás; de azt talán érzékelteti, hogy a konzervatív oldal meglehetősen tagolt. (A konzervatív jelző csupán annyit jelent, amennyit eredetileg: értékőrzőt – én úgy fogalmaznám – olyan embereket, akiknek vannak még gyökereik.) Ezek a kategóriák és sajátos keveredésük részben megmagyarázzák a  jobboldali politikai mozgásokat.

Az egyik meghatározó bázist a magyar vidék jelenti. Bár szétzilálták ezt az egykor masszív réteget, még mindig hordozza a világában mélyen gyökerező nemzeti érzést és keresztény értékrendet. Ma ők elsősorban a kisgazdák támogatói; a kereszténydemokratákhoz húznak közülük azok, akik gyakorló vallásosnak nevezhetők.

Ebből a bázisból nőtt ki egy nemzeti érzésű és gondolkodású, nagyrészt városlakóvá vált értelmiségi réteg. Hozzá közel áll az a többgenerációs városi polgári réteg, amelynek világában jelen vannak a nemzeti hagyományok. Mindkettőnél érezhető a keresztény hatás. Ez a két csoport politikai szempontból egynek tekinthető. Ők voltak és részben ma is az MDF bázisa, sok közöttük a FIDESZ-szimpatizáns. Vallásos rétegük a KDNP-hez húz.

Természetesen gyökerei nem csak a keresztény és nemzeti értékeken felnőtt rétegeknek vannak. A század eleji erőteljes szellemi, politikai mozgalom, a polgári radikalizmus hatása érződik a városi értelmiség egy részén. Az ő politikai képviselőjük az SZDSZ.

2. Ha leegyszerűsítjük a kérdést – ahogy már utaltam is rá –, a mai politikai feszültségek fő oka a nemzeti gondolat radikális, mérsékelt vagy hiányos képviseletében keresendő. Magam a KDNP válságát naponta átélve azt tapasztalom: ez az ellentét osztja meg azt a pártot is, amely kereszténynek nevezi magát. Pedig a kereszténydemokrácia képes arra, hogy integrálja a radikális és mérsékelt irányzatot, hiszen egyedül a keresztény egyetemesség tud távlatot és keretet adni a hazafiságnak, és megóvni a sovinizmus vagy kozmopolitizmus szélsőségeitől. A KDNP megosztottsága az előbb vázolt társadalmi rétegződéssel is magyarázható. A vidéki, kisgazdákhoz közel álló és a városi keresztény értelmiségi réteg közötti törésvonal mélyült lövészárokká. Ez a kis párt, amely – az abortusztörvény kivételével – hitelesen képviselte a keresztény értékrendet, a kisgazdák hívő tagozatává válhat. Néhány hónapja ez a megjegyzés viccnek számított, ma reális veszély, holnap talán szomorú valóság.  

A KDNP-nek helyén kell maradnia, és meg kell őriznie önállóságát. Be kell töltenie azt a szerepet, amit egyedül ő képes betölteni: ebben a mai magyar társadalomban biztosítania kell a feltételeket a keresztény értékrend hatékony képviseletéhez. Ez a feladata, nem pedig az üres és komolytalan keménykedés. Arról nem is beszélve: ha feladja a kiegyensúlyozott kereszténydemokrata szerepet, szavazóinak egy részét a FIDESZ felé tereli.

A politikai eszmék és törekvések közötti különbséget többféleképpen lehet érzékeltetni. Ha hűek maradunk önmagunkhoz, és az ember felől közelítünk a kérdéshez, az alapvető különbséget az emberről alkotott képben fogjuk felfedezni. Milyen emberképe van a liberalizmusnak, és milyen a kereszténységnek? (A harmadikkal, a „szocialista embertípussal” ma már nem érdemes foglalkozni.) A keresztény tanításban nagy hangsúlyt kap az emberi személy méltósága. Ennek lényeges eleme a szabadság. Ezt a fogalmat zászlajukra tűzik a liberálisok is, de egészen más tartalmat adnak neki. Itt érhető tetten a két tanítás közötti lényeges különbség. A liberális szabadságát  – elvben – a másik szabadsága korlátozza,  a gyakorlatban maga szab törvényt önmagának. Értelmezésünk szerint a szabadság akkor teljes, ha objektív normák mutatnak neki távlatot. A keresztény szabadságfogalomtól mi sem idegenebb, mint a liberálisok erkölcsi autonómiája. Az emberképnek ez az alapvető különbsége tükröződik az életvitelben is. A keresztény ember tetteit az örök értékekhez igazítja. Fontos számára a kötelességteljesítés és az áldozatvállalás, a közösség és a család élete, az élet tisztelete és a tiszta örömök, de mindenekelőtt az Isten és az ember. A liberális nagyra értékeli a sikert és az önmegvalósítást, az anyagi biztonságot és az élet örömeit. (A keresztény ember is találkozik a siker és az önmegvalósítás élményével, de ez számára soha nem öncél.) A két gondolkodás közti különbség jól érzékelhető egy konkrét példán, a sokat emlegetett másságtiszteleten. Mi az azonosságot tiszteljük, a minden emberben közös személyi méltóságot, ami mindenkit tiszteletre méltóvá tesz, szentet és bűnözőt, apácát és prostituáltat, katolikust és krisnahívőt. Ez a tisztelet az embernek szól, akkor is, ha különböző. A másság önmagában nem tiszteletreméltó, csak akkor, ha értéket hordoz. Az azonos nemű élettársakat például nem vetjük meg, nem üldözzük, de a modellt nem tartjuk követendőnek. A narkósokat segítjük és gyógyítjuk, de minden eszközzel visszaszorítjuk a kábítószer-fogyasztást.

Napi politikai küzdelemben is megjelenik a keresztény–liberális ellentét. Gondoljunk az egyházi ingatlanok átadására vagy iskoláink helyzetére. Nem mondom, hogy ebben nem partnereink a szocialisták, hanem azt állítom, hogy ezen a területen találkoztam már készséges szocialistával, de ilyen szabaddemokratával még nem. A liberálisok a történelmi egyházakkal szemben szeretik a kis egyházakat, vagy ha nem is szeretik, de politikai okokból támogatják őket. Különös együttérzést mutatnak a saját egyházukkal konfliktusba került autonóm törekvésekkel. A recept tehát adott: ha egy egyházi szerveződés hiába kér támogatást a liberális városvezetéstől, keveredjen ellentétbe saját egyházával, máris nőnek az esélyei.

3. A négyévtizedes tudatformálás és a liberális értékrombolás veszélyhelyzetet teremtett a kereszténység számára. Értékrendünk képviselete megkívánja, hogy minden keresztény tudatosan vállalja társadalmi felelősségét. Ez egyszóval a közjó szolgálatát jelenti. Úgy gondolom, ez ma Magyarországon hármas feladatként fogalmazható meg. Egyrészt a családok szolgálata, azok anyagi, szellemi, lelki életfeltételeinek biztosítása. Csak így tölthetik be szerepüket: az élet továbbadását, az egészséges személyiség formálását, a családtagok biztonságának megteremtését.  Másrészt a szolidaritás arra kötelez minket, hogy ne nézzük tétlenül a tömegek elnyomorodását. Emberi körülményeik megteremtése elemi kötelességünk. Az alsó középréteg lecsúszásának megakadályozása az egészséges társadalom alapvető érdeke. És végül a keresztény értékrend hatékony képviselete nem valamiféle keresztény sovinizmus velejárója. Kimondom, akkor is, ha sokaknak nem tetszik: a kereszténység nem egy a világunkban magukat felkínáló eszmék között, ahogy az egyház sem egyike a sok ezer társadalmi szervezetnek és egyesületnek. Csak az a személy képes a tartósan boldog, kiegyensúlyozott életre, aki tetteit ehhez az értékrendhez méri; ez ad életünknek célt, a társadalomnak rendet és békét.  Természetesen mindez csak akkor érvényes, ha szabadon vállalom; ezért a társadalmi felelősségét gyakorló keresztény nemcsak határozott és következetes, de tapintatos is.

Barlay Ö. Szabolcs

NEMESKÜRTY  „TÜKREI”

„Magyarország a huszonegyedik század küszöbén” címmel 1994 augusztusában olyan cikk jelent meg a Új Magyarország hasábjain, mely sok ezer olvasót mellbe vágott. A választások után a 70 százalékot is túlszárnyaló koalíciós fölény esélyeiről meditált az a Nemeskürty István, aki időnként egyesek szerint a „lehető legjobbkor”, mások szerint a „lehető legrosszabbkor” tükröt tesz arcunk elé. S teszi ezt úgy, hogy nem belenézni lehetetlenség.

A közelmúltban megjelent könyve* sokkal nagyobb ívelésű, hiszen „Számvetés az új évezred küszöbén” alcím mögé lényegében két tükröt rejt el. Az egyikben azt mutatja meg, milyen volt történetünk „kívülről” nézve, vagyis milyennek láttak bennünket Nyugaton – a másikban megint történelmi önvizsgálatra kényszerít, méghozzá ezeréves áttekintésben a letagadhatatlan tények összefüggéseire összpontosítva.

Az író makacs következetességgel – hol a középkori, hol a Mohács utáni, hol a kiegyezést követő évtizedek történetét elemezve – szembe „mer” és tud szállni azzal az önámító, önmagunkat is torzóvá silányító teóriával, mely mindig másokban és másutt kereste saját tragédiánk okozóját. (Ha másként nem, hát akkor a Sors a végső ok!) A torzítás mára oly sikeressé vált, hogy az ország népe – városban, tanyán egyaránt – a teljes letargia állapotában vegetál; elvesztette önmagába vetett hitét, mondván: úgysem tehetünk semmit, sorsunk felől „mások” fognak dönteni. Tény, hogy tragikus történelmünk miatt hajlamosak vagyunk balsorsunkért a Fátumot hibáztatni. Máskor pedig délibábot kergetve gyerekes naivitással épp a minket megvető idegenektől várjuk sorsunk jobbrafordulását. Valahogy úgy, ahogy Világos után Mészáros Lázár maró gúnnyal írta: az ország népe türelmetlenül várja, mikor száll partra Debrecennél az angol hadiflotta!

Hiába érveltünk a múltban, de a jelenben is tagadhatatlan történelmi tényeinkkel, hogy ti. nemcsak fosztogatni tudtak őseink, hanem életképes államot alkotni is, méghozzá egyedülállóan a többi nomád vándorló törzsek közül; hiába bizonyítjuk, hogy nem is oly ritkán, zseniális magyar emberfők révén időazonosságban vagyunk Európával – ennek ellenére Árpád fejedelem óta napjainkig szálka vagyunk annak a Nyugatnak a szemében, melynek „legbiztosabb őrzője mindmostanáig” mi voltunk (írja Morus Szent Tamás 1535-ben). Ezt veszi észre Tinódi Sebestyén épp Mohács után: „Az magyar nemzetöt ezért utálják”; erről ír észbontó döbbenettel Forgách Ferenc, Zrínyi Miklós, Bethlen Miklós, Rákóczi Ferenc, vagyis arról, hogy a „külországi nemzetek egyetértenek a magyarság elpusztításában” (Forgách F.: Emlékirat Magyarország állapotáról).

Az utolsó két szabadságharcunk élethalálharcát cinikusan szemlélő Nyugat ebben a században tényleg mindent elkövetett megsemmisítésünkért. „Erre a turáni törzsre heves utálattal tekintek”, írja a század elején a budapesti brit konzul fia; és pénzt, energiát nem kímélve az angol, a francia sajtót elárasztották hírhedt írásaikkal a Scotus Viatorhoz (William Seton-Watson) hasonló magyargyűlölők, a Trianont előkészítő és a világot körbejáró Tomás Masaryk professzorok, akiknek sikerült elhitetniök a nyugati államférfiakkal, hogy „a demokrácia nem lehet biztonságban, amíg Magyarország fennáll” (Roosevelt szavai rólunk 1917-ben!). Úgy beszélnek rólunk Clemenceau és társai, és úgy irtózik tőlünk még Garibaldi fia is, mintha mi lennénk Európa szégyene. Károlyi Mihálynak szemébe is vágta egy francia tiszt: „Hát ilyen mélyre süllyedtek önök?” (Ezek azok az évek, amikor a magyar hadügyminiszter hangosan hirdeti: „nem akarok katonát látni”, pedig ő maga tábornok volt!)

A másik tükör az önvizsgálatot, a tények elismerését, a katarzist, a megtérést sürgeti. Ehhez kell – kellene! – a legnagyobb erő és némi evangéliumi hit, hiszen a neve is erre utal: Psychoanalysis Christiana. Megvallom, engem ez rázott meg legjobban. A párhuzamok és összefüggések láncolatának, az okok és okozatok megismétlődésének ilyen mérvű bemutatásához nemcsak nagy ismeretre, de azt írástudók egy speciális karizmájára is szükség van. Külön kellene kezükbe nyomni a mostani képviselőnek is az Elátkozott évtized  fejezetének azon lapjait és „fényképeit”, melyek az első világháborút megelőző évek Parlamentjének botrányos üléseit, a berendezések összetörését, a miniszterekre tintatartókat hajigáló képviselőket örökítik meg…

Kétszer kellett népünk fiainak százezreit úgy a világháborúk frontjaira küldeni, hogy nevetségesen elavult fegyverzetük miatt eleve csak veszíthettek. Ezzel kapcsolatban mutat rá az író a politikai ok és okozat ténymegállapító összefüggéseire. Mindezt azért említem, mert még ma is úgy érettségiznek fiataljaink, hogy nem ismerik nemzeti tragédiánk előzményeit, okozati összefüggéseit. – Különben is a valóság az, hogy az ország lakói éppen az önismeret hiánya miatt – egyéni és közösségi síkon – elvesztik önmagukat; közömbössé válnak saját családjuk, „törzsük”, népük története és szellemi öröksége iránt. Ha pedig karakter nélkülivé válunk, megint ujjal mutogatnak ránk épp azok, akiktől sorsunk jobbrafordulását várjuk. Életerőben, jellemben megroppant néppel nemcsak a nagy politika irányítói, de a Világbank, a Valutaalap, a NATO stb. urai is azt teszik, amit akarnak.

Nemeskürty „tükre” a keresztény szóhasználat értelmében is lelkitükör. Hitvalló bátorsággal ír keresztény normáinkról (154–170), és nyíltan szemébe mondja az ország mostani vezetőinek: „azt a látszatot keltik, mintha keresztény hitet vallani és magyarnak lenni (. . .) kártékony lenne, mert utóbb is emiatt netán kimaradhatunk valamely nemzetközi csúcsszervezetből.”

Egy megjegyzést szeretnék még a témához fűzni. Glatz Ferenc, az Akadémia elnöke minap történészként mérlegelte múltunkat. Mintha ő is „tükröt” tenne elénk, amikor erre a következtetésre jut: milyen rejtett energiái lehetnek ennek a népnek, hogy ennyi tragédia és ellenszenv sem tudja eltörölni Európa, sőt a Föld színéről. – A jelek szerint tehát ebbe a „tükörbe” is jó olykor belenézni.

* Nemeskürty István: Meddig várjunk? Budapest, Szabad Tér Kiadó, 1996. 194 old.

Juhász Judit

VALLÁSI  MŰSOROK  
A  KÖZSZOLGÁLATI  RÁDIÓBAN

„Honnan jöttünk, miért vagyunk, hová megyünk?” – Gauguin egyik megindítóan szép festményének címe az élet végső nagy kérdéseit ötvözi egyetlen sóhajtássá. Tudjuk, hogy a világban bolyongó művész különböző kultúrákban kutatott válaszok után – mindhiába. Létünk alapvető kérdéseire a történelem folyamán az ember leggyakrabban a vallásban kereste és találta meg a hiteles válaszokat. A huszadik század történései azonban „sikeresen” száműzték életünkből és küzdelmeinkből a lelkiséget. Értékeink eltűnésének korát éljük. Történelmi tudatunkat csaknem teljesen elveszítettük, minden gondunkat puszta jelenünkre utalva kell megoldanunk.

Túl a második információs forradalmon az emberek egyre nehezebben tájékozódnak, egyre kiábrándultabbak és tétovábbak. A szinte általánosnak mondható erkölcs- és értékválság különös erővel veti fel a médiumok, számunkra mindenekelőtt a Magyar Rádió felelősségét.

A hetvenesztendős Magyar Rádió 1996. augusztus 1-én részvénytársasággá alakult. Működését az 1996. évi 1. törvény szabályozza, függetlenségét és közszolgálati funkcióinak érvényesülését a legfőbb törvényhozás által létrehozott testületek ellenőrzik.

Három cikkely a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény 23.§-ának 4. bekezdéséből:

            (4) A közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató különös figyelmet fordít

            a) az egyetemes és a nemzeti kulturális örökség értékeinek ápolására, a kulturális sokszínűség érvényesülésére,

            b) a kiskorúak testi, lelki és erkölcsi fejlődését, érdeklődését szolgáló, ismereteit gazdagító műsorszámok bemutatására,

            c) a vallási és egyházi, továbbá a nemzeti, etnikai és más kisebbségi kultúrák értékeinek megjelenítésére.

A modern kommunikáció történetében először született ilyen magas szintű szabályozás a tájékoztatás függetlensége és a tájékozódás szabadsága érdekében, és először kínálkozik alkalom arra, hogy a közszolgálati elektronikus média kötelező feladatai sorába emelje a vallási műsorokat. Bizonyos mértékű pozitív diszkrimináció is megengedett a vallásos gondolat közvetítésére – az egyházi vezetők kívánsága nem áll távol a rádió vezetésének felfogásától. A szakrális témák sokoldalú és színvonalas megjelenítése érdeklődést, műveltséget és bizonyos fokú elhivatottságot kíván a műsorkészítőtől, és a megközelíthetően helyes arányok kialakítását követeli a műsorpolitika és a műsorszerkezet meghatározóitól. Nem feledhetjük, hogy a jó program a nem vallásos érzelmű, de a világban tájékozódni kívánó, az erkölcsi kérdéseket értelemmel vizsgálni akaró hallgatók érdeklődését is kiválthatja. A műsorszerkezetben rosszul elhelyezett vagy a gyengén sikerült program viszont a hallgatók elutasításával találkozik. Tehát a régi közhely itt is érvényes: a jószándék kevés…

Mindez természetesen az egyházak számára is nagy lehetőség és egyben próbatétel: miként képesek a nagy társadalmi, szociológiai és kulturális kihívásnak megfelelni? Milyen hatékonysággal közvetítik a vallásos mondanivalót a média sajátos közegében? Azokkal a kérdésekkel foglalkoznak-e, amelyek az embereket valóban érdeklik, és közelről érintik? Tartalmi, műfaji és stíluskérdésekben egyaránt új feladatok előtt állnak az egyházak, és ebben az összefüggésben ragadható meg a közszolgálati rádió vezetőinek egyik törekvése: szoros, élő kapcsolatot kívánunk teremteni az egyházak vezetőivel és a sajtómunkát végző képviselőivel. A rendszeres konzultáció mellett szeretnénk minél több műsorkészítői és technikai segítséget adni számukra, ugyanakkor árnyaltabb képet akarunk alkotni a hallgatói szokásokról és igényekről, a műsorok fogadtatásáról, a médiafigyelés tudományos eszközeinek felhasználásával (monitoring, közvélemény-kutatás stb.).

Az elmúlt négy év tapasztalatai alapján – a vallási műsorok strukturálisan beépültek a műsorfolyamba – rendkívül fontossá vált, hogy az egyházak illetékeseivel kialakítsuk a közös műsorértékelés gyakorlatát. Ezáltal nemcsak az eddig felgyülemlett tapasztalatokat összegezhetnénk, hanem minőségi változást is remélhetünk az évi többezer percben sugárzott vallási műsoroktól. Joggal várhatjuk a vallási félórák, a magazinműsorok, a vasárnapi szentmisék és istentiszteletek hatásának felerősítését is a hatékonyabb együttműködéstől. Az egyházak vezetőivel a közelmúltban folytatott megbeszéléseink során arra a megállapodásra jutottunk, hogy a rendszeresen jelentkező vallási félórák időpontjának esetleges megváltoztatása rendkívül nagy körültekintést igényel, hiszen az elmúlt négy évben a műsort rendszeresen hallgatók elfogadták, megszokták a kialakult „menetrendet”. A vallási félórák koradélutáni időpontjának meglehetősen alacsony hallgatottsági adataiból csak alapos vizsgálódás után vonhatunk le messzemenő következtetéseket.

Terveink szerint új programokkal is bővítjük a vallási műsorok kínálatát. A közeljövőben elindítjuk a korareggeli „lelki útravalót”, azt a mintegy három percnyi publicisztikát, amelynek szerzője a rendkívül hallgatott politikai hírműsorban szólítaná meg a hallgatót. Közszolgálati szerepünkben valódi szolgálatnak tekintjük az európai kultúrát megtestesítő keresztény értékrend felmutatását, és szem előtt tartjuk, hogy a humán tartalom, az erkölcsi, etikai és szellemi kérdéskörök ne csak elzártan, ne csak a vallási műsorok „határain belül” jelenhessenek meg. Szívesen vállalt felelősségünk kitűnik műsorpolitikánkból: rádióműsoraink összessége tükrözi azt az értékhagyományt, amelynek letéteményese Európa. A Bartók Rádió egyházzenei programjai is – Beszélgetések az egyházzenéről, Musica Sacra, Jubilate Deo stb. – ezt  a törekvésünket igazolják. S ez az eszmeiség fedezhető fel azokban a műsorainkban is, amelyek az egyházak karitatív tevékenységét, a civil szervezetek humánus törekvéseit, a nemzeti tradíciónkra épülő társadalmi cselekvéseket mutatják be.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a közszolgálati rádiózáshoz elengedhetetlen (volna) az a műveltségi szint, amelynek birtokában megkövetelhető a színvonalas munkakultúra. Csak reménykedhetünk abban, hogy a jövőben szigorúbb szakmai követelményeket állíthatunk fel a munkatársak alkalmazásakor (iskolázottság, beszédkultúra, nyitottság a szociális és erkölcsi kérdések iránt stb.). Ugyanakkor erőfeszítéseket teszünk azért, hogy feladatuk végzéséhez anyagilag és technikailag is méltó körülményeket biztosítsunk munkatársainknak.

Sok ellentmondással, pénzügyi és politikai feszültségekkel is megterhelt átalakító munka zajlik ma a Magyar Rádió Rt.-nél, de hisszük, hogy az ezredfordulóra olyan korszerű intézménnyé alakul, amely a határon túli magyarságra is figyelve valódi közszolgálati szerepet tölt be a magyar ajkú lakosság tájékoztatásában, a kultúra- és értékközvetítésben.               

Csiszér Ferenc

A  VALLÁSI  MŰSOROK  ÉS  A  VALLÁSI  STÚDIÓ  TÖRTÉNETE  
A  MAGYAR  TELEVÍZIÓBAN

Czigány György vezette 1989-ben a Magyar Televízió Zenei és Kulturális Főszerkesztőségét. Ezen a Főszerkesztőségen készültek a korábbi években az első miseközvetítések (Pannonhalmáról, a Mátyás-templomból), de itt készítették az egyházi zeneműveket bemutató produkciókat, és ezen a területen működött az a képzőművészeti osztály, ahol már jóval korábban kezdték készíteni az egyházi műkincseket, műemléki templomokat bemutató sorozatokat.

Ennek az évnek a végén Czigány György javaslatára és vezetésével kezdődtek meg az egyeztetések a katolikus, református, evangélikus, baptista, unitárius, metodista, ortodox egyházak és a zsidó felekezet képviselőivel arról, hogy szervezett formában miként induljanak el a Magyar Televízióban az egyházi műsorok. Az eredmény egy 1990 év elején aláírt megállapodás, amely szabályozta, és tulajdonképpen a mai napig szabályozza ezen speciális műsorterületen belül az arányokat, a műsorok rendszerességének és időtartamának mércéit. Ekkor kaptam első vezetői megbízásom a Magyar Televízióban – ahol korábban 15 évig a képzőművészeti osztály gyártásvezetője voltam –: szervezzem meg a megállapodás alapján a műsorkészítést, annak minden feltételrendszerével.

1990. május 4-én kezdődtek az adások, hetente 5 alkalommal jelentkeztünk. Már az első héten volt gyermekhittan, katolikus krónika és bibliamagyarázat. Már az első évben volt rendszeres miseközvetítés, élőadás Rómából, II. János Pál pápa karácsonyi köszöntése és Urbi et Orbi áldása.

Heti rendszerességgel jelentkeztek az Örömhír című sorozatban a protestáns egyházak, míg a zsidó felekezeti műsor, Az utódok reménysége, havonta került képernyőre. Természetesen az indulásnál kértük az egyházak segítségét: delegáljanak szakértőket. Ők azok, akik ma is segítik munkánkat, a műsorkészítés aktív részvevői, s mára harmonikus munkakapcsolat alakult ki a televíziós műsorkészítőkkel. Az indulás másik gondja, hogy a televíziós műsorkészítők közül kik legyenek munkatársaink. Ez a kérdés viszonylag gyorsan oldódott meg: azok dolgoznak területünkön, akik affinitást éreznek műsoraink iránt.

A heti rendszerességgel jelentkező műsorok készítése automatikusan megköveteli a szakmai profizmust. Nem volt feltételünk, nem vizsgáltuk (szerintem nem is vizsgálhattuk), hogy ki melyik egyház tagja. Mára azért egy elég jó szakmai gárdával rendelkezünk, akikre az egyházakkal közösen büszkék lehetünk.

1991-ben, a TV2 akkori intendánsának, Peták Istvánnak a javaslatára, indítottuk el azt a „Kánon” című sorozatműsort, melynek alcíme is (Vallás és kultúra) jelezte az ismeretterjesztő szándékot. Ebből a sorozatból, melyből több mint 100 adás készült eddig, fejlődött ki egy új műsorterület, mely különböző portré- és dokumentumfilmeket, kisegyházakat és vallási közösségeket bemutató adásokat, különböző egyházi ünnepekre készülő egyedi műsorokat tartalmaz.

Közben bővült a megállapodás alapján készülő műsorok területe is: részben az adások  műsoridejében,  az adások számában (a mise- és istentisztelet-közvetítéseink száma a kétszeresére emelkedett), részben pedig új műsorok indulásával: „Jó reggelt adj, Istenem!”, Tanúságtevők, Útmutató című sorozatokkal. Jelenleg is sok műsortervünk van, melyekből két sorozattervet emelnék ki: régebbi tervünk egy vetélkedőműsor a Bibliáról, és egy teljesen új terv a „Humor a Bibliában” címet viseli.

Ma, 1997. január közepén elmondhatjuk, több mint 6 évvel a hátunk mögött, hogy a kezdetektől igazán sok minden történt a Magyar Televízióban is. Sokszor változott az elnevezésünk: Vallási Szerkesztőség, Vallási produceri iroda, Vallási és Egyházi Műsorok Stúdiója, jelenleg Vallási Stúdió.

Sokszor változtak intézményünk vezetői: Nemeskürty István, Hankiss Elemér, Nahlik Gábor, Horváth Ádám, Székely Ferenc, Peták István, akik közül mindegyikről elmondható, hogy támogatta kéréseinket. Így nőhetett műsoridőnk folyamatosan 2600 műsorpercről 1996-ban már 8000-re, mely hetente 7-8 műsort jelent.

Az európai vallási televíziózás gyakorlatában 10 műsortípus ismert: mise és istentisztelet közvetítése, meditáció, információ, dokumentum, zene, gyermek-, ifjúságiműsor, dráma, egyéb (pl. stúdióbeszélgetés), ismeretterjesztő-kulturális. A Vallási Stúdió jelenlegi kínálatából egyedül a drámai műfaj hiányzik.

A műsorokkal kapcsolatban minden hétről a nézettségi adatokat tartalmazó részletes elemzés áll rendelkezésünkre. Többek között az, hogy hányan nézik, hányan kapcsolnak át közben egy másik csatornára, hol laknak, mi az iskolai végzettségük, életkoruk, nemük. Összesítve adataink nem mondhatók rossznak.

Egy-egy adásunk nézőszáma, mely azért függ többek között a műsortípustól, az évszaktól, az adás kezdési időpontjától is, kb. 1 200 000– 300 000 között ingadozik.

Több alapvető kérdés fogalmazódott meg az eltelt idő alatt. Az egyik ilyen fontos kérdés, hogy alkalmas-e a televíziós műsor a közvetlen hittérítésre, evangelizációra. Mi úgy gondoljuk, hogy nem. Figyelemfelhívásra, értékorientálásra, ismeretterjesztésre, erkölcsi nevelésre, esetleg preevangelizációra igen, de közvetlen befolyásolásra nem. Ebben a kérdésben nem minden egyházi delegálttal vagyunk egy állásponton. Valahol abban a történetben lehet az igazság, melyet egy amerikai televíziós prédikátor mondott el egyik nyilatkozatában, dr. Robert Schuller, aki több mint 30 éve vezet az USA-ban hetente jelentkező „evangelizációs” műsort. Az egyik előadása után odament hozzá az előadásait rendszeresen látogató nézője, és azt mondta, hogy a jövő héten már nem jön: megtalálta a helyét az egyik gyülekezetben. Dr. Robert Schuller szerint tulajdonképpen minden hasonló műsor feladata ez.

A másik kérdés: tudjuk-e pontosan, hogy kit célzunk meg, ismerjük-e eléggé véleményét, szokásait, nézeteit, nehézségeit, örömeit és bánatait? Valójában tisztában vagyunk-e nézőinkkel vagy lehetséges nézőinkkel? És tisztában vannak-e mindezzel az egyházak? Kikhez kellene szólnunk, kiket kell megcéloznunk: azokat, akik vallásosnak tartják magukat a maguk módján, és a többséget alkotják, vagy azokat, akik vallásosak az egyház előírása szerint, mint ahogy egyes egyházi delegáltak gondolják? Felkészültünk-e arra a robbanásszerű fejlődésre, mely az eddigi hagyományos eszközrendszerünket fogja egy pillanat alatt szétrombolni? Természetesen a számítógépre és a hozzátartozó lehetőségekre – a hálózatokra (Internet, Intranet), a multimédia CD-re és a ma még nem ismert eszközökre – gondolok. Érdemes elkalandozni az Interneten, a vallás címszóra a jobb keresőrendszerek kb. 28000 különböző helyet ajánlanak, amit meg lehet tekinteni, ki lehet nyomtatni, kérdéseket lehet feltenni, és levelezni lehet.

Végezetül II. János Pál pápa üzenetét idézem, melyet a RAI munkatársaihoz intézett az olasz tévé fennállásának 30. évfordulóján: „Azoknak, akik a televízióban dolgoznak, és főként azoknak, akik szerkesztik és felügyelik a műsorokat, érezniük kell a morális felelősséget, amit ez a munka igényel. S miközben munkájukat magas fokú szakmai hozzáértéssel kell végezzék, betartva a szakmai követelményrendszer kívánalmait, tehát objektíven, becsületesen és őszinteséggel, egyben azt is szem előtt tartsák, hogy a képek és elhangzott szavak üzenete igazodjék az egyéni, családi és társadalmi erkölcs szabályaihoz.

Ne feledjék, hogy a tévé belép minden családi otthonba. Nézik, és talán a legtöbbet a gyermekek és fiatalok nézik. Az önök feladata tehát a nevelés is, és az, hogy segítsék a személyiség jó irányba fordulását.”

KÖRKÉRDÉS  A  KATOLIKUS  LAPOKHOZ

Az ősz folyamán három kérdéssel fordultunk a katolikus laptársakhoz, mintegy húsz szerkesztőséghez.

1. Hogyan látjátok a katolikus sajtó mai helyzetét?

2. Folyóiratotok, újságotok profilját, szándékolt szerepét milyen főbb    vonásokkal jellemeznétek?

3. Mit lehetne tenni a profilok összehangolása és bizonyos együttműködés érdekében?

Megköszönjük a válaszokat, amelyeket itt közlünk; maga a Távlatok is elmondja véleményét a három kérdéskörről. Amint az olvasó láthatja, a vélemények konvergensek. Egy következő lépés lehetne egy találkozó, ahol a profilok összehangolásáról is tárgyalhatnánk. Bizonyos együttműködés már elkezdődött néhány lap között: kölcsönösen ,,hirdetjük” egymás kiadványát. Be lehetne vezetni esetleg rövid lapszemlét is, hogy felhívjuk a figyelmet egy-egy tematikus számra.

További hozzászólásokat várunk.

LAPTÁRSAK  VÁLASZA  A  KÖRKÉRDÉSHEZ

Arató László

ÁTTEKINTÉS – MÁRTON  ÁRON  KIADÓ

A magyarországi katolikus sajtó áttekintése
és gondolatok jövőjének formálására (1996. XII. 24.)

A közösség rendezőelve alapvetően az érdek és/vagy az értékek azonossága. A hitéleti közösségeket elsősorban az azonos értékrend vállalása tartja össze. Az egészséges közösségeket a fejlődés vágya hatja át, ennek érdekében ki akarják fejezni magukat. Ezzel egyrészt tagjaik azonosságtudatát kívánják erősíteni, másrészt egyúttal ara törekednek, hogy értékeiket mások előtt is megjelenítsék. A katolikus egyházat belső kényszer készteti az Evangélium hirdetésére. (II. vatikáni zsinat: ,,Inter mirifica” dekrétum.) Az egyházon belül is ezt a két célt szolgálja a – szó tág értelmében vett – katolikus sajtó.

A.) A magyarországi katolikus sajtó elemzése során az a benyomás alakul ki, hogy a hitéleti intézmények, közösségek és csoportosulások közösségi és fejlődési ereje dinamikusabb, mint az össz-magyarországi Egyházé.

Ezt támasztja alá az alábbi csoportosítás és jellemzés:

1. Helyi közösségek főbb időszaki lapjai:

– A cursillo: ,,de colores” c. (zárt terjesztésű) lapja (Márton Áron Kiadó)

– A fokolare mozgalom: Új város c. (zárt terjesztésű) lapja

– A Szociális Testvérek Társasága: A Lélek szava c. (nyílt terjesztésű) lapja

– A Magyar Kolping Szövetség: Kolping c. (nyílt terjesztésű) lapja

– A KALÁSZ: Új Kalász c. (nyílt terjesztésű) folyóirata

– Az MCSSZ Táborkereszt Katolikus Közösség: Táborkereszt c., katolikus cserkészvezetők számára készült (nyílt terjesztésű, ingyenes) lapja (Márton Áron Kiadó)

– A Karmelita rend: Karmel c. lelkiségi (zárt terjesztésű) lapja

– Stb.

Ezek a – többnyire a közösségek anyagi támogatásával megjelenő – nagyobbrészt (elvben) nyílt árusítási lapok önálló közösségi értékek hordozói, ezért összevonásuk nehezen képzelhető el, nem is volna célszerű.

2. Korosztályoknak szóló lapok

– Bocs: Legfiatalabbaknak. Regnum Marianum indíttatású lap. Kezdeményeztük kiscserkész rovattal való kiegészítését. Ezidáig nem talált megértésre. Öneltartó lap. Belső gondokkal küzd jelenleg.

– Aranyág: Kisgyerekek részére. KÉSZ kiadású lap.

– Magyar Cserkész: Elsősorban 12–16 évesek számára, de sok öregcserkész előfizetője is van. Vallásos, ökumenikus lap. Kiadja a Márton Áron Kiadó. Öneltartó lap.

– Zászlónk: Elsősorban 15–18 éves fiatalok számára. Újraindítását a Márton Áron Kiadó kezdeményezte, jelenleg a Regnum Marianum hátterű Zászlónk Stúdió adja ki. Pályázatokkal támogatott lap.

– Igen: A fiatal értelmiség avantgard lapja. Alapította a Márton Áron Kiadó. Jelenleg az Igen Alapítvány adja ki. Erősen támogatott lap.

Gond: a fiatalok olvasási készségének hiánya. Az egymásra épülő korosztályi lapok összevonása nem volna célszerű.

3. Népszerű, apostoli lelkületű lapok, hívek és érdeklődők részére

– A Szív: A katolikus családok lapja, általános iskolásoknak szóló ifjúsági rovattal, aránylag nagy példányszámban

– Új KALÁSZ: Márton Áron Kiadó. Katolikus nők lapja, fiataloknak szóló melléklettel. Elkötelezett keresztény magyar lap.

– Új Misszió: Miskolci központú Új Misszió Alapítvány kiadása. Nagyon jól szerkesztett, igen népszerű.

– Jel: A KÉSZ értelmiségieknek szóló lapja.

– Hitélet: A jugoszláviai AGAPE népszerű, olvasmányos lapja.

Gond: csak azonosságtudatot erősítő lapok.

4. Teológiai, társadalomtudományi és/vagy irodalmi igényű katolikus folyóiratok

– Communio: A PPKE Hittudományi Kar gondozásában megjelenő nemzetközi teológiai lap (Kiadja a Communio Alapítvány – Agapé Kft.)

– Folia Theologica: A PPKE Hittudományi Kar idegen nyelvű teológiai folyóirata. (Márton Áron Kiadó kiadásában és terjesztésében.) Több mint félszáz országban van rá igény. Külföldről 60 teológiai folyóirat cserepéldánya érkezik érte.

– Teológia: A PPKE Hittudományi Kar közelmúltban átvett teológiai folyóirata.

– Egyházfórum: Az Egyházfórum haladó szellemű saját kiadványa

– Mérleg: Münchenben szerkesztett áttekintő jellegű folyóirat. Laptulajdonos az Osztrák Püspöki Kar magyar lelkipásztori segélyszerve.

– Vigilia: Irodalmi beállítottságú hitéleti folyóirat.

– Európai Szemmel: Keresztény társadalompolitikai folyóirat, az OCIPE magyar nyelvű lapja, az Európa egységének szellemi előkészítésére.

– Pannonhalmi Szemle: a humán értékeket szolgáló kulturális folyóirat

– Távlatok: Iránymutató hitéleti és társadalmi lap jezsuita szerkesztésben. Példányszám növelése célszerű.

Gond: szűk belső réteglapok.

5. Katolikus közéleti hetilapok

– Új Ember: Múlttal rendelkező irodalmi jellegű hetilap

– Keresztény Élet: Népszerű hangvételű hetilap

– Életünk: Az európai magyar katolikusok Magyarországon is terjesztett havilapja.

– Remény: A szlovákiai katolikusok Magyarországon is terjesztett hetilapja.

– Keresztény Szó: erdélyi havilap.

Gond: önálló arculatú, mégis azonos jellegű, egymással konkuráló lapok.

6. Célkiadványok

–  Magyar Kurír: Híranyagforrás-lap.

– Egyházunk a sajtó tükrében: A MKPK tömegkommunikációs irodájának sajtófigyelő kiadványa. Rendkívül jól használható kiadvány.

Fontos feladatot töltenek be. Gond: magas áruk.

Összegzés: intenzív kiscsoportos gettók jó ellátottsága.

A felsorolás a magyarországi katolikus intézmények hitéletének szűk körű, de rendkívül intenzív szellemi virágzásáról tesz tanúságot, elsősorban a belső igények kielégítésére.

A megcélzott réteg felmérése becsléssel:

A tíz millió lakosból elvben hét millió a katolikus. Ebből olvasásra képtelen (kiskorú, alacsony szellemi színvonalú stb.) kb. két millió. Az öt millióból vallását némileg követő 20 %, egy millió embert jelent. Ez mintegy 500 000 családot tesz ki. Az olvasási igény elsősorban a polgári és értelmiségi körben jelentkezik, ami ezen szám mintegy 20 %-át jelenti. Ez mintegy 100 000 fizetőképes családból és egyházi személyből áll. Ezt tovább szűkíti a családok gazdasági helyzete, de ezt ellentételezi a határon kívüli kereslet. A becslésünk elnagyolt, de mégis ilyen nagyságrendű a magyarországi fizetőképes kereslet. Ez magyarázza, hogy a népszerű hitéleti lapok (és a könyvek) döntő többségében a 2000 és 6000 közti példányszámát csak kevés lap (pl. Új Ember, Keresztény Élet, A Szív) képes túllépni. A tudományos igényű folyóiratoknak (Communio, Teológia, Mérleg, Vigilia, Távlatok, Európai Szemmel stb.) lényegében egy még sokkal csekélyebb létszámú  azonos  kör az olvasója (papok, elkötelezett világi értelmiségiek). Emiatt a példányszám itt is általában 1000–4000 között alakul.

Ami hiányzik

Hiányoznak a Magyar Katolikus Egyház egészének magát markánsan kifejező és a közvéleményre ható országos terjesztésű lapjai, melyek a MKPK támogatásával valósulhatnának meg, esetleg több kisebb lap összevonásával.

1. Tudományos (teológiai, pasztorális és társadalomtudományi) jellegű folyóirat (esetleg a Teológia, Távlatok, Mérleg, Vigilia stb. lapok összevonásából) a PPKE Hittudományi Kar vagy a jezsuita rend gondozásában. Ez gyakorlatilag ilyenformán megvalósíthatatlan. Ezt valamelyik lap kiemelt támogatásával (pl. a Távlatok, mely erre legalkalmasabb) profilbővítés és alacsonyabb ár mellett közelíthető meg.

2. Országos katolikus szellemű politikai, társadalmi napilap, pártoktól független. Központi támogatással. Pl. Lőcsei Gabriella főszerkesztésében. (Pl. Új Ember  és Keresztény Élet összeolvasztásával és új arculat megszerkesztésével.)

3. Országos katolikus képes családi havi folyóirat (magazin), központi támogatással. Ez lehetőséget adna több kisebb népszerű időszaki lap összeolvasztására (pl. Új Misszió, A Szív, Új KALÁSZ, Hitélet).

B.) A Márton Áron Kiadó lapjainak szándékolt szerepe

1. Folia Theologica: Főszerkesztő: Erdő Péter.

Célja a teológiatudomány művelése és publikálása. Nemzetközi kapcsolatteremtés és együttműködés kialakítása. Erősítése indokolt.

2. Új KALÁSZ: Főszerkesztő: Terlanday Sándorné.

A lap továbbfejlesztéssel alkalmas lehetne a katolikus családi magazin feladatának betöltésére. Jelenleg a katolikus nők lapja feladatát látja el eszmei elkötelezettséggel. Magazin irányú továbbfejlesztése indokolt.

3. Magyar Cserkész: Anyagi gondok és megfelelő főszerkesztő pillanatnyi hiánya miatt a lap csak nehezen képes megvalósítani kitűzött célját: a cserkész korosztály (szorosan véve 12–16 év, tágan véve 6–24 év) számára értéket és igazságot átadó olvasmányos, képes diákújság megvalósítása.

4. Táborkereszt: Főszerkesztő: Arató László. Cél a legnagyobb hazai és határon kívüli magyar, valláserkölcsi alapokra épített ifjúsági mozgalom (mintegy 30 000 katolikus magyar cserkész) vezetői számára a Sík Sándor és Teleki Pál által hirdetett jellemnevelő cserkészet megvalósításához elkötelezett szellemi, lelki és gyakorlati útmutatás. Az önkéntes támogatottság jelzi olvasóinak nagyfokú igényét a lapra.

5. de colores: A cursillo lelkiségi mozgalom evangelizációs munkájának elősegítése, és a cursillót végzett hívek egyházközségi munkába való bekapcsolásának elősegítése.  

Bárdosy Éva

A  SZÍV

Tájékoztatás és közvéleményformálás? (1997. I.22.)

1. A katolikus sajtó helyzete általában minálunk

Változatlanul nincsen népszerű, pontosan tájékoztató, a való élettel foglalkozó katolikus hetilapunk. A meglévőket teleírják éppen, de nem feltétlenül azzal, amire szükségünk volna. Nem szenzációéhségről van szó, és ha én hetilapnál dolgoznék, bizonyára szintén ebbe a hibába esnék; de véleményem szerint katolikus napilap híján a hetilapoknak még inkább össze kellene fogniuk, hogy ne heti lelkiolvasmánnyal, harang- és alapkőszentelésekkel, s ne kizárólag a klerikális egyházról szóló hírekkel legyenek teleírva. Olyan egyházképet sugallnak ezáltal ugyanis (amelynek pedig fokozatosan, ám régóta meg kellett volna már változnia), hogy a nép maradjon kiskorú, csak akkor nem esik csapdába. Például az előregyártott lelkiatyai jótanácsok leszoktatják az olvasókat a gondolkodásról, az önálló vélemény kialakításáról. Bizonyára ezek miatt merül föl olyan sok emberben egy egyháztól független, csakis a tájékoztatást és a valódi kommunikációt szolgáló katolikus lap igénye.

2. A Szív havilap természetszerűleg magával hordozza 83 éves múltját és mindazt, amihez az olvasói időközben hozzászoktak, és amit elvárnak tőle (Imaapostolság, hagyományos rovatok). A terjedelem fennmaradó részében arra törekszünk, hogy színvonalas és közérthető, „földönjáró” olvasnivalót nyújtsunk az olvasóknak. Olyan olvasókat tartunk szem előtt a szerkesztéskor, akik nemcsak megszokásból tartoznak az egyházhoz (akik mégis csak így, azokat szeretnénk fölrázni), hanem hitüket naponta aprópénzre váltják: élni akarják. Az ilyen élet zömében a családban folyik, ezért minden számmal az egész családot akarjuk megcélozni. A felnőtt- és a gyermekrovat aránya kettő az egyhez. Minden generációt abban szeretnénk támogatni, hogy önállóan („meglett krisztusi emberként”) eligazodjanak a mai élet buktatói között, hogy felelősségüket átérezve, szabadon váljanak az egyház aktív részévé, akikre a lelkipásztorok is építhetnek. Azok a lelkipásztorok is természetesen, akik maguk is olvasóink. Fiatal olvasóink és a katolikus pedagógusok, hitoktatók, a határon kívüli magyar papok visszajelzései egyértelműen reflektálnak erre a szándékunkra.

3. A közös értekezletek, amelyek az efféle együttműködést szolgálni hivatottak, rengeteg időt rabolnak el fölöslegesen, és nem oldanak meg szinte semmit. Több más katolikus időszaki kiadványt reklámozunk kölcsönösen, és nem nagyon lehet lemérni, hogy új előfizetőink honnan szereztek információt a létünkről.

Meglátásunk az, hogy a jelenlegi katolikus lapok kínálatában a legszűkebb piac és a legnagyobb kínálat egyszerre az értelmiségieknek szánt, nívós folyóiratokban mutatkozik. (Ez egyáltalán nem baj.) A körkérdés megválaszolására fölkért lapok közül nem találtunk vetélytársat A Szív-nek.

Az együttműködést a mindenki számára hasznos közös terjesztői hálózat megteremtésében látnánk.

Pongrácz Mária

EURÓPAI  SZEMMEL

Válaszunk a katolikus lapokhoz intézett körkérdésre.

(1996. XII. 23.)

1. Hasznos volna elgondolkodni  a ,,katolikus sajtó” fogalmának értelmezésén. Valószínű ugyanis, hogy e kifejezésen korántsem érti mindenki ugyanazt. Az „egyházi”, illetve a „katolikus” minősítés az elvek (elvárások) és a gyakorlat szintjén egyaránt keveredni látszik, főként a hetilapok esetében. Úgy véljük: bizonyos típusú hivatalos publikációkat leszámítva sem a szűkebb értelemben vett egyházi, sem a tágabb értelemben vett katolikus sajtó nem szószék; nem lehet célja pusztán a hitigazságok terjesztése, sokkal inkább örök érvényű értékek közvetítése. Mindeközben a mindenkori sajtó informáló feladatát is el kell(ene) látnia. Az elmúlt évtizedeknek a szólásszabadságot gúzsbakötő, megnyomorító hatása keservesen érződik ma is: a nyilvánosság hordozói bénultságukból ocsúdva nehezen találnak rá saját lehetséges szerepükre. Fokozottan igaz ez mindenfajta vallási jellegű sajtóra, így a katolikusra is, hiszen rájuk még súlyosabb elnyomás nehezedett. Most, amikor nem kell immár kódolt üzeneteket küldeni, azokat a sorok között olvasni, s a vallásos elkötelezettség nyíltan vállalható, a katolikus sajtó orgánumainak egyenként ki kell alakítaniuk azt a magatartásformát, amely jellegüknek, törekvéseiknek megfelelő arányban ötvözi az Örömhír hirdetéséből fakadó alapvetően pozitív beállítottságot a sajtó lényegéből következő kritikai szemléletmóddal. S a kritikának nemcsak kifelé, befelé is érvényesülnie kell! Az olvasóknak pedig meg kellene tanulniuk ennek elfogadását.

Kívánatos volna, hogy az egyes lapok profilja világosan körvonalazódjék; ez egyszersmind európai tendencia is. A hatékonyság alapvető feltétele, hogy tudjuk: kikhez akarunk szólni, és pontosan miről mit akarunk nekik mondani? Vajon megszólítja-e a társadalom minden rétegét (vagy legyünk szerényebbek: elegendően széles rétegeit) valamilyen katolikus sajtótermék? (Például a munkásifjúságot?) Óriási hiba volna eleve lemondani azok megközelítéséről, akik a nem egyháziasan gondolkodó és élő többséghez tartoznak. S ne felejtsük el: mindenki, a katolikus olvasó is, az igényeihez mérten jó minőségű sajtóterméket keresi leginkább, lehetőleg színvonalas, de minimum ízléses nyomdai kivitelben.

2. Az Európai Szemmel a katolikus keresztény szellemiségű lapok közül jelenleg Magyarországon az egyetlen kifejezetten európai integrációs témájú folyóirat. Negyedévente jelenik meg, az Európai Katolikus Információs Központ (OCIPE) háromnyelvű (francia, német, angol) periodikájának magyar testvérlapjaként. Terjedelmének nagyobb részét ma még fordítások teszik ki, ám növekszik benne a magyar szerzőktől származó, illetve közép- és kelet-európai tárgyú írások aránya. A lap foglalkozik mindazon politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekkel, amelyek az Európai Unióban és az Európa Tanácsban felmerülnek, illetve Magyarországnak és a térség többi országának uniós csatlakozási folyamatát érintik. Elsősorban olyan problémák keresztény szempontú elemzését kívánja elősegíteni, amelyek a nagypolitika érdeklődésének peremére szorulnak (emberi jogok, kisebbségek, bevándorlók, menekültek ügye, bioetika, környezetvédelem, gazdaság és erkölcs összefüggései stb.), holott meghatározó jelentőségük van abban, hogy a közös ,,Európa-ház”,  a kereszténység értékeinek alapjára épülve, barátságos, humánus, befogadó lakhely legyen.

3. Az együttműködés kiindulópontja az egyes lapok profiljának egyértelmű megfogalmazása, pontos önmeghatározás lehetne. Az ésszerű feladatmegosztás természetesen nem jelentené azt, hogy szigorúan őrzött felségvizeket akarnánk kijelölni. A körültekintő témakiválasztást segítené, ha – legalább főbb vonalakban – informálnánk egymást terveinkről.

Mindannyian tudjuk: a terjesztés kardinális kérdés. A legjobb lap is megbukik, ha nem jut el a fizetőképes olvasókhoz. Az együttműködés e területen sürgető szükség.    

Huszthy Ádám:

IGEN

Válasz a Távlatok körkérdésére (1997. I. ):

1. A katolikus sajtó helyzete ma.

Rossz. Sok katolikus lapot (húszból kb. tizennyolcat) közvetlenül fenyeget a megszűnés veszélye. Vízpróbának vagyunk alávetve: „keze-lába összeköttessék, mély vízbe dobassék, ha elmerül: ártatlan, ha fennmarad: boszorkány.”

2. Lapunk szerepe, főbb vonásai

A kezdeti célkitűzések megfogalmazásához fel kell idézni 1989 tavaszának hangulatát: ‘56 ősze óta nem volt ilyen tavasz. Egyik tüntetésről rohantunk a másikra, egyesületet, szakszervezetet, pártot alapítottunk kocsmában és hittanteremben, röplapokat, kiáltványokat fogalmaztunk, napokig nem láttak minket odahaza, még alig hittük, hogy a glasznoszty és peresztrojka után lesz tovarisi konyec, nevettünk a beijedt, bamba kommunistákon, és inkább éreztük, mint tudtuk: győztünk. Ekkor született meg az IGEN: fiatalnak, merésznek; avantgárdnak. Az olvasókör azonnal kialakult, és azóta is változatlan: bohém természetű nagymamák, nyolcvanon túli, forradalmárlelkű plébánosok, ábrándos leánykák, magányos hősök, és sok-sok meg nem értett zseni. Akad néhány hús-vér fiatal katolikus is, ők cégünk reklámja. . .

A legtöbb katolikus lap rendelkezik egy boldog, esetleg boldogtalan őssel, s ez meg is határozza vonásait: emlékeztetni kíván hős elődjére, illetve feledtetni igyekszik a kevésbé hősies elődöt. Az IGEN az „idők jeleként”, minden előzmény nélkül született, így érthetően az alapító, Czakó Gábor szellemiségét tükrözi.

Az eltelt nyolc év alatt az IGEN sokat változott, pontosan annyit, mint amennyit készítői. Ami nem változott s hajlandóság sem mutatkozik a megváltoztatására: a megalkuvást megvető, radikális életszemlélet, éles társadalomkritika, magyarérzelműség, népegyházban való gondolkodás (utóbbit így értem: hidegen hagy minket az „elitegyház” gondolata). Ami változott, s szeretnénk is, hogy tovább változzon: a napi politikától való eltávolodás, a kérlelhetetlenség–irgalmasság arányának elmozdulása az utóbbi javára, önmagunk és az újság „kiüresítése”, minél több hely felszabadítása magunkban és a lapban Isten munkálkodásához.

Helyünk az egyházban „fiúi”, ennek minden velejárójával: kisebb családi perpatvarok a „fafejű szülő” és a „pimasz gyerek” között, de azért nem alszunk el kibékülés nélkül. Családtagnak tudjuk magunkat, nem vagyunk „belső ellenzék”, sem „kincstári optimista”, sem „lihegő”, sem „lojális”; az ember nem lojális az anyjával.

Eredeti célunk: a magyar katolikus fiatalság megszólítása, mozgalommá szervezése – annak ellenére, hogy voltak sikeres akcióink (90 ezer tiltakozó aláírás a pornó- és erőszakkultusz ellen, Békesség Napja a Városmajorban a „Harag Napján”, virrasztás az Országház előtt a nemzetért stb.) – ma már nyugodtan kijelenthetjük: teljes kudarcot vallott. „Réteglap” lettünk, 3200 eladott példánnyal, olvasóinkat kis híján személyesen ismerjük.

Fontos célunk a „preevangelizáció”, a keresők felé fordulás. Az őket foglalkoztató kérdésekre keresünk választ, kigyomláljuk a lapból az egyházi szakzsargont s mindazt, ami elriasztja az egyházhoz közeledőket, és mindenekelőtt személyes tanúságtételek közlésével igyekszünk meggyőzni őket: nem az az ésszerű kérdés, hogy „én miért hiszek?” hanem az: „te miért nem hiszel?” (Vas Istvánt kérdezték egyszer: miért hisz? Azt mondta: „mert így egyszerűbb.”)

Vitarovatunk a katolikus–katolikus párbeszéd fóruma, itt nyilvánosságot kaphatnak „tabu” témák, és az IGEN szellemiségével homlokegyenest ellenkező vélemények is.

3. A profilok összehangolása, együttműködés

A „profilok összehangolása” mai, lerongyolódott állapotunkban – számomra – lapok összevonását jelenti. Ez az elsőre ésszerűnek látszó megoldás – tudom, csúnyát mondok, de miért kertelnék – az IGEN esetében nem megvalósítható. Beolvadásra és a beolvasztásra egyaránt alkalmatlanok vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy jelenleg a katolikus sajtóban aránytalanul túlzott a baloldali, liberális befolyás, ezért az IGEN hiánypótló szerepe nem adható fel. Viszont örömmel vennénk  részt egy, a katolikus sajtó munkatársainak tartott „hivatástisztázó” lelkigyakorlaton, amelynek eredménye akár álláspontunk megváltozása is lehet.

Az együttműködést elsősorban technikai szinten tartjuk fontosnak, sőt elengedhetetlennek. Sokat segítene egy katolikus lapkiadó vállalat létrehozása, közös adminisztráció, közös terjesztés, esetleg nyomda. Az ötlet hosszú évek óta napirenden van, ám mégsem akar létrejönni. Úgy látszik, nem csak az ízlések, de az érdekek is különbözők. Pedig a kezdeményezést csak magunktól várhatjuk. Nem mutogathatunk addig a püspöki karra, amíg egymással nem bírunk őszintén összefogni. Amíg ez az őszinte összefogás nem jön létre, addig a püspökök csak darázsfészekbe nyúlnának. Vagyis nekünk magunknak kell elsősorban megváltoznunk; adja Isten, hogy sikerüljön. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem az IGEN-ben valaha is megjelent írások legjobbikát 1990-ből:

„Két bús magyar a rendszerváltozás után:

– Mondja, uram, változott itt valami?

– Ön, uram, semmit sem!”    

Gróf Lajos

KERESZTÉNY  ÉLET

A közömbösség kátyújában

Amikor ezeket a sorokat írom – 1996. Szent Miklós napján –,  a Keresztény Élet főszerkesztője vagyok, és javában dolgozom a karácsonyi számunkon. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy mire megjelennek a Távlatok februári számában, még mindig az leszek, sőt abban sem, hogy egyáltalán lesz Keresztény Élet.

1. Az újság, a katolikus újság is pénzbe, sok pénzbe kerül, és rengeteg munkával jár. Nagyon sok jóindulatú támogatóra van szüksége, és kezdem azt hinni, sok ellene acsarkodóra is; a rosszindulatot is javára fordíthatja az ember, ha elég edzett. Egy dologra nincs szüksége – ne is mondjam, ebből van a legtöbb –: a totális közömbösségre.

Pénzünk nincs. Még ma meg kell írnom egy másik cikket is, a saját lapomba, ebben kell bejelentenem, hogy pesti szerkesztőségünket már bezártuk, mindössze egy postafiókszám és egy faxos, üzenetrögzítős telefon „képviseli” a Keresztény Élet-et Pesten. Aki személyesen akar beszélni velünk, a miskolci szerkesztőséget hívja. Az is benne lesz ebben a cikkben, hogy  január elsejével 38 forintra emeljük a lap árát. Mire, meddig lesz elég?

A munkával sosem volt gondom, úgy gondolom, értek az újságkészítéshez is – csinálom már néhány évtizede –, a társtalanság azonban felőröl. A műfaj csapatmunkát feltételez, ezt egyedül csinálni, legalábbis hosszú távon, nem lehet, jól nem lehet. A három év alatt sok katolikus szervezetnek, mozgalomnak, személyiségnek ajánlottam teret, együttműködési lehetőséget, hiába. Igaz, anyagi hasznot nem ígérhettem. Jóindulatú támogatónk – hála Istennek – nagyon sok van. Ami éltet, és újra meg újra erőt ad, az a sok olvasói levél, amelyeknek írói biztosítanak arról, hogy szeretik a Keresztény Élet-et. A lap most 18 ezer példányban jelenik meg, ez egy hetilap esetében bizony nem sok, a duplája lenne ideális; mégis úgy gondolom, jelent valamit, hogy ennyien is olvasnak bennünket. (Az olvasók száma nyilván sokkal magasabb a példányszámnál!)

Nem akarom felsorolni, mennyi gáncs, méltatlan támadás, hazugság, rossz hírünk keltése kísérte az eltelt bő három évünket. Volt, aki nyíltan szemben állt velünk; csak tisztelni tudom azt a plébánost, aki megírta, nem terjeszti lapunkat, méltánytalannak érzi, hogy most hagyja cserben az Új Ember-t, miattunk, azt a lapot, amelyik mégiscsak kitartott az egyház mellett a pusztai vándorlás évei alatt. Azt sem tartom tragikusnak, ha az harcol ellenünk, akinek az érdekeit sértjük (és most nem okvetlenül a másik hetilapra gondolok). Az már más kérdés, hogy nem mindig ízlésesen teszi. De mit szóljak arról, aki talán ugyanaznap adott készségesen interjút a Papi arcélek rovatunkba, amikor sikeresen lebeszélt egy püspököt arról, hogy támogasson (nem anyagilag!) minket?

Végül a közömbösségről. Úgy gondolom, ma már majdnem mindenki ismeri az egyházban a Keresztény Élet-et. Nagy örömmel mondom, hogy – kispaptól, káplántól a püspökig – soha nem utasított vissza senki, ha cikket, interjút kértünk tőle. Ugyanakkor milliós nagyságrendű a kintlévőségünk. Még legrosszabb perceimben sem merek arra gondolni, hogy szándékosan nem fizetik be sokan a lap árát; egyszerűen nem érdekli őket, nem terjed arra a figyelmük, hogy a sekrestyés, az irodavezető elvégzi-e ezt a feladatát. Nem a közömbösség jele az is, ha egy plébánia 3 példányt rendel – ennyien voltak hajlandók előre kifizetni a lap árát egész évre –, és utána a többi hívő talán még a lap létezéséről sem tudhat; ha akarná, sem juthat hozzá a laphoz? Vajon hány helyen hívják fel a figyelmet akár csak 2–3 havonta egyszer – nem okvetlenül a Keresztény Élet-re – bármelyik katolikus lapra?

Eddig a Keresztény Élet-ről beszéltem csak; meggyőződésem, hogy mégis általában a magyar katolikus sajtó helyzetéről szóltam; egyoldalúan persze, a magunk mulasztásairól, hibáiról, ügyetlenségeiről nem volt szó: ez üzleti titok.

2. A második kérdésről röviden. A Keresztény Élet hetilap. Szándékolt szerepe szerint hírlap és néplap. Ha valamire büszke lehetek, az a három év alatt az egész országban kiépített tudósítói hálózatunk. Alig történik a magyar egyházban olyan igazán jelentős dolog, amiről nem számolunk be (jellemző módon éppen a legfontosabb dolgokhoz, hírekhez jutunk a legnehezebben; egy somogyi falusi harangszentelés híre hamarabb jut el a miskolci szerkesztőségbe, mint egy püspökkari eseményé). A néplapjelleggel pedig azt akartuk elérni, hogy valóban mindenki újságja legyünk, ne réteglap, ne „szaklap”, ne papok írjanak papoknak, irodalmárok irodalmároknak benne, hanem találjon olvasnivalót a nyugdíjas néni és az értelmiségi fiatal is. Ez nehéz, egyesek szerint lehetetlen feladat, mégis elszántan próbáljuk megvalósítani.

3. A profilok összehangolása nehéz kérdés; nyilván mindenki ragaszkodik saját lapjához, elképzeléseihez. A Keresztény Élet hetilap, aligha lehet ,,összehangolni” egy havi, kéthavi, negyedéves folyóirattal. Úgy gondolom, két katolikus hetilap elfér, megél(hetne) a magyar egyházban. Ahhoz, hogy bármiféle együttműködés szóba kerülhessen, még sok időnek kell eltelnie; csakhát nem biztos, hogy kapunk még időt.

Végül még egy dologról. Ha rajtam múlna, a Magyar Kurír profilján némiképp változtatnék. Mi sokszor támaszkodunk rájuk, használjuk fel anyagaikat munkánk során. Talán jó lenne (nem tudom, ez csak pénzkérdés-e), ha afféle hírügynökségként, „katolikus távirati irodaként” működne, azaz naprakész, pontos információkkal, semmiről le nem maradva tájékoztatna a magyar és a világegyház eseményeiről, így segítve minden lap munkáját.

Ami pedig a püspöki kar sajtóirodáját illeti: én azt feltételezem, azért hívták életre, hogy az egyház, a püspökök külföldi sajtókapcsolatait ápolja. Azért gondolom ezt, mert a három év alatt összesen két levelet kaptunk tőlük, püspöki utasításra két eseményre hívták fel a figyelmünket.

Neumayer  Katalin

MAGYAR  KURÍR

Ha még érdekes az ilyen ,,későn futottak” (1997. I. 2.) válasza a kérdésekre, akkor nagyon röviden:

1. A katolikus sajtó mai helyzetét, sajnos, egyáltalán nem látom valami rózsásnak. Én úgy érzem, hogy az anyagi gondok még jobban sújtják a katolikus lapokat, mint a többit. Ez részben érthető, hiszen a hívők anyagi helyzete nagy általánosságban még rosszabb, mint másoké. Úgy érzem azonban, hogy nem csak ez a probléma. Sokkal inkább az érdektelenség, az, hogy valahogy nem tudatosodott a hazai katolikusokban, hogy érdeklődésükkel, előfizetésükkel, aktívabb szellemi közreműködésükkel egy ügyet támogatnak, az egyházat segítik. Kicsit mintha a szellemi közömbösség (vagy igénytelenség?) jellemezné a mai helyzetet.

Ezenkívül sokszor az az érzésem, hogy nem csak a hívők, de a hierarchia sem érzi fontosnak a sajtó ügyét. Nem tudok például arról, hogy országos gyűjtést rendeztek volna a templomokban a katolikus sajtó javára. Lehet, hogy egy ilyen akció senkit sem mentene meg a tönkremenéstől; de legalább felhívná a figyelmet a katolikus sajtóra, érződne, hogy ez fontos. Az, hogy a hierarchia nem érzi fontosnak a sajtót,  nem csak anyagiakban mutatkozik meg, hanem sokszor abban is, hogy nem tekinti partnernek: nem a katolikus sajtó hasábjain mondják el véleményüket sokan, és nem minket tájékoztatnak az egyházzal kapcsolatos ügyekről és megbeszélésekről, hanem a világi sajtót. Ez nekem mint hírügynökségi munkatársnak mindig nehéz perceket szerez. Sok példát lehetne említeni, de azt hiszem, nem érdemes belemenni a részletekbe. Talán egyet mégis említenék. A szentatya látogatása a katolikus sajtó szempontjából nem volt megfelelően előkészítve. Egyáltalán nem volt előkészítő megbeszélés a katolikus sajtó munkatársaival arról, hogy nekik mi a speciális, csak rájuk váró feladatuk a látogatást megelőzően, a látogatás alatt vagy után. Miben és hogyan működjenek együtt a világi sajtó munkatársaival? Mire fordítsanak külön energiát (anyagiakat is), miben hagyatkozzanak másokra? Ugyanazokon a sajtótájékoztatókon vettünk csak részt, mint általában a sajtó. A látogatás után a püspök kar kiadott egy körlevelet, amelyben megköszönte a látogatás munkájában résztvevők munkáját, és általában a sajtó munkáját. Ez esetben úgy érzem, a katolikus sajtó kaphatott volna egy külön megemlítést, vagy ha nem voltak megelégedve velünk, akkor azt is meg kellett volna mondani. Én sokszor a negatívumokat, a kritikát is szívesebben hallgatom és jobban szeretem, mint azt, amikor érzem, hogy el vagyunk felejtve, hiszen úgysem sokat számítunk. Ezt gondolhatja a hit iránt közömbös vagy éppen ellenséges világi ember; de azért az egyházon belül ez egy kicsit furcsa. Ugyanakkor félve írom le ezt, mert lehet, hogy csak én nem tudok arról, hogy volt külön megbeszélés a katolikus sajtó munkatársaival a pápalátogatásról. Azt is sokszor tapasztalom ugyanis, hogy többször előfordul, hogy ötletszerűen kapunk meghívót egy-egy tájékoztatóra vagy sajtóbeszélgetésre. És az is tény, hogy információinkat ritkán adjuk át egymásnak. Nem feltétlenül rosszindulatból, sokkal inkább közömbösségből.

Hogy ne csak sirámokat írjak: azt gondolom, hogy az mindenképpen jó, hogy sokféle katolikus lap van, mindenképpen több, mint 6–7 évvel ezelőtt. Valamilyen arculatuk, profiljuk is van, bár ezeket még lehetne tisztítani. Az már nem jó, hogy sokszor „minősítések és címkék” ragadnak rájuk, mint a politikában és közéletben sokakra, és ez sokszor szinte lehetetlenné teszi a párbeszédet.

2. A Magyar Kurír igazában nem folyóirat, de még csak nem is újság, hanem naponta megjelenő hírügynökségi jelentés. Ebből következik profilja és feladata:  a híreknek, és ha szükséges, a hírek hátterének továbbítása. Ennek, úgy gondolom, igyekszünk eleget tenni, hiányosságaink e téren főként a friss magyar hírek közlése kapcsán vannak, ez azonban összefügg az 1. pontban leírtakkal. Én azért úgy látom, hogy van javulás ezen a téren: több magyar hírhez jutok. Azt azonban, amit igazán jónak tartanék, hogy a jelentősebb hazai eseményekről legalább két héttel előbb tudjunk hírt hozni, tehát kapjunk megfelelő sajtóanyagot, azt nem tudtam elérni. Pedig ezt tartanám fontosnak, hiszen így valósulna meg  a többi orgánummal való együttműködés is: minden sajtóorgánum „használná” a híreinket, rajtunk keresztül értesülne a várható hazai eseményekről. Az eseményekről pedig a saját profilja és terjedelmi korlátai szerint tudósíthatna. Én úgy érzem, hogy sok lap, és még több katolikus sajtófelelős nem ismeri eléggé a MK hírügynökségi funkcióját. Azért nem adnak például nekünk híreket, mert „kis példányszámban olvassák”, ,,nem is kapható”, „nem is küldtek tudósítót”, stb.

3. Ezzel már elérkeztünk az együttműködés kérdéséhez: a hírszolgálatot és a hírek áramoltatását fontosnak tartom, és ebben mindenképpen együtt kell működnünk a többi lappal. Az együttműködés formáiról és a profilok összehangolásáról érdemes lenne időnként egy-egy megbeszélést tartani. Talán az sem nagyon vad ötlet, hogy egy-egy ,,ügyről”, ami a világegyházat foglalkoztatja, és amivel azonnal tele van a világi sajtó (Gaillot, Groër, népszavazás, stb., stb.), időnként tartsunk egymás között szakmai beszélgetést. Ez természetesen nem azt jelentené, hogy meghatároznánk azt, hogy ki miről írhat, és miről nem, de mindenesetre beszélgetnénk arról, hogy ki hogyan látja ezeket, készül-e részletesebb feldolgozására. Ugyanez a magyar egyházat foglalkoztató kérdésekről, folyamatokról is nagyon fontos lenne.

Külön téma: a katolikus sajtó írásmódja, helyesírása* egyáltalán nem egységes. Mit írunk kis-¸ mit nagybetűvel, hogy fordítjuk a pápai tanácsok neveit, stb., stb. Jó lenne abban együttműködni, hogy egységes koncepciót alakítsunk ki, még annak árán is, hogy ki-ki szakít eddigi hagyományaival, és egy darabig zokszó nélkül olvassa az olvasók feléje áradó szemrehányásait arról, hogy nem eléggé tisztelettudó, és például Egyház helyett csak egyházat ír.

* (Nagy Ferenc megjegyzése.) Szeretném mindjárt egy-két egyszerű példán kipróbálni, hogyan reagál a katolikus sajtó ennek a kérdésnek szakszerű megválaszolására. (Vö. Szolgálat 87, 103–104.) Megjegyzéseimben a zárójeles szám A magyar helyesírás szabályai című 1984-es hivatalos kiadvány megszámozott szabályaira utal.

Kis kezdőbetűvel kell írni pl. az ilyen szavakat (145, 146): karácsony, húsvét, 1994-es pünkösdi szinódus. II. vatikáni zsinat. – Nagybetűs az Egyház szó mint az egyetemes Egyház rövid intézményneve (188.d). Számos más értelemben az egyház szó kisbetűs (pl. ilyen értelemben: az egyházi vezetés, az egyházi felfogás, egy helyi közösség, a református egyház – úgy általában –, egy templomépület). – Kivételes nagybetűs írásra a vallási szóhasználat is feljogosít (150); pl. a Húsvét (mint Krisztus nagy központi misztériuma), a Törvény (a sajátos páli értelemben).

Érdekes lesz figyelni, hogy a katolikus magyar sajtó fogékony-e az írói mesterségnek erre az összetevőjére. Jó lenne kezdetnek felhagyni a mostanáig következetesen alkalmazott, teljesen abszurd ,,II. Vatikáni zsinat” írásmóddal. (Ilyen módon se intézménynevet, se könyvcímet, se történelmi esemény nevét nem lehet írni; a zsinat pedig nem intézmény, nem könyvcím, hanem történelmi esemény.)

A kérdésre aztán átfogóbban még visszatérhetünk.

Sulyok Elemér

PANNONHALMI  SZEMLE

Válaszunk a körkérdésre (1997. I. 2.):

1. A katolikus sajtóból mindenki azt választja ki, amit már megszokott, vagy aminek olvasása szükséges feladatainak ellátásához. Általában a szerényebb anyagi körülmények között élők alkotják az olvasói ,,tábor”-t. Tapasztalataink szerint elsősorban információkat keresnek, hiszen más sajtótermékek ilyenekkel csak csekély mértékben szolgálnak. Az információ vonatkozik elsősorban az egyházzal (a világ- és helyi egyházzal) kapcsolatos hírekre, de elég nagy mértékben az élet mindennapjaira vonatkozó eligazító információkra is. Nagyon szűk réteg érdeklődik a mindezeket megalapozó tanulmányok iránt, mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk ezeket a szellemileg nyitott kereső embereket.

2. Ezzel az esztendővel az új Pannonhalmi Szemle ötödik évfolyamát kezdenénk.

A lap  új  folyama 1993 tavaszán indult. Az olvasók és a kritika visszajelzése alapján talán szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy folyóiratunk az elmúlt négy évben elfogadottá, ismertté vált, sőt rangos helyet vívott ki magának a magyar szellemi életben.

Amikor annak idején elhatároztuk, hogy a Pannonhalmi Bencés Főapátság gondozásában évnegyedes folyóiratot indítunk, célunk nem az volt, hogy a hagyományos értelemben vett ,,felekezeti” lapok számát gyarapítsuk, hanem a párbeszédnek olyan lehetőségét kívántuk felkínálni,  amely – a II. vatikáni zsinat hazánkban nem igazán meghallott sugallatának megfelelően – a kultúrát elsősorban nem missziós területnek tekinti, hanem önértékkel rendelkező szellemi valóságnak, amely az egyházakat legalább oly mértékben kötelezi értékbefogadó nyitottságra, mint értékközvetítésre.  Ezért a Pannonhalmi Szemle olyan sajátos feladatot vállalt magára, amely (éppen azáltal, hogy ezeken a mára egyre nehezebben áthágható határokon kíván felülemelkedni) mind az egyházi, mind a kulturális kiadványok  között sajátos helyet jelöl ki számára. A humán értékek (elsősorban filozófia, teológia, művészetelmélet és -történet, zene és pedagógia) befogadására nyitott értelmiség – elképzelésünk szerint főként fiatalabb – tagjainak békés és valódi párbeszédét kívánja tehát szolgálni a lap, a napi politikát meghaladó, a közös gondolkozás alapjául szolgáló szellemi értékeket képviselve. Előfizetőink és olvasóink többsége a főiskolások és egyetemisták köréből kerül ki, de megrendelőink vannak – néha a legkülönbözőbb társadalmi vagy vallási hovatartozással – az egész ország területéről és a határainkon túl (a környező országokban vagy távolabb) élő magyarság köréből is.

Az egyes számok tematikus voltából következik, hogy a lapban megjelenő írások és fordítások felkérésre és kifejezetten a Pannonhalmi Szemle számára készülnek. Magyar szerzőink között a nagy és ismert nevek mellett tudatosan igyekszünk továbbra is publikációs lehetőséget biztosítani a tehetséges fiatalok számára is. Számos olyan külföldi (magyar és nem magyar) szerzőnk van, akik túl azon, hogy figyelemmel kísérik egy-egy nyugat- vagy közép-kelet-európai ország, illetve nyelvterület kulturális vagy/és teológiai sajtóját, rendszeresen publikálnak is a Pannonhalmi Szemlé-ben. Vannak olyan írások, melyek nálunk (és magyarul) jelentek meg először.

Az elmúlt négy évben jó néhány olyan fordítás is napvilágot látott a lapban, melyek közlése eseménynek számított.

Ami az egyes számok felépítését illeti: a reprezentatívnak számító nyitószöveg után a tanulmányblokk következik. A tanulmányok egyrészt közvetlenül, másrészt irodalmi, zenei, képzőművészeti alkotások elemzése által kapcsolódnak a tematikához, s törekszenek (önmagukon belül vagy az írások egymásmellettiségében) a teológia és a kortárs művelődés szembesítésére, a kölcsönös gazdagodás lehetőségének ápolására. A tanulmányblokkot a könyvszemle és a bencés spiritualitás hagyományából merített rövid meditáció egészíti ki. Szépirodalomból csak verseket közlünk.

A Pannonhalmi Szemlé-t szerzetesek és világiak együtt szerkesztik. A lapnak főállású munkatársa nincsen. A szerkesztők munkáját megkönnyítő és kiegészítő ügyintézést a szerkesztőségi titkár végzi.

Az elmúlt esztendőben, amikor Pannonhalma – a millennium kapcsán – jó néhányszor a figyelem középpontjába került, a folyóiratnak is törekednie kellett arra, hogy megfeleljen régi és új olvasói várakozásának.

Nagy lehetőséget látunk abban, hogy a Pannonhalmi Szemle korábbi számainak részletes tartalomjegyzéke és egyes írások teljes szövege 1996-tól az interneten is olvasható (http://www.osb.hu/Szemle).

A lap sokak (egyetemisták, kis jövedelmű értelmiségiek, közkönyvtárak) számára való elérhetőségét igyekeztünk azzal is biztosítani, hogy a példányonkénti ára 200 Ft.

3. Az együttműködés egyik formája lehet, hogy a hasonló profilú lapok rövid ismertetést tesznek be ,,társaik”-ról. Tematikus számok esetében lehetne itt közölni a következő számok tematikáját is.

Szabó Ferenc

TÁVLATOK

Az 1) és 3) ponthoz: A katolikus sajtó az 1989/90-es fordulat után szabadon működhet. Persze ez a szabadság kondicionált: mindenki tudja, hogy a jó sajtóhoz pénz és ember kell, és ezek hiányoznak. A katolikus lapokat kevésbé támogatják állami vagy más alapítványok; sajnos, a magyar püspöki kar és  a papság sem segíti kellőképp anyagilag/szellemileg lapjaink kiadását és terjesztését. Sürgető szükség van média-szakemberek, újságírók képzésére.  Vannak bizonyos kezdeményezések, de ezeket össze kellene hangolni (Katolikus Egyetem, Faludi Akadémia stb.). Nemcsak szorosan vett szakmai képzésre van szükség, hanem valláskultúrára, keresztény világnézetre is. – Szinte teljesen hiányzik az együttműködés a katolikus lapok között (ha nincs is szó versengésről, féltékenységről. . .). A papság, katolikus intézmények sokat tehetnének a terjesztésért. Javasolunk egy találkozót a párbeszéd és profilegyeztetés előmozdítására.

2) A Távlatok 1991 húsvétján indult, éspedig negyedéves világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóiratként; időközben kéthavi lap lett, és Bécsből hazaköltözött Budapestre. Első számunkban így mutatkoztunk be:

Távlatok címmel, új borítóval, szélesebb távlatokkal és változatosabb rovatokkal folytatja  „szolgálatát” folyóiratunk. A II. vatikáni zsinat utáni időszakban (1969-től) a Szolgálat ablakot akart nyitni a világegyházra, közvetíteni szándékozta a korszerűsödés és az egyházi megújulás programját a világon szétszórt magyar egyháziakon és világiakon túl hazafelé is, a vasfüggöny mögött élőknek is. Sőt valójában elsősorban az új teológiától, lelkiségtől, lelkipásztorkodástól és liturgiától elzárt hazaiakra gondoltunk, amikor P. Őry Miklóssal és Marosi Lászlóval a P. Hunya Dániel szellemiségét folytató  Magyar Papi Egység-et átalakítottuk.

Két évtizeddel újraindulásunk után váratlan politikai fordulat következett be Közép- és Kelet-Európában. Az új helyzet új lehetőségeket teremtett és új igényeket támasztott, és ezeknek kívánunk megfelelni a profilmódosítással. Többek között éppen az eddig elővigyázattal kezelt témával, a társadalmi-politikai helyzettel szeretnénk sokkal többet foglalkozni, hogy a nehezen kibontakozó magyar demokrácia építésében elkötelezett világiaknak segítséget nyújtsunk az egyház szociális tanítása fényében; illetve fokozottabban számolunk a konkrét helyzetben hitükről tanúskodó keresztények élettapasztalatával, amikor teológiai, lelkiségi és világnézeti kérdéseket tárgyalunk. Szeretnénk párbeszédet folytatni a magyar értelmiség széles rétegeivel, a kultúra világának képviselőivel – keresőkkel és kétkedőkkel is, úgy, ahogy ezt a zsinat kívánta. Párbeszédet folytatni elsősorban valamennyi kereszténnyel: közösen tanúskodni Krisztusról a világ előtt.

A II. vatikáni zsinat szellemében tehát a mások felé való nyitottságot képviseljük; elismerjük a pluralizmust, és tiszteljük a sokat emlegetett „másságot”, ám azt is elvárjuk, hogy a mi hívő világnézetünket is tiszteljék. A nyitottság számunkra nem jelenti a vallási relativizmust vagy a nézetek összemosását, a világnézeti kompromisszumot. A magyar valóságot kritikus szemmel figyeljük – beleértve az egyházi életet is –, de mindig az építés szándékával, a kibontakozást segítve. Szeretnénk elősegíteni a kommunikációt az egyházon belül is. Nincsenek számunkra tabutémák; ezért is nyitottunk „Fórum az egyházról” címmel újabb rovatot a kezdetiek mellé.

Mindenképpen nyitottak vagyunk a világegyházra. Hála Istennek, most már eltűnt a szellemi vasfüggöny is, az eszmék is szabadon áramlanak. Persze ennek megvan a veszélye is. Nemegyszer tapasztaljuk, hogy nem egyházi lapok, kiadók éppen az egyházat/vallást bomlasztó nézeteket szellőztetnek, terjesztenek. Ilyenkor helyreigazítunk, cáfolunk, igyekszünk a teljes valóságot feltárni. Például amikor hazánkban is egyre inkább erősödik – külföldi hatásra – a Róma-ellenes komplexus, megmutatjuk Róma és a pápaság igazi arcát, nem kendőzve az árnyoldalakat sem. Ismertetjük pl. a szentszéki megnyilatkozásokat, mielőtt még bírálnánk. (Megtörtént a múltban, hogy még katolikus lap is átvett bírálatokat külföldi lapokból olyan dokumentummal kapcsolatban, amelyet itthon nem is ismertettek.)

Hála Istennek egyre szaporodik a Távlatok írótábora, sokszor kapunk nem kért írásokat is; ezeket természetesen meg kell rostálnunk. Ha egy fontos témához nincs kellő szakember, idegenből, külföldi jezsuita folyóiratokból veszünk át cikkeket. De elsősorban magyar szerzőknek adunk fórumot.

Az érdeklődők bővebben olvashatnak arról, hogy mi lapunkról (és más katolikus lapokról) az olvasók véleménye, abban az összesítésben, amelyet Kiss Ulrich készített el szakszerű felmérése után, és lapunk 1996. nyári kettős számában tettünk közzé. Ebből többek között kiderül, hogy olvasóink jórészt értelmiségiek, hogy a lelkiségi szükség mellett egyenrangúan jelentkezik a világnézeti és a kulturális tájékozódás igénye.

Tomka Miklós „Mely rétegekkel kommunikál a magyar egyház?” című tanulmányában (Európai szemmel,  1996/4, 53–66) hangsúlyozza a magyar katolicizmusban a kommunikáció belterjességét. Ez a tény abból is következik, hogy – két felmérés szerint is – Magyarországon a magukat vallásosnak mondók túlnyomó többsége idős, vagy/és falusi, vagy/és alacsony iskolai végzettségű. „A legkevésbé elért csoport az 50 évnél fiatalabb, közép- vagy felsőfokú végzettségű városi népesség, amely zömében szellemi foglalkozású, és amely az ország politikai, gazdasági és kulturális irányításában meghatározó szerepet játszik.”

Ennek a rétegnek csupán 6,2 %-a (Budapesten csak 5,3 %-a) tartja magát az egyház tanítása szerint hívőnek, tehát igen kicsiny töredék vesz részt az egyház belső kommunikációjában.

Kiss Ulrich felmérése szerint a Távlatok olvasói főleg ebből a rétegből kerülnek ki. E katolikusok valláskultúrájához, illetve a hívő értelmiség és nem hívő, kulturális-gazdasági-politikai életben befolyásos értelmiségiek párbeszédéhez szeretne egyre inkább hozzájárulni folyóiratunk. Úgy gondoljuk, itt helyettesíthetetlen szerepet tölthet be. Ehhez pedig  – minden bizonnyal – még fokozottabb profilmódosításra lenne szükség.

Erdő Péter

TEOLÓGIA – FOLIA THEOLOGICA:

A Távlatok körkérdését örömmel olvastam, és igen aktuálisnak tartom. Válaszaim a következők. (1996. XII. 9.)

1. A katolikus sajtó mai helyzetét tekintve különbséget kell tenni a nemzetközileg jellemző és a hazai állapotok között. Mivel a körlevél a hazai laptársakat szólítja meg, a hangsúlyt magam is a magyarországi helyzetre való reflexióra tenném.

A katolikus sajtó a még viszonylag frissen elnyert szabadság miatti eufória egyes jeleit hordozza. Nehéz is a lapindítás kísértésének ellenállni, amikor lapot indítani szabad. Ebből egyfajta egészséges pluralizmus következik, de fakad belőle az is, hogy több a katolikus sajtóorgánum, mint amennyit kiegyensúlyozott színvonalon, világos profillal – és persze rentábilisan – működtetni tudunk. És mégis: hiába a sok periodika, maradnak olyan feladatok, amelyek még mindig kellő megoldásra várnak. Ilyennek tűnik pl. a világegyház eseményeinek bőséges, pontos és értő ismertetése, az egyházi tudományosság objektív és sokoldalú képviselete, az olvasót lebilincselő érdekesség, a visszafogott szerénységgel megmutatkozó sziporkázó szellemi fölény, stb. Nem mintha egyik-másik lap nem tartalmazna sok értéket ezeken a területeken, ám a kiegyensúlyozottabb és teljesebb teljesítmény még várat magára.

2. A TEOLÓGIA főként a magyar nyelvterület szerzőinek tudományos értékű publikációit kívánja a közönség elé tárni, ezzel is segítve a vallási élet és a lelkipásztori munka elmélyítését, vallási gondolkodásunk állandó megújítását. Sajátos felelőssége a folyóiratnak a II. vatikáni zsinat hatásaként bontakozó teológiai fogalomvilág precíz és színvonalas bemutatása magyar nyelven. Ez a magyar teológiai nyelv fejlődéséhez éppúgy hozzá kíván járulni, mint a felületességek elkerüléséhez és a hazai egyházi életünk hiteles fejlődéséhez. Ennek a feladategyüttesnek a másik oldalát látja el a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának másik folyóirata, az idegen nyelvű FOLIA THEOLOGICA.

3. A profilok összehangolása és az együttműködés érdekében hasznos lenne egymás kölcsönös reklámozása, valamint – legalább a hosszabb írásokat közlő lapok esetében – egymás utolsó néhány számának rövid, tartalmi ismertetése. Esetleg felmerülhet – a szerző beleegyezésével – olyan beküldött tanulmányok továbbítása is, melyek inkább a másik lap profiljába tartoznak (természetesen minden közlési kötelezettség nélkül).

Rónay László

ÚJ  EMBER

Igyekszem röviden válaszolni kérdéseidre (1996. XII. 22.)

1. A katolikus sajtó mint olyan nem létezik. Vannak katolikus lapok, de a ,,sajtó” csak megfelelő szervezeti keretek létrehozása után használható fogalom. Létezik ugyan média-bizottság, de ennek nincs hatásköre.

Ennek következtében a katolikus lapok izoláltan működnek, s bár más-más olvasói rétegeket céloznak meg, ugyanazt az olvasótábort osztják meg.

Nagy kérdés, vajon a jövőben milyen lesz az írott sajtó és az olvasó viszonya. Nem lehetetlen, hogy a rádió, a televízió, majd az internet újrarendezi az olvasói szokásokat. Erre a változásra professzionista módon kellene felkészülni.

2. Az Új Ember a Magyar Katolikus Püspöki Karhoz ,,közel álló” hetilap. Ez a tény határozza meg törekvéseit. Igyekszünk az élet minden területét „katolikus szemmel” feltérképezni. Fontosnak véljük, hogy egyházunk eseményeiről hírt adjunk, tájékoztassunk. A múlt alapos és önkritikus feltárásával is fő célunkat, a keresztény öntudat és önismeret ébrentartását szolgáljuk, bizonyítva, hogy a hit és az imádság mit sem veszített időszerűségéből, sőt!

3. Ez a kérdés ismét egy hatékonyan működő média-centrum megteremtéséhez vezet vissza. Jelenleg a katolikus orgánumok fuldokolnak, s ha a fuldoklók kapaszkodnak egymásba, abból semmi jó sem származhat. Mentőövet kellene dobni nekik.    

Terlanday  Sándorné

ÚJ  KALÁSZ

A címünkre érkezett körkérdésre az alábbi válaszokat adjuk (1996. XII. 4):

1. A hosszú kényszerhallgatás után elemi erővel törtek előre a katolikus sajtótermékek. Szinte valamennyi lelkészségnek megvan a maga folyóirata. Kétségtelen, hogy az egyesületek ezeken keresztül tudnak kapcsolatot tartani és kommunikálni tagjaikkal. Azonban szinte lehetetlen mindegyiket elolvasni, vagy legalábbis átfutni. Az az érzésünk, hogy rengeteg energia és szép gondolat megy el ezeken a csatornákon.

Bizonyára sok téma azonos.

Tapasztalatunk, hogy ezek a folyóiratok – mivel aránylag kis példányszámban jelennek meg – súlyos anyagi nehézségekkel küzdenek.

2. Az Új KALÁSZ, kéthavonta megjelenő folyóiratunk, nagy- és kislányoknak, fiatal és idősebb asszonyoknak szól. Az aktuális kérdésekről eligazítást kíván adni, tanítani, figyelmet felkelteni, és az értékeket helyesen rangsorolni. Négyes célkitűzésünket: hitében erős, erkölcsében tiszta, nemzeti kultúránk értékeit hordozó, a családanyai és női hivatás betöltésére gyakorlatilag felkészülő nők és édesanyák nevelését gerincnek tekintjük, és igyekszünk lapunkat ennek szellemében összeállítani.

Rovataink a következők:

Vezércikkünk általában az Egyház időszerű problémáival foglalkozik.

Róma szava: kiemelt gondolatok a Szentatya legújabb leveleiből, beszédeiből, enciklikáiból.

Krisztusi hitünk: A katolikus Egyház tanítását igyekszik közelebb hozni az új római katekizmus szellemében.

Versek, novellák, fémjelzett íróktól; irodalomtörténeti írások,  professzoroktól és egyesületünk tagjaitól.

Női példaképek: régi és jelen időben élő, köztünk járó szentekről történetek, életrajzok.

Gyermekrovatunkat igyekszünk úgy összeállítani, hogy ne csak a fiatalok, de a hitoktatók és pedagógusok is felhasználhassák.

Népi hagyományőrzés: magyarságtudatunk ébresztése – természetvédelem  és gazdasági témák is fontosak, valamint azt is fontosnak tartjuk, hogy helyet adjunk azoknak a beszámolóknak, amelyek munkánkat, mozgalmunkat és rendezvényeinket tükrözik.

3. Tekintve, hogy a KALÁSZ többségében a falu emberével foglalkozik – bár a határok most igen erősen elmosódtak már –, a profilok összehangolását elég nehéznek látjuk. Az együttműködést úgy tudjuk elképzelni, hogy megegyezés szerint átveszünk cikkeket, valamint az újságok és folyóiratok lehetőséget adjanak egymásnak rövid híradásokra.

Vizsolyi László

ÚJ  VÁROS

Sajnálatos módon a kérdésekre külföldi tartózkodás és egyéb okok miatt csak most tudok válaszolni. (1997. I. 21.)

A kezdeményezést rendkívül szükségesnek tartom. Nagyon fontos a katolikus sajtó munkatársainak megismerni egymás tevékenységét, tisztában lenni a megjelenő kiadványok profiljával, hogy együtt minél gyümölcsözőbben tudjuk szolgálni a magyar nyelvű új evangelizáció ügyét.

Mindenekelőtt az Új Város eredetéről szólnék, mert ez magyarázatot adhat, miért érzem kicsit zavarban magam a feltett kérdések előtt.

Az ötvenes években az olaszországi Dolomitokban néhány százan, később néhány ezren rendszeresen együtt töltötték nyári szabadságukat. Sajátos nyaralás volt ez: a pihenés heteit arra használták, hogy az ,,Evangélium életté válását gyakorolják”, mégpedig együtt. Jézus szeretetparancsa szerint élve leomlottak bennük és közöttük a kispolgári szokások falai, alapvető változásokon mentek át. Szert tettek az emmauszi tanítványok mindennek értelmet adó tapasztalatára. Átélték Jézus ígéretének igaz voltát: ,,Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Akik részesei voltak ennek az élménynek, hazatérve Olaszország különböző városaiba otthon is meg akartak maradni a nyaralás, a ,,Máriapoli” légkörében. Ezért fontosnak érezték, hogy kapcsolatban maradjanak egymással. Ennek az igénynek megfelelően született meg 1956 nyarán – néhány stencilezett oldalon – a Città Nuova. (Később Loppiano, az első állandó Máriapoli létrejöttének mozgatója is ez volt.)

A Fokoláre mozgalom lelkisége hatására a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években Magyarországon ugyanezt a tapasztalatot élte át egy kicsiny közösség. 1989-ben a belső igény és a külső lehetőségek egyszerre értek be: megszületett az Új Város. (Lassan arra is megérnek a feltételek, hogy a mozgalom eddigi 20 városkája után immár Magyarországon is megszülessék az állandó Máriapoli.)

A Città Nuova és a mozgalom sok más nyelven megjelenő testvérlapja segítségével és a közösség fejlődésével változik az Új Város is. A mozgalom – mely valamennyi korosztályt, életállapotot, felekezetű és világnézetű embert magában foglal – harmonikus növekedése az Új Város növekedésének is megadja a fejlődés ütemét. Ezért biztosak vagyunk benne, hogy lesznek majd színvonalas, hivatásos újságírók, akik képesek lesznek szakmailag is partnerei lenni a területen dolgozó kollégáiknak, és ott felkínálni a karizmából fakadó szolgálatukat.

Cikkeink pillanatnyilag főleg a mozgalom lelkiségét elmélyítő írások fordításai: az egység karizmájának gyümölcseit mutatják be itthon és külföldön; általunk aktuálisnak tartott pszichológiai, teológiai, erkölcsi, a családi élettel és a fiatalokkal kapcsolatos testvérlapjainktól átvett írások fordításai. Jelenlegi erőfeszítésünk: az Új Város magyar vonatkozásait erősíteni, és egyes jelenségeket, eseményeket az egység szemszögéből bemutatni.

Talán ezzel a pár sorral sikerült mind a három kérdésre választ adni.

Nagy Ferenc

„SAJTÓELŐZETES”

Bécsben jelenik meg, és 11. évfolyamában tart a Kirche Intern című képes havilap. Jól szerkesztett és változatosan megírt folyóirat. Témáit szinte kizárólag a szenzáció jellemzi. Ugyanakkor érdekes és másutt ritkábban található információkat közöl, pl. a csehszlovákiai földalatti egyházról vagy a harmadik világ szociális problémáiról; szellemesen pellengérezi ki az egyházi élet fonákságait. A komoly egyházfelfogás szemszögéből sok kifogást lehet felhozni ellene; szerzői a tollukat általában vitriolba mártogatják. Csupán röviden utalok két egymást követő számra. a) Az 1996. májusi szám nagy témája: „Jézus nőtlenül élt?” Megfelelő fénykép egy filmből a címlapon; a németre fordított amerikai szöveg azonban semmi érdemleges szemponttal nem támasztja alá a megkérdőjelezést. b) A júniusi szám alaptémája: „Egyház és szex: végzetes ügy”, ugyancsak erősen provokáló fényképpel a címlapon. Azok is, akik szeretik a folyóiratot, masszívan tiltakoztak az egymást követő két kihívás ellen.

             Alapítója és főszerkesztője Schermann Rudolf, akit a győri egyházmegyében szenteltek pappá. 1956 után kiváló lelkipásztori érzékkel közelítette meg az Ausztriába menekült (főleg munkás) ifjúságot. A bécsi egyházmegye pár éve, jóval a szokásos nyugdíjas kor előtt, felmentette plébánosi tisztjéből. Ő a szerzője többek között egy Gerd Hamburger álnéven írt könyvnek (Katholische Priesterehe oder der Tod eines Tabus? a francia fordítás 1968-ban jelent meg), amely alaposan elvitatja a papi nőtlenséget. Szintén Gerd Hamburger néven adta ki Verfolgte Christen című könyvét 1977-ben König bíboros előszavával; az egész világról ötvennél több századunkbeli üldözött keresztényt mutat be.

             A Kirche Intern magyar nyelvű változatát már tervezik Budapesten. (Csupán tervezik, még nem szervezik.) Egy Innsbruckban végzett fiatal házaspár foglalkozik vele. (Egyiküknek nemrég magyarul megjelent írásai: Egyházfórum 1996, 86–90. és 109–115.)

             Kommunikációs dossziénk összefüggésében joggal merül fel a kérdés: a magyarországi keresztény sajtónak szüksége van-e ma egy magyar nyelvű Kirche Intern-re? – Ha a folyóirat magyar kiadásában jelentős helyet kapna a („teológiai” vagy egyházi) szexbotrányok és/vagy -koholmányok részletes kiteregetése, akkor a magyar kiadás nagyon eltökélt vállalkozójának (ha lesz) talán jobb lenne a témával társulni valamilyen már meglévő „kulturális” folyóirathoz (például a Képes Európá-hoz); így gazdaságilag is könnyebb lenne a kezdeményezés. Ha viszont tisztességes és építő független egyházkritikai magazint terveznek, ahhoz modellnek mást kellene találni, a Kirche Intern-nél jobbat. (Ez év elején indult, ugyancsak Bécsben, a Dialog. Persze van egy nagy „szépséghibája”: kiadója a főegyházmegye. . .)

KULTÚRA  ÉS  ÉLET

Bencze  Lóránt

A  ZSÁMBÉKI  KATOLIKUS  TANÍTÓKÉPZŐ  FŐISKOLA  MEGHATÁROZÓ  VONÁSAI

A főiskola rövid története és jelene

A Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek rendjét Theodosius Florentini kapucinus szerzetes és Maria Theresia Scherer alapította 1844-ben a svájci Ingenbohlban. A rend már 1865-ben szegényeket gondozott, betegeket ápolt Magyarországon. A zsámbéki várkastélyt 1904-ben vették meg, hogy benne iskolát nyissanak, mégpedig négyosztályos elemit, kétosztályos óvodát, négyosztályos leánypolgárit, fiúpolgárit, majd 1929-ben tanítónőképző intézetet. 1948-ig körülbelül kilencszáz növendék kapott tanítónői oklevelet. A nővérek faluszemináriuma a tájak vallási néprajzával, a lakosság helyzetével ismertette meg hallgatóit. Egyik kiváló személyiségük, Bagita Irén Dulcissima nővér élete végéig a cigány gyermekekkel foglalkozott. Egy másik neves tanáruknak, Radich Márta Chrysostoma nővérnek az államosítás után államtitkári beosztást ajánlottak föl, ha elhagyja rendjét.1

A tanítóképzőt 1948-ban államosították, az épületben mezőgazdasági képzést folytattak, a nővéreket pedig egyetlen éjszaka teherautóra rakták és deportálták.

1977-ben visszaállították a tanítóképzést, majd 1993. július 1-jével a főiskolát visszavette a katolikus egyház. A főépületet visszakapták a korábbi tulajdonosok, a Keresztes Nővérek, a működtetést pedig a székesfehérvári egyházmegye vállalta magára.2

A főiskola továbbra is nyitva maradt nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és mindenki számára, aki a keresztény alapelveket elfogadja.

Az intézmény továbbra is állami feladatokat lát el, s a jövőben is államilag elismert diplomát ad, ezért a bázistámogatást továbbra is az államtól kapja. Gazdasági ügyeit és tanulmányi rendjét az állam ellenőrzi. A felvehető egyházi szakokat, tantárgyakat az egyház fizeti.

A főiskolát 1995–1996-ban az Országos Akkreditációs Bizottság az első felsőoktatási intézmények között akkreditálta. A főiskola a világon elsőként alapította meg a romológiai tanszéket, ezenkívül létrehozta a közgazdaság-, pénzügy- és jogpedagógiai, valamint a drámapedagógiai tanszéket.

A főiskola hivatalos neve: Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola. A név hivatalos rövidítése: ZSKTF, az országos felvételi tájékoztatóban ZSTIF.

Postacím: 2072 Zsámbék, Zichy tér 3.

Telefon: 06 23 342-122; 342-180; 342-425; 342-416.

Fax: 06 23 342-340.

E-mail: [email protected] 

Első diplomát adó szakok: általános iskolai tanítói, általános iskolai–idegennyelv-oktató (angol nyelvű) tanítói, általános iskolai–idegennyelv-oktató (német nyelvű) tanítói, általános iskolai tanítói–katolikus hitoktatói, általános iskolai tanítói–római katolikus kántor, óvodapedagógusi, óvodapedagógusi–katolikus hitoktatói, szociálpedagógia–katolikus hitoktatói, óvodapedagógusi levelező tagozat  (költségtérítéses), általános iskolai tanítói levelező tagozat (költségtérítéses).

A tanítói szakhoz kapcsolódó műveltségi területek: magyar nyelv és irodalom, informatika, angol, német, francia idegen nyelv, ember és társadalom, testnevelés, természetismeret, matematika, ének-zene, vizuális nevelés.

Tanfolyamok, továbbképzések:

– 120 órás intenzív romológiai tanfolyam;

– pénzügyi tanácsadó a közhasznú szociális  és társadalombiztosítási szakon, levelező tanfolyam (5 félév);

– 120 órás intenzív drámapedagógiai tanfolyam;

– drámapedagógiai továbbképzés (költségtérítéses, 4 félév);

– karitász- szociálismunkás-képzés;

– gyógyító nevelés és drámapedagógia 2 félév;

– főiskolai tanulmányokra előkészítő tanfolyam (Sepsiszentgyörgy).

Az első jogviszonyban álló főiskolai oktatók összlétszáma: 43 oktató, ebből 4 idegen nyelvi lektor, 18 docens, 6 főiskolai tanár, 1 egyetemi tanár.

Hallgatói összlétszám az 1995/96-os tanévben 1578, ebből 503 nappali tagozatos.

A főiskola szellemisége3

A cél. A hallgatóink által majdan tanítandó gyermeknek olyan biztos tudásúvá és határozott  egyéniségűvé kell válnia, hogy igazságtudata, önálló véleménye megingathatatlan legyen, ugyanakkor rendelkezzen azzal az erővel is, amely megtörhetetlenné teszi szellemi ellenállóképességét, aminek következtében nem tudják majd becsapni felnőtt életében, és meglesz a kellő kudarctűrő képessége is a boldoguláshoz. Ennek érdekében a főiskola ars didacticá-jához tartozik, hogy a hallgatókat tanulmányaik során  az új ismeretek jó hatásfokú befogadására nyitottá, ismereteik embert formáló kisugárzására képessé, az őket majdan a gyermekeik nevelésével megbízó közösség példamutató segítésére alkalmassá tegye. Az oklevél megszerzéséhez feltétlenül szükséges ismeretek átadásán túl a főiskolának törekednie kell arra is, hogy hozzájuttassa hallgatóit olyan fizikai és erkölcsi tartáshoz, valamint  műveltséghez, amellyel végzett tanítóként folyamatosan jobbítani tudják saját életük és tudásuk minőségét, példájukkal tanítványaikét, munkájuk szabadságát pedig kellő fedezet birtokában a lehető legjobban kiaknázhassák (life long learning).

A jövendő tanítóinak hátrányos helyzetű társadalmi rétegek, etnikai, szociális, vallási és politikai feszültségek, környezet- és információszennyezés közepette is teljesíteniük kell hivatásukat!

A módszer. A főiskola oktatási módszere a naprakész információk (elsősorban nemzetközi és hazai pedagógiai tudományos eredmények), valamint a fejlett (főként informatikai) eszközkészlet kihasználásán alapul, az azoktól való függővé válás nélkül (learning organization).

Hallgatóinknak a kommunikáció művészetének mesterfogásait kell megtanulniuk.

Főiskolánk tanárainak biztos elméleti és gyakorlati ismeretekkel kell rendelkezniük, hallgatóinknak viszont elsősorban gyakorlati ismereteket kell elsajátítaniuk.

Ezáltal olyan szabad emberekké kell válniuk, akik elé a legfőbb korlátot, a legsúlyosabb kötelezettségeket éppen a szabadsággal járó felelősség állítja. Ezért többek között a szabadsághoz szükséges általános műveltséget biztosító, 1996-ra már 14 könyvet megjelentető főiskolai könyvsorozatot az európai és a magyar hagyomány nyomán A HÉT SZABAD MŰVÉSZET KÖNYVTÁRA címmel indítottuk 1995-ben.4

A szellemiség. A főiskola keresztény verete, a hit, a hívő tanítónak azt az oldalvilágítást adja meg, melyben a felsorolt értékek még fényesebben, mintegy természetfölötti fényben ragyognak. Ez a világítás az értékeket ugyanakkor biztonsággal, éles határokkal látja el, és meg is védelmezi.

A főiskola katolikus (egyetemes) és magyar, mégpedig szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül. Intézményünknek ez az arculata az Intelmek-ben gyökerezik, amely szerint a beszűkült egyféleség gyenge és erőtlen, mert önző és önhitt, a sokféleség egysége viszont gazdagít, felemel, és elrettenti a gyökértelent a pökhendiségtől (Szent István király nyomán). A legszentebb kapocs a nemzet, de a főiskolán az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden népeken és századokon felül álló (Babits nyomán). Ezért áll nyitva a főiskola a katolikusok mellett elsősorban a protestánsok, de minden jóakaratú hallgató és tanár előtt, aki a – senki személyiségét nem sértő, sőt épp kiteljesítő – keresztény alapelveket elfogadja (dr. Takács Nándor megyéspüspök nyomán).

A főiskola részben régi (1948 előtti kereszt), részben új (feliratú) emblémáján a caritate et constantia jelmondat fogja körül a keresztet. Fontos szó e jelmondatban az et, az és, hiszen mindennapi forgolódásunkban a caritas és a constantia gyakran egymással ellentétes cselekedetek, de nem a nevelés művészetében-mesterségében (techné-jében). Mint minden művészet, a nevelés is  szeretetből fakadó teremtés, a folytonosság világra hozatala. A szeretet a biztosítéka az állhatatosságnak, az állhatatosság pedig jele a szeretetnek: A nagyra termett áldozatokban él. . . A századok bús omladékin / Állva marad. . .. s megtöri a halált, ahogy megtörte a kereszt (Berzsenyi nyomán). Ezért tudatában lévén, hogy semmilyen emberi művészet (techné) nem létezik ellentétek, ugyanakkor egységre törekvés nélkül, nevelésünk (művészete) szerint e földi emberi életből sem lehet kiiktatni sem az ellentéteket, sem a harmóniára való törekvést a társadalom és a személyiség veszélyeztetése nélkül.

Ezért, amint a katolikus egyház ereje és valósága az a törekvés, hogy az épségben megőrzött és tudomásul vett ellentétek harmóniába rendeződjenek, ugyanígy nevelésünk sajátos jellemzője

– az egyediség, a különbözőség közösségérdekű tisztelete. A személyiségek egyedek, s azok a családban, . . .  nemzetek, s azok az egyházban, . . .  népek, s azok az emberiségben, . . .  az értelem az érzelmekben, az erények az ösztönökben, a kegyelem a természetben (Prohászka útmutatása nyomán);

– a valós, nem arisztotelészi értelemben vett politikai demokráciaeszmény mint az ellentétek csorbítatlan fenntartásával való harmóniára törekvés;

– a hagyomány tisztelete és az újra való nyitottság, hiszen járni-kelni-élni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat helyén hagyjuk (Eötvös József nyomán); az oktatásban előre nézünk, de amint a közlekedési szabályok a gépjárművezetőnek előírják, a visszapillantó tükör is rendelkezésünkre áll;

– ember- és természetszeretetünk nem esztelen átalakításokban, sem vadon-parlagon hagyásban, hanem az élők okos egymást kísérésében kíván megnyilvánulni.

1 Chrysostoma nővér hűséges maradt rendjéhez és Magyarországhoz, nem fogadta el az államtitkári beosztást. 1949-ben neki panaszolta el Szabó Lőrinc Hévízen A huszonhatodik év megszületésének körülményeit. (A történeti adatok dr. Kovács József főiskolai tanártól.)

2 Jóllehet az egyház a korábbi állami főiskola minden tanárát átvette az új főiskolára, a kormányzat mégis megfosztotta a főiskolát gyakorlóiskolájától, gyakorlóóvodájától, és a kizárólag  kollégiumnak alkalmas üres épületet sem (Josephinum) juttatta vissza a nővéreknek.

3 „A zsámbéki modell” (Iskolakultúra, 1993. III/12. 61–71), a főiskolai SZMSZ és a főiskola akkreditációs küldetésnyilatkozata (mission statement) nyomán.

4 Az idegen nyelven megjelenő könyvsorozat neve: Bibliotheca Septem Artium Liberalium.

Czigány  György

BORSOS  MIKLÓSRÓL

Kilencven éve született… Látjuk szobrait Győrött, Tihanyban, Pécsett; nézzük rézdomborítás-passióit a budai Szent István-kápolnában és a szombathelyi székesegyházban; győri szenteltvíztartó-figuráiként a négy evangelistát, akiknek arcában Kodály, Barcsay, Egry és Borsos vonásai sejlenek fel; nézzük emlékezetből kifaragott szoborportréit: Bartók, Illyés, Németh László és Szabó Lőrinc tekintetét!

Teljes világ!

A Farkasréti temetőben Buba asszony mélyen inspirált, értő választása szerinti síremlék áll; szomszédságában is Borsos-műveket látunk: Ferencsik, Bartók, Gyurkovics Mária emlékére!

Szobrok, festmények, érmek, rajzok, rézdomborítások: micsoda természetes, áradó gazdagságban! Az élet és a művészet dolgaiban való filozófiai jártassággal és kivételes bölcsességgel megírt könyvek! A zenével és a hangszerekkel őt mélységesen, egy életen át összekötő szemérmes barátság! Mi ez mind? Reneszánsz sokoldalúság? Lehetne, hiszen első mesterei e korból valók. Ifjan Masacciótól tanult; a firenzei Carmine-templom freskóit – minthogy szemközt lakott – naponta nézte.

Rajzai tanúsítják, az Arno-parton Dantéval találkozott. . . Ez a költészet és századunkbeli utód kísérlete, Ezra Poundé éppúgy inspirálta, mint Vivaldi, Bach hegedűdarabjai, mint a tihanyi kert növényei, a tó fényei, mint a hétköznapi lét és képzelet közös valóságának lányalakjai, a zenélő társaság bensőséges, örömmel teli nyugalma.

Mégsem reneszánsz sokoldalúság jellemzi ezt a Mestert, hanem a teljesség: gondolkozásának, életlátásának mélysége, ereje. Ha a mesterségről, a művészetekről beszélt, nem szakkérdéseket érintett: rögtön világossá vált, hogy az általa megvilágított tématöredék létezésünk egészéhez tartozik, mindünk számára lényeges, az maga az életünk. Mint Mozart, ő is mélységesen hitt a művészi formák életből fakadó életében. Tudta az arányok és indulatok benső összefüggéseit, törvényeit. A mesterség nyugalmában élt. Ebből sohasem „kapcsolódott ki” – élete minden percében (akár követ vésett, akár csak tűnődött a kertben) teremtő munkáját tette. Szívesen szólt egy-egy nagyszerű Csontváry-festményről, s megmutatta a várbéli Hadik-lovasszobor kivételes szépségeit. Fölismertette velünk a monumentalitást, a végtelent – a tenyérbe fogható érem körkeretében. A maga műveiről nemigen beszélt. Hiszen a művek nem kívánnak magyarázatot. Inkább ők magyarázzák azt, amit másképp nem tudunk megérteni.

Nem kedvelte a protokollt; csípős derűvel leplezte le a nagyzolást, a túlzásokat, a bármiféle hamisságot. Józan volt és egyszerű: a Poverello áhítata volt az övé.

Életmű-kiállítását a kor legnagyobbjai közül bárki szívesen megnyitotta volna. De Borsos nem tisztelte a rangot, s nem szerette magát ünnepeltetni: talán – mint legszerényebb megoldást – ezért választott e szerepre engem. A Nemzeti Galéria nagy kiállítása után jó néhány évvel, 1979-ben (művei végleges otthonát) a győri Borsos-házat is én nyithattam meg, azután még egy ajkai tárlatot. Nagy öröm volt teljesíteni megbízását, s máig meghat, hogy 1971-ben első kötetnyi versem elé ő írt bevezetőt. Ebben Mozart, Babits, Bartók neve említtetik. Amivel e nagyokat jellemzi, az rá is illik, hiszen mindükben egyformán jelen van a finomság és az erő, ami nélkül nincs teljes művészet.

A művészet folyamat – mondta egyszer –, a még mindig tartó teremtés része. Borsos Miklós Isten áldotta teremtőtehetségének sugárzásában, bárhol szembesülünk művével, azt érezzük: a lélek jelen van.

Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ  –  NAPLÓKRÓL

(Hubay Miklós naplójegyzeteihez)

Prohászka Ottokár naplójegyzeteinek új kiadásán dolgozom. Olvasva a kiadott vagy eddig még csak kéziratban rejtőzködő naplófeljegyzéseket, egyre teljesebbé válik előttem a fehérvári püspök arca, belső útja, misztikája.

Gondolkodók és írók naplójegyzetei legtöbbször szervesen hozzátartoznak az életműhöz. Így pl. Julien Green naplói (14 kötet!) „azt mutatják meg, mi szeretne lenni Julien; a regények pedig azt, micsoda valójában” (A. Blanchet S.J.). Camus vagy Rónay felhasználta jegyzeteit esszéiben, tanulmányaiban. Valéry naponta kora hajnalban jegyezte le gondolatait a Füzetek-be (Cahiers) – ezek nélkül nem kaphatnánk teljes képet a költő-gondolkodóról. De ugyanezt mondhatjuk pl. Teilhard és Unamuno, Márai vagy Mauriac naplójegyzeteiről. Karinthy Ferenc (Cini), akivel a római „Triznya-kocsmában”, Szőnyi Zsuzsáéknál ismerkedtem meg, főleg utazásainak élményeit, látott-hallott apróságokat, egy-egy „hordalékát” gyűjtötte össze három kötetnyi posztumusz naplójegyzeteibe: bizonyára mindig gondolt arra, hogy egy-egy mozzanat, élményszikra vagy meglátás hasznos nyersanyagként szolgálhat írásaihoz. Az öregedő Illyés Gyula két utolsó naplókötetében  egyre inkább az öregség-betegség jeleit kutatja, jegyzi fel, valamint a találkozásokat, napi eseményeket. Szemérmesebb, semmint belső vívódásait kiteregetné. Pedig most már valóban Kháron ladikján csónakázik . . . csónakázott. . .

Hubay Miklós drámaírót is Triznyáéknál ismertem meg. Mint firenzei professzor sokszor megfordult Rómában, a magyarok összejövetelein is, ahol érdekes eszmecseréket folytattunk – irodalomról. 1979 augusztusában dedikálta barátian az 1978-as Napló nélkülem című kötetét, most a nyáron pedig Végtelen napjaim című naplójegyzeteit. Olvasgatom a régit is, az újat is – és mintegy párbeszédet folytatok a drámaíróval világnézeti kérdésekről. Közben összevetem pl. Camus Noteszlapok I (1993) című feljegyzéseivel; összehasonlítom a fiatal Camus és az érett Hubay Firenze-élményeit.

Camus költőibb, sokszor egészen röviden rögzíti benyomásait, egy-egy pillanat élményét. Hubay néha egész kis novellává kerekíti egy-egy olvasott, hallott vagy átélt „adatát”. Camus impresszionista, Hubay filozofáló. Íme három jegyzet Camus-től (57. és 59. old.).

„A Sancta Croce Giotto-képei. A természet és az élet szerelmesének, Szent Ferencnek belülről világító mosolya. Azokat igazolja, akik készek a boldogságra. Szelíd, borongó fény Firenze fölött. Eső készülődik: megduzzasztja az eget. Giotto sírba tétele: Mária összeszorított fogú fájdalma.”

„Firenze. Minden templom szegletén virágvásár, dús és pompás, vízgyöngyös, együgyű virágok.”

„San-Marco kolostor. A napfény a virágok között.”

Csupa derű – ez még a Nász hangulata. Persze később Camus ege elsötétül; a betegség is hozzájárul, hogy az abszurd érzése vesz erőt rajta.

Hubay Miklós hosszú évekig tanított Firenzében.  A város – és Itália – szerelmese lett. (Megértem!) 1966. május 25-én jegyzi fel (Napló nélkülem, 86):

„Santa Croce. Ezt a templomot szeretem a legjobban Firenzében. Talán azért, mert közel van a könyvtárhoz, s megszoktam, hogy erre jártamban mindig betérjek ide. – Talán azért, mert nem is annyira templom, mint inkább temető. – Az elején még csak kerülgeti az ember a kövön a márványlapokat, mégsem akar folyton sírokon taposni. De nem lehet kikerülni őket. Mindenütt sír van. Bele kell nyugodnunk, az élő a sírokon jár. Nem kell a kegyeletest játszani, értelmetlen tojástánc volna. Majd aztán alul kerülünk mi is, s akkor majd rajtunk fognak taposni a túlélők. – Az egyik padon szerzetes ül, imádkozik. Ő mindenesetre levont valami konzekvenciát abból a felismerésből, hogy egy csonthalmazon mászkálunk. . . – Ha jobbról kezdjük meg a sétát a templomban, Michelangelo sírjával kezdjük. Ha balról, Galileiéval. – Most jobbról kezdem. . .”

Érdemes lenne Hubayval újra ellátogatni Firenzébe. Rómában huszonöt évet éltem, és ott is tudna újat mutatni; de nem úgy, mint az útikalauzok. Nála megelevenedik a múlt: a világirodalom és a művészet nagyjaival találkozunk.

A Végtelen napjaim (a cím Kosztolányi egy kis versének kezdő sora) talán már valamivel személyesebb. Többet reflektál saját sorsára, a „drámaírósorsra”, az öregedés és a betegség figyelmeztetéseire. Mint az öregedő Illyés posztumusz naplóköteteiben. Itt már kevésbé „irodalmi”, mint az előző naplóban, de emberibb. Bizonyos klíma- és lelkiállapot tárul fel, mint az író maga jelzi a könyvtáblán; ez az állapot arra vitte, hogy „aforisztikus fogalmazásban próbáljon magára (és talán egy töretlen Minden Egészre) lelni”. Itt Valéry Füzetek „műfajára” gondolok, bár a francia író még jobban elrejtőzött gondolattöredékei, aforizmái mögé.

Nagy érdeklődéssel olvastam az új naplókötetben különböző évekből azokat a jegyzeteit (Valéry a Thêta-val jelölte volna e csoportot: vallás, hit Isten, Krisztus), amelynek ezt a címet adta: „A valóságnál valódibb babona” (307–332.). Egy elmulasztott párbeszéd anyaga lehetne. Húsz év alatt ilyesmiről  nem beszéltünk. Hubay „hitét” nemigen lehetett megsejteni; én nem firtattam – tapintatból. Nos, itt – részben a sokat tanulmányozott freudizmus rácsán átszűrve – előjönnek a modern teológia lényeges kérdései: istenképünk, az általunk a „festett egekbe” kivetített (vagy megalkotott) isten; az Atya-kép, a szenvedő Isten Fia, Isten szenvedése. . . Most látom, milyen sokat tanultam én magam F. Varillon jezsuitától, akinek két könyvét magyarra fordítottam: Isten alázata és szenvedése. Varillon nagyműveltségű, az irodalmat kiválóan ismerő jezsuita volt (Claudel naplóit ő vezette be és látta el jegyzetekkel), ugyanakkor ismerte a modern teológiát is. Finom érzékkel és kiegyensúlyozott teológiai reflexióval közelítette meg azokat a problémákat (misztériumokat), amelyekről Hubay eszmélődik. Az újabb teológia (krisztológia) sokat foglalkozik Jézus valódi emberségével, emberi öntudatával, a Getszemáni kert agóniájával vagy a Golgotán meghaló Istenemberrel. Jézus, az örök Ige, valóban emberré lett, nemcsak látszólag volt ember, amint ezt már jókorán a dokéták hirdették. Egy bizonyos krisztológia annyira egyoldalúan Krisztus isteni mivoltát hangsúlyozta, hogy szinte megfeledkezett valódi emberségéről.

Említettem, hogy éppen most rendezem sajtó alá Prohászka kiadatlan naplójegyzeteit. Az ún. Shvoy-hagyaték roppant értékes dokumentum: tanúi lehetünk az akadémiai székfoglaló genezisének, amikor az 1910-es naplójegyzeteket olvassuk. (Ismeretes, hogy Az intellektualizmus túlhajtásai c. székfoglalót a fehérvári püspök 1910-ben védte meg, egy évvel később római indexre tették.) A modernista válság idején sokat feszegették éppen Jézus emberi (istenemberi) öntudata, igazi embersége kérdését, és erre Prohászka is reflektál naplójában. 1910. jún. 21-i jegyzetéből: „Mikor először gondolkoztan Krisztus öntudatáról, s olvastam olyanokat, hogy az ő fogalmai is ideiglenesek, »akkoriak«, nagyon megbotránkoztam; mert bele voltam állítva az emberinek merev, statikus fogalmazásába; erről az oldalról azután nehéz ezt megbolygatnia, mert a felelet az lesz: Krisztus lelke el volt látva mindennemű tudással, ignorancia nem volt benne; ő az örök gondolatok s értékelések példaképe. De ha  az emberit szükségképpen, amint kell is, folyófélben levőnek, alakulónak, munka- s tapasztalati funkciónak, folyton változónak fogjuk föl, akkor nemcsak hogy nem lehet Krisztusban az embert, az örökérvényűt simpliciter látni, hanem ellenkezik is, hogy valami előbb legyen; a XX. századbeli ember nem lehet az I. században. Krisztusnak is az az emberi természete volt, melyet atyáitól kapott; az, melynek fejlődnie kellett; az a múltból kinövő, kinyúló; az a jövőbe elváltozó s alakuló természete. Ez a sajátság épp oly természetes, mint az ideg s a vér. Hanem igen, az ő természete Istennel érintkezett, benne fakadt páratlanul, benne kibuggyant az isteni, de mivel emberi formában volt, hát szükségképpen kellett, hogy az is fejlődésre alkalmas. Például nála az Atya fogalma, a gondviselés megnyugtató alakja, mint gyermeki bizalom, s tudta nélkül hajunk szála sem esik le; nálunk ez az »Atya« túl antropomorf s erősebb, mondjuk, ontológiai vonások domborodnak ki. . .”

És folytatódik a hosszú jegyzet a krisztológia egyik legnehezebb, ma is vitatott kérdésköréről. Nem csoda, ha szépírók nem járatosak az újabb teológiában. Sokszor tapasztaltam értelmiségieknél, nagyműveltségű íróknál, hogy bizony valláskultúrájuk nem tartott lépést  profán műveltségükkel. Innen van az, hogy sokan közülük elvetik gyermekkori (és gyermekes) istenhitüket, maguk alkotta torz istenképüket. Hát persze, hogy el kell vetniük.

Hubay jegyzeteire visszatérve: Kétségkívül érezhető Freud hatása valláskritikájában. Freudról (a „gyanú mesteréről”, Ricoeur) másutt elmondtam: ha elismerjük a tudattalanra és általában a lélekelemzés módszerére vonatkozó felfedezéseit, ezzel még nem fogadjuk el azt az ideológiát, amit módszerére épített, így a vallási illúzióról szóló teóriáját. Azt nem tagadhatjuk, hogy  – miként Marx és Nietzsche is – a hamis tudatot, az infantilis illúziót joggal leplezték le és bírálták ezek a képrombolók. Ezek a kritikák a hit megtisztítására sarkallhatnak bennünket. De gyanúsítanunk kell a gyanú mestereit is.

Mindenesetre, ahogy Paul Ricoeur helyesen megjegyezte, a teológiai hermeneutika feladata az, hogy megvizsgálja és kiegészítse az említett képrombolók (vagy illúziófosztók) munkáját a hamis (vallási) tudat leleplezésében. A keresztény  teológiának tisztáznia kell, mikor és mennyiben érvényes az Istenről szóló beszéd, hol keveredhet illúzió az istenhitbe, milyen „elképzelésektől” kell megtisztítani az istenképet; végül meg kell világítani az „Isten meghalt” metafora krisztológiai értelmét. (Bővebben lásd Szabó F: Az emmauszi úton, 56–59.)

A pszichoanalitikus mint olyan nem jelentheti ki (általánosítva): az Isten nem más, mint illúzió, káprázat, az apakomplexus kivetítése stb.; de segítheti pácienseit, hogy megszabaduljanak a hit gyerekes, neurotikus, torz formáitól.      

-----------

Amikor Istenről van szó, az alázatosság szó értelme csak fokozatosan tárul fel, kivéve, ha valaki a felidézett vagy megélt tapasztalaton kívül akarja meghatározni. Claudel szerint a költeményhez szükséges „a papíron maradt fehér”; ennek megvan a vallási hatékonysága az egyszerű prózában is: lehetővé teszi, hogy a szünetekben az imádó fellélegezzék, és hogy az érvelés szívéig juthassunk el. Vagyis: hogy az Istenről szóló beszéd közben bensőleg Istenhez szólhassunk! Csend, hogy a beszéd elviselhető legyen.

És mivel a költők, a művészek, az írók – legalábbis azok, akik létük minőségét izzóvá hevítették – rendszerint velem vannak szükségeimben és még imámban is, nem látom, miért köszönnék el tőlük, amikor másoknak is feltárom mindazt, aminek kialakításához ők is hozzájárultak.

(F. Varillon S.J.: Isten alázata)

Mészáros István

UNGVÁRI  ISKOLAJUBILEUM

A magyar iskola ezeréves jubileuma keretében egy jelentős évfordulóra emlékeztek 1996 őszén Kárpátalján. 350 évvel ezelőtt, 1646-ban indult meg a tanítás Ungvár jezsuita gimnáziumában, amely azután hosszú ideig a vidék egyetlen középiskolájaként jelentős szerepet töltött be a régió lakosságának művelődésében.

Északkelet-Magyarország egyik legjelentősebb családja volt a középkortól kezdve a Drugeth család. Első Anjou királyunk, Róbert Károly kíséretében érkeztek a dél-itáliai Nápolyból e normann-francia származású család első tagjai hazánkba, s hamar „elmagyarosodtak”, magyarokká váltak, országos főméltóságokat viseltek, többek közülük nádorok lettek.

1332-ben kapta meg a család Ungvár várát és városát, amelyeknek azután évszázadokon át birtokosaik maradtak. A 14. században a vár alatti településen már városi-plébániai iskola működött.

A 17. század elején Pázmány Péter nagy terveket szőtt a katolikus hit és a keresztény magyar kultúra elterjesztése érdekében. Ösztönzése Drugeth György, Ung és Zemplén vármegyék főispánja 1613-ban jezsuita gimnáziumot alapított birtokán, Homonnán (ez a mai Szlovákiában van). A tanítás rendben megindult a nemrégen, 1599-ben jóváhagyott egyetemes jezsuita tanrend, a Ratio Studiorum szerint. De 1619–1630 között szünetelni kényszerült a tanítás Bethlen Gábor hadjáratai miatt. Azután tovább folytatódott az iskola élete.

Később tervek érlelődtek az iskola alkalmasabb helyre való átköltöztetéséről. Végül az alapító fia, Drugeth János 1640. július 31-én írásos rendelkezésben intézkedett a gimnázium Ungvárra való áttelepítéséről. A városban megindult az építkezés, de újabb háborús bonyodalmak is támadtak, majd 1645-ben meghalt Drugeth János. A munkálatok irányítását özvegye, Jakusits Anna vette át. Ennek eredményeképpen befejeződtek az ungvári vár melletti domboldalon a jezsuita kollégium – vagyis templom, rendház és gimnázium – épületeinek építési munkálatai. S 350 évvel ezelőtt, 1646 novemberének elején megindult a tanítás a jezsuiták ungvári gimnáziumában.

Ez az épület a későbbi görög katolikus püspöki székház helyén állt, masszív falai ma is ott rejtőznek a díszes külső alatt, mögött. Ebben az épületben jelenleg az Ungvári Állami Egyetem könyvtára foglal helyet, „megörökölve” természetesen a püspökség, a papnevelő intézet, a kanonokok, az ungvári egyházi és világi értelmiség értékesnél értékesebb kötetekből álló könyvtárait 1944/45 véres telén. . .

 Milyen volt a 17. századi ungvári jezsuita kollégium? Drugeth János 1640-i említett rendelkezésében – amelyet rendhagyó módon nem latinul, hanem ízes magyarsággal írtak le, ritka volt akkoriban a népnyelvű gimnáziumi alapítólevél! – a következő olvasható többek között:

„. . . a Pater Jesuitáknak ő kegyelmeiknek a mi ungvári saját városunkban egy illendő tisztességes Collegiumot rendelünk, amelyben 24 szerzetes ember külön-külön kamarákban tágasan ellakhassék, együtt a hat osztály-teremmel és ezeken felül egy öreg (= nagy) auditóriummal, mely mind a poéta- és a rétordiákok disputációikra, és mind az elmés komédiáknak tisztességes játékira is helyesen szolgálhasson. . .

De az épületen kívül másra is szükség van: „Mivel pedig az ungvári Collegium kert nélkül nem lehet, hol a fáradt elme néha-néha megpihenjen, ezért ily rendelést teszünk: hogy hetedszaki (= hétvégi) mulatságokra kertjük lehessen, arra deputáljuk (= ajándékozzuk) a magunk sziget-kertjét, mely a Collegium ellenében vagyon, az Ung vizének folyta közt.”

Múltak az évtizedek, s nemcsak a városból és a környékről, de Magyarország távolabbi vidékeiről, Lengyelországból is érkeztek tanulók. Rövid időre zavarta csak meg a gimnázium hat osztályában folyó tanítást Thököly hadjárata, majd Rákóczi Ferenc szabadságharca. Megható a nagy fejedelem gesztusa: 1711-ben bujdosásnak indulva úgy intézkedett, hogy – a harcok által okozott kellemetlenségek ellensúlyozására – az ungvári jezsuitáknak saját könyvtárából értékes könyveket küldjenek, valamint két kuruc ágyút: öntsenek belőle harangot. . .

S a 18. század következő évtizedeiben itt is érvényesült – mint mindegyik hazai katolikus középiskolában – a Regnum Marianum eszméje: Mária országa vagyunk, Szent István királyunk ajánlotta fel Magyarországot a Boldogasszonynak. Tanították a magyar történelmet, földrajzot; a nagy auditóriumban vagyis díszteremben színdarabokat adtak elő latinul, magyarul: ezek témáit – mások mellett – a magyar történelemből vették, Szent István, Szent László, IV. Béla, Mátyás király története elevenedett meg a színpadon, a török harcok eseményei; itt Ungváron színdarab szólt talán az Anjou királyokról, Róbert Károlyról, Nagy Lajosról, s talán az ekkorra már kihalt, de egykor nagyfényű Drugeth családról is.

* * *

1773-ban a jezsuitákat világi papok, civil tanárok váltották fel; az iskolát – mint királyi gimnáziumot – a jezsuiták vagyonából katolikus iskolák fenntartására létesített Tanulmányi Alapból tartották fenn ezután.

1785-ben a régi kollégiumépületből (amelyet Mária Terézia a görög katolikus püspöknek adományozott) nem messze, a Káptalan utca sarkán levő épületbe (később városháza) költöztették a gimnáziumot, ott folytatódott tovább hat osztályának élete.

Az 1790-es években rövid ideig a gimnázium világi tanára volt Dayka Gábor, a szentimentalizmus sajátos hangú költője. Éppen kétszáz évvel ezelőtt halt meg, s 1796 októberében temették el az ungvári Kálváriatemetőben. (Sírja már a 20. század elején sem volt található.)

Felpezsdült élet folyt – akárcsak a többi hazai középiskolában – az ungvári gimnáziumban is a reformkor idején: a kor nagy magyar költőinek, íróinak műveit itt is nagy hévvel olvasták a diákok, tanulmányozták a magyar nyelvet, igyekezve minél választékosabban, szebben, szakszerűbben magyarul beszélni.

A gimnáziumban – így volt ez Magyarország összes középiskolájában – hivatalosan latin volt a tanítási nyelv, természetesen csakis a felsőbb osztályokban. Az alsóbb osztályokban tanulók anyanyelve volt a segédnyelv, itt Ungváron a magyar és a ruszin; de az anyanyelvet gyakran segítségül hívták a magasabb osztályokban is.

* * *

Az 1850-es években az országos középiskolai reform nyomán nyolc osztályos gimnáziummá fejlesztették az ungvári középiskolát is,  a végén érettségivel. 1862-től az iskola neve hivatalosan: „Királyi Katolikus Gimnázium” (természetesen eddig is katolikus jellegű volt).

A dualizmus időszakában erőteljesen megemelkedett a tanulólétszám: mindig 500-on felül járt, 1896-ban 671 diákja volt az iskolának. Működött a Dayka Gábor Önképzőkör, az ének- és zenekar, a sportkör, gyarapodtak a könyvtárak, szertárak.

Az ungvári „kir. kat.” gimnáziumba zömmel római katolikus és görög katolikus tanulók jártak, de jelentős volt a zsidó vallásúak száma is. Nemzetiségi szempontból ekkor is főként magyarok és ruszinok népesítették be az iskolát, kevés német és szlovák tanulóval együtt. A dualizmus évtizedeiben külön szaktanárral a rutén nyelv és irodalom választható tantárgy volt, minden tanévben sok diák választotta. (Az 1889/90-i tanévben például a gimnázium 502 tanulója közül 116-an választották.)

1889 őszétől a gimnázium VIII. osztályának egyik magántanulója volt, majd 1890 júniusában itt érettségizett Batthyány-Strattmann László, a későbbi szentéletű orvos.

A meglevő épületet azonban ekkora már végképpen kinőtte az iskola, ezért a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium új gimnáziumi épület építéséről rendelkezett. 1893. október 1-én tették le az alapkövet. Az ebbe zárt iskolatörténet-leírás így zárult:

„Tudományok szilárd hajléka! Állj szilárdul, dacolva a romboló enyészet erejével; bocsásd ki falaid közül rajonként hazánk e kárpátaljai vidékének ifjúságát hitben megerősödve, a valódi tudományok igazságaival fölfegyverkezve; nevelj édes honunknak lelkes polgárokat; a tudományoknak igaz bajnokokat az idők végezetéig!”

Száz esztendővel ezelőtt, a magyar honfoglalás millenniumi évében, „verőfényes őszi napon”, 1896. október 11-én avatták fel az új gimnáziumi épületet nagy ünnepség keretében, amely a magyar kormány, az Országgyűlés, az egyházak és a világi hatóságok magas rangú képviselőinek részvételével folyt le.

Az avatási ünnepségen az iskola tanára, Fülöp Árpád szavalta el erre az alkalomra írt nagyszabású ünnepi ódáját, e hangütéssel:

Hol, mint a tenger, partot ér a Róna,
S bércek közül az Ung a síkra lép;
Hol egykor – ezer év múlt el azóta –
Nagy áldomásra gyűlt Árpád s a nép:
Alföld peremén, Kárpátok tövében
Emelkedik az új csarnok merészen.

Szép, mintha tündér-arc mosolygana,
Víg és zajos, miként a méhtanya.
Művész keze s munkás kezek szorgalma
Ó Múzsa-hajlék – széppé alkotott;
Tán érzed is, s fejed magasra tartva
Büszke mosoly deríti homlokod!

A magyar kormány száz évvel ezelőtt korszerű, tágas, minden szempontból megfelelő, gyönyörű neoreneszánsz stílusú iskolapalotát emelt a kárpátaljai ifjúság számára, a magyar művelődés otthonául, műhelyéül.

Ma az Ungvári Állami Egyetem különféle tanszékei foglalnak helyet benne. A gimnázium udvarának túlsó, utcai frontján álló egykori igazgatói lakásban ma – átalakítva – az Ungvári Állami Egyetem rektori hivatala működik.

Az iskola előcsarnokában száz évvel ezelőtt két fekete márványtáblát helyeztek el, arany betűkkel az egyiken a Drugethekre, a másikon a korabeli állami, egyházi illetékesekre emlékeztettek: akiknek az iskola felépítése köszönhető volt. E táblák helye ma üres. Viszont az épület homlokzatán a magasban kerek medaillonokban ott láthatók a Drugethek arcmásai ma is, változatlanul.

A 20. század elején is Kárpátalja legtekintélyesebb, legszínvonalasabb iskolája, vallások, nemzetiségek gyűjtőhelye volt az ungvári kir. kat. gimnázium, bár ekkor már Munkácson és Beregszászon is működött gimnázium.

1913-ban nagy fénnyel ünnepelték meg az iskola alapításának 300 éves fordulóját.

* * *

Trianon csapása következtében 1920-tól az egykori kir. kat. gimnázium – új állami fennhatóság alatt – csehszlovák állami reálgimnázium lett, szlovák és ruszin tannyelvvel, magyar tagozattal. Ez utóbbi sorsa azután eléggé hullámzott.

1939 tavaszától – ismét magyar uralom alatt – magyar tannyelvű gimnázium, ruszin tagozattal. 1941-ben a ruszin tagozat kivált, és önálló „m. kir. állami gimnázium”-ként működött tovább.

1939-től az iskola neve: Drugeth Gimnázium. Tanulólétszáma 1942-ben: 526, ekkor 31 diák érettségizett.

1944–45 tele után a kárpátaljai magyarság számára kemény, keserves évek következtek: a terület a Szovjetunió részévé vált. Az 1646-tól oly sok generációt oktató-nevelő, kiművelő ungvári jezsuita, majd királyi katolikus gimnázium, majd reálgimnázium, végül Drugeth Gimnázium 1945 júniusában megszűnt, tanárait, tanulóit szétszórták a város többi iskolájába, a Szovjetunió – a közép-európaitól teljesen eltérő – iskolarendszerébe szorítva be mindegyik – birtokába jutott – oktatási-nevelési intézményt.

Az éppen fél évszázados iskolapalotát az akkor létesített Ungvári Állami Egyetem vette igénybe: a közép-európai műveltség, a keresztény kultúra, a vallási és a nemzetiségi egyetértés több évszázados otthona és műhelye megszűnt.

* * *

Jelenleg, néhány év óta – Ungvár központtal – több jezsuita atya működik a kárpátaljai magyar katolikus hívek pasztorációjában. Az ungvári római katolikus magyarokat a Szent György-egyházközség gyűjti magába. Belvárosi szép, tágas templomukban főhelyen áll a Szent István-oltár: a király fölajánlja koronáját, országát, annak minden lakosát a Magyarok Nagyasszonyának; gyönyörű, színes üvegablakok ábrázolják Szent Lászlót, Szent Imrét, Szent Erzsébetet – a századfordulón készültek ezek, s azóta változatlanul a helyi hívek tiszteletének tárgyai.

Ungvár római katolikus plébánosa, Bohán Béla jezsuita szerzetes, valamint az egyházközség elnöke, Perduk Zoltán, az Ungvári Állami Egyetem tanára szervezőmunkájának eredményeként került sor az ungvári jezsuita  alapítású gimnázium 350 éves jubileuma alkalmából rendezett ünnepségre 1996. november 9-én délután. A plébániatemplom padjait szépen megtöltötték a helyiek és a vendégek, képviseltette magát  a görög katolikus püspökség, a görög katolikus papság és a hívek közössége is.

Bevezető megnyitót Perduk Zoltán elnök mondott. Üdvözölte a megjelenteket, többek között azokat az idősebbeket, akik valaha az egykori jezsuita kollégium jogutódjaként működő gimnázium növendékei voltak; emlékeztetett arra, hogy annak tanárai közül még hárman élnek: Ortutay Elemér, Petrosevich Nicefor és Fodor István. S köszöntötte a fiatalokat, a mai iskolák diákjait, pedagógusaikat, különösképpen pedig a Dayka Gábor Középiskola tanárait és növendékeit.

Ezután a templom énekkara tartott hangversenyt. Az előadott többszólamú művek között felhangzottak énekek az 1651-ben megjelent „Cantus Catholici” című énekeskönyvből, amelyet Szőlősi Benedek jezsuita atya állított össze, s amelynek latin és magyar énekeit annak idején az ungvári gimnazisták is énekelték. Bárdos Lajos művei közül is elhangzott néhány: tíz évvel ezelőtt halt meg, családja innen, Kárpátaljáról származott. Ezután hangzott el előadásom, amelyben ismertettem az iskola múltját, megfogalmazva e múlt mának szóló üzenetét is.

Az ezt követő hálaadó szentmisét az Amerikából a közelmúltban hazatért s Kárpátalja falvaiban lelkipásztori szolgálatot végző Molnár Miklós jezsuita atya mutatta be, Bálint Vilmos káplán asszisztenciájával. Bohán Béla plébános az énekkart vezényelte.

A jól sikerült emlékünnepséget barátságos, családias hangulatú fogadás követte a plébánián.

Az ungvári katolikus magyarság e templomi jubileumi emlékünnepét – amely beleilleszkedett a magyar iskola ezeréves emlekezetébe – megtisztelte megjelenésével az ungvári iskolák számos vezetője és pedagógusa, az ungvári katolikus értelmiség, az Ungvári Állami Egyetem több professzora, munkatársa. Sajnáltuk, hogy a magyar jezsuita rendtartomány budapesti központjából senki sem érkezett; nem tudott  eljönni Majnek Antal, a kárpátaljai magyarok ferences püspöke sem.

* * *

Vasárnap, november 10-én délelőtt ünnepi szentmise a plébániatemplomban: a hatalmas templom zsúfolásig telt fiatalokkal, felnőttekkel, öregekkel. Felemelő érzés: minden jelenlevő átélt aktivitással kapcsolódott be a közös imádságba s a közös népénekbe. Természetesen minden – az ima, az ének, a prédikáció – magyarul szólt; boldog érzés tölt el: otthon vagyok! S a jelenlevők apraja-nagyja lelkesen, átélten, jó ritmusban, tisztán énekelte nemcsak a jól ismert magyar népéneket (a mise végén: „Isten, hazánkért térdelünk elődbe. . .”), hanem a Mercedes-mise tételeit is.

Nézem az arcokat: mennyit kellett szenvedni ennek a kárpátaljai magyarságnak azért, mert hűek akartak maradni magyarságukhoz és katolikus hitükhöz! A háború után tízezrével hurcolták el őket a Szovjetunióba, főként a férfiakat, sokuk ott pusztult el a bányákban, a munkatáborokban, a gulágon. Minden családból hiányzott egy vagy több családtag. S az utódok most szívük-lelkük tiszta hitével éneklik a Mercedes-misét, amelyet Werner Alajos, a neves magyar egyházzenész Márianosztrán, a kommunisták börtönében írt, a „Sancta Maria Mercedes”-hez, a Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz fohászkodva rabtársai és a maga szabadulásáért. S mennyi gyötrelmet kellett itt Kárpátalján az itthon maradottaknak eltűrni a kegyetlen szovjet-kommunista hatalomtól az 1950-es, 1960-as években s később is. A kirekesztettség, a peremre szorítottság kínzó érzése, a kegyelemből való életlehetőség nyújtásának és elfogadásának égető-maró érzése, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság érzése szinte máig végigkísérte őket. S most reménykednek, fohászkodnak és cselekszenek is érte: jobb legyen a jövő!

Az utóbbi évektől kezdve már újra van magyar középiskola Ungváron, ha nem is a régi épületben: A száz esztendős egykori Drugeth Gimnázium épülete előtt – amely továbbra is az egyetem használatában van és lesz –nemrégiben helyezték el Dayka Gábor, az iskola egykori tanára, a magyar irodalom jeles személyisége 1909-ben felállított szép, művészi szobrát, amelyet 1945-ben „ismeretlen egyének” ledöntöttek. A szobrot gondosan elásva találták meg.

Napjaink eseményei is bizonyítják annak a bölcs mondásnak az igazságát, amelyet az ungvári gimnázium kapuja fölé az 1913-i háromszázéves jubileumra írtak ki világító nagy betűkkel: „Studia superant saecula”, vagyis a tudomány, az iskola, a műveltség túléli a századokat, legyőzi az elmúlást!

Talán még a felvilágosult 20. század barbarizmusát is.

SZEMLE

Walter Kasper: Jézus a Krisztus. Németből fordította: Németh Attila. „XX. századi keresztény gondolkodók” 11., Vigilia kiadó, Budapest 1996, 360 oldal (640 Ft)

Nagy örömmel üdvözöljük W. Kasper immáron klasszikussá vált krisztológiájának magyar fordítását és kiadását. Az eddig már vagy tíz nyelvre lefordított munka sikere egymagában bizonyítja egy minden szempontból kiegyensúlyozott összegezés időszerűségét és kiválóságát. W. Kasper, aki 1989 óta a rottenburg-stuttgart-i egyházmegye püspöke, a tübingeni iskola módszertanát követi, amely összekapcsolja a hagyományt és a mindenkori kritikus korszellemet. A zsinat másnapján kezdte el Münsterben, majd Tübingenben folytatta, később a római Gergely Egyetemen újra előadta a „Jézus személye és műve” című kurzusát, többször átdolgozva az eredeti anyagot.

A Jézus a Krisztus – a keresztény hitvallás legtömörebb kifejezése ez! – három fő részre oszlik: I.: Jézus Krisztus kérdése ma; II.: Jézus története és sorsa; III.: Jézus Krisztus titka. Az I. rész I. fejezetében, a krisztológia mai problémáiról írva, vázolja a jelenlegi krisztológiai irányokat, és így elhelyezi saját módszerét és álláspontját is a mai irányzatokban. A krisztológia újragondolásának első hulláma 1951-ben indult el, a khalkédóni zsinat 1500. évfordulójában K. Rahner programadó tanulmányával: „Khalkédón – vég vagy kezdet?” Rahner megmutatta, hogy a Krisztus-misztérium értelmezésében a khalkédóni zsinat egy állomás, de helye van a további reflexiónak, az újabb értelmezésnek, hogy korunkhoz közelebb hozzuk Krisztus üdvözítő misztériumát. B. Welte, F. Malmberg, P. Schoonenberg, E. Schillebeeckx voltak az úttörők. A Krisztus-hit kozmikus vonatkozásainak értelmezéséhez jó ösztönzést adtak Teilhard de Chardin intuíciói, amelyek szerint a kozmogenezis, majd az antropogenezis a krisztogenezisben teljesedik be. K. Rahner és a protestáns W. Pannenberg fellhasználták Hegel meggondolásait is a kenózis újraértelmezésében; J. Moltmann a kereszt teológiáját politikai teológiájában is alkalmazta; a Bultmann-tanítványok (E. Käsemann, E. Fuchs, G. Bornkamm, H. Konzelmann, J. Robinson) újra felfedezték a történelmi Jézus kérdését, és részben helyreigazították a mester túlzott „mítosztalanítását”. Az új látásmódot és kérdésfeltevést magukévá tették olyan katolikusok is, mint pl. H. Küng, A. Vögtle, H. Schürmann stb. A Krisztus-hitnek tehát a történelmi Jézusra kell támaszkodnia, nem lehet ideológia; lényeges a mai ember tapasztalatának tanulmányozása is; ki kell dolgozni egy bizonyos narratív, elbeszélő krisztológiát. De az új irányok túlzásba is estek; veszélyeikre figyelmeztetett Hans Urs von Balthasar, de maga Rahner is, amikor több társával, köztük W. Kasperrel bírálták Küng egyoldalúságait és kétértelműségeit. (E vitákról az érdeklődők bőven olvashattak az elmúlt évtizedekben a Mérleg-ben közzétett krisztológiai recenzióimban.)

W. Kasper tehát elkerüli a két végletet: az egyoldalú kérügma- és dogma-krisztológiát éppúgy, mint a kizárólag a történeti Jézus alapján tájékozódó krisztológiát. „A krisztológia új alapvetése egyedül abban állhat, hogy egyformán komolyan vesszük a keresztény hitvallás mindkét elemét, és azt vizsgáljuk, hogyan, miért és milyen joggal lett az igehirdető Jézusból az igehirdetésnek és a hitnek a Krisztusa, és milyen kapcsolatban áll a názáreti Jézus egyszeri történelmi alakja és a Krisztus-hit egyetemes igénye.” (19. old.)

Kasper kötetének II. része: „Jézus Krisztus története és sorsa”; bemutatja Jézus földi életét és üzenetét (tanítása, csodái, követelései, halála, feltámadása). Krisztus föltámasztása hitünk alapja és tartalma! A II/B. rész, Jézus feltámadásának értelmezése különösen jelentős igehirdetésünk szempontjából is, itt és most Magyarországon, amikor nemcsak a liberális Jézus-értelmezést terjesztik (Renan Jézus-könyve ismét megjelent), hanem még katolikus körökben is kikezdik hitünk alapvető tanítását a húsvéti misztériumra vonatkozóan bizonyos „valódi Jézust” hirdetve. Jézus története nem fejeződött be nagypéntekkel; hisszük, hogy feltámadt, átalakult testével átlépett a dicsőségbe, az isteni létrendbe, és most már Lelke által folytatja üdvözítő művét az egyházban. „A húsvét-hit tehát nem függeléke az Istenbe és Krisztusba vetett hitnek, hanem ennek a hitnek összegezése és foglalata.” (164. old.)

A III. rész, „Jézus Krisztus titka”, kimutatja, hogy Jézus Isten Fia (a szó transzcendens jelentésében) és ugyanakkor Emberfia, ezért végleges közvetítő Isten és az emberek között (e ponton a krisztológia a pneumatológiába torkollik). Kasper kidomborítja a khalkédóni modell maradandó értékeit, de rávilágít annak korlátaira is (miként sokan mások). A modern perszonalizmus meglátásait felhasználva javasol megoldásokat a Jézus személy mivoltának mélyebb megértéséhez. Részben tovább fejleszti Hegel és K. Rahner (meg Pannenberg) elgondolásait a megtestesülésről. A személy lényegét a szeretetben látja. „Isten Szeretet”, ez a jézusi kinyilatkoztatás csúcsa. Isten Fia szeretetből vállalt megtestesülése által betölti az emberi lehetőséget (amelynek aktualizálását semmi sem követeli bennünk), ezzel emberi természetünknek lehetővé teszi azt, hogy magasabb fokon személyes legyen. Kasper helyesen mutat rá, hogy Jézus emberi öntudata közvetlenül nem a Logoszra, hanem az Atyára irányul. Jánosnál nem Jézus és a Logosz, hanem Jézus és az Atya közötti egységről van szó: „Én és az Atya egyek vagyunk” (Jn 10,30). Isten szabadon önmagát adó Szeretet. Jézus ezt a szeretetet nyilatkoztatja ki („Úgy szerette Isten a világot. . .”) és közli, éspedig végleges módon, önmagát kiüresítő (Fil 2,7), kereszthalálig menő engedelmességben. Ebben az aktusban kinyilvánítja radikális különbözőségét (függését) az Atyától, és ugyanakkor kifejezi a teremtmény legtökéletesebb igen-jét Istennek. Jézus ebben az engedelmességben teljesen az Atya (Isten) önközlése. A hiposztatikus (személyi) egységről szóló krisztológiai tétel végeredményben ontológiai kifejezése annak a szentírási kijelentésnek, hogy Isten Jézus Krisztusban mint Szeretet (1Jn 4,8.16) végérvényesen kinyilatkoztatta és közölte önmagát. Így az Isten és az emberek közötti közvetítést csak a szentháromságos Isten misztériumából „értjük meg” (amennyire megértésről beszélhetünk), pontosabban az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata a Szentlélekben a titok kulcsa.

A mai krisztológiák egyik nehéz kérdése, amely sokszor homályban marad vagy eltorzul, a preegzisztenciáról szóló tanítás, szintén kiegyensúlyozott megvilágítást kap Kaspernél. A János-evangélium prológusáról írva Kasper így összegez: „A preegzisztencia és a küldetés motívuma azt fejezi ki, hogy Jézus személy, és sorsa nem az evilágon belüli történések rendszerébe illeszkedik bele, hanem hogy Őbenne valójában Isten evilágon belül levezethetetlen működésének nyomait fedezhetjük fel. Ez a korlátlan isteni szabadság áttöri a sorsszerűséget, és minket Isten fiainak szabadságára hív. Azok a mondatok, amelyek Isten egyetlen Fiának preegzisztenciájáról beszélnek, a mi fiúságunkat és a mi üdvösségünket alapozzák meg.” (197. old.)

Éppen csak ízelítőt adtunk ebből a nagyon fontos krisztológiai összegezésből, amelyet lelkipásztoroknak, teológiahallgatóknak, hitüket elmélyíteni akaró keresztény világiaknak egyaránt ajánlunk tanulmányozásra, eszmélődésre. Köszöntet a Vigiliának a kiváló munka megjelentetéséért.

Szabó Ferenc

Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában, III. Abaliget, Lámpás kiadó, 1996, 606. old.

Nemcsak képzőművészeti alkotásokkal lehet valakiknek emléket állítani, nemcsak kopjafával vagy kereszttel; meg lehet tenni dokumentumok közzétételével is. Lényeges is, hogy akadjon rátermett valaki, aki megtegye, nehogy örökre a feledés homályába tűnjenek azok, akik hűségesek maradtak Krisztushoz és belé vetett hitükhöz a legnehezebb időszakokban is. Ezt teszi folyamatosan a szerző, az író, a nyugdíjas tanár, aki feleségével együtt évek óta gyűjti a dokumentumokat, végzi tényfeltáró munkáját.

Újabb kötete is főleg papokról szól. Négyszázkilencvenegy letartóztatottról, s a recenziót írónak kedve támad: talán méltóbb volna nevüket felsorolni, mint rövid ismertetést adni a kötetről, melyben papok vallanak életükről. És mégsem csupán papokról szól, hiszen a visszaemlékezők között számos világi is van. Többségük a nép egyszerű fia és lánya, emberek, akik képtelenek voltak ölbe tett kézzel végignézni papjuk meghurcoltatását, akik kiálltak szavukkal mellettük, és akiket ezért sokszor ugyanolyan kegyetlenül megkínoztak.

A neves szerző újabb, 3. kötetében az egri, kassai, rozsnyói, szatmári, szepesi, nagyszombati, besztercebányai és nyitrai egyházmegyékre irányítja tekintetét, az ott szolgáló papok meghurcoltatásáról szól.

A könyvet olvasva az az ember érzése, hogy a pokolban jár. A visszaemlékezők embertelen kegyetlenségekről számolnak be. Sűrűn fordulnak elő a kötetben ilyen szavak: irgalmatlan; kegyetlenül összeverték; megrugdosták; ütötték; a kiszemelt áldozat fogait kirugdosták; brutális erőszakot alkalmaztak; eszméletlenségig ütlegelték; stb.

Aki a korábban megjelenő köteteket elolvasta, ismeri a könyv szerkezetét. A szerző röviden bemutatja az adott egyházmegyét, majd ábécérendben veszi sorra a meghurcoltak, a hitükért sokat szenvedettek történetét a rendelkezésére álló dokumentumok alapján. Szükségképpen különféle részletességűek az anyagok, hiszen ahány esetről ír, annyiféle visszaemlékezővel találkozik, annyiféle terjedelmű dokumentumot talál.

Igen tanulságosak azok az eszmefuttatások, melyek egyes életrajzok kapcsán rámutatnak a kor szörnyűségeire, a politikai rendőrség, az ÁVO gondolkozásmódjára. Csak egy példát hadd idézzek: Erős István meghurcolásának leírásában rögzíti Hetényi Varga Károly a következőket: ,,Ha igaz lenne mindaz, amivel Erős István atyát az államügyész vádolta, igazságérzetünk akkor is tiltakoznék a 3 évi börtönbüntetés ellen, melyre 1950. október 7-én ítélték. [. . .]  de ha figyelemmel kísérjük Alapy Gyula főügyész korábbi vádiratait, azoknak később mindegyikéről egyértelműen kiderül, hogy egytől egyig szemenszedett hazugságok, hamisítások, a cseppnyi tényanyag teljes eltorzításai. [. . .] A magyarországi történészek, politikusok és szépírók egymást túllicitálva ország-világ nyilvánossága elé tártak mindent, ami a magyar népre szégyent hozhat. [. . .] A kommunista igazságszolgáltatás célja az volt, hogy a magyarság, a katolikus egyház erkölcsi tekintélyét minél mélyebbre taszítsa. [. . .] Az ÁVH-n kicsikart vallomásokat válogatott kínzások előzték meg. Ezek miatt az embertelenségek miatt valóban szégyellhetné magát – nem az egész magyar nép, de legalább azok, akik mindezt a szörnyűséget elkövették, és ma emelt fővel, büntetlenül járnak köztünk, és a politikai közéletben jogot is követelnek a nemzet jövőjének alakításában.” (56., 57. old.)

E kötetben szerepel az egyik leghírhedtebb ügy kapcsán a pócspetri plébános, Asztalos János vesszőfutása. Ugyanígy dr. Nyisztor Zoltáné is, a neves publicistáé, Bangha Béla munkatársáé, aki igen részletesen beszámol az ÁVH módszereiről, az oroszok apácákkal és vak gyerekekkel történt erőszakoskodásairól. Nyisztor Zoltán leírja a poklok poklát, az Andrássy út 60-at, ahol a legaljasabb módszerekkel kínoztak vagy éppenséggel éheztettek halálra embereket. Ott találkozott Péter Gáborral, a politikai rendőrség fejével,  aki leírása szerint ,,rókaképű, sovány, sunyi alak volt, akiről messziről lerítt, hogy javíthatatlan bűnöző”. Visszaemlékezéseit olvasva az az érzése az embernek, hogy horrort tart a kezében.

Bozsik Pálról írja, hogy ,,a pert előkészítő vallatás során a rendőri közegek addig ütlegelték, kínozták a remetekertvárosi plébánost, míg végül kijelentette: »aláírnám már a saját halálos ítéletemet is, csak hagynának békén. . .«” A testben-lélekben összetört prépostnak az utolsó szó jogán hangsúlyoznia kellett, hogy nem a rendőrségen verték félholtra, hanem már akkor nagy beteg volt, amikor letartóztatták. (47. old.)

Külön érdekessége a kötetnek, hogy a nyitraiak között megemlíti Jozef Tisót, aki hat éven keresztül államelnöke volt Szlovákiának. Ő volt az, aki először kiszolgáltatta a zsidókat a németeknek, utóbb azonban megkísérelt sorsukon enyhíteni.

 A kötet beszámolói alkalmasak arra, hogy történelemórán tanítsák, hiszen a felvidékieket elítélték, ha magyarságukat vállalták, másokat deportáltak pusztán azért, mert német eredetű nevük volt. Hittanórán is szükséges volna idézni a könyvből. Nehogy azt gondolja valaki: rémségek csak a római kori arénákban történtek, és a hősies helytállás is csupán a régi korokat jellemezte. A tanúságtételek bizonyítják, hogy az egyház üldözése úgyszólván folyamatos és világjelenség. Semmi különbség nem mutatható ki az argentin, a kínai, az orosz vagy éppenséggel a magyar kegyetlenkedések között. (Részt vettem a külföldön működő jezsuitákról szóló, közeljövőben megjelenő könyv lektorálásában; onnan a tapasztalatom.)  Semmi különbség sincs a múlt és a jelen között sem. Ha arra gondolok, hogyan támadják a pápát, hogy hány szerzetes és pap élete forog kockán, és esik napjainkban is szélsőségesek által elkövetett merényletek áldozatául, nálunk és szerte a világon, pusztán azért, mert  krisztusiak, mert Krisztust követik – újra és újra bebizonyosodik: az Ő nevéért minden időben sokan üldöztetést szenvednek.

Számos visszaemlékező kitér arra is, hogy Istent hogyan tapasztalta meg a legnagyobb ,,sötétség”-ben is, a legreménytelenebb körülmények ellenére.

Hálás vagyok a szerzőnek művéért, mert láttat, mert tudatosítja, hogy nem lehet a szőnyeg alá söpörni az igaz emberek megaláztatását, hanem szembesülni kell az igazsággal.

Várjuk a folytatást, mely a szerzetesek visszaemlékezéseit hivatott rögzíteni. Bátorítok is mindenkit, hogy aki megteheti, segítse a munkát anyagiakkal, mert a támogatói listát látva úgy tűnik, bőven volna helye a pénznek.

J. Gy. Orbán: Friedensbewegung katholischer Priester in Ungarn 1950–1956. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM), Budapest 1996, 384 lap.

Orbán József Gyula az első magyar történész kutató, aki levéltári dokumentumok alapján vállalkozhatott arra, hogy feldolgozza a magyarországi papi békemozgalom leginkább érdekes szakaszát. (Katolikus papok békemozgalma Magyarországon 1950–1956.) Az 1956-ban Nyugatra menekült erdélyi származású magyar fiatalember Nijmegenben és Leuvenben tanult történelmet. Könyvének megírására a győri teológiai főiskolán tanító pap nagybátyjának helytállása és szüleinek egyház iránti szeretete indította. Szorgos gyűjtőmunkával megpróbálta elérni a fellelhető külföldi és hazai forrásokat egyaránt. Így kutathatott a Szabad Európa Rádió müncheni archívumában, a leuveni Közép-Európa Kutatóintézetben, a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézetben, a berni Kelet-európa Intézetben, és felhasználhatta Barankovics István egykori magyar politikusnak az USA külügyminisztériumának archívumában őrzött elemzéseit. A hazai levéltárak anyagából felhasználta az Országos Széchenyi Könyvtár, az Új Központi Levéltár, a Belügyminisztérium, az ÁEH, a Párttörténeti Levéltár és a Magyar Munkásmozgalmi Intézet dokumentumait. Figyelembe vett számtalan külföldi feldolgozást (Mindszenty Okmánytár, Mindszenty bíboros Napi Jegyzetei, Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje, Sulyok Dezső: Magyar tragédia, Nyisztor Zoltán: 30 év), valamint a hazai szerzők (Orbán Sándor, Gergely Jenő, Szántó Konrád) jelentősebb elemző műveit.

A jól dokumentált könyv az első két fejezetben a magyar katolikus egyház 1950 előtti történetét ismerteti vázlatszerűen. A magyar egyháztörténelemben nem járatos olvasónak talán hasznosabb lett volna a jellegzetesebb mozzanatok kiemelése, mint a dióhéjban adott adatszerű bemutatás. Megismerjük a magyar katolikus egyház szerkezetét a háború után, olvashatunk azokról az adminisztratív intézkedésekről, melyeket a háború után szerveződött államhatalom foganatosított az egyházzal szemben (egyházi birtokok kisajátítása, a vallásos egyesületek betiltása, az egyházi iskolák államosítása, Mindszenty bíboros letartóztatása és elítélése, a szerzetesrendek működésének betiltása, az állam és az egyház között kötött megállapodás).

A radikális adminisztratív intézkedések ellenére a hatalmat megszerző kommunisták célkitűzése, az egyház társadalmi befolyásának megtörése nem érte el a kívánt mértéket. Miklós Imre volt ÁEH elnök egy szociológus kutatónak úgy nyilatkozott, hogy a politikai vezetés ekkor határozta el a papi békemozgalom életre hívását. Miklós nyilatkozata azonban nem mond ellent annak a feltevésnek, hogy a papi békemozgalom létrehozása eleve szerepelt a kommunista államvezetés programjában, és csupán az időzítést váltotta ki az egyházi vezetők ellenállása az állammal való megegyezés megkötésére. Az egyházi vezetéssel szembenálló papi csoportosulás létrehozásával valamennyi volt szocialista országban megpróbálkoztak. Jóllehet az állam és az egyház viszonyát minden országban a helyi sajátosságok határozták meg, ezek végeredményben csak „színezték” az elindulást az egyes országokban. Később, a békemozgalom különféle „jubileumainak” ünnepi szónoklataiban se sikerült meggyőző „eredetmondát” kimutatni valamiféle „progresszív katolikus kezdeményezésről”, mely alulról támogatta volna a papi békemozgalom elindulását Magyarországon. A szerző szerint az „eredetmondákkal” a mozgalom aktivistái azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy ők egy jelentős magyarországi társadalmi kezdeményezés folytatói. Nem fogadja el Orbán a békepapok ellenfeleinek minősítését sem, akik őket ötödik hadoszlopnak tekintették az egyházon belül, mert a békepapok tevékenysége inkább alkalmi szereplésekben, mint összehangolt aktivitásban nyilvánult meg. A magyar papi békemozgalomnak nem sok köze volt azokhoz a béketörekvésekhez sem, melyek Európában jelentkeztek a nagyhatalmak között kitört hidegháborús jelenségek során.

A Szovjetunió a hidegháborús jelenségekre békepropagandával válaszolt. Az ún. békekongresszusok egyik fő pontja volt mindig az USA háborús készülődésének elítélése. A békekongresszusokat támogató felhívásokat papok is aláírták, míg a Magyar Püspöki Kar 1950. március 3-án meg nem tiltotta, hogy a papok bármilyen politikai nyilatkozatot aláírjanak.

Már Mindszenty bíboros lefogásával kapcsolatban voltak próbálkozások, hogy beindítsanak egy olyan papi békemozgalmat, mely független a püspöki kartól. Ilyen meggondolással kezdeményezték 1949 áprilisában A Kereszt című lap megindítását. A lapalapító főszerkesztő azonban megpróbált disszidálni. Ezután kompromittált papok által próbálta meg a kormányzat a papi békemozgalom elindítását. Mindszenty bíboros példája és Rómának a – kommunizmus alatt mindvégig meglévő – tekintélye visszatartotta a behálózott papokat attól, hogy az egyházi tekintély ellen nyíltan lázadó csoportot hozzanak létre. Így kerül sor 1950-ben a szerzetesek elhurcolására „az ország déli határa közeléből”, ekkor bocsátják útjára a téves információt, hogy a szerzeteseket esetleg a Szovjetunióba deportálják. Mindezt azért, hogy térdre kényszerüljenek a püspökök, és hajlandók legyenek az állammal való megegyezésre. A püspökök ezután valóban tárgyalásokat kezdtek a szerzetesek ügyében. A tárgyalások azonban kikerülhetetlenül a megegyezés irányába vezettek, melyben az egyház kénytelen volt tudomásul venni a feltételeket, melyek körvonalazták számára az ún. legális működés kereteit. A szerző úgy gondolja, hogy a papi békemozgalom alkalmas platformmá válhatott volna az egyház és az állam közötti modus vivendi kialakítására. Sajnos, a békepapok – fűzi gondolatait tovább a szerző – nem mérték fel reálisan a helyzetet, és a kommunisták játékszerévé váltak a pártnak az egyházzal szemben folytatott harcában.

A továbbiak elemzésénél figyelembe kell venni, hogy az egyházüldözésben három korszak különböztethető meg, melyeknek határkövei az 1949-es, 1956-os, 1964-es és 1989-es évek. A könyv csak az első korszakot tárgyalja, amikor az ÁEH pusztán végrehajtó szerve volt a párt utasításainak, ő maga pedig – ellentétben a második és a harmadik korszakkal – politikai szerepet nem tölthetett be. Ennek megfelelően választották ki a papi békemozgalom aktivistáit. Az első korszakban a „kiválasztottak” megfélemlített, megzsarolt, becsapott naiv emberek voltak, akiket azzal motiváltak, hogy mentik az egyházat, mert a párt a végső lépésekre is el van szánva tervei megvalósításában. A többi történelmi egyház és a kisegyházak rendszerint hamar tudomásul vették, hogy kényszerrel állnak szemben, és olyan gondolatmenetek segítségével, mint a szolgálat teológiája, elfogadták az adott keretet modus vivendi-ként. A katolikus papi békemozgalom két fő személyisége Beresztóczy Miklós és Horváth Richárd volt. Utóbbit zavaros eszméi és naivsága, előbbit a kínzások és a kényszer vitték a mozgalomba. A papi békemozgalom nem volt egyesület nyilvántartott tagsággal. A mozgalomnak azonban voltak működési alapelvei, és a tagoktól tagsági díjat szedett be. A mozgalomnak két célkitűzése volt: részt venni a nemzeti és a nemzetközi békemozgalomban, és támogatni a szocializmus felépítését Magyarországon. Elfogadták mint realitást, hogy a magyar szocializmus a marxizmus–leninizmuson alapul. Mint „progresszívek” el akarták határolni magukat a papok reakciós csoportjától, s ezzel a szocializmust építők bizalmát megnyerni. A párttagság egy része szintén így gondolkodott. Az egyház megmentése gyakran hangoztatott magyarázat volt önmaguk és a világ felé. Orbán forráskutatásai pontosítják részben ezeket az ideológiai érveket, részben leleplezik a hátteret, ahonnan jöttek. Úgy látszik mégis, hogy a sok ideológiai körítésből csak az alapos forráskutatás tudná a történelmi valóságot kideríteni. Az mégis világos, hogy a papi békemozgalom aktivitását sose a belső egyházi célkitűzések határozták meg, hanem az, hogy mire kívánta felhasználni a párt a békepapok segítségét. 1950–1956 között, amikor az egyház adminisztratív elnyomása állt az előtérben, ezt a célt kellett a papi békemozgalomnak igazolnia. Az egyházfegyelemmel és a keresztény etikával ellentétben álló akciókra egyházi büntetés alatt álló vagy kompromittált, megfélemlített, megzsarolt személyek voltak az alkalmas eszköz emberek a párt kezében. A későbbi korszakokban egyre inkább olyan békepapokra volt szüksége a pártnak, akik személyükben valóban képviselhették az egyházat. Az együttműködésre vállalkozó személyeket igyekezett az ÁEH magas egyházi pozíciókkal megjutalmaztatni, vagy ők lettek a pasztorációs munka fokozatos könnyítésének haszonélvezői. Az ilyen személyek nemcsak jó plébániákat kaptak, de, ha kívánták, jó káplánokat is, akik a plébánián virágzó lelkipásztori munkát végezhettek a békepap oltalma alatt.

Izgalmas dolog a magyar katolikus egyház 1950–1956 közötti történetét a papi békemozgalom szűk perspektívájából vizsgálni. Meglepő, hogy az események skálájának beszűkítése nem hiányossá, inkább beszédesebbé teszi a krónikát. Ha az 1950–1956 közötti eseményeket a kommunisták félresikerült kísérletének nevezzük a szocialista társadalom felépítésére, úgy a papi békemozgalmat egyfajta szocialista egyház elindítása kísérleteként foghatjuk fel.

A forgatókönyvet a papi békemozgalom létrehozásához és szerepéről nem Magyarországon készítették, hanem Moszkvában és a KOMINFORM 1949. október 10-i ülésén Karlovy Varyban beszélték meg. Magyarországon ezeknek a határozatoknak a végrehajtására 1951 nyarán kerül sor az ÁEH megalapításával, Grősz érsek letartóztatásával, az ún. miniszteri biztosok („bajszos püspökök”) betelepítésével az egyházmegyei hivatalokba, a békepapok behozásával fontos egyházi tisztségekbe, és a püspökök hűségesküjének letételével. Az így birtokba vett egyházvezetési pozíciókra a mozgalom ezután következetesen igényt tartott. Ezzel mintegy demonstrálták is, hogy a funkció, melyet az állam nevében betöltöttek, szerves részévé vált az állam és az egyház közötti kapcsolatnak. Ők töltötték be azokat a politikai funkciókat is, melyeket az államvezetés a katolikus egyház részére tartott fenn. Így néhányan parlamenti képviselők voltak, ők töltötték be az államtanácsi tagságot is. Sőt: őtőlük vették a politikusok az egyházias idézeteket is, mikor politikai megnyilvánulásaiknál szükségük volt ilyesmire.

Sztálin halála, Hruscsov leleplezései, Nagy Imre miniszterelnöksége, a hidegháborút kiszorító nemzetközi események mérsékelték az egyházüldözést Magyarországon. Mindszenty bíborosnak megengedték, hogy elhagyja a börtönt, és egészségi okból a püspökszentlászlói üdülőbe legyen házi őrizetben. Az egyházüldözés enyhülése után szólalt meg a Szentszék, kiközösítette a papi békemozgalom két fő vezetőjét, és indexre tette a mozgalom idegen nyelvű és magyar sajtóorgánumait (1955. július 28). Ennek következtében az idegen nyelvű lapok beszüntették megjelenésüket, A Kereszt pedig új névvel és az egyházi felügyeletet elismerő statútummal újraalakult. A magyar kormányzat megtiltotta a kiközösítés kihirdetését, s így csak az egyikük vetette alá magát a Rómából jövő fegyelmi döntésnek. Az 1956-os szabadságharc alatt a fogságából kiszabadult Mindszenty bíboros 11 vezető békepapot kötelezett Budapest elhagyására. 1956 után az egész mozgalmat gyakorlatilag újra kellett alapítani.

Egy régi elképzelés volt ehhez a minta, mely úgy akarta egyházi felügyelet alá vonni a papi békemozgalmat, hogy a püspöki kar maga áll a mozgalom élére egy saját alapítású szervezetében, s az egész egyházi békemunka annak a keretében történik. 1958-ban alakult meg az Opus Pacis, az egyházi békemű, a papi békemozgalom pedig  beilleszkedett az Országos Béketanács szervezetébe Katolikus Bizottság néven. Az új felállás következő taktikai lépése az lett, hogy az egyházi békemozgalom és a világi békemozgalom katolikus részlege ezután mindig közösen ülésezett. 1960 után XXIII. János pápa alatt indul meg Rómában a nyitás a kommunista országok felé, mely később az Ostpolitik nevet kapta. A Rómával erősödő közvetlen kapcsolat hatására fokozatosan csökkent a magyarországi papi békemozgalom egyházpolitikai jelentősége az állam számára. A mozgalom tagjai egyre inkább „egyházi pénzen állami nyugdíjba küldött” személyekké váltak, azaz az állam továbbra is igyekezett megtartani a neki jószolgálatokat tett személyeket jó plébániáikon, magas egyházi pozíciójukban. A politikusok belátták, hogy a magyar egyház hagyományos Róma-hűsége miatt a modus vivendi kulcsa az egyház részéről Róma kezében van. A társadalmi békére pedig a politikai legalitást nélkülöző, a szovjet hadsereg által hatalomba juttatott  Kádár rendszernek nagy szüksége volt. 1963-ban a magyar állam kezdeményezésére Bécsben és Budapesten tárgyalások indultak a nyitott kérdések rendezésére, melyek az 1964. október 15-én aláírt ún. részleges megegyezés-hez vezettek. A kibontakozás további állomása volt 1976, Lékai László esztergomi érsekké való kinevezése, majd 1990. a papi békemozgalom formális feloszlatása – a bíboros prímás köszönetének nyilvánítása mellett.

A magyar egyház életerejéről tanúskodik, hogy a kommunista jogtalanság és erőszak által kialakított helyzet leváltása fokozatosan, nagyobb belső leszámolások nélkül történhetett meg. Sajnos, az egyház belső gyöngesége is nyilvánvalóvá vált ebben a folyamatban – a formális öntisztulás, a hibák bevallása,  a bocsánatkérés elmaradása, a jogtalanságot szenvedett személyek megkövetése és kárpótlásának elmaradása miatt.

Orbán Gyula hasznos könyvére két kritikus megjegyzést is kell tenni. Az első összefüggésben van azzal, ami a szerző könyvének fő érdeme: a könyvben nyújtott gazdag anyag nem elég áttekinthető. A mondanivalót jobban ki kellett volna érlelni, a gondolatmenetek, az összetartozó részek néhol kusza mozaikok formájában szóródnak szét a könyvben. A gondos szerkesztés sokat segített volna a könyv értékeinek használhatóságában. A másik kritikai megjegyzés a könyv német nyelvi helyességére, stilisztikai darabosságra, a bántó helyesírási hibákra, a német nyelvterületen kialakult kifejezések helyett mesterkélt átnémetesítésekre vonatkozik. Két elemi hiba csúszott be már a címlap hátoldalán olvasható mondatba „Kardinal Mindszenty for dem Gericht im feber 1949”. Helytelen németesítés, illetve helyesírási hiba pl. 103. o.: „Hauptabt” = Erzabt, „Primat” = Primas; 69. o.: „Interbellum” = Zwischenkriegszeit; 243. o. „Leien” = Laien; 281. o. „Krontagungen” = Priestertagungen, Priesterkonferenzen; 287. o. „Wechselrede” = Dialog. Szerencse, hogy a német közönség nem nyelvsoviniszta, és fel tudja a humoros oldaláról is fogni a nyelvi hibákat; de a szép németséggel kézbeadott könyv kiemelte volna a könyv érdekfeszítő tartalmát.  

András Imre

Ifj. Lele József: „Az  Úr  készen  találta  őt”. Bálint Sándor élete. Korda, Kecskemét 1996. 96 old.

A füzetnyi visszaemlékezés elsősorban nem azzal a céllal készült, hogy megismertesse az olvasót a neves professzor életével, hanem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy eszköze legyen egy esetleges boldoggáavatási eljárásnak.

Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutató, a szegedi egyetem tanára 1947 és 1965 között.  

Bálint Sándorról korábban olvasva egy jólelkű tudós-tanár képe rajzolódott ki előttem, aki hangyaszorgalommal és a tudós alázatával közelíti meg kutatása tárgyát. Amint Kodály és Bartók közelítette meg a falusi nótafákat, úgy közelít honfitársaihoz, azzal a természetéből fakadó szemlélődő magatartással, mely megérteni kíván, szeretni kíván, s összegyűjteni a meglévő értékeket. Méltó utódja Mórának, aki régi korok kincsei után nyomozott, és Tömörkénynek, aki a néplélek kincseit tárta fel. Bálint Sándor, akit „kedvesanyja” a tiszta népi vallásosságban nevelt fel, s aki hamar napi áldozóvá lett, ugyanilyen tiszta lélekkel közeledett a népi hitélet felé. Alázatával mindenkinek mindene tudott lenni anélkül, hogy a saját maga számára bármilyen előnyöket vagy előjogokat követelt volna. Egyedülálló módon volt képes együttműködni a legkülönbözőbb világnézetű emberekkel. Az ökumené mindennapjai szerves részévé lett. Élete hitelesen keresztény. (Az Akadémiai Kislexikon szócikke szerint r. k. pap volt. Természetesen ez nem igaz.) Az viszont igaz, hogy élete és hite fedték egymást. Azt hirdette, amit megélt, és úgy élt, ahogy hite megkívánta. Segített, ha tehette. Segített a jezsuitáknak, a KALOT-nak, a KALÁSZ-nak, segített rabbiknak, protestánsoknak. Segítette a tanyasi gyermekeket, hiszen jól ismerte életkörülményeiket.  Segítette feleségét is, aki pedig évekre elhagyta őt, s csak nagybetegen tért vissza hozzá. Munkásságának egy része könyvekben is testet öltött. Ilyenek: a Szegedi szótár, a Néprajz és nevelés, A szögedi nemzet I–III. (1974–80); Karácsony, húsvét, pünkösd (1974); Ünnepi kalendárium, I–II. (1977).

Ifj. Lele József a kortárs hitelességével szól a legszögedibb szögediről. Az életrajzi  ismertetést követően a méltatásokat gyűjti csokorba.

Végezetül kikívánkozik belőlem egy gondolat: P. Nemeshegyi egyik cikkében (megjelent a Remény című szlovákiai lapban is) azt fogalmazza meg: mind a mai napig nincs magyar teológia, csak magyar nyelvű. A korszerű teológiai megfogalmazások mind külföldi gondolatok magyarra fordításai. Magyar teológiára pedig szükség volna, hogy  ily módon valósuljon meg hitünk inkulturálása, belegyökereztetése a magyar valóságba. Talán alapja lehet Bálint Sándor munkássága egy ilyenfajta együttgondolkozásnak, s alapja egy magyar ihletésű teológiának.

Gyorgyovich Miklós

xxxxxxxxxxxxxxxxx

149. oldal

150:

Családi kateikzmus GyM

151:

Új METEM-könyvek GYM

152-dik oldalon kép!!!