|
Távlatok / 32 - 1996. karácsony Tartalom A CSALÁD MEGERŐSÍTÉSE Magyar folyóiratok . . . . . . 702, 747, 775, 799 Szerkesztőségi bevezetés 659 Nemeshegyi Péter: A Szentlélek és a család 660 Dér Katalin: A házasság evangéliuma 670 Bárdosy Éva: „Nem jó az embernek egyedül" 685 Janne H. Matlary: A család és az állam 692 David Isaacs: A család és a média 703 Kereszty Rókus: A karácsony misztériuma és az új evangelizálás 712 Pázmány Péter: Betlehemi bölcsőimádság 716 Prohászka Ottokár: Szent éj 771 Lelóczky Donát: A magyarok kettős évfordulója 717 Blanckenstein Miklós: Mit csinál az OLI egész nap? 721 A magyar püspökök a családról 727 Beke György: A hitvalló (Márton Áron centenáriuma) 728 Andrásfalvy Bertalan: A honfoglalásról és Szent Istvánról 739 Vinnay István: Az áltudományok bírálatához 748 Interjú dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel 762 Bíró László: Család és demográfia Európában 772 Krómer István: A magyar politikai helyzetről 776 Gyulay Endre: Egy körlevél „élete" 783 Czigány György: A 75 éve született Pilinszky Jánosról 787 Szabó Ferenc: József Attila hívő hitetlensége 790 Tüskés Tibor: A választás és az erőszak regénye 790 Török Ferenc: A Templom építése 800 Faludi Ferenc-emléktábla Körmenden 684 Tüskés Gábor: Jezsuita iskoladrámák 804 Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve (E.P.) 809 Lelóczky Donát: Hogy életünk legyen (Szabó Ferenc) 811 Joseph Listl: Kirche im freiheitlichen Staat (Schanda Balázs) 812 Horváth Tamás: Válogatás Wilhelm Röpke írásaiból (A szerző) 813 Horváth Pál: Vallásismeret (Szabó Ferenc) 814 Barlay Ö. Szabolcs: Vallomások könyve (Gyorgyovich Miklós) 814 Könyvjelző (R) 815 ---------------------------- MAGYAR PAPI EGYSÉG Bíró László: A házasság és a papság kapcsolata karácsony fényében 2 Babos István: Emlékezés Varga Bélára 9 Oláh Miklós: „Térjetek meg, és higgyetek az üdvösség jó hírében!" 12 Halottaink 16
A CSALÁD MEGERŐSÍTÉSE „Az Egyház mélységesen meg van győződve arról, hogy csak az evangélium elfogadása által válhat valóra mindaz, amit az ember a házasságtól és a családtól méltán remél. A házasság és a család, amelyet Isten magában a teremtésben alapított, természete szerint arra irányul, hogy Krisztusban teljesedjék be: rászorul Krisztus kegyelmére, hogy kigyógyuljon a bűn sebeiből, és visszataláljon a »kezdetéhez«, vagyis az isteni terv teljes megismeréséhez és maradéktalan megvalósításához. A történelem jelen szakaszában – amikor a családra sok olyan erő támad, melyek megsemmisíteni vagy legalább eltorzítani akarják – az Egyház, tudván, hogy a társadalom, valamint önmaga épsége és egészsége szorosan összefügg a család állapotával, sürgetőbb és égetőbb feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról; védelmezze e terv eredeti gazdagságát és emberi, illetve keresztény fejlődését, s így hozzájáruljon a társadalom és Isten Népe megújulásához." Ezeket a bekezdéseket II. János Pál pápa 1981-es Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása elején olvassuk. A pápai dokumentum az előző évben megtartott püspöki szinódus gyümölcseként született. (Magyar szövege, más a házasságra és a családra vonatkozó pápai megnyilatkozások mellett, az Amit Isten egybekötött című, a Szent István Társulat által 1986ban kiadott kötetben olvasható.) A házasság és a család válsága világjelenség, amint az említett szinódus aktái is tanúsítják. Azóta az egyes országok püspöki karai külön foglalkoztak helyi egyházuk sajátos problémáival. A 70. Francia Szociális Hét témája is ez volt tavaly novemberben: „Új eszme: a család a szerelem helye és társadalmi kötelék." (Vö. La Documentation Catholique, 1996. május S, n° 2137.) A Család Pápai Tanácsa, amely közelről követi a családproblémákat (főleg a világ püspökei ad limina látogatásai alkalmával szerez konkrét adatokat), ez év májusában dokumentumot tett közzé a házasságra való előkészítésről, felhasználva az eddig megjelent szentszéki dokumentumok irányelveit. (Vö. Doc. Cath., 1996. július 7, n° 2141.) A magyar püspökök Igazságosabb és testvériesebb világot! című szociális körlevele a magyar társadalom helyzetéről írva rámutat arra, hogy a házasság és a család válságos helyzetének egyik oka a szegénység, a munkanélküliség. Tény, hogy 1994-ben a 19 év alatti fiataloknak 45%-a élt olyan háztartásban, amelyben az egy főre jutó jövedelem alacsonyabb volt a létminimumnál ". Az anyagi, szociális helyzet romlása – természetesen – befolyásolja a gyermekvállalást. A művi vetélést is nagy arányszámban szociális indokok alapján kérik. „A gyermekvállalás elszegényítő hatásai az utóbbi években erősödtek a gazdasági és szociális helyzet romlásával, de számos – a gyermeket vállaló családokat sújtó – kormányzati intézkedés következtében is. Nem fogadható el az a gyakorlat, hogy több gyermek vállalása különleges hősiességet követeljen, és szükségképpen szegénységbe taszítson. A családi pótlék reálértéke az utóbbi években jelentősen csökkent, ugyanakkor pedig megszűnt a gyermekek után járó jó néhány kedvezmény. Az ország jövőjének egyik legszilárdabb alapját alkotják azok a csalódok, amelyek nemcsak a gyermekek világra hozását vállalják, hanem fölnevelésüket is: a jó családi környezet nemcsak a boldog gyermekkor biztosítéka s így a megszülető gyermekeknek adható legnagyobb ajándék, hanem a társadalom számára hasznos és értékes állampolgárok nevelésének leghatékonyabb háttere. " (I. h. 14–15. old.) Mindezt legújabban megerősítette Andorka Rudolf professzor, szociológus jól dokumentált cikke a Magyar Nemzet 1996. október 5-i számában („A családok helyzete, jövője és a népesedéspolitika lehetőségei”). Az államnak joga és kötelessége – hangsúlyozta , hogy a közjó érdekében a családok és a gyermekek életének feltételeit javítsa, hogy igazságosabb családpolitikát valósítson meg. Közvélemény-kutatások szerint a magyar társadalom túlnyomó többsége családban szeretne élni, gyermekeket szeretne, de a jelenlegi gazdasági-társadalmi helyzet, a szegénység ezt nem teszi lehetővé. Meg kellene változtatni a személyi jövedelemadóra vonatkozó törvényt, hiszen jelenleg „a többgyermekes családok sokkal alacsonyabb egy főre jutó jövedelem és életszínvonal mellett, sok esetben a létminimumnál kisebb jövedelemből ugyanakkora adót fizetnek, mint a gyermektelen családok. Az igazságos adóztatás követelményének és annak a kinyilvánított elvnek, hogy a létminimumnál alacsonyabb jövedelemből nem kell jövedelemadót fizetni, a családi jövedelemadó felelne meg" – hangsúlyozza Andorka Rudolf. A fentebb érintett problémák jelzik választott központi témánk időszerűségét. Jóllehet a Távlatok 15. száma már foglalkozott a házasság és a család kérdéskörével (elsősorban a katolikus hit és erkölcs, illetve a lelkipásztorkodás szempontjait helyeztük akkor előtérbe), a családválság fokozódósa sürgető feladattá teszi valamennyiünknek a család megerősítését, amint ezt az a hollandiai nemzetközi kongresszus is sürgette, amelynek anyagából két kiváló előadást közlünk mostani számunkban. Karácsonykor minden magyar család számára a Szentcsalád oltalmát kérjük, és Isten áldotta, békés karácsonyi ünnepeket, boldog újesztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak
A CSALÁD MEGERŐSÍTÉSE „A család megerősítése" címmel rendeztek konferenciát 1996. március 31-e és április 2-a között a hollandiai 's-Hertogenbosch városban. A Keresztény Családközösségi Mozgalmak Nemzetközi Szövetsége (ICCFM), a Házasságelőkészítő Központok Nemzetközi Szövetsége (FICPM) és az Európai Katolikus Felnőttképzési Egyesület (FEECA) támogatásával szervezett konferencián huszonnégy ország képviselői házaspárok, papok, püspökök – vettek részt. A megnyitón Alfonso López Trujillo bíboros, a Család Pápai Tanácsának elnöke mondott beszédet. Az előadásokban és az azokat követő beszélgetések során megfogalmazott kérdések és gondolatok számunkra is időszerűek és iránymutatóak: téma volt a média szerepe a család életében, a családot fenyegető modern veszélyforrások, a család jelentősége a hit továbbadásában, a nők alapvető szerepe a családban és a társadalomban stb. A résztvevők megerősítést kaphattak abban, hogy bár a családnak a világon mindenütt, és valószínűleg minden korban, nehézségekkel kellett szembesülnie, mégis helyettesíthetetlen, sajátos feladatokkal megbízott, Istentől rendelt emberi közösség, melynek erősítése mindnyájunk feladata és felelőssége. A következőkben – Ménesiné Mezősi Krisztina fordításában közöljük két angolul elhangzott előadás szövegét; szerzőik a norvég Janne H. Matlary és a spanyolországi David Isaacs. E két előadást megelőzi három magyar szerző tanulmánya.
Nemeshegyi Péter A SZENTLÉLEK ÉS A CSALÁD Szentlélek és család . . . E két szó összekapcsolása szokatlan. Azonban, ha átgondoljuk, hogy mi a család, és hogy ki a Szentlélek, azonnal kitűnik e két valóság szoros kapcsolata és e kapcsolat mai rendkívüli aktualitása. Kezdjük megfontolásainkat a családról szóló keresztény felfogás vázolásával. Mi a család? A II. vatikáni zsinatot követve, az Isten akarta házasság és család lényegét a következő négy pontban fejezhetjük ki: 1. A házasság egy férfi és egy nő életre szóló szeretetszövetsége. 2. E szövetség által a házastársak kölcsönösen átadják magukat egymásnak, csak egymással történő nemi egyesüléssel kifejezett, az élet minden terére kiterjedő kölcsönös szeretettel. E szövetség kettős célja az, 1. hogy a házastársak „holtomiglan, holtodiglan" kölcsönösen szeretve mindenben segítsék és támogassák egymást, 2. hogy gyermekeket hozzanak a világra, és szeretetben, keresztény módra felneveljék őket Isten országa és az emberi társadalom számára. Ez a család a társadalom és az egyház leglényegesebb „bázisközössége". Ezért mondják a társadalom sejtjének és családi egyháznak. Az egészséges család az egyének pszichikai egyensúlyának és a társadalom egészségének nélkülözhetetlen alapja, és egyben a boldogság kimeríthetetlen kútfeje, melyből a család tagjai munkájuk végzésére, küzdelmeik megvívására, szenvedéseik elviselésére friss erőt merítenek. A család az a hely, ahol az emberek szeretik egymást, mégpedig nem kiváló tulajdonságaik miatt, hanem egyszerűen azért, mert „vannak". Az Isten mondja minden embernek: „Jó, hogy vagy! Akarom, hogy légy!" Isten szándéka szerint létüknek ezt a „jóságát" tapasztalják meg az emberek családjukban, ahol mindenkit azért szeretnek a többiek, mert „vannak". Az olasz mondás szerint: „Az édesanya szíve tükör, mely megláttatja velünk az Istent." Ez nagyon is igaz, sőt kiterjeszthető a család többi tagjaira is: a jó családban mindegyiküknek a másik iránti szeretete az Isten szeretetének jele, eszköze és közvetítője. Az ilyen család az az alapvető iskola, ahol a szülők és a gyermekek megtanulnak szeretni, mert megtapasztalják, hogy szeretik őket. A II. vatikáni zsinat szerint „a szeretet és annak alkotása örökké megmarad" (GS 39). Így tehát a krisztusian szerető családok útban vannak Isten ama nagy családja felé, mely majd az Atya Isten gyermekeinek és Jézus Krisztus testvéreinek gyülekezeteként veszi körül az örök élet mennyei asztalát. Mai nehézségek Elég így emlékezetünkbe idézni az Isten akarta család tulajdonságait, hogy lássuk, milyen nehéz helyzetbe került ez a család a mai világban. Mai társadalmunkat űzi a „fogyasztói társadalom" láza; mindenki siet, senkinek sincs ideje a másik számára. Társadalmunk nem az emberek személyét, hanem képességeit és hasznosságát értékeli, a nemiség gyönyöreinek korlátlan élvezetét hajszolja, minden eszközzel a hatalomra törekszik, az egyéni érdeket tekinti az emberi élet legfőbb céljának, nevetség tárgyává teszi a házastársi hűséget, menekül az áldozattól, hangoztatja az egyének jogait, és elfelejti kötelességeit, és az erkölcsi energiákat bénító relativizmus mocsarába süllyed. A tömegtájékoztató eszközök pedig olyan életfelfogást terjesztenek, mely minden ösztön és vágy kielégítését tekinti célnak. Társadalmunk „permisszív": mindenfélét megenged, és nem támogatja a hűséges keresztény családi életet. Persze, nem minden ilyen sötét és vigasztalan a mai társadalomban; de alig tagadható, hogy a fenti leírás a mai társadalom uralkodó képét tükrözi. Az ilyen társadalomban a keresztény családok hasonlítanak vad tengeri hullámok által ide-oda vetett hajócskákhoz, melyeket állandóan fenyeget az elmerülés veszélye. Hozzájárul a keresztény családi ideál megvalósításának nehézségéhez az a magában örvendetes tény is, hogy az emberek átlagos élettartama korunkban lényegesen meghosszabbodott. Amikor az átlagos élettartam 300 év körül mozgott, könnyebb volt 10–20 éven át hűséges szerelemben kitartani, mint ma, amikor néha 50–60 éven át kell hűségesen szeretniük egymást a hitveseknek. Egy további nehézség az is, hogy a több generációt magában foglaló és rokonokkal együtt élő nagy családok szinte eltűntek, és helyüket a szülőkből és egy-két gyermekből álló kis családok foglalták el. Ilyeneknél, ha a családi életben problémák keletkeznek, nehezebb megoldást találni, mert hiányzik a nagy család segítsége. Mindezek miatt ma minden egyes családnak hatalmas benső energiára van szüksége, hogy minden nehézséget legyőzve megvalósíthassa Isten akarta ideálját. Ez a hatalmas benső energia, hála Istennek, létezik. Úgy hívják, hogy Szentlélek. Nem hangos, lármás energia ez, hanem nyugodt és csendes. Olyan, mint a kristálytiszta víz folyása. Gyöngének, alázatosnak látszik. De, amint hegyi patakoknál láthatjuk, sziklákat szel ketté, és hegyeket mállaszt. Nem csoda: hiszen ez a Szentlélek magának az Istennek bennünk működő ereje. Azonnal meg fogjuk érteni a Szentlélek segítségének fontosságát, ha annak négy tulajdonságát vesszük szemügyre: 1) a Szentlélek: szeretetkötelék, 2) a Szentlélek: teremtő erő, 3) a Szentlélek: önátadó szeretet, 4) a Szentlélek: szabadságforrás. Lássuk ezt a négy pontot részletesebben. A Szentlélek: szeretetkötelék VI. Pál pápa mondta, hogy a Szentlélek örök szeretetként származik az Atyától és a Fiútól. A Szentlélek tehát a Szentháromságon belül szeretetkötelék: Ő az a személyes „mi", amely az Atya „én"-jét és a Fiú „te"-jét egybekapcsolja. Ő az örök Atya és az egyszülött Fiú közös és kölcsönös szeretete. Ezzel a Szentlélekkel „kente fel" az Isten a megtestesült Fiút, az ember Jézust (ApCsel 10,38). Ez a Szentlélek viszi állandóan Jézushoz az Atya szavát: „Te vagy az én szeretett Fiam" (Mk 1,10), és ettől a Lélektől indíttatva mondja Jézus imájában: „Abba, Atyám, legyen meg a Te akaratod!" Az Atya Isten és a feltámadt Krisztus legnagyobb ajándékként ezt a Szentlelket adja nekünk (vö. Lk 24,49; Róm 5,5): annyira mélyen szívünkbe árasztja Őt, hogy „egy Lélek" leszünk Krisztussal (1Kor 6,17). Minthogy pedig egy a Krisztus és egy a Lélek, ezért mi mindnyájan, akik megtartjuk „a Lélek egységét a békesség kötelékével", „egy test és egy Lélek" leszünk Krisztusban (Ef 4,3–4). Ez a Szentlélek által megvalósult egység közös hitünkön alapszik. E hittel hagyatkozunk rá mindenben az irgalmasság Atyjára, aki Jézus élete, halála és feltámadása által megmutatta nekünk feltétlen szeretetét. Magát ezt a hitet is a Szentlélek teszi lehetővé (1Kor 2,10–16). Általa kapcsolódunk mindnyájan közvetlenül, teljes bizalommal az Atya Istenhez. E hit alapvető tartalma is közös: „Mi megismertük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne." (1Jn 4,16) Ez a Szentlélek lesz mindegyikünkben az a benső energia, mely a szeretet megélésére indít. E szeretet által leszünk „másokért élő" emberekké, vagyis olyanokká, aki mások létében, életében, boldogságában találják örömüket. Nem akarunk „másokat" leigázni, kihasználni, kisajátítani. Örvendünk a „másik" egyedülálló és kicserélhetetlen létének. Az ilyen önzetlen szeretet szokott a „másikban" viszontszeretetet szülni. Így lesznek többen, különbözőségük megőrzésével, „egy szív, egy lélek" (ApCsel 4,32). Az ilyen egység adja meg az embereknek a legnagyobb boldogságot. Hiszen a Szentháromság szeretetközössége azért teremtett embereket, hogy Istennel és egymással egyesülve boldogok legyenek. Nem birtoklás által lesznek ők boldogok, hanem létezésük által, mely találkozásban, egyesülésben, közösségben teljesedik ki. A Szentlélekről mint szeretetkapcsolatról szóló fentebbi magyarázatból azonnal kitűnik, hogy mily nagy a Szentlélek szerepe a családban. A Szentlélek mint isteni kapocs alapja annak a „kapcsolatnak", „köteléknek", mely a házasság lényege. Az esküvői szertartás alatt a fiatal házasok hűséget esküsznek egymásnak. Ez a szertartás legmeghatóbb része: „Isten engem úgy segéljen, hogy N-t szeretem, és hogy őt el nem hagyom, holtomiglan, holtáiglan, semmiféle bajában . . ." Hogyan is vállalkozhat két gyenge, fiatal teremtés ilyen, az egész életre szóló ígéretre? Ha csak az emberi erejükre támaszkodnának, vakmerőség lenne ilyeneket ígérni. Pedig a család jövendő boldogsága számára ez az ígéret, és annak betartása, elengedhetetlenül szükséges. A keresztény jegyesek ennél az ígéretnél a Szentlélek erejére számítanak! Igaz, hogy az emberek ingatagok, és hogy hűséget tartani nehéz. De Isten hűséges! Ő maga bízza rá a menyasszonyt a vőlegényre és a vőlegényt a menyasszonyra. Ő az, aki hallja és elfogadja esküvel megerősített közös ígéretüket. Ezáltal maga az Isten vállalja, hogy mindig velük lesz, és imáikra válaszolva megadja nekik a Szentlélek erejét, amely képesíti őket a házastársi hűség és a szeretet megtartására, a test, a világ és az ördög minden kísértésének ellenére is. A szentségi házasságnál jelenlévő Isten az esküvő legfontosabb „tanúja". A hit és a Szentlélek által vele egyesülve lesznek képesek a házastársak örömmel és hűségesen élni családi életüket. A keresztény család tagjai azért képesek kölcsönös szeretetköteléküket megőrizni, mert „egy Lélekben szabad útjuk van az Atyához" (Ef 2,18). Hiszik, hogy Isten úgy szerette mindegyiküket, hogy „elsőszülött Fiát adta oda" értük (Jn 3,16). Ebből a tudatból fakad a minden emberi személy méltósága iránti csodálat. Ez a csodálat képezi a családi kapcsolatok legszilárdabb alapját. A házastársak akkor fogják örömmel élni házas életüket, ha mindennap újra elcsodálkoznak azon, hogy az Isten olyan élettársat adott nekik, akinek nevét öröktől fogva ismeri, akiért Jézus szeretetből meghalt, és akinek örök életet adományoz. A házastársak akkor lesznek jó szülők is, ha mindig csodálattal szemlélik gyermekeiket, mint a teremtő és üdvözítő Isten bölcsességének és szeretetének műveit. Az ilyen lelkületből önként születik a Szentlélek nagy „gyümölcse": a szeretet (Gal 5,22). Az ilyen szentléleki szeretet óv meg a családon belüli érzelmek elferdülésétől. Ilyen elferdülés lenne például az olyan anyai „szeretet", amely gyermekét saját kizárólagos játékszerének tekinti, gyermeke miatt elhanyagolja férjét, később pedig utálja vejét vagy menyét, mert „ellopták" tőle ezt a játékszert. Hasonlóképpen elferdülés az olyan atyai „szeretet", amely gyermekeiben saját ambícióinak kielégülését keresi, vagy gyermekeivel frusztrációit akarja kompenzálni. Elferdült az olyan gyermeki „szeretet" is, amely infantilis biztonságot keres szüleinél, és önzően kihasználja jóságukat. Elégtelen az a hitvestársi „szeretet" is, mely megáll a testnél és az érzéki szenvedélynél, és nem a társ lelkét becsüli mindennél többre. Ezek a „szeretetek" mind a „birtoklás" nívóján maradnak. A Szentlélektől ihletett családi szeretet azonban senkit sem akar birtokolni, hanem a többi családtag létének örvend, és azt ápolja. Ezért megmarad akkor is, ha a család egyes tagjai elvesztik azokat a tulajdonságokat, amelyek a birtoklás ösztöne számára vonzóvá teszik. Az így szerető ember tovább fogja szeretni és ápolni a megbetegedett vagy elaggott családtagot; gyengéden fogja szeretni és nevelni nehéz természetű vagy fogyatékos gyermekeit. Az ilyen szeretet „mindent elhisz, mindent remél, és mindent elvisel" (1Kor 13,7). Az ilyen szeretet kiváltsága, hogy mindig együtt jár vele a Szentlélektől kapott „öröm" (Gal 5,22). Ez az öröm nem szereti a lármát: mély és csendes. Abból a tudatból származik, hogy az illető ember nem „magáért" él, hanem „másokért". Ezek a „mások", Isten akarata szerint, elsősorban a családtagok. De ha ez a szeretet valóban a Szentlélektől származik, nem fog megrekedni a család keretén belül. Vannak olyan családi érzelmek, melyek nem haladják meg a csoportönzést, és a családon kívüli embereket csak vetélytársnak érzik. A család melege által nevelt igazi szeretet azonban kiterjed a családon túlra is: más családokra, szomszédokra, a szegényekre, a társadalomra, sőt az egész világra. Így szerető emberek lesznek képesek megvalósítani II. János Pál pápának egyik szép mondását: „Kell, hogy mindegyikünk szívében hordja az egész emberiséget." A Szentlélek: teremtő erő A Szentlélek nemcsak „szeretetkötelék", hanem isteni teremtő erő is. Már a Teremtés könyve mondja, hogy a teremtéskor „Isten Lelke lebegett a vizek fölött" (1,2). A Szentlélek Isten éltető lehelete minden élet forrása. Az Atya Isten mindent az Ige által a Szentlélekben teremt és éltet. A Szentléleknek ez a tulajdonsága szintén kapcsolatban van a családdal. Ugyanis a Teremtő Isten akaratából a család az a hely, ahol új emberek születnek és nevelkednek. A gyermekek nemzése, szülése és nevelése által a szülők a Teremtő isteni Lélek munkatársai és eszközei lesznek. Ez csodálatos méltóság. Jól mondta Charles Péguy, hogy a gyermekek születése a reményből fakadó tett. Ha az emberi élet nem lenne kívánatos, értelmetlen lenne annak szaporítása. Amikor a szülők gyermekeket hoznak a világra, és örülnek születésüknek, az élet értelmébe vetett reményüket vallják meg. „Óh, élni, élni, mily édes, mi szép!" – mondja Éva Az ember tragédiájában, és ezt ismétli kimondatlanul minden anya, amikor boldog mosollyal először öleli magához újszülött gyermekét. A keresztény szülők tudják, hogy a tőlük származó gyermekek élete nem korlátozódik a földi élet néhány évtizedére. Minden emberi élet halhatatlan! Ezek a kis életkék oly értékesek Isten színe előtt, hogy soha nem fognak véget érni. Amikor a szülők gyermekeiket a világra hozzák, e tettükkel, Isten eszközeként, egy örök életre szánt emberi lény csodáját hozzák létre. A szülők éltető feladata természetesen nem korlátozódik a gyermekek nemzésére és szülésére. A keresztény szülők viszik a templomba gyermekeiket, hogy megkereszteltessék őket. Ez a keresztség a szülők hitére támaszkodik, és a gyermek krisztusi nevelésének feladatát bízza rájuk. A megkeresztelt csecsemőben ott lakik már a Szentlélek: Ő fogja a gyermek szívét a hit és szeretet számára megnyitni, és a szülők a Szentlélek segítői, amikor a hitre és szeretetre nevelik gyermekeiket. Az embernek szüksége van arra, hogy szeressék. Enélkül nem tud élni. A pszichológusok kimutatták, hogy a szülők, különösen az anya szeretete bontakoztatja ki a gyermekek életét, és biztosítja számukra a testi és lelki egészséget és egyensúlyt. Mindezekben a Teremtő Lélek működik a szülőkön keresztül, hogy csodálatos módon fejlessze tovább a teremtés és üdvözítés művét. Ezt manapság nagyon kell hangsúlyoznunk. Ugyanis, miután évszázadokon keresztül a társadalom és az egyház a gyermekek nemzését tekintette a nemi kapcsolatok legfontosabb elemének, a mai kor a nemiségben főleg a szeretők személyi kapcsolatát értékeli, a gyermeknemzést mellékesnek tartja, sőt nemegyszer a szexben csupán a gyönyört keresi. Kétségtelen, hogy a nemiség személyek közötti értékét igen nagyra kell becsülni. A szexszel járó gyönyör pedig szintén Isten ajándéka. Azonban nem szabad, hogy ez a szemlélet csökkentse az apaság és anyaság méltóságának megbecsülését. Igaz, hogy a sok bajjal küzdő világban nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki higgyen az élet jövőjében. De a keresztény szülőknek – Isten példájára – szeretni kell az életet (vö. Bölcs 11,26). Istenben bízva hoznak létre új élőlényeket, akiket az Isten személyesen szeret, és önátadó szeretetének adományával áraszt el. Amikor Isten Fia személyében be akart lépni e világba, egy szűz leányt választott ki, Máriát, kegyelmének remekművét. E szűzre szállt le a Szentlélek, és tette anyává. Bárcsak segítene bennünket ez a szent anya, hogy újra felfedezzük az anyaság csodálatos méltóságát és értékét! Csodálatosak az anyák, akik „gyűlölik a háborúkat" (Horatius), akiknek szerető szívében az Isten tükröződik, akiknek szeretete érezteti meg a gyermekkel, hogy szép az élet, akik saját életük veszélyeztetésével és feláldozásával is védelmezik gyermekeiket minden bajtól, és így megmutatják, hogy jobban szeretik őket saját maguknál. Ezek az anyák megérdemlik minden ember legnagyobb tiszteletét. Próbáljunk tehát eltüntetni a világból mindent, amiért sírnak az anyák; próbáljunk minden embert anyjának szemével nézni. Nem lesz téves vagy túlzó ez a szemlélet, hiszen az anyának gyermekére vetett pillantása hasonlít leginkább az Isten pillantásához, aki még akkor sem feledkezik meg rólunk, ha elfeledne anyánk (vö. Iz 49,15). A gyermekek vállalásának szépségét és fontosságát különösképpen kell hangsúlyoznunk itt Magyarországon. Más országokban e téren a túlnépesedés okozhat problémákat, de a mi kis hazánkban ilyen probléma nem létezik. Japánból való visszatértem után, Magyarországon utazgatva éreztem, hogy milyen üres ez az ország. És az utóbbi években nemcsak hogy nem növekszik, hanem fogy a népesség. El ne tűnjön ez a csodás múlttal, gyönyörű nyelvvel és mérhetetlen kulturális hagyománnyal rendelkező nemzet! Ne ássuk a magunk sírját, „ahol nemzet süllyed el"! Kétes ugyan, hogy ennek láttára más népek „millióinak szemében" gyászkönny ülne, de Isten bizonyára megsiratna bennünket. A sajgó magyar szívét élete végéig megőrző jezsuita, Varga László szerette mondani: „A magyarból a sok is kevés!" Isten áldja meg a magyar szülőket, akik nagy áldozatok árán is életet adnak kis magyaroknak, és magyarnak meg kereszténynek nevelik őket. Ők a Szentlélek csodás munkatársai, és megérdemlik mindenki tiszteletét és segítségét. A Szentlélek: az önátadó szeretet Lelke Krisztusról mondja a Szentírás, hogy „örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek" (Zsid 9,14). A Szentlélek által élesztett szeretet lángja oly erős, hogy háttérbe szorítja még saját életünk szeretetét is. Minden szeretet csúcspontját fejezi ki a jézusi szó: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15,13) Az áldozatos önátadásra serkentő Szentlélek működése: íme a Szentléleknek és a családoknak harmadik lényeges kapcsolata. Nem lesz boldog az olyan család, ahol a családtagok saját jogaikat és érdeküket keresik. Sőt akkor sem lesz boldog a család, ha a családtagok feltételekhez kötik vagy korlátozzák egymás iránti szeretetüket. Az életáldozatra is kész szeretet mindig ingyenes ajándék, melyet csak csodálattal lehet elfogadni. És éppen a Szentlélek által művelt ilyen csoda a családi boldogság előfeltétele. Jézus „új parancsa" meghaladja a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" (Lev 19,18; vö. Mt 22,39) parancsolatot. Jézus parancsa ugyanis így szól: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket." (Jn 13,34) Amint azt már Alexandriai Szent Cirill helyesen mondotta, Jézus jobban szeretett bennünket, mint önmagát. Ha nem így lett volna, nem vállalta volna el a halált, hogy mi éljünk. Az ideális család is egy olyan közösség, ahol mindegyik családtag a többieket jobban szereti, mint önmagát, és kész odaadni önmagát – akár az életét is – őértük. Így tölti el igazi öröm életüket. Hiszen, furcsa módon, akkor él az ember örömmel, ha van valakije (vagy valamije), akiért meghalni kész. Éppen ilyen, a „másikra" irányuló önátadó szeretetben találja meg élete értelmét. Az ilyen magaslatokra nem juthat el az ember saját erejéből. Ehhez a Szentlélek energiájára van szükség. Ennek a Szentléleknek jóvoltából él majd, könnyek között is, az áldozatosan szerető ember szívében az az öröm, melyet senki el nem vehet. Szabadságteremtő Lélek „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság" – mondja a Szentírás (2Kor 3,17). Ez a „szabadság" nem ösztöneink önkényes kiélését jelenti, hiszen az szolgaságba szokta vetni az embert. A Lélek által adott szabadság abban áll, hogy az ember örömmel teszi a jót. Ha valakinek a szívét a Szentlélek Isten felé irányította, akkor az az ember a szerető Isten akaratát szívesen teljesíti. Nincs nagyobb öröm, mint szeretni. Szeretet, öröm és szabadság: együtt jár. A mai keresztény családnak feltétlenül szüksége van az ilyen szabadságra. A múltban a társadalmi elvárások és szabályok támogatták és védelmezték az egynejű, felbonthatatlan házasságot, a hitvestársi hűséget és gyermekek vállalását. Manapság ez a támogatás és védelem eltűnt. Az egyetlen erő, mely ezt pótolhatja: a Szentlélek szívünkbe írt benső „törvénye" (vö. Róm 8,2). Ennek a „törvénynek" igen erősnek kell lennie, hogy legyőzze a különböző kísértéseket, melyek a hűtlenségre, megfutamodásra, kibúvásokra, kompromisszumokra csábítanak. E benső törvényt követő házastársak őrzik meg életfogytiglan hűségüket; e benső törvényt követő szülők vállalják áldozatosan a gyermekáldást; e benső törvényt követő gyermekek mutatnak tetteikkel és életvitelükkel igazi hálát szüleik iránt. Az olyan családban, ahol ez a benső törvény uralkodik, nem kell senkinek alakoskodni, nincs senkinek titkolnivalója, nem kell senkinek érzelmeit rejtegetni. Mindenki elfogadja a másikat, és örül annak, hogy a másik van. Így lesznek képesek a családon belül megvalósítani a Szentírás buzdítását: „Mint Isten szerettei, öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen; ahogy az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent." (Kol 3,12–14) Ima a Szentlélek erejéért A Szentlélek szeretetkötelék, teremtő erő, az odaadó szeretet gyökere és az igazi szabadság forrása: az egy Léleknek ez a négy tulajdonsága jól megmutatja, hogy mily nagy szüksége van a mai családnak az Ő segítségére. Annál fontosabb tehát számunkra a kérdés: Miképpen tehetünk szert erre a Lélekre? Jézus erre a kérdésünkre világosan megadta a választ: „Mennyei Atyátok megadja a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle." (Lk 11,13) Ez a kérés nem más, mint az imádság. A Szentlélek maga az, aki „imádkoztat" minket (vö. Róm 8,15; Ef 6,18), és Ő az az adomány, melyet egész biztosan ki tudunk eszközölni imánkkal. Nem az a fontos, hogy imáinkban kifejezett szavakkal a Szentlélek erejét kérjük: minden őszinte imát Ő sugall, és minden kitartó ima az Ő jövetelét eszközli ki számunkra. Tehát a mai világban a család boldogsága számára mindennél fontosabb, hogy imádkozó család legyen. Kell, hogy a családtagok egyénenként is imádkozzanak: a gyermekek számára a legszebb örökség az, ha volt alkalmuk látni magukban imádkozó szüleik alakját. Emlékszem, hogy egyszer gyermekkoromban lakásunkban hívtam a szomszéd szobában levő anyámat. Kétszer-háromszor kiáltottam, de anyám nem válaszolt. Nyugtalan lettem, és anyámat hangosan híva beszaladtam a szobába, ahol tartózkodott. Anyám ott ült egy széken, és felém fordulva így szólt: „Fiacskám, ne kiabálj. Anyád most imádkozik." Ezt az élményt egész életemben nem tudtam elfelejteni. Többet ért ez a tapasztalat számomra, mint minden szép buzdítás az imára. Gyönyörű persze az is, ha van szép, örömteli, közös családi ima; nagyszerű, ha a vasárnapi mise és szentáldozás a család természetes életrendjéhez tartozik. „Istentől Istenhez" kell élnie az embernek. Hatalmas hársfa módjára, hittel és imával az Istenbe eresztve gyökerét, és a Szentlélek életnedűjét onnan szíva lesz képes a család minden tagja Istenhez emelkedni, és egymáshoz mindig közelebb jutni, hiszen Ő mindnyájunk közös Alfája és Ómegája. Az ima mint a hit lélegzése és a szeretet hangja fogja megőrizni a családokat a Szentlélek erőkörében. Így lesznek nemcsak a béke és öröm szigetecskéi a földi társadalomban, hanem előkészítik és elővételezik Isten nagy családjának mennyei gyülekezetét. Adja Isten, hogy úgy legyen.
Dér Katalin A HÁZASSÁG EVANGÉLIUMA Pál apostol levele az efezusiakhoz (5,21–33) 21 Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. 22 Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; 23 mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. 24 Nos, amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. 25 Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte, 26 hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, 27 így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. 28 Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. 29 Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, 30 minthogy tagjai vagyunk testének. 31 „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté." 32 Nagy titok ez, én pedig Krisztusról és az egyházról mondom. 33 De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét. 1) A szöveg Az új protestáns fordítást követtük (1975) két apró módosítással. A 24. vers élére a „de" szócska helyébe értelemszerűen a „nos "-t, a 26-ban pedig „a keresztség fürdője" helyébe az eredeti „víz fürdője" kifejezést tettük, az utóbbit az evangélikus Harmat Kiadónál magyarul is megjelent John Stott-féle kommentár (1994) mintájára. A többi magyar változat nem különbözik ettől lényegesen, némileg azonban eltér egyes részletek visszaadásában. – Többletként hozza a 30. versben a „tagjai vagyunk testének" után az egyes kéziratokban olvasható „húsából és csontjaiból" kifejezést (Békés–Dalos). – Olykor kommentáló fordításmódot alkalmaz, pl. a 24-ben az „és ő a test üdvözítője is"helyett magyarázatot közöl: „ő ugyanis a test üdvözítője is" (Békés–Dalos), a 25-ben az „önmagát adta" helyett a „feláldozta" szót (új katolikus fordítás). – Akadnak apróbb értelmezési eltérések, pl. a 27. versben a (Krisztus) „így állítja maga elé az egyházat dicsőségben" tagmondat helyén azt olvassuk, hogy „ragyogóvá akarta tenni az egyházat" (új kat. ford.). – Végül ugyanazt a görög szót, hüpotasszó = „alárendelek", „valami alá rendezek", „engedelmeskedem" igét a három előfordulásban (21, 22 és 24.) három különböző igével adja vissza: „alárendeltje valakinek", „engedelmeskedik", illetve „alá van vetve" (új kat. ford.), holott a három esetben ugyanarról az egyetlen dologról van szó. Mindez a régi felismerést igazolja: minden fordítás értelmezés. Ezért leghelyesebb az eredetiből, vagy ha ez nem lehetséges, az azt legjobban megközelítő fordításból kiindulni. 2) A tágabb szövegösszefüggés: a levél egésze Bár manapság sokan megkérdőjelezik az Efezusi levél páli szerzőségét, mi Szent Pált tekintjük szerzőjének. A levél témája a keresztények Krisztusban már megvalósult és még megvalósítandó egysége. A levél alapgondolatát és az egész Szentírás egyik legszebb teológiai–etikai megfogalmazását olvassuk az 5. fejezet első két versében: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és járjatok szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett titeket, és önmagát adta értünk »áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként«." Az Apostol leveleire jellemző szerkezetet találjuk itt is. Az első rész a dogmatikus tanítás: Krisztus áldozata árán a világ, az emberiség egysége már megvalósult. Erre a hatalmas tettre és spirituális tényre épül a második rész etikai tanítása: a hívőknek a maguk részéről a gyakorlatban is meg kell valósítaniok az egységet minden kapcsolatukban. Közülük Pál a három legalapvetőbbet, a férfi–nő, a szülő–gyermek kapcsolatot és a korában adottságként létező úr–szolga viszonyt emeli ki. Nem célja, hogy részletes gyakorlati tanácsokat adjon az itt lehetséges konfliktusok kezeléséhez, csak a helyes alapbeállítottságról beszél, és azt is csupán az egységgondolat jegyében teszi, amit a dogmatikai fejezetekben dolgozott ki. Az iratnak, két főrészének és minden részletének témája tehát az egység. Kiemelhetjük ugyan belőle a házasságról szóló passzust, de azt jól megérteni csak az egésszel összefüggésben tudjuk. Így erre most a szokásosnál több gondot fordítunk. A bevezető, a címzés, az üdvözlés és a hálaadás után az író azonnal a lényegre tér. Miben áll „Isten akaratának" „az idők tejességének rendjére" vonatkozó titka (1,9), vagyis Isten világról szóló végleges terve, amelyet Krisztusban jelentett ki, és őbenne valósított meg? Ez a titok az egység, az, hogy Isten „Krisztusban egybefoglal mindeneket" (1,10). Az „egybefoglalás" (anakephalészisz, recapitulatio) két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a bűn óta ellentétes részekre szétesett világ Krisztus révén újra egységgé alakult. Másrészt pedig azt, hogy ő maga, az ő története, a Krisztus-esemény a végső összefoglalása és ezért értelmező elve is minden korábbi üdveseménynek, amelyek a történelemben valaha megjelentek, és fokozatosan kibomlottak, valahogy úgy, ahogyan egy előadás végén összegezzük, egybefoglaljuk, és így visszamenőleg értelmezzük is egész addigi mondanivalónkat. Ennek az egységnek a vezérlő elve és irányító, létrehozó valósága, vagyis „feje" Krisztus, „teste" pedig az a valóság, amelyen az egység megvalósul, az egyház (1,23). Ez, tagjaival egyetemben, éppen arra rendeltetett, hogy a maga életével az emberiség egységének látható kezdete legyen. Az Isten akarta egység akadálya a bűn a maga lényegével és következményeivel. A bűn lényege az elvevés. Minden olyan esetben, amikor helyesen cselekszünk, legyen az bármilyen apróság, hozzáadunk valamit a világ rendjéhez, azaz szépségéhez, harmóniájához. Nagy dolog ez! Ellenben ha bűnt követünk el, akkor elveszünk, letörünk, lerontunk valamit abból. És főként önmagunk elvonását jelenti a bűn, azt, hogy egy egészben, családunkon, munkahelyünkön vagy egyházunkon belül nem töltjük be rendeltetésünket, nem vagyunk benne azok, aminek lennünk kellene. Mindemiatt a bűn természetes következménye a megosztottság, az ellenségeskedés, az egység hiánya. Istennek tehát ahhoz, hogy az egység alapját megvesse, minden mást megelőzően a bűnt mint az egység sokszoros akadályát kellett elhárítania az útból (2,1–7). Ezt tette meg Krisztusban, aki „elveszi a világ bűneit". Az isteni egységteremtés első és legfontosabb eredménye a kétféle nép, zsidóság és pogányság üdvegységének létrejötte. A pogányok, akik eddig nem ismerték az egy igaz élő Istent, „távol voltak" tőle, most Krisztusban „közel" kerültek hozzá, „polgártársak" és „örökösök" Isten Országában; a két nép közötti „válaszfal leomlott", együtt épülnek Isten egyetlen templomává, összefogva a szegletkő, Krisztus által. Ez az egység Isten eredeti, öröktől fogva létezett terve, amely azonban csak most vált nyilvánvalóvá, miután spirituálisan már megvalósult Krisztusban (2,11–22). Az Apostol számára pedig személyesen neki adott kinyilatkoztatásban lett bizonyossággá (3,1–13): innen ered küldetése a pogányokhoz. Isten előtt nincs többé zsidó és pogány! A felismerés hallatlan újdonsága és ereje olyan példátlanul óriási lehetett Pál korában, amit ma, amikor az emberiség egységének gondolata, főként éppen a kereszténység jóvoltából, mégis szinte függetlenül kinek-kinek a világnézetétől, csaknem közhelynek számít – elképzelni sem tudunk. Újdonsága, ha a zsidóság és a pogány népek közötti korábbi sok-sok évszázados és emberileg sokszorosan érthető ellenségeskedésre gondolunk, vagy arra, micsoda leküzdhetetlen erkölcsi, jogi, egzisztenciális hátrányt jelentett az ókorban idegennek, barbárnak lenni a görög és római városokban. És ereje, amely lemérhető azon, hogy a zsidóságában, zsidó identitásában, vallásosságában vakbuzgó egykori Saul egész valóját, egész további életét ez az erő tudta a pogányok üdvösségének szolgálatába állítani. 3) A szűkebb szövegkörnyezet: az etikai rész (4,1–5,20) A 4,1. verssel veszi kezdetét az etikai rész, amelynek lényege: „éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok", vagyis azt az egységet kell az embernek megvalósítania napi élete szintjén, amelynek alapját Isten a maga részéről már megvetette. Pál apostol két lényeges dolgot mond. Egyrészt röviden felsorolja azokat a tulajdonságokat, eszközöket, amelyek révén az egység meg tud valósulni. Az alázat, a szelídség, a türelem, egyszóval a szeretet békességre vezet, a békesség pedig „az egység köteléke" (4,3), létrehozza és összetartja az egységet. Másrészt világossá teszi, hogy az egység nem egyformaságot, szürkeséget jelent, hanem a sokféleség, a sokféle képesség és adomány egységét. „Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben. " (4,16) Hogysem megpróbálnánk részeire szedve hosszasan értelmezni ezt a súlyos mondatot, forduljunk inkább az egyházatyákhoz! Ők szerették zenei példával megmutatni az egység és különbözőség viszonyát, a sokféleség szerepét az egység megvalósításában. És méltán. Mert ha megszólaltatunk egy egyszerű dó–mi tercet, máris a következőket figyelhetjük meg. 1. Ami létrejött, az nem dó és nem mi, hanem a két hang egysége, egy új valóság. 2. Ez az egység szép. Harmónia – magasabb zenei minőség, mint volt külön-külön a két hang. 3. De a szépség csak akkor születik meg, ha az egyik hang nem telepszik rá a másikra, nem nyomja el erősségével, hanem szebbé teszi, és viszont. 4. Az egységet a két hang szolgálja ugyan, de nem tűnnek el benne, nem esnek egybe, összemosódva valamiféle silány köztes ré hanggá, hanem megmaradnak annak, amik, dó-nak és mi-nek. 5. Sőt a felcsendülő akkord annál szebb lesz, minél tisztábbak, minél inkább önmaguk ezek a hangok, minél inkább megtartották eredeti természetüket, egyéniségüket: a dó-nak tiszta dó-nak kell lennie, és a mi-nek is tisztának, másként nincsen egység, hamis lesz a terc. Nos, az Ef 4,16 szerint ugyanezek az emberekből álló jó egység ismérvei is, legyen az családi, munkahelyi, baráti vagy bármilyen más közösség. Ahhoz azonban, hogy a sokféle emberből közösség jöhessen létre, az egyéneknek rendelkezniök kell bizonyos alapvető adottságokkal. Pál ezért előbb az egyén hitben megvalósítandó tökéletesítéséről szól, illetve arról a beállítottságról, amelyre általánosságban, a keresztény ember minden kapcsolatában szükség van (4,17–5,20), s csak utána tér rá a három legfontosabb konkrét kapcsolatfajtára, a férfi–nő, a szülő–gyermek és az úr–szolga viszonyra. Persze ez az „előbb" és „utána" logikai, nem pedig időbeli sorrend, hiszen maguk az adottságok és beállítottságok is már eleve meglévő kapcsolatainkban alakulnak ki vagy át.
A szakaszt egy kivételesen szigorú mondat
vezeti be: „többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek"
(4,17). Pál semmivel sem enyhíti, sőt a „kijelentem" és
„tanúsítom" szavakkal tovább erősíti a teljes életmódváltásra ösztönző
felszólítás radikalizmusát (vö. 22–23: „vessétek le a régi embert, . .
. öltsétek magatokra az új embert "). Teheti, mert ismeri a régi ember
útjának állomásait, és tudja, hová vezet ez az út (4,17–19). Megrázó e
három vers tömör logikája! – Az aztán meghatározza tetteit. – Tettei miatt „elidegenedik Istentől ", egyedül marad. – Önmagára utalva nem is képes már kitörni ebből a körből, hanem személyiségének központja, „szíve megkeményedik ". A „kemény szív ", akár a bőrkeményedés, érzéketlen, nem tudja érzékelni a lelkiismeret szavát: „erkölcsi érzékük eltompul ". A görög és latin „lelkiismeret" szó „együtt-tudást" jelent (szün-eidészisz, con-scientia), ez a szerv minden emberben, nem csak a hívőkben, Istennel együtt tudja a jót és a rosszat. Ha a lelkiismeret eltompul, egyszerűen nem képes többé különbséget tenni közöttük, erkölcsileg beteg (moral insanity) lesz. Döbbenetes dolog, hogy ember eljuthat idáig! –Ezzel aztán eltűnik az utolsó gát is, amely visszatarthatna a „tisztátalan cselekedetektől", most már nem tud nem vétkezni – a kör bezárul. Ebből a tömörségében mély lélektani-teológiai gondolatmenetből könnyedén száll alá Pál a gyakorlathoz. Itt a mindennapi életben leggyakrabban előforduló és mindenfajta kapcsolatot megrontó bűnök kerülésére int, a hazugság, az oktalan harag, a lopás, a nyelv és a magatartás vétkei, végül a szexuális bűnök kiiktatására (4,24–5,4). A hat buzdítás azonos logikus szerkezete (tiltás - a megfelelő pozitív cselekedet – teológiai indoklás) jelzi, hogy a méltó magatartás a hitben értelmesen meg van alapozva. A levél etikai tárgyú felének ez az általános része két felszólítással kezdődött, és ugyanígy zárul. Az egyik olyan feltételt tartalmaz, amely nélkül mindeme erkölcsi követelmények teljesíthetetlenek: „teljetek meg Lélekkel." (5,18) Pál meggyőződése szerint csak Isten Lelkének vezetése mellett lehetséges így élni egy olyan világban, ahol az emberek többsége teljesen más értékrendet követ. A másik felszólítás Isten dicséretére hív (5,19–20). Látszólag váratlan fordulat, valójában nagyon is logikus. Mert aki a hitben elfogadja ezt az értékrendet, az megtapasztalja, még a nyomorúság és üldöztetések közepette is, a mély benső békét és boldogságot. Megtapasztalja azt már az e világon, a Jakab-levél szerzőjével szólva: „boldog lesz cselekvésében" (Jak 1,25). Látja ám, hogy az ilyen élet felel meg valódi énjének, boldogság tölti el, és ez az indítéka Isten iránti hálájának. 4) A szöveg szerkezete a) 21. vers: általános buzdítás b) 22–24. vers: buzdítás a feleségekhez c) 25–30. vers: buzdítás a férjekhez d) 31–32. vers: teológiai indoklás e) 33. vers: az általános buzdítás megismétlése A Krisztusra hivatkozó teológiai indoklás a 31–32. versekben a legkifejezettebb, de áthatja a szöveg egészét. A részlet a didaktikus (tanító célzatú) iratok hagyományos ún. gyűrűs szerkezetét mutatja: lényeg (a) kifejtés (b–c–d) – a lényeg megismétlése (e). 5) A szöveg elemzése a) 21. vers: Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében A 22. verssel veszi kezdetét a „házirend" (Luther) asszonyok és férjek, gyermekek és szülők, szolgák és urak kapcsolatát leíró hármas táblája, ezt a 21-ben egy általános, mindenkire vonatkozó felszólítás előzi meg. Noha a részletezésben úgy tűnik, mintha az engedelmesség csak a feleségek, a gyermekek és a szolgák kötelessége volna, itt mégis azt mondja Pál, hogy mindannyian, férjek és feleségek, urak és szolgák, szülők és gyermekek egyaránt kölcsönösen tartoznak egymásnak valamiféle engedelmességgel. Nem ellentmondás ez? – Az „engedelmeskedem" jelentésű görög hüpotasszó igében a „rend" (taxisz) szó ismerhető fel. Az ige első jelentése: „beilleszkedni valamilyen rendbe", „alárendel(őd)ni valaminek, valakinek". Pál tehát arra buzdít, hogy mindannyian illeszkedjünk be egy rendbe, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, feladata, hivatása. Ez a hely emberi mértékkel mérve lehet előkelőbb (férj, apa, úr) vagy alantasabb (feleség, gyerek, szolga), de a rendszer egészében a tagok egymásra irányulnak, tökéletesítik egymást, és ilyenképpen mégis mind „engedelmeskednek egymásnak". Igaz, hogy mást jelent a házasságban a nő engedelmessége, és mást a férfié – ezt részletezik a következő versek –, mégis mindkettő „engedelmesség", mert „rend alá helyeződés": megtesszük mindazt, amit a magunk és a másik helye, helyzete, hivatása ebben a rendben megkíván. Mégpedig „Krisztus félelmében". A „félelem" szó negatív mai jelentése miatt az olvasó az „Isten félelme" vagy az „Úr, Krisztus félelme" bibliai kifejezések láttán zavarba jön. Hívjuk segítségül a Talmud Kiddusin című traktátusának (a házassági törvényekről) egyszerű, bölcs szavait, amelyek zsidó szerző Tóra-magyarázatához kapcsolódnak! Nem külön, hanem együtt kezeli az Isten és emberek (szülők) iránti tiszteletet és félelmet. „Mi a félelem?" Az ember „Ne álljon az ő (Isten, szülője) helyén, ne üljön az ő helyén, ne cáfolgassa szavait, ne ítélje meg." – „Krisztus félelmére" vonatkoztatva mindezt, az első két tiltás azt jelenti, hogy az ember ne tegye fel magát Krisztus helyére, ebben az esetben törvényhozói helyére, azaz ne akarja önmaga megszabni az emberi kapcsolatok, a házasság rendjét. A második kettő értelme pedig az, hogy az ember ne kritizálja Krisztus idevonatkozó kijelentéseit és cselekedeteit. Az emberi kapcsolatok rendjét Isten alkotta, és Krisztus nyilatkoztatta ki végérvényesen: ezt a rendet kell az embernek a fenti módon, „Krisztus félelmében" szem előtt tartania, ebben kell kinek-kinek elfogadnia és minél tökéletesebben betöltenie a maga hivatását. Krisztus pedig nemcsak, sőt nem is elsősorban szóbeli tanításával jelölte ki ezeket a helyeket, és adta meg korábban teljesen ismeretlen méltóságukat, hanem egész lényével, magatartásával. A nők iránti példátlan barátsága, tisztelete, finomsága és érzékenysége (gondoljunk pl. a szamariai asszonyra vagy a bűnös nőre), a gyermeki személyiség értékének, a gyermeki bizalom tisztaságának mély ismerete, szeretetének kinyilatkoztatása éppen a Szolga alakjában, a szolgáló lelkület abszolút első helyre állítása az isteni értékrendben („aki az első akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok"), közösségvállalása minden elnyomottal, valamint – a másik oldalon – a vőlegény lét, az atya lét és az úr lét valódi tartalmának elénk élése: ez az, ami Pál szeme előtt lebeghetett, amikor arra int, hogy mi is hasonlóképpen, „Krisztus félelmében" kezeljük és éljük meg a férj, apa, úr, vagy a nő, gyermek, szolga hivatásokat. Az emberi kapcsolatokban Isten akaratából léteznek hatalmak. A feleségek, a gyermekek, a szolgák engedelmességgel tartoznak e hatalmak hordozóinak, és Pál nyomban világossá teszi, miképpen tartoznak vele: a nők úgy engedelmeskedjenek férjüknek, „mint az Úrnak" (22), a gyermekek szüleiknek „az Úrban" (6,1), a szolgák gazdájuknak „mint Krisztusnak" (6,5). Nem ész és feltétel nélküli engedelmességet kíván, szó sincs arról, hogy egy Isten akaratával nyíltan szembenálló akaratnak kellene engedni, hanem olyannak, amelynek engedelmeskedve egyúttal Krisztusnak, Isten parancsának engedelmeskedünk. b) 22–24. vers: buzdítás a feleségekhez Az első felszólítás a nőknek szól: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek. . ." Pál persze nem megalázó, vak engedelmességre gondol. Krisztus újjáformálja a házasságot – ez a dolog veleje. Az Apostol korábban Krisztus egész tevékenységét egységteremtésként írta le. Az általa létrehozott egység uralja most már a mindenséget a kozmikus méretektől egészen a legkisebb emberi közösségig, a házasságig. Az egység lényege pedig – az, hogy benne a különféle természetű részek, tagok egymáshoz vannak rendelve, kiegészítik egymást – a házasságban a szeretet kölcsönös nyújtását és elfogadását jelenti. Ami tehát alant következik, az az ideális házasság mint szeretetközlő egység leírása, ahol Pál a szeretet nyújtását elsősorban a férfi, elfogadását elsősorban a nő kötelességeként mutatja be. Eszerint a nő engedelmességén nem mást ért, mint pontosan a férfi gondoskodó szeretetének elfogadását. Előbb beszél azonban a szeretet engedelmes elfogadásáról (feleség, 22–24), és utóbb annak adásáról (férj, 25–30), vagyis megfordítja a logikus sorrendet. Bizonyára azért, mert a 21. vers után („engedelmeskedjetek egymásnak”) önként adódik, és könnyebben is érthető így. A passzust lezáró 33. versben majd helyreáll a logikus rend. Krisztus egységteremtése tehát újjáformálja a házasságot, mégpedig csodálatos módon, mert miközben áthelyezi azt egy másik dimenzióba, érintetlenül hagyja külső kereteit. E másik dimenzió jelölésére Pál itt is, mint az egész levélben, egy különös kifejezést használ: „az Úrban", „Krisztusban" lenni. Ez természetesen nem helyhatározó, nem is díszítő stílusfordulat, hanem az élet egy valóságos, új, negyedik dimenzióját jelenti. Az ember nem lent, fönt vagy oldalt, hanem egy más kiterjedésben, közegben, „az Úrban" van. Ugyanúgy cselekszik, mint mások, jár-kel, beszélget, dolgozik, örül – de mindezt „az Úrban" teszi (vö. Fil 4,4). „Benne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28) a házasságban is; a házaspár teszi mindazokat a dolgait, amiket a többi pár – de „az Úrban". Ezért a kereszténység nem szorul rá, hogy okvetlenül megszüntesse kora adott intézményeit, hogy egy meghatározott társadalmi rendszerhez kötődjék; a keresztény ember megmarad házasságában, korábbi foglalkozásában, ha nagyon muszáj, még rabszolgaságában is, de mindezt „Krisztusban" éli meg. Az „engedelmesség", „főség" és hasonlók igen visszataszító dolgok maradnak, ha nem ebben az új dimenzióban éljük őket. Hiszen az ősbűn után a büntető isteni szó nem azt mondja-e, hogy a férfi „uralkodni fog" az asszonyon? Itt meg: „a férfi feje a feleségnek." Hát akkor mi a különbség? Egyedül ez az új dimenzió, a „Krisztusban-lét" . Ahol új értelmet nyer minden főség és uralom. Ezért itt minden mondat hasonlítás: úgy kell engedelmeskedni, „mint az Úrnak", a férj feje a feleségnek, „ahogy Krisztus az egyháznak", és így tovább. De ne az engedelmesség módjára gondoljunk! Nem a cselekvés módjáról van szó, hanem a lét minőségéről, az engedelmesség, a főség, az egész helyzet új minőségéről, „Krisztusban-létéről". Ha ezt jól megértjük, világossá válik minden, a részletek sem igényelnek sok magyarázatot, és eloszlik sok félreértés Pál úgymond „konzervatív" házasságeszményével kapcsolatban.* Az Apostol a nő engedelmességét abból a tényből vezeti le, hogy „a férfi feje a feleségnek". „Feje" a teremtés rendje és a két nem természete szerint (ld. az asszony teremtésének elbeszélését). „Feje" e szó „kezdeményező", „létrehozó elv" jelentésében. Ő hívja a nőt, és nem fordítva, ő kezdi el a kapcsolatot, ő kezdeményezi a házasságot és a további lépéseket is annak alakításában, míg a nő szerepe elsősorban az, hogy elfogadja – vagy elutasítsa – a férfi kezdeményezéseit, és ha elfogadta, őrizze meg, tartsa össze az egységet. Elsősorban mégis úgy „feje" a férj a feleségnek, „ahogyan Krisztus feje az egyháznak". De miképpen feje Krisztus az egyháznak? Úgy, hogy ő az üdvözítője. Nem könnyű jól visszaadni e görög mondat erejét: kefalé . . . autosz szótér. Krisztus nem „feje és üdvözítője is" az egyháznak, külön-külön, mintha ez két funkciója lenne, hanem fősége és üdvözítő funkciója tökéletesen azonos: „ő a feje, aki egyben (egy személyben) egyszersmind az üdvözítője". És innentől kezdve minden evilági főségnek egyetlen létalapja van: az üdvözítés. Ilyen, amint alább részletesebben olvassuk, a férj ideális fősége is, megbízatás az üdvözítésre. Nem úgy persze, mintha bizony Krisztus helyett a férj „üdvözítené" feleségét, hanem úgy, hogy ő teremti meg családja számára azt a biztonságos, elsősorban lelki hátteret, életrendet, amelyben a család tagjai képesek Istent állítani életük középpontjába, és megtalálni a maguk helyét az egészben e középpont körül. A férfi fősége tehát szeretésre, gondoskodásra, felelősségvállalásra szóló jogosítvány. Ennek enged, rendelődik alá, ezt fogadja el a feleség, amikor „engedelmeskedik férjének, mint az Úrnak". Más szóval: úgy kell engedelmeskednie neki, „amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak". Itt sem az engedelmeskedés módjáról van szó, sokkal inkább egy minőségről. Az egyház ugyanis, amikor Krisztusnak engedelmeskedik, akkor nem másnak, hanem önnön üdvözítőjének engedelmeskedik, és éppen azért engedelmeskedik neki, mert így jut el az üdvösségre. Két szabad személyes akarat találkozik össze: Krisztus szabad üdvözítő akarata és az egyház ezt szabadon elfogadó akarata. Ugyanígy van, ideális esetben, a házasságban is. A feleség, amikor férjének engedelmeskedik, akkor egy szerető, üdvösségre segítő hatalomnak engedelmeskedik, és éppen azért engedelmeskedik neki, mert a maga konkrét életútján, házas állapotában, így tud eljutni az üdvösségre. c) 25–30. vers: buzdítás a férjekhez Ha az asszonyoknak szóló buzdítás kulcsszava az „engedelmesség" volt, a férjek viszont arra kapnak felszólítást, hogy „szeressék feleségüket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat". Milyen az a krisztusi szeretet, amelyre az egyetlen méltó válasz az elfogadó engedelmesség? Az Apostol egy tömör, talán ősi hitvallási formulából vagy Krisztus-himnuszból származó felsorolásban adja elénk ennek a szeretetnek öt állomását, kezdve a múlt, végezve az eszkatológikus jövő örökkévalóságával. Krisztus „Szerette az egyházat, és önmagát adta érte." Krisztus önátadása elsősorban a keresztáldozatra vonatkozik, mégis magában foglalja egész földi életét a megtestesüléstől fogva. Ha pedig ez így van, akkor a „szerette" ige a megtestesülését megelőző örök szeretetére is értendő. A megtestesülést Isten szeretete előzte meg és határozta el. Krisztus öröktől fogva szerette az egyházat; időtlen-örök szeretetének volt időbeli következménye, hogy „önmagát adta érte" a megtestesülésben és a kereszten. Annak pedig, hogy Krisztus önmagát adta oda Istennek és az embereknek, további következménye, hogy lehetséges, mostantól lehetséges az ember újjászületése a keresztségben. Krisztus szeretete most úgy működik tovább, hogy a legegyszerűbb anyaggal, „a víz fürdőjével" megtisztítja bűneitől a keresztelendőt. A víz anyaga a keresztelés során elhangzó „ige által" nyeri el valódi hatékonyságát, mert az ige mondja ki, közvetíti Krisztusnak az ember újjászületésére vonatkozó szerető akaratát. A keresztelést a szeretetmunka újabb állomása, a „megszentelés" követi – ez a jelen fázisa, kitölti az ember életét megkeresztelésétől földi haláláig. Végül Krisztus „maga elé állítja az egyházat dicsőségben": ez már az eszkaton, az utolsó nap történése lesz. Az egyház és az egyes ember „folt, ránc vagy bármi hasonló" hiba nélkül, igazi önmagaként, teremtményi szépségében jelenik meg az utolsó napon, ez pedig nem a saját erőfeszítésének eredménye, hanem egyedül Krisztus műve, önátadásban, megtisztításban, megszentelésben megnyilvánuló szeretetének gyümölcse. Ne feledjük, hogy Pál ezt a krisztusi szeretetfolyamatot nem kitérőként, nem a házasság témájától elkalandozva, hanem a házasság, a férji szeretet összefüggésében írja le. Bár Krisztus szeretetútjának öt állomását csak nehezen tudnánk azonosítani az emberi, férji szeretet egyes szakaszaival, megfeleltetni azoknak, mégis tisztán érezzük, hogy van valamilyen titokzatos összefüggés. Hogy a házasságtársi szeretet is önátadás, ott is egymás valamiféle „megtisztítása", sőt „megszentelése" folyik, és vannak idős emberek, akik életük alkonyán „folt, ránc vagy bármi hasonló" nélkül valónak látják házastársukat: „Az én szememben te semmit sem változtál!" – mondják egymásnak. És igazuk is van. Mert nem azt látják, hogy a másiknak szép lába van, muzikális vagy intelligens, vagy jó hazafi – ezek a dolgok elmúlnak. Hanem azt a titokzatos valamit látják a másikban, ami nem változik, ami benne állandó, ami ő maga, ami benne Isten teremtése. Ez az el nem enyésző valami – titok, csak ők ketten ismerik, Isten és a házastárs. Ez az ő titkuk. Lappang tehát itt valamilyen nagy összefüggés a krisztusi szeretet meg a házastársi szeretet között, de olyan rejtett és rejtélyes az, hogy maga Pál sem akarná azonosításokká vulgarizálni. Inkább mással folytatja. „A férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. " Ez a mondat már a negyedik részt, a teológiai indoklást vezeti be. A „mint a saját testüket" kifejezés nem hasonlatnak látszik, inkább állapothatározónak. A feleség úgy tartozik a férjhez, mint a férj saját teste, vagyis, ahogy a következő mondat világossá teszi, mint saját maga, önnön személyisége: „aki szereti a feleségét, az önmagát szereti." A házaspár valamiképpen „egy test", egy valóság, egység. Így szereti Krisztus az egyházat. Nem úgy, mint valami rajta kívül állót, „másikat", tőle elkülönült személyt vagy intézményt, hanem olyasvalakit szeret, aki egy vele, úgy „táplálja és gondozza" az egyházat, mint a saját testét, ő maga pedig az egyháznak, ennek a mintegy élettanilag hozzá tartozó testnek a feje, mert „tagjai vagyunk testének". d) 31–32. vers: Nagy titok ez. A férfi és a nő helyét, hivatását, kötelességeit a házasságban csak akkor érthetjük, ha ismerjük a házasság eredetét és lényegét. Erre az ember önerejéből nem képes, tudását a kinyilatkoztatásból kapja. Pál idézi a Teremtés könyvéből a házasság isteni szereztetésének igéjét (2,24). „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik": a házasság a legmagasabbrendű, fontosságban minden mást megelőző emberi kapcsolat. A kijelentés folytatása szerint pedig a férfi és a nő a házasságban „egy test lesz", azaz egy ember, új egység, olyan valóság, ami nem azonos egyszerűen a két fő összegével, hanem új, magasabb minőség. Amikor Jézus ugyancsak idézi a Ter 2,24-et, a nyomaték kedvéért saját szavaival is megismétli: a házaspár „most már nem két test (= ember) többé, hanem egy" (Mt 19,6). Majd leszögezi, hogy ez az új valóság, ez az egység valamiképpen Isten műve, valami, „amit Isten egybekötött. . ." Pál idézetét különös kommentár követi: Nagy titok ez! – „Nagy titok ez, én pedig Krisztusról és az egyházról mondom." Nem szükséges eldöntenünk, hogy a házasságot mondja-e nagy titoknak, vagy Krisztus és az egyház kapcsolatát. Mindkettőt annak mondja. Hiszen egyrészt visszautal az előző mondatra: adva van két lény, két személy, akik Isten akaratából eggyé, egy emberré lesznek. Hogy lehet ez? Titok. Amikor Jézus a Máté-evangéliumban erről beszél, a titokról, akkor a körülötte álló tanítványok ugyancsak rezignáltan jegyzik meg: „Ha így áll a dolog a férj és a feleség között, hát nem érdemes megházasodni." – És tényleg. Ezeknek teljesen igazuk van. A házasságeszmény, amelyet ott Jézus, itt Pál tanít, emberi szemmel képtelenségnek tűnik. Jézus tudja ezt. Meg sem próbál magyarázkodni. De mond valamit, ami nagyon hasonlít a Pál szavához: „Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott." Nagy titok ez. . . – És nagy titok Krisztus meg az egyház egysége. A két titok szoros kapcsolatban áll egymással. Krisztus és az egyház kapcsolata az a misztérium, ami alapja valamiképpen a halálig tartó, egyetlen, felbontatlan szerelem misztériumának, e nélkül az alap nélkül a keresztény házasság érthetetlen vállalkozás, illúzió, abszurdum. Nagy titok ez. . . A misztérium azonban nem olyasvalami, amit „megoldani" kell – vagy megértem, vagy elvetem –, hanem tisztelettel, levetett saruval, innen is, onnan is, mint Mózes az égő csipkebokrot, figyelmesen megszemlélni: „odamegyek, és megnézem ezt a különös jelenséget." (Kiv 3,3) Nos, menjünk oda mi is, és nézzük meg előbb az egyik oldalról, a megváltás felől! 1) A szerelem, jegyesség, házasság misztérium azért, mert ősidőktől, az első prófétáktól fogva erős jele Isten népe iránti szeretetének. De nemcsak megmutatja azt, mint a közlekedési táblák a helyes irányt, hanem meg is valósít valamit belőle. Ozeás felesége iránti tragikus szerelmében nem egyszerűen megmutatta Isten emberszerelmét. A próféta meg is élt valamit abból. Krisztus pedig megélte egészében. Benne mint Vőlegényben ez a régi szerelmi szövetség vált Ámenné, Igenné, végleges, teljes, új és örök szövetséggé, és egyben a házasság ideálképévé. 2) Innentől fogva az igazi szeretés mintája Krisztus. A szeretet ismérve most már az, hogy „végig" tart: „Mivel szerette övéit, (ezért) végig szerette őket." (Jn 13,1) „Végig", azaz időben is, minőségében is mindhalálig: „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk." (1Jn 3,16) – Ilyenfajta szeretet kívántatik meg a házasságban. Holott az, hogy egyáltalán létezik a világban ilyen szeretet, az már maga a misztérium, Isten titka. 3) Amikor Pál úgy folytatja, hogy márpedig ő a teremtéstörténet kijelentését, férfi és nő egységének misztériumát „Krisztusról és az egyházról mondja", akkor ezzel a teremtés „Krisztusban létére", Krisztus-közegére (tudományosan úgy mondják: „krisztológiai vonatkozására") utal, arra, hogy a házasság teremtésében Isten valami titokzatos módon előre mintázta a Krisztust, a házasságot már eleve Krisztusra tekintve akarta és alapította, őhozzá hasonlóvá. – Nagy titok ez. . . Mert amint „a férfi elhagyja apját és anyját" a házasságban, úgy hagyja majd el a Vőlegény Krisztus is az Atyát a megtestesülésben. Ahogy a férfi „feleségéhez ragaszkodik", úgy ragaszkodik Krisztus a jegyeshez, az egyházhoz, az emberhez. És mert ragaszkodik hozzá, végül „egy test lesz" vele, az egyházzal, amely, a fő és a tagok együtt, az ő misztikus teste.
Most szemléljük meg ugyanezt a misztériumot a másik oldalról, a teremtés felől is! Ehhez Pál idézetének szövegkörnyezetét kell felelevenítenünk. Azt olvassuk, hogy Isten „férfivá és nővé teremtette" az embert (Ter 1,27), és ez mintegy magyarázatképpen hangzik el, azt a titokzatos kijelentést magyarázza, hogy Isten „saját képére és hasonlatosságára" teremtette az embert. Saját képére és hasonlatosságára, vagyis férfivá és nővé. Az ember Isten képmása – ez persze sok mást is jelent, de most erre az egyre figyeljünk. Az ember Isten tervében férfi és nő egysége, egység, „amit Isten egybekötött". Férfi és nő egysége a házasságban: nagy titok, mert ennek az eredeti tervnek, az ember eredeti egységének és Istenképűségének a titokzatos helyreállítása, annak visszaállítása, aminek Isten akarta az embert, ahogy az kezdetben volt (vö. Mt 19,8). e) 33. vers: Összegzés A szakaszt a 21. vers általános buzdításához hasonló felszólítás zárja, mégsem amannak gépies megismétlése. Hiszen a kifejtő rész a 21. vers általánosságban mondott „engedelmeskedjetek egymásnak" felszólítását bontotta ki, azt, hogy mit jelent ez a kölcsönös engedelmesség, hüpotaxisz, rend alá helyeződés, a nő (22–24), és mit a férfi esetében (25–30). Most tehát Pál megismétli, de egyben a kifejtés eredményeivel gazdagítva magasabb szintre is helyezi a 21. vers tartalmát: Engedelmeskedjetek egymásnak (21) – azaz a férfiak szeressenek, az asszonyok pedig fogadják be a szeretetet (33). A másik változás, hogy Pál megfordítja, a talpára állítja a kifejtésben követett sorrendet: a kifejtésben az összefoglalásban 1. asszonyok– engedelmesség 1. férjek – szeretet 2. férjek – szeretet 2. asszonyok – tisztelet A kifejtés sorrendje nem a logikának, hanem a hagyományos antik parainészisz (intelem) műfajnak felel meg, abban ti. előbb szólnak az alárendeltek, s csak utána a feljebbvalók kötelességeiről. A 33. vers viszont a másik, logikus, Krisztus megalapozta sorrendet követi. Éppen erről az alapvetésről szólt a kifejtés, sőt az egész levél: Ha a férfi–nő-kapcsolat ősmintája Krisztus és az egyház kapcsolata, és ha, értelemszerűen, előbb van Krisztus kezdeményező szeretete, s utóbb válaszol erre az egyház engedelmessége, akkor így van ez a férfi és az asszony között is. A nő engedelmessége is válasz, válasz a férfi kezdeményező szeretetére, és mint ilyen a legteljesebb mértékben „értelmes alázat" (vö. Róm 12,1). * Persze igaz marad, hogy Pál (vagy tanítványa) kora gyermeke, az akkori patriarchális házasságot tartja szem előtt: A férj szeret, a feleség engedelmeskedik. A nő igen alárendelt helyzetben volt az akkori zsidó társadalomban. (Szerk.)
FALUDI FERENCZ szül: 1704 Németujváron, megh: 1779 Rohonczon. Hanyatló korának dicsőséggel koszorúzott írója, a magyar nyelv halhatatlan művésze és mestere, ez alapítványi házban élt és dolgozott öregbítvén saját és nemzete dicsőségét, 1775–1777. EMELTE VASVÁRMEGYE LELKES KÖZÖNSÉGE A körmendi kiegészítő tábla szövege: Gyermekéveit Körmenden töltötte. Rohonci otthonának lebontott feliratát a költő ismeretlen sírjára emlékezve – itt helyeztük el. 1996.
Faludi Ferenc-emléktábla Körmenden 1996. november 16-án Faludi-emlékülést tartottak a körmendi városi könyvtárban. Dr. Gyürki László kanonok-plébános vázolta a jezsuita költő-író körmendi kapcsolatait. Rajta kívül még három szakember tartott előadást Faludiról. A könyvtárat Faludiról keresztelték el, majd emléktáblát lepleztek le a katolikus templomnál; egyben az ottani Sill Ferenc ferences tartott avató beszédet. – A Petőfi tér Faludi Ferenc utca lett. (Az emléktábla Rohoncról származik, ahol a jezsuita öregkorát töltötte.) (Emléktáblarészlet)
Bárdosy Éva „NEM JÓ AZ EMBERNEK EGYEDÜL" 1. Az Isten elgondolása: a nő és a férfi szövetsége a boldogság érdekében A házasság lényegét egy ellentmondással fejezhetjük ki: két különbözőség eggyé válik. Ez az eggyé válás nagy átalakulások révén megy végbe. Igazi házasságban minden férfi és nő átalakul. Nemcsak azáltal, hogy természet adta MI-formában élnek, hanem azért is, mert a házasságban természetfeletti erő munkálkodik. Ennek tulajdonítható az átalakulás, a házasok kölcsönös benső formálódása és az az állhatatos fáradozás, hogy egymást a teljességre juttassák. „A házasság mint a nő és férfi közötti szeretet az alázatból születik. (. . .) Úgy kezdődik, hogy odamegyünk egy eredetileg vadidegen emberhez, és azt mondjuk neki: nem vagyok elég önmagamnak, nem vagyok nélküled teljes, szükségem van rád. Mintha koldulnék, mintha alamizsnaként kérnék egy darabot abból a másik emberből. (. . .) Isten nélkülöző, kolduló embert teremtett, testébe írta be az alázatot, amikor férfinak és nőnek, vagyis nem egészen teljesnek teremtette őket. Olyan mozgásban lévő lényeknek, akik önmagukkal örökké elégedetlenül egymást keresik sóvárogva." (R. Cantalamessa: Megújulás a Szentlélekben, Marana tha 4. 1989. 113. o.) Az alázatból születő házasság lassan segít majd ledönteni a meg nem értés falait, meghaladni sok-sok igazságtalanságot. A házasságra is érvényes Istennek ez az Igéje: Íme, újjáalkotok mindent! A férfi és a nő viszonyát a (keresztény) házasságban a bibliai teremtéstörténet és a Krisztus általi megváltás fényében vizsgáljuk meg. A második teremtés-elbeszélés szerint Isten Ádámot, a férfit elsőnek teremtette, majd az alvó Ádám oldalbordájából alkotta meg társát, az asszonyt (Ter 2,22). Az első (a papi forrásnak tulajdonított, elvontabb, teológiaibb) teremtés-elbeszélés azonban egyszerűen kijelenti, hogy Isten az embert a saját képmására férfinak és nőnek teremtette (Ter 1,27). Isten-képmásiságuk tehát kifejeződik a két egyenlő lény szeretetközösségében. A századok során a különböző értelmezések újra meg újra nyitva hagyták a dilemmát: elsőbbség vagy szeretetközösség, hasonlóság vagy különbözőség, egyenlőség vagy másság/sajátosság. A nézeteltérésekre a kétféle teremtés-elbeszélés közötti különbségek jellemzőek. Az Efezusi levél 5. fejezete (5,23) is felveti a kérdést, visszautalva Isten és az ő választott népe közötti jegyesi kapcsolatra (vö. Oz 2,18). Ezt a jelképet viszi át Krisztusnak és az ő jegyesének, az új Izraelnek, az Egyháznak a kapcsolatára. Az Isten-férfi-Krisztus, illetve Izrael-nő-Egyház párhuzam/ellentét egyáltalán nem jelenti azt, hogy az asszonynak „istene", „felettese" volna a férfi, a férj. „A kinyilatkoztatás végső beteljesedését a szeretet ajándékában éri el: a megtestesülésben, amelyben Jézus Krisztus az Egyházért mint menyasszonyért ajánlja föl önmagát. Ebben az áldozatban tárul fel egészen a terv, amelyet Isten a férfi és a nő természetébe már a teremtéskor beleírt; így tehát a megkereszteltek házassága a Krisztus vérével megpecsételt új és örök Szövetség jelévé válik. A Szentlélek pedig, akit az Úr kiáraszt, új szívet ajándékoz, és alkalmassá teszi a férfit és a nőt arra, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket." (Familiaris consortio, Szent István Társ., 1982. 29. o.; kiem. B. É.) Kezdetben volt Isten szeretete. Ezért teremtett partnereket, akik Őt és egymást szeretni képesek. Az emberpárt, a nőt és a férfit, akik együtt családot alapítanak, gyermekeket hívnak életre: szaporodnak, és uralmuk alá hajtják a földet. 2. Ha a helyzet ennyire ideális, miért beszélünk annyit a család válságáról? A sivár valóság azt mutatja, hogy az ember (a férfi és a nő is) átérzi ugyan azt a bizonyos szörnyű ürességet, de nem feltétlenül érti meg, hogy alázatosan a társától kellene kérnie a hiány betöltését. A valóság az, hogy a férfi és a nő egysége megtört, vetélytársakká váltunk. Nem akarunk többé egy test lenni. Jöjjön akkor inkább a magányosság. Önmagunk zárt világát építgetjük. Hatalomra, uralomra és tulajdonra vágyódunk. A fal, amely a nemek közé ékelődött, szinte lebonthatatlannak látszik. A férfi és a nő jól ismert biológiai különbözősége is hozzájárult kulturális szerepeik elkülönüléséhez. Az eredeti egység meghasonlása azonban eme, eredetileg békés munkamegosztásban is meghasonláshoz vezetett. Főként azokban a kultúrákban, ahol a férfiak macho-ként, erős „hímként" kívánnak fellépni, s erejük által birtokolni a nőket, anélkül hogy felelősséget vállalnának értük és közös gyermekeikért. Az itt megkínzott, megalázott, minden döntésben mellőzött asszonyok fiaiknál remélnek menedéket, „protekciót": elkényeztetik őket, a házasuló ifjak viszont feleségüktől is az anyától megszokott alázatos kiszolgálást várják el. Az ördögi kör bezárul, szinte kilépni sem lehet belőle. A fejlett ipari országokból kiindulva az egyenjogúságra alapozott iskolai nevelés nő és férfi céljává egyaránt a szakmai sikert tette. Az egyetemről kikerülő fiatal lány sokszor csak házasságkötés után találkozik a patriarkális elvárásokkal, amely szerint az otthoni munka egyedül a nőre hárul. Addig azonban ugyanazzal a mércével mérték fiúk és lányok teljesítményeit, és így van ez a munkahelyen továbbra is. Ezt az ellentmondást természetesen sokan és régóta észrevették már. Csak a megoldás késett évszázadok óta. Hiszen az nem megoldás, hogy lányokat és fiúkat másféle nevelésben részesítünk, netán megszüntetjük a nők iskoláztatását. Márpedig a békebeli családi élet után nosztalgiázók sorra ide lyukadnak ki. Egy még nagyobb igazságtalanság nem orvosolhatja ezt a súlyos és létező ellentmondást. A koedukált nevelési rendszer és a patriarkális családi elvárások konfliktusát hatékonyan az egyenjogúság továbbfejlesztése oldhatja föl. Az így működő (együttműködő) házaspárok és harmonikus családjaik távlatokat nyitó élete beszél arról, hogy a valóság mindig megelőzi az elvont elméleteket. A feleségükkel az iskolában megszokott módon viselkedő, az anyasággal járó örömökbe, titkokba a biológia adta lehetőségek határáig beavatott férjek vallanak arról, hogy ez az élet sokkal teljesebb és igazabb, mint amilyet patriarkális családjukban felnőve el tudtak maguknak képzelni. Megoldás az ilyen magatartástól várható, ugyanis a családot végső soron az sodorja válságba, hogy csorbát szenved benne a kölcsönösség, az igazságosság, a szeretet, azaz Isten nem jut igazán szóhoz benne. 3. Az Isten elgondolása szerinti családmodell a partnerházasság A pedagógusok ma is tapasztalják, hogy tanítványaik csonka családokban, második, harmadik házasságban vagy még ki tudja, miféle formációkban felnövekvő gyermekek. Ha ezektől a gyerekektől megkérdezzük, milyen családot képzelnek el maguknak, olykor meglepően ideális képet vázolnak fel. Az idealizmust még ez a mi kegyetlen korunk sem tudta kiölni a fiatalokból. A világot ők ma is csodák sorozatának akarják látni. Így gondolkodnak jövendőbelijükről is. A közös otthonról, a közös gyerekről, akit majd a karjába vehet az ember! A fiatal el van tökélve arra, hogy az ő házassága különb lesz a szüleiénél. A lányokat azonban egyre inkább elrettenti a házasságtól a hagyományos, olykor még vallásosnak is nevezett, a Bibliával megideologizált családmodell. Én is így voltam ezzel fiatal koromban. Biztos voltam benne, hogy van itt valami hiba a kréta körül. A nászmiséken előszeretettel felolvasott szentírási szakaszról, az Efezusi levél néhány soráról van szó, amelyet ma is sokan félreértenek és félremagyaráznak. Megtörténik ez a Szentírás egyéb részleteivel is; de esetünkben ez a tévedés a családmodell eltorzulásához és az eltorzult modell tarthatatlanságához vezetett. Ahhoz is idő kellett, amíg a Teremtés könyvének az első pontban jelölt részletéből sikerült kihámoznia hitigazságot, annyit csak, hogy embernek ember a segítőtársa. Az emberpárt alkotta Isten a maga képére és hasonlatosságára, tehát nem csupán a férfit. Azaz a teremtés koronája sem egyedül a férfi, hanem az emberpár, a kétnemű ember. A szaporodásra és a föld uralom alá hajtására vonatkozó parancsot is ez a kétnemű ember kapta. Pál apostol korában csak patriarchális házasság létezett, amelynek feje a férfi volt. Így azután, amikor Krisztus és az egyház kapcsolatának érzékeltetéséhez valamely könnyen érthető képet keresett hasonlatul, kapóra jött neki a (patriarchális) család. A későbbi korokban ezt a hasonlatot helytelenül értelmezve úgy magyarázták, hogy a keresztény családnak szükségképpen feje a férfi, akinek a feleség engedelmességgel tartozik, ha igényt tart a keresztény névre. Krisztus meghalt az Ő jegyeséért, de a társért életét adó, önfeláldozó magatartását mind a férfi, mind a nő követheti, s az engedelmesség sem kizárólag a nő kötelessége a házasságban, ahogyan a szóban forgó hasonlat értelmezői évszázadokon át sugallták.* II. János Pál a Mulieris dignitatemben így oldja meg ezt a nehézséget: „A házastársak kapcsolata rávilágít Krisztus és az egyház szeretetének jegyesi jellegére. (. . .) De míg a Krisztus-egyház vonatkozásban csak az egyházra vonatkozik ez az alárendeltség, addig a férj-feleség viszonylatban ez nem egyoldalú, hanem kölcsönös." (23,24) Az egyoldalú modellel (a férfi szeret, a nő engedelmeskedik) nemcsak a lányaink, hanem mi középkorúak sem tudtunk kibékülni. Rengeteg kérdést vet föl, problémákat okoz, megindokolatlan és minden oldalról kikezdhető ez a családmodell. Minden korban vannak, akik félnek az újtól. S vagy emiatt, vagy más, érzelmi okok miatt kitartanának a férfi családfőjű család mellett. Megismerkedtem olyan nagy múltú lelkiségi mozgalmakkal, amelyek jelentős eredményeket mutatnak fel a családépítésben, de, ragaszkodva ehhez a modellhez, előbb-utóbb mégiscsak csapdába kerülnek. Nehezen értik meg, hogy mindez ellentétben áll a Teremtő eredeti szándékával, amelyet akkor „határozott el" (ez persze antropomorfizmus), amikor „észlelte", hogy nem jó az embernek egyedül. Amikor a férfi egyszemélyes felelősséggel áll családja élén, akkor előbb-utóbb át kell élnie ezt a fájó egyedüllétet bármily népes családja körében is. Csakis akkor élvezheti társa támogató jelenlétét, ha a család terhét kettesben, vállvetve viselik. A partnerházasságot modellezheti például egy olyan híd, amelynek két hídfője van. A hídfők egyenlő mértékben osztják meg a terheket, egyenlő mértékben viselik a teljes felelősséget. Hogyan fest ez a gyakorlatban? A kifejezetten női „privilégiumokon", a szülésen és a szoptatáson kívül minden szabadon megosztható. A férfi nem „segít" feleségének, hanem jól tudja, hogy a család ellátása, az anyagiak előteremtése és takarékos beosztása, a másik jogos igényeinek tiszteletben tartása, a családban adódó mindenféle jog és kötelesség kettejük ügye, kettejük megegyezésének tárgya. A partnerházasságban természetesen vannak jogok is, csak előjogok nincsenek. A konfliktusokat nem hatalmi helyzetből, hanem az élettársi szeretet alapján próbálják megoldani. Szóhasználatukban is törekednek az igazságnak megfelelőbben családapának, családanyának nevezni egymást, kikerülve a családfő kifejezést, amely a köztudatban a férjnek van fenntartva. A partnerházasság ellenzői többek között azzal szoktak érvelni, hogy ez a modell egy kétfejű vagy kétszívű szörnyeteg lenne, amely ellentétben áll a házasok olyan egy-testével, amelynek csak egy feje és egy szíve van. Természetesen számukra ez azt jelenti, hogy a férfi a család feje, az asszony pedig a szíve. Holott a gyakorlatban így zajlik le az egy-test megszületése: amikor két fiatal összeházasodik, összesen két fejük és remélhetőleg két szívük is van. Érzelmekben a férfiak ugyanolyan gazdagok, mint a nők (gondoljunk csak a lírai költők sorában a férfiak túlsúlyára). Józan teoretikus nem állíthatja, hogy a nők értelmi szempontból lemaradnának a férfiak mögött. A nőies világlátás természetesen új megismerésekhez vezeti az embert, a férfit is, ha hajlandó odafigyelni rá. Ha a szívet az érzelmek, a fejet pedig az értelem szimbólumának tekintjük, akkor új, egy-testük harmóniájának az lesz a feltétele, ha minden fiú és minden lány arra törekszik, hogy minél harmonikusabb egyéniségként válasszon párt magának. Ha ez sikerül nekik, és így házasodnak össze, akkor összeadják a különböző látásmódot tükröző értelmüket (mindkét fejüket), a nagyon sokféle érzelmet hordozó két szívüket, és elkezdik azt eggyé-eggyé gyúrni. Az élet egész során megismerkednek egymás különböző érzelmeivel, értelmi látásmódjával, és azonosulva velük mindketten formálódnak, új emberré is alakulnak. A női lélek a férfi pólussal, a férfi a nőivel kiegészülve (megőrizve közben a sajátost is) válik majd az új Jeruzsálem polgárává. 4. A partnerházasság további előnyei Ha még egyszer visszakanyarodunk Pál apostol hasonlatához, Krisztus és az egyház kapcsolatához, az is eszünkbe juthat, hogy Krisztus maga is elvárja övéitől, hogy szolgákból barátaivá nemesedjenek. Érdemes tehát vállalni a munkát, amelyet ez az alárendeltségből a mellérendeltségbe visszavezető út föltételez. Sok munkát jelent valóban. Éppen, mert egyetlen ember sem értheti meg a teljes valóságot, az Egészet. Az ember vagy csak nő, vagy csak férfi lehet. És ritkán adódik lehetőség a helycserére. Vígjátékokat szoktak alapozni az efféle helycserékből fakadó komikumra. Tanulságos kitérő lehet az ilyesmi. A Néger voltam Amerikában című könyvben arról van szó, hogy egy fehér ember négernek maszkírozza magát. Fekete bőrű barátja figyelmeztette is, hogy meg fogja gyűlölni fehér társait. Nagyon tetszett az Aranyoskám című film, amely bőségesen szolgált ilyen tanulságokkal. Ezekre a tanulságokra azért van szükség, hogy könnyebb legyen mindenben a kölcsönösség elvét követni. Valljuk be nyugodtan: az egész társadalom patriarkális még körülöttünk, legfeljebb már nagyon régóta omladozik ez a patriarkátus. Ezért a jövőt építi, aki vállalja itt a jégtörés kínját. A férfi, aki a társadalmi nyomás ellenére nem tekinti feleségét önnön függvényének, rengeteg hálával, odaadással, figyelmességgel megfűszerezett szerelmet kap viszonzásul. E néhány oldal alapján is olyan kép alakulhat ki rólam az olvasóban, hogy „már megint egy feminista nő okoskodik itt". Családomban, ahol felnőttem, „emancipásztornak" becéztek. Ezért nem tudta hová tenni egyik ismerősöm, amikor váratlanul olyan helyzetben talált, hogy nagy odaadással tisztítottam épp a férjem cipőit. Kevesen értik meg, hogy az igazi emancipáció nem férfiellenes. Igazi fényt a férjre az olyan feleség áraszt, aki önálló személyiség, és egészen szabadon, önként vállalja szeretetből, hogy azonosuljon a társával. Az ilyen férj nyugodtan alhat, mert mindkettejük hűsége a teljes és kölcsönös bizalmon alapszik. Jézushoz hasonlóan, aki azt mondta: szabadon adom oda az életemet, senki nem veszi el tőlem, egyszer, a házasságkötés pillanatában kölcsönösen kijelentettük: házastársul választottalak, és hűséget fogadok neked, jó- és balsorsban, egészségben, betegségben, és ígérem, szeretni és tisztelni foglak életem végéig. A partnerházasság nyitott kérdés. Korunk sok adalékot szolgáltat hozzá folyamatosan. A család életünk kerete. Válságba került, mert a nem partneri házasság nem állta ki a próbát. A családnál, a családi otthonnál jobbat még nem talált ki senki. A következő generációk, a jövő joggal elvárhatja tőlünk azt az erőfeszítést, amit az út törésének fáradalmai jelentenek. Vállalkoznunk kell rá. Megéri. * Ezeket a gondolatokat élőszóban egy városi művelődési ház közönsége előtt elmondtam. A hallgatóságból sokan megkérdezték, mit szól mindehhez az egyház. Tanítása egybevág-e az elmondottakkal, hiszen ők mindaddig csakis az említett helytelen értelmezést hallották az egyház tanításaként deklarálva. A „Nyolc boldogság" francia eredetű (házasokat és egyedülállókat egybegyűjtő) karizmatikus közösség szabályzata szerint például házas személy csak akkor lehet elöljáró, ha férfi, mert ők is úgy tudják, hogy az asszony egyoldalúan alá van rendelve a férjének. És rajtuk kívül még hányan tudják így!?
Janne H. Matlary A CSALÁD ÉS AZ ÁLLAM Nagy örömömre szolgál, hogy ma itt lehetek, és megoszthatom Önökkel gondolataimat arról, hogy milyen szerepet játszik az állam a család életében. Megjegyzéseim különösen a nyugati világra vonatkoznak, ahol nemcsak a családok megújulására volna szükség, hanem ahol kifejezetten hiányzik a jó családpolitika is. Négygyermekes, dolgozó édesanyaként szólok Önökhöz, s ugyanakkor mint Skandináviában élő katolikus. Számos példámat ebből a szűkebb társadalmi tapasztalatból merítem, de úgy gondolom, hogy az állam és a család viszonyában felmerülő nehézségek elég általánosak ahhoz, hogy a fenti kiindulás jogosultságát igazolják. Tagja voltam ugyanakkor a Szentszék delegációjának a koppenhágai Társadalmi Csúcskonferencián és a Pekingben rendezett Nők Világkonferenciáján (mindkettő 1995-ben zajlott). Néhány példával érzékeltetni fogom azt, hogy ez utóbbi rendezvényen hogyan fogták fel a családot, és hogyan beszéltek róla. A katolikus társadalmi gondolkodás mindig is hirdette a családnak mint a társadalom természetes és alapvető egységének önállóságát, autonómiáját. Ez nem katolikus gondolat, hanem évezredes emberi tapasztalaton alapuló, valós helyzet. A természetes család alapja férfi és nő heteroszexuális kapcsolata – a házasság intézménye, mely minden kultúrában és minden vallásban ismert –, melyből gyermekek származnak. Az, hogy a gyermekek ennek a kapcsolatnak nyomán jönnek a világra, természetes adottság, tény. Nem kétséges tehát, hogy a természetes család politika előtti, politikától független intézmény. Ennek ellenére a mai nyugati politikában megjelent egy zavaró törekvés, mely arra irányul, hogy a családot más módon határozza meg, sőt hogy kimondja: a családot lényegileg nem is lehet meghatározni. Erre később még visszatérek. Mi az állam szerepe a családra vonatkozóan? A közelmúltban a Család Pápai Tanácsa nemzetközi konferenciát szervezett Rómában, melynek témája a gazdaság és a család volt. A konferencia, melynek dokumentumait a L'Osservatore Romano az 1996. március 20-i száma közölte, a következő ajánlást fogalmazta meg: olyan családpolitikára van szükség, mely tekintetbe veszi a család, illetve a szülők önállóságát, jogait és kötelességeit. Ez egyúttal olyan családpolitikát is jelent, mely különféle gazdasági eszközökkel lehetővé teszi a családok önálló létezését, valamint a szülők azon jogának gyakorlását, hogy megválaszthassák és ellenőrizhessék gyermekeik oktatását. Meg kell lennie a családalapítás és a családfenntartás gazdasági lehetőségének. Európában ez komoly gondot jelent napjainkban, amikor a legnagyobb társadalmi probléma a munkanélküliség, s amikor ennek jelentős része az ifjúságot érinti. Olyan gazdaságpolitikára van szükség, mely lehetővé teszi, hogy a nők választásuk szerint otthon maradhassanak néhány évig vagy állandóan, hogy gyermekeiket nevelhessék; más szóval, valamiféle „családfizetés" kifejlesztésével díjazni kellene a nők otthoni ingyenmunkáját. Az ajánlás szerint az adórendszernek előnyben kellene részesítenie a házasságot az együttéléssel szemben, és végül: meg kell teremteni a családok számára a megfelelő lakáshoz jutás feltételeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az állam egyértelműen felelős a családok támogatásáért. Az ENSZ által 1948-ban kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata világosan kimondja, hogy a család a társadalom alapegysége, mely különleges védelemre és támogatásra szorul: „A család a társadalom természetes és alapvető egysége" (art. 16,3), és „jogosult a védelemre a társadalom és az állam részéről". A szubszidiaritás elve alapján az államnak kötelessége segíteni a családon, amikor az nem tud segíteni magán – azaz a beavatkozásnak soha nem szabad azzal a szándékkal történnie, hogy az állam a család valódi szerepét és feladatait átvéve uralkodjék a család fölött, vagy lerombolja azt. A segítséget csakis akkor szabad felajánlani, amikor nyilvánvalóan szükség van rá. A szubszidiaritás elve, mely katolikus alapelv, bár ma az ENSZ általános politikai alapelvként használja, azt jelenti, hogy a döntéseket a legkisebb egységeknek kell meghozniuk, az emberekhez lehető legközelebbi szinten – de ugyanakkor azt is, hogy a társadalmon belüli szervezeteknek, egységeknek megvan a maguk saját kompetenciája, feladatköre, amely nem politikai döntések eredménye, hanem természettől fogva adott. Az egyházak és a család esetében igen jól láthatjuk ezt a természetes jelleget, vagyis ezen csoportosulások politikától független voltát. Mind az egyház, mind pedig a család az államot megelőző, nem pedig az állam által létrehozott szervezet. Összefoglalva: az állam nem avatkozhat bele a szülők alapvető jogának gyakorlásába, abba, hogy maguk választhassák meg gyermekeik oktatási formáját és vallását; a szülőknek meg kell adnia a szabad döntés lehetőségét afelől, hogy hány gyermeket szeretnének; ugyanakkor az állam köteles a családokat támogatni azáltal, hogy lehetővé teszi egy normális létszámú család fenntartását, megteremti a megfelelő lakáshoz jutás feltételeit, biztosítja a szükséges életszínvonalat, stb. Jó családpolitikára van szükség, nem pedig olyanra, amely a családot megbontva az apát és az anyát elszigetelt egyénekként, a gyermekeket pedig az államtól függő kiskorúakként kezeli. Fontos megjegyeznünk, hogy az ENSZ emberi jogi okmánya a családról mint a társadalom „csoport-alapegységéről" (group unit) beszél, nem pedig mint azonos háztartásban élő, egymással mélyebb szerves kapcsolatban nem álló egyének társulásáról. Az Egyház pedig úgy szól a családról, mint szerves egységről, természetes közösségről. Ez a helyes meghatározás. Véleményem szerint döntő fontosságú, hogy az állam családpolitikájának kiindulópontja a családnak ez a szerves egységként való felfogása legyen. Az államnak sajátos, sui generis egységként kell kezelnie a családot. Szomorú tény, hogy a helyzet egyre kevésbé ez. A következőkben – a nyugati világ országaiban szerzett tapasztalataim alapján – a család helyzetének, valamint az állam és a család kapcsolatának diagnózisát szeretném felállítani. Diagnózis: A család helyzete a nyugati országokban Napjainkban, akárcsak a múltban, a család politikai manipulációk célpontja. A marxista változat a „burzsoá" családot támadta; a modern változatok ennél összetettebbek. Vannak – igaz, manapság kevesen –, akik úgy gondolják, hogy a család veszélyforrás az államra nézve; mások szerint a család a nők „felszabadításának" kerékkötője – ők többen vannak, de számuk egyre csökken; megint mások a családot társadalmi, nem pedig természetes szerveződésnek tekintik. Az állam és a család kapcsolata, mely mindig döntő jelentőségű, könnyen lehet olyan, hogy a családra nyomást gyakorol. Számos országban ma a házaspárok nem vállalhatnak egynél több gyermeket, vagy legalábbis igen erős az ilyen irányú elvárás; a nyugati országokban pedig olyan családpolitikákkal találkozunk, melyek lehetetlenné teszik normális méretű családok létrejöttét, mivel mindkét szülőnek dolgoznia kell. Teljesen világos, hogy az állam, illetve a politika sokféle módon manipulálhatja a családot. Az is nyilvánvaló, hogy jóindulatú politikai rendelkezések segíthetik és támogathatják a családot. Egyértelmű tehát, hogy az államnak szerepe van a családdal kapcsolatban, mert a piac sohasem lesz képes a család igényeit minden vonatkozásban kielégíteni. Egészséges, családközpontú politikára van szükség a nyugati országokban, ha a jövőben is meg akarjuk teremteni a normális létszámú – azaz egynél több gyermeket nevelő – családok létfeltételeit. Olaszország és Spanyolország termékenységi mutatói ma a legalacsonyabbak Európában: 1,3, illetve 1,2. Ezekben a hagyományosan katolikus országokban a nők a legtöbb esetben egyetlen gyermek vállalása mellett döntenek, illetve ilyen döntésre kényszerülnek. Úgy tűnik, ugyanez a helyzet Közép-Európa számos országában is. A skandináv országokban ma olyan tendencia figyelhető meg, hogy többen választanak nagyobb családot; értelmiségi házaspárok a háromgyermekes családmodellt tekintik ideálisnak. Ez a tendencia kétségkívül ellenhatása a család általános felbomlásának, mely ezekben a társadalmakban az elmúlt 20–30 évben folyamatosan végbement (magas válási arány, agresszív feminizmus, valamint erős szociáldemokrata államok, melyek valamiféle ideológiai elképzelés szerint igyekeztek bizonyos mértékig formálni a családot). A nyugati országokban a nők akkor szülnek gyermekeket, amikor tanulmányaik befejeztével munkába állnak. Ekkor sokan túl vannak már a harmincon. Igen nehéz a feladatuk: a kisgyermekek ellátása mellett dolgozni járnak, és általában komoly adósság is terheli őket, melyből tanulmányaikat és lakáshoz jutásukat fedezték. Kritikus időszak ez. Az állam igen sokat tehet azért, hogy a családokat átsegítse ezen a válságon nemcsak gyermekintézmények fenntartása által, hanem a családok számára sokkal kedvezőbb adórendszer kidolgozásával, valamint a családalapítás gazdasági serkentésével is. Miért kell mindkét szülőnek egyszerre, teljes munkaidőben dolgoznia az otthonán kívül? Ez az életszakasz kimondottan feszültségekkel, stresszel teli, és ez gyakran oda vezet, hogy a házaspárok – mivel többet egyszerűen nem bírnak – csak egy gyermeket vállalnak. Az viszont, ha az asszony a gyermekvállalást harmincas évei végéig halasztja, orvosi szempontból erősen ellenjavallt: ilyen vonatkozásban a harminc év fölött szülő nők már idősnek számítanak. Biológiailag igen kedvezőtlen, ha az első gyermek születésekor az anya harmincöt évnél idősebb. Jó családpolitika szükséges ahhoz, hogy adottak legyenek a feltételei a huszonévesek, illetve a harmincöt év alattiak családalapításának, hogy vállalhassanak egynél több gyermeket, és legyen elég idejük a gyerekekre. Ez minden esetben, minden társadalom számára értékes befektetés. A politikusok azonban, sajnos, szinte kivétel nélkül rövid távra terveznek legjobb esetben is csak a következő választásig. Azt az óriási problémát azonban, amit Európa „alulnépesedése" fog jelenteni néhány évtizeden belül, nem lehet többé figyelmen kívül hagyni. Ahhoz, hogy az egyre növekvő számú idős embert fiatalok ellensúlyozzák, az európai nőknek sokkal több gyermeket kell szülniük. Ehhez azonban megfelelő politikai körülmények szükségesek. Nem kell ahhoz katolikusnak vagy kereszténynek lenni, hogy az ember belássa, mennyire sürgető ez – még csak különösebb értelmi képességek sem szükségesek ahhoz, hogy valaki átlássa ennek a problémának a súlyát. A hetvenes évek agresszív feminizmusa a „nemek harcát" hirdette, és a nőt mint egyént helyezte előtérbe – a nő joga az abortuszhoz, az apa vagy a gyermek említése nélkül –; a dolgozó nő pedig mindig a családi otthonon kívül dolgozó nőt jelentette, semmi más nem számított munkának. A feminizmusnak ez az irányvonala a skandináv országokban gyökerezik, és érdekes megjegyezni, hogy a nőknek a családtól független szemlélete Norvégiában már 1912 táján megjelent a közéleti vitákban. A norvég katolikus megtérő, Nobel-díjas Sigrid Undset ragyogó vitairatokat írt ezzel az ideológiával szemben, melynek célja a nő eltávolítása az anyai szereptől, attól, hogy ő a család szíve. Néhány gondolatot idézek tőle annak érzékeltetésére, hogy ez a politikai törekvés nem új keletű, napjainkra pedig mélyen meggyökerezett az észak-európai társadalmi gondolkodásban. A két háború közötti időszakban az írónő felvette a harcot ezzel a politikai mozgalommal szemben, amely tagadta a házimunka és a gyermekekkel való foglalkozás értékét, amely arra törekedett, hogy a szülőktől elvegye saját gyermekeik nevelésének a jogát – különösen a szexuális nevelését –; szót emelt az ellen is, hogy a feminizmus semmiféle jelentőséget nem tulajdonít az anyaságnak és a családi életnek, sőt ellenségesen áll hozzá. „A férfiaknak és a nőknek nincsen nemükre sajátosan jellemző érdeklődési körük, hanem különböző feladatuk van. Mindketten a maguk módján életüket teszik rá a társadalom továbbélésére." „Válási törvényeink annyira engedékenyek, hogy a legtöbb ember számára lehetetlenné teszik a boldog házasság megélését. Olyan ez, mintha egy ház ajtaja folyton nyitva állna, és a huzattól krónikus betegséget kapnának a lakók." „A férfiakéval egyenlő jogokat adni a nőknek – ami egyenlő kötelezettségekkel is jár – többletterhet ró a nőkre, nem pedig egyenlőséget jelent . . . A gyermekek harmonikus fejlődésének az a feltétele, hogy legyen valaki, aki mindig – akár éjjel, akár nappal – hajlandó odafigyelni a felnövekvő kicsinyekre." „A nő soha nem lehet a férfival egyenértékű munkaerő, hacsak nem egyedülálló vagy gyermektelen. Másként bármikor készen kell állnia arra, hogy a munkáját félbehagyja." „A nők felszabadításáért harcolók csak az egyedülálló nők helyzetét veszik figyelembe . . . ma elvileg bármely férfi foglalkozást vállalhatnak nők is . . . a mozgalom azonban kizárólag a »felszabadítás« előnyeit nézte, a hátrányait nem." „A történelemre visszapillantva azt látjuk, hogy a nők mindig képesek voltak arra, hogy átvegyék a férfiak munkáját – szükség esetén akár a katonáskodást is." „A nőknek ma többnyire arra van lehetőségük, hogy ipari munkások, hivatalnokok vagy villamosvezetők legyenek; kevesen lesznek miniszterek, feltalálók vagy zseniális művészek . . . a legtöbb nő, akárcsak a legtöbb férfi, könnyen válhat középszerű villamosvezetővé, ám anyák csak nők lehetnek, bármennyire középszerűek legyenek is." „A nők speciális feladata a változó időkben annak biztosítása, hogy meg ne feledkezzünk a társadalom alapsejtjéről – az emberről. A nők formálják ki a friss »nyersanyagot«, és gondoskodnak arról, hogy az mindig változatlanul jó legyen." (Et Kvinnesynspunkt, Oslo, 1919)
Ezek a példák jól mutatják azt, hogy milyen régen kezdődött az a politikai folyamat, amely a család természetes helyzetének és tekintélyének aláásására törekszik Európában. Ma azt látjuk, hogy parlamenti viták során pontosan ugyanezek a témák vetődnek fel Európa majd minden országában, sőt az ENSZ révén világszerte. Ami gyengíti a családot, az többek között az a feminista megközelítés, mely a nőt nem mint anyát tekinti, holott ez kulcsfontosságú minden társadalom egészséges fejlődése szempontjából. Ugyanakkor azonban különleges jogokat is követelne az anyák számára: másképp, hogyan volna képes az asszony arra, hogy anya is legyen, s ugyanakkor a munkahelyén jó munkaerő is? Hogyan tehetné meg, hogy otthon maradjon a gyermekeivel, ha ezt a lehetőséget választja? Ez utóbbi lehetőség manapság talán csak akkor létezik, ha a család igen tehetős. Az előbbit pedig rendkívül nehéz úgy megvalósítani, hogy az a gyermekeknek, az anyának és az egész családnak valóban a javára váljék, részben azért, mivel a nyugati államok nem sokat tesznek a családok megerősítéséért. Végül pedig: hogyan lehet elérni, hogy az apák felerészt magukra vegyék a gyermekeikkel járó felelősséget? Ez a kérdés azon fordul, hogy a házastársak közös felelősségvállalással, egymást kiegészítve működjenek együtt – aminek támogatásában a politika szerepe ismét kulcsfontosságú. A hetvenes évek és az azokat megelőző időszak feministái tökéletesen megfeledkeztek az anyákra háruló óriási terhekről, az otthonukban és a munkahelyükön elvégzendő munkáról. Nem arról az alapvető kérdésről van itt szó, hogy hogyan lehet megteremteni a munkahely és a család közti egyensúlyt, hanem a felfogás elvileg áll szemben az anyasággal és az otthoni munkával. Az én generációmban a nők, akik fiatal koruk miatt elkerülték ennek a feminizmusnak a hatását, ma olyan új feminizmust keresnek, amely megfelel a család és az anyaság fontosságának. Csakis ezen az alapon lehet az államnak a családdal szembeni megfelelő szerepét meghatározni. Ennek az új feminizmusnak az antropológiája a katolikus hagyományban lelhető fel. Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a család ma megfelelő családpolitika nélkül él a nyugati országokban. A régi, családellenes beállítottságú feminizmus azért küzdött, hogy anyai szerepüktől elszakítsa a nőket. A gyermekeket inkább tekintették az anyához, mint az apához tartozónak, ezért az apák hátrányos megkülönböztetése nemcsak az abortusztörvényekben, hanem a válási és gyámügyi eljárásoknál is jellemző. Az állam nem nyújt kellő támogatást ahhoz, hogy a családok megtalálhassák a munka és a családi élet egyensúlyát. Létfontosságú volna, hogy sokkal többet tegyenek azért, hogy a nők egynél több gyermeket hozhassanak világra, utána pedig szabadon dönthessenek: otthon vagy a munkahelyen kívánnak-e inkább dolgozni. Bizonyos mértékig ez utóbbi az apákra is vonatkozik. A nyugati társadalmi modell azonban, amely csakis a munkahelyen végzett munkát értékeli, s amelynek egyetlen kiindulási pontja az individualizmus, egyre erősebben rákényszerül, hogy képes legyen annak a munkának a megbecsülésére, melynek célja a gyermekek teljes személyiséggé formálása. Az életnek ez a nézőpontja – bár minden társadalom számára létfontosságú – addig maradhat figyelmen kívül, amíg a következmények elviselhetetlenné nem válnak. Érdemes megjegyezni, hogy országunk idei helyzetének értékelésekor beszédében mind a norvég király, mind pedig Gro Harlem Brundtland szocialista képviselő egybehangzóan arra hívta fel a figyelmet, hogy vissza kell állítani a szülői tekintélyt és a „régi" családi értékeket. Ezt a felhívást kétségkívül a társadalom szétesése indokolta, valamint az a tény, hogy a szülők túlnyomó többsége az állam feladatának tekinti gyermekei nevelését, ami egyébként a szocialista ideológia eredménye. Ám az effajta szociális kísérlet mindig kudarcra van ítélve, ráadásul költséges is: amikor a családok lemondanak a felelősségükről, és erre a mindenható és mindenbe beleavatkozó állam bátorítja is őket, akkor ez azt fogja eredményezni, hogy végül senki nem vállal felelősséget semmiért, s a fiatalkorú bűnözőket hibáztathatjuk a legkevésbé. Az előbb említett beszédeket én úgy értékelem, mint annak beismerését, hogy az államnak nem sikerült átvennie a családok szerepét, továbbá mint azon tény végleges elismerését, hogy a családnak igenis van természetes kompetenciája, feladata. Napjaink politikai ideológiájának azonban egyre kevesebb köze van a család széteséséhez – fontosabbnak tűnnek a modern média és a fogyasztói társadalom diktálta irányok. Európa-szerte éppúgy, mint az Egyesült Államokban a társadalom szétesésének azonos tünetei figyelhetők meg – ezért bír közvetlen gyakorlati értékkel a „régi" családi értékek politikai eszközökkel történő erősítése. Úgy is mondhatnánk, hogy ez minden egyéb mellett – gyakorlati szükségszerűség. A család építése és rombolása társadalmi szinten: a politikai folyamatok Mind a kairói, mind a pekingi ENSZ-konferencián nyilvánvaló és hangsúlyozott volt az a politikai törekvés, amely a család újradefiniálására irányul. Ezt a nyugati kormányok valósítják meg, Pekingben pedig fő támogatóként az ENSZ hangoztatta. Kairóban megkísérelték az „a család" kifejezést – mely a természetes család intézményét jelöli – az „egy család" kifejezéssel helyettesíteni; Pekingben pedig az ENSZ „a család" helyett következetesen a „családok" kifejezést használta, többes számban. Ennek célja, hogy azt a felfogást sugallja, miszerint nem létezik a családnak lényegi definíciója, konkrét meghatározása – család lehet tehát bármilyen típusú közös háztartás, akár homoszexuális személyeké is. (A dolog odáig fajult, hogy egyesek felvetették: családnak tekinthető az a háztartás is, ahol pl. egy egyedülálló személy él a kutyájával. – A fordító.) A skandináv államokban a homoszexuálisok kapcsolatának megvan a törvényes jogi alapja, beleértve a gyermekek örökbefogadásának jogát is (Dánia). Ez utóbbi jogról a többi országban is tárgyalnak, s elfogadása csak idő kérdése. Ha az állam – szemmel láthatólag – értéksemleges, és a tolerancia a legfőbb érték, akkor mindez örvendetes fejlődésnek tűnne. Az említett országokban a parlamenti többség véleményét tükrözi. Akkor hát ki szólhat ellene? A liberális demokrácia adott feltételei között valóban nehéz ellenvetést tenni. Ha az ember meg van győződve arról, hogy csak a különneműek által alkotott család természetes, s hogy ezért az állam támogatását és védelmét kell élveznie, akkor másutt kell ehhez érveket keresnie. Azzal a ténnyel szemben is van ellenérv, hogy a természetes családot hagyományosan mindig is védte az állam – amint ezt az ENSZ Emberi Jogi Nyilatkozata is kimondja –: a múltbeli célkitűzéseket túlhaladta a mai, felvilágosult kor fejlődése. Napjainkban homoszexuális „szülőknek" gyermekei születnek, illetve ilyen párok gyermekeket fogadnak örökbe. A homoszexuálisok szervezetei a gyermekvállalás „jogáért" küzdenek, és mivel a nyugati társadalmi felfogás szerint a szexualitás terén nincsenek normatív értékek, ezért semmiféle érv nem szól amellett, hogy a heteroszexualitáson alapuló kapcsolat tekintendő normálisnak, míg a homoszexualitás a kivétel. Mivel ma már olyan technológiák léteznek, melyek egyre inkább szétválasztják a magzat fogantatását magától a heteroszexuális egyesüléstől, ezért meggyengült a természetes magzati fogantatás és a heteroszexualitás közti összefüggés is. A család természetes mivoltát, mely a jelen generációt kivéve mindig is teljesen magától értetődő volt a történelem során, ma fenyegetően vonják kétségbe a homoszexuálisok érdekcsoportjai és azok a társadalmak, melyekben az egyetlen norma az értékek szubjektivitása. Olyan államokban élünk, amelyek döntésfolyamataikban demokratikusak ugyan, de lényegi értelemben nem. Lényegi demokratikus normák tekintetében nincs egyetértés, csak a többségi döntés folyamatát illetően. Továbbá olyan demokráciákban élünk, ahol kisebbségek követelik maguknak a mássághoz való jogot – úgy is fogalmazhatnánk szinte, hogy inkább érvényesül a kisebbségek önkényuralma, mint a többségé. A tolerancia jegyében mindent el kell fogadnunk. Ezek a feltételek megvilágítják azt is, hogy miért került napirendre a homoszexuális „családok" ügye, és hogy miért nehéz ellene érvelni. Mint anyát szívem mélyéig haraggal és aggodalommal tölt el az, hogy ennek a felnőtt önzésnek ártatlan és nyitott szívű gyermekek lesznek az áldozatai. Mégis kevesen vannak azok a politikusok, akik a család e perverziója ellen fel merik emelni a szavukat, mivel a legtöbben félnek attól, nehogy „intoleránsnak" bélyegezzék őket. Ilyen körülmények között, éppen napjainkban, igen nagy a felelősségünk mint szülőknek, papoknak, hívő embereknek, s nem utolsósorban mint állampolgároknak. Befejezés Úgy tűnik, hogy a családot nem fenyegeti többé a politikai ideológiából eredő régi veszély. A kommunizmus bukása óta alig találunk olyan hatalmat a nyugati világban, amely a nukleáris család felszámolására kísérletet tenne. Az a feminista felfogás is a múlté, mely nem volt hajlandó a nők anyai szerepének elismerésére – mára mindez nem több már, mint idejétmúlt ideológia, melyet legfeljebb jelentéktelen feminista körök hangoztatnak. A skandináv államoknak, ahol a hetvenes évek feminizmusa és az erős szociáldemokrata hagyományok együttes hatására a nők gyakorlatilag kiszorultak az otthonukból, miközben lehetetlenné vált a család fenntartása egyetlen jövedelemből, lassan rá kellett ébredniük, hogy a nőkre nézve, nem kevésbé pedig a családokra, ez a modell mennyire hátrányos. Az eredmény: kevesebb gyermek született. Figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a férfi és a nő kiegészítik egymást, s ez amellett, hogy nem tisztelték a család autonómiáját – számos, a család életébe való társadalmi beavatkozási kísérlethez vezetett. Az állam vállalta a nevelő szerepét, mindenfajta szociális gondoskodást stb. Az e mögött rejlő szándék nem volt mindig ideológiai, mégis oda vezetett, hogy az emberek úgy kezdtek gondolkozni, hogy gyermekeik neveléséért az állam felelős, s mivel beléjük sulykolták, hogy a szülők ebben az ügyben nem kompetensek, el is hitték. A fő gondolat, amit szeretnék kiemelni, a következő: amikor a szülők lemondtak az önmagukért, a gyermekeikért, a családjukért őket terhelő felelősségről, akkor nagyon veszélyes helyzet állt elő. Senki nem viselt többé személyes felelősséget. A társadalom széthullása – a gyökértelen fiatalok, akik bűnözővé, kábítószeressé, nihilistává válnak – teljes mértékben erre a fejlődési irányra vezethető vissza. A fiatalok jellemformálása csakis abban az esetben lehet sikeres, ha „első iskolájuk" maga a szülői példa; később az iskola és a többi társadalmi intézmény folytathatja és kiegészítheti azt. Az egészséges társadalom alapja és magva az egészséges család. És ez nem konzervatív, hanem a józan ész diktálta megállapítás. A fentiekben felsorolt problémák oka, mondhatnánk, a „túl sok politika". Problémát okozhat azonban a „túl kevés politika" is – az a széles körben elterjedt nézet, hogy a piac majd megteremti az optimális körülményeket a család számára. Véleményem szerint ez a nézet téves, helyességét igazoló bizonyítékot pedig mindezidáig nem találtam. A megoldásra váró feladat tehát: megtalálni a megfelelő egyensúlyt a politikai rendszabályok és a „laissez faire", azaz a teljes be nem avatkozás között. Ebben a szolidaritás és a szubszidiaritás kettős alapelve szerint kell eljárnunk. Nem kétséges, hogy a család mindig „visszatér" majd a nyugati társadalmakban, ám nem kellene feltétlenül újra meg újra beleesnünk a már korábban is elkövetett, komoly veszteségekkel járó hibákba.
David Isaacs A CSALÁD ÉS A MÉDIA Múlt év őszén, a Navarra környéki hegyekben sétálgatva egy pásztorral találkoztam. Beszélgetni kezdtünk az időjárásról. Azt mondta, az idén nagyon sok eső és hó fog esni a hegyekben. Megkérdeztem, honnan tudja, hogy így lesz, és vártam, hogy valamiféle természeti megfigyelésre hivatkozik majd – de ő azt felelte: „Mert azt mondták a tévében." Ennek a történetnek az a tanulsága: igen, a tömegmédia valóban befolyásol bennünket. Vajon amikor a család és a tömegmédia összefüggéséről beszélünk, akkor két újfajta létezőről beszélünk-e, vagy pedig a családot leglényegesebb vonatkozásaiban állandónak tekintjük, és a médiát fogjuk fel úgy, mint tanulmányozást igénylő új jelenséget? Azt hiszem, hogy a család az idők folyamán nem változott, és nem is változhat meg lényegesen. Egyszerűen azért, mert az emberi természet változatlan. Következzék egy idézet: „A világ most nehéz időket él át. A fiatalok csakis magukra gondolnak. Nem tisztelik szüleiket és az öregeket. Mohók és türelmetlenek. Úgy beszélnek, mintha csakis ők tudnának valamit, és amit mi bölcsességnek tartunk, azt ők értéktelen ócskaságnak tartják. Ami a lányokat illeti, kihívóak, és nincs bennük szerénység. Sem a beszédmódjukban, sem a viselkedésükben, sem ruházkodásukban nincs semmi nőiesség." – Számomra mindez, de különösen a lányokra vonatkozó rész egészen mainak hangzik. Pedig ezeket a sorokat nem ebben az évszázadban írták. Remete Péter* írta, mégpedig 1050-ben! Hasonlóképpen, ha valaki a mai pszichológusok véleményét tanulmányozza az ifjúkor jellegzetességeivel kapcsolatban, azt találja, hogy az teljes összhangban van azzal, amit Arisztotelész ír az ifjúságról a Rétorikában. Fontosnak tűnik tehát, hogy jól megértsük, melyek a család maradandó jellegzetességei, és feltárjuk, hogy mik a médiának a család vonatkozásában leglényegesebb vonásai. Csakis ilyen módon vonhatunk le néhány olyan következtetést, melyek nevelési szempontból irányadóak lehetnek. Először a tömegmédia néhány jellemzőjét és az ezekkel kapcsolatos problémákat vázoljuk fel. Ezután ugyanezt gondoljuk végig a család vonatkozásában. Végül megpróbálunk javaslatot tenni arra nézve, hogy nevelési szempontból mit lehet és mit kell tennünk. A tömegtájékoztatás helyzete Tény, hogy napjainkban az összes közlésmód, legyen az írott, beszélt, mozgó, álló vagy grafikus, egyetlen alapnyelvre kezd korlátozódni: ez pedig a digitális nyelv. Az információk tárolásának, megszerzésének és továbbításának lehetősége egyúttal világunk méretét is csökkentette. Bármelyik országban történik valami, az bizonyosan azonnal és kézzelfogható módon hatást gyakorol az összes többi országra. Ezért hihetetlenül egyszerűvé vált a szokások, sztereotípiák fellazítása, az új kulturális elemek bevezetése más területeken is, egyáltalán az emberek befolyásolása minden vonatkozásban. A tömegmédia egyúttal a társadalom alakulásában is kulcsfontosságú szerephez jutott. Nagyrészt ez az információáradat az oka, hogy sokan egyre nagyobb aggodalommal gondolnak arra, vajon milyen világot fogunk a gyermekeinkre hagyni. Szeretném azonban kiemelni, hogy véleményem szerint a probléma nem ez. A nevelési probléma, a keresztény probléma inkább az, hogy milyen gyermekeket hagyunk majd ennek a világnak. Vegyünk sorra néhány, a tömegtájékoztatással kapcsolatban felmerülő sajátos problémát. 1. A média számos olyan viselkedésmintát mutat be, melyek ugyan valóban léteznek a társadalomban, ám eltérnek azoktól az értékektől, amelyeket családjaink számára fontosnak tartunk. Vagy éppen ütköznek az értékrendünkkel. Ezen viselkedésminták gyakori és ismételt bemutatása következtében az olvasók, hallgatók vagy nézők könnyen juthatnak arra a véleményre, hogy ezek a viselkedésformák normálisak, tehát helyesek. A tanulás vak utánzás útján jön létre, ahelyett, hogy gondolkodási folyamat és személyes döntés előzné meg. Ugyanakkor némi személyes tapasztalat nem kellő áttekintés mellett könnyen vezethet túlságosan leegyszerűsített következtetésekhez. Nyilvánvaló, hogy a média valóban befolyásolja a család tagjait, ám adott viselkedésformákat közvetlenül és kizárólag a média hatására visszavezetni csak a legritkább esetben helyénvaló (ha lehetséges egyáltalán). Például a gyermekek nem kizárólag azért viselkednek erőszakosan, mert a televízióban erőszakosságot láttak – habár a televízió is fontos viselkedésformáló tényező lehet. 2. Az írott szó, a képek és a hang hatása más és más. Ezért amikor vizsgálódunk, nem vehetjük ezeket egy kalap alá. Hadd világítsam ezt meg néhány példával. A televízió gyorsan váltakozó képi impulzusokat használ arra, hogy a néző figyelmét lekösse. Ez hatással van a gyermekekre, és nagymértékben megnehezíti számukra, hogy odafigyeljenek például a tanárra – aki nyilvánvalóan nem mozog olyan gyorsan, mint a képek –, vagy hogy el tudjanak gyönyörködni egy állóképben, legyen az akár a szép kilátás egy hegytetőről, akár valakinek az arca. A képsorok váltakozásának sebessége szüntelen aktivitást kíván, ami rombolja a gondolkodó magatartásformákat. Ami az írott szót illeti, probléma adódik abból, hogy sokan éppen azért adnak neki hitelt, mert „maradandóbb", tehát ahhoz, hogy egy olvasmány valóban építő hatású legyen, több figyelemre és kritikus gondolkodásra van szükség. Végül pedig a hanghatások következtében – például, ha valaki bizonyos modern zenéket hallgat – a fül olyan szavakat fogad be, melyek veszélyes gondolatokat fejezhetnek ki. A ritmus is átadódik, és az egész személyiséget testestül–lelkestül kiforgathatja magából. 3. A harmadik probléma egyrészt azokkal a jellegzetes értékekkel kapcsolatos, amelyek a hírértékűnek tekintett magatartásformák mögött rejlenek sok esetben. Sajnos, a hírek mögött igen gyakran olyan negatív értékek állnak, mint a gyűlölet, az önzés, az erőszak, a féktelen szex, a korrupció, a lojalitás hiánya, a hatalom. Másrészt problematikusak a közvéleményt befolyásoló értékek is. Az üzenet néha ez: „vegyél meg, és meglátod, milyen jól érzed majd magad." Máskor így szól az üzenet: „szerezz több pénzt – szerezz nagyobb hatalmat." Ezek az értékek legtöbbször nem nyilvánvalóan fejeződnek ki, s ettől az üzenetek már nyílt vagy tudatalatti manipulációvá válnak. 4. A következő értékprobléma annak a bizalomnak a megalapozatlanságából adódik, mellyel bizonyos tevékenységek vagy emberek felé fordulnak a befogadók. Például általánosan elterjedt az a nézet, hogy a sporttudósítások, közvetítések nézése, hallgatása vagy olvasása elfogadható, sőt javasolt. Régebben talán igaz lett volna az az állítás, hogy a sport alapvetően olyan értékekhez kötődik, mint a bajtársiasság, a barátság, a fair play, az összetartás vagy az egészséges fizikai fejlődés. Ma azonban azt mondhatnánk, hogy a sportnak sokkal több köze van a pénzhez, a minden áron győzni akaráshoz, az önimádathoz vagy a tökéletes szépségű test kultuszához. Másrészt hajlamosak az emberek túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítani bizonyos személyek véleményének kizárólag azért, mert gyakran szerepelnek a televízióban, vagy újságcikkeik révén ismertekké válnak – holott esetleg egyáltalán nem szakértői az általuk tárgyalt témáknak. 5. A televízióval kapcsolatban merül fel a következő nehézség, melyről gyakran elfeledkeznek. Általánosságban elmondható, hogy a megelégedettség érzése egyenes arányban áll annak az erőfeszítésnek a nagyságával, amelyet egy adott eredmény elérése érdekében kifejtünk. Például egy csodaszép kilátás, amely a hegytetőn tárul a szemünk elé, miután fáradsággal megmásztuk a hegyet; vagy egy sikeres vizsga, amelyet komoly felkészülés előzött meg. A televíziónál azonban felbomlik az erőfeszítés és a megelégedettség-érzés közötti alapvető összefüggés. Nagyszerű, csodálatos eredményekhez juthatunk a televízió által (például amikor a világ másik feléről élő adásban közvetített sporteseményt nézünk) anélkül, hogy ezért bármiféle erőfeszítést tennénk. Csak egy gombot kell érte megnyomnunk. Az emberek magatartását pedig könnyen befolyásolhatja az, ha megszokják, hogy minden erőfeszítés nélkül juthatnak hihetetlen eredményekhez. Például eredményezheti azt, hogy a házastársak elvesztik egymás iránti türelmüket, mert nem fejlődött ki bennük az akarat, hogy türelmesek legyenek. 6. Végül pedig érdemes volna figyelmet szentelni annak, hogy milyen képet fest a média magáról a családról. A leggyakrabban ábrázolt helyzetek: konfliktus a családban, konfliktus a házastársak között, konfliktus a gyermekek és szüleik között. Gyakran megkérdőjeleződik a szülői hatalom. A családi életben a megértés hiányát, a hűtlenséget, a bizalomhiányt és az erőszak számtalan fajtáját mutatják be. Ez már önmagában véve is problematikus, mint arra előbb már rámutattunk. De ráadásul ott vannak az ilyen jellegű problémák orvoslására ajánlott „megoldások". Ezek lényege általában nem az, hogy „tarts ki a társad mellett, találjatok közös megoldást, bírjátok ki, míg a nehézségek véget nem érnek. A család egysége megéri a küzdelmet." Az üzenet inkább így hangzik: „Fölösleges szenvedni. Törj ki. Keress új megoldást." A családot így olyan átmeneti élethelyzetként tüntetik fel, mint ami esetleg egyik nap létezik, de a következő napon már nem. Ha pedig a család maradandóságát aláássák, akkor az ember személyes biztonságának legfontosabb biztosítéka rendül meg. Most pedig tekintsük át a családnak és a családi életnek néhány jellemzőjét a tömegmédia vonatkozásában. A család és a családi élet A család öt alapvető jellemzőjét sorolom fel. 1. Induljunk ki abból, hogy minden egyes családtagnak egyedülálló lehetősége van arra, hogy elfogadják olyannak, amilyen. Ez belső egyéniségük különféle megnyilvánulási formáinak az elfogadását jelenti. Az összes többi szervezetben a személyt alapvetően inkább a teljesítménye, mintsem az egyénisége alapján fogadják el. A családban uralkodó bensőséges, elfogadó, spontán légkör azt eredményezi, hogy a külső befolyások felé sem fordulnak kritikusan. A média szinte úgy van jelen a családi otthonban, mint egy újabb családtag. Kevés szervezett figyelem irányul rá, ugyanakkor tartalma és a rá szánt idő nem a családi értékeket erősíti. 2. A család az a hely, ahol az együtt élő embereknek az asztalközösség és az egymással megosztott élettér stb. révén különleges lehetőségük van az egymás közti kommunikációra. Ahhoz, hogy kommunikáció jöjjön létre, közös érdeklődésre vagy közös értékekre van szükség. Gyakran megtörténik – talán mert a szülők nem gondolkoznak azon, milyen témákról beszélgethetnének gyermekeikkel –, hogy az egyetlen közös „érték" a média által „feltálalt" téma. Ez azt jelentheti, hogy a családon belüli közös növekedés számos lehetőségét mulasztják el, miközben külső történésekről folytatnak felszínes beszélgetéseket. 3. Ugyanakkor a család az a hely, ahol minden családtagnak megvan a lehetősége rá, hogy elvonuljon és egyedül lehessen. (Ez természetesen nincs mindenütt így, mert vannak nagy családok, akik kénytelenek szűk helyen élni, és a családtagoknak ott semmiféle lehetőségük nincs az egyedüllétre.) A személyes egyedüllétre való lehetőség szintén teremthet olyan helyzeteket, amikor a családtagok nem beszélgetnek egymással, hanem inkább elvonulnak saját szobájukba, ahol mindenkit leköt a saját televíziója, rádiója, olvasmánya . . . 4. Mivel a családon belül minden családtagot egyedülálló módon fogadnak el olyannak, amilyen, ezért mindenkinek különleges lehetősége van arra, hogy saját egyéni stílusát kialakítsa. A család gazdagságát ezen egyéni stílusok összessége adja mindaddig, amíg az egyes családtagoknak valódi közös értékeik vannak. A média problémája ebben a vonatkozásban ott rejlik, hogy az egyes családtagok értékrendjének befolyásolása az otthont egymással „véletlenségből" rokoni kapcsolatban álló emberek közös szállásává degradálhatja – de ugyanez lehet az eredménye az egymásra szánt idő vagy figyelem hiányának is. 5. Alapvetően kimondhatjuk azt, hogy az élet végcélja – s éppen ezért a nevelésé is – a boldogság. A klasszikus gondolkodás szerint a boldogságra a jóról való gondolkodás eredményeképpen találhatunk rá. Ám minél inkább felfogjuk a jót, annál inkább felismerjük a rosszat is. Az ember számára pedig szenvedést okoz, ha olyasmire gondol, amiről tudja, hogy rossz, amint szenvedéssel jár a valamely jótól való megfosztottság érzése is. Azt mondhatjuk, hogy a szeretet az akarat radikális válasza mindarra, ami jó. Ezért tehát minél inkább szeretünk, annál inkább szenvedünk! Sokan nem akarnak ilyen módon szembenézni az élettel, és amennyire csak tehetik, kerülik a mások felé való elköteleződést. Ha elfogadjuk, hogy az élet végcélja a boldogság, akkor azt is látnunk kell, hogy a média – a rosszat tárgyilagosan elénk táró híradásai által – vagy szenvedést okoz, vagy pedig közömbössé tesz arra, mi a jó és mi a rossz. A közömbösség által ugyanis elkerülhetővé válik a szenvedés, valamint kikerülhetővé annak elfogadása, hogy az embernek igenis küzdenie kell önmaga jobbításáért és azért, hogy másokon segíthessen. Mit tehet a család? 1. Kezdjük annak megfontolásával, hogy mit tehet, vagy mit tegyen, közvetlenül maga a tömegtájékoztatás. Az első kérdés, amelyre választ keresünk, a következő: A médiát önmagában véve negatívan kell-e megítélnünk, vagy pedig inkább a megfelelő szabályozás kérdése az, hogy kínálata ténylegesen hasznunkra válik-e? Véleményem szerint az, aki nem rendelkezik információkkal, nem szabad ember. Szükség van tömegtájékoztatásra, de olyan tömegtájékoztatásra, mely valós, sokrétű információkat közöl. A média valóban tükrözi a körülöttünk végbemenő események nagy részét, s ezekről tudnunk kell ahhoz, hogy megfelelő lépéseket tehessünk céljaink elérése felé ebben a világban. Nem hinném, hogy a média tudatosan támadni akarná a családi értékeket. Amire szükség van, az a családok és a média közötti jobb együttműködés. Egyes tömegtájékoztatási eszközök ugyanakkor abba a kísértésbe eshetnek, hogy nem megfelelő információkat vagy témákat kínálnak olyan időszakokban, amikor a médiához könnyen hozzáférhetnek a családok kritikus gondolkodásra kevéssé vagy egyáltalán nem képes tagjai. Talán érdemes volna ezzel kapcsolatban olyan törvényeket hozni, melyek megvédenék a magukat megvédeni nem tudókat. Van már némi segítségünk: az Európai Közösségek Tanácsának 1989. október 3-án kelt utasítása külön utal a fiatalkorúak védelmére (art. 22.). A tagállamok garantálják, hogy a televízióadások nem tartalmaznak olyan műsorokat, melyek komolyan veszélyeztethetik a gyermekek testi, szellemi, erkölcsi fejlődését, különösképpen pedig olyan műsorokat, melyek pornográf vagy öncélú erőszakoskodást bemutató jeleneteket tartalmaznak. Mint mindig, a kérdés kulcsa itt is az, hogyan értelmezzük a törvényt. Másrészről a családok és a családmozgalmak megpróbálkozhatnak a média közvetlen befolyásolásával. Sok példa igazolja ilyen kezdeményezések sikerét. A hirdetők tudják, hogy egyetlen beérkezett levél további, mintegy 25 000 ember véleményét fejezi ki, és nem áll szándékukban, hogy lehetséges vevőiket magukra haragítsák. Plurális, összetett társadalomban élünk, és nem hiszem, hogy a megoldást a kivételező protekcionizmus jelentené. Inkább a lehető legnagyobb valósághűségre volna szükség a médiában, és arra, hogy lehetőségünk legyen kiválasztani azt a médiumot, amely véleményünk szerint családi értékeinket támogatja és erősíti. Akik más oldalról közelítik meg a kérdést, azt mondják, hogy mivel plurális társadalomban élünk, az összes fajta értéknek meg lehet és meg is kell jelennie a médiában. Ez a gondolkodásmód azonban támadhatja a családot, sőt a társadalom egészét is. Bármiféle egység, tehát a társadalom és az emberek közti kommunikáció is feltételez valamilyen közös értékrendet. Például ha először találkozom valakivel, elkezdhetek vele olyan témákról beszélgetni, melyek számomra fontosak, tehát értékesek (nevelés, család, színház, kertészkedés). Ám ha az illetőt nem érdeklik ezek a témák, akkor nem tudok vele kapcsolatot teremteni, kommunikálni. Ha erre előhozom a sport témakörét, s ez érdekli őt, akkor találtunk közös értéket, és a kommunikáció elindulhat. Ha az emberek közti kommunikációt kívánjuk előmozdítani, akkor igen hasznos volna, ha a média bizonyos, valóban pozitív értékeket mutatna be, ábrázolna és erősítene meg. Például: felelősség, igazságosság, mások elviselése vagy szolgálata. Más, alapvetően destruktív értékeket csak módjával és szigorú ellenőrzés mellett volna szabad szerepeltetni. Például: erőszak, mások iránti közömbösség, gyűlölet, hátrányos megkülönböztetés, önzés. Ebben a kérdésben, úgy hiszem, felelősségteljes személyeknek meg kellene kísérelniük a média befolyásolását. A család szempontjából továbbá több mint hasznos volna, ha olyan közvetítéseket, műsorokat is találnánk, melyek a családot mint apa, anya és gyermekeik közösségét ábrázolják! 2. Bár elsőként a médiát érintő közvetlen teendőkről volt szó, mégis úgy gondolom, valójában arra van szükség, hogy a családok megtanulják a média megfelelő használatát otthonukban. Könnyen kitűzhetünk a tömegtájékoztatáshoz kapcsolódó nevelési célokat. Például: – szellemi képességek fejlesztése speciális, erre a célra szánt műsorok vagy újságrovatok által; – naprakész tájékozódás a világ eseményeiről; – az élet különféle (földrajzi, történelmi, biológiai stb.) területeinek megismerése, tanulás; – a művészetek iránti érzékenység fejlesztése; – beszélgetésekhez, vitákhoz kiindulásként szolgáló anyag megismerése; – kikapcsolódás, szórakozás. Számos probléma forrása maga a média létezése, más nehézségek pedig abból adódnak, hogy hogyan kell a tömegtájékoztatást kezelnünk a fenti célok elérése érdekében. Például: – A gyermekeknek szükségük van a szülők jelenlétére ahhoz, hogy tanulhassanak a médiából. Ez jelenti az első, gyakran megoldhatatlan nehézséget. – Igen gyakori, hogy a média – televízió, rádió, írott anyag – minden családtag szobájában különbségtétel nélkül megtalálható. – A médiára szánt idő mennyisége gyakran nem áll arányban a belőle származó előnyökkel. Ugyanakkor ezt az időt más, értékes tevékenységektől vonja el. – Naponta kerülnek elő újabb és újabb tömegtájékoztatási módszerek, melyeket a szülők nem tudnak elérni és ellenőrizni (például az Internet). Mindezeket a tényeket figyelembe véve mit ajánlhatunk a szülőknek nevelési szempontból? a) A szülőknek információkra van szükségük a média által közvetített értékekkel kapcsolatban. Tudniuk kell, hogyan gyakorolhatnak befolyást másokra, és hogyan használhatják előnyösen a médiát. Mindamellett, még ha a családok birtokában vannak is ezen információknak, kétséges, hogy vajon sokan fognak-e következetesen lépéseket tenni. Pedig ez az egyetlen út a felelősségteljes cselekvéshez, ha a családok valóban tenni akarnak valamit. A felelősség nemcsak azt jelenti, hogy az ember vállalja tetteinek következményeit, hanem azt is, hogy előre felméri az esetleges következményeket. Ez pedig megfelelő információk hiányában nem lehetséges. Ez tehát azt jelenti, hogy segítenünk kell a szülőket abban, hogy kritikai gondolkodásukat fejlesszék. Ezt olyan tanfolyamok segítségével érhetjük el – s ilyenek már léteznek is –, melyeket családgondozási témákban járatos személyek szerveznek. b) Segíthetjük a családokat abban is, hogy idejüket hasznosabban töltsék, mintsem a médiától való tökéletes függésben. Azok a gyermekek, akiket már kicsiny korukban kreatív tevékenységekre tanítanak (rajzolás, gyurmázás, építés), ritkán válnak olyan mértékben televízió-függővé, hiszen a többi tevékenység sokkal érdekesebb. Ez azt is jelenti azonban, hogy a szülőknek példát kell mutatniuk, és talán ez a nagyobb nehézség, mivel sok szülő maga sem tudja, hogyan szórakozzék, hogyan használja ki jól az idejét. A megoldást ismét az jelentheti, ha más, olyan lehetőségek állnak rendelkezésre, melyek valójában sokkal több örömöt adnak. Ha a fiataloknak felkínálják a másokon – öregeken, magányosokon, nélkülözőkön – való segítés lehetőségét, akkor várhatóan felfedezik azt a mély örömöt, amely olyan cselekedetekből származik, melyek önmagukban jók. Sok fantázia mellett az iskolákkal való együttműködés is szükséges ehhez. c) Végül azt javasolnám, hogy a szülők lépjenek kapcsolatba más olyan szülőkkel, akik hasonló gondokkal küzdenek. Nem arról van szó, hogy elzárkózzanak a valóságtól, hanem arról, hogy szembe tudjanak nézni a valósággal, mivel olyan környezetben mozognak, ahol támogatást kapnak. A keresztényeknek úgy kell befolyásolniuk másokat, hogy értékeiket boldogságban, vonzó módon élik meg; de egymásra is szükségünk van, hogy elmélyíthessük személyes gazdagodásunkat, s ily módon továbbra is képesek legyünk adni másoknak. Ne essünk bele abba a csapdába, hogy a médiát és annak tartalmát eleve rossznak s ezért kerülendőnek bélyegezzük, hanem inkább tekintsük kihívásnak, a magunk és minden ember számára adott feladatnak. Együtt kell működnünk a tömegtájékoztatással, munkálkodnunk kell a tömegtájékoztatásban, javaslatokat kell tennünk, és amikor jónak látjuk, építő szándékkal tudtára kell adnunk a felelős személyeknek, hogy mit gondolunk. Mint már mondtuk, ne azon aggódjunk, milyen világot fogunk a gyermekeinkre hagyni, mint inkább azon, milyen gyermekeket hagyunk majd ennek a világnak. *Elképzelhető, hogy az idézet nem az Amiens környékén (a mai Franciaországban) született Remete Péter (1050–1115) írása, aki vándorprédikátor, az 1095-ben Magyarországon garázdálkodó keresztes sereg vezére, végül ágostonos kanonok volt, hanem a ravennai születésű Damiani Szent Péteré (1007–1072), remetekolostorok megreformálójáé, bíborosé, kiváló íróé, akinek Liber gomorrhianus című vitairatába nagyszerűen beleillik. (Szerk. megjegyzés.)
LELKISÉG, LELKIPÁSZTORKODÁS Kereszty Rókus A KARÁCSONY MISZTÉRIUMA ÉS AZ ÚJ EVANGELIZÁLÁS Most, hogy szabadon beszélhetünk és írhatunk a hitünkről, s az ellenség támadásait sem kell összeszorított fogakkal szótlanul lenyelni, nagy a kísértésünk, hogy szóra szóval, írásra írással feleljünk. Könnyen azt képzeljük, hogy a kereszténység elsősorban világnézet, és ezért az evangelizálást pusztán értelmet és szívet meggyőző tanítótevékenységnek gondoljuk el. Nyilván a kereszténység világnézetet is formál, ezért tanít és vitázik is. De elsősorban mégsem eszmevilág, hanem a közöttünk és bennünk élő megfeszített és feltámadt Krisztus valósága. Ezért az evangelizálás sem korlátozható a szóbeli igehirdetésre. Karácsony misztériuma jó alkalom arra, hogy felfedezzük a Szentírás és a szentatyák szinte teljesen elfelejtett elgondolásait a hit átadásáról. A Szentírásra támaszkodó patrisztikus és középkori hagyomány szerint az Egyház úgy növekedik, hogy az emberekhez elviszi Krisztust, és mintegy újjászüli Krisztust mindenkiben, aki elfogadja a keresztény hitet. Szent Bernát az egész patrisztikus hagyományt foglalja össze e rövid mondattal: Mária a prédikátorokat . . . szimbolizálja. Az igehirdető ugyanis Jézust méhében hordozza, hogy megszülje másoknak, vagy helyesebben másokat megszüljön Jézusnak. (Div 51: Krit. kiad. VI/1 273. o.) Ennyiben az Egyház Mária művét folytatja az idők végezetéig; sőt azt is mondhatnánk Hans Urs von Balthasarral, hogy Mária folytatja szűzi és anyai szerepét az Egyházban. Mária eltelt a Szentlélekkel, és olyan élő hittel fogadta magába az Igét, hogy az nemcsak lelkében, hanem méhében is megfogant. Jézus első boldog, fájdalommentes születése a betlehemi jászolban azonban csak a kezdet. János evangéliuma és a Jelenések könyve szerint a Messiás születése a kereszten és a mennybemenetelben fejeződik be: ott születik meg a dicsőséges Messiás, aki vasvesszővel kormányozza a nemzeteket (Jel 12,1–6; 17–18). Ez a második szülés már igen fájdalmas: az Asszony (Krisztus Anyja s egyszersmind Izrael választott maradéka) vajúdik, amíg ember nem születik a világra (Jn 16,21). Mária a kereszt tövében lesz a kereszten felmagasztalt Messiás Anyjává azáltal, hogy elfogadja Isten akaratát, és egyesül Fia áldozatával. Ugyanakkor Fia minden hívő édesanyjává teszi: „Asszony, íme a te fiad!" (Jn 19,25–27) Ezekkel a szavakkal Jézus a szeretett tanítvány személyében minden hívőt Mária gyermekének jelent ki. Máriának a kereszten le kell mondania Fia érzékelhető földi jelenlétéről, egészen fel kell adnia egyetlen, testéből fogant és lelkéből lelkedzett Fiát. Így tudja Fiának isteni szeretetét egészen befogadni, és ezáltal saját anyai szeretetét egyetemesre tágítani: gyermekévé fogad minden embert, hogy a hitben Jézus testvérei lehessenek. A szó teljes értelmében vett evangelizálás tehát Krisztus megszületése és nagykorúvá érése a lelkekben. Amint ennek a sokakban megszületett Krisztusnak csak egy Atyja van a mennyben, úgy egy Anyja van a földön: az Anyaszentegyház. A Krisztus egyénekben való megszületésének, az Egyház anyai tevékenységének van egy szentségi és egy egzisztenciális oldala. Az Egyház minden leendő tagjának újjá kell születnie vízből és Szentlélekből. A keresztelőmedencét az ókori szóhasználat az Egyház méhének mondta: ott születünk újjá Krisztusban, vagy másképpen: ott születik meg Krisztus bennünk. De a keresztségben való újjászületés megkíván egy egzisztenciális folyamatot, mintegy méhben hordozást, amely megelőzi az újjászületést, és egy a keresztséget követő anyai gondoskodást, amely segít abban, hogy a felnövekvő keresztény a keresztség és a többi szentség kegyelmével Krisztusban nagykorúvá érlelődjék. Az Egyház egzisztenciális lelki anyaságában a hagyomány szerint csak az részesedhet, aki már elérte azt a fokot, hogy az Igével, a feltámadt Krisztussal lelki házasságra lépett. Szent Bernát szavaival: Ha olyan lélekre találsz, aki mindenét elhagyva minden vágyával az Igéhez ragaszkodik, az Igéből él, az Ige irányítja életét, az Igétől fogan, hogy az Igének szüljön, és elmondhatja magáról: „Nekem az élet Krisztus, és a halál nyereség" (Fil 1,21) – akkor ezt a lelket az Ige házastársának tekintheted... Valóban ilyen szerető anya és férjéhez hűséges lélek Pál, amikor ezt mondja: „Fiacskáim, akiket újra és újra szülök, amíg Krisztus ki nem formálódik bennetek." (Gal 4,19; Super Cantica 85,12: Krit. kiad. II, 351.1.) Pál és Bernát tehát nemcsak arról beszélnek, hogy Krisztus a Lélek erejében bennünk lakik, hanem hogy bennünk születik és formálódik ki. Ezzel a képpel érzékeltetik azt a misztériumot, hogy az egyetlen Krisztus élete minden lélekben az egyén sajátos színeiben bontakozik ki. Nem másolatok leszünk, hanem önmagunk egyediségében jelenik meg Krisztus valósága; szeretete saját tevékenységünkön keresztül hat másokra. Hogy a lélekben megszülető Krisztus mennyire új a régi énünkhöz képest, Mónika naplója csodálatos frissességgel mutatja be: Ez a gyónás hihetetlen kegyelmek forrása lett. Olyan világosan éreztem, hogy ehhez a tisztasághoz nekem semmi közöm. Te öltöztettél bele, Te vetted le rólam bűneimet, mint egy titkos ruhát. Nem tudom megmondani, mit érzek. Újra és újra megértem, s újra mindig megráz. Alig merek nyúlni magamhoz, alig merek megmozdulni. Tényleg én vagyok ez? Hogyan lehetséges? Istenem! (84. o.) Az ilyen lélek már megérett a lelki anyaságra: egyszerre Krisztusnak és a lelkeknek él mint Mária, el akarja vinni a benne élő Krisztust azokhoz, akikhez küldetett. És megtapasztalja, hogy Minden kínlódáson túl is csodálatos dolog lelket formálni. Igazán isteni dolog, a teremtéshez hasonló leginkább minden alkotás közt. Az Úristen a legsajátosabb munkáját osztja meg velem. A lélegzetem is elállt, mikor észrevettem rajtuk az ujjaim nyomát. (Mónika naplója, 54, o.) De az örömmel együtt nő a fájdalom is. Az eredeti görög kifejezés ódinó Gal 4,19-ben azt jelenti, hogy „vajúdok, fájdalomban szülök". Hiszen az apostoli lélek szereti Krisztust, és szereti a rábízottakat. Ezért tölti el szorongás, amíg Krisztus ki nem formálódik „gyermekeiben". A rábízottak bűne, közömbössége, a kegyelemnek való ellenállása neki jobban fáj, mint a bűnös léleknek, és hajlandó volna életét adni azért, hogy valóban megszülessék bennük Krisztus. Fontos, hogy a lelkivezetésben a „lelki anya" ne tetszelegjék anyai méltóságában. Mária nem is mert istenanyaságról álmodni. Egyetlen ambíciója, hogy az Úr szolgálóleánya lehessen. Hasonlóképpen a „lelki anya" is csak arra törekedjék, hogy hűségesen szolgáljon. Ne akarjon se többet, se kevesebbet tenni, mint amit a helyzet megkíván. Legyen türelmes, ne várjon gyors és látványos eredményeket. Főleg pedig ne magához kösse a lelkeket, hanem egyedül Krisztushoz. Akkor megkaphatja azt a váratlan ajándékot, hogy nemcsak megszüli Krisztust a lélekben, hanem – Szent Bernát szavaival – belőle születik meg Krisztus. (Vig Nat Sermo 6,11: Krit. kiad. IV, 243. o.) Vagyis belső rokonság, titokzatos hasonlóság fűzi össze a lelki anyával a belőle születő lelkeket. Arany Jánossal a lelki anya is elmondhatja: „lelkemből lelkedzett", pedig valójában a gyermek az Atya és a Fiú Lelkéből lelkedzett, de mégis annak a lelki anyának a közvetítésével, akiben az Egyház anyasága ott és akkor katalizálódott. A lelki anyaság talán akkor a leghatékonyabb, mikor a szerető lélek már semmi mást nem tehet, mint Krisztus erejében magára veszi a rábízottak bűnének terhét, felajánlja saját lelki és testi szenvedését, tehetetlenségét, betegségét és halálát a rábízott lelkek újjászületéséért. Így lett Kis Szent Teréz, aki soha egyetlen pogánynak sem hirdette az evangéliumot, a missziósok védőszentje: értük ajánlotta fel szenvedését. A modern irodalomban senki sem fejezte ki mélyebben a lelki anyaság misztériumát, mint Paul Claudel „Angyali üdvözlet" (L'annonce faite à Marie) című drámájában.* Violaine tiszta csókja visszaadja a leprás építőmesternek az egészséget, de a lepra megfertőzi Violaine-t: hosszú haldoklását szeretetből felajánlja az Egyházért és Franciaországért. Ezért képes karácsony éjszakáján kétségbeesett nővére halott csecsemőjének visszaimádkozni az életét: Atyám, atyám – suttogja a haldokló Violaine édesapjának, aki egyúttal a mennyei Atyát is képviseli –, ó mennyire édes és milyen rettenetes lelket hozni a világra! (IV. 2) Itt nyílik meg számunkra a hívők papságának legmélyebb misztériuma: az Egyházban minden férfi és nő erre az anyaságra, a Mária anyaságában való részesedésre hivatott. Persze minden lelki anya egyben a férfi határozottságát és kemény hűségét is beleötvözi gyengéd szeretetébe; minden férfi atyai szeretetét is át kell járja az anya gyöngédsége. De a hívők papságának leírásánál Szent Bernátot és Hans Urs von Balthasart követve mégis az anya képét vonatkoztattuk férfira és nőre egyaránt, mivel ez a papság Mária hivatásában való részesedés. Csak az a férfi képes a szolgálati papságot Krisztus szándéka szerint gyakorolni, aki legalábbis valamennyire megérett erre az általános papságra. Különben csak szentségkiszolgáltató hivatalnok vagy tanító lesz, esetleg propagandafőnökké süllyed. Bár `Sigmond Lóránt szavai minden pap lelkében visszhangra találnának: Mária a nászágy, akiben Isten átölelte az emberiséget, hiszen Isten Fia tőle kapta emberi természetét. Ó, nagy méltósága a Szűzanyának! Páratlan szerep: szeplőtelen, tiszta ágynak lenni, amelyben egyesül Isten az emberrel. Minden keresztény, de főleg minden pap is thalamus (nászágy). Nem közvetítő irodák vagyunk, ahol összehozzuk Istent az emberrel, hanem anyának kell lennünk, akinek testéből, véréből vesz a Szentlélek, hogy kialakíthasson egy új gyermeket az Istennek. Az én ágyam tiszta-e, a lelkem, a szívem, a kezem, a szám? Istennel hálok-e, lakom-e, Őt ölelem, Őt fogom-e? („Rorate caeli": Vigilia, 1994. november) *Vö. Távlatok 29–30, 477. oldal.
Pázmány Péter: Betlehemi bölcsőimádság Miképpen az első Ádámra, csendes és kedves álmot bocsáta; mikor Évát oldalából építé: úgy a Szeplőtelen Szűznek értelmét mennyei elmélkedéseknek mélységes tengerében akaratját isteni szerelemnek gerjedező tüzében mindenestől elmeríté, mikor Urunkat elhozá. És mintegy mély álomból, az isteni dolgok csodálkozásából felocsudván előtte látta Szülöttét, Urát, Teremtőjét. Azért öröm és félelem között nem tudván, mit mívelne, térdre borulván, hihető, hogy eképpen szólott néki: Ó áldott gyermek! ó felséges Isten! ó édes Fiam! ó
mennyei szent Atyám! ó Uram, Teremtőm! Bétakarjalak-e mint
anyád, Hogy lehet, Uram,
hogy ölembe vegyelek téged, Efféle sok és
mitőlünk gondolhatatlan ájtatosságok után,
Lelóczky Donát A MAGYAROK KETTŐS ÉVFORDULÓJA A Colorado államban élő magyarok 1996. október 27-én Denverben ünnepi eseménysorozattal, többek között szentmisével emlékeztek meg Magyarország kettős évfordulójáról. A szentmisét Lelóczky Donát dallasi ciszterci atya celebrálta, s azon hangzott el az alábbi homília. Alig három hónapja érkeztem vissza többhetes magyarországi tartózkodásról. Tapasztalataim ugyanazok voltak, mint a legtöbb hazalátogató, külföldön élő magyarnak; a hozzátartozókkal, jó barátokkal való találkozás örömét elhomályosította a tengernyi panasz, ami csak úgy ömlött mindenkiből, akivel beszélgettem. Volt azonban otthonlétemnek egy kimagasló pontja, ami egy kis időre legalábbis feledtette a sok rosszat, amit az országban látnom, hallanom kellett. Öcsémmel ellátogattunk Ópusztaszerre, az ott megnyitott nemzeti emlékparkba. Árpád és a fejedelmek ezerszáz éve, a honfoglalás befejező aktusaként ott, az Ópusztaszeren tartott országgyűlésen hozták az első törvényeket az új hazában. Ott láttam a millenniumi emlékművet, amelyet száz éve emeltek, láttam az ősmagyar sátortábort, a jurtákat, amelyekben szép múzeum van berendezve, láttam a skanzent, a régi magyar falut a nádfedeles házakkal, meseszép szélmalommal, de ami a legmélyebb benyomást tette rám, az a híres Feszty-körkép, Feszty Árpád festménye, A magyarok bejövetele volt, amelyet gyönyörűen helyrehoztak, és ott, Ópusztaszeren állítottak föl. A körkép látogatottsága óriási, csoportok számára egész októberig minden jegy elkelt, egyes látogatóknak is napokkal előre kell megvenni a belépőt. Félóránként engednek be egy-egy csoportot a terembe, ahová a látogató alulról, széles csigalépcsőn felhaladva érkezik. Az embert teljesen körülvevő, remekül megvilágított festmény látványa lenyűgöző. A főhelyen Árpád vezér, fehér lovon ülve, körülvéve a fejedelmektől, egy kis magaslatról büszkén széttekint az új országban, valahol a Tisza közelében. Közelükben ökrös szekerek hosszú sora közeledik. Jobbról-balról csatajelenet, míg átellenben két férfi fehér lovat vezet a sámán elé, hogy azt az oltáron hálaáldozatként feláldozzák. Lehet, hogy a festmény történelmileg nem egészen pontos, lehet, hogy az öltözetek vagy fegyverek nem teljesen olyanok voltak, ahogy azok meg vannak festve; de az ember a vérében és csontjaiban érzi, hogy a honfoglalásnak valahogy így kellett történnie, hogy hazánk történelmének valahogy így kellett elkezdődnie. Az idén ezerszáz éve, hogy a magyarok letelepedtek a Kárpát-medencében. Magyarországon és magyarok körében az egész világon mindenütt millecentenáris ünnepségeken emlékeznek meg erről az eseményről. Különös egybeesés hogy az országalapítás ezeregyszáz éves fordulójával egy időben ünnepeljük a huszadik század magyar történelmének legkimagaslóbb eseménye, az 56-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóját. Az idén negyven éve, hogy a porig alázott, megtaposott, kifosztott kicsi magyar nép felkelt elnyomója, a hatalmas szovjet birodalom ellen. Micsoda Dávid és Góliát-küzdelem volt ez! Micsoda aránytalan összecsapás, és mégis, mégis, egy rövid időre a magyar forradalom győzött, leverte a hatalmas Góliátot, és büszkén lobogott a lyukas zászló a romossá lőtt házak ormán. Mit tanít nekünk, ma élő magyaroknak a kettős évforduló? Milyen üzenetet olvashatunk le a magyarok történelmének erről a két dicsőséges lapjáról, ahogy együtt látjuk őket kinyitva magunk előtt? Én azt a leckét olvasom e ragyogó lapokról, hogy egyetlen kornak sem szabad megelégednie ősei nagyszerű tetteivel, egy nemzedéknek sem szabad az ősök vére és verejtéke által megszerzett tőkéből élni A tőkét kamatoztatni kell. A magyarok ezerszáz éve történt bejövetele a Kárpát-medencébe igazi honfoglalás volt, de csak az első honfoglalás; minden kor magyarjának újra meg kell szolgálnia, foggal-körömmel újra meg kell szereznie a hazát, azaz új honfoglalónak kell lennie. Egy kor sem élhet parazitaként elmúlt korok dicsőségéből. Az első honfoglalást újabb és újabb honfoglalásoknak kell követniük. Emlékezzünk vissza, hogy az Árpád honfoglalása utáni első nemzedékek csak élvezni akarták a hazát, rablóhadjáratokból, fosztogatásból akartak megélni – nem csoda, hogy csaknem belepusztult a nemzet. Géza fejedelem és fia, Szent István király volt a két új honfoglaló, akik a kereszténység felvételével, a nyugati országok közé való beilleszkedéssel teremtettek ezeréves jövőt a magyarságnak. És új honfoglaló volt az ezeréves Magyarország minden nagy magyarja, Szent László és IV. Béla, Hunyadi János és Mátyás király, Szilágyi Erzsébet és Zrínyi Ilona, Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc és a többiek, mind új honfoglalók voltak. És új honfoglalók voltak a költők és írók is, akik ébresztgették, ihlették, tettre serkentették a magyarságot, Balassi Bálinttól Radnóti Miklósig és Pilinszky Jánosig. Ebben az összefüggésben kell látnunk idén a magyar 1956-ot is. Valamelyik nyugati ország egyik nagyvárosának egyik terén szobor áll a magyar 56 emlékére; a szobor a Pesti Srácot ábrázolja, a 15 éves fiút, géppisztollyal a kezében. Ez a Pesti Srác, századunknak ez a kis Dávidja volt az, aki szembe mert nézni a szovjet Góliáttal. Ez a Pesti Srác volt az, akit már ugyan elemi iskolás korától kezdve kommunistának és materialistának akartak nevelni az ország akkori vezetői, de akin nem fogott a nevelés, tudott eszmékben és ideálokban hinni, és tudott azokért meghalni is. Hány frissen hantolt sír keresztjén lehetett olvasni akkoriban, 56 őszén: „Élt 14, 15, 16 évet." Ez a kis Pesti Srác volt a huszadik század új magyar honfoglalója, aki visszafoglalta a megszálló szovjet hatalomtól a magyar hazát. Később aztán végigszánthatott az országon tízezer szovjet tank hernyótalpa, nyugatra hajszolhattak negyedmillió magyart, börtönökbe zárhattak, bitófára húzhattak sok ezer hőst: az eszmét, a gondolatot, a lángot nem tudták többé kioltani, az tovább élt a szívekben. 56 októberében megtörtént az új honfoglalás, amit a sok névtelen nagy magyar vagy a pesti utcán meglőve, vagy életét kommunista börtön akasztófáján végezve saját vérével pecsételt meg. Ezt a hazát nem lehetett tőlünk többé elvenni. És a magyar forradalom úgy megroppantotta a hatalmas szovjet világbirodalmat, hogy azon helyrehozhatatlan repedés keletkezett, azt évekkel később, a prágai tavasz tovább szélesítette, úgyhogy végül is a szovjet birodalom roppant robajjal összeomlott és romhalmazzá vált. A folyamat, amely 1956. október 23-án a Bem téren kezdődött el, 1989 novemberében a berlini fal ledöntésével fejeződött be. A történelem nem véletlen történések sorozata, annak folyását nem a vak Fátum szeszélye szabja meg. Mély törvényszerűségek mozgatják az eseményeket, olyan törvényszerűségek, melyeket a világ Teremtője oltott, teremtett a világába, és ahhoz, hogy ezeket a törvényszerűségeket megtaláljuk, a Könyvek Könyvét, a Bibliát kell fellapoznunk. János evangéliumában olvassuk ezeket a szavakat: „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt; aki viszont gyűlöli életét ezen a világon, megmenti azt az örök életre." (Jn 12,24–25) Mai nyelven így fejezhetnénk ki ezt a gondolatot: Aki félti életét, elveszíti azt; aki viszont nem félti az életét ezen a világon, megmenti azt az örök életre. Ugyancsak Jánosnál találjuk ezt az állítást: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért." (Jn 15,13) A Názáreti Jézus halálos komolyan vette ezeket a szavakat, és azok igazságát saját kereszthalálával és feltámadásával bizonyította. És komolyan vette minden hős, minden szent, aki nem sajnálta vérét hullatni Istenért vagy embertársaiért. Az evangéliumi tanítást hallva Petőfi Nemzeti dalának sorai jutnak az ember eszébe: „Sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer, kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete." Sehonnai, mert nincs hazája, mert sose volt honfoglaló. Amit hajdan a keresztény író, Tertullianus a vértanúkról állított, a magyar haza életére is áll: „Sanguis martyrum semen est christianorum", „A vértanúk vére a keresztények termékeny vetése." Amint az egyházban, úgy hazánkban is, minden nemzedék saját vértanúi véréből születik újjá. Jaj annak az országnak, amelynek nincsenek vértanúi! Ezért, hogy a ma élő nemzedék hű maradjon örökségéhez, hősökre van szüksége Magyarországnak ma is, hősökre mind az ország határain belül, mind az azokon kívül élő magyarok között. Nekünk is honfoglalóknak kell lennünk ott, ahová az élet és a sors állított bennünket. „Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek, hazánkat így mentsd meg" – énekeljük a templomi ének szavait; de nem elég csak énekelni őket, mindent meg kell tennünk, hogy azok a szavak valóra is váljanak mindennapi életünkben. A honfoglaló ősök stafétabotja most a mi kezünkben van, miénk a felelősség, miénk a feladat, hogy most, az új ezredév küszöbén mi is elfoglaljuk a magyar hazát. Mi, nyugatra szakadt magyarok, követei vagyunk a távoli hazának, a kis Magyarországnak, itt kell jóhírt szereznünk annak az országnak, amely életet, anyanyelvet, nevelést adott nekünk, és azzá tett, amik vagyunk, és mi itt, idegen földön e jóhírkeltéssel vagyunk honfoglalók. Nagyon tetszik nekem a szó, amit a magyar nyelv a havas hegycsúcsok tövében megbúvó hegyi tavaknak adott: tengerszem. Mi, hazánktól távol élő magyarok tengerszemek vagyunk, a távoli tenger, a magyar haza tengerszemei. Ezer titkos éren át most is kapcsolatban vagyunk a tengerrel, az élteti, táplálja szívünket-lelkünket, ez a tenger adja meg lényegünket, önazonosságunkat. Lélekben mindegyikünkre áll Ady Endre szava: „Föl-földobott kő, földedre hullva, kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad." Ámen.
Blanckenstein Miklós MIT CSINÁL AZ OLI EGÉSZ NAP? Szabó Ferenc atyával – e folyóirat gazdájával – életveszélyes találkozni. Egyrészt nagy öröm jóízű stílusban előadott gondolatait hallgatni, másrészt sosem lehet megúszni ezeket az alkalmakat egy-egy cikk megírására szóló felkérés nélkül. Ez bizonyára okos és tanult paptársaimnak nem lenne probléma, de nekem, akinek amennyire kenyerem a beszéd, annyira nem megy az írás, ez bizony kínszenvedés, de hát lelke rajta, és a cég becsületét is védeni kell. Ha valaki nemcsak a felszínre kíváncsi, hanem a kulisszák mögé is akar nézni, akkor a hivatalos intézménykezdet előzményei is érdekesek. Talán 74-ben gyűlt össze 30 pap és világi Észak-Magyarországon egy Borókás nevű tanyán, akkor még életveszélyes körülmények között – hisz szigorúan tilos volt a gyülekezés, s még inkább közösségi munkában elkötelezett papoknak. Az ország különféle részeiből érkező papok és néhány világi arról beszélgetett két napon át, hogy mi a teendő, hogyan kell evangelizálni, és mit jelent az, hogy az egyház közösség. Azóta sokfajta szervezésben, sokszori együttgondolkozásban volt módom részt venni. 1986-tól az Örökimádás-templom szuterén hittanterme adott otthont a kb. 40 papnak, akik évente kétszer-háromszor összegyűltek az előbbi kérdések folyamatos átgondolására. Azt hiszem, mindnyájunknak nagy erőt jelentett, hogy Balassagyarmattól Szegedig és Debrecentől Szombathelyig élő szigetek aktív papjai napi élettapasztalatukban hordozzák a reményt. Az OLI tulajdonképpen nem néhányunk negyed- vagy félállásos munkája, hanem ennek a laza szövetű, de baráti szálakra épülő kapcsolatrendszernek a tevékenysége. Mellesleg ebből a körből heten a püspöki szolgálatot is megkapták. Külön meg kell említeni a jó Csányi József atyát, aki szeretettel és gondoskodással gazdálta és etette a társaságot. 1989-ben Paskai bíboros úr – mint a püspöki kar elnöke – elérkezettnek látta az időt, hogy a Magyar Katolikus Egyház megújítására központi intézményeket alapítson. Ezek sorában, tavaszi születési dátummal, jött létre az Országos Lelkipásztori Intézet, az OLI. A bíboros úr a Kórház utcai épületet – tanári időszakának lakóhelyét – tartotta alkalmasnak az intézet működésére. A hőskorban, az indulásnál mindössze két szoba – alig fűtéssel – állt rendelkezésre. Az első hat év folyamatos építkezéssel (a hozzá tartozó pénzszerzési akciók függvényeként) és az épület helységről helységre való meghódításával telt. 1995 nyarára elkészült az emeletráépítés, visszafoglaltuk az épület telkét, és a lelkészség irányítása is az OLI-igazgató feladata lett. Mindent összevetve kezel 50 milliót költöttünk a kiépítésre és a berendezésre. Ebből 42 milliót kül- és belhoni pályázatokból szedtünk össze, a többit esetről esetre a Magyar Püspöki Kar biztosította számunkra az éves működési költségek mellett. Az indulás óta jogilag önálló lett a Zászlónk Stúdió, amelynek magát kell eltartania, és a Márton Áron Kiadó, amely hasonló anyagi feltételekkel működik. Az 1995. április 1. óta működő Apor Vilmos Otthon is önfinanszírozó. Hasonló a helyzet a Katolikus Társadalomtudományi Akadémiával (KATTA), amely nem rendelkezik önálló jogi státusszal, hanem mint az OLI egy osztálya működik. Az oktatási programjainkat tehát a püspöki kar nem finanszírozza. A Vallásszociológiai Intézet sem önálló jogi személy. Ennek a működését három év óta támogatja a püspöki kar, illetve a nagyobbik részt Tomka Miklós pályázza össze. Úgy tűnik, hogy sikerült megteremteni a működéshez szükséges technikai feltételeket, hála ezért mindenkinek, aki kül- és belhonból hozzájárult „gazdagságunkhoz". Marad természeten évről évre a „pénzszerzés izgalma". Az OLI alapító igazgatója Brückner Ákos Előd ciszterci atya, aki vidéki káplánkodások, szemináriumi elöljáróság, tatabányai plébánosság, majd a budapesti szentimrevárosi ciszterplébánia tapasztalatait is hasznosítva indította és fogta össze az intézmény munkáját. Tomka Ferenc atya az ifjúsági pasztoráció, teológiai tanárkodás és papnevelés, pesti lakótelepi plébániai közösség és templomépítés, valamint nemzetközi teológiai tevékenység súlyával és kincseivel járult hozzá a folyamathoz. Tomka Miklós neve a szakmában – külföldön és belföldön egyaránt – jól ismert. Ha egyszer majd összeírja cikkeinek, előadásainak, kurzusainak és könyveinek lajstromát, elképesztő mennyiséget tekinthetünk át. Az én feladatom tulajdonképpen a konkrét működés biztosítása volt. Amikor Brückner atyát elöljárója a rendi feladatok felé irányította, Seregély érsek úr, a püspöki kar elnöke rám bízta az intézet vezetését, és Györgydeák Márton atya – korábbi munkatárs – lett az OLI főtitkára. Életemnek igen érdekes élménye a világi munkatársak tevékenysége, akik néhány kivételtől eltekintve a korábbi ismeretségi körből vállalták a közös feladatot. Jóllehet eredetként csak egy papi kört említettem, lehetetlen lett volna hatékonyan működnünk, ha nem lettek volna meg a kapcsolataink különféle világi kezdeményezésekkel, és ha nem tapasztalták volna meg, hogy tevékenységünk megegyezik az ő irányaikkal. Hogy „mit csinál az OLI egész nap", az napi bontásban függ a feladatokat jelentő telefonoktól, a napi postától és a hetekre, hónapokra előre teleírt, programokat jelentő előjegyzési naplótól. Mindnyájan csak fél- vagy részmunkaidőben tevékenykedünk. A kezdet hónapjaiban vázlatosan összeállítottunk egy országos lelkipásztori tervet, amihez azóta is tartjuk magunkat. Természetesen az elmúlt hét év folyamán sokat változott az egyházi és társadalmi környezet, sok kezdeményezés beérett, sok mindenről viszont kiderült, hogy másképpen kell megközelíteni a feladatot. 1. A plébániai élet megújítása Működésünk kezdetén az ország különféle részeiből kb. 50 plébános atyát hívtunk meg tanácskozásra. Örömünkre legtöbben elfogadták a meghívást, és sokan közülük ma is aktív munkatársaink. Javaslatunk az volt, hogy keressük együtt a plébániák életének megújítási módozatait. A folytatólagos megbeszéléseken a szentségi pasztorációt, illetve a közösségi lelkipásztorkodást állítottuk a fókuszba. Nagy figyelemmel tanulmányoztuk Egyházunk javaslatait e témában. Először „modellplébánosok találkozóinak" hívtuk az összejövetelt. Később nevünket „útkeresőkre" változtattuk, mert többen, félreértvén a „modell" szót, a kicsit rosszízű elitizmusra gondoltak. Azóta is évente háromszor-négyszer tartunk egynapos találkozót, ahol beszámolunk a tapasztalatokról, és keressük az új utakat. E munkánkról többször beszámoltunk a Teológia folyóiratban és az Új Emberben. Tájékozódásunk irányait és súlypontjait tökéletesen visszaigazolják az egyházmegyei zsinatok születő munkadokumentumai. Időközben a püspöki kar ránk bízta a januári Lelkipásztori Napokat. Az „útkereső plébánosok" teljes szívvel vállalták föl ezen alkalmat. Erre világi munkatársaikat is meghívják. Vendégként jelen vannak a környező országok magyar lelkipásztorai is megfigyelőként, korlátozott számban. Alkalmanként egy-egy jelentős külföldi teológust is meghívunk, és az előadásokat kiadjuk, hogy mindenki számára megismerhetővé váljanak. Először az OLI-ban rendeztük meg a találkozót, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel Máriabesnyőre, illetve Egerbe tettük át a helyszínt. Így már közel 200 résztvevőt tudunk fogadni. Mindig nagy élmény a nívós előadások mellett az ország legkülönfélébb helyeiről és az utódállamokból képet kapni az egyház életéről. Külön öröm ebben a folyamatban az emberi-baráti kapcsolatok mélyülése. 2. Családpasztoráció Ács püspök úr volt az első referense e témának a püspöki karban. Vele egyeztettünk egy országos programot. Korai halála megakadályozta abban, hogy a munkát vezesse. Némi szünet után Bíró püspök úr lépett a helyébe. Ő is „belső körből" állt a feladat élére. Minden megyéspüspököt arra kértünk, hogy két-két házaspárt és egy lelkipásztort nevezzen egyházmegyei referensként az országos tanácsba. Négy évvel ezelőtt Kismaroson zászlóbontó tábort tartottunk, ahol részben a magyar tapasztalatokat összegeztük, részben a linzi Családpasztorációs Intézet munkatársait hallgattuk a teendőkről. Azóta évenként nyáron ötnapos továbbképzést tartunk a referenseknek. Tavasszal és ősszel egy-egy hétvégi együttlétet felhasználva dolgozunk együtt, esetenként más-más egyházmegye vendégszeretetét élvezve. Ma már, három egyházmegye kivételével, aktív referensi munkáról számolhatunk be. E témában is jóleső érzés, hogy az egyházmegyei zsinati dokumentumok teljes mértékben visszaigazolják törekvéseinket. Érdekes színfolt, hogy a nyári továbbképzésekre gyermekekkel jöhetnek a házaspárok, és így a családi élet valósága kézzelfogható tapasztalat az együttléteken. A referens, a családok és a papok barátsága igazi lendítő erőforrás. 3. Felnőttképzés Intézményünk alapításának idején nemzetközi találkozó volt Leányfalun e témában. Mivel személyre szóló megbízásunk volt e feladatra, természetesnek látszott, hogy országosan is gazdálnunk kell e szolgálatot. Több erőfeszítést tettünk az egyházmegyei referensek összefogására, illetve az e témával foglalkozó intézmények közti kapcsolatok erősítésére. Sikerekről is beszámolhatunk, de mivel többségükben eléggé elszigetelten küszködnek a megbízottak, és e területen mutatkozik leginkább pénzhiány, nem könnyű előbbre jutni. Az OLI kiépítése a konkrét oktatási feladatok ellátását is célozta. Az alábbi témákban szerveztünk az elmúlt években kurzusokat: – az Egyház társadalmi tanítása, – plébániai munkatársak képzése, – karitászmunkatársak képzése, – újságírók képzése, – televíziós munkatársak képzése, – pedagógus-továbbképzés, – keresztény kultúra idegen (német, angol, olasz, francia) nyelven, – családcsoport–vezetők képzése, – évi egy nyári szabadegyetem aktuális témában. A kurzusok általában 1–3 évesek; havonta egy hétvégével, felvételivel és vizsgakötelezettséggel járnak. Hivatalos diplomát csak a karitász munkatársképzés esetén tudunk adni a zsámbéki főiskolával szerződést kötve. Mivel ezeket a kurzusokat teljes mértékben pályázatokból fedezzük, az éppen elnyert összegek szabják meg, hogy mit tudunk megindítani. Néhány munkatársunkat külföldi ösztöndíjhoz is juttattuk, és így módjuk volt a német szakintézmények munkáját tanulmányozni. Sajnos, a papság nagy része még nem ismerte fel ennek fontosságát, így az országos helyzetet figyelembe véve, még a néhány kezdeményezést nagyra értékelve is, csak az úttörésnél tartunk. 4. Ifjúsági pasztoráció Az OLI megalapításakor már elég jól működött a referensi rendszer, és az első kurzus is megkezdte működését az ifjúsági vezetőképzés területén (Hajszoló). Mivel ennek kimunkálásában is volt némi részünk, illetve egyházmegyei referensi megbízással is rendelkeztünk, magától értetődött, hogy az országos ifjúsági pasztorációt segítsük. Ez évi 3–5 találkozót jelentett, valamint külföldi utazások szervezését, illetve nagyszabású ifjúsági rendezvények lebonyolítását (a – pápalátogatást előkészítő – kiskunhalasi találkozó, pápalátogatás [Népstadion], a Kismarosi Országos Ifjúsági Kongresszus stb.). Intenzív kapcsolatot építettünk ki és tartunk a környező országok magyar ifjúságpasztorációjával és sok nyugat-európai ifjúsági szervezettel. Az ifjúság számára újságokat és kiadványokat jelentetünk meg. A nagy látványos rendezvényektől a szakmai kérdések konferenciázásán át az apró-cseprő ügyek intézéséig sok munkával szolgáljuk a lelkipásztorkodásnak e területét. 5. Lelkiségek és mozgalmak Még az OLI megalapítása előtt megrendeztük a Magyar Katolikus Püspöki Kar és kilenc mozgalom kétnapos találkozóját a Patrona Hungariae gimnáziumban. Cordes érsek úr személyében magas rangú vatikáni előadó-segítőnk is volt, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, és egyik könyvét, magyarra fordítva, kiadtuk. Intézetünk életében a mozgalmak vezetőinek évi kétszeri találkozója mindig jelentős esemény. Egy-egy meghívott püspök atyán keresztül tájékoztatást kapnak az egyházmegyék gondjairól. Kiadványokban tájékoztatjuk a katolikus közvéleményt életükről és működésükről. Kisebb-nagyobb ügyekben, amennyiben tőlünk telik, segítjük tevékenységüket. 6. „Esernyőszolgálat" Sok jó egyéni kezdeményezés indul egyházunkban. Intézményi háttér és kapcsolatok híján azonban elhalnának. Jó páran megkeresnek bennünket támogatásért. Ahol lehet, segítünk. Néhány példa: magyar nyelvű kárpátaljai papok egyhetes lelkigyakorlata, ministráns- és hivatásgondozói kezdeményezések, zarándokcsoportok Európába és katolikus közösségek Magyarországra utaztatása, konferenciákhoz előadók felkutatása, segítségnyújtás konferenciák szervezéséhez Magyarországon és külföldön, stb. 7. Információs szolgálat Egyházi és világi személyek úgy a közélet, mint a gazdasági élet területéről kül- és belföldről egyaránt, főleg működésünk első szakaszában, igen gyakran kerestek minket. Céljuk tájékozódás a magyar helyzetről és segítségkérés a további kapcsolatok kiépítésében. Ebbe a körbe tartozik a médiumok területén dolgozó munkatársak jelentkezése is. Szerencsére amilyen mértékben intézményesül egyházunk, olyan mértékben csökken e szolgálat terhe. 8. Unio Cleri Még az OLI megalakulása előtt a bíboros atya baráti körünket felkérte az Unio Cleri nemzetközi szervezetével való kapcsolatfelvételre. Mivel rendelkezésünkre állt az ő fordításában e szervezet szabályzata, és a magyar hagyományok is adva voltak, intézményünk első időszakától kezdve igyekeztünk felkutatni az egyházmegyés papi köröket, és őket képviselőkön keresztül országos fórumba hívni. Az évi kétszeri találkozó, a szabályzat megjelentetése és e kezdeményezés széles körű támogatása szintén fontos feladataink közé tartozik. Beran Ferenc atya, aki az egyházmegyei zsinat után egyházmegyei referens lett, a Távlatok segítségével publikációs fórumot is tudott létrehozni. 9. Vallásszociológiai Intézet Tomka Miklós – munkatársával, Révay Edittel – az évek folyamán a püspök atyák kérésére sok döntés-előkészítő tanulmányt írt. A pénzügyi lehetőségek korlátai ellenére több országos kutatást végzett, az egyház társadalmi tanításának területén kurzusokat vezetett, nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is. Ezen intézet társszervezőként több nemzetközi konferenciát készített elő, és hiánypótló dokumentumokat és fordításokat adott ki az egyház társadalmi tanításának területén. Tomka Miklós – mint vallásszociológus, az európai szervezet alelnöke – itthon és külföldön kedvelt és sokat foglalkoztatott előadó. Külön hálával és köszönettel tartozunk azoknak a munkatársainknak, akik a takarítástól kezdve az építés irányításán át a mindennapi életvitelben együtt szolgálnak velünk. E munkájukat, meglehetősen alacsony bérért és szívvel-lélekkel szolgálva, Egyházunk iránti szeretetből teszik.
A magyar püspökök a családról Az egyház a társadalom legfontosabb elemi sejtjének a családot tartja. A család intézménye jelentős hatással van a társadalomra, hiszen mint alapsejt nemcsak gazdasági egység, hanem a kultúra áthagyományozásának s az ember lelki fejlődésének legfontosabb helye. Itt sajátítja el a gyermek azokat az értékeket, melyek segítségével a társadalom tagjává válhat. „A családnak úgy kell élnie, hogy tagjai megtanulják a fiatalokról és idősekről való gondoskodást és ellátást. (. . .) A családokat megfelelő társadalmi intézkedésekkel segíteni és védelmezni kell. (. . .) A közhatalom tekintse komoly feladatának, hogy elismeri, óvja és erősíti a házasság és a család igazi természetét, védi a közerkölcsöket, és segíti a családok boldogulását." (KEK 2208–2209) (Igazságosabb és testvériesebb világot, 34. pont.)
Beke György A HITVALLÓ Márton Áron centenáriuma Márton Áron jelenléte a közéletben, mindenkor elvi magasságokban, következetes küzdelme, emberi bátorsága és töretlen nemzethűsége olyan társadalmi megbecsülést vívott ki, amilyennel csak Erdély nagy fejedelmeit ruházták fel a maguk idejében alattvalóik. Zsinórmértékként emlegették tetteit, szavait, nagy próbák idején maga mellett érezhette minden erdélyi magyar, felekezeti különbség nélkül. Így aztán a széles közvéleményben néha el is halványult a főpap alakja, hogy az államférfi álljon népe előtt. Pedig a nagy püspök mindenkor a hit apostola volt. Töretlen hitéből merített erőt minden cselekedetéhez. Akkor is, ha ellenfeleivel állott szemben, ha a börtön mélyére, a halál mezsgyéjére került, és akkor is, ha kishitűekkel, gyávákkal, önfeladókkal kellett megküzdenie. Utolsó körlevelében, amelyet 1980. május 15-én, nyugalomba vonulása alkalmából adott ki Gyulafehérvárott, papjaitól és híveitől búcsúzva, a hit emberfeletti erejét és szerepét hangsúlyozta végrendeleteként: „Szeretett híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül." A magyar millecentenárium és a Márton Áron-emlékév kezdetén 1996-ban, Csiszér Albert brassói főesperes, a sepsei–barcasági római katolikus papság nevében felhívással fordult a hívekhez, és ebben tizenhat évvel Áron püspök halála után – a nemzet 1100 éves Duna-völgyi történetét, a magyar helytállás, túlélés, megmaradás titkát a keresztény hitben jelölte meg. A nagy történelmi keretben a hitvalló püspök alakját villantotta fel: „Márton Áronra ma sokan hivatkoznak, idéznek tőle, de azt rendszerint elhallgatják, hogy emberi és főpásztori nagyságának titka a teljes komolysággal megélt katolikus hitében rejlik. Egy ember volt közöttünk, aki sohasem hazudott, nem kellett múltját magyaráznia vagy tagadnia, mert élete erre a két alapelvre épült rá: 1. Minden ténykedésében számára ez volt a kérdés: helyemben most és itt mit és hogyan tenne Jézus Krisztus? 2. Hűség az Anyaszentegyházhoz, akár a vértanúságig menő tanúságtétellel." Bebörtönzésének, szobafogságának felidézésekor Csiszér Albert főesperes is azt hangoztatta, hogy mindezen megpróbáltatásokat Erdély főpásztora azért bírta elviselni, mert életének és lelkierejének forrása Jézus Krisztus volt. „Áron püspök üzenete nem csupán annyi, hogy az igazságért szálljunk síkra, és bele ne fáradjunk újra meg újra tiltakozni az ellen, ami jogtalan és fájdalmas, hanem ugyanakkor építkezni is kell, s itt elsősorban az ifjúságra gondolunk. Áron püspök mint népnevelő feladatát így fogalmazta meg: a hitből élő tiszta családi élet jellemezze, és művelt nemzet legyen népem. Ezek az elvek ma is helytállóak." * * * Márton Áron mélységes Isten-hite, amely valóban hegyeket volt képes megmozgatni, a hitből élő tiszta családi élet melegében, jó papok és jó olvasmányok serkentésére csírázott ki a székely gyermek fogékony lelkében. Püspökké szentelése után, mielőtt a jelen lévő magas rangú vendégek és hívei jókívánságait fogadta volna, odalépett az édesanyjához, és kezet csókolt neki. A hitet köszönte meg, amit a maga egyszerű módján az édesanyja csepegtetett belé, és ami a papi pályára vezérelte. Fennmaradt egy megható családi kép: Márton Áron édesanyjával valamilyen csoportos eseményen, a háttérbeli dombon ülőkről következtetve, a csíksomlyói búcsún. A tíz év körüli legényke fehér székely harisnyában, fekete lajbiban és csizmásan. Édesanyja székely rokolyában, fehér kötényben, pántos félcipőben, fehér fejkendővel. Áron kezében ostornyél, fuvarosok módjára tartja, ahogy a felnőttektől látta. Fél lépéssel anyja előtt halad, elnéznek valahová balra mind a ketten, s mintha a legényke kérdezne valamit, édesanyja meg mosolyogva válaszolna. Amit édesanyja mond, az az igazság, az a törvény, az a bizonyosság a legényke számára. Áron tekintete most nyílik a világra. Természetközelben nőtt fel, pásztorkodó legénykék társaságában, ezernyi kérdés gyűlt össze benne a lét és nemlét jelenségeiről, édesanyjától várja a magyarázatot. És az édesanya a maga ismerete, szíve, lelke, hite szerint vezeti el fiát a teremtés titkaihoz, Istenhez, a hithez. Ez még ösztönös hit, amit a világ törvényei sugallnak. Olyan megnyugtató, biztonságot adó, mint egy filozófus meggyőződése, kételyeinek föloldódása után. A világgal, a Földdel, a Nappal és a csillagokkal nem eshetik semmi baj, édesanyja ismeri a titkukat. Ő, az ocsúdó gyermek sem kerülhet bajba, a világ törvényei, Isten csodálatos, igazságos törvényei rá is érvényesek. Egy gyermeket a legkönnyebb vagy éppen legnehezebb megnyugtatni. Majd a csíksomlyói, illetve csíkszeredai, aztán a gyulafehérvári főgimnáziumban, főleg pedig a teológián a tudatos hit ajándékát kapja meg tanáraitól, társaitól, olvasmányaitól, eszmélésétől. Gyermek számára a hit lényege az, hogy van egy hatalmas Úr fölöttünk, a világ és valamennyiünk Istene, aki szereti a világot – mint szülő a gyermekét–, hiszen a maga teremtése, szereti az embereket, hiszen a teremtményei. Ezt az Urat – olyan hatalmas – nem is lehetne félelemből szolgálni, parancsait betartani, hanem végtelen szeretetének erőtlen viszonzásaképpen. Édesapját hatalmasnak érzi a maga körében, a ház ura, a faluban is előre köszönnek neki az emberek. Tisztségeket visel. Áron tudja, hogy édesapja soha nem hunyászkodna meg földi hatalmak előtt. Ez a kemény székely gazda azonban, mikor a közeli templom tornyában Máriára harangoznak, térdre ereszkedik a ház földjére, és belekezd az Úrangyalába. Édesanyja és három testvére, vele, Áronnal együtt váltja az imában. Olyan ez, mint a természet titokzatos jelenségei, mint a szivárvány, amit mindig megcsodál az ég alján, esős napokon, ha egy fa alá húzódik be pásztorkodás közben. Milyen erő rajzolja fel a színeket az égboltra? Milyen belső parancs készteti térden állásra a szálfa székely embert? Minden kényszer nélkül, gyermekei előtt, és anélkül hogy emiatt veszítene családfői tekintélyéből? Aki ezt a titokzatos erőt elfogadja, szolgálja, imádja, az maga is felmagasztosul általa. Ezt a titkot a papok ismerik legjobban, Krisztus reájuk bízta, s ezzel hatalmat adott a kezükbe. Ezen tűnődik a somlyói kisdiák hittanórán, amíg Rés János a papi hivatásról beszél. A pap lehet gyarló ember, de megtisztítja a hit ereje, amit szét kell osztania az emberek között. Járhat gyűrött, szakadozott ruhában, de fényes palástot hord mégis, mert megszépíti a hit és a szeretet ragyogása. A pap csak jó ember lehet, jut el a következtetésre. Önzés, egyéni érdek, irigység nem érintheti, hiszen neki a krisztusi szeretetet kell elhintenie a lelkekben. A papok legemberibb emberek, mert csak Istent kell szolgálniuk. „Elmenvén tanítsatok minden népet." * * * Márton Áron nem hagyott hátra emlékiratot. Így csak püspöki körleveleiből, prédikációiból következtethetünk istenhitének erősödésére, és ennek mind fontosabb szerepére személyes életének alakulásában. A második világháború idején, a végsőkig felszított gyűlölködés légkörében, 1944. április elsejei dátummal hosszú körlevelet adott ki a papok hitvallásáról. A háború, majd börtönbüntetése után is, papok, diakónusok felszentelésekor, lelkigyakorlatok alkalmával, mikor közvetlenül szólott papjaihoz, mindig szerét ejtette, hogy kiemelje a papok hitének döntő fontosságát. Léstyán Ferenc érseki helynök, maga is meghurcolt pap, az erdélyi egyház leghitelesebb krónikása a diktatúra időszakából, Márton Áron az eszményi papi életről címmel közölt tanulmányában (Márton Áron emlékkönyv, szerk. dr. Marton József, Kolozsvár 1996, 109. oldaltól) negyven idézetet sorakoztatott fel az erdélyi püspök beszédeiből, tanácsokat, óvásokat, feddéseket, parancsokat a papok hitének erősítéséért. Ezek az 1944-es alapvető tételeket árnyalják, az új idők követelményei szerint, és mind egybecsengenek. Akkor, 1944 tavaszán Áron püspök tisztán látta, hogy a második világháború nyomán, akárhogyan is végződik, bármelyik fél lesz is a győztes, illetve a vesztes, erkölcsi válságba kerül az egész emberiség, megbomlik a hagyományos értékrend, teret nyer a cinizmus, a nihilizmus, a lélektelenség, az ateista könnyelműség. A világ egy részén, talán ott is, ahol élsz, Erdélyben, a Kárpát-medencében egyenesen törvényre emeltetik az istentagadás, féktelen hatalomra jut a gonoszság, az álnokság, a hazugság, az erőszak. Mit helyezhet szemben az Egyház, a papság, Isten földi szolgái és mai vértanúi? Egyedül a hitet. Kétrészes körlevele meggyőző bizonysága annak, hogy milyen elmélyült filozófiai képzettséggel, beleéléssel, okos érveléssel és emberi közvetlenséggel adja elő az akkor 48 esztendős főpap, hatodik éve Erdély püspöke. Cselekvő hit nélkül, ha nem ez tölti be értelmét, és nem ez mozgatja akaratát, a pap voltaképpen Isten világától szakad el. Ha a papnak nincs élő hite, akkor sorvadás áll be egész lelkipásztori munkájában. Kísértett-e már akkor, 1944 tavaszán az erdélyi egyházmegyében a hitetlenség, még inkább a papi hitetlenség veszélye? Voltak aposztaták akkor is, mikor nem külső tényezők, politikai nyomás vagy egyenesen erőszak, kényszer tett hitetlenné egy papot. Az ilyen hitehagyottak rendszerint intellektuális kétségeikre hivatkoztak. Magyar földön ritka esetek ezek, állapította meg 1944-ben Áron püspök. Aki belső kételyeire hivatkozik, annál nem annyira a tudomány keltette fel a kétséget, mint inkább szerelmi szenvedély lobbant fel benne, amit nem tud legyőzni magában. Ennek a lelki bizonytalanságnak – hit dolgában – végső oka az, hogy az aposztatában nagy mértékben, egyenesen végzetesen meggyöngült az istenhit. De a lélek megbillent egyensúlyát nem lehet paranccsal helyreállítani. Mindenkinek – papoknak, de híveknek is – meg kell vívniuk a maguk harcát saját kétségeikkel. Ez alól nincs felmentés, mert az emberi természet következménye. És a kísértés újra meg újra ismétlődhetik. A próbát csak állandó küzdelemmel lehet állni. Tekintélyes, ötven év körüli pap, aki a társadalmi életből sem vonja ki magát, a nevelő püspököt idézi, aki nem kímélni akarta jövendő papjait a kísértésekkel való szembenézéstől, hanem egyenesen serkentette, felvértezte a belső, lelki küzdelemre. Püspöke észrevette „teológus fia" tétovázását, és magához hívatta. „Mondd el, fiam, hogy mi bánt." Sokáig beszélgettek. Nem gyóntatás volt, hanem mester és tanítvány őszinte vitája. Márton Áron nem nyugtatni akarta a papjelöltet, a beszélgetés végén egy könyvet nyomott a kezébe. Molière darabját, a Tartuffe-öt. Ennek olvasása – tűnődés, viaskodás fölötte – alkalmat adhat a kételyek, elfogultságok és az igazság tisztázására önmagunkban. Majd kint, a „világban", a papi életben a teológusoknak egymagukban kell megkeresniük a választ. Biztos szemmel ismerte fel: ha valakiben csírázik a hit, erőtlen még, de életerővé válhatik. Nincs abszolút ateista, mint ahogy a hívők lelkében is lappanghat kétely, bizonytalanság. A kereszténység ennek az örökös küzdelemnek a megélése a lélekben. Jellegzetes példa lehet Áron püspök és Illyés Gyula kapcsolata, amelyben egyféle „utazó nagyköveti" szerepet játszott Keresztes Sándor kereszténydemokrata politikus, többszörös parlamenti képviselő, vatikáni magyar követ. Tőle idézünk: „A Püspök Úr megkért, hogy egy általa küldött korondi vázát juttassak el Illyés Gyulához, amelyet lányának szán, kinek létéről a verseiből szerzett tudomást. E kezdet után alakult ki az a helyzet, hogy Püspök Atya és Illyés között a »postás« szerepet tölthettem be. Ennek egyik emlékezetes epizódja a következő: Illyés Gyula dubitált azon, hogy vajon elküldheti-e a Püspöknek Kháron ladikján című könyvét, mert ahogy akkor mondta magáról, ő nem hívő. Bátorításomra a könyvet elküldte az alábbi dedikálással: »Áronnak felfelé nézve, Gyula.« Én ezt az epizódot elmeséltem Püspök Atyának, melyet mosolyogva és megértéssel fogadott. A következő látogatásomkor ezt üzente: »Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, az Krisztust követi.« Amikor ezt az üzenetet Illyés Gyulának átadtam, Flóra asszony jelenlétében, ő zokogni kezdett, majd kihúzta magát és azt mondta: »Mondd meg a Püspöknek, rendelkezzék a tollammal, eszemmel és pénzemmel, azt teszek, amit kíván.«" A püspök és a költő egyszer találkoztak személyesen, akkor egy éjszakát átbeszélgettek. Keresztes Sándor megjegyzi, hogy Márton Áronnak bizonyára nagy szerepe volt Illyés Gyula közeledésében az Egyházhoz. Körlevelének keltekor, 1944 tavaszán, Márton Áronnak nem lehetett közvetlen tapasztalata – legfennebb sejtése – a hamarosan uralomra kerülő pártdiktatúra hitromboló, erkölcsveszejtő lényegéről. Nem tudhatott a világi hatalom által tűzzel-vassal, papok meggyötrésével, megrágalmazásával, megkínzásával, bebörtönzésével vagy éppen meggyilkolásával kierőszakolt „békepapi mozgalomról", amelynek azt a szerepet szánták, hogy belülről bomlassza az Egyházat, sorvassza a hitet, az erkölcsöt, a megtartó hagyományokat. A pártdiktatúra ki akarta űzni a hívek lelkéből Istent. Az egyház szétzúzására vállalkozó pártmunkások aligha ismerték szó szerint Szent Ágoston tanítását, de ennek a lényegét ők is tudták: „Először a hit köti össze lelkünket Istennel." Más módszerekkel akarták eltépni ezt a köteléket, mint a nyílt terrort alkalmazó francia forradalom vagy a mexikói egyházüldözések. Habár az alig álcázott papgyilkolások is a pártdiktatúra eszközeihez tartoztak, nemcsak a Popielusko atyát galádul megfojtó Lengyelországban, de a „toleráns" Romániában is. Valójában máig tisztázatlan, hogy mi is történt igazából, a diktatúra tetőzésekor, Erzsébetbánya (Máramaros megye) plébánosával, akit behívattak a megyeszékhelyre, és soha többé nem látták élve. Hetek múltán a Duna deltájából fogták ki a holttestét. Czirják Árpád érseki helynök említette legutóbb az esetet (Keresztény Szó, 1996. június), hozzátéve, hogy „a kezdetben suttogás formájában terjedő, később pedig az illetékesek által is megerősített, sőt dobra vert hír nyilvánvalóan a megfélemlítést szolgálta." Áron püspök körlevelében, a francia forradalom és mexikói egyházüldözés felidézése kapcsán, a vértanúságot emlegeti, 1944 tavaszán. Mintha előre látná a sorsát. Ostorozza a közhangulatot, a sajtót, a nevelést, amiért hamis ideálokat állít az ifjúság elé. Méltatlanul kevés szó esik a papok, apácák áldozatos, hősies helytállásáról harctereken, missziókban, fent az északi jégmezőkön vagy a forró égöv alatt, az Egyenlítő vidékén, bélpoklosok, gyógyíthatatlan betegek között, kórházakban és más drámai színtereken. „De a nacionalista hősök, a sportrekorderek, a pilóták teljesítményei moziban, rádióban, olvasmányokban, külön újságokban állandóan szerepelnek." Nem azt kívánja Erdély püspöke, hogy papjai mind egy szálig vértanúságot vállaljanak. A vértanúság eszményét azonban szeretné arra az erkölcsi magaslatra emelni, amelyről erőt adó sugarakat bocsáthat ki a megbolydult, irányt vesztett emberekre. E vonatkozásban XI. Pius pápának 1923. december 28-án a római kispapok előtt mondott beszédéből idéz: „A vértanúság nem szükséges mindenkinek, sőt kevesen kapják meg azt a nagy kegyelmet, hogy életüket adják az igazságért. De ha ez nem is szükséges mindenki számára, sőt nem is lehetséges mindenkinek, azonban mindenkinek szükséges legalább bizonyos mértékben a vértanúság szelleme." * * * Márton Áronnak megadatott az üldözés, a börtön, a kényszerlakhely vértanúsága. A román hatalom fizikailag is meg akarta semmisíteni. Egyik börtönből a másikba hurcolták, semmi hír nem szivároghatott ki róla a fogság falain, nem tudott róla semmit a világ. Illetve hatéves rabsága alatt újra meg újra elterjesztették róla azt a hírt, hogy fogságában meghalt. Nem nehéz megfejteni a hatalom taktikáját. Az várták, hogy a fizikailag törékeny, ötven éve fölött járó főpap nem fogja elviselni a börtönben is folytatódó üldöztetését. Belerokkan. Halálhírét azért költötték, raboskodása idején többször is, hogy hívei és a nagyvilág „szokjon hozzá" elvesztésének gondolatához. Nincs az az alantas munka, amire a börtönben ne kényszerítenék volna a lelkek erdélyi fejedelmét. Vértanúi alázattal viselt el, tűrt el minden megpróbáltatást. Alexandru Todea, görög katolikus főpap – egyházának 1989 utáni újjászervezése után az első erdélyi metropolita – a máramaros-szigeti börtönben cellatársa volt Márton Áronnak. Három évig ültek együtt. Nemcsak a méltó hála okán volt nagy tisztelője később is, mindvégig Áron püspöknek, aki a görög katolikus egyház 1948-as betiltásakor erélyesen tiltakozott az önkényuralmi lépés ellen, és védelmébe fogadta az üldözött görög szertartású román katolikus papokat, hanem személyes élményei is meggyőzték a magyar püspök emberi nagyságáról, lelki nemességéről. – Örök példa marad számomra, mint pap, mint ember és mint magyar – mondotta volt nekem 1988-ban Szászrégenben Todea atya. – Zokszó nélkül végzett a börtönben minden piszkos munkát, nem haragudott senkire, szent emberként megbocsátott a kínzóinak is. (Ezeket a szavakat azonnyomban lejegyeztem, és az 1989-es változások után többször közöltem nyomtatásban is. Írásaim eljutottak Todea érsekhez is, aki soha nem tiltakozott közlésük ellen, sőt 1990-ben román lapokban nyilatkozott az erdélyi magyarság mellett, a marosvásárhelyi magyarpogrom kapcsán.) Mi adott erőt a törékeny, immár korosodó püspöknek? Egyedül a hit, amit reverendája vagy rabruhája alatt egyaránt töretlenül megőrzött lelkében. * * * Megbocsátott hűtlenné lett papjainak is. 1949. június 21-én tartóztatták le csellel. Két nappal később, június 23-án, a román kormányzat, Petru Groza miniszterelnök jelenlétében, a történelmi egyházak vezetői közös nyilatkozatot tesznek, amelyben hálájukat fejezik ki a kormánynak a vallásszabadság biztosításáért. A balkáni álnokság iskolapéldája! Nem ez okozott igazi fájdalmat a fogoly püspöknek, hanem az egyházában megindult „békepapi" szervezkedés. Ígérgetésekkel, fenyegetésekkel egész Kelet-Közép-Európában rávettek néhány katolikus papot erre az egyházellenes, Vatikán-ellenes közszereplésre. Akadtak a megtévedt erdélyi magyar papok között megalkuvók, gyávák, akik nem tudtak szembenézni a megpróbáltatásokkal, akikből hiányzott az Áron püspök 1944-es körlevelében emlegetett „vértanúság szelleme". Kétségtelenül akadtak olyanok is – nem volt nagy létszámú az egész erdélyi „békepapság" –, akik úgy hitték, hogy egyházuk, püspökük elárulásával (nem így nevezték) valamennyiben menthetik a katolicizmust. Kisebbségi életben örök csapda az a hiedelem, hogy a kisebbik bűn vállalásával elháríthatják a nagyobbat. A „békepapi mozgalom" Erdélyben sem az egyházban, sem a társadalomban nem tudott tekintélyt szerezni. Annál nagyobb tisztelet övezte azokat a papokat, akik a Márton Áron elrendelte sorrendben – a püspök bebörtönzése után – ordinarius substitutus minőségükben az egyházmegyét kormányozták, és őket is sorba tömlöcbe vetették: Boga Alajost, Sándor Imrét, Gajdátsy Bélát, Jakab Antalt, Márton Mózest és az utánuk következőket. . . Erős hit, hitét tápláló szeretet kellett ahhoz, hogy a börtönből szabaduló püspök ne osztogasson súlyos büntetéseket megtévedt papjainak. Tudta, hogy a hit gyöngült meg bennük, azt kell visszaadnia nekik. Dr. Tyukodi Mihály, a fehérvári teológia egykori spirituálisa, aki maga is fogságot szenvedett a hírhedt Duna-csatornánál, felidézi Márton Áron visszatérését Gyulafehérvárra, 1955. március 24-én. Említést érdemel, hogy Tyukodi Mihály 1955 őszén került a szemináriumba, tehát a mások által hallottakat, az élő szájhagyomány rögzíti. (Márton Áron emlékkönyv, 153. old.) „Nagycsütörtökre Márton püspök úr a liturgikus előírásoknak megfelelően meghívta az egyházmegye papságát az ünnepi misére. Beszédében azt hangsúlyozta ki, hogy Krisztus egy papságot alapított az első Nagycsütörtökön. Ő is csak egy papságot ismer: a krisztusi papságot. Aki tehát úgy érzi, hogy ez ellen a papság ellen súlyosan vétett, keresse meg a kijelölt gyóntató atyákat, hogy bűnei alól feloldozást nyerjen. Krisztusi béke szállt a lelkekbe a megbocsátást hirdető és osztogató püspök szavai nyomán. Ezt a fenséges eseményt mindmáig úgy emlegetik, hogy a békepapság problémáját Márton Áron egy félóra alatt megoldotta." Míg a szomszédos országokban tovább élt a „békepapi mozgalom", jórészt a nyolcvanas évek végéig, a nagy történelmi változásokig, addig Erdélyben soha nem próbálták újjáéleszteni. E vonatkozásban a hatalom meghátrált a püspök szilárdsága, embersége, lélekmentő hite előtt. Még fontosabb, hogy az egész papságban megerősödött a hit. A papok hite pedig alapvető feltétele a hívek lelki gazdagodásának. Nem áldozat az igaz, mélységes hit, hanem lelkünkből fakadó hódolat a Teremtő előtt. Miként édesapja, a kemény székely gazda méltóságteljes mozdulattal ereszkedett térdre az esti harangszóra. „A hit erős lánggal égjen bennünk" – kérleli híveit Áron püspök. A lobogó tűz hasonlata telitalálat. Csak az a tűz lángol, amelyet nem fojt el a hamu, hanem szabadon nyaldossa a magasságokat. Az ilyen hit-tűz – ha ez sugárzik ki a pap egyéniségéből – a hívekben is felgyújtja a minden emberben ott szunnyadó hitet. Márton Áron körlevelei bizonyítják, hogy mennyire tisztelte Szent Pál apostolt, akiben a hit hősét látta. Egyik alkalommal Áron püspök Pál görögországi útját idézi. Prédikációit, amelyek tengelyében Krisztus élete, halála és föltámadása állott. A föltámadás a keresztény hit kulcskérdése, megkerülhetetlen. A görögök azonban akkoriban a halottak föltámadását nem szabadulásnak, megváltásnak tekintették, és nem hitték el Pál szavait. Nem hittek neki akkor, amikor Áresz dombjánál, az Areopáguszon beszélt, és akkor sem, mikor prédikációját Festus helytartó palotájában megismételte. Az előkelőségek itt is, ott is kacagásban törtek ki, mikor a megfeszített Krisztus föltámadásáról beszélt. Még azok sem hittek neki, akik egyébként szívesen hallgatták a Megváltó életének történetét és tanításait. „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló volt a mi tanításunk és hiábavaló a ti hitetek is" – így Pál apostol. Mit képzelnek ezek a dölyfös görögök? Eszelős lenne ő, vagy talán hamis Isten tanúja? Hirdetné-e ő Krisztust, magára venné-e az apostolkodás terheit, ha nem lenne meggyőződve Jézus föltámadásáról? „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden embernél." Saulus, a keresztények kegyetlen üldözője, vérpadra hurcolója még missziós útja előtt példáját adta a megtalált hit erejének. Annak az emberfeletti hitnek, amely a damaszkuszi úton szállta meg, mikor megjelent neki Krisztus, akinek a tanítványait nem sokkal előbb még halálra kereste. Most tanítvány maga is. Három évet tölt az arábiai pusztaságban. Krisztusról prédikál saját városának zsinagógájában. A keresztényüldözők most őt keresik halálra. Tanítványai mentik meg az életét: egy kosárban leengedik a város faláról. Elmegy Jeruzsálembe, találkozni Péterrel, az apostolfejedelemmel. Péter azonban nem hisz neki. Az apostolok kételkednek a szavaiban. Egyik legvéresebb kezű üldözőjük áll előttük, és megtéréséről tesz vallomást. Hátha alakoskodás az egész? Ki tudja, miféle cselt eszelt ki ellenük? Egyedül iskolatársa, Barnabás van meggyőződve arról, hogy Saulusból valóban Paulus lett. Barnabás apostol Márk evangélista nagybátyja, aki Jézus föltámadása után eladta birtokait, és a pénzt az apostolok lába elé tette. Az ősegyház egyik nagy szervezője és apostola lesz, Szent Pál védelmezője. Pál, látva az ellene tapasztalható bizalmatlanságot, visszavonul Tarzusba. Innen majd Barnabás viszi magával megint – Jeruzsálembe is ő vezette volt Péterhez –, ezúttal Antiochiába mennek, ahol a kereszténység erős gyökeret eresztett. Márton Áron kiemelt Szent Pál életéből egy általa fontosnak érzett mozzanatot. Azt az időszakot, amit sikertelen jeruzsálemi bemutatkozása után Tarzusban töltött. Közel hat évig volt ott „elfelejtve és eltemetkezve". Amíg hű barátja, apostoltársa, a nagy békítő, áldott lelkű Barnabás újra utána nem megy, és munkatársként magával nem viszi Antiochiába, ahol majd Pál veszi át tőle a vezető szerepet. „Hat évig elfelejtve élni abban, a tudatban, hogy bensejében tűz ég, a krisztusi szerelemnek a tüze, amely hajtja, hogy hirdesse Krisztust a népeknek – írja Márton Áron. – Ellenállhatatlan kényszerűség kínozza, hogy otthagyjon mindent, amit ő addig szépnek és szentnek mondott, és nekimenjen a világnak hirdetni Krisztust, a megfeszítettet. Rabságba ejtette őt Krisztus . . . és mégis tehetetlenségre van kárhoztatva, mert az apostoloktól nem kapott approbációt, nem fogadták be Krisztus munkatársai közé. Micsoda hitnek kellett élni Pálban, hogy ezt a hat esztendőt hűségben végigélje. Tudta, hogy az ő órája ütni fog, de az óraütés időpontját alázatos hittel átengedte a jó Istennek." Mikor ezeket a sorokat Márton Áron püspök 1944 áprilisában leírta, aligha sejtette, hogy saját sorsát látja bele Szent Pál kényszerű tarzusi magányába. Csaknem hat esztendőt töltött fogságban, hat esztendőre esett ki ő is egyháza, népe életéből, noha őt nem főpapok bizalmatlansága bénította meg a cselekvésben, a szólásban, hanem a román ateista hatalom ügyészei, bírái, börtönőrei. Micsoda hitnek kellett élni Áron püspökben – alkalmazzuk reá a Szent Pált illető jellemzését –, hogy ezt a hat börtönesztendőt krisztusi hűségben, hitben élje végig!
TÁVLATOK Andrásfalvy Bertalan A HONFOGLALÁSRÓL ÉS SZENT ISTVÁNRÓL A honfoglalás, a magyarok megkeresztelkedése és az államalapítás emlékezete elválaszthatatlanul együtt él köztudatunkban Szent István alakjával, aki egy századdal a magyarok bejövetele után kerül az ország trónjára. A honfoglalás és az első király megítélése máig megosztja a magyar közvéleményt. Általánosnak mondható az a vélekedés, miszerint Árpád fejedelem megszerezte a hont, Szent István pedig karddal és kereszttel megtérítette őseinket, letelepítette, és megtanította őket a földművelésre, az európai életformára, és ezzel bevezette a harcos, nomád magyarokat a keresztény államok közösségébe. Az ún. polgári Magyarország és a marxista rendszer történészei egyaránt elismerték, hogy a szentté avatott király rendkívüli tehetséggel rendelkező reálpolitikus volt. A nagy király történeti érdeme az, hogy felismerte: ha nem vesszük fel a keresztséget és vele az európai kultúrát, sorsunk ugyanaz lesz, mint volt a hunoknak és avaroknak: néhány nemzedéknyi idő után elenyészünk, mint tavasszal a hó. Vélekedések Az ateista, osztályharcos történészek úgy magyarázzák Szent István vallásosságát, hogy ő felismerte: a feudális osztálytársadalom és kizsákmányolás megszervezésében szüksége volt az egyház ideológiai segítségére, de kegyetlenül elbánt minden ellenfelével. Mások a kereszténységben látják az ősi, keleti magyar kultúra ellenségét; az első király semmisítette meg azt azzal, hogy kiirtotta a táltosokat, az ősi mítoszok énekmondóit és regöseit, ezért nem találhattunk rá pogány kori kultúránk eposzaira, a magyar Kalevalára. Egyesek azt bizonygatják, hogy minden kudarcunk forrása máig az, hogy eredeti keleti kultúránkat elvesztettük, amikor ránk erőszakolták a kereszténységet, ami nem illik a magyar alkatra. Ugyanakkor pedig ez a keresztény Európa nem fogadott be minket, s minden nagy veszedelmünkben magunkra hagyott. Nem állt mellénk a tatárjáráskor, a török ellen, amikor a Habsburg-elnyomás ellen küzdöttünk, amikor szomszédaink feldaraboltak, és 1956-ban sem. A kereszténység kényszerzubbonyából akartunk kibújni, azért terjedt el oly gyorsan a reformáció hazánkban, mert annak függetlenebb szellemisége közelebb állt a nép tudatalattijában megőrzött pogánysághoz. Megmenthető-e a magyar nemzet? – teszi föl egy közírónk a kérdést, s válasza ez: igen, ha visszatér ősei hitéhez. A másik véglet pedig éppen azt veti a magyar kereszténység szemére, hogy az eredeti jézusi tanítással összeférhetetlenül, eszményképeivé a harcos, kardot forgató királyait emelte, az erőskezű országalapítót, a hadai élén bárdot forgató lovagkirályt, pedig mindketten vérrel szennyezték be kezüket. A Megváltó minden erőszakot visszautasított, a katonai szolgálatot is. . . Mindezek a vélekedések együtt élnek történeti tudatunkban, és elbizonytalaníthatják a hívő magyar embert is. És mindezek a felsorolt vélekedések hamisak – igazságmagjukkal együtt; tévedések, messze járnak az igazságtól. Nem egy új elmélet alapján oldjuk fel az ellentmondásokat, hanem csak azoknak az eredményeknek az összefoglalásával, melyek az utóbbi évtizedek kutatásain nyugszanak: Györffy György, László Gyula, Vargyas Lajos és más történészek, régészek, nyelvészek és néprajztudósok megállapításain. Sajnálatos tény, hogy e szakmunkák eredményei nem változtatták meg köztudatunkat. Letelepedés, mezőgazdasági kultúra Kezdjük azzal, hogy a honfoglalókat nem kellett behívott szerzetesek segítségével megtanítani földművelésre és letelepedett életmódra. Ha ez így lett volna, akkor a magyarok számára a honfoglalásig ismeretlen földművelés, az ehhez kapcsolt állattartás, a gabonafélék nevei, a földművelés eszközeinek és műveleteinek elnevezései olasz, német, szláv jövevényszavak lennének, de nem azok. Köles, búza, árpa, eke, sarló, szánt, vet, arat, takar (betakarít, biztosítja a termést), szüret, ökör, kenyér szavaink honfoglalás előtti időből valók. Részben ugor, részben ó- vagy bolgár-török, kazár eredetűek. Nemcsak az ekés földművelés, hanem a szőlőművelés, a borkészítés és gyümölcsészet szavai és fogalmai is a honfoglalás előtti időből valók: szőlő, bor, szűr, seprő, alma, körte, meggy, dió mogyoró, gyümölcsény (galagonya), gyümölcs, olt stb. Ezek közt akad ismeretlen eredetű is, de mindenképpen korábbi tartózkodásaink valamelyikének során tanultuk meg. Nemcsak a nyelvtudomány, hanem a növénytan is megerősíti ezt: némely neves szőlőfajtánk kimutathatóan a bortermő szőlő (Vitis vinifera) keleti, mégpedig kaukázusi vagy fekete-tengeri változatához tartozik. A szilárd lakóház részeinek elnevezései közt is vannak honfoglalás előtti szavak: fal, szalu vagy szaru(fa), küszöb, talp stb. Nem Szent István által behívott papok és szerzetesek vagy az itt talált néptöredékek tanították meg őseinket földművelésre, szőlő- és gyümölcstermesztésre, valamint házépítésre. Ezzel nem tagadjuk azt, hogy akkor és mindenkor nem tanultunk is környezetünktől, nyugati szomszédainktól vagy a fejlettebb kertkultúrát képviselő s más gabonákat is termesztő szerzetesektől. Jó néhány szőlőfajtánk, egészen biztosan, idejött szerzetesek segítségével honosodott meg. A kereszténység felvétele Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy Szent István ismertette meg a kereszténységet a magyarokkal, és „karddal és kereszttel", tehát erőszakkal keresztelte meg őket. Elődeink valahol az Etelközben már találkoztak keresztény hittérítőkkel. Erről tanúskodik a közelmúltban Európa védszentjeivé emelt Cirill és Metód legendája is. 860 körül a bizánci császár küldöttségében vett részt Cirill, akit a kazár kagánhoz menet magyar csapat lepett meg. A magyarok „farkas módra üvöltve meg akarták ölni őt", de az imáját végezvén Kyrie eleisont mondott, mire a magyarok megszelídültek, meghajoltak előtte, és meghallgatták tanító szavait; aztán elengedték őket. 867-ben Cirill Velencében a püspökök, papok és szerzetesek előtt kiállt a szláv nyelv liturgikus használata mellett, az eddigi háromnyelvűség (héber, görög, latin) kizárólagossága ellen. A legenda szerint kijelentette: már sok népnek megvannak a szent könyvei, és saját nyelvükön magasztalják az Urat, így az örmények, perzsák, abházok, ibérek, szogdok, gótok, avarok, türkök, kazárok, arabok, egyiptomiak és sokan mások. A türkökön kétségkívül magyarokat kell értenünk ekkor. Később Metódot az ugor (magyar) király kívánta látni és személyesen megismerni. „És midőn némelyek – így a legenda – mondották neki, hogy ezt nem éli túl kínszenvedések nélkül, az elment hozzá. A király pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényben és örömmel fogadta Metódot, és miként ilyen férfiakhoz illik, beszélgetett vele. Megszeretvén, megcsókolván és nagy ajándékkal elbocsátotta, mondván neki: Emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban." A legenda szelleméből következik, hogy Metód és a király Istenről beszélgetett. A Kárpát-medencébe érkezett magyarok közül sokan formálisan is felvették a keresztséget jóval Géza és István uralkodása előtt. 948-ban Bulcsu horka és Tamás Bizáncban vette fel a keresztséget. Gyula, Géza feleségének, Saroltának apja, hívő keresztény volt, aki a keresztény foglyokat kiváltotta a fogságból. Az ország 950–960 körül kész volt felvenni a keresztséget. A pápa Zakeus nevű papját fel is szentelte a magyarok püspökévé, és el is küldte őt hazánkba. Őt azonban Ottó elfogatta, mert a magyarok megkeresztelésének érdemét és ezen keresztül az azok feletti hűbéruraságot magának akarta biztosítani. Ő Sankt Gallen-i Brunót jelölte ki a magyarok püspökévé, és utasította Piligrim passaui püspököt, hogy támogassa őt magyarországi működésében. Piligrim, és rajta keresztül Bruno a mainzi érsektől függött, az pedig a császár főkáplánja volt. Innen indult ünnepélyes menetben a térítők hada, hogy Istvánt és öccsét, Mihályt megkeresztelje Esztergomban. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a keresztény tanítást már korábban megismert magyarság ekkor ismerkedik meg jobban a keresztény világgal, mely akkor ugyancsak zavaros, ellentmondásos és a világi politikai hatalommal csúnyán összefonódott volt. Nyilvánvaló volt a császár kegyes külsőségei mögött a politikai szándék is, és e térítők soraiban sok lelkiismeretlen kalandor, mondhatnánk mai szóhasználattal, ügynök is lappangott. A helyzet akkor hasonló lehetett, mint 600–700 évvel később a moldvai csángók esetében. A gyors meggazdagodás reményében jöttek oda a katolikus hit terjesztésére és megtartására a Propaganda Fide olasz szerzetesei, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a szegény csángókat saját nyelvükön vigasztalják az evangéliummal. Nemcsak a magyarok előtt lett ez nyilvánvalóvá, hanem a Magyarországra érkezett becsületes és igaz keresztények körében is. Querfurti Brunó Szent Adalbertről írt életrajzában arról tudósít, hogy Sarolt idején pogánysággal vegyült és megfertőzött vallás uralkodott az udvarban, ami rosszabb kezdett lenni a barbárságnál. Szent Adalbert élettörténetéből arra kell következtetnünk, hogy Brunó felháborodásának nem annyira az volt a fő oka, hogy a kereszténységet esetleg magyar hagyományokkal keverték volna össze, hanem leginkább az, hogy a kereszténységet méltatlan emberek, politikai céloknak és a maguk önző érdekeinek alárendelő személyek képviselték. Adalbert éppen ezért hagyta el annak idején Prágát, mert szembekerült a csak külsőségekben keresztény, de valójában istentelen környezetével. Rómában ismerkedett meg a clunyi reformot, az egyház megtisztítását szorgalmazó bencés szerzetesekkel, és e tisztulásért, az elvilágiasodott szellem ellen lépett fel és ítélte el a magyarországi állapotokat. Hogy a kereszténység mégis elterjedt a magyarok körében, annak ellenére, hogy képviselői visszatetszést keltettek, és a térítés mögött lapuló politikai szándék is nyilvánvaló volt, csak két tényezővel magyarázható. Egyrészt a magyarság lelkileg már felkészült erre, másrészt Gizella idejében, Szent Adalbert, Asrik, Radla és társai már a clunyi reform szellemiségét képviselték. Az első tényezőt tartom fontosnak: a magyarságot nem riasztották el a kiábrándító külsőségek: a lényeg ragadta meg szomjas lelkét. Ha nem lett volna már erre felkészülve, hiába lett volna István király minden erőfeszítése, a kereszténységet ilyen gyorsan és békésen nem vette volna föl a nép. Az igazi ok tehát lelki volt. Szent Pál írja a rómaiakhoz íntézett levelében: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását . . . A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet [teremtett világ] együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. . ." (Róm 8,19–22) Ez azt jelenti, hogy minden lélek szeretné az igazságot megismerni, mert tudja és belátja, nem tudott és nem tud bűn és baj nélkül élni. Igazságérzete előrevetíti vétkei büntetését. Keserűen tapasztalja, hogy a jó is alá van vetve mulandóságnak, minden élni akarás és áldozat ellenére mindenen uralkodik az elmúlás. Ezt a szorító, megfejthetetlen kiszolgáltatottságot, a szolgai alávetettséget, a szorongást és rettegést a haláltól csak az evangélium, vagyis az örömhír oldhatja fel. Méltó büntetésünket maga az Isten fia vállalta magára, és megváltott minket az örök életre, minden hiányérzet és szomjúság beteljesítésére. Merjünk úgy nézni a történelemre, és abban a kereszténység elterjedésére, hogy az egy isteni ígéret beteljesítése, nem pedig a társadalmi fejlődés egyik fokának szükségszerű ideológiája, vagy történelmi véletlen. Az Igazság keresése nemcsak a 20. század nagy tudósainak kiváltságos törekvése, az minden korszak egyszerű emberének is legfőbb létkérdése, örök problémája. Miért ne lehetett volna az őseink indítéka arra, hogy az evangéliumban tényleg örömhírt lássanak? Megkeresztelkedésünk tehát nem puszta politikai sakkhúzás, egy zseniális uralkodó belátásának eredménye. Megkeresztelkedésünk pedig nem jelentette egy régi, magasrendű, soha megközelítően sem leírt, jellemzett keleti kultúránk erőszakos kiirtását, hanem beteljesedését, kivirágzását. Ez a megállapítás nem puszta elmélkedés eredménye, hanem a tudomány tényeivel bizonyítható történelmi valóság. A kereszténységnek megfelelő, szinte teljes erkölcsi és hitbéli fogalom és szótár a honfoglalás előtti időből való. Nem a térítő papok közvetítették, mert akkor ezek az addig ismeretlen fogalmak megjelölésére szolgáló idegen szavakkal együtt jöttek volna nyelvünkbe az olasz, német, szláv, latin nyelvből. A következő szavak nyelvünkben finnugor, bolgár-török vagy más, eddig kiderítetlen eredetűek, de mindenképpen a honfoglalás előtti időből valók: lélek, jonh, (lélek), áld, áldoz, átkoz, imád, menny, másvilág, id (szent), idnap (ünnep), ül (megszentel, megül), boldog, üdvözít, üdvösség, búcsú (bűnök elengedése, engedély), bocsát, megbocsát, hisz, hit, teremt, böjt, bűn, vétek, örök, Isten. Ezek kétségtelenül egy Istenben, a Teremtőben való hitről tanúskodnak, a másvilágon ítélet alá eső lélekről, mely örök és halhatatlan. Ez az erkölcsi fogalomvilág hisz az igazságban, a bűnök elengedésének lehetőségében, a búcsúban, a böjtben, Istent imád, és örök életet vár tőle. Erről vallanak népmeséink is, pl. a Kriza János által gyűjtött, a möndölöcskékről (bárányokról) szóló, több változatban is megtalált erdélyi népmese, mely igen közel áll a két pokoljáró, Szent Patrik barlangjába látogató magyar (Krizsafánfi és Tar Lőrinc) látomásaihoz, melyek ismét rokonok Dante Isteni színjátékának látomásaival. Az összehasonlító vallástudomány a török népek egyistenhitéről, a tengrizmusról beszél, ami megkönnyítette annak idején a kazároknak a zsidó hit felvételét. Mi magyarok ebből a környezetből jöttünk a Kárpát-medencébe. Ez az erkölcsi és hitbeli világ mintegy fölkészítette népünket a kereszténység felvételére. Miért hinnénk, hogy e nép, bizonyára addig sem könnyű korai története során, ne várta volna egyéneiben és közösségeiben is a Megváltást, az Igazság vigasztaló írját? (Ha egyáltalán el kell fogadnunk azt az evolucionista-marxista tételt, hogy az egyistenhit csak bizonyos társadalmi fejlődést elért osztálytársadalmakban alakulhat ki.) Valószínűbbnek tartom Pater Wilhelm Schmidt bécsi vallástörténész iskolájának bizonyítékai alapján azt, hogy az egyistenhit az emberiség legősibb állapotának természetes velejárója, és csak későbbi civilizációk teremtik meg maguknak a teljesen emberként élő és vétkező, sok istenben való hitet, és ezzel teljesen viszonylagossá teszik az erkölcsöt és az igazságot is. Mi hiába kerestük feltételezett pogány hitünk isteneit a romantika korában, míg az európai népek többsége megtalálta azokat az antik hagyományokban vagy saját mítoszaikban, mint például a germánok. A magyarok megtérítése aránylag gyorsan és nagyobb véráldozatok nélkül történt: sok hittérítő hiába kereste nálunk a vértanúság áhított koronáját, és pogányságuk miatt kivégzettekről is alig van emlékünk. Koppány lázadása sem a régi hit visszaállításáért volt, hanem a trónért. Péter idejében fellángolt zavargások, Gellért meggyilkolása elsősorban a meggyűlölt idegenek ellen forduló népharagra vezethető vissza, nem a régi hit visszaállítását célozta, s nem is történt tömeges hitehagyás. A ma sámánizmusnak nevezett gyakorlat annyiféle, ahány nép körében kutatták, és ahány kutató azt leírta; nem jelentett sohasem egységes vallást, csak a lelkekkel, szellemekkel való találkozás különféle módszereit. Tehát nem Szent István csinált a nomád magyarokból letelepült földművelőket, és nem is ő térítette meg a magyarokat, mint ahogy ezt különösen a német szakirodalom állítja. Ez utóbbi kiemeli Gizella hatását és érdemét, akinek bátyja, II. Henrik szintén a szentség hírében állt, és III. Jenő pápa a kanonizálásakor kiadott bullája szerint egyenesen az ő érdeme a magyarok megtérése. Ebből a lényeges és igaz az, hogy Henrik a clunyi reform elkötelezett híve volt, és őszintén küzdött az egyház megtisztulásáért, saját hazájában is nem kis nehézségekkel szemben, és az ő környezetében valóban őszinte keresztényeket és szent életű papokat találunk. Szent István igazi jelentősége Mi érdeme marad ezután Szent Istvánnak? Sokkal több és nagyobb hatást gyakorolt, mint gondolnánk. Őszinte és igaz keresztény volt, aki komolyan vette a krisztusi tanítást, el tudta választani a külsőségek taszító erejétől a lényedet. A romlott kereszténység megtisztításában segítette őt felesége, az immár boldoggá avatott Gizella, és a clunyi reformtól áthatott szerzetesek. Csaknem egy évezredig bevált egyházi és államszervezetet hozott létre, épített föl, olyan keresztény szellemű törvényeket hozott, melyek éppen e szellemiségükkel emelkedtek ki a kortárs királyok törvénykezéséből és gyakorlatából. Kortársai, a dinasztiákat alapító lengyel és cseh király, irgalmatlanul megtorolt minden ellenszegülést, a trónkövetelőknek egész rokonságát, a legkisebb csecsszopóig kiirtották. Szent István őszintén megsiratta Koppányt is, akit akarata ellenére négyeltek fel lovagjai, megkegyelmezett a Vazul-fiaknak, akik aztán követték őt a trónon. Megbocsátott a hálóterméibe lopakodott orgyilkosnak is. Törvényeiben a böjtöt megszegőnek még egy hét böjtöt ítélt, míg Vitéz Boleszláv kiverette a böjtszegő fogait. A boszorkányságon kapottat a papok elé rendelte, hogy azok beszéljenek vele. Ha újra azon kapták, ismét vezessék a papok elé, hogy azok beszéljenek vele, s ha harmadszor is azon kapták, rendelte őt a bíró elé. Alkotmányként tekinthető Intelmei-ben is a kereszténység örök időkre érvényes és időszerű eszméi tükröződnek: Minden ember egyenlően meztelen születik csak az alázat emel föl, és a gőg aláz meg. . . Gyenge és esendő az egynyelvű és egy szokású ország. Ezek olyan eszmék, melyek ma, a 20. század végén különösen időszerű kívánságok: a szociális igazságtalanságok, az etnikai tisztogatások és nyelvhasználatot korlátozó „modern" törvények és gyakorlat korában. Igazi keresztény király akart lenni Szent István, és az is lett: kegyes, igazságos és békeszerző. Példája századokon át ragyogott, és Magyarország akkor és azután is nemegyszer e keresztény értékek őrzésében példát mutatott szerencsésebb és gazdagabb nyugati testvéreinek is. Az Árpád-házi királyok korában országunk az egyetlen európai keresztény királyság, melyben mohamedán és zsidó alattvalók gyakorolhatták vallásukat. Erről a hozzánk látogatóba jött mohamedán és zsidó utazók tudósítanak. Igen, egyes nagy egyéniségek, különösen ha azok egy-egy nép vezetőiként széles körben ismertté váltak, felbecsülhetetlen hatást gyakorolhatnak példájukkal nemcsak kortársaikra, hanem nemzedékek sorára is. Szent István példája így alakította és formálta ki a magyarság sajátos magatartását máig érezhetően. Ez a szélsőségektől irtózó, a másokat és a másságot elismerő, megtűrő, megbecsülő magatartás népünket a történelem során sokszor megkülönböztette Európa többi népeinek magatartásától. Az embertelen és kereszténységgel össze nem férő inkvizíciónak, a hitújítások kora vallásháborúinak, a boszorkányüldözések hisztériájának idején Magyarországon nagyságrendekkel kevesebb ember pusztult el, mint például Spanyolországban vagy Franciaországban. Nálunk nem voltak a Szent Bertalan-éjszakához vagy a „kristály éjszakához" hasonló leszámolások, és máig elképzelhetetlen lenne az, hogy e nép tagjai tömegesen részt vennének mások, másnyelvűek, más meggyőződésű emberek üldözésében, megsemmisítésében. Beteg és elvetemült emberek mindenhol vannak, de nem mindenhol tudják maguk mellé állítani a közvéleményt, a nép többségét gyűlöletre fanatizálni. Ez a döntő és lényeges. Amíg az ország független volt, több szellemi önállóságot adott legkisebb nemzetiségeinek is, mint pl. a franciák az ötmilliós bretonoknak, az angolok a walesieknek vagy íreknek, vagy az amerikaiak az indiánoknak – mindazok, akik kioktattak minket és megbüntettek. Nem kell félnünk tárgyilagos összehasonlítás esetében a történelem ítélőszéke előtt. Mindenesetre nem jártunk úgy el a zsidókkal, mint a spanyolok, vagy mint a cigányokkal Európa-szerte, amikor azokat „vogelfrei"-ként bárki bárhol büntetlenül megölhette, és nem fosztottunk meg százezres népcsoportokat elemi polgári jogaiktól, például amint a 20. század közepén azt a magyar kisebbséggel Csehszlovákiában tették. A magyar társadalom ebben a szekularizált állapotában is türelmesebb és keresztényibb magatartást tanúsít vallási, etnikai kisebbségeivel szemben, mint bármelyik szomszédunk. Ez a magatartás Szent István öröksége. Ezt sugározta szét életében, és tette Európa legvonzóbb országává, ahová lovagok, papok, polgárok és telepesek, üldözött kisebbségek és hitük miatt menekülők szívesen jöttek, mert keresztény légkör vette körül őket, törvényesség és biztonság. Alig volt földrészünkön nála nagyobb hatású uralkodó vagy egyéniség, aki műveivel együtt ilyen nagy, történelemformáló erő lett volna. Őt ünnepeljük büszkén és hálával augusztus 20. napján, aki ott túl is bizonyára nem szűnik meg minket formálni és értünk könyörögni, hogy ez a szellemiség velünk és meg nem született gyermekeinkkel együtt végleg el ne tűnjön e világból. Ő a mi reménységünk. Mindaz, amit itt leírhattunk a honfoglalásról, a kereszténységről és Szent Istvánról, ismétlem, nem merőben új nézet, szemlélet. Megpróbáltam röviden összefoglalni mindazt, amit történészeink, nyelvészeink, régészeink és néprajztudósaink kutatásai tartalmaznak. Abban a reményben tettem, hogy ki-ki utánanéz e tényeknek, és megerősíti magában keresztény magyarságát.
MAGYAR SZEMLE Színvonalas esszék, tanulmányok, elemzések, interjúk Magyarországról és a világról. A magyar szellemi közép folyóirata. Megjelenik havonta, egy szám ára 144 Ft, előfizetési díj egy évre: 1728 Ft. Előfizethető a szerkesztőségben: Budapest VI., Eötvös u. 24. Postacím: 1399 Bp., Pf. 01/216. Kívánságra mintapéldányt küldünk.
Vinnay István AZ ÁLTUDOMÁNYOK BÍRÁLATÁHOZ Miért nem hiszek a divatos tévtanokban? Elhangzott a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége paksi csoportjának összejövetelén. Rövidített változat. A szerző fizikus, a Paksi Atomerőmű szaktanácsadója, volt kutató (az atommag fizikájának területén), jelenleg nyugdíjas. A kötelező marxista világnézet önkényuralmának megszűnése óta az áltudományok elárasztották az országot, és nagyon sok, egyébként értelmes embert is megtévesztettek, megzavartak. Célom, hogy bemutassak egy módszert, egy szellemi attitűdöt, amellyel eredményesen lehet érvelni az áltudományok ellen, és adjak néhány gondolatot az olyan álláspontok ellen, amelyeket szintén elég gyakran hallani, hogy „nem hiszek ilyesmikben", és akkor jön a felsorolás, hogy UFO, meg aura, meg vallás. . . Mint látjuk, sokan egy kalap alá veszik a vallást az UFO-hittel, a földsugárzás tanával, a Fülöp-szigeteki csodagyógyítással stb. . . Fontos tehát, hogy a vallásos embernek kellő érvei legyenek azok ellen az eszmerendszerek ellen, amelyekkel egy sorba állítják hitét a tájékozatlanok. Néhány kérdés sorra vétele Az alábbiakban azokkal a tévtanokkal kívánok foglalkozni, amelyek hangsúlyozzák, hogy bennük semmi transzcendens nincs, „ez tiszta fizika". Ha fizika, akkor ugyanis kompetensnek érzem magam, hogy hozzászóljak. Ezeknek az állítólag fizikán alapuló tanrendszereknek a „hivatalos" tudományoktól való megkülönböztetése gyakran meghaladja az átlagember képességeit. Ezért az alábbiakban a fizikus szemszögéből mutatom be őket. Az ezoterikus áltudományok ugyan gyakran állítják, hogy magyarázataik alapja valami magasabb rendű fizika, amit csak a kiválasztottak, nálunk fejlettebb lények által beavatottak, vagy maguk a fejlettebb lények ismerhetnek. (Lásd pl. az UFO-k állítólag 40 000 km/óra sebesség mellett pillanatszerűen végzett derékszögű fordulatait. A „mi" fizikánk szerint ez nonszensz, és számomra azt jelenti, hogy a beszámoló szemtanúk valami tükröződési jelenséget láthattak – ha egyáltalán. . .) Más jellegű kérdés a gombaként szaporodó szektáknak, leggyakrabban show- és bizniszvallásoknak a megnyugtató felismerése, és elhatárolása a ténylegesen vallási értékeket hordozó vallás(ok)tól. Első közelítésben jó támpontot ad a „történelmi vallások" kategóriája. A régi korok emberei a vallás keretében tényleg Istenről, túlvilágról, erkölcsről elmélkedtek, és ilyen gondolatoktól fűtve támadt igényük a vallási reformok bevezetésére, új tételrendszer felállítására. A jelenkor pragmatikus vallásairól egy-kettőre kiderül, hogy az emberi ösztönöket, kényelmet, gőgöt, felelőtlenséget kívánják szolgálni, s ennek ellenében csak az emberek pénztárcáját kívánják kissé megcsapolni, de nem annyira jótékony célra, mint inkább egyes guruk jólétének fokozására. Egy-egy hívőnek általában nem túl sokba kerül a dolog, s csak még egy kis térítési munkát kell végeznie, hogy ez a vallási mezbe öltöztetett „multi-level-marketing" már itt a földön meghozza egyes apostolainak az igényszintjükhöz méretezett mennyországot. Ezeknek a vallásoknak a problematikájával nem kívánok itt foglalkozni. Megfelelően képzettnek sem érezhetem magamat. Közös áltudományos ismérvek Megpróbálom kifejteni az áltudományoknak azokat az általános, nagyjából közös ismérveit, amelyek sokak szemében vonzókká teszik őket, és ezzel bizonyos mértékig e téveszmék térhódítása magyarázható. Közben pedig több kritikai gondolatmenet példájával mutatom be a tévtanok elleni logikai harc módszereit. 1) Az emberek mindig ösztönös vonzalmat éreztek a titokzatos, a hétköznapitól eltérő, megmagyarázhatatlan dolgok iránt, az ilyen információkat hajlandók kritika nélkül készpénznek venni. Az áltudományok pedig örömmel csapnak le minden olyan jelenségkörre, amely különböző okokból tudományosan nem, vagy nem kielégítően vizsgálható, magyarázható. Egy jellemző példa a gömbvillám esete. Megvan a tudományos magyarázata, sőt többféle elmélete is van, de mert ez a jelenség kísérletileg nem állítható elő, nem lehet részletesen vizsgálni, így még nem lehetett eldönteni, hogy melyik elmélet a helyes. Azonkívül eléggé rendkívüli jelenség, tehát a szemtanúk róla szóló beszámolói elég ellentmondásosak. A volt Szovjetunióban egy gömbvillámkutató csoportnak eddigi legjelentősebb eredménye az, hogy interdiszciplináris alapon, a pszichológiától a matematikai statisztikáig terjedő tudományterületet igénybe véve kidolgozták, hogyan lehet a sok ellentmondásos elbeszélésből kihámozni a viszonylag hihető tényeket. Még 10–20 év, és várhatólag megbízható eredményeik is lesznek a gömbvillám természetéről, tulajdonságairól (nagyon ritka az esemény!). Addig a tudomány nem tesz határozott kijelentéseket. Ezt tiltja a tudományos lelkiismeret. Jönnek tehát az áltudományok, és minden elbeszélést készpénznek véve, felnagyítva tesznek olyan kijelentéseket, amikre 10 az 1 ellen lehetne fogadni, hogy hamisak. A nem kellően képzett emberek pedig, a rejtélyek iránti ösztönös vonzódásuknak megfelelően, a legképtelenebb kijelentéseket is igazságnak veszik. 2) Az emberek mindig szerettek jól értesültek lenni. Különleges eseményekről részletes információk birtokában lenni, az valami olyan önbizalmat adó helyzet, hogy a hírt terjesztő egy kicsit magasabbrendűnek érzi magát annál a „beavatatlannál", aki tátott szájjal hallgatja meséjét. Nem csoda hát, ha ezt a státust még fokozni igyekszik a mesélő, és önkéntelenül is rátesz egy lapáttal, vagy a történet rendkívüliségét fokozó tartalmi részleteket, vagy a dolog lényeges, megtörténtét alátámasztó „bizonyítékokat". Egy asszony egyszer rettenetes büszkén mesélte nekem: „Hát ahhoz mit szól, hogy a szomszédék lányát az UFO-k éjszaka félóráig lebegtették az ágya fölött!" – mintha ez egy kicsit az ő érdeme is lenne, hogy ilyen nagyszerűen titokzatos dolgok itt a Földön megtörténhetnek. – S csak miután leengedték (mármint az UFO-nauták a lányt), akkor tudott bemenni a szüleihez, és elmondani, hogy mi történt vele. Igazából nem látta az UFO-kat, nem is kommunikáltak vele. De hát nem épp elég az, hogy lebegtették!? Én kijelentettem, hogy persze a mama is aludt, a papa is aludt, a nagylány is aludt, és az ilyen lebegéses álomélmény oly gyakori, hogy nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki nem élt át hasonlót. Erre a megjegyzésemre csak lesújtó pillantás volt a válasz. Nyilván én nem vagyok olyan nyitott és fogékony elme, hogy egy ilyen nagyszerű eseményt jelentőségével együtt olyan könnyen felfogjak, mint a mesélő, aki ezzel újabb jelét kapta – legalábbis hozzám viszonyított – felsőbbrendűségének, és – merjük kimondani – kiválasztottságának. (A bennem bujkáló kisördög szava: a mama ellenőrző körútja során nem találta lányát az ágyban . . . „Idesanyám, hát miért nem nézett fel, ott lebegtem a plafon alatt. . .") 3) Az ezoterikus csacskaságokban való hit valamiféle valláspótlék szerepét játssza azoknál az embereknél, akik modernnek, felvilágosultnak tartják magukat, úgy gondolják, hogy az istenhit már a tudomány által megcáfolt, elavult emberi eszme. Beszéltem olyan emberrel, aki elmagyarázta, hogy nagy megnyugvás számára, hogy itt vannak körülöttünk a kis zöld emberkék, és magasrendű ismereteikkel segítenek majd megoldani számunkra megoldhatatlan bajainkat (háborúk, gazdasági nehézségek, környezetszennyezés stb.). Ugyanakkor (ezt már én teszem hozzá) ez egy kényelmes vallás, nem követel önfeladást, áldozatot, bűnbánatot, sem isteni parancsok kemény önfegyelemmel való követését. Vagyis kiválóan megfelel a modern ember önmagától semmit meg nem követelő lazaságának. A gondviselő szerepét Isten helyett jövőből jött kis zöld emberkék veszik át! Mennyivel modernebb és felvilágosultabb! Egy egykori magyar disszidens hölgy, míg a svájci szeretetszolgálat kegyelemkenyerén élősködött, összeolvasta a Bibliát, Hermész Triszmegisztoszt, a gnosztikusokat, a buddhista és taoista filozófiát, mindent, amihez a zürichi közkönyvtárban hozzáfért, majd hazajőve mindezekből egy sajátos „tudományos" vallást összekotyvasztva mint annak apostola ilyen gondolatmenetekkel eteti tátott szájú híveit, a jobb sorsra érdemes magyar hallgatóságot: A legfontosabb bibliai üzenet számunkra Énok könyvében található (egy apokrif). Már a neve is nagy igazságot leplez le. Én + ok vagyis, hogy az én, az ego mindennek az oka, tehát létrehozója, vagyis tulajdonképpen azonos a Teremtővel, vagyis tulajdonképp mindannyian istenek vagyunk. Elnézést, ha nem egész pontosan idéztem, de a gondolatmenet mélysége annyira fejbekólintott, hogy ez rossz hatással lehet memóriámra. És e gondolatmenet szülőanyja ma is előadásokat tart, állítólag telt ház előtt, amelyekben olyasmiket hirdet, hogy az Interplanetáris Hierarchia készen áll arra, hogy a beavatottakat (nyilván azokat, akik kellő díj lefizetése ellenében átszellemülten végighallgatták a fentihez hasonló „Énokoskodásokat") merkabával a mennyországba szállítsa (a merkabáról nem derült ki pontosan, hogy micsoda, valamiféle föld-menny űrkomp). Lám, van itt tudományos üdvtörténet, nem kell a 20. század emberének nála hatalmasabb Istennel szembesülni, mint a múlt elavult vallásaiban. Az ember önmaga Istene, önmagával kell eltelnie, önmagát kell dicsőítenie, és ez a vallás. 4) Az ezoterikus állítások nem követelnek meg semmiféle erőfeszítést, ugyanakkor nagy eredményeket ígérnek, súlyos problémák megoldását szinte ráfordítás nélkül. Például felelőtlen előadók, sőt könyvszerzők ki-jelentik, hogy a „hipertérben" (?!) hatalmas energiák állnak rendelkezésre, és ma már viszonylag egyszerű, olcsó eszközökkel ki lehet ezt az energiát „csatolni", és megoldódnának az emberiség gondjai, az energia korlátlan mennyiségben állna rendelkezésre. Mindjárt kérdezi az ember, hogy hát akkor miért nem teszik ezt? A megdöbbentően naiv, amellett rosszindulatúan hitelrontó válasz a következő: Ezeket a zseniális feltalálókat a „hivatalos" tudomány elnyomja, nem támogatják kutatásaikat, mert azok ellentétben vannak a tudomány eddigi eredményeivel, no meg a szakemberek féltékenyek is, hogy ez nem nekik jutott eszükbe. Aki ilyet állít, az nem ismeri a tudomány működési mechanizmusát. Lehet, hogy egy új tudományos eredménnyel szemben vannak ellenérdekű csoportok (mondjuk ellentétben áll egy professzor új elméletével, aminek éppen részletes kifejtésén dolgozik). De a kutatók bizonyos értelemben mindig is azzal foglalkoznak, hogy olyan dolgokat keressenek, amik ellentétben állnak az eddigi tudományos állításokkal. Hiszen éppen ez az új tudományos felfedezés. A tértechnológia apostolai továbbá azt magyarázzák, hogy az energiatermelőknek érdekében áll, hogy még továbbra is termeljék és nagy nyereséggel adják el nekünk az energiát, ezért akadályozzák, sőt életveszélyesen megfenyegetik azokat, akik ilyen kutatásokat folytatnak. Az állítás roppant naiv, és könnyen cáfolható. Az atomenergia felhasználása a szén- és olajtüzelésű erőművek üzemeltetőinek és a bánya-iparnak nyilván sértette az érdekeit. Mégsem kellett az idevágó, úttörő kísérleteket mostohagyerekként, a hivatalos tudomány által elnyomva, ócska sufniban végezni, mint azt állítólag jelenleg a tértechnológia zsenijei teszik, az életét sem fenyegették senkinek. És az atomenergia néhány évtized alatt komoly versenytárssá fejlődött, az összes fenekedő ellenérdek dacára. De arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy sokkal több energia-felhasználó vállalat van, mint energiatermelő. Ha az előbbieknek nem is érdekük, hogy új, olcsó, nagy hatásfokú energiatermelési módok szülessenek, az utóbbiaknak annál inkább. Csak képzeljük el, hogy ha pl. az autógyáraknak a leghalványabb reális reményük lehetne arra, hogy a gyártó szalagokat majdnem ingyen mozgathassák, a karosszéria ívhegesztéseket majdnem ingyenes villamos energiával végezzék, nem is beszélve a szükséges fémnyersanyag igen energiaigényes előállításáról! Ez a nyereség megsokszorozását jelentené, tehát nem akadályoznák az ilyen irányú kutatásokat, hanem azonnal sokmillió dolláros ajánlatokkal igyekeznének megnyerni a feltalálót, aki közel van a titok nyitjához. Értelemszerű változásokkal ugyanez elmondható minden villamosenergiafelhasználó iparágról. Persze annak idején Fermi és zseniális munkatársai az atomenergia hitelét komolyan megalapozták. Előbb elméleti számításokkal, azután egy kicsi, de működőképes reaktor megépítésével bizonyították, hogy a hasadási láncreakció nem ábrándkép. S mit mutatnak fel ma a tértechnológusok? Néhány zavaros utalás bizonyos számításokra, és „működőképes modellek". De mik is ezek? Csak szemtanúk elbeszéléséből tudom, hogy a tértechnológia magyarországi élharcosa egy előadásán letett valami elektromos készüléket az asztalra, és a rajta levő kerék forgott. Azt nem mondta el, hogy mitől forog a kerék, nem árulta el, hogy mi van a készülékben (ez ugye a nagy titok!), de elvárta, hogy a hallgatóság igazolva lássa, hogy a „tértechnológia" működik. Én azt mondom, hogy legvalószínűbb, hogy egy pici villanymotor és egy zseblámpaelem volt a készülékben. Mert ha tényleg működőképes tértechnológiai megoldás lett volna benne, azaz a majdnem ingyen energiatermelés lehetősége, akkor az előadás nem Galgamácsán vagy hol hangzott volna el, hanem az ENSZ központi székházában, vagy az amerikai ipar költségén erre a célra épített monstrum kutatóintézet nagyelőadójában. Hiszen néhány vezető ipari nagyhatalom minden évben milliárdokat költ el a szabályozott atommagfúziós láncreakció előállításának laboratóriumi kísérleteire, és teszik ezt immár közel 50 éve. Pedig az még mindig fáradságos és bonyolult technológia lenne, nem úgy, mint a tértechnológia, ami hirdetői szerint egyszerű, olcsó, tiszta és állítólag csak 1–2 év kellene a sikeres ipari megvalósításhoz. Erre sajnálná mindenki azt a rongyos pár millió dollárt?! Nem, egyszerűen a szakemberek látják, hogy ezek a „kutatások" értelmetlenek, semmi eredménnyel nem kecsegtetnek. Egyetlen remény, hogy a „tértechnológusok" jó pénzekért előadásokat tartanak, könyveket írnak a nagyközönségnek, amely szomjasan issza be a földi mennyország közelségének e felelőtlen ígéreteit. 5) Az áltudományok terjedését a szellemi igénytelenség is elősegíti. Azok nem követelik meg a tények kritikai összevetését, logikus gondolatmenetekkel való belátását. Nem áll fenn a veszély, hogy állításaik megértéséhez is komoly tanulásra, szellemi erőfeszítésre van szükség, mint pl. a relativitáselmélet vagy a csillagászat esetében. Az ezoterikusok egyszerűen kijelentik, hogy ez így van, és senki, semmi nem igényli a különböző állítások egységes, koherens rendszerbe való összeépítését. Sőt ez kifejezetten ellenjavallott, mert hamar kiderülnének az értelmetlenségek és ellentmondások. Hiszen nézzük példaként az „UFO-hitet". Ha azt mondjuk az ufológusoknak, hogy egy megismerésre törekvő, fejlett civilizáció képviselőitől értelmetlen magatartás, hogy nem akarják felvenni velünk a rendszeres, hivatalos kapcsolatot, rögtön kész a „logikus" magyarázat: Ezek az UFO-nauták a jövőből jönnek, és nem jelenhetnek meg a történelemben, mert akkor visszafelé manipulálnák saját múltjukat, ami más feltételeket és körülményeket eredményezne ott náluk a jövőben, mint ami számukra e beavatkozás nélkül ténylegesen létezik. Nos, addig igaz a dolog, hogy a múltba való teljes értékű visszatérés éppen az ilyen logikai ellentmondások miatt filozófiai abszurdum, tehát nem hihetem el, amit az „ufiták" könnyedén állítanak, hogy az UFO-nauták a jövőből jönnek. De tegyük fel egy pillanatra, hogy elhiszem. Ugyanakkor egy paciens ötmillió tévénéző előtt mesélte el, hogy őt a kis zöld emberkék genetikai kísérletre elvitték egy időre, és most egy kis zöld hölgyemény „terhes tőle, s mivel ez 5 hónapja történt, 4 hónap múlva lesz neki egy zöld-fehér gyermeke”. És ezt úgy adták tovább az UFO-hívők, mint újabb bizonyítékot az UFO-k létezése és körülöttünk lebzselése mellett. Én megkérdezem: ez esetben nem zavaró, hogy a jövőből jött emberkék a múltban visszamenőleg kreálnak maguknak egy félvér ősnagyapát, aki a visszacsatolás nélküli, azaz természetes történelmet (vagyis az ő történelmüket, ott a jövőben) már csak elszaporodó hibrid utódai révén is alaposan mássá alakítaná, mint ahogy az ténylegesen van (mármint nekik van, ott a jövőben!)? Vagyis aki józanul gondolkodik, a jövőből érkezésre és a genetikai kísérletre vonatkozó fenti „megbízható" híradások közül legalább az egyiket köteles nem elhinni, hamisnak tartani. A reménybeli papáról később közölték, hogy a neje elvált tőle e kis kozmikus kilengés miatt, de bár az idő azóta már meglehetősen eljárt, nem értesültünk róla, hogy a „corpus delicti" megszületett volna. Egy országjáró ufológus előadó kijelentette: csak a legelfogultabbak tagadhatják le, hogy az UFO-k mindennapjaink részét képezik. Nos, Önöknek milyen tapasztalataik voltak e téren? Én nagyon sok embert megkérdeztem, és vagy negatív válaszokat kaptam, vagy olyan „meggyőző" beszámolókat, hogy éjszaka valami csattanást hallottak, fényt láttak, és reggelre az erkélyrács egyik vasléce kissé el volt görbülve. 6) Az áltudományok apostolai igen gyakran az emberek kényszerhelyzetét, reménytelen, kiszolgáltatott állapotát célozzák meg. Mivel a „modern" ember önmagát fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy Isten kezébe kapaszkodjon, ilyen helyzetben kapaszkodik minden szalmaszálba, és ilyenkor a logikus gondolkodás általában nem erős oldala. Gondolkozás nélkül elfogadja például, hogy a több ezer éves keleti tudományok képessé tesznek valakit arra, hogy ha egy embernek bármi baja van, a fel nem vágott, ép hasfalán keresztül a mester kivarázsolva belőle egy húscafatot, ettől újra fit és egészséges lesz. Pedig egyperces fegyelmezett gondolkozás árán kényszerítő világossággal belátható ennek az egésznek a képtelensége: a) A betegségek egy nagy részét baktériumok, vírusok, genetikai, fejlődési rendellenességek okozzák, ezek oka biztosan nem koncentrálódik egy kis „rossz szövetdarabkában". b) Ha minden betegséget egy rossz húscafat okozna, azt már a nyugati sebészek is rég megtalálták volna, és kiszednék, legfeljebb nem az ép hasfalon át, hanem azt felvágva. Magyarországról is sokan utaztak a Fülöp-szigetekre, anyagi lehetőségeiket sokszor messze meghaladó terheket vállalva, hogy beteg házastársukon, szülőn, gyermeken esetleg segítsenek a csodaoperációval. Tudok olyan asszonyról, aki másodszor is elvitte férjét operációra, de már nagyon sietni kellett hazafelé, hogy legalább itthon haljon meg a férje. Ez az egy dolog végül sikerült. 7) Az áltudományok gyors terjedésének még egy lehetséges oka az emberi természetnek egy mélyen gyökerező tulajdonsága. Az áltudományok lényeges összetevője a hivatalos tudomány szidalmazása, lejáratása és olyan beállítása, mintha az volna a legfőbb akadálya, hogy korlátlan mennyiségű energiát nyerjünk, hogy az aura bioenergiával való feltöltésével mindenkit makkegészségessé tegyünk, hogy két méterrel arrébb tegyük az ágyunkat, és minden baj és ártalom fenyegetésétől megmeneküljünk, stb. Mindebben a boldogságban mi az egyik fő akadály? Hát persze, a „hivatalos" tudomány. Nos, a tekintélyrombolás és bűnbakkeresés mindig is könnyen talált utat az emberek szívéhez, különösen, ha azt hallották, hogy a gonosz tekintély (a tudomány: az áltudományok apostolai szemében már-már maga a Sátán!) ártó működése nélkül minden földi bajunk és szenvedésünk szinte egy csapásra megoldódna, megszűnne. Azt már látjuk, milyennek tartja a „hivatalos" tudományt az ezoterikus tudomány. Tudomány és ezoterika Most egy összefoglaló példán próbáljuk szemléltetni, miért utasítja vissza a tudomány az ezoterikus tudományokat. Tegyük fel, hogy van egy Zsolnay készletem. 250 ezerre taksálták, művészettörténész barátom megcsodálta. Jön valaki, állatszelídítő és sporthorgász. Azt mondja, dobjam ki a készletet, mert hamisítvány. Neki hihetek, a legutóbbi horgászversenyen is ő fogta a legtöbb halat, mert nagyon jó szeme van. Önök kidobnák (mármint a készletet)? Ellenérveim: a becsüs is látta, a művészettörténész is, egy kirakatban és tévében láttam „igazi hamisítványokat". Könnyen felismerném a halvány festékről, az aláírás hiányáról, a cserépszerű kiégetési technikáról. És nem dobnám ki (mármint a készletet)! Nem lehetek abszolút biztos benne, hogy nem hamisítvány, hiszen pl. egyes festményeket évtizedek, sőt évszázadok múlva minősítettek a szakértők hamisítványnak. De meglevő ismereteim alapján inkább azt kell hinnem, hogy valódi; jogosan merül fel bennem a kétely, hogy nem egészen kompetens személy az, aki megkérdőjelezi gyűjteményemet. Állítását alátámasztó érvei sem elég megalapozottak, meggyőzőek. Jóval több kell ahhoz, hogy több felől alátámasztott véleményemet megváltoztassam. Hasonló a tudomány álláspontja is. Ha jól bevált tételei tükrében valami ellentmondónak, illogikusnak tűnik, inkább hisz az egzaktul igazolt tényeknek, mint a hanyagul és ordítóan amatőr módon odavetett kijelentéseknek. Földsugárzás és környéke Arra, hogy ez hogyan fest a gyakorlatban, nézzük meg az ún. „földsugárzás" kérdését. Mint reaktorral, gyorsítókkal, izotópokkal sokat dolgozott fizikus elég sok ismerettel rendelkezem a „hivatalos" fizika által elfogadott sugárzásfajtákról. Ennek alapján reméltem, hogy a „szakirodalomból" gyorsan el tudom sajátítani a földsugárzásra vonatkozó ismereteket. Lássuk először, mi is az a földsugárzás. E kérdés megválaszolása, illetve meg nem válaszolása iskolapéldája annak, ahogyan az áltudományok expozéjuk elején felsorolnak néhány valós tényt és igaz állítást, hogy aztán az olvasó gyanúját így elaltatva hiteles igazságként próbálják becsempészni badarságaikat is. Először elmondja a „szakirodalom", hogy a földből mindenféle sugárzás lép ki, és hat károsan vagy hasznosan ránk... Hivatkozik a radioaktív sugárzás több fajtájára, az elektromágneses sugárzásra. Utána azonban átsiklik azon, hogy mindezeknek a sugárzásoknak a fizika által jól ismert (és egymástól sokban erősen eltérő) tulajdonságai vannak, és elkezd beszélni az ezoterikusan absztrahált földsugárzásról, amely huzamos hatás esetén ezerféle betegséggel fenyeget bennünket. Ellentmondó adatok Bár a földsugárzással kapcsolatban hol az elektromágneses sugárzásra történik célzás, hol a radioaktív sugárzásra, ismertetett tulajdonságai alapján egyik fajtájával sem lehet igazán azonosítani. Már a keletkezésénél mindjárt elrugaszkodik ez a sugárzás a realitásoktól. Legveszélyesebb ugyanis – mint állítják – a föld alatti vízerek lassú mozgásából, a súrlódásból keletkező sugárzás. Eltekintve attól, hogy nem tudok elképzelni olyan sugárzást, ami ettől keletkezhetne, ha mégis volna ilyen, akkor a nagyobb vízmennyiségek erőteljesebb mozgása arányosan nagyobb sugárzást kellene keltsen, vagyis a tenger hullámázásában gyönyörködőket vagy a rohanó hegyi patakokban pisztrángozó horgászokat akut „sugársérülési" tünetekkel kellene kórházba szállítani. De ha ennyire nem is végletes a dolog, mindenképp feltűnő feliratoknak kellene tiltani ezeket és a hasonló tevékenységeket, mint az egészségre nagymértékben ártalmasat. Azt is állítják, hogy ez az immár rejtélyessé magasztosított földsugárzás csak függőlegesen felfelé terjed. De hiszen a föld alatt semmiféle tükröző sugártörő, fókuszáló rendszer nem alakulhat ki véletlenül (méghozzá egyetemes rendszerességgel), ami ezt a fajta sugárzást létrehozná. (Gondoljunk az optikában megismert lencsékre, gömbtükrökre. Ilyesmi kell hozzá, hogy párhuzamos sugárnyalábot hozzunk létre.). Aztán jön a kijelentés, amely lehetetlenné teszi az egész eszmekört: ez a sugárzás, amelyről tehát nem tudjuk, hogy micsoda, úgy terjed függőlegesen felfelé, hogy közben nem gyengül az útjába eső anyagokban, legyen az kő, fa vagy beton, az 5. emeleten ugyanolyan intenzitással hat, mint a földszinten. Ha tényleg ilyen, nem okozhat betegséget! Ha ez a kijelentés igaz, máris azonnal hatálytalanítja a földsugárzás megbetegítő hatásának problematikáját. Ismeretes, hogy bármilyen fizikai jelenség csak úgy hozhat létre bármilyen elváltozást bármilyen tárgyon, ha kölcsönhatásba lép vele, vagyis átad neki az energiájából. Ez a sugárzás szempontjából úgy nyilvánul meg, hogy intenzitása gyengül. Az atomerőműben dolgozókat minden sugárzás közül legnagyobb mennyiségben a neutrínósugárzás éri. Minden másodpercben sok tízezer ilyen részecske halad át testünkön. Mégis a sugárvédelmi szabályzatban, az éves sugárvédelmi jelentésben egy szó sem esik róluk. Ugyanis a neutrínósugár gyakorlatilag gyengítetlenül halad át minden anyagon, nem veszít benne energiát. De ez más szavakkal azt jelenti, hogy nem is gyakorol rá semmilyen hatást, vagyis nem fenyeget pl. semmiféle sugárbetegséggel. Ugyanez a helyzet a földsugárzással. Ha az gyengítetlenül halad át az anyagon, akkor nem is gyakorol reá semmiféle hatást, azaz szóba sem jöhet, hogy megbetegedhetnénk tőle. Ismét oda lyukadunk ki, hogy gyengítetlen terjedésre és a betegségokozó hatásra vonatkozó két „megbízható" kijelentést egyszerre nem lehet elhinni. Javaslat a Paksi Atomerőmű ezoterikus átalakítására Állítólag a földsugárzást különleges képességű és jól begyakorolt emberek varázsvessző vagy inga segítségével tudják észlelni. A földsugárzásról szóló „szakkönyvekben" helyet kap ugyan néhány mondat arról, hogy ma már műszeresen is lehet ezt a sugárzást mérni, de utána a könyv végig csak a varázslatos mérési módszerekkel foglalkozik. Minden gondolkodó emberben felmerül a kérdés, hogy ha sugárzásról van szó, amelynek ráadásul már létezik is a fizikai jelenség természetéhez illő, objektív, műszeres mérési lehetősége, akkor mi szükség tovább a sokkal kisebb pontosságot ígérő varázsvesszőre, ingára. Nem tudom, mit szólna Paks (és az ország) lakosságának ezoterikus beállítottságú része, ha közölnénk velük, hogy az atomerőműben kidobjuk a mérőműszereket, beállítunk néhány tucat varázsvesszős embert, és ezután ők fogják intuitív megérzéssel mérni, hogy mekkora a reaktorban a neutronfluxus, mekkora a reaktor körül a sugárzási szint, mekkora a Dunába kibocsátandó víz radioaktív szennyezettsége, és hogy milyen messze van a reaktor üzeme a kritikus megszaladás veszélyétől. Félek, hogy a hír hallatára azok is sebesen elköltöznének Paksról, akik varázsvesszősök tanácsára nemrég rendezték át lakásukat, hogy fekvőhelyük „veszélytelen" zónába kerüljön. Kik betegszenek meg, és hogyan segít a varázsló rajtuk? A varázsvesszős földsugárzás-vizsgálóknak az a rögeszméjük, hogy – mivel az ágy olyan hely, ahol az ember huzamosan tartózkodik – akinek az ágya ingerzónában van, az nagy sugárdózist kap és megbetegszik, akinek pedig betegségi tünetei vannak, és ágyát ingerzónában találja a sugárvizsgáló mester, egyszerűen arrébb kell tenni az ágyat, és a panaszok rövid időn belül elmúlnak, mint erről lelkesen számolnak be könyveikben, ahol egyetlen olyan eset sem olvasható, amikor az ágy odább helyezése ne oldott volna meg minden panaszt. Ez ismét lehetetlen eredmény a következők miatt. A különböző helyeken annyira különböző a sugárzás hatása, hogy beszámolnak pl., olyan helyről, ahol egy doktornő ült, miközben vizsgálta a pacienseit, és vizsgálat közben több paciens is olyan rosszul lett, hogy elvesztette eszméletét. A varázsvessző itt kb. 1 m2 területen állítólag igen erős sugárzást mutatott. Beszámoló szerint a varázsvesszős bemérés ideje alatt a mérést végző személynek megfájdult a feje ezen a helyen. Az csak a következtetés egyik oldala, hogy ha ezen az inkriminált helyen ekkora sugárzás volt, ami ilyen azonnali és erős hatásokat okoz, a nap mint nap ott üldögélő doktornőnek már nemigen lett volna joga az élők sorában lennie. De a másik része az, hogy ha ilyen hatalmas különbségek vannak a sugárzás erejében, az ágy odábbtologatásának gyakori esetekben nem szabadna csodaszerként hatnia. Hiszen ha az illető személy pl. szellemi foglalkozású, munkahelyi íróasztala mellett kétszer akkora vagy még többszörös sugárdózist is összeszedhetne, mint az ágyban, ha az íróasztal különösen erős sugárzónában van. Ilyen esetekben az ágytologatásnak hatástalannak kell maradnia. A lelkes beszámolók szerint viszont ezt soha nem teszi, a gyógyhatás mindig szembeszökő és biztos. A beszámoló csak arra az esetre engedi meg a sikertelenséget, ha a varázsvesszős ember sarlatán, csaló (!?). Egyik kineszteziológus szerint az a sarlatán és csaló, akinek a „mérési" eredményei különböznek az övétől. Annak a másiknak a könyvét nem olvastam, de mint fizikus, hajlok az általánosításra... Ismét csak ott tartunk, hogy ha minden igaz, amit a földsugárzással kapcsolatban leírnak, akkor nem lehet minden igaz, amit leírnak. Mint a klasszikus ókori példában: ha azt mondja egy krétai, hogy minden krétai hazudik, akkor vajon igazat mond-e? Mert ha igazat mond, akkor ez esetben nem hazudott, azaz kijelentése hamis, azaz hazudott. És fordítva. A varázsvessző
nem varázsvessző; A földsugárzást, mint említettem, leginkább varázsvesszővel vagy ingával szokták kimutatni. Varázsvesszős irodalmi forrásom mindjárt leszögezi, hogy a varázsvessző igazából nem varázsvessző, csak a nagyérzékenységű vesszőforgató személy tudatalatti izomfeszüléseinek megjelenítője. De azért – jó, ha azon a területen vágták bokorról a vesszőt, ahol a vizsgálatot végezzük, – de mindjárt utána közli, hogy szintén lehet fémből, műanyagból stb. készíteni. Viszont akkor mi értelme az első kikötésnek? Vagy a rézbányának, műanyaggyárnak stb. is a vizsgált területen ajánlatos feküdnie? Aztán tárgyalja a különböző anyagok keresésére legalkalmasabb varázspálca-anyagok listáját. Meg nem foghatom, arany keresésére miért alkalmasabb a vasból készült pálca? Az aranylelőhely által kiváltott izomfeszülést a vas tudja legeredményesebben közvetíteni? de hogy miért, hogyan? ilyen kérdéseket ezoterikuséknál nem szokás feltenni. Néhány utolsó elképedés A vízerek sugárzásától teljesen különböző természetű az állítólagos geobiológiai háló sugárzása. Forrásom csak romantikus környezetbe rejtve adja meg ennek – megdöbbentő – azonosítását: „Franciaország területén folytatott régészeti kutatások során kiderült, hogy a . . . római légiók táborhelyeiken állati fehérjével kevert meszet öntöttek szét vékony rétegben. Állítólag ez védte őket a kozmikus sugárzás hatásától, vagyis a geobiológiai hálótól." (sic!!). Majd közli, hogy manapság őrölt tojáshéjat használnak erre a célra, abban ugyanis mindig marad egy kis fehérje (!!). Felnőtt ember ágyába két kilót, gyermek ágyába egy kilót kell tenni. (Mint látjuk, a középkori hatékony módszerekhez képest bizonyos fantáziaszegényedés figyelhető meg. Ők még valószínűleg előírták volna, hogy a tojásokat Szent György-nap éjszakáján kell gyűjteni, és hozzá kell dörzsölni akasztott ember ingéhez). Ilyen kijelentést tenni a huszadik század utolsó éveiben, a geobiológiai hálót a kozmikus sugárzással azonosítani, rettentő nagy tájékozatlanságra vall. A kettőnek az irodalomban közölt tulajdonságai ugyanis kiáltóan különböznek. És ha a fehérje és a mész hatásos, akkor miért tojáshéjat használunk kilószámra a benne maradt icipici fehérje miatt, miért nem inkább néhány gramm fehérjét elkeverünk mésztejbe és beitatjuk a matracba (igen kínos lehet 2 kiló tojáshéjon aludni!). Itt aztán már érvelni sem érdemes, csak néhány kijelentést idézek még elrettentő például. A televízió képcsöve káros sugárzást bocsát ki még akkor is, ha a tv nincs bekapcsolva, de be van dugva az aljzatba. Ettől a megállapítástól elájulva azonban néhány mondat múlva megnyugodva térhetünk magunkhoz: „A képcső sugárzását úgy háríthatjuk el, hogy a készülék alá helyezünk egy tányér sókristályt, vagy egy nagy darab sót, kagylót, vagy szegfűszeget, stb." Így, stb.! S most az elnagyolt leírás miatt itt vagyunk a legnagyobb bizonytalanságban, hogy a szárított bazsalikom, a használt seprűnyél vagy a kiégett villanykörtére ragasztott rágógumi vajon szintén ilyen hatékony-e. Fából vaskarika Mit mondhatnék összegezésül? Fentiekben a saját véleményemet mondtam el, most is azt teszem: az áltudományok közléseit eddig vagy megalapozatlannak, ezért hiteltelennek találtam, vagy egyenesen ellentmondásokat fedeztem fel bennük, tehát nem lehetnek igazak. Mint tudjuk, a logikai ellentmondás olyan erős dolog, hogy kizárja valaminek a létét. A „fából vaskarika" oly mértékben értelmetlen fogalom, hogy a természetes nyelvnek inkább hibájául róhatjuk fel, hogy ilyesmit ki tud fejezni. Tévedés ne essék. Egy igazi természetkutató soha nem mondja semmire, hogy abszolút lehetetlen. Csak maga a huszadik századi fizika legalább kétszer produkált olyan helyzetet (a relativitáselmélet és a kvantumelmélet felfedezésekor), amikor be kellett látnunk, hogy sok minden, amit korábban lehetetlennek tartottunk, nemcsak lehetséges, hanem igaz is. A kijelentés tehát mindig úgy értendő, hogy jelenlegi ismereteink alapján lehetetlen vagy valószínűtlen. Jelenlegi ismereteink pedig olyan széles körű bizonyítékrendszeren alapulnak, annyiszor igazolódtak kísérletekben, tapasztalatilag, hogy elvetésükhöz nagyon alapos, sokoldalú bizonyítékok súlya késztethet csak egy lelkiismeretes kutatót. Ilyen bizonyítékokkal pedig eddig még az ezoterikus tudományok egyike sem szolgált.
INTERJÚ „ÉN NEM IS MERTEM
VOLNA VÁLLALNI, Interjú dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel A II. vatikáni zsinat ráirányította a figyelmet a világiak szerepére az egyház növekedésében. Vannak területek, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója. Meddig terjedhet ki a világiak tevékenysége az egyház életében az aggiornamento értelmében? – Véleményem teljesen azonosul egyházam véleményével, nemcsak hivatalból, mert hát a főpásztor a tanítóhivatalnak a része, hanem személyes meggyőződésből is. A II. vatikáni zsinat pontosan kifejtette a különbséget az általános papság és a szolgálati papság között. Ez eddig is megvolt a hittudományban, csak még nem figyeltünk fel rá annyira. A keresztségben mindenki részesedik az általános papságban. Az Ószövetségben a papság feladata volt képviselni Izrael népét a szent sátorban a frigyláda előtt a szent szolgálatokban, és erre egy egész törzset választott ki az Úr, és a törzsön belül is csak Áron családja lehetett pap, a többi levita volt. Ugyanakkor egész Izrael a többi bibliai 70 nép nevében papi szolgálatot teljesített, hiszen a pogány népek nem ismerték az igaz Istent, egyedül Izrael népe volt az, aki felismerte, elfogadta, és a szolgálatába állott az Önmagát kinyilatkoztató Istennek, képviselvén az Istent fel nem ismerő pogány népeket is. Ezért mondja már Mózes könyve: egész Izrael szent nemzet, királyi papság. Hát ez az általános papság megvan az Újszövetségben is, és minden keresztény azáltal, hogy a keresztségben Krisztus titokzatos testének tagja lesz – „Isten gyermekei, a mennyország örökösei", ahogy a kis katekizmusban is tanultuk –, azt jelenti, hogy minden megkeresztelt ember a többi meg nem keresztelt vagy nem hívő, nem gyakorló nevében is papi szolgálatot teljesít Isten színe előtt, keresztény mindennapi életében. Az újszövetségi választott népen, vagyis az egyházon belül azonban megvan a szolgálati papság is – ahogyan az Ószövetségben is az Áron családja vagy pedig a Lévi törzse tágabb értelemben –, tehát itt is Isten külön személyeket hív meg a papi szolgálatra, és erre közvetlenül Istentől a papszentelésben felhatalmazást nyernek. Ezért van különbség az általános papság és a szolgálati papság között. A laikusnak mindent meg kell tennie egyházában egyházáért – Jézus Krisztus titokzatos testéért, tehát tulajdonképpen embertestvéreiért, és nemcsak a keresztényekért –, mindent meg kell tennie, ami nincs a szolgálati papsághoz, tehát ehhez a természetfeletti hatalomhoz kötve, amit az erre meghívottak a papszentelésben nyernek el. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy nemcsak az egyháztanácsokban ami mindig is megvolt nálunk – vesz részt a laikus az egyház életében, hanem elsősorban már otthon, a családban kezdődik a laikus szerepe; szeretnénk a zsinat után a családot az egyház legkisebb sejtjének nevezni, mert a keresztény családi közösség már tükörképe a nagy egyháznak, és abban mindig a családfő bizonyos általános papsági szerepet tölt be. Ez természetesen az édesanyáknak is kijár a keresztség szerint, sőt a gyermekeknek is, tehát minden családtagnak; aszerint, amit Isten szánt neki a családban, tesz tanúságot keresztény hitéről, és valósítja meg a szerepét. A családból azután kitekintünk: ott van a közélet, a társadalmi élet, a munkahely és egyéb társadalmi megnyilatkozások. A kereszténynek ott is keresztényként kell gyakorolnia általános papságát azzal, hogy a maga hatáskörében a keresztény életelveket segíti diadalra, érvényesíti, de nem ráerőszakolva másokra, hanem elsősorban a megélt tanúságtétellel. A legszebb igehirdetés, küldetés, apostolság mindig a hitvalló keresztény élet. Ugyanis mindig azt mondják, hogy századunkban már elárasztotta a világot a szó és a kép özöne, de az csak képernyőn szerepel; az, ami a valóságos életben látható, tapasztalható, az hordozza igazán az üzenetet, amit a szóbeli igehirdetés bővebben kifejt, vagy pedig a hittudomány rendszere alapján még alátámaszt. – Imacsoportok, kis csoportok nem vezetnek-e el valamilyen szakadáshoz? – Igen is meg nem is. A lelkiségi mozgalmak – ez lehet egy első látszat – újszerűek az egyházban. Valójában mindig megvoltak, csak más néven nevezték. A karizmát is nem a 20. században fedezték fel, mert már az újszövetségi Szentírásban olvashatjuk: Szent Pál apostol kilenc karizmát különböztet meg a korintusi egyházközségben; de ez nem azt jelenti, hogy csak a korintusiak voltak karizmatikusok. Hiszen a karizma szó ajándékot jelent, a Szentlélek ajándékát, és a Szentlélek mindenkinek ad valamilyen ajándékot. Mindenkinek fel kell fedeznie, milyen ajándékot kapott Istentől – ezt a karizmáját, ajándékát a közösség javára kapta. Isten senkinek nem ad öncélú karizmát, hanem amiként Szent Péternek megmondta az Úr Jézus: „Aki első akar lenni köztetek, legyen utolsó, és mindenkinek szolgája"; a karizma pontosan ezt célozza. Minden keresztény a keresztségben már sajátos karizmát kapott a Szentlélektől, és a Szentlélekben fel kell ismernie, mire szól a küldetése, a hivatása, és ezt a karizmáját érvényesítenie kell a közösség javára. Ilyen értelemben minden megkeresztelt ember karizmatikus. A szót most a 20. században kisajátították a megújulási mozgalmak részére; önmagában véve helyes a szóhasználat, de sohase feledjük az általános jelentését is, mert ha kisajátítjuk valamelyik mozgalomnak, akkor leszünk igazán gettóban, és akkor jelenik meg a szektásodás veszélye. A Szentatya minden megújulási mozgalmat támogat; pontosan VI. Pál pápa volt az első, aki részt vett a katolikus megújulási világmozgalom II. kongresszusán Rómában, 1975-ben, amikor a Szent Péter-bazilikában több mai újszövetségi katolikus próféta is fellépett, és Isten akaratát, szavát közvetítette a jelenlévőkhöz. Sorolhatnám a mozgalmakat; itt nálunk Erdélyben is van bennszülött mozgalom is, bár még nem látszanak tisztán körvonalai. A 80-as években már sok, államilag üldözött, ifjúsági mozgalom kereste a saját útját; itt a teológián is a kispapok körében különböző mozgalmak indultak, szintén határozott körvonalak nélkül. Később aztán találkozhattak a magyar nyelvterületről hozzánk érkező megújulási mozgalmakkal, és kiválaszthatták azt, amelyben önmagukra találhattak, felismerhették célkitűzéseiket. Nálunk nagyon népszerű a Fokoláre mozgalom, amely nem kizárólagosan magyar jellegű, és büszke is, hogy a mozgalom keretében sikerül a nemzetiségi ellentéteket feloldania a közös hit és célkitűzés alapján; no persze a kívülállók szerint ennek az az ára, hogy a magyarnak is románul kell beszélnie az összejöveteleken, de a valóság az, hogy minden mozgalomban kell lennie egy közös nyelvnek – bár azt mondjuk, hogy a közös nyelv pünkösd óta a keresztény szeretet nyelve. Sorolhatnám a többi mozgalmat – a neokatekumenek Erdélyben csak Sepsiszentgyörgyön telepedtek meg, viszont a többi egyházmegyében is jelen vannak a cursillisták; a Cursillo mozgalom nagyon sok plébánián szerepel, továbbá a hétvégi házastalálkozók, amelyeket nálunk is a jezsuita missziós atyák honosítottak meg, meg Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyt a karizmatikus megújulási mozgalom. De ne gondoljuk azt, hogy ezeket a mozgalmakat csak a zsinat után hozták létre. Ha az egyháztörténelmet figyeljük, láthatjuk, hogy az egyház kezdettől fogva mindig talaja volt az újabb és újabb megújulási mozgalmaknak, mert a keresztény ember mindig érezte a szükségét annak, hogy a megtérést, a keresztény életet elölről kell kezdenie. Így alakultak a szerzetesrendek, ezek harmadik rendje – először Assisi Szent Ferenc találta fel a világi rendet –, viszont a többi szerzetesrendnek is megvan a maga harmadik rendje, vagy világi önkéntesei, rokonszenvezőinek csoportja. Az egyház már a középkorban megsokallta a túl sok mozgalmat, a lelkiségi irányzatot, és ezért az egyik egyetemes zsinat elhatározta, hogy több rendet ne alapítsanak. Ezt követően a karizmatikus megújítók ún. kongregációkat hoztak létre, a II. vatikáni zsinat után pedig megújulási mozgalmakat, lelkiségi irányzatokat alapítottak. Maga a tartalom nem újszerű, hiszen a cél mindig is az Evangélium megélése volt – különböző módokon: remeteség, monasztikus rend, apostolkodó rend. Századunk zsinat előtti idején születtek a világi intézmények, amelyeket csak 1947-ben ismert el az egyház, mint a Krisztusnak szentelt apostoli életformát. Jelenleg a lelkiségi mozgalmak olyan bőségen vannak, mint a középkorban a rendek – a pápai évkönyv kb. 950 pápai jogú női rendet, 240 férfi rendet sorol fel. Úgyhogy van miből válogatni személy szerint. – A zsinaton az egyik görög katolikus püspök, Elias Zoghby felhívta a figyelmet arra, hogy az Egyházat három veszély fenyegeti: a juridizmus, a paternalizmus és a partikularizmus. Hogyan látja ezeket a veszélyeket az Érsek Úr? – Amikor ilyen határozott kategóriákban beszélünk, akkor mindig fennáll a veszélye annak, hogy az életet beskatulyázzuk. Az élet annyira bonyolult s szerteágazó, hogy nem lehet hármas skatulyába gyömöszölni. Ezek a veszélyek valóban fennállnak, de nem csak ezek a veszélyek, különösen manapság. Viszont mindenfajta fenyegetés – a kétezer éves egyház történetében – visszavezethető az Úr Jézus hármas megkísértésére: a hatalomvágy, a földi mennyország megteremtése és a személyes érvényesülés, hiszen ezeket a kísértéseket szenvedi el az Isten-ember emberi természetében, ott a kísértés hegyén. Az Egyház mint Jézus titokzatos teste továbbra is ugyanezt a hármas kísértést szenvedi el; elnevezhető ez koroktól függően a paternalizmus kísértésének, a középkorban pedig, amikor az invesztitúraharc folyt a császár és a pápa között, akkor hatalmi harcnak nevezzük; a kifejezés tehát korhoz kötött, a lényeg azonban ugyanaz marad. Az Egyházat ma is kísérti az a lehetőség, hogy természetfeletti isteni küldetését arra használja, hogy valamilyen földi paradicsomot ígérjen, viszont ezt a hivatalos egyház soha nem tette, és nem is teheti meg. Sajnos, egyik-másik tagja ennek a kísértésnek enged. Így a felszabadítás teológiájának egyes képviselői, bár itt sem szabad általánosítani, hiszen a Hittani Kongregáció kétszer is kifejtette az egyház hivatalos értelmezését, és a felszabadítás teológiája önmagában véve nagyon is pozitív, csak mindig a veszélyekre kell figyelni. A felszabadítás teológiája annyira horizontális, hogy háttérbe szorul a vertikális, nagyon a földre koncentrál, perifériára szorul a túlvilág, az örök boldogság; vagyis földi életünk örök kísértése az egyháznak, mert ha hatalomra jut, vissza is élhet vele. Az Egyház szentségét nem érinti a tagok bűne; Krisztus szeplőtlen ránc nélküli arcát ugyan elrútíthatják teste tagjainak bűnei, de az Egyház alapvető szentségét ez nem érinti. Viszont a tagoknál, a klérusnál és a világi elkötelezett keresztényeknél is fennáll mindig a veszély, hogy az Egyházat a hatalom megszerzésére használják fel. A legklasszikusabb példa mindig a virágvasárnapi körmenet; a tömeg ujjong és hozsannázik, Krisztust éljenezve, királlyá kiáltva bekíséri Jeruzsálembe; de amikor elmarad a megálmodott nemzeti forradalom, és Jézus nem veszi át a hatalmat, hanem megbocsátást hirdet, akkor ugyanez a tömeg kiábrándultan nagypénteken Feszítsd meg!-et kiált. Az Egyházban ugyanez a veszély fennáll jelenleg is, mindig is fennállott; nagyon szerettük a hozsannázó körmeneteket. A magyar egyháznak az utolsó nagy megnyilatkozása az 1938-as nemzetközi eucharisztikus kongresszus, ahol tömegek vonultak föl az Oltáriszentség előtt, a magyar hadsereg vezényszóra gyónt és áldozott, mindenki ünnepelt. Ebben a keresztény katolikus országban aztán hét év múlva ugyanez a tömeg vagy beletörődve, vagy részben aktívan az ateista-kommunista hatalom szekértolójává lett. Persze ötven év után könnyű bírálni őket, mindig veszélyes a múltbeli példákat előhozni, mert a jelenlegi életünk is példa lesz majd mások számára, és akkor majd felettünk is ítélkezhetnek, hogyan kellett volna viselkednünk a hatalmi törekvések veszélyével szemben. – Ökumené – szerintem csak mi, katolikusok nyújtunk kezet. . . – Tetszik nekem ez az ellenvetés, sokat olvastam róla. Néhány éve történt, a német bibliatársulat volt elnöke nagyon őszinte cikket írt arról, hogy a zsidó-keresztény párbeszéd nem párbeszéd, mert keresztény részről jött a kezdeményezés, és a zsidóságnak egyszerűen nem igénye a keresztényekkel folytatott párbeszéd. Úgy tekintik, hogy az akar párbeszédet folytatni, aki úgy érzi, hogy nincs a teljes igazság birtokában, és szeretné megismerni a másikat; ők viszont a teljes igazság birtokában nagyon jól érzik magukat, és nem szorulnak rá, hogy valamilyen felsőbb igazságot keressenek, amiben teljesen egyet tudnának érteni a kívülállókkal. Ezért a cikkért a volt igazgatót támadások érték, és egész sajtóvita indult. Úgy gondolom, hogy igaza volt, mert az ökumenikus párbeszédnek a lényegét katolikus szempontból legvilágosabban 1964-ben határozta meg VI. Pál pápa az első enciklikájában, amelyet szolgálata kezdetén ígért, és amelyen egy éven át dolgozott. Pontosan meghatározza, hogy mit értünk mi, katolikusok a dialóguson. Szerinte a dialógus nem az, aminek az ortodoxia, a zsidóság véli, vagyis a katolikusok újabb taktikája konvertitákat szerezni, a párbeszédet folytató feleket észrevétlenül átcsalni a mi táborunkba. Azt mondja a pápa, hogy a dialógusnak őszintének kell lennie minkét fél részéről, belső meggyőződésből kell fakadnia. Mindkettőnek közös úton kell elindulnia egy olyan igazság felé, amely felsőbb rendű, mint az, amelyet birtokolnak külön-külön, de amelyben mindegyik felismeri a saját igazságát is. Ebben a felsőbb rendű közös igazságban egymásra találnak, anélkül hogy útjukat, hagyományukat, előző meggyőződésüket feladták volna. Nagyon tetszik ez a pápai fejtegetés, de gyakorlatilag nem tudjuk elképzelni. Tudniillik arról van szó, hogy a párbeszédben elhagyni saját várunkat és igazságunkat, azt jelentené, hogy beismerem, hogy esetleg nem vagyok az igazság birtokában. Ezt pedig sem keresztény, sem zsidó vagy más vallású nem teheti meg, mert ezzel elárulta saját hitét, meggyőződését. Pápai enciklikáról lévén szó azonban, valahogy így próbálom értelmezni, hogy amikor kimerészkedik saját várából, és megindul a még ismeretlen igazság felé, magával hordozza eddigi igazságát is, azt nem hagyja el soha, és így nem lesz árulója hitének, sőt ezt felismeri az új, közös igazságban. Mikor kispap voltam itt, Fehérváron, akkor a dogmatanárunk azt mondta tréfásan, de meggyőződéssel: az ökumenizmus azt jelenti, hogy mindenki legyen katolikussá. Sajnos, még ma is olvasok ilyen cikkeket, ahol azzal vádolnak bennünket, hogy szerintünk az ökumenikus párbeszéd az, hogy mindenki legyen katolikussá. A zsidóság meg egyenesen ezen a címen utasítja el a párbeszédet. Jelenleg az ortodoxok sem tudják másképp elképzelni ezt az egységet. Az Egyházak Világtanácsában mi éppen ezért nem veszünk részt teljes joggal, csak megfigyelőként, mert a szabályzat értelmében tagja lehet minden keresztény egyház, aki hajlandó párbeszédet folytatni a többi kereszténnyel, de a háttérben ezzel elismeri, hogy még nincs a teljes igazság birtokában, csak részigazsággal rendelkezik, de majd ott a közös akolban megkeresik a teljeset. – Ötvenéves. Ha nem a papi pályát, akkor mit választott volna? – Ötven év után visszatekintve a múltra, Isten kegyelme volt, hogy pap lehettem; ha elölről kezdeném, ismét a papságot választanám, és nem is én; akkor is remélném, hogy az Úr Jézus meghívna a papi szolgálatra. Nem a jelentkezésen áll a dolog, hanem egyedül Isten kegyelmén. Különben a skolasztikus filozófiában azt tanultuk, hogy a múltbeli meg nem valósult lehetőségekről vitatkozni nagyon értelmetlen dolog. Nincs értelme azon gondolkodni, mi lett volna, ha nem úgy lett volna, ahogy lett. Ennek ellenére, mégis üdvös dolog elgondolni, mi lett volna, ha nem a papi hivatást választom. Erre nem gondoltam soha; de arra igen, hogy ha Szaúd-Arábiában születek, akkor most muzulmán müezzin lennék, és egy minaret tetején énekelném a Korán sorait; vagy ha szülővárosom szovjet katonai közigazgatás alatt tartott három nemzetiségi népgyűlése 1945-ben kimondja a csatlakozást a Szovjetunióhoz, és így szovjet állampolgárként születtem volna egy év múlva, akkor a papi hivatásom hogyan valósulhatott volna meg? Ezek viszont pusztán elmélkedési lehetőségek. – Voltak-e eszményképei teológus korában? – „A jó tanításhoz hozzátartozik a különbségtétel." Beszélhetünk természetfölötti, illetve földi eszményképekről. Az égi eszménykép, az természetesen az Úr Jézus, hiszen minden kereszténynek Ő az eszményképe, a Boldogságos Szűz Mária, minden embernek anyja, a védőszentek – Lisieux-i Kis Szent Teréz, aki ő maga fogott meg engem, nem én kerestem őt, mert a Gondviselés úgy vezette útjaimat, hogy 1966 óta a lisieux-i kármellel kapcsolatban legyek; nem az én érdemem, hanem a Gondviselés irányított. Ő vezette utamat. A kommunista időben is úgy gondoltam, hogy az Ő útja kiváló, megélhető, és teljesen megfelel elvárásaimnak. Földi eszményképeimről szólva: minden gyerek elsőnek a szüleit ismeri meg, és a gyermekre elsősorban az édesanya hat, az ő példája, megélt hite; azután a lelki atyák, gyermekkorom plébánosa, dr. Dobod János (1951-től 87-ig Máramaros-sziget plébánosa volt), aki első áldozásomtól kezdve papszentelésemig irányított; megélt papsága ott világított előttünk. Teológiai nevelőm Márton püspök úr volt, aki a felszenteléskor egyfajta kegyeletet sugalmazott, hogy mi is kövessük őt a papi életben. Minden kispap lelki atyjában is nevelőt lát; külön kegyelemnek tartom, hogy a teológia megkezdésekor dr. Tyukodi Mihály atya volt a spirituális, míg az állam 1965-ben el nem távolította kényszerrel az intézetből. Valahogy úgy vagyunk, hogy majd az égben tudjuk csak, mennyi mindent köszönhetünk az ismeretlenek imájának. – 1994-től Erdély legnagyobb egyházmegyéjének élén áll. Roppant nagy teher. Érezte-e úgy, hogy beleroppan ebbe a felelősségbe? – Először roppanást a segédpüspöki kinevezéskor éreztem. Maga a püspökség nemhogy óriási teher, hanem óriási felelősség. Én nem is mertem volna vállalni, hanem Isten kegyelmére bíztam magam. Ha az ember saját erejében bízna, úgy járna, mint Szent Péter, aki az utolsó vacsorán megígérte az Úr Jézusnak, hogy kész meghalni érte, és még azon az éjszakán háromszor megtagadta. Eszményképünk az ilyen súlyos feladatok vállalásában a megtérő Szent Péter, aki hármas szeretetvallomásával ott a Galileai-tenger partján a feltámadás után jóváteszi hármas tagadását, és Jézus szavaira – „Na, Péter, jobban szeretsz-e, mint a többi apostol?" – azt válaszolja: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!" Most már nem hivatkozik arra, hogy különb, mint a többi, hanem egyedül Jézusra hivatkozik; és így teszünk mi is, amikor a papságot, a főpapságot vállaljuk: az Úr Jézus látja bensőnket. Így voltam én is, hagytam, hogy az Úr, aki ismer, határozzon sorsom felett, és engedelmességből elfogadtam a feladatot. Papszenteléskor mindenkori engedelmességet ígértem Főpásztoromnak, és ez a pápa iránti engedelmességet is jelenti. Amikor a pápa írásban kérte a beleegyezést a kinevezésre, felsoroltam az összes problémákat, nehézségeimet, miért látom magamat alkalmatlannak a püspökségre, de az utolsó szavam 1990-ben, majd 1994-ben is az volt, hogy alávetem magam mindenben a Szentatya ítéletének. Természetesen a Szentatya nem egyedül dönt, hanem információk alapján; de a végső felelősség rendszeresen nála van, és ugyanígy van a kinevezett püspöknél is: nem egyedül dönt, hanem Isten színe előtt lelki atyjával, és esetleg másokkal megbeszéli, hogy mit mer vállalni, nem a saját erejében bízva, hanem Isten kegyelmében, és a végső döntés, a felelősség nála van. – A soknemzetiségű szülőföld, Máramarossziget mennyiben segítette ebben a nagyon fontos feladatában? – A szülőföldnek nagyon is meghatározó ereje van az egyéniség fejlődésében; egy életen át hordozzuk a szülőföld emlékét, benyomásait, és természetesen a hatását is. Máramaros pontosan négy nemzetiségű. A városnak a fele magyar–zsidó volt; amikor én megszülettem, akkor már csak az auschwitzi túlélők laktak ott, a hazatérők, de csak ideiglenesen, mert tíz év leforgása alatt többnyire mind kivándoroltak. A magyarok és románok mellett éltek rutének, akiket a magyarok oroszoknak neveztek. Jellemző volt a városra, hogy a magyarok egyik része református, másik része katolikus vallású, viszont a románok és a rutének mind görög katolikusok; így többségében katolikus város volt, ahol azonban mindenki a saját rítusában bemutatott szentmisén vett részt. Kulturális szempontból is 4 iskolája volt Máramarosnak; a jiddis nyelvű állami iskola csak hétosztályos volt, továbbá román, magyar és ukrán nyelvű önálló líceum működött a városban. Én személy szerint mind a kötelező 11 osztályt magyar iskolában jártam. 1960-ban a három – román, magyar és ukrán nemzetiségű – líceumot egyesítették, de mindenki a saját anyanyelvén folytatta tovább a tanulást. A tét csak az volt, hogy szünetekben a három náció barátkozzon egymással, és így elősegítse a nemzetiségek közötti békét, egyetértést. Ez volt a hivatalos jelszó. Ennek a vegyes vidéknek a hatása az, hogy az ember megértő a más nemzetiségivel szemben; rájön arra, hogy nemcsak mi vagyunk a világon, és valahogy türelmesebb lesz a nemzetek követeléseivel szemben. Természetesen a tisztán egynemzetiségű szülőföldnek is megvan a maga előnye az öntudat formálásában, viszont hátránya az, hogy lakói nehezebben tanulnak idegen nyelveket, és fennáll a veszély, hogy nem értik meg a másik nemzet igényeit, követeléseit. Sokat lehetne mérlegelni, hogy melyiknek van nagyobb előnye; de én úgy hiszem, hogy a Gondviselés szempontjából mindegyik bír előnnyel is, hátránnyal is egyaránt, és csak az egyénektől függ, hogy mennyire használják ki ezt az előnyt, és mennyiben tudják áthidalni a hátrányt, amit a szülőföld az életre a hátizsákukba bepakolt. – 1996 a millecentenárium és a Márton Áron-évfordulók jegyében zajlik. Mit jelent ez az Egyháznak, és mit jelent az erdélyi magyarság számára? Hogyan látja Érsek Úr főpásztorként, katolikusként és magyarként? – A millecentenárium elsősorban nemzeti ünnep, és azt vitathatjuk, hogy 1100 éves múltunk megkezdődött-e már itt Erdélyben. Erdélyben a székelység végleges megtelepedése későbbi időre tehető, Szent István és Szent László kora között. A püspökségünket 1009-ben alapította Szent István. Ennek ellenére mint a magyar népnek az erdélyi része természetes, hogy együtt ünnepelünk az összmagyarsággal, hiszen népünk 1100 éves letelepedéséről van szó – függetlenül attól, hogy a konkrét helyeken mikor történt meg a végleges letelepedés. A millecentenárium jegyében, mivel nem egyházi ünnep, úgy határoztunk többségi döntéssel az egyházmegyében, hogy külön egyházi ünnepet nem rendezünk, mert ez elsősorban az RMDSZ feladata; hiszen nekünk, magyaroknak, katolikusok és protestáns magyaroknak egyaránt, a közös önvédelmi szerve és képviselete az RMDSZ, és éppen ezért mindenütt, ahol az RMDSZ vagy a Magyarok Világszövetsége millecentenáriumi megemlékezési ünnepséget rendez, a katolikus egyház teljesen kiveszi a részét, egyházi vonást viszünk be az ünneplésbe, és így járulunk hozzá ahhoz, hogy a kettős öntudatunkat magyarságunkat és katolicizmusunkat – ezzel erősítsük. Egybeesik ezzel az évfordulóval Márton Áron püspök centenáriuma. Tulajdonképpen Márton Áron-évet hirdettünk meg – gyakorlatilag ez február 12-től szeptember 29-ig tart – két jelentős évfordulóhoz kötve: február 12-én Márton Áron püspökszentelésének, szeptember 29-e pedig halálának évfordulója, egyben a székesegyház búcsúünnepe is. Az igazi centenárium egy nap, augusztus 28-a, Márton Áron 100. születésnapja, amit Csíkszentdomokoson fogunk megünnepelni. Mindhárom ünnepségen országos, egyházmegyei, sőt nemzetközi jellegű rendezvénysorozatra kerül sor, és természetesen külön-külön a plébániák is megemlékezhetnek rendezvénysorozatok, ünnepségek keretében. Az interjút 1996 nyarán Boros Erika készítette; megszerkesztésében Márkos Zsombor is részt vett.
Szent éj A Szent Szűz nekem nyujtja gyermekét. Barlang, istálló, jászol, szalma, elhagyatottság, szegénység a kerete ez isteni adománynak. Mindenkinek lehet isteni édessége, még ha istállóban lakik is. Ne lakjék ott; helyes; de mivel a világ fejlődését parancsszóra megcsinálni s kínt és nélkülözést egy legyintéssel száműzni nem lehet, állítsuk bele minden állásba s életembe az Isten erkölcsi erőit; mert mi nem gazdagságtól várjuk a jót, hanem jók akarunk lenni szegénységben, gazdagságban, betegségben s egészségben egyaránt. Ah, bennünk van a jóság forrása, bennünk fakad a jó, az isteni akarat. Ez kell mindenek előtt. Prohászka Ottokár
FIGYELŐ Bíró László CSALÁD ÉS DEMOGRÁFIA EURÓPÁBAN (Róma, 1996. október 17–19.) A Pápai Családtanács szervezésében (A. López Trujillo bíboros prefektus vezetésével) 1996. október 17. és 19. között tartották meg Rómában a „Család és demográfia Európában" témakörről a vatikáni dikasztérium harmadik munkaülését. Főleg Európából mintegy félszáz püspök és szakember vett részt a konferencián. A magyar püspöki kart Bíró László püspök, a hazai Családpasztorációs Bizottság elnöke képviselte. Kérésünkre vázolta a Távlatok olvasóinak az elhangzott előadások és viták néhány alapvető szempontját. (Szerk.) Az októberi római konferencia célja az volt, hogy reflektáljunk az utóbbi időben lezajlott világnépességi konferenciákra, azok határozataira, illetve kiigazítsuk a valótlan és félrevezető információkat. Elvi szempontból igen jelentős volt Renato Martino érseknek, egy évtized óta az ENSZ állandó szentszéki megfigyelőjének „Kairótól Isztambulig" című előadása, amely bemutatta, miként tárgyalták a demográfiai problémákat az elmúlt években az ENSZ-konferenciákon. (Kairói demográfiai világkonferencia 1994-ben; a nőkkel foglalkozó világkongresszus Pekingben 1995-ben; a Habitat-kongresszus Isztambulban 1996-ban.) A Szentszék a „lelkiismeret hangjaként" képviseltette magát e konferenciákon. Sajnálattal állapította meg Martino érsek, hogy olyan alapvető igazságokat felejtettek el belevenni a záródokumentumokba és a kormányoknak szóló ajánlásokba, mint a személy – minden személy elidegeníthetetlen méltósága; az élet szent és sérthetetlen volta a fogantatástól a halálig; építeni olyan emberi közösséget, ahol küzdenek az igazságtalanságok ellen, és előmozdítják a közjót. . . Az érsek aztán sorra vette a három említett konferenciát. Kairóról szólva megjegyezte: miközben milliárd dollárokat költenek a „reproduktív egészségvédelemre" és a „családtervezésre", a konferencia csak szétfolyóan említette, hogy „pótköltségekre" is szükség lesz a szociális programokhoz. Az említett dezinformáció, félretájékoztatás vagy megtévesztés egyik formája a szavakban, a fogalmazásban történik. A „reproduktív egészségvédelem" pl. jelenti az abortuszt, a sterilizálást, a fogamzásgátló eszközök előállítását és reklámozását, de nem gondolnak a szülés körülményeinek jobbítására, az újszülötteket vállaló családok szociális segítésére. Egy másik gyakran előforduló fogalom: a „biztonságos szex". Ez jelenti a szexuális élet minden következmény nélküliségét; tehát a végső cél az, hogy a szexualitást kiemeljék a család köréből, és pusztán élvezeti cikké degradálják, szabad utat nyitva sok esetben a homoszexualitásnak és a pedofiliának. Jellemző problémája korunknak, hogy az egyik nemzetközi konferencia szerette volna kimondani, hogy a pedofllia legyen büntetendő cselekmény, de a jelenlevők nem tudtak döntést hozni, mert nem tudták meghatározni, hogy hány éves kortól számít pedofíliának a gyerekkel való fajtalankodás. Megemlítem a római konferencián hallott jellegzetes kifejezéseket: demográfiai terrorizmus, kontraceptív imperializmus, demográfiai tél, demográfiai tőke, demográfiai összeesküvés. Szó volt a konferencián a gazdasági szklerózisról. Az egyik előadó arról beszélt, hogy korunkat a deviancia uralma jellemzi: e mögött világméretű magma áll; egy másik előadó korunk óriási tévedésének bélyegezte azt a valóságot, hogy napjainkban a szexuális és termékenységi magatartást a politikusok és a közgazdászok határozzák meg. Volt előadó, aki azt kifogásolta, hogy a demokrácia túlhajtásának a következtében a konszenzusok nem az értékek, hanem az érdekek mentén fogalmazódnak meg. A dezinformáció másik csoportja a statisztikai adatok manipulálása. A népesedési konferenciák még mindig „népesedési robbanásról" beszélnek, holott valójában a világ népességének szaporodása csökkenőben van még a harmadik világban is: a világ lakosságának növekedési mutatója 1,73-ról 1,57-re esett vissza (az ENSZ statisztikája szerint). A 2000-re előre jelzett adatok is sok esetben félrevezetőek. Pl. Nigéria lakosságát (amely 1984-ben 91 millió volt) 2000-re 169 millióra becsülte a Világbank, márpedig 1995-ben 101 millió volt, és 2000-re várhatóan 30 millióval lesz az előre jelzettnél kevesebb. Hallgatnak a világkonferenciák arról is, hogy 250 év múlva – amennyiben a születések jelenlegi trendje folytatódik – Európa mostani etnikuma teljes egészében kicserélődik. Nem helytálló a tömegkommunikációs eszközöknek igen leegyszerűsítő szkémája sem, amely szerint Európa a születések minimális száma miatt elöregszik, a harmadik világ pedig túlnépesedik. A római konferencia előadói számadatokkal illusztrálták, hogy Japán gyorsabb ütemben öregszik, mint Európa; de bizonyos elöregedés folyamata hamarosan megjelenik Afrikában és Latin-Amerikában is. Számos adattal – pozitívval is – szolgált G. F. Dumont, a Sorbonne demográfiaprofesszora. Idézte pl. a svéd helyzetet, ahol a házasságkötések száma az 1988-as 44 229-ről 1989-ben 108 919-re emelkedett; a kormány ugyanis megszüntette a nyugdíjjogosultságot azon együttlakó párok esetében, akik nem nevelnek fel legalább egy gyermeket. Az eredmény az lett, hogy 130 000 pár legalizálta együttélését. Hasonló kormányintézkedésre került sor Ausztriában 1988/89-ben: 7612 házasságkötéssel (20,25%-kal) több lett, amikor a kormány megvonta az egyedülálló szülő támogatását. Egy másik francia egyetemi professzor, J. D. Lecaillon a nyugat-európai családok helyzetét jellemezve (statisztikai táblázatokkal illusztrálva a mondottakat) a következő trendekre világított rá már 1994-ben, a Család Nemzetközi Éve alkalmából, és megállapításai ma is érvényesek:' – huszonöt év óta állandóan csökken a házasulók száma; – az együttélés (élettársi viszony) egyre inkább helyettesíti a házasságot; – a fiatalok házasságelvetésével párhuzamos a megkötött házasságok törékenysége; – a termékenység mindenütt csökkenőben van, elannyira, hogy legtöbb helyen nem éri el a halálozások szintjét; – a 70-es évektől kezdve gyors ütemben növekedett a házasságon kívüli születések száma (a skandináv országokban a gyermekek 40–50%a meg nem házasodott pároktól születik); – a születések csökkenésével párhuzamosan meghosszabbodik az emberek életkora, aminek eredménye az európai népesség elöregedése. A francia professzor végkövetkeztetésében kiemelte a gazdasági tényezőt: a gyermeket kívánó házasokat támogatni kell gazdaságilag megfelelő családpolitikával. De ezenkívül nem hanyagolható el az etikai/vallási szempont sem. Az etikától vezérelt közgazdaság (économie éthique) segíthet a problémák megoldásában: nem elég a gazdasági fejlődés fokozása, mert ettől elválaszthatatlan az emberre vonatkozó igazság. Magyarként részt venni egy nemzetközi demográfiai konferencián egyáltalán nem fölemelő érzés. Rengeteg grafikont vetítettek elénk. Ha ezek valami pozitív mutatót ábrázoltak, az európai országok általában egy kötegben vonultak szédítő magasságban, míg Magyarország egy-két közép-európai országgal a mélységben vonult. Ha viszont a grafikonok negatív jelenséget mutattak be, Magyarország, ismét néhány volt kommunista országgal, a magasságba emelkedett. Jellemző példa a halandóság: a nyugat-európai országokban a nőknél 80 év, a férfiaknál 70 év az átlagos életkor, míg Magyarországon 70, illetve 64,8 év. A római konferencia Zárónyilatkozatából emelnék ki még néhány fontosabb ajánlást. A konferencia alapvető megállapítása: Európa jövője felé az út a családokon keresztül vezet. Ezért a családpasztoráció nem peremfeladata az Egyháznak, hanem központi sürgető kötelessége. A konferencia a kormányok felelősségére figyelmeztet: legyen elismert a nő gyermekei, családja körében végzett munkája; a kormányok gondoskodjanak megfelelő lakáskörülményekről, az adóztatás vegye figyelembe, segítse a többgyermekes családok mindennapi életét. A társadalmak légköre legyen gyermek- és családbarát. A politikusok szép szavai „a család szolgálatában" tehát nem elegendők; sokkal többre van szükség, mint a kormányok által indított népesedési kampányra. A családot magát kell támogatni hosszú távú családpolitikával. A demográfiai válság alapvetően és elsősorban etikai kérdés, amelyhez az emberi természet és az emberi hivatás tisztázására van szükség. Az egyház folytasson párbeszédet és vitát az európai demográfiai válságról, annak valódi okairól, a családra és a családtagokra háruló következményekről és kötelezettségekről.
mérleg Lapok és könyvek szemléje Főszerkesztő Boór János Distelfinkweg 21 D–81249 München A negyedéves folyóirat előfizetési díja: hazánkban 1000 forint. Megrendelhető: MÉRLEG Expedíció Budapest, Kapás u. 14–16. 1027
Krómer István A MAGYAR POLITIKAI HELYZETRŐL A magyar közéletről csak töredékes, sok szempontból félrevezető, a lényeget elfedő, homályos képet kaphatunk, ha vizsgálódásunk homlokterébe csupán a pártokat, azok belső küzdelmeit és potenciális szövetségkötéseit állítjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pártok és a parlament szerepét le kellene becsülnünk, mint ahogy különféle demagógok azt gyakran megteszik. A pártok a szabaddá vált magyar közélet legfontosabb intézményei közé tartoznak, s az újjászerveződő magyar társadalom számára minden működési zavaruk ellenére nélkülözhetetlenek. Persze nem feltétlenül ez vagy az a párt, egyik vagy másik vezető politikus nélkülözhetetlen, hanem az egymással rivalizáló politikai alternatívákat képviselő, a társadalom érdekviszonyait jól-rosszul leképező és közvetítő intézményekként van nagy szükségünk rájuk. A magyar pártfejlődés még javában folyik, nem alakult ki két nagy szemben álló politikai blokk, ami a belpolitikai tájékozódást valamelyest leegyszerűsítené. Ez módszertani szempontból megnehezíti a dolgunkat, de egyben esélyt is ad, hogy a hírlapi politizálásnál mélyebben vizsgáljuk meg a magyarországi társadalmi-politikai folyamatokat. Érdemes egy pillantást vetni hazánk külső környezetére is. Magyarország ma kétségtelenül élvezett formális közjogi szuverenitását alapvetően annak köszönheti, hogy a szovjet birodalom összeroskadása után geopolitikai vákuum keletkezett térségünkben. Oroszország ma képtelen arra, hogy érdemi befolyást gyakoroljon a közép- és kelet-európai volt csatlós országokra, mi több, törzsterületének megőrzése is komoly problémákat okoz – lásd pl. a csecsen válságot. A felszabadult országok politikai erői – néhány KGB ihlette kommunista, valamint erőteljesen nacionalista pártot leszámítva – többnyire az euroatlanti szervezetekbe való bejutást célozták meg, mert ebben látják a garanciát, hogy egy később megerősödő Oroszország nem fogja újra birodalmi szférájába vonni őket. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa (vagy gazdasági téren Japán), amelyek előtt a térség sokáig szinte hermetikusan el volt zárva, nem készültek fel a rivális szuperhatalom összecsuklására, így máig nem tudnak konkrét választ adni a Nyugat felé orientálódó kisállamok által felvetett kérdésekre. Természetesen nincs ellenükre, hogy új piacokra tegyenek szert, hogy termelésük egy részét olcsóbb munkaerőt kínáló országokba helyezzék át, s azt sem bánnák, ha az integráció kibővítésével az orosz érdekszféra határa az Elbától a Dnyeszterhez vagy még keletebbre kerülne át. Elriasztja azonban őket, hogy mindennek várhatóan elég magasak a költségei. Keletnémetország mint kísérleti terep megmutatta, hogy a felzárkóztatás horribilis befektetéseket kíván, s még így is eltart vagy egy évtizedig. Ezt az árat a Nyugat lehetőleg magukkal az érintett országokkal kívánja megfizettetni. Erősen kérdéses azonban, hogy a kommunista korszak eredményeként technikailag elmaradott, kifosztott országok önerőből képesek lesznek-e a felzárkózásra, főként ha, adósságszolgálat fejében, multinacionális vállalatok félig legális vagy illegális elszámolási trükkjeivel és más úton-módon a gazdag és fejlett országok több tőkét szívnak el a térség országaiból, mint amennyit idehoznak. A Nyugat láthatóan nemcsak hogy nem jótékonykodik, sokszor vissza is él erőfölényével. Ez kétségtelenül jogos aggályokat vet fel az európai integráció mikéntjével kapcsolatban is. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy félgyarmati perifériasors lesz-e majd osztályrészünk, vagy mi is megkapjuk azokat az eszközöket, melyekkel élve néhány dél-európai ország az elmúlt 15 évben látványos fejlődésre volt képes. Ezen országok szerencséje az volt, hogy a két világrendszer szembeállása idején a gazdag országok stratégiai okokból hajlandók voltak áldozni rájuk. Ma erről szó sincs. Biztonsági érdek nem sürget. A potenciális új piac pillanatnyilag még jelentéktelen. Így a nyugati támogatás jobbára szép szavakban merül ki. Óvatosságra inti őket a többéves, véres balkáni háború is. Számukra az integráció kibővítése láthatólag nem sürgős. Jól megfelel nekik a mai állapot, amikor befektetés és piac szempontjából szabad bejárásuk van a térség országaiba, ugyanakkor cserébe sem biztonsági, sem anyagi felelősséget nem kell vállalniuk a régióért. Az üzlet haszna jórészt az övéké, a költségek többsége minket terhel. Ha a térség stabilizálódik és fejlődik, a kapukat fokozatosan kinyitják; ha nem, maradhat a mostani állapot. A csatlakozási határidők kitolásának egyetlen bizonytalansági faktora, hogy közben Oroszország esetleg ismét felbukkan a térség hatalmi játszmáiban. Ma még nehéz megítélni, ez nagyobb áldozatvállalásra, vagy ellenkezőleg visszavonulásra késztetné-e a nyugati hatalmakat. Bármennyire hátrányos számunkra a mai bizonytalanság, aligha tehetünk jobbat, mint hogy beletörődünk, bízunk a pozitív forgatókönyv megvalósulásában, s mindenki a maga helyén mindent megtesz a felzárkózás érdekében. Némi realitásérzékkel nem nehéz ugyanis belátni, hogy még mindig jobb akár egy periférikus szerep az Európa Unióban, mint hogy az orosz birodalom nyugati bástyájává váljunk. Harmadik megoldásban, holmi nemzetközileg garantált semlegességben reménykedni merő illúzió. A történelem megmutatta, hogy a népek országútján két erős birodalom (két pogány. . .) közt nemigen élhetünk teljesen független, önálló életet. Amíg még egyáltalán választhatunk, a kisebb rosszat kell választanunk. Bele kell törődnünk, hogy alig megszerzett nemzeti szuverenitásunk számottevő részét újra fel kell adnunk, de legalább nem a semmiért, hanem konkrét – elsősorban – biztonságpolitikai és – talán gazdasági előnyökért cserébe. Erre a politika ABC-jéhez tartozó felismerésre azonban nem mindenki képes. Sajnos, nemcsak moszkovita kommunista kövületek és KGB-ügynökök agitálnak az európai integráció ellen, hanem a MIÉP-vezér Csurka István és más pártok vele rokonszenvező néhány politikusa is. Szinte a másik végletet képviseli, sajnos tetteiben is, a két mai kormánypárt: csatlakozni, kerüljön bármibe. Kivált az SZDSZ-re jellemző a nyugati minták, megoldások és elvárások kritikátlan elfogadása. Az MSZP, nagy gyűjtőpárt lévén, nemcsak ebben a kérdésben, hanem szinte minden téren erősen megosztott. Vezetői azonban, talán mert Moszkva szárnyai alatt engedelmességre szocializálódtak, most Brüsszel felé fordulnak, s a brüsszeli igényeket hajlamosak parancsként kezelni. Az ellentmondó követelmények józan egyensúlya jellemzi Orbán Viktor és a Fidesz koncepcióját: az integrációt akarjuk, de nem megyünk felemelt kézzel a csatlakozási tárgyalásokra. Lényegében ugyanez az MDNP és az MDF álláspontja is, bár az utóbbi esetben Boross Péternek az átlagosnál erősebb euroszkepticizmusa még árnyalhatja a képet. A KDNP esetében ezen a téren is bizonytalanság uralkodik, miután a párt még vergődni látszik a csurkai út és a jobbközép összefogás alternatívája között. A hazai belpolitika elég pontosan leképezi a vázolt nemzetközi erővonalakat. Az 1990 óta hivatalban lévő kormányok politikája abban megegyezett, hogy az integráció szempontjait szem előtt tartva igyekeztek megfelelni a nyugati elvárásoknak (pontos adósságtörlesztés, a korábbi, jórészt finanszírozhatatlanná vált szocialista támogatási rendszerek szűkítése vagy leépítése, a külföldi beruházások támogatása, a külkereskedelmi korlátozások feloldása stb.). Ez részben megfelelt az ország érdekeinek, mert a piacgazdaság kiépítését, Magyarország versenyképességének növelését, az integrációra való felkészülést is szolgálta. Más kérdés, hogy ennek, tehát az ország, a társadalom hosszabb távú érdekeit szolgáló átalakulási lépéseknek is súlyos társadalmi ára volt. Az átmeneti piaci zavarokkal küszködő vagy végleg versenyképtelennek bizonyuló ágazatokban (mezőgazdaság, élelmiszeripar, illetve kohászat, hadiipar) százezrek veszítették el állásukat, s az ország egészét is érzékenyen érintette az ebből adódó nemzeti jövedelemcsökkenés, valamint az állástalanok ellátásának terhei. Ráadásul mindkét kormányzati ciklusban volt rá példa, hogy a kormány a magyar társadalom kárára az elkerülhetetlennél is jobban alkalmazkodott a nemzetközi pénzvilág elvárásaihoz. Ez az első időszakban, amikor a Nyugat segítőkészségének csekély mértéke még nem derült ki, megmagyarázható volt; a Horn–Kuncze-kormány már-már szinte megalázkodó alkalmazkodása a nyugati igényekhez azonban semmivel nem menthető. Az átalakulásban vesztes társadalmi csoportokat nemigen érdekli, hogy egyéni sorsuk rosszabbodását a történelem elkerülhetetlen kényszere vagy kormányzati hibák okozták, mindenképpen ez utóbbira magyarázzák a dolgot. Ez remek lehetőség a különféle demagógoknak, akik az elkeseredett kisemberek indulatait szítva próbálnak maguknak politikai tőkét kovácsolni. Hogy a kommunista utódpárt ezzel az eszközzel élt 1994 előtt, abban semmi csodálnivaló nincs. Az már kevésbé magától értetődő, de sajnálatos tény, hogy saját kormányát támadva, nemzetrablásról meg az ország kiárusításáról szónokolva ugyanezt tette az akkori kormánykoalíció számos politikusa is. Lényegében már akkor kialakult az ellenzéket ma is megosztó törésvonal az Antall József reálpolitikáját alapvetően elfogadó mérsékeltek, s a meg nem valósult álmokat indulatosan számon kérő (őszinte és ál-) radikálisok között. Az alapvető probléma az, hogy ez a lényegében verbális radikalizmus az átalakulás negatívumait szóvá téve semmiféle konkrét kiutat nem kínál. Alapvetően igaz megállapításokkal hergeli az elégedetlen embereket: az átalakulás haszonélvezői jobbára a korábbi rendszer haszonélvezői közül kerültek ki. Csak azt nem teszi hozzá, hogy ezt megakadályozni csak terrorisztikus, a kommunisták egykori hortobágyi kitelepítéseihez hasonló eszközökkel lehetett volna. Ha sikerült volna is alkotmányos törvényt hozni az ÁVO verőlegényeinek felelősségre vonására, attól még a jól iskolázott s erőiket széles körű kapcsolati hálóban egyesítő BIT-es ifjak a gazdaság világában ugyanúgy elboldogultak volna, mint ahogy most elboldogulnak. Az igazi tragédia nem is ez. Amikor az ésszerűtlenül túlállamosított gazdaságban a magántulajdon arányát racionális okokból növelni kell, csak kevesen lehetnek a nyertesek. Ez józan ésszel belátható. A tragédia a magyarországi újgazdag réteg átlagának a kínlódó társadalommal szembeni tökéletes közömbössége; a hivalkodó luxus és a nyomor mélységei közötti szakadék. Ez a morális farkasvakságban szenvedő újgazdag réteg is a baloldali diktatúra szellemi terméke. Erkölcsi nevelésük rövid távon kevés sikerrel kecsegtető, de elengedhetetlen feladat. Talán a következő generációval már el lehet sajátíttatni a civilizált tulajdonlás normáit. Segíthet az üzleti élet szabályainak megszilárdulása, a közélet konszolidálódása, de az is csak hosszú évek lassú változásának eredményeképpen. És persze jótékony hatású lehet a verseny. Az antallista mérsékeltek megoldási javaslata ésszerű, de rengeteg erőfeszítést kíván: kétségtelenül frusztráló érzés, hogy az ellenfél szervezett és ügyes, ám demokráciában ezen csak a saját szervezettségünk növelése és az ügyesedés segíthet. Kemény tanulás és sok munka. A radikális megoldás viszont egyszerűnek tűnik: kiszórjuk őket, és akkor minden jó lesz. Nem kapunk azonban konkrét eligazítást, hogy kiket? S milyen kritériumok alapján? Számon kérő székek jönnek és névtelen feljelentések? S milyen eszközökkel? Bélistázunk? Államosítunk? Esetleg az egész demokratikus cirkuszt sutba kell vágni, ahogy Csurka István célozgatott rá, vagy ahogy Torgyán József saját pártjában már meg is valósította? Azért ne feledjük, ez nem csak Európában, de már Moszkvában sem divat. Visszatekintve természetesen belátható; hogy Antall is számos hibát követett el; az azonban kétségtelen, hogy alapvetően jól egyensúlyozott a társadalom egymásnak ellentmondó rövid és hosszú távú érdeke – a minél kisebb társadalmi átalakulási költség és az integráció szempontjai – között. Ma, amikor egy állítólag kisemberbarát baloldali politika a nemzetközi pénzvilág elvárásaira hivatkozva szemrebbenés nélkül terheli a legelesettebbeket egy csak a Rákosi-korszakéhoz fogható reálbércsökkentéssel, amikor sorban csukják be az Antall idején megnyitott falusi kisiskolákat, s a szegényebb rétegek lassan kiszorulnak a felsőoktatásból, Antall egyensúlyozó erőfeszítései talán már jobban értékelhetők. Amikor az elvtelen összefonódások, a törvénytelen, korrupciógyanús ügyek tömeges elszaporodása már Horn Gyula bizalmi miniszterét is megbuktatja, ideje volna komolyabban venni, hogy a Horn-kormány hónapok kutakodásával sem tudott semmi terhelő adatot gyűjteni az Antall-kormány privatizációs minisztere, egyáltalán az Antall-korszak főszereplői ellen. Más kérdés, hogy a radikális jobboldal – s itt korántsem csupán az Antall-gyűlöletét szinte kultikus szintre növelő Csurka István és Torgyán József MIÉP-jéről, illetve kisgazdapártjáról van szó, hanem magukat „kereszténydemokratá"-nak nevező politikusokról is – konokul kitart Antall-ellenességében, s az elhunyt miniszterelnök politikailag még aktív követőit, legközelebbi munkatársait liberális nemzetárulókként gyalázza. A leggroteszkebb, hogy mindezt nemzeti, s ami kifejezetten visszatetsző, keresztény jelmezben teszi. Ugyanakkor az európai kereszténydemokrácia legjelentősebb pártjai által elismert antalli politika váratlanul hatékony támogatóra talált az SZDSZ-t az MSZP-koalícióba is követni akaró szárnyától megszabadult, az MSZP-koalíciónak még a lehetőségét is – politikailag szinte önpusztító nyíltsággal előre – elutasító Fideszben. A Fidesz alapvetően a kommunizmus ellen szerveződött, s azokkal a pártokkal érzett közösséget, akik e céljában osztozni látszottak. Nem csak ők voltak, akiket megtévesztett az SZDSZ kezdeti antikommunista retorikája; de a Demokratikus Charta néven már 1992-ben szerveződni kezdő, majd 1994-ben színre is lépő MSZP–SZDSZ-koalíció születése felnyitotta a szemüket. Az MDF 1990-ben többségi döntéssel elutasította a Fidesszel kötendő koalíciót, s a Kisgazdapártot és Torgyánt választotta. Mára Torgyán az antalli politikai örökség legádázabb ellenfelévé vált, míg a Fidesz az újra hatalomra került kommunista utódpárt ellenzékeként ismét közel került az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások idején volt szövetségeseihez. A baloldali demagógia a megszépülő szocialista időszak iránti nosztalgiákra alapozott, s Horn Gyula vezetésével 1994-ben átütő sikert ért el. Kormányra jutva Hornék ígéreteinek beválthatatlansága persze hamarosan lelepleződött, bár még mindig jelentős támogatottságot tudnak elérni azzal, hogy a szocializmus késleltetett összeomlásának minden negatívumát az 1990 és 94 között kormányzó pártokra kenik. Számos csodaváró azonban új bálványt keresett és talált Torgyán Józsefben, aki nagy nevettetőkre emlékeztető show-műsorba ágyazva első lakáshoz és munkahelyhez való alkotmányos jogot, sőt szó szerint tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígér szebb életre vágyó hallgatóságának. Nem kell ahhoz tanult politológusnak lenni, hogy mindjárt lássuk: e tipikusan baloldali ámításnak semmi köze sincs a hajdan az önálló parasztság legjobbjait megszervező s a polgári középosztállyal megerősödve átmenetileg nagy párttá vált Független Kisgazdapárt szellemi örökségéhez. Egyvalamire azonban igen alkalmas: arra, hogy karikatúraként lejárassa a keresztény-nemzeti politikát. Hogy az itthon már hitelét vesztő MSZP–SZDSZ-koalíció a nagyvilágban ujjal mutogathasson: ez a mi alternatívánk. Hogy még a nyugati konzervatív pártok vezetői is beletörődjenek: akkor már inkább Hornék. Nincs persze abban semmi csodálatos, hogy egy dollárkölcsön-milliárdokkal a szocializmusnak lekenyerezett országban az alaptalan ígérgetés hoz bizonyos támogatottságot. De az már a magyar keresztény értelmiség közös felelőssége, hogy ne engedje őket keresztény-nemzeti tollakkal páváskodni, s vonja meg támogatását azoktól is, akik velük kacérkodnak. A kereszténydemokrácia ma ismét offenzívába lendült Közép- és Kelet-Európában. A litván inga már visszafele leng, de Landsbergishez hasonlóan Antall József már nem állhat újra a reménybeli koalíció élére. Követőinek összefogása azonban sikerrel kecsegtető lehetőség. Aki ehelyett az Antall-koalíciót a legnehezebb időben cserben hagyó valódi és álradikálisokat erősíti, lényegében a mai koalícióra szavaz. Ez egyszerű matematika. Torgyán hivatása – akár tud róla, akár nem – az, hogy megossza a máskülönben sikerre ítélt mai ellenzéket. Deklarálta is, hogy senkivel nem hajlandó összefogni, kivéve Giczyt, vele is nyilván csak azért, hogy állandósítsa a KDNP-a belüli feszültséget. Aki mégis őt támogatja, az aktívan tesz azért, hogy a megosztás minél hatékonyabban, lehetőleg fele-fele arányban történjen. Akkor a legnagyobb a mai koalíció esélye. E koalíciónak vannak ugyan keresztény támogatói, de jobbára még késlekednek a meggyőző magyarázattal, hogy ezt miért teszik. Talán katolikusok között nem számít kuriózumnak az a vélemény, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció demokratikus úton való leváltása itt és most (pontosabban 1998-ban) ésszerű választás volna. Ha ebből a célból az ötpárti ellenzéki összefogás lehetetlen, éppen Torgyán miatt, a KDNP, a Fidesz, az MDF és az MDNP együttműködése nagyon is lehetséges. Így a megosztás kb. kétharmad-egyharmad arányú lehet, ami már esélyt ad a fordulatra.
Gyulay Endre EGY KÖRLEVÉL „ÉLETE" Hogyan született? Sok év telt el úgy, hogy a magyar püspökök csak olyan írást adhattak ki, amely dicsérte az egypártrendszer valamelyik intézkedését, vagy az ő felszólításukra kellett elkészíteniük. Ha mást meg is írt valamelyik, a cenzúrán fennakadt. A lelkiismereti és vallásszabadságnak szentelt törvény kihirdetése után jogilag változott a világ, de a régi gyakorlat, beidegződés nem túl sokat módosított a tényeken. A rendszerváltás után a püspököknek is időre volt szükségük, hogy feloldódjanak régi beidegződéseik, és a társadalmi kérdésekhez is szóljanak. Kb. három éve elhatározta a Magyar Katolikus Püspöki Kar, hogy segíteni próbál a magyar társadalomnak, bemutatva egyházunk világtapasztalatokra épülő társadalmi tanítását. El is készült a munka, de a püspökök elvetették, mert bár precíz és átfogó munka volt, mégis nagy hiánya, hogy inkább elméletet nyújtott, mint a magyar valóságra figyelve szólalt meg. Ekkor magyar katolikus szakemberekkel – egyetemi tanároktól politikusokon keresztül közgazdászokig – kezdtünk el dolgozni, akik otthonosak a saját területükön is, de jól ismerik az egyház társadalmi tanítását is. Így készült el az általános helyzetkép felvázolása különféle ágakon, és ezekhez alkalmazva mutattuk be, hogy egy-egy területhez milyen meglátásokat találunk az 1891-es Rerum novarum pápai irattól II. János Pál pápa 1991-ben megjelent Centesimus annus-áig. Még vagy negyven-ötven más szakember is átnézte, és javítgatott, pontosított rajta, természetesen maguk a püspökök is nemegyszer. Így készült el az idén augusztus közepére, és adtuk ki augusztus 20-ával. Miben látszik az értéke? Mind a négy része (szociális, egészségügyi – gazdasági – politikai – kulturális rész) kettős. Az első felmérés, helyzetbemutatás; a másik szempontok, ajánlások. Az egyik értéke, hogy pontos, igaz. Nem kellett párt- vagy kormányszempontokat figyelembe vennünk, a felderíthető teljes igazságot mutattuk be. Ez sokszor nagyon szomorú adatokat tartalmaz, de ilyen azon a területen a magyar valóság. A másik, hogy adott területre, nem általánosságban, adja meg az egyház tanítását. Így lehet valóban segítséget felkínáló minden jóakaratú ember számára. Ha nem is szó szerintiek ezek az idézetek, de az adott kérdésben tartalmazzák az egyház ilyen jellegű meglátásait, tanítását. Harmadszor: nem vész el sem a szaknyelv, sem az egyháziak által használatos kifejezések sokak által érthetetlen tengerében. Szinte mindenki által érthető nyelven íródott. Negyedszer: az egyház felelős vezetői igénybe vették és felhasználták világi híveik evilági szakértelmét, tudtak velük együtt dolgozni, sem magukra nem hagyva, sem ki nem zárva őket. Ez a II. vatikáni zsinat szelleme, a világi hívek megbecsülése. Végül komoly értéknek látszik, hogy a körlevél nem ítél el senkit, nem áll egyik párt mellé sem, nem keres bűnbakokat, nem üldöz vagy mocskol be személyeket; megállapít, és segíteni akar tanácsaival, átadni értékeket, de nem akar kidolgozni részleteket a szakemberek vagy politikusok helyett, pláne nem akarja rájuk kényszeríteni szempontjait. Milyen volt a fogadtatása? Nagy örömmel tapasztaltam a körlevél megjelenése utáni sajtókonferencián, hogy – bár nem kapták meg előre a szöveget, csak ott a megbeszélésen – mégis meglehetősen sok lap, rádió, tévé képviseltette magát, elég nagy volt az érdeklődés. Ezen a konferencián ismertettük a körlevél lényeges mondanivalóit, és már ezután mind a feltett kérdések, mind a megjelent közlések objektív, kedvező, valóban értékelő színben feltüntetve születtek meg. Megkapták a képviselők, miniszterek, államtitkárok, pártok, civil szervezetek, más egyházak vezetői stb. Többen megköszönték, örömüket fejezték ki, hogy „végre" megszólaltak az egyház püspökei. Goromba elítélés egyáltalán nem jelent meg. Egy-két olyan cikk igen, hogy ha ők írják, mennyivel számon kérőbb, felelősségre vonóbb lett volna. Vagy hogy nem tárgyaltuk behatóbban a határainkon kívül élő magyarok gondjait. A körlevél utolsó oldalán hozzászólásokat, véleményütköztetéseket, kiegészítéseket kértünk. Eddig (november 12.) százöt levelet kaptunk. Jeles szakemberek, egyetemi tanárok, ismert politikusok, egyszerű asszonyok, nyugdíjas férfiak jeleztek vissza, és kaptak választ tőlünk. A küldött levelekben egyszerű egyetértéstől, köszönettől a kiegészítő vagy hiányról beszámoló véleményekig, sőt tíz-húsz oldalas tanulmányig minden szerepel. Próbáljuk értékesíteni, összesíteni, közkinccsé tenni ezeket. A közlésekhez az összesítés, rendszerezés előkészületben van. Azt hiszem, a dialógusra történő felszólításunk is elindult. Budapesten is, vidéki városokban is meghívnak engem is, munkatársaimat is a leírt dolgokkal kapcsolatos előadásokra és ezeket követő hosszas megbeszélésekre, dialógusokra. Tudok kis községekről, ahol a templomba járó hívekkel beszélik át papjaink vagy valamelyik hívünk. Sok esperesi kerületben tűzték ki megbeszélésük tárgyává az ott élő paptestvérek. Civil szervezetek vezetői kértek megbeszélési lehetőséget tőlünk. Egy-két párt is kézbe vette, és kívánt nyilvános előadást tőlünk, és egészítette ki saját korreferátumával. A Kossuth Klub is négy egymást követő hónapban helyet ad a téma egy-egy alkalommal történő kifejtésének és megbeszélésének. Az első sajtóértekezlet óta sem tűnt el e téma az újságokból. Volt, aki mint szabad elvű kereste a dialógus fonalát; volt, aki a dicséret mellett hibáit is (amik természetesen vannak) próbálta megkeresni. Így ízelítőnek idézek Csapody Tamásnak a Magyar Narancs-ban október 31-dikén megjelent cikkéből: „. . . Nemcsak a katolikus sajtó és az ilyen beállítottságú pártok, hanem a kormányfő, a szekularizálódott politikai elit, a liberális sajtó és az egyházzal mindig kritikus belső csoportok is egyaránt elismerően szóltak a körlevélről. . . Nem hogy nem áll elő alternatív nézetekkel, nincs valamilyen harmadik megközelítése, nincs modellértékű, konkrétan megfogalmazott és ezért követhető filozófiája (teológiája); de az emberarcú szocializmus után az emberarcú kapitalizmus hirdetőjévé válik. Kritikai megjegyzései az útválasztás teljes elfogadásának keretei között értendők, nem a »rendszer« megjavítását, hanem az adott rendszer hibáinak kiküszöbölését célozzák. . ." A vidéki lapok éppúgy, mint a budapestiek nagy része, nem csak a sajtótájékoztatón elhangzottakról szóltak, hanem a pártok vezetőinek vagy jelesebb tagjainak megnyilatkozásait is megírták. Majdnem minden beszámoló és levél elsődlegesen a diagnózis pontosságát ismeri el, egyik-másik dicséri is. Pedig az értéke pont az, hogy a pápai megnyilatkozásokat (ha nem is mindig szó szerint idézve, de gondolatait pontosan megőrizve) konkrét bajokra, konkrétan, mint terápiát jelöli meg. Igaz, nem állítja össze a „gyógyszert", nem írja elő, hogy naponta hányszor kell bevenni; de megpróbálja bemutatni a jelen állapot kátyújából kivezető út irányát. A társadalom tagjaira, akik a választáson részt vesznek, a politika „szereplőinek" felelősségére bízza a kidolgozást és megvalósítást, hiszen eszközei nincsenek. Egy nagy eszközt viszont felkínál: azt, hogy az egység kialakításához szükséges dialógushoz közvetít emberek, csoportok vagy bármilyen más közösségek számára. A dialógus el is kezdődött; a püspökök szakértő munkatársai vagy közülük egyik-másik nem egy előadást és arra következő dialógust vezetett le szanaszét az országban. Már a civil szervezetek közül is vagy 20–25 igényelte a velünk és egymással történő megbeszélést. Azt hiszem, hogy a dolgok megjavítása – akár az adott rendszeren belül, akár annak megváltoztatásával – elindult. Hogy ez magyaros szalmaláng lesz-e, vagy jól kidolgozott, stabil, biztonságos út, azt az dönti el, hogy kik, hányan és milyen intenzitással gondolkoznak, és kapcsolódnak be az elkezdődött (talán) országos gondolkodásba, – értelmi kincseik hasznosításával, vagy bíráló gondolattisztázással – a köz számára a jövő irányát megkereső és meghatározó dialógusba, és jutnak el a közjót akaró és megvalósító egységbe. Nem hiszem, hogy a következő három alap nélkül valódi megújulás születhetne: EMBERI MÉLTÓSÁG – SZOLIDARITÁS – SZUBSZIDIARITÁS
Megjelent az Igazságosabb és testvériesebb világot! című püspökkari körlevél teljes hanganyaga. A Mozgó Video Stúdió gondozásában készült 2 óra 19 percnyi időtartamú felvétel szövegét Korbuly Péter és Nagy Györgyi mondta hangszalagra. A két kazettányi anyag segítségével azok is megismerhetik e fontos dokumentumot, akik valamilyen oknál fogva nem tudják elolvasni (látássérültek, elfoglalt emberek útközben stb.). A kettős kazetta ára 600 Ft. Kapható a Szent István Társulat boltjában, az Ecclesia-ban, valamint a Szent Gellért és a Bencés könyvesboltokban. (x)
KULTÚRA ÉS ÉLET Czigány György A 75 ÉVE SZÜLETETT PILINSZKY JÁNOSRÓL (Tüskés Tibor könyve ürügyén) Idézetek, széljegyzetek késztetnek arra, hogy emlékeink áhítatával nyissuk meg a betett könyvet. Már jól ismerjük Pilinszky életművét? Egyetlen alkotást sem ismerünk jól. A mű eleven, a képzelet valóságának változó és maradandó jelenében élhetünk: bármely már olvasott verssel való új találkozásunk a kezdet élménye, megismételhetetlen, egyszeri. Pilinszky tizenöt éve halt meg. Műve nemcsak velünk él; általunk is. A hatvanas években történt, még az Izabella utcai sivár szoba félhomályában. János néhány versemet olvasta el, beszélt róluk, és ezzel természetes lehetőséget teremtett arra is, hogy én az ő verseit próbáljam elemezgetni. Persze gondolataimmal csak inspirálni szerettem volna őt; szóljon ő maga természeti jelenségként nyilvánvaló és mégis titokzatos, köznapi beszédre lefordíthatatlan költeményeiről. Ezért azután elmondta, egyik sorában miféle tartalmakat vélek fölfedezni. Megerősítést reméltem, várakozóan pillantottam rá. Ő azonban csak cigarettázott tűnődve, s rázta a fejét. Nem – szólt –, ez nincs ebben a versben, s nem is gondoltam ilyesmire. De most, hogy te kimondtad, már benne van, s mindég is benne lesz hiteles érvénnyel. . . A vers élőlényként van jelen, ismeretlen sorsú élet a múltja, jövője. A Nagyvárosi ikonok már rég megszületett, s jóval később, Pilinszky amerikai útján derült csak ki, hogy híres, kötet címéül is választott verse nem Pest, nem Párizs, hanem a számára mitológiai város: New York! Ahol a felhőkarcolók kicsik: tudniillik törékenyek, mint egy flamingó, az arányuk is teljesen másképp tükröződik. Én nem azt mérem fel – mondta a költő –, hogy ez milyen nagy, hanem hogy az utca, amely állítólag olyan széles, mint a párizsi Champs Élysées, az olyan intim, mint egy budai kis utca, ahol hangulatlámpák égnek... Pilinszky versei tömör, egyszerű formákkal (melyek mintha közvetlenül az életből fakadtak volna) nyilvánvalóak: belőlük szinte a kinyilatkoztatás természetes üdesége árad: az ünnep ünnepélyesség nélküli, köznapi pompája. Új tér- és időfogalom érvényesül verseiben – írja róla szóló könyvében Tüskés Tibor, hiszen „ez a líra nem földszintesen, hanem emeletesen építkezik: a nyelv sajátos és újszerű kezelése jellemzi. Nem jelzőt és jelzőt, hasonlatot és hasonlatot rak egymás mellé, hanem újszerű és meghökkentő metaforákból emel falakat, a hagyományos alakzatokat és szóképeket új funkcióval ruházza föl. Itt a hasonlat nem fogalmi szinten teremt kapcsolatot egy ismert és egy ismeretlen dolog között, az utalás és a megfelelés csak szövegen belül, az adott nyelvi környezetben érvényes." Tüskés könyve öt évvel a költő halála után jelent meg. Második kiadását most vehetjük kézbe. Pilinszky művére, de a Tüskésére is jellemző – noha a történelem nagy fordulóit értük meg azóta –: a tíz esztendeje befejezett 200 oldalas tanulmányon semmit nem kellett változtatni, semmivel nem kellett kiegészíteni. Józan, pontos és hiteles tanulmánysorozatban tárta fel Tüskés korunk talán legnagyobb költőjének sokágú életművét, még a Pilinszky körül lebegő bizonytalan „legendák" hideg fényű holdudvarait is. . . A mű, a tehetség kegyelme fénylő titok, de benne mi is (olvasók) megvilágítottan állunk. Jó megismernünk a költő életét, a versháttér élményeit, noha ezek épp csak töredékes eszközei a művek létrejöttének. Jó tudnunk, hogy Pilinszky számára József Attila Mozart volt, Arany Jánost és Baudelaire-t egyformán modernnek találta, Bachot pedig a tengerhez hasonlította. Pilinszky számára a beszélgetés (akár aktuális feladatként rögzítette mikrofon, kamera, akár nem) verselőjáték vagy -utójáték volt: mint a nagy muzsikusok számára egykor a rögtönzés, melyben a majd megfogalmazandó fogantatása történt meg, vagy változatok születtek a már megírtak folytatásaként, parafrázisaként. Idézve is egy rögtönzésmotívumot: „én tengert mondtam Bachra, de a Musicalisches Opfer-ben számomra az a csodálatos, hogy ott engem Bach nem a tengerre emlékeztet, hanem olyan erdőre, ahol a fák ágai mozognak, írnak, írnak a levegőbe, kifogathatatlanul írnak – az ember megérti, elfelejti, nem érti meg, ez egy, ez számomra mindig, ez a csecsemők nagy szórakozása! Nézi az ágaknak ezt a furcsa ákombákomát, ami a legtisztább beszéde a természetnek, a legtisztább írásjegye, ugyanakkor megfejhetetlen persze – ez nekem a Musicalisches Opfer!" Ma már az irodalomtörténet nem nélkülözheti a költő hangját, a versmondásnak akusztikus valósága teremtő módon ajándékoz meg bennünket a versek „kegyelmi atmoszférájával". Nála még a nyilvánvalóan beszédhiba gyökerű artikuláció is a kifejezés roppant intenzitásának áll a szolgálatába. Ha verset mondott, beszéde kemény és lelassult volt, közeli a suttogáshoz. A szavakat szinte egyenkint, halkan, roppant súllyal ejti ki – a szóközi szünetek, a csend kompozíciós szerepével a szavak verseiben sokágúan megszervezett akkordokként hatnak. A szöveg időmértékéhez tartozik az egymást igen lassan követő szavak szükséges kicsengése, mialatt az asszociációk vízgyűrűi, körei tágulva hagyják el a szó szerinti jelentést, s míg az akkord, illetve a szó áttételei, felhangjai is hallhatóvá, érzékelhetővé válnak. Versmondásának monotóniájában romantikus lobogás van: a megmagyarázhatatlan meggyőző jelenlétével. A romantikus hevület nála összefér a beszéd liturgikus értelmében vett elvont fegyelmével. A vers szavait néha úgy ejti ki, mint a miséző pap az átváltoztatás igéit. Bűnbeesésünkkel – írta Pilinszky – képzeletünk is bűnbe esett, s ezzel megcsorbult a világ realitása. . . Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. „Et incarnatus est" azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Pilinszky tíz évvel volt idősebb nálam, s most íme, már öt évvel fiatalabb. . . A képzelet, a vers időtlen valóságába gyermekien nyitott szívvel vár bennünket, egykori és jövendő barátait.
Szabó Ferenc JÓZSEF ATTILA HÍVŐ HITETLENSÉGE A fordulat éve óta sorra jelennek meg olyan tanulmányok, könyvek, amelyek igazibb, teljesebb fényben mutatják meg József Attila filozófiáját, világszemléletét, istenélménye alakulását. De már korábban is figyelemre méltó volt Vágó Márta József Attilá-ja (1975) vagy Tverdota György tanulmánykötete (Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője, Gondolat, Bp. 1992), továbbá " a „Miért fáj ma is ". Az ismeretlen József Attila című kötet (Balassi Kiadó,Bp. 1992), amely a költő betegségéhez, pszichoanalitikus kezeléséhez és kései versei geneziséhez közöl értékes dokumentumokat, elemzéseket (vö. Távlatok 1994, 458–459). Jelentős még „A Dunánál" című tanulmánykötet József Attiláról (Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp. 1995), továbbá Lengyel András kötete: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok (Bp. 1996), ennek is a költő 1935 augusztusi fordulatáról szóló fejezete (120–136), amely korábban a Jelenkor 1995/4. számában jelent meg. Mindezeket az újabb kutatásokat bemutatja, összefoglalja Sárközy Péter könyve: „Kiterítenek úgyis". József Attila kései költészete (Argumentum Kiadó, Bp. 1996). Sárközy a Bevezetőben felteszi a kérdést: „Mi az igazság? Melyik József Attila-kép az igazi? A harcos forradalmáré vagy a beteg, szenvedő, magányos, szeretetért esengő emberé? Hogyan kell olvasnunk ezt a valóban összetett, mély és magával ragadó, mindenkit felkavaró költői életművet? – Ezekre a kérdésekre keres választ a szerző – főleg középiskolai és egyetemi diákoknak (és tanáraiknak) szánva könyvét, amely főleg az 1936 decemberében megjelent Nagyon fáj 36 verse alapján foglalkozik József Attila költészetével, világszemléletével. Az utolsó versek megértéséhez természetesen ismerteti a költő életpályáját, megszabadítva az életművet a legendáktól és mítoszoktól, a hamis és torzító értelmezésektől. Mielőtt elemezné a Nagyon fáj verseit, két alfejezetben (100 –113. old.) foglalkozik József Attila „bűn-verseivel" és istenes verseivel is. Rába György nyomán kiemeli a Kafka-hatást, illetve Rábával együtt elfogadja Beney Zsuzsa elemzéseit (Vigilia, 1977. május és június) a Bukj föl az árból és a Nem emel föl című kései versek Isten-képéről. Igaz, némileg ki is egészíti Beney Zsuzsát Lengyel András újabb meglátásaival (a már említett Jelenkor-tanulmányra hivatkozik). Mostani kis jegyzetemben – figyelembe véve az említett újabb kutatásokat – József Attila Isten-képéhez, illetve istenélményéhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni, kiegészítve mindazt, amit már korábban erről írtam. (Vö. „Csillag után ", Bp, 1995, 57–67. old.) Talán pontosabb istenélményről beszélni, mint Isten-képről. Maguknak a hívőknek is nagyon változatos lehet az Isten-képük aszerint, hogy milyen vallásos nevelést kaptak, milyen élményekben volt részük, milyen a vallási (teológiai) műveltségük. Hitetlen és hívő egyaránt megtapasztalhatja Isten távollétét, hiányát, hallgatását. Ez az élmény egyébként jellemző a modern ember istenhitére, amely általában „megpróbált" hit, tehát ki van téve a hitetlenség kísértésének. József Attila fiatalkori istenes versei sokkal derűsebbek, „gyermekiesebbek" (tiszteletlenebbek is erős antropomorfizmusaikkal), mint a néhány utolsó nagy vers Isten hiányáról, illetve az Isten utáni hívő/hitetlen kiáltozásról. Kimutatható, hogy korábban is Istenben nem annyira atyát lát, nem a Szeretet-Isten gondoskodását éli meg –, hanem inkább a hatalmas Urat, a világmindenség felett trónoló, többé-kevésbé személytelen Hatalmat. Ez az Úr végül szinte eltűnik a táguló űrben a Semmi felé sodródó mindenségben. (Lásd erről Tverdota György és Tamás Attila tanulmányait.) Tamás Attila helyesen jegyzi meg (Az „Úr"-tól az „Űr"-ig, in: „A Dunánál" 77–83), hogy a nagyon intenzív istenélményről tanúskodó korábbi József Attila-versek a kései korszakban átalakulnak: az istenség helyét az üresség, a hiány, a semmi foglalja el. Ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk az utolsó istenes versek elemzésénél is. De, úgy vélem, Beney Zsuzsa túlságosan kizárólagosan hangsúlyozza az istenes versek és a bűn/büntetés/ártatlanság élményének kapcsolatát. Talán figyelembe kellene venni Lengyel András közléseit, aki – Stoll Béla v nyomán – rávilágított arra, hogy 1935-ben, a Barta Istvánnal kialakult baráti kapcsolat révén, József Attila kicsit közeledett a keresztény/katolikus szemlélethez: ez pl. az eredeti bűnnel kapcsolatos nézetén is érezhető (Én nem tudtam). Barta István hatása kétségtelen; amint Bóka is megírta róla – idézi Lengyel –, „nemcsak vallásos hitet, de jelentős teológiai tudást is képviselt". Barta István azt mondta Bóka Lászlónak József Attila halálakor: „Attila feltétlenül üdvözülni fog, mert ha kommunista volt is, azért a Láthatatlan Egyháznak biztosan tagja volt, mert tisztaszívű, igaz ember volt, és sokat szenvedett." (Lengyel 126) Hogy mennyire volt kommunista, az más kérdés. Az újabb kutatások feltárták, hogy Marxot is Hegelen át olvasta, hogy nemcsak Freud hatott rá, hanem Bergson is, sőt az „idealista" Pauler Ákos is. . . Vágó Márta visszaemlékezései és Tverdota tanulmányai megmutatták, milyen „okoskodó", filozófiai hajlamú volt József Attila, és hogy még a marxista szemináriumokon is a végső kérdéseket feszegette. Élénken foglalkoztatták a táguló világegyetemre vonatkozó természettudományos felfedezések, pl. az einsteini relativitáselmélet, és döntő befolyást gyakorolt rá Bergson „teremtő fejlődése", illetve spiritualizmusa is (vö. pl. Eszmélet című költeményét). Lengyel szerint (129. old.) valószínű, hogy a Bartával való beszélgetések „hatása" az emberi életet és a világot átható rend eszménye is (amely több vers fontos motívuma). A Bartával való barátság és eszmecsere gyümölcse lehet a liberális Szép Szó 1936. áprilisi Szerkesztői üzenet-e, amelyben a költő a hit, a bűn, a rend és a szabadság problematikájára reflektál. József Attila kitér arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek, ugyanakkor a „szocialista" elutasítja a konzervatív katolicizmus rendeszményét kifejező rendi államot. Lengyel így következtet (134–135. old.): J. A. „nemcsak a »freudizmus« és a »marxizmus« összebékítését igyekezett megteremteni (amire általában mindenki hivatkozik), hanem ezek mellett, időben ezekkel egy időben a liberalizmus és a katolicizmus bizonyos elveit is »összehozta«. Ennek következménye pedig az lett, hogy egyrészt (politikai síkon) a szabadságnak és a rendnek a viszonya, másrészt (egy lelki síkon) az egyéni létezés morális önmegítélésének, a bűntudatnak a jelenléte hangsúlyossá vált gondolkozásában . [. . .] de az tagadhatatlan, a kései költészet karakterét elsősorban a pszichoanalízisben szerzett önismeret re-moralizálása alapozta meg." Mindezeket figyelembe kell vennünk a kései istenes versek értelmezésénél. Beney Zsuzsa elmélyült elemzéseivel jórészt egyetérthetünk. Igaza van abban, hogy a költő Istenhez való viszonya sem korábbi, sem utolsó verseiben nem egyértelmű. Az is helyes megállapításnak tűnik, hogy József Attila istenes versei nem Istenről, hanem Istenhez szólnak (ezért is helyesebb istenélményről, semmint Isten-képről beszélni). A hitetlenül is hívő költő Istenhez kiáltoz a szenvedés árjából, a semmi felé sodró kínból, a nyomorúság örvényéből, mint a zsoltáros (vö. 69. zsoltár). Kiáltoz Isten felé, aki talán van, vagy nincs is, akire annyira szüksége van – csak hiányát érzi! –, megteremti. Egyik utolsó, 1937-es töredékében írja: Édesanyám,
egyetlen drága, Istent alkotok
(szívem szenved) Mindez lehet hiteles istenélmény. Itt a spanyol Kierkegaard-ra, Unamunóra gondolok, aki naplójegyzeteiben arról írt, hogy számára hinni = hinni akarni (querer creer). A mélyen hívő katolikus, aki – mint a misztikusok – átesett a semmi kísértésén, átment a lélek sötét éjszakáján, azt magyarázza, hogy a hinni akarás már lehet a kezdeti kegyelem: „Honnan jön a hinni akarás? Ha Istentől jön és kegyelméből, megtaláljuk önmagunkban, ráhagyatkozva erre a szent vágyakozásra, a kegyelmet, hogy imádkozzunk, és hogy kérjük Istentől: adja meg nekünk a hitet; és Ő kegyelmével megadja azt nekünk." A Tragikus életérzésben pedig ezt olvasom: „Hébe-hóba közvetlenül is érezzük az Istent, különösen a szellemi fuldoklás pillanataiban. Ez az érzés – jól figyeljünk, mert ebben van ennek az érzésnek minden tragikuma és az egész tragikus életérzés – az Istenre való éhezés, Isten hiányának érzése (Az aláhúzás tőlem. Sz. F.) Először is akkor hiszünk Istenben, ha [ . . .] azt akarjuk, hogy legyen Isten, és képtelenek vagyunk őnélküle élni." (Bővebben: Szabó F.: Napfogyatkozás, Róma 1991, 263–280.) Kell-e ennél jobb kommentár a Bukj föl az árból című vershez, amelynek első és utolsó versszakát idézem befejezésül: Ijessz meg engem,
Istenem, … Meghalni
lélekzetemet
Tüskés Tibor A VÁLASZTÁS ÉS AZ ERŐSZAK REGÉNYE Újraolvasva Sánta Ferencet Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye 1963-ban jelent meg először. Azóta több mint harminc év telt el. A három évtized nem múlt el nyomtalanul sem a regény, sem hajdani olvasója fölött. A kérdés: mit talált benne olvasója a mű megjelenése idején, s mit érzékel benne most, amikor újból kezébe veszi a regényt? Változott, módosult-e a mű jelentése? Halványodott-e, gazdagodott-e mondandója, az író szándéka, az „üzenet", S amit művére bízott? A regény első megjelenése idején kritikát írtam Az ötödik pecsét-ről. Írásom az Alföld 1964. évi 2. számában jelent meg. (Majd bekerült Mérték és mű című tanulmánykötetembe. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980.) A kritika nem maradt visszhangtalan. Sánta művét mint „a választás regényét" értékeltem, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a kor hivatalos irodalompolitikája – melynek akkor az „ideológiai offenzíva" volt az éppen aktuális jelszava – elmarasztalja írásomat, s benne az egzisztencialista filozófiával való rokonszenvemet vélte fölfedezni. A vádat Szabolcsi Miklós fogalmazta meg. „. . . van gyenge pontja is a kritikának – mondta az Alföld több új számát értékelő vitaindító előadásában Debrecenben. – Az utóbbi 4. [valójában 2.] számban csak egy rendkívül durva eszmei hibára utalnék, Tüskés Tibor írására Sánta Ferencről. A könyv problematikáját – mint oly sokan mások – teljesen elhallgatta, ezért a kitűnő szerzőt rossz irányba orientálta. Ennek a kritikának a közlése helytelen volt." (Alföld, 1964. 8. sz.) Nem tagadom: Sánta regényében – első olvasása idején – valóban az egzisztencialista filozófia alapkérdésének visszhangját hallottam. A regény alaphelyzete emlékezetes. A második világháború végnapjaiban Magyarországon, a nyilas uralom idején, a fővárosban, egy kültelki kocsmában négy férfi beszélget: Béla kolléga, a kocsmáros; Király úr, a könyvügynök, akit gyors járása miatt svungnak neveznek; Kovács úr, az asztalos; valamint Gyurica Miklós órásmester. Isznak, és a halált emlegetik. Magukról azt mondják: „kisemberek"; elvük: semmibe se ártják magukat, nyugodtan akarnak élni. Aztán belép egy féllábú emberke, Keszei Károly, a művészi fényképész. Megjelenésével kezdetét veszi a bonyodalom: a fényképész szavai, gondolatai, ellenvetései fölkavarják a társaság kedélyét. Az igazi problémát azonban később Gyurica veti föl: egy példázatos történetet mond el, melynek két hőse van, s fölteszi a kérdést: Tomoszceuszkakatiti, a zsarnok, vagy Gyugyu, a rabszolga sorsát választják-e a társaság tagjai? A fényképész gyorsan dönt: ő Gyugyut választja. A többieknek – az asztalosnak, a vendéglősnek, a könyvügynöknek – Tomoszceuszkakatiti sorsa a rokonszenvesebb. Az órásról megtudjuk, hogy üldözött gyerekeket rejteget. A valódi választás későbbre tolódik. Másnap a kocsmában a társaságra nyilasok törnek. Megtudjuk, az áruló, a följelentő Keszei, a fényképész volt. A nyilasok börtönében új próbatétel vár a négy emberre. A feszültség fokozódik. A nyilasok arra akarják rávenni őket, hogy egy megkínzott, fölfüggesztett embert üssenek meg. Hárman – a kocsmáros, a könyvügynök, az asztalos, akik Tomoszceuszkakatitit választották – nem teszik meg. Gyurica, az órásmester – a gyerekek megmentése érdekében – megteszi. Ki az erkölcsös? Aki nem üt, vagy aki üt, de ezzel életeket ment meg? Aligha kétséges: Sánta regénye az egzisztencializmus alapkérdését hangsúlyozza: mindenkinek választania kell, az emberi minőség a választásban nyilvánul meg, mert a választásban mindig „két világrend" között kell választani. A regény megformálásában kétféle írói „anyag" találkozik. Egyfelől Az ötödik pecsét a részletekben hihetetlenül pontos, realista mű (pl. a kocsmárosnak és feleségének beszélgetése). Másfelől a regény: példázat, modell, vagyis olyan mesterséges szituációba helyezi hőseit, amely az írói gondolatot, a filozófiai problémát illusztrálja. E kettős írói szándékot leghitelesebben a drámai szerkesztésmód szolgálja. Az ötödik pecsét cselekménye két nap leforgása alatt zajlik. A regényben elbeszélt történés néhány színhelyen játszódik. Az ötödik pecsét tizenegy fejezete három felvonásra s néhány jelenetre tagolható, a mű szinte sarkall a dramatizálásra, a színpadi átírásra, illetve a megfilmesítésre. * * * Mindezt – a regény megjelenése után harminc évvel – ma is fontosnak tartom. Az elmúlt három évtized azonban új tartalmakkal is gazdagította Sánta Ferenc művét. Harminc éve az ábrázolt korhoz, a második világháború történéseihez kapcsolódó üzenetet, valamint a választás problémáját éreztem hangsúlyosnak. A ma – a történelem újabb és újabb borzalmainak megismerése – egyetemessé tágította a regény jelentését. A regénybeli tér és idő síkjai nemcsak a második világháborúra és Magyarországra, nemcsak 1944-re és a nyilasokra érvényesek, hanem emlékezetünkbe idézik Chilét és Boszniát, a Gulágot és az ÁVH pincéit is. Mindaz, ami a regényben a konkrét térhez és időhöz kapcsolódik – az elmúlt évtizedekben, új történelmi ismereteink és tapasztalataink birtokában –, elhalványult, visszavonult, s a történet egyetemes érvényűvé emelkedett. S ezzel párhuzamosan – a választás problémája mellett előtérbe nyomult a regény gondolatrendszerének egy másik eleme: az erőszak kérdése. Persze már 1963-ban látjuk, hogy Az ötödik pecsét-tel az egyik legrokonabb magyar alkotás a Szegénylegények című film, Jancsó Miklós és Hernádi Gyula 1965-ben (!) elkészült munkája. Ahogy ma már nyilvánvaló és kimondható, hogy a Szegénylegények nem arról „szól", hogy 1869-ben gróf Ráday Gedeon kormánybiztos az ország közbiztonságának a helyreállítása érdekében hogyan kutatja föl és teszi ártalmatlanná azokat a szegénylegényeket és betyárokat, akik Rózsa Sándor vezetésével az 1848-as szabadságharcban részt vettek, hanem a film a hatalom, az erőszak „örök" módszerét mutatja be, a besúgást, a megfélemlítést, az árulást, azonképpen Az ötödik pecsét sem csak 1944-re „érvényes". Ahogy a Szegénylegények nem történelmi film (még a kosztümök sem hitelesek történetileg), Az ötödik pecsét sem történelmi regény, hanem metafora. Ha pedig a két mű megszületésének történeti indítékát keressük, sokkal inkább az 1956 utáni időre kell gondolnunk, mint 1869-re, illetve 1944-re. Az erőszak kérdése már a regény elején megjelenik. A fényképész, aki majd elárulja társait! – mondja: „Azért én úgy gondolom – ha ugyebár szabad nekem egyáltalán gondolni bármit is –, úgy gondolnám, kérem szépen, hogy a fennköltebb ízlésnek azért joga van bizonyos erővel élni az irányban, hogy az alantasabb vagy a kevésbé fejlett az mihamarabb megváltozzon! Erre, hogy úgy mondjam, a fennköltebbnek joga van!" A fényképész kenetteljes szavai félelmes gondolatot fogalmaznak meg. Minden erőszak arra hivatkozik: boldogítani akarja az embereket! De vajon igaza van-e Gyuricának, aki a másik végletet képviseli: „Hát akkor istenisten, és igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!" Az ügynök is erre kontráz: „Elvégre az ad értelmet az életünknek, hogy bizonyosak vagyunk arról, hogy jogunkban áll azt tenni, ami a saját elhatározásunkból ered." A valóság aztán rácáfol majd az elvekre. A fényképész, a fennkölt ízlés és a jog embere, aki azt vallja, hogy szabad erőszakkal is másokat a jó útra vezetni, áruló lesz, azok pedig, akik azt vallják, hogy mindenki azt teszi, ami neki tetszik, s ami saját elhatározásából fakad, igen kemény választás elé kerülnek, s a megpróbáltatást vállalják. Gyurka példázatában újból megjelenik az erőszak kérdése. „Hősei" a végleteket képviselik: Tomoszceuszkakatiti egy sziget nagyfőnöke, fejedelem, zsarnok, aki korának relatív erkölcse szerint él, s nincs neki lelkiismeret-furdalása, Gyugyu pedig rabszolga, szerencsétlen sorsú ember, aki abszolút erkölcsi törvényeket követ, s ment marad a bűntől. Sánta Ferenc óvatosságra int: vannak (pl. a fényképész), akik első fellángolásukban Gyugyut választják, de a kényes helyzetben mégis árulóvá lesznek; mások (a többség) számára Tomoszceuszkakatiti példája vonzó, s a maguk szintjén őt választják. Ilyen az asztalos, ilyen a vendéglős, aki mindenkivel jóban akar lenni, minden oldalról be akarja biztosítani az életét, a jövőjét, s elve: alkalmazkodni kell. Ilyen a könyvügynök, aki tudja, hogy aljas, amikor megcsalja feleségét, de megteszi, lázadni akar, de megalkuszik, s elve: jól érezni magunkat, nem lehet ugrálni, életben kell maradni. A hatalmat, az erőszakot a nyilasok képviselik a regényben. Ők viszik el a szomszédból Szabó Károlyt, a kommunistát, ők törnek a kocsmában a minden este találkozó négy emberre. A nyilasok kihallgatják a négy embert. Ez a helyzet újabb alkalmat ad arra, hogy az író kifejtse az erőszakról vallott gondolatait. Kovácsot két nyilas veszi kezelésbe. Az egyik (a szőke) a nyers erőszakot testesíti meg: csak ütni tud. A másik (a civilruhás) a fondorlatos hatalom képviselője. A szőke „a megszerzett hatalomnak a jogán" ver, „az eszméim keltette indulat parancsára". A civilruhás tudja, hogy az igazi gond a hallgató tömeggel van, s ezért eszközei kifinomultabbak, rafináltabbak. Azt akarja elérni, „hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll . . . bármit mondani". A civilruhás tisztában van vele, hogy az önérzet, az önbecsülés a legveszélyesebb az erőszakkal szemben, mert legyőzi a félelmet, s amíg foglyaikban marad valami az önérzetből, addig veszélyesek. Ezért ütni és beszélni kell az áldozattal: „meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni . . . Akkor kész a munka!" Vagyis árulóvá kell őket tenni. A civilruhás minden diktatúra alapelvét és fő módszerét fogalmazza meg: „Hogy miért és mi a bibi, arról soha egyetlen szót sem! Ha megmondaná nekik, hogy mi a bűnük, és miért veri őket, akkor csak azok a polgárok félnének, akik hasonlót cselekedtek. Ne tudják! És féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt!" A börtönben a négy áldozatnak új helyzetben kell választani: szabadulásuk feltétele, ha megütnek egy megkínzott embert. A könyvügynök mondja: „rongy ember vagyok, ha ezt megcsinálom! És mindenki rongy ember, aki ezt megcsinálja! Soha nem tudok majd a saját szemembe nézni. Azt veszíti el az ember, ami ér valamit: hogy becsülheti önmagát!" A hatalom is pontosan tudja ezt, azért kényszeríti erre a tettre áldozatait. Az öt ember otthon, nyugodt és békés körülmények között így választott: a fényképész a nemes és áldozatos Gyugyuhoz vonzódik, a többiek a maguk esendőségében a kényelmes és gondtalan életet szeretnék követni. A kiélezett helyzet, a börtön új próbatételt jelent. Hárman hősök: megtagadják a szenvedő ember meggyalázását. Gyurica megüti. Ezzel az áruló fényképész színvonalára süllyed. De csak látszólag. Az ő „árulása" ugyanolyan hősiesség, mint a társak helytállása. Tettét az üldözöttek védelme motiválja, s ez emeli magasabb szintre. S két ellentétes előjelű cselekedet – egy magasabb szinten – nagyon is egymás rokona lehet. Az író nem foglal nyíltan állást az abszolút és örök erkölcsi igazságok mellett. De az erkölcsi relativizmust nem hirdeti. Hogy szíve hova húz (a krisztusi erkölcsi tanításokhoz), azt a könyv mottója sejteti. Az Apostolok Cselekedetei-ből Pál beszédét idézi az athéni Areopáguszon: „Athéni férfiak! . . . Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen ez a felirat állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek." Ez az ismeretlen Isten – az Apostolok Cselekedetei néhány verssel későbbi helyéről tudjuk – nem más, mint az az Isten, aki Jézust feltámasztotta a halálból. Sánta Ferenc nem pedagógus, nem moralista, nem teológus, hanem író, aki olvasóját fölrázni akarja, s a fölmutatott példázaterejű történettel állásfoglalásra kényszeríteni. Egyfelől a választás fontosságára figyelmeztet, másfelől mindenfajta erőszak ellen tiltakozik. Szerencsésnek mondható az író, aki ezt vállalja. Maradandónak mutatkozik az a mű, amely megszületése után harminc–negyven évvel is őrzi gondolatainak időszerűségét. Sánta Ferenc író 1927-ben született Brassóban. Apja szegény székelyparaszt, anyja munkásnő volt. Gimnáziumba Kolozsvárott járt. 1945-ben a debreceni ref. kollégium diákja volt, tanulmányait félbehagyta. Megnősült, sokféle foglalkozással próbálkozott, majd katonatiszt lett. Az Új Hangban Szabó Pál avatta íróvá. 1958-tól tíz évig az MTA Eötvös-könyvtárában dolgozott. 1956-ban, 1964-ben József Attila-, 1973-ban Kossuth díjat kapott. 1970-ben Arany Nimfa-díjas lett (Monte Carlo). Korai írásai Móricz Zsigmondra emlékeztetnek. Novelláiban vissza-visszatér a kisember viszonya a történelemhez és a hatalomhoz, az egyes ember morális felelősségvállalását értelmezi. (Nácik, Olasz történet, A veder). A kegyetlen világban, a megalázottságban megőrzött tisztesség példázata is az egyetemes igazságok kimondását célozza (Szegény leány, szegény legény, Kicsik és nagyok). Kísérletezik a jelképes történetekkel is, a szürreális és a valós elemek összehangolásával (Isten a szekéren). Társadalomfilozófiai kérdéseket fogalmaz meg a Húsz óra (1964) lapjain. Az áruló (1966) című vitaregény egy író éjszakai elmélkedése négy lehetséges magatartásról, a huszita háborúk korának fiktív alakjait jelenítve meg. E kisregény drámaváltozatát (Éjszaka) több színház bemutatta. 1970-es válogatott novelláskötete (Isten a szekéren) óta új kötettel nem jelentkezett.
PANNONHALMI SZEMLE Főszerkesztő: Sulyok Elemér Megjelenik negyedévenként. Kiadó: Pannonhalmi Bencés Főapátság. Felelős kiadó: Dr. Várszegi Asztrik főapát. Levélcím: 9090 Pannonhalma, Vár 1. Előfizethető a szerkesztőség címén. Előfizetési díj egy évre 600 Ft. (40 USD)
Török Ferenc A TEMPLOM ÉPÍTÉSE
„Házat építek az Úr, Az építészet az alkotó emberi cselekvés egyik legcsodálatosabb területe; isteni parancs, a föld birtokbavételének beteljesítése, a teremtésben való aktív közreműködés. Éppen ezért nagy erkölcsi felelősség terhel minden építő közösséget, legyen az nemzet, vagy csupán egy család. Nem hiába hivatkozik a Szentírás is oly sokszor építészeti hasonlatokra, mint a homokra, a sziklára épített város, vagy von párhuzamot jó és rossz építkezés között. A bábeli torony (Teremtés 11.) és a jeruzsálemi templom (1. Királyok 5.) története nagyszerűen összegzi mindazokat a körülményeket, amelyek egy „építővállalkozás" sikertelenségéhez vagy sikeréhez vezetnek. A bábeli kudarc, a nyelvek összezavarodottsága, az építők szétszóródása nyilván magából a cselekményből fakadt. A szándékból, hogy „építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér", a szakember egyértelműen következtet arra, hogy az építőknek nem volt reális programja! Egyetlen cél vagy céltalanság vezette őket: soha nem látott emlékművet emelni nevük dicsőségére. Ebben a helyzetben a legegyszerűbb építőmester számára is megválaszolatlan kérdések özöne jelentkezik: – Mekkora is ez a ház? – Mit jelent, hogy a teteje az égig ér? – Ki dönti el, hogy kellő magasságban vagyunk? – Pontos méret nélkül mennyi téglát kell égetnünk, szurkot öntenünk? Sorolhatnám a zavart okozó, meg nem válaszolható bizonytalanságokat. Ennek a helyzetnek természetes következménye a vita, a veszekedés, a nyelvek megzavarodása, amely előbb-utóbb a közösség szétszóródásához vezetett. Amikor olvassuk – „szálljunk le, és zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét ..." –, nem angyalok varázslatára kell gondolnunk, hanem az emberi fejekben uralkodó zavarra, a lelkek meghasonlására. Hányszor, de hányszor jutott eszembe ez a történet, amikor a millenniumi ünnepségre tervezett expó területén jártam. Az épülő Magyar Szentek Temploma – a valamikori vatikáni pavilon – körül félbemaradt építkezések, munkagödrök nyomai azért váltak számomra a „magyar Bábellé", mert tudtam, hogy itt is hiányzott a közös akarat, a politikai meghasonlás itt is szétszórta a jó szándékú építőket. Ez a szomorú látvány, valamint az emelkedő templom felett érzett örömöm a Biblia másik nagy vállalkozását juttatta eszembe, a jeruzsálemi templom építését, és újra meg újra elolvastam a történetet. Salamon király a kivonulás után 480 esztendővel határozta el: „Házat építek az Úr, az én Istenem nevének." Az építkezést akkor kezdi el, amikor „körös-körül békét teremtett az Úr". Az ember megcsodálja a körültekintést, a céltudatosságot, ahogy anyagot gyűjtenek, munkásokat szerveznek. Pontos leírást olvashatunk a templom elrendezéséről, méreteiről, a belső burkolatokról egészen a szobrok elhelyezéséig. Salamon király és népe tudta, hogy mit akar építeni. Tudásukat évszázados szövetség reménye, keserves, pusztai vándorlások hite, az Isten irányította nemzetté válás akarata formálta és alakította. Egyházunkat is ilyen biztos akarat vezette, amikor IGENT mondott az expóra, és ezt az igent nem vonta vissza a templomépítésre.
Már a tervek is „a béke és az egyetértés" légkörében fogantak, elfogadva a tervezők alapgondolatát, amely az expo jelmondatára – „Kommunikáció egy jobb világért" – épült. Hitünk szerint emberi léttörténetünk másról sem szól, mint Isten és az ember párbeszédéről, ha úgy tetszik, „kommunikációjáról". Ábrahám áldozati oltára, a szent sátor, a jeruzsálemi templom „jelei" ennek a párbeszédnek. Az utolsó vacsora terme, a vértanúk sírhelyei, a katakombák világa az ókeresztény templomtól napjainkig ívelő építészettörténeti hagyaték maga a „kőbe zárt" dialógus, amelynek mindenkori közvetítője az élő egyház volt. Hittük: ha ebből a tudásból merítünk, erre a hagyatékra támaszkodunk, akkor jó nyomon indulunk el. Könnyen mondhatja valaki, hogy ezek csak szavak, jobb esetben irodalom. Hol van itt az építészet a maga anyagi, szerkezeti és formai realitásában! Valóban, ez még nem építészet, ez csak felismerés. Felismerése valami állandóságnak, egy meg-megújuló folyamatosságnak, amely etikai alapállást adott ebben az értékvesztett világban. Ez nem építészet, de nélküle nem lehet építészetet csinálni. Hogy ennek a háznak a története nem most – a tervezés és megbízás pillanatában – kezdődött, hanem évszázadok mélyéből fakadt, bizonyossá lett már az első vázlatok készítésénél. Igény egyfajta rétegződésre, amelyben múlt és jelen valamiképpen megmutatkozik. Formát ölt – nem eklektikus másolatokban – hanem az elrendezés, a geometria, az anyagok megválasztásában, a terek hierarchiájában, drámaiságában. Hiszen az épület kiállításként a keresztény Magyarország küzdelmes évezredeit, a megtartó hit példáit, templomként a krisztusi áldozatból, a szenvedésből fakadó élet erejét hivatott bemutatni. Az „örök házat", amelyben egyén és közösség egyaránt otthonra talál. A centrális elrendezés, az ókeresztény példák „hasonlóságára" utaló szentély, a karzat vonalával erősített tengelyes irányultság, a katakombák világát idéző urnatemető egyként hitünk történelmi mélységeire próbálnak rávilágítani. Az erődtemplomok falaként az egész együttest körülölelő keresztút a szenvedés kikerülhetetlen drámáját és misztériumát állítja elénk. A szenvedését, amelyben az Isten legteljesebb mértékben lett emberré, megadva a lehetőséget, hogy általa a saját keresztjét hordozó ember is az Ő képmásává lehessen. Hasonló inspirációk hatották át az anyagválasztást, valamint a részformákat is. A változatosan megmunkált kőfelületek, a síkokból éppen hogy kimozdított reliefszerű ornamensek, a kupola ablakszemein bevillanó fény sugarai a megidézett állandóság mindig változó jelenét formálják. A templom, sajnos, még befejezetlen. Városszerkezeti kapcsolatai, megközelítési útvonalai – az expo elmaradása miatt – nem épültek ki. A kelet-nyugati irányú főtengely, amely egyben a személyforgalom útvonalát jelenti, egy zsákfekvésű telek zárt kerítésvonalában hal el, elszakítva az épületet az őt körülvevő parkterülettől, a plébánia beépített lakóterületeitől. Nagyon hiányzik a keresztúti stációk szobrászati anyaga, valamint az Árpád-házi szentek kápolna-, illetve oltárterve. Csak reménykedünk abban, hogy az elmaradt pénzügyi források ismét megnyílnak, és az egész együttes számára nélkülözhetetlen hiányok is megvalósulnak. Ennek szükségességét mutatják az emlékkönyvi bejegyzések lelkesítő, sokszor rajongó sorai, a templommal szemben támasztott közösségi igény: hogy valóban a városrész, az egyetemi ifjúság lelki központjává válhasson. Műszaki leírás Az együttes két fő részből áll: a templom-, illetve a plébániaépületből. A templomcsarnok 24 méter átmérőjű centrális tér, amelyhez félkör záródású szentély, kápolnakoszorú és keresztelőkápolna csatlakozik. A keletelt templom tengelyes hangsúlyát oldalirányban elhelyezkedő kórus-karzat erősíti. Az Oltáriszentség őrzésére szentségi kápolna épült. A templom kupoláját ragasztott faszerkezetű ívtorták formálják, külső felületén patinázott vörösrézlemez-héjalással, belső oldalon parafalemez-burkolattal. A templom alagsorában ravatalozó kápolna, kolumbárium, valamint gyülekezeti tér létesült, gazdag kőszobrászati részletekkel. A plébánia alagsorában üzemi helyiségek, földszintjén hittantermek, emeletén lakások létesültek. Az együttest a keresztút hangsúlyos rámpája fogja közre. Adatok: altemplom: 640 m2; templomtér: 640 m2; plébánia: 700 m2. Tervező: Török és Balázs Építészeti Kft. Építész: Török Ferenc és Balázs Mihály Építtető: Esztergom–Budapesti Főegyházmegyei Hivatal Kivitelező: Maco-Technik-Hoffstädter Márton A templomot Paskai László bíboros érsek úr szentelte fel a Magyar Szentek tiszteletére 1996. augusztus 17-én.
SZEMLE Tüskés Gábor JEZSUITA ISKOLADRÁMÁK Jezsuita iskoladrámák (Ismert szerzők). Sajtó alá rendezte Alszeghy Zsoltné – Czibula Katalin – Varga Imre. Budapest, Argumentum Kiadó Akadémiai Kiadó, 1992, 990 1. Jezsuita iskoladrámák (Ismeretlen szerzők). Programok, színlapok. Sajtó alá rendezte Alszeghy Zsoltné–Berecz Ágnes–Keresztes Attila–Kiss Katalin–Knapp Éva–Varga Imre. Szerk. Varga Imre. Budapest, Akadémiai Kiadó–Argumentum Kiadó, 1995, 1104 1. Köztudomású, hogy a XVI–XVIII. századi Magyarországon – hivatásos színjátszás hiányában – a főúri, főpapi és nemesi kastélyszínházak alkalmi előadásai mellett az iskolák adtak otthont a folyamatos, szélesebb rétegeknek szóló színielőadásoknak. Ez a többé-kevésbé rendszeresnek tekinthető iskolai színjátszó gyakorlat volt az egyik fő ösztönzője a nemzeti drámairodalom és a magyar nyelvű hivatásos színjátszás megszületésének, s részben ide nyúlnak vissza a hazai színészgárda és közönség nevelődésének gyökerei. Az előadásoknak hosszú időn át jelentős szerepük volt a nyelvek és a retorika szabályainak gyakorlásában, a társasági viselkedés elsajátításában, a keresztény erkölcsi normák és világkép elmélyítésében, valamint az egyes felekezetek és rendek elképzeléseinek megfelelő történelem- és társadalomfelfogás közvetítésében. A katolikus oktatási intézmények közül a legkiterjedtebb, leghosszabb időszakot átfogó színjátszás a jezsuita kollégiumokban folyt. Német nyelvterületen például 1549-ből, Magyarországon 1581-ből vannak az első adatok jezsuita diákok színielőadásaira. A színjátszás gyakorlata a jezsuita iskolákban végső soron Loyolai Szent Ignác Constitutiones-ének egyik szabályozására megy vissza (Pars IV, 16,3). A pedagógiai megfontolások mellett a Jézus Társaság azért is szentelt fokozott figyelmet a színjátszó hagyományok ápolásának, mivel az iskolai előadások különösen alkalmasak voltak arra, hogy kifelé is tanúsítsák a jezsuita oktatási rendszer eredményességét. A XVI. század második és a XVII. század első feléből származó jezsuita drámaszövegek túlnyomó többsége szoros, ám konfliktusoktól sem mentes kapcsolatban áll az európai költői hagyománnyal. Alapvető meghatározójuk a humanista eszmék részben pozitív értékelése és a középkori egyházi örökség folyamatosságáról vallott elképzelés, illetőleg e kettő feszültsége. A jezsuita darabok szerkezeti, nyelvi alakítása kezdetben döntő mértékben a plautusi és terentiusi komédiák mintájára történt, a művek tartalmát a keresztény üdvtörténet dimenziói határozták meg. Ez az alapkombináció egyaránt lehetőséget adott általános élethelyzetek színrevitelére és a példaszerűnek tartott eszmények bemutatására. A nemzeti irodalmak XVII. századi megerősödése fokozatosan megkérdőjelezte a neolatin jezsuita költészet elsődleges szerepét, s a neosztoicizmus hatása nyomán a jezsuita drámában is háttérbe szorult a felekezeti szempontok hangsúlyozása. Az antik tragédiának és profán változatainak ellensúlyozására megjelent a keresztény szomorújáték műfaja. A század közepén megkezdődött az áthagyományozott drámai modellek átfunkcionálása, és – Jean-Marie Valentin kifejezésével – az ún. cselekvő, megjelenített elmélkedések térnyerése nyomán egy heterogén elemeket magába olvasztó, aszketikus drámatípus és színjátszás jött létre. A több mint száz éve folyó magyar irodalom- és színháztörténeti kutatások eredményeként eddig is a jezsuita iskolai színjátszásról tudtuk a legtöbbet. Nagy lendületet adott a kutatásnak, hogy Staud Géza rendszeresen számba vette, majd topográfiai, azon belül időrendi csoportosításban közreadta a magyarországi kollégiumok színjátszásának forrásait (A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai 1561–1773, I–IV, Budapest, 1984–1994). Staud munkája abban az MTA Irodalomtudományi Intézetében készülő, A magyarországi iskolai színjátszás forrásai és irodalma című, Hopp Lajos által szerkesztett sorozatban látott napvilágot, melynek további megjelent kötetei a protestáns és katolikus tanintézmények színjátszásáról adnak képet, s folyamatban van a piarista iskolai előadásokról tájékoztató kötet megjelenése. Az említett sorozattal párhuzamosan készülő, Régi Magyar Drámai Emlékek, XVlll. század című másik sorozat magukat a drámaszövegeket adja közre, s a protestáns, a minorita, a pálos és a királyi tanintézmények, valamint a katolikus papneveldék színjátékait tartalmazó három kötet után most a jezsuita drámák korpuszát vehetjük kézbe. A 4/l. számú első kötet tizenhat, ismert szerzőjű/fordítójú drámaszöveget, a 4/2. számú második húsz, ismeretlen szerzőtől származó szöveget és harmincegy, többségében ugyancsak ismeretlen szerzőjű programot, színlapot tartalmaz. Az első kötet szövegei közül tíz itt jelenik meg először nyomtatásban, a második kötetben tizenhárom eddig közöletlen drámaszöveg található. A programok és színlapok túlnyomó többsége ugyancsak itt jelenik meg először modern kiadásban. Az első kötet összesen hét szerző, illetőleg fordító munkáit tartalmazza. Közülük az egy ideig Magyarországon tanító, német származású Fríz András latinul írt három művének fordítóit nem ismerjük. A kötet legnevesebb szerzője Faludi Ferenc három drámával és Illei János két eredeti darabbal és két fordítással. Rajtuk kívül Kereskényi Ádám három, Lestyán Mózes két, Kozma Ferenc és Kunics Ferenc egy-egy szöveggel szerepel. A közölt szövegek többsége fordítás, illetőleg átdolgozás. Az első kötetben például csupán két eredeti mű található. A fordító személye több esetben ismeretlen, néhány szövegnél tisztázatlan az eredetiség/fordítás/átdolgozás kérdése, illetőleg a közvetlen forrás nem azonosítható. Az eredetileg olasz nyelvű darabok magyar nyelvű változatai gyakran a latin fordítások közvetítésével készültek. Az első kötetben közölt darabokat kivétel nélkül a XVIII. század második felében mutatták be, míg a második kötetben három drámaszöveg és tizenegy program a XVIII. század első, a többi a század második feléből való. A darabok tematikája változatos, és a vallásos, többnyire bibliai tárgyú színjátékok mellett számos a görög, bizánci, római, perzsa és magyar történelemből, valamint a mindennapi életből témát merítő szöveg található. A korabeli európai drámairodalom legjobb hagyományainak jezsuita befogadását tükrözi Metastasio La clemenza di Tito és Attilio Regolo című darabjainak két, illetőleg egy fordítása és ugyancsak őtőle a L'eroe Cinese adaptációja, továbbá Molière Le bourgeois gentilhommejának szabad adaptációja, illetőleg egy attól független fordítása, valamint a Les fourberies de Scapin adaptációja. A kortárs dán drámairodalmat Holberg egyik vígjátékának fordítása képviseli. A külföldi jezsuita szerzők közül Giulio Cesare Lordara (Caesar), Franciscus Neumayr (Conversio Sancti Augusti), Giovanni Granelli (Sedecia ultimo re di Giuda) és Antonius Claus (Prima ad coelum via per innocentiam) van jelen egy-egy fordítással, illetőleg adaptációval. A két kötet szerkezete, a főszövegek kiválasztása, gondozása és a filológiai apparátus megfelel a sorozat korábbi köteteiben alkalmazott elveknek. Míg az első kötetben a darabok a szerzők nevének betűrendjében követik egymást, a második kötetben az anyag heterogenitása miatt több szempontú közlési elv érvényesül. Ez a kötet az egykorú nyomtatványból ismert szövegeket a megjelenés időrendjében, a kéziratos szövegeket a forrás lelőhelye szerint a helységnevek betűrendjében, a programokat és színlapokat pedig újra kezdődő sorszámozással a nyomtatás helyének betűrendjében közli. A jegyzetek minden szöveg után tartalmazzák a műre, a szerzőre, a forrásra és az előadásra vonatkozó adatokat, melyekhez szövegkritikai megjegyzések, nyelvi és tárgyi magyarázatok kapcsolódnak. A szövegváltozatok eltérései lapalji jegyzetekben találhatók. A szövegek által felvetett kérdések tárgyalása támaszkodik az eddigi kutatások eredményeire. Emellett a szöveggondozók számos új adatot, megállapítást közölnek, és jelzik a megoldatlan problémákat, például az egyértelmű rendi hozzárendelés, a tisztázatlan források, a szerzőség, a datálás, az előadás és szöveg viszonya kérdéseiben. Magas filológiai igénnyel készült, de nem kritikai kiadásról lévén szó, a szövegekben lehetőség nyílt a központozás megváltoztatására és a helyesírás bizonyos egységesítésére a mai olvasó helyzetének megkönnyítése érdekében. A szöveggondozói munkát jelentősen megnehezítette, hogy az alapszövegek szöveghordozóinak eltérései és a nagyszámú változat számos, előre nem látható kérdést vetett föl, s emiatt nem mindig volt lehetőség a szövegkritikai elvek teljes egységesítésére és következetes alkalmazására. Az irodalom-, színház- és művelődéstörténeti szempontokat együttesen és következetesen érvényesítő, nagyszabású vállalkozás jelentősége elsősorban abban van, hogy korszerű kiadásban egy helyen hozzáférhetővé teszi az eddig nagyrészt nehezen elérhető szöveganyagot, megadja az értelmezéshez szükséges, jelenleg rendelkezésre álló tudnivalókat, utal az esetleges problémákra, és ezzel megkönnyíti a további kutatásokat. A közölt források megítélésében nem hagyható figyelmen kívül, hogy az egykori anyagnak nyilvánvalóan csupán a töredékét ismerjük, s a kötetek nem tartalmazzák a nagy számban fennmaradt latin nyelvű jezsuita drámákat, amelyek nélkül pedig nem határozhatjuk meg pontosan a korabeli színjátszó gyakorlat sajátosságait, változását és szakaszait. Annyi azonban már így is megállapítható, hogy az európai tendenciák kisebb-nagyobb késéssel ugyan, de érvényre jutottak a magyar nyelvű anyagban is, s a XVIII. században mintegy egymásra torlódva jelentek meg. A nemzeti nyelvhez fordulás nálunk jóval később következett be, mint például olasz, francia vagy német területen, nem történt teljes nyelvváltás, s a latin és az anyanyelvű szövegek egészen a Jézus Társaság feloszlatásáig párhuzamosan éltek. A fokozatos elvilágiasodás tendenciája mellett a szövegek meggyőzően tanúsítják a nemzeti nyelvnek a régebben feltételezettnél korábbi és nagyobb arányú használatát, valamint a magyar történelmi tárgyú darabok jelentős előfordulását. Jól megfigyelhető a szövegekben a drámai formák és az egymással részben ellentétes előadásmódok változatos sokfélesége. Az antik előképek adaptációi együtt voltak jelen a későközépkori színház, azon belül elsősorban a passiójáték elemeivel, az itáliai trionfo-technikával, a neolatin komédiával, a biblikus drámával, valamint az egyházat, annak szentjeit és történetét dicsőítő ünnepi játékokkal. Eltérő dramaturgiai koncepciók gyakran egy darabon belül is megjelentek, s egy sajátos kompilációs technika alkalmazása nyomán különféle kevert formák jöttek létre. Az eredeti szerzői teljesítményt, esztétikai értéket hordozó, illetőleg az anyag többségét kitevő, sorozatban gyártott szövegek színvonalbeli különbsége különösen a gazdag jezsuita drámaelméleti irodalom figyelembevételével szembetűnő. A szövegek és az előadások többségét alapvetően meghatározta a cselekmény figurális vagy parabolikus értelmezése, valamint a színpadi meditációk és a szimbolikus, emblematikus kulisszák, motívumok gyakorlati jelenléte. A kötetekkel felvetett, tisztázásra váró kérdések között első helyen említhető a jezsuita színjáték több szempontot érvényesítő műfaji rendszere, érintkezése más műfajokkal és retorikai eszközökkel, valamint ezek integrációja a jelenetes szerkezetbe. Külön kérdéskört alkot a felekezeti, politikai és poetológiai tényezők viszonya, a nemzetközi hatfások, az egész európai jezsuita drámairodalmon végigvonuló témák kezelése és a valóban drámai kifejezőeszközök jelenléte. A magyarországi anyag jellegzetességeinek megállapításában nélkülözhetetlen a motívumkincs helyi sajátosságainak és átalakulásának, valamint a nemzeti témák kezelését irányító elveknek a meghatározása. Viszonylag keveset tudunk arról is, hogy milyen a XVIII. századi magyar nyelvű jezsuita anyag kapcsolata a XVI–XVIII, századi latin és a nem jezsuita drámaterméssel, hogyan alakult viszonya a klasszikus és a humanista irodalmi örökséghez, s milyen hangsúlyt kapott a hagyományos keresztény eszmék bemutatása. Mindezek a kérdések csak további igen alapos kutatásokkal lesznek megválaszolhatók.
Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve. METEM, Budapest 1996, 337 old. A Zombori István által szerkesztett, kiváló történészek tanulmányait tartalmazó kötet megjelenése örvendetes eseménye hazai történetírásunknak. Különösen ünnepivé avatja ezt a publikációt az a körülmény, hogy II. János Pál pápa 1996. őszi magyarországi látogatása alkalmából látott napvilágot. Ezt az ünnepélyességet adja meg a kiadványnak Paskai László bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek előszava, mely azzal a kívánsággal zárul, hogy az itt kiadott tanulmányok történelmi ismereteink gazdagítása mellett „erősítsék lelkünkben a Szentszék iránti hagyományos tiszteletünk és hűségünk Szent István-i örökségét". Talán éppen az alkalom magyarázza, hogy a kötet merészen megválasztott címet kapott: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve. A címválasztást az egyes tanulmányok tartalma nem mindenben támasztja alá. Az ország és a katolikus vallás, illetve egyház viszonyának bontakozását az Árpád-korban Gerics József és Ladányi Erzsébet kitűnő tanulmánya (A Szentszék és a magyar állam a 11. században) a Német–római Császárság és Magyarország viszonyának összefüggésében tárgyalja, s okkal teszi ezt, hiszen a német császár, kivált III. Ottó, Szent István kortársa, valóban az egész kereszténység képviselőjének tekintette magát missziós tevékenysége során. Szovák Kornél tanulmánya (Pápai–magyar kapcsolatok a 12. században) hiteles beleérzéssel ragadja meg azokat a szempontokat, melyek a kései gregoriánus pápaságot Magyarországgal kapcsolatos cselekvésében is vezették. Jelentősen finomítja azt a korábban általánosan elfogadott egysíkú képet is, mely Könyves Kálmánt mint „gregoriánus meggyőződésű" uralkodót ábrázolta. Az uralkodói kinevezés és a kánoni választás előtörténetének rövid vázlatában mintha túltengene a kora középkori uralkodói gyakorlat ismertetése a jóval korábbi keletű, tisztán egyházi püspökválasztás leírásához képest, ám mindez megmarad az értő objektivitás összefüggésében, s az uralkodói püspökkinevezés megmarad annak ami: „az uralkodói hatalom beavatkozásá"-nak (22. old.). A forrásokkal bőven dokumentált és szellemtörténetileg plasztikusan korhű tanulmány a legnagyobb objektivitás igényével és kellő dokumentációval tárgyal olyan nehéz kérdésről is, mint Kálmán király állítólagos lemondása az invesztitúráról vagy II. István esetleges lemondó nyilatkozata (26. és 41. old.). Igazán kicsiny a súlya annak a pontosításnak, amelyet a szerző III. Sándorral kapcsolatos kijelentéseihez az újabb kutatások fényében fűznünk kell: a 34. oldalon jogászpápának nevezett III. Sándorról (Rolando Bandinelli) korábbi kritikai felvetések után Rudolf Weigand már 1980-ban kimutatta, hogy nem azonos Gratianus Decretumának egyik híres korai kommentátorával, „Rolandus mesterrel", aki még III. Sándor pápa trónra lépése után Bolognában fáradozott a kánonjog oktatása terén. A keresztnév azonossága tehát ebben az esetben – minden valószínűség szerint nem jelenti a személyek azonosságát. Solymosi László tanulmányát a 13. századi hazai egyházi-politikai viszonyok bemutatásának szenteli, ezen belül azonban figyelmét – harmóniában a kötet címével – elsősorban a pápaság és Magyarország kapcsolataira fordítja. Hitelesen mutatja be, hogy a „pápai politika alapvető célja az egyház jogainak és szabadságának biztosítása volt" (50. old.). Ennek keretében pedig a pápai erőfeszítések gyakran a királyi hatalom és tekintély védelmére irányultak (uo.). Sajátos értéke a tanulmánynak az 1279-es budai zsinat nemzeti zsinat jellegének és egyszersmind legátusi zsinat voltának precízen fogalmazott bemutatása. A következő korszakot Rácz György dolgozta fel (Az Anjou-ház és a Szentszék /1301–1387), különös figyelmet fordítva a jogtörténeti és gazdaságtörténeti vonatkozásra is. Erdő Péter (A pápaság és a magyar királyság Zsigmond király idején 1387–1437) olyan korszakban tárgyalja hazánk és a Szentszék kapcsolatát, amikor magának a Szentszéknek a fogalma, illetve történelmi szerepének az azonosítása is nagy figyelmet kíván, hiszen a világegyház abban az időben a nagy nyugati egyházszakadás és a konciliarizmus korát éli. Ebben a kontextusban a szerző rámutat arra, hogy az úgynevezett főkegyúri jog gyakorlása előbb elkezdődött, mintsem hogy a hatályos egyházi intézkedésnek nem számító és később a Szentszék által sem ilyennek kezelt konstanzi bíborosi ígérvényt kiállították. A Zsigmond egyházpolitikájában bekövetkezett fordulatnak csak utólagos és részleges igazolási kísérlete volt a századunkban újra megtalált dokumentum, melynek szövege az egyház életébe való királyi beavatkozási lehetőségek terén jóval kevesebbet állít, mint amit Zsigmond és utódai a gyakorlatban megvalósítani törekedtek. A Hunyadiak koráról szólva E. Kovács Péter szintén kitér a királyok egyházpolitikájának abszolutisztikus vonásaira, bár az említett konstanzi ígérvényt valódi jogforrásként kezeli (97. és 114. old.). Tanulmányában különösen hazánk és a Szentszék kapcsolatainak politikatörténeti vonatkozásait emeli ki. A Jagelló-kor diplomáciai érintkezéseiről a magyar állam és a pápaság között Kubinyi András rajzol biztos kézzel átfogó összképet. Hiller István Mohácstól a 17. század végéig dolgozza fel a kapcsolatok történetét bőségesen kitérve a török-kérdésre, Erdély problémáira és XI. Ince pápa szerepére hazánk török uralom alóli felszabadítása terén. Katus László a török kiűzésétől 1848-ig foglalja össze a kapcsolatok történetét, értékes oldalakat szentelve többek között a keleti keresztények Rómával való újraegyesülése bemutatásának (178–179. old.), s történészi komolysággal írja le a moldvai magyarság lelkigondozását a Propaganda Kongregáció joghatósága alá tartozó minorita misszió révén. A jozefinizmus koráról is plasztikus képet kapunk ebből a fejezetből, mely dokumentáltan és érzékletesen ábrázolja azt a nyomást, ami az államhatalom részéről a hazai hívő közösség egészére nehezedett. A múlt század első felére jellemző úgynevezett késői jozefinizmus korára vonatkozóan bőven ismerteti a szerző azokat a nunciusi véleményeket, melyek megállapítják, hogy a lelkipásztori munkát elhanyagoló papság és egyes püspökök magatartása következtében hosszú időre megromlott a nép hitélete. Adriányi Gábor avatott kézzel rajzolja meg a Vatikán és a magyar egyház kapcsolatát az 1848 és 1918 közötti időben. Bemutatása kiterjed a hitélet alakulására és a hazai egyház belső eseményeire is. Munkáját függelékek zárják a megyésfőpásztorok felsorolásával, az egyházi birtokokról szóló statisztikával és válogatott irodalommal. A legújabb időszak (1918–1955) történetét a Szentszékkel való kapcsolatok szempontjából Gergely Jenő mutatja be. A kötetet függelék zárja, melyben részletes időrendi áttekintést, a 973 óta uralkodott pápák sorozatát, az esztergomi érsekek sorát, a nunciusok és a szentszéki követek listáját, valamint a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterek felsorolását találjuk. A függelékek végén képek és térképek gyűjteménye áll. Hazai történetírásunk egy igen erőteljes vonulatának hagyományosan a katolicizmustól és az egyháztól idegenkedő vagy annak szempontjait inkább kívülről látó szemlélete az egyébként kitűnő és precíz tanulmányok egy részén valamelyest érezteti hatását. Ilyen önkéntelen szemléleti átvételnek tűnik pl. néhol a pápa által végzett püspökkinevezések idegenkedő, mintegy hazai életünkbe történő beavatkozásként való kezelése, melyhez képest – néhány írás optikájában – a regalista vagy később abszolutisztikus fejedelmi akciók mintegy hazafias dicsfényben tűnnek fel. A reprezentatív kötet fontos elemekkel gazdagítja hazai egyháztörténelmi ismereteinket, ugyanakkor biztos jelét adja a katolikus szemléletű és egyben tudományos igényű magyar egyháztörténet-írás feléledése kezdeteinek. E. P
Lelóczky Donát: Hogy életünk legyen. Elmélkedések. Szent István Társulat, 1996, 182 old. Lelóczky Gyula Donát ciszterci atya, aki a dallasi ciszterci kolostorban és gimnáziumban dolgozik, a 90-es évek elején Rómában tartózkodott, a fiatal magyar rendtagok prefektusa volt. Ekkor hangzottak el itt közzétett elmélkedései a Vatikáni Rádióban. A kötet írásai többé-kevésbé az egyházi év ünnepei sorrendjében követik egymást. P. Lelóczkynak számos cikke jelent meg a Szolgálat-ban és a Távlatok-ban. Donát atya új színt és stílust hozott elmélkedéseivel. Nemcsak ötleteket nyújt, hanem kifejt egy-egy témát. Szent Bernát fia úgy tanít bennünket az elmélkedésre, szemlélődésre, hogy előttünk elmélkedik, azt adja elő, amit ő maga a szemlélődésben kiérlelt. Túlhaladva az üresjáratú prédikációk moralizálásán, elmélkedéseinek biblikus és teológiai megalapozottsága van, ugyanakkor mindig ügyel a gyakorlati alkalmazásra, konkrét példákat hoz, nemegyszer a magyarországi helyzetre is; tehát nem szobatudós szól hozzánk, hanem az imádkozó és tapasztalt lelkivezető. Egyik imáról szóló elmélkedését, amelyet a Távlatok-ban is leközöltünk, így zárta: „Imában is csak éppen annyit enged Isten megtapasztalni Magából, hogy folyton ébren tartsa vágyunkat, saját Maga iránti éhségünket. Ez a hitben való látás, sejtés aztán, mint a távoli hegycsúcs fel-felbukkanása a hegymászó szeme előtt, mindig új vágyat, erőt, kedvet ad a vándorúthoz, hogy soha meg ne álljunk; értelmet. ad mindennapjainknak: tudjuk, csontjainkban érezzük, hogy a napi roboton, szürke egyformaságon túl van valami több, szebb, nagyszerűbb – nem is annyira valami, hanem Valaki, akiért érdemes robotolni, küzdeni, élni. A keresztény ima ennek a hit által a vágy formájában élő szeretetnek a naponta való megnyilvánulási formája, gyakorlása, megélése. Azaz végső fokon a rendszeres ima teszi értelmessé életünket." Ehhez nyújtanak segítséget Donát atya itt összegyűjtött elmélkedései, amelyek az ágostoni, anzelmi, bernáti, prohászkai lelki vonulatba illeszkednek. Az „amor sanctus" egyik kifejezése az ilyen ima: égő vágy, szent szenvedély, Isten keresése, Akit annál inkább szomjazunk, minél többet merítettünk Belőle a hitben, reményben és szeretetben. Szabó Ferenc Joseph Listl: Kirche im freiheitlichen Staat, Schriften zum Staatskirchenrecht und Kirchenrecht., Szerk. Josef Isensee, Wolfgang Rüfner, Wilhelm Rees. Berlin, Duncker und Humblot, 1996, két kötet 1173 oldal. 1994. október 21-én töltötte be 65. életévét Joseph Listl, jezsuita professzor, teológus, egyházi és világi jogász, az állami egyházjog egyik legkiemelkedőbb németországi művelője. Az Augsburgi Egyetem egyházjogi tanszéke mellett a Német Egyházmegyék Állami Egyházjogi Intézetét (Institut für Staatskirchenrecht der Diözesen Deutschlands) vezeti, mely amellett, hogy nagy szolgálatot tesz az egyház működéséhez szükséges jogi háttérmunka biztosításával, tudományos műhelyként is működik. A szerkesztők harminc év terméséből, a szerző 138 címet tartalmazó tudományos bibliográfiájából 46 állami egyházjogi és egyházjogi tanulmányt válogattak össze. A tanulmánygyűjtemény a – többek között éppen Joseph Listl által szerkesztett Staatskirchenrechtliche Abhandlungen sorozat 25. darabjaként, két vastag kötetben jelent meg. Az írások rendkívül tág területet fednek le. Olvashatunk a vallás és lelkiismeret szabadságának kérdéseiről, a német állami egyházjog történeti vonatkozásairól, a konkordátumok, az egyházi hivatal és az egyház által megkövetelhető lojalitás kérdéseiről, az egyházi működés, az egyházszervezet jogi vonatkozásairól és az állam katolikus teológiai és egyházjogi – megközelítéséről is. A tanulmányok egy része elsősorban tudományos céllal, más része az elmúlt évtizedek aktuális egyházügyi kérdéseihez mint szakmai háttéranyag készült. Ilyen közismert történéshez kapcsolódó kérdés például az egyházmegyei határok átrajzolása, az állami iskolák tantermeiben elhelyezett feszület kérdése, az állami egyetemeken tanító katolikus teológusok egyházi tanítási engedélyének megvonása. Listl jogszemlélete alapvetően normativista, a kiindulópont számára a jogban hatalmat szerző szó – a történeti összefüggések mellett. E normatív megközelítés megvédi a jogot a társadalmi mozgások hullámzásától – tudatában az értelmezés jelentőségének. Említést érdemel a kiváló papír és kötés, a gyönyörű tipográfia. A kötetet jól szerkesztett név- és tárgymutató teszi teljessé. Josef Isensee és Wolfgang Rüfner előszavukban kiemelik Joseph Listl éles szemű ítélőképességét, mely ritka képesség. E tulajdonsága erős katolikus hitéből táplálkozik. Kívánjuk, hogy Listl professzor a tudomány és az egyház szolgálatában, Isten áldásával folytathassa elkötelezett munkáját! Schanda Balázs
Wilhelm Röpke: Civitas humana – Válogatta, fordította és jegyzetekkel ellátta J. Horváth Tamás – Kiadó: Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1996 (Bajor–magyar Füzetek sorozat) – Ara: 660 Ft. Van-e értelme az elmúlt 50 esztendőben Magyarországon keletkezett szellemi hézagokat pótolni, amikor a „pótlás" anyaga időközben ott is elévültnek látszik, ahol keletkezett? Ilyesféle kérdések kínozzák a Civitas humana – Emberséges társadalom emberséges gazdaság c., Wilhelm Röpke műveiből válogatott gyűjtemény összeállítóját, aki egyben e sorok írója is. Recenzió helyett – amire mint érdekelt nem vállalkozhat – műhelygondjairól akar vallani. A kérdés az: vajon az emberséges társadalom és gazdaság követelménye elévülhet-e valaha is? Múzeumi tárgy lehet-e belőle, mint valami „oldtimer"-ből? Lehetünk még ma is annyira marxisták, hogy valljuk: csak a gazdasági/termelési viszonyok válthatnak ki embertelenséget? (Csecsenföld, Bosznia–Hercegovina, Baszkföld, Írország és Afrika.) Vagy éppenséggel „túl a kínálaton és a keresleten" kell a társadalom gyógyulását megtalálnunk? A gyűjtemény egyik jelentős forrásmunkája viseli ezt a címet, amely az ötvenes éveinek végén járó Wilhelm Röpkét is egyre inkább foglalkoztatta. Az élete utolsó három évtizedét Genfben leélő és a negyvenes években európai hírre emelkedett közgazdász professzor magyarokhoz fűződő viszonya 1943/44-ben érte el csúcspontját, amikor Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart című, Svájcban kiadott és a hitleri Németországból kitiltott munkája A harmadik út címen első idegen nyelvű fordításként megjelent. Akkortájt le akarták még magyarra fordítani számos kiadást megért Közgazdaságtan-át is. 1944. október 15-e után azonban hivatalosan csend lett Magyarországon Röpke körül. Ekkor a nyilasoktól megszállt magyar rádió jelentette be, hogy „most pedig vége a röpkizmusnak". Az 1945 utáni idők urai ebben azonosították magukat totalitariánus elődeikkel. Röpke és társadalmi reformtervei (melyekkel kapcsolatosan a harmadik út kifejezés használatát maga is megbánta) Magyarországon csak azoknak (a ma 70 év körülieknek) a szívében élt tovább, akik a könyvet olvasták. Röpke többi művei nem jutottak el hozzájuk. Pedig sokat írt. Valamennyi könyvét magyarra fordítani főleg a munka költségessége miatt valóban nem látszik célszerűnek. Megfelelő összekötő szövegekkel, bizonyos témákra irányuló, és egyben ennek a nagy embernek sokoldalú és kiváló egyéniségét is bemutató válogatás azonban valóban hézagot pótolhat. Így kerültek bele a könyvecskébe szorosan véve közgazdaságtani, eszmetörténeti (liberalizmus, saint-simonizmus) és történelmi jellegű írások. Akik érdeklődését a válogatás teljes Röpke-kötetek iránt felkeltette, ezek legfontosabbjairól a kötet végén tájékozódhat. Horváth Tamás
Horváth Pál: Vallásismeret. Calibra Kiadó, Budapest é. n., 314 oldal. Újabban számos könyv jelenik meg a világvallásokról; szerencsére most már tárgyilagosabb tájékoztatások, mint a kommunista évtizedekben. Horváth Pál vallásfilozófus most megjelent kézikönyve/tankönyve diákok és pedagógusok számára összegezi a vallások története, a vallásfenomenológia és a valláskritika, a valláspszichológia és vallásszociológia stb. újabb eredményeit. Az egyes fejezetek végén – magyar nyelvű – tájékoztató irodalmat közöl. Minket elsősorban a kereszténység történetéről és a keresztény filozófiákról szóló fejezetek érdekeltek (83–131., illetve 177–201. oldalak). Anélkül hogy most a szerző módszerét vitatnánk, megjegyezzük: nagyon soványnak tartjuk azt a hat oldalnyi részt, amely a kereszténység születésével és az ősegyházzal, illetve az újszövetségi írások keletkezésével foglalkozik. Szép az, hogy Horváth Pál a szaktudományt követve Jézust történelmi személynek tartja (85. old.), tehát túlhalad a marxista ideológián, amely Jézus történetiségét megkérdőjelezte. Burkoltan érinti a „történeti Jézus" és a „hit Krisztusa" sokat vitatott kérdéskört; de kifejezettebben kellett volna tárgyalnia róla, felhasználva a történeti kritika és a fundamentalis teológia idevonatkozó megállapításait. Az a benyomásunk, hogy Jézus Krisztus személye és műve összezsugorodik, szinte elsikkad a nagy vallásalapítók és vallások rengetegében, még ha később egyháztörténeti vagy más szempontokból – többször is szól a keresztény, illetve katolikus tanításról, vallásgyakorlatról. Például a „Vallás és politika" című fejezetben összefoglalja a katolikus társadalmi tanítást, vagy a „Vallásnéprajz" című fejezet is jórészt a katolikus ünnepekről, kegyhelyekről stb. szól. Protestáns teológusok – bizonyos szempontból joggal – tiltakoznak az ellen, hogy a keresztény hitet vallásnak nevezzék. Mindenképpen jelezni kellett volna a keresztény sajátosságot más vallással szemben. Igazában a könyv túl sokat markolt: merész vállalkozás a vallást különböző oldalakról megközelítő valamennyi diszciplínát egyetlen könyvben tárgyalni (fenomenológia, szociológia, pszichológia stb.). Mindent egybevetve: örülhetünk, hogy ma már ilyen viszonylag tárgyilagos munkák látnak napvilágot, és némileg pótolják a legutóbbi nemzedékek műveltségéből „kimaradt" valláskultúrát. (R.)
Barlay Ö. Szabolcs: Vallomások könyve. Ki nekem Krisztus? Miért vagyok keresztény? A könyvet lektorálták Naszályi Emil OCist és Futó Károly. Budapest, 1996. 184 1. Barlay Ö. Szabolcs könyvét lapozgatva, olvasva, elmélkedve, úgy érzi az olvasó, hogy agapéban részesül. Egy sokat megélt pap vallomása ez arról a személyről, akit nagyon szeret. Ma az élő keresztény kisközösségek egyik közismert jelensége a megosztás. Megosztják a tagok társaikkal mindazt, ami megérintette emberségüket. Ilyen megosztásban részesül a könyv olvasója. Bevezetőjében azt ígéri a szerző, hogy segít azoknak, akik Krisztus követését tűzték ki céljuknak, akik a Mester életét kívánják követni. Tehát a kötetke minden keresztényt megszólít. Az egyik lektor, Futó Károly fogalmazta meg egy ízben, hogy keresztény embernek egy karrierje lehet, Jézus Krisztus. Erre a kijelentésre válaszol a kötet, mely két elmélkedésgyűjtemény. Az első: Ki nekem Krisztus? Ahhoz, hogy a Mestert követhessük, meg kell ismernünk, szeretnünk; csak azt lehet ugyanis követni, akit ismerünk. Ha az egyes fejezetcímeket vesszük szemügyre, kiderül, hogy Barlay Ö. Szabolcs számára kicsoda Krisztus: Az ég tanúja, maga is Isten, aki tanító és mester egyben, végső és abszolút győztes, a legjobb, leghűségesebb barát, Ő a Gazda. Hogy megértsük, elmélkedéseiben elkalauzol bennünket Krisztus kiscsoportjába, a „tizenkettő" társaságába, megmutatja életüket, Krisztushoz fűződő viszonyukat az evangélium lapjait idézve. Segít bennünket, hogy fogjuk a mester üzenetét. Számos példázatot tálal elénk, hogy a krisztusi szeretet titkába beavasson minket. Sok mindenkit megidéz Julianus aposztatától Jörgensenig, Szent Ágostontól Gyökössy Endréig, Halász Piustól Teilhard de Chardinig, felsorolni sem lehet őket. Barlay atya még tovább megy. Megosztja velünk több élményét, börtönélményeit is. Gyötörtetéséről alig tudunk meg valamit, annál többet arról, miként élte meg magánzárkája csendjében a benne lakó Jézussal való találkozást. Az elmélkedéssorozat második felében arra a kérdésre keresi a választ, hogy ki a keresztény. Ha a fejezetcímeket hívjuk újra segítségül, a következő kapaszkodókat kínálja ahhoz, hogy megértsük mit jelent kereszténynek lenni: A keresztény bibliás ember, aki Jézus adventjében él, aki nem ragaszkodik javakhoz, nem kíván birtokolni, mert felismerte, hogy minden az Istené, és ez nagy békével tölti el. Keresztény az, aki irgalmas társaihoz, aki alázatos, akinek Krisztus az öröme a Lélekben, aki szeret. Szabolcs atya a Bibliára irányítja figyelmünket, melynek lapjain Isten üzen. Kéri: várjuk Jézust, mint a taizéi szerzetesek. Éljünk keresztények módjára, akiket arról lehet megismerni egy régi legenda szerint, hogy a másik ember arcába tekintve felismerik benne testvérüket. Könyvét olvasva megerősödik az emberben: az Isten szeretete ad értelmet létének, az egész az Ő szeretetének a túlcsordulása, s egyedül a szentek útja, a Krisztus követés útja az, amely harmonizál Isten szeretetével. Gyorgyovich Miklós
Újabb Agapé-könyvek (Agapé Kft, Szeged) 1. Gál Ferenc: A Jelenések könyve, 1994, 80 oldal, 300 Ft Ez a nagy formátumú, képekkel is illusztrált népszerűsítő könyv az Újszövetség talán legnehezebben értelmezhető, utolsó könyve. Gál professzor eredetileg – első fogalmazásban – az ötvenes években készítette el szövegét teológiával foglalkozó növendékek számára. Tekintve a nagy érdeklődést, a szerző újra átdolgozta. Most színes képekkel, fekete-fehér reprodukciókkal és rajzokkal, ügyes tipográfiával jelent meg: hasznos segédkönyv a katekézishez, bibliai bevezetéshez. 2. John taizéi testvér: Zarándok Isten. Biblikus tanulmány a hit zarándokútjáról az Ószövetségben. Fordította Thorday Attila, 1995, 254 o., 480 Ft. Jahve, az ószövetségi Isten zarándokként kísérte útjukon a Biblia nagyjait. Ábrahám, Izajás és Jeremiás hűséges útitársa volt. A zsidó írások vezérfonalát követve ismerjük meg ezt az Istent, aki ma is Emmanuel, velünk-lakó-Isten. A könyv bevezető az Ószövetség egyéni tanulmányozásához, de hittancsoportok vagy kisközösségek is használhatják biblikus ismereteik és hitük elmélyítéséhez. 3. Bálint József SJ: A keresztény érettség útján Szent János evangelistával. 1996. Gál Ferenc János evangéliuma (Bp. 1987) és Farkasfalvy Dénes Testté vált Szó című háromkötetes János-kommentárja (Prugg Verlag 1986, 1987 és 1989) után is hasznos kézbe vennünk P. Bálint kommentárját, illetve elmélkedéseit, aki felhasználta pl. az angol Dodd és a német Schnackenburg szakszerű János-kommentárjait is. Martini milánói érsek elgondolását követve a szerző a négy evangéliumot a keresztény lelki érlelődés négy fokozatának, útikalauzának tekinti. A János-evangéliumot a lelki érettségre eljutott „bölcsek" evangéliumának foghatjuk föl. 4. Giulio Cesare Santucci: Ágoston püspök. Fordította Csókai Antal, 1996, 124 old. (Az életszentség nagy mesterei/21.) 250 Ft. A nagy Szent Ágoston (354–430) élete elevenedik meg e könyv lapjain. A latin egyházatya eszmevilága meghatározta a római egyház gondolkodását. Ágoston szellemi és lelki küzdelmei, az eretnekségekkel és a bűn rabságában töltött évek kísértéseivel küzdő egyházatya lelki-szellemi útja példa lehet ma is. A Vallomások aprópénzre váltása ez a kis könyv. 5. Andrew Knowles: Az ima felfedezése. Fordította Rencsényi Tibor, 1996, 127 old, 550 Ft. Színes fotókkal, szimbolikus képekkel gazdagon illusztrált, népszerűsítő könyv. Hall-e Isten bennünket? Hogyan imádkozzunk? Engedelmesség Istennek. Íme néhány kérdéskör, amelyhez útmutatást nyújt a könyv. 6. Hegyi Béla: várt és nem várt csodák. 1996, 125 old, 250 Ft. Elmélkedések és vallomások életről, halálról, hitről és megváltásról. Költői prózának is beillenek ezek az eszmélődések. Evangéliumi jelenetek is – korunkhoz szóló intelmekkel. 7. Phil Bosmans: Szívbalzsam, 1996. Fordította Rónaszegi Éva, 110 oldal, 350 Ft. 8. Phil Bosmans: Az öröm virágait neked kell elültetned. 1996, 110 old, 350 Ft. Fordította németből Németh Ottó. A flamand szerző rövid – versszerűen tördelt – eszmélődéseit fekete-fehér szimbolikus képek illusztrálják. Gondolatébresztő, elmélkedést segítő, végül aforizmákba sűrített lelki tanácsok. (R.)
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Andrásfalvy Bertalan, egyetemi tanár (Hosszúhetény) – Babos István SJ, ny. teológiatanár Budapest) – Bárdosy Éva, lapszerkesztő (Budapest) – Beke György, újságíró (Budapest) – Bíró László, segédpüspök, szemináriumi rektor (Budapest) – Blanckenstein Miklós, lelkész, az OLI igazgatója (Budapest) – Boros Erika, tanár (Brassó) – Czigány György, író (Budapest) – Dér Katalin, egyetemi docens (Budapest) – Gyorgyovich Miklós, Távlatok-munkatárs (Budapest) – Gyulay Endre, megyéspüspök (Szeged) – J. Horváth Tamás, közgazdász (Waldalgesheim, Németország) – David Isaacs, egyetemi tanár (Navarra, Spanyolország) – Jakubinyi György, érsek (Gyulafehérvár) – Kereszty Rókus OCist, teológiatanár (Dallas, TX, USA) Krómer István, közíró (Budapest) – Lelóczky Donát OCist, teológiatanár (Dallas, TX; USA) –Márkos Zsombor, középiskolás (Brassó) – Janne H. Matlary, egyetemi tanár (Oslo, Norvégia) – Ménesiné Mezősi Krisztina (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egyetemi tanár Budapest) – Oláh Miklós, szemináriumi rektor (Nyíregyháza) – Schanda Balázs, alkotmányjogász (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Török Ferenc, (Budapest) – Tüskés Gábor, etnográfus (Budapest) – Tüskés Tibor, irodalomtörténész (Pécs) – Vinnay István, ny. kutató fizikus (Paks) Egyes szám ára 200 forint, illetve 40 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Évi előfizetés 1997-re 1200 forint (Papi Egységgel együtt 1300 forint), illetve 200 schilling, 25 márka, 20 US dollár, 25 kanadai dollár vagy ezeknek megfelelő más valuta. Forint-előfizetés befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 11708001-20365961számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Lestár tér 3, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: Budapest 114, Pf. 826, H-1535 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás 1026.) – Telefon: (1) 200-8054, 200-9476; fax: (1) 275-0269. TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1996-ban megjelent hat szám, február, április, július (kettős szám), október és december végén. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. – Főmunkatárs: Nemeshegyi Péter SJ. – Olvasószerkesztő: Gyorgyovich Miklós. – Szerkesztőségi munkatárs, Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs–Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Beran Ferenc (Budapest), Czigány György (Budapest), Gyorgyovich Miklós (Budapest); Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Krómer István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Dobogókő), Tüskés Tibor (Pécs), Tereza Worowska (Dunakeszi) Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Szabó Ferenc.
„Krisztus az első Karácsonyt megelőző csodás időkből sem hiányzik, hanem áthatja azokat hatalmas erejével. A fogantatására való lázas készülődés mozgatja a kozmikus tömegeket és irányítja a bioszféra első életáramait. Az Ő születésének előkészítése gyorsítja meg az ösztönök fejlődését és a gondolat kibomlását a Földön. Ne botránkozzunk ostobán azon, hogy oly végeláthatatlan várakozásnak kellett megelőznie a Messiás eljövetelét. Nem kevesebb kellett, mint az ősember rettenetes és ismeretlen erőfeszítése, Egyiptom kibomló szépsége és Izrael nyugtalan várakozása, és a keleti misztikák lassan lepárolt illata, és a görögök százszorosan kifinomult bölcsessége, hogy Jessze és az Emberiség törzsökén kinyílhasson a Virág. Mindezek az előkészületek kozmikusan és biológiailag szükségesek voltak, hogy Krisztus az emberi színpadra léphessen. És mindezt az erőfeszítést lelkének ,aktív és teremtő ébredése serkentette, amennyiben ez az emberi lélek arra volt kiválasztva, hogy átlelkesítse a Mindenséget. Amikor Krisztus megjelent Mária karján, már éppen felemelte a Világot.” (Teilhard de Chardin)
|
