|
Távlatok / 31 - 1996. október Tartalom Magyar lapok 546, 557, 567, 601, 643 Következő számunkból 656 Szabó Ferenc: „Nem halok meg. . .” 515 Szántó Imre: A „halál” 527 Henri Boulad: Az ember és az idő misztériuma 535 Juhász László: Szabadságunk és határai 547 Széll Tamás: A lelkiismeret néhány kérdése 558 Dér Katalin: „Szívesen ölelem magamhoz ezt az írást" 568 Tarjányi Zoltán: „Kháron ladikján" 580 Szent Ambrus: Két beszéd testvére halálakor 586 Zauner Éva: Kardos Klára emlékezete 588 György Attila: Gondolatok a mai lelkipásztorkodásról 595 II. János Pál pápa Magyarországon 602 ll. JánosPál magyarországi beszédeiből 526, 585, 625 A pápa 3. németországi útja 607 Vértesaljai László: A pápa Franciaországban 609 A keresztény egység napja Pannonhalmán 611 Rosdy Pál: Van mit tanulnunk tőlük! (Kereszténydemokrácia Magyarországon) 615 Fejér Jenő: A Bokor mozgalomról 617 Szabó Ferencet kitüntették az Illyés Gyula-díjjal 621 Tüskés Tibor: Takáts Gyula köszöntése 626 Szabó Ferenc: Költők között 629 Szeghalmi Elemér: Esőáztatta fényösvényeken 636 Krasznai Szomor Péter: Az intelligenciáról 638 Somorjai Ádám: Millenniumi kiadványok Pannonhalmán 644 Deme Tamás: Dienes Valéria mozdulat- (és eszméletrendszere) 647 Horváth Pál: Posztmodern emlékirat a múlt jövőjéről? 652 Liturgikus kiadványok (Nagy Ferenc) 654 Lelkiségi szótár (R) 655
HALÁL ÉS ÖRÖK ÉLET Ezt a számunkat Mindenszentek/Halottak napja körül kapják kézhez olvasóink. Részben ez a körülmény sugallta, hogy tanulmányaink egy része és néhány más írás (elmélkedés) témájául az idő és az örökkévalóság, a halál és az örök élet, illetve a „test feltámadása” filozófiai/teológiai szempontjait válasszuk. A múlt alkalommal a kezdetek (teremtés, fejlődés) misztériumára világítottunk rá, most a „végső dolgokkal” foglalkozunk, illetve a keresztény antropológia néhány olyan kérdésével, amely a testben élő, időben sodródó szellem mivoltára, a megismerés, a szabadság és a lelkiismeret tényére vet fényt. Halhatatlanságunk filozófiai megközelítéséhez ugyanis hozzátartozik szellemi mivoltunk kimutatása. Amikor az újabb kutatásokból ízelítőt adunk, figyelünk az Egyház jelenlegi tanítására; ugyanakkor az írások, az egyházatyák és ókori gondolkodók alaposabb tanulmányozása segít bennünket olyan kérdések tisztázásában, amelyek pl. Aquinói Szent Tamásnak, a katolikus egyház egyik legtekintélyesebb teológusának is gondot okoztak, mint pl. a testtől különvált lélek továbbélése odaát a végső ítéletig és feltámadásig. A keresztény antropológia, a test-lélek lényegi egységéről vallott tan, illetve az emberi testről alkotott újabb perszonalista filozófia is segített az új szemlélet kialakításában. A vég jelenthet beteljesedést, az életet összefoglaló és örök sorsunkat meghatározó aktust; de ugyanakkor mindig szakadás is, hiszen megtöri életlendületünket, elszakít a világtól, barátainktól, szeretteinktől. Ha ez a vég a teljes megsemmisülés lenne, botrány lenne az értelemnek és tragédia a szívnek. Mert ha az embert „túlélik” a tárgyak, alkotásai, ha a fejlődés virága, az ember elenyészik, és a semmibe hullnak egymás után a nemzedékek, akkor valóban „abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk” (Sartre). De a hívő ember tudja, hogy Isten örök életre szánta őt. Aquinói Szent Tamással állítja, hogy a személy megsemmisülése ellentmondana Isten bölcsességének és szeretetének. Jézus Krisztus halála és feltámadása a biztosíték arra, hogy örök élet vár ránk, ha hiszünk és szeretünk, ha meghalunk a bűnnek, és az élő Istennek szolgálunk, ha befogadjuk a Feltámadott Lelkét. Erős az szeretet, mint a halál – ezt hirdetik az Éneke éneké-vel a szerelmesek és a misztikusok. A szeretet ad kulcsot a halál misztériumához is: mert Isten szeretet, és aki szeret, az már mostantól fogva a megkezdett örök életet éli. Ha a végtelen Szeretet mondja nekem: „Te, te nem halsz meg, hanem örökké élsz velem, mert örök szeretettel szerettelek, és Fiamat adtam érted”, akkor biztos reménységgel tekinthetek a vég elé, hiszen Isten hűséges ígéreteihez. „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet [. . .], sem jelenvalók , sem jövendők [. . .], semmiféle teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,38–39) A „túlvilág” számunkra a feltámadt Krisztus – a Vele és a Benne való élet. Az a tény, hogy igazi hazánk a mennyben – vagyis Krisztussal – lesz, a benne hívők szeretetközösségében, nem von el bennünket földi feladatainktól. Hiszen az örök Bíró – a Szeretet-Isten – aszerint ítél meg bennünket, hogy mit tettünk egynek is a legkisebbek közül (Mt 25). A keresztény azzal mutatja meg nagylelkűségét a jövővel szemben, hogy mindent a jelennek ad: itt és most igyekszik teljesíteni a szeretet kettős-egy parancsát, tudva, hogy minden elmúlik, egyedül a szeretet marad meg. „Mi tudjuk, hogy a halálból átjutottunk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. [. . .] Azt, hogy Ő bennünk él, a nekünk adott Lélekből tudjuk.” (1Jn 3,14 és 24) A katolikus egyház katekizmusa a credo két utolsó ágazatát magyarázva a hagyományos tanítást foglalja össze a halálról és a feltámadásról, illetve az örök életről (988–1060. pontok). „A keresztség által egyesülve Krisztussal, a hívők már valóságosan részesednek a föltámadt Krisztus mennyei életében, de ez az élet most még »Krisztussal az Istenben van elrejtve« (Kol 3,3). »Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket (Isten), és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben.« (Ef 2,6) Az Eucharisztiában testével táplálkozunk és már Krisztus Testéhez tartozunk. Amikor majd föltámadunk az utolsó napon, mi is »vele együtt megjelenünk dicsőségben« (vö. Kol 3,4).”
HALÁL ÉS ÖRÖK ÉLET Szabó Ferenc „NEM HALOK MEG. . .” Halál, halhatatlanság, feltámadás „Nem halok meg, hanem átmegyek az életre.” (Lisieux-i Szent Teréz) A kezdet és a vég a titok ködébe vész. A protológia (kezdetek teológiája) és az eszkatológia (végső dolgok teológiája) a legnehezebb feladatok elé állítja a szakembereket. Isten nem akarta kielégíteni kíváncsiságunkat; annyi kinyilatkoztatást adott a kezdetekről és a végső célról, amennyi üdvösségünk elnyeréséhez szükséges. Mégis Krisztus, aki a Kezdet és a Vég – és aki a Központ is –, Krisztus, aki a Világ Világossága, megdicsőült lényével beragyogja a teremtett és megváltott világot, megmutatja örök rendeltetésünket. Ha követjük Őt, a vég nem lesz belezuhanás az abszurdba, hanem átmenet az Atyához, a végleges életbe. Halálra ítélve Prédikátorok, írók, filozófusok és teológusok sokat értekeztek a halálról, a halál előtti szorongásról. A téma egyidős az emberiséggel. De újabban az egzisztencializmus egyik központi kérdése lett a halálra-szánt-lény (Sein-zum-Tode, Heidegger) sorsa. Mindenki átéli azt, amit Szent Ágoston érzett barátja elvesztésekor, és amit a Vallomások IV. könyvében írt le: „Factus eram ipse mihi magna quaestio. . . Nagy kérdés lettem önmagam számára. . . Csodálkoztam, hogy más halandók élnek még, amikor az, akit szerettem, akit halhatatlannak hittem, meghalt. És főképp azon csodálkoztam, hogy én magam élek még, hogy túlélem annak halálát, akinek élete egy volt az enyémmel.” Platóntól Gabriel Marcelig azok a filozófusok, akik elfogadták, hogy a szellem több, mint az anyagi valóság, a szeretetben keresték a halhatatlanság biztosítékát és bizonyítékát. Valóban, ha szeretteink halálos ágyánál állunk, ösztönösen ismételjük Gabriel Marcel egyik drámahősének szavait: „Te nem halsz meg!” De – legalábbis a látszat szerint – a halállal vége szakad az életnek, a halál elszakít bennünket szeretteinktől. Ezért a szeretet igazsága inkább így hangzik: „Nem lenne szabad meghalnod, és halálra vagy ítélve!” A hitetlen ezért azt mondja Sartre-ral: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk.” A hívő egzisztencialista, Gabriel Marcel pedig, továbbgondolva a szeretet logikáját, így okoskodik: „Nincs az az emberi szeretet, amely – ha méltó e névre – ne jelentené a gondolkodó ember számára a halhatatlanság zálogát és csíráját; de másrészt – kétségtelenül – lehetetlen elgondolni ezt a szeretetet mint valami zárt rendszert: az ember látja, hogy a szeretet fogalma szükségszerűen egy bizonyos nyitottságot jelent, és nem valósulhat meg teljes mivoltában, hacsak nem alapul egy egyetemes szeretetközösségen (communion universelle); és ez az egyetemes szeretetközösség csak úgy létezhet, ha egy abszolút Te-be kapcsolódik.” (Homo viator, 211–212. old.) A katolikus gondolkodó számára tehát a halhatatlanság biztosítéka az élő Isten, aki szeret és örök életre szánt bennünket. Az Istennel való életközösség nélkül, a személyes Végtelennel való kommunió nélkül nincs örök élet és személyes halhatatlanság az ember számára. Marcel szerint nem lehet elgondolni a személyes halhatatlanságot az Istenre való hivatkozás nélkül. Mielőtt még a kinyilatkoztatás fényében szemlélnénk a halál (és a feltámadás) misztériumát, megjegyezzük: A halhatatlanságra, az emberi lélek halál utáni fennmaradására lehet felhozni komoly filozófiai érveket (az ember szellemi mivolta, a személyiség erkölcsi életének követelménye stb.), de ezeknek az érveknek egy közös előfeltételük van: „az, hogy az egész lét értelmes, vagyis hogy a képességek, a dolgok természetei azért olyanok, amilyenek, hogy rendeltetésüket el is érjék. De mit jelent az, hogy a lét értelmes? Azt jelenti, hogy (a dolgok) értelmes Alkotó alkotásai. Más szóval a lélek halhatatlanságát megkövetelő lelki jelenségek, tulajdonságok bizonyító erejüket csak akkor érik el, ha előbb – természetesen az utóbbiaktól függetlenül – bebizonyítottuk Isten létét, amely az egész lét értelmes voltát megalapozza és biztosítja.” (Jánosi József: A szellemi lét, 1938, 116.) Újabban keresztény teológusok – a Biblia nyomán – bírálnak egy bizonyos platonista (dualista) felfogást, és a lélek halhatatlansága helyett inkább a test (az ember) föltámadásáról beszélnek. E szemlélet következtében egyes teológusok radikalizálták a tamási antropológiát a test és a lélek lényegi egységéről, illetve integrálták a perszonalista filozófia meglátásait az emberi testről, az én testemről, a testben való lét misztériumáról. Az ember Isten képére alkotott szellemi lény, de testben létezik („megtestesült” szellem), Isten közvetlen alkotása, mert Isten az embert önmagáért akarja, és a saját életében való részesedésre szánja, ha Krisztus Lelke erejében kitárul a kegyelemnek. Hogy ezt helyesen értsük, ismernünk kell néhány antropológiai tételt, amelyeket a Szentírás közvetlenül nem tanít, de feltételez, illetve amelyeket a keresztény gondolkodás az emberre vonatkozó igazságok összefüggésében alakított ki. Test és lélek lényegi egysége A keresztény gondolkodás az ember mivoltáról szólva a görög dualizmussal szemben a test-lélek lényegi egységét állítja (DS 902). A lélek nem úgy lakik a testben, mint valami börtönben, hanem két alkotó elv adja az embert. A születés és a halál az egész embert eléri; az egész ember születik és hal meg. A test és a lélek lényegi egységét hangsúlyozva a perszonalista E. Mounier ezeket írja: „Egy fejfájás megakasztja a filozófust a gondolkodásban, és Keresztes Szent Jánosnak hányingere volt misztikus elragadtatásaiban. Nedveimet és gondolataimat befolyásolja az éghajlat, a földrajzi helyzet, az öröklés és talán a kozmikus sugarak áradata is. Mindehhez járulnak még a pszichológiai és közösségi determinizmusok. Semmi sincs bennem, amihez ne vegyülne föld és vér. Kimutatták azt is, hogy a nagy vallásokat részben ugyanazok a törvények irányítják, mint a járványos betegségeket. [. . .] Mindezt a részigazságot el kell ismernünk a materialista elemzésekben. De mindez nem új. Hiszen a keresztény gondolkodás tengelyéhez tartozik a test és a lélek lényegi egységéről szóló tan.” (E. Mounier, Oeuvres, III, 441–442) De az ember nemcsak „természet”, természeti adottság, test: az emberi szellem túlmutat az anyagon; a szabadság önmeghatározásra képes; az ember – az állattól eltérően – „tudja, hogy tud”, tehát öntudattal rendelkezik. Az ember Isten képmása: szellem és szabadság. A személy öncél, mert közvetlenül Istennek van alárendelve. Isten a vele való életközösségre hívta meg. Mit jelent pontosabban az, hogy „a szellemi lélek túlhaladja a testet?” Tomista szaknyelven azt, hogy subsistens, önmagában is „megáll”, vagyis továbbél a halál után is. Ez – filozófiai szempontból – a halhatatlanság alapja. De nem dualista módon kell felfognunk a szellemi lélek továbbélését. A szellemi lélek immanens a testben, és így alkot az ún. materia primá-val, a test „materialitásával” együtt lételvet. Vagyis nem a testtel, hanem csak a test „materialitásával” állítjuk szembe az emberi lelket, amely nem a testtel szemben, hanem azon belül létezik. Kétségtelen, hogy az emberi lélek valamit túlhalad bennem, de ez nem a testem (hiszen „én a testem vagyok”), hanem a testem materialitása. Mivel földi létemben a szellemi lélek nem birtokolja teljesen testemet, vagyis antropológiai értelemben testem még nem befejezett (nem birtokolja a feltámadott test tulajdonságait), ezért azt is mondhatom, hogy „a szellemi lélek túlhaladja a testet”. Egyébként földi életünkben szellemi lelkünk sem befejezett, mert még nem valósítja meg teljesen a materialitással szembeni transzcendenciáját, közölve azt a testnek is. – Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy – a test és a lélek ilyen lényegi egységét elfogadva – a halált leírhatjuk-e úgy, mint a test és a lélek különválását. Itt egyszerre figyelembe kell vennünk a következetes filozófiai antropológiát és hitünk tanítását: az egyéni lélek halhatatlanságáról (IV. lateráni zsinat, DS 1440) és a feltámadásról (1Kor 15) szóló hitigazságokat nem feledhetjük. K. Rahner szempontjai a halál teológiájához* Rahner előbb meghatározza az emberi halál igazi természetét, majd pedig a történelem – az üdvösségtörténet – keretében vizsgálja a meghalás jelenségét és aktusát, megmutatva, hogy a meghalás lehet a legfőbb tett, a szabad teremtmény végső döntése, a szerető engedelmesség legfőbb kifejezése. Jézus halála (és a vértanúké) a bizonyság erre. A halál (meghalás) olyan esemény, amely az egész embert érinti, tehát az embert mint természetet és mint személyt. „Mivel a biológia »voltaképpen« nem tudja, miért hal meg minden többsejtű élőlény, kiváltképpen az ember, ezért a halál vitathatatlan általánosságának egyetlen megokolása a hit magyarázata, amely a halált az emberiség erkölcsi katasztrófájából vezeti le. (Róm 5)” Rahner a halál lényegének formális leírásában bírálja és kiegészíti a két hagyományos meghatározást: a) a halál a test és a lélek különválása; b) a halál a „status viatoris” (vándorállapot) vége. Az első meghatározás bírálatában radikalizálja a test és a lélek szubsztanciális egységéről alkotott tomista tanítást (T, 21); a másodiknál pedig azt hangsúlyozza, hogy a meghalás „személyes tett” is, az én halálom személyiségem beteljesedése, egész életem és sorsom végleges összefoglalása lehet, ugyanakkor szenvedés is: biológiai szakadás, mely megfoszt minden hatalmamtól. A halál (meghalás) tehát lehet a bűn büntetése és kifejeződése, és lehet a bűn csúcspontja is: halálos bűn a szó legigazibb értelmében (elszakadás az élő Istentől), ugyanakkor – mint Krisztusban való halál – lehet a szeretet és az engedelmesség teljes kifejezése. Lássuk most mindezt részletesebben! a) A test és a lélek szétválása? – A hagyományos leírás (nem teológiai definíció) kifejezetten nem található a Szentírásban (bár bizonyos helyeket így értelmeztek). Rahner megengedi, hogy van részigazság a leírásban. Csakugyan az ember „életelve”, a „lélek” egészen új vonatkozásba kerül a halál révén azzal, amit földi élete során „testnek” neveztünk. A lélek többé már nem ad formát, önálló struktúrát a testnek, tehát a test nem él többé; ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy a lélek különválik a testtől. A kérdéses leírás kifejezi a katolikus tanításnak azt az igazságát is, hogy a szellemi lélek nem tűnik el (semmisül meg) a testi struktúra felbomlásával, hanem továbbra is fennmarad a létben, jóllehet létmódja, a mindenséghez való viszonya egészen más lesz. De ez a leírás elégtelen – folytatja Rahner –, mert nem fejezi ki azt, ami sajátosan emberi az ember halálában. Nem emeli ki azt az alapvető igazságot, hogy a „meghalás” az egész embert érinti, tehát a személyt is, minthogy az emberi halál nem csupán egy biológiai lény vége, hanem a Dasein (szellemi létező) végső aktusa. A halálban nemcsak valami „történik” a lélekkel, az ember nem csupán „elszenvedi” a halált, hanem maga cselekszik, a meghalás aktusával véglegesen meghatározza létét. Rahner még hozzáfűzi: „a lélek elválik a testtől” leírás azért is elégtelen, mert jelentése nem pontosan meghatározott. Csakugyan többféleképpen értelmezték. Vajon a lélek az „elváláskor” teljesen elszakad az anyagi világtól (az univerzumtól), amelyhez csak a test kapcsolta, tehát ezentúl a kozmoszhoz semmi kapcsolat sem fűzi? avagy – éppen ellenkezőleg – a tér-idő korlátaitól megszabadulva mélyebb és egyetemesebb kapcsolat fűzi a kozmoszhoz? (Rahner szójátékával: a-kosmisch – all-kosmisch.) Rahner – radikalizálva a test-lélek szubsztanciális egységéről szóló skolasztikus tanítást –, azt bizonyítja, hogy a második alternatíva a helyes. Lássuk most röviden azokat a teológiai érveket, amelyekkel szerzőnk alátámasztja ezt a hipotézisét. 1) A Szentírásra támaszkodó újabb teológia kimutathatná, hogy az angyalok – egzisztenciális döntésük révén – befolyást gyakorolnak erre a világra, az egész kozmoszhoz oksági kapcsolat fűzi őket. Más szóval: az angyalok az ember környezetéhez (Umwelt) tartoznak. Jóllehet, vagy inkább: mivel nincs testük, az emberiség kozmikus környezetét képezik, ők a világ „Fejedelemségei” (vö. Kol 1,16; 2,10; 2,15; Ef 1,22; 3,10; Gal 4,3; 1Pét 3,22 . . .), vagyis: ők a világ princípiumai, „ősalapjai” (Urgründe). Ha tehát a szellemi lények ilyen kapcsolatban vannak a kozmosszal, teológiai szempontból nem elképzelhetetlen, hogy az ember szellemi princípiuma is teljesen megnyílik a halálban a kozmosz felé, egyetemes vonatkozásba kerül a világmindenséggel. 2) Ha elfogadjuk ezt a hipotézist, jobban megértjük a tisztítóhelyről szóló egyházi tanítást is. Minthogy a tomista felfogás szerint a bocsánatos bűnök lehetőségének alapfeltétele a testben való létezés (az ember szabadságát a test korlátozza, ezért lehetnek olyan aktusai is, amelyekkel nem dönt véglegesen örök sorsáról), lehetséges az, hogy a bocsánatos bűnök büntetése is egy bizonyos „testi mivolthoz” van kötve, jóllehet ennek különböznie kell a földi élet korporalitásától. (Vö. LThK IV [1960] 51–55.) 3) A harmadik érv a test feltámadásának dogmájával kapcsolatos. Rahner itt hangsúlyozza a keresztény antropológia fentebb leírt alaptételét (szemben a neoplatonizmussal): a lélek és a test szubsztanciális egységét következetesen állítanunk kell, akkor is, ha a feltámadásról van szó. Ha a halál csupán a léleknek a testtől való szabadulása lenne (a neoplatonizmus hatására a keresztények is sokszor csak így látják a halált: a lélek megszabadul a test börtönéből . . .), és ha ez lenne az ember által óhajtott végső cél, nemigen látja az ember, miként vágyakozhatnánk még a világ végén bekövetkező feltámadásra, mennyiben jelentene a lélek számára beteljesedést a test feltámadása. Ellenkezőleg: ha elfogadjuk a fenti hipotézist, akkor jól megértjük a test feltámadásának jelenségét, amelyről Szent Pál is beszél az első korintusi levél 15. fejezetében. A feltámadott test a megdicsőült személy egyetemességének tiszta kifejezése (Ausdruck) lesz, vagyis annak a pánkozmikus viszonynak a megnyilatkozása, amelyet a lélek a halálban elért. b) A halált formális (nem egzisztenciális) szempontból még úgy is szokták tekinteni, mint a „status viatoris”, a vándorállapot végét. – Ez a szemlélet azt akarja mondani, hogy a testi halál után az ember már többé nem dönt, érdemszerző cselekedeteket nem végezhet, tehát a halál pillanatában egyszer s mindenkorra megpecsételi örök sorsát. (Vö. Jn 9,4; Lk 16,26; 2Kor 5,10; DS 839, 857–858, 926, 1000–1002, 1304–1306.) Ez a felfogás tehát már a személy halálát tekinti. A katolikus tanítás ezzel az állítással nem akarja kizárni azt, hogy az ember a halál után valamiképpen „fejlődik”, tehát nem akarja azt a benyomást kelteni, hogy a halál utáni létünk Isten közelében valamiféle „halálos” merevség, mozdulatlanság lesz. Hiszen már a tisztítóhely tana is feltételez egy bizonyos „mozgást”, „fejlődést”; továbbá a jövendő feltámadásba vetett hit és a világ végső átalakulásának várása is magába zárja a „változás” gondolatát, még ha az a túlvilági „fejlődés” lényegesen különbözik is az evilágitól. A „status viatoris vége” kijelentés lényegében ki akarja emelni azt, hogy az ember a halálban véglegesen dönt örök sorsáról, tehát hangsúlyozza, hogy ez az élet igen komoly, hogy történetünk visszafordíthatatlan. Az emberi történés nem „örök visszatérés”, hanem igazi történelem, amely a Kezdet és a Vég között feszül. A világgal együtt teremtett idő az ember szabad tevékenysége révén lesz történelem (Geschichte). Ez a történés a világ végén az Isten örökkévalóságába torkollik, de nem lesz „halálos” mozdulatlanság, hanem létteljesség, mert az Istenben beteljesül. A világ teremtésétől a parúziáig nyúló történelem lényegében üdvtörténet (Heilsgeschichte), hiszen Isten örök üdvözítő terve irányítja. Az ember története a születéstől a halálig ebbe az üdvtörténetbe ágyazódik be. A halálban az ember megpecsételi, összefoglalja földi sorsát: halála nem puszta átmenet ebből a világból a másikba, hanem az örökkévalóság kezdete, ha ugyan beszélhetünk „kezdetről” az örökkévalósággal kapcsolatban. c) K. Rahner ezután a halált az üdvösségtörténet távlatába állítja: szól a halál és a bűn kapcsolatáról, valamint a Krisztusban való (hívő) meghalásról. Láttuk, hogy az ember a halálban véglegesen dönt Isten mellett vagy ellene. Mivel szabadságunk sebzett (a bűn miatt), csakis „Krisztusban” vagyunk képesek kimondani az IGEN-t Istennek, csakis a kegyelem szabadít fel bennünket, hogy hívő engedelmességgel fogadjuk az „elidegenítő”, látszólag megsemmisítő halált. (T, 78–79.) A meghalás mindig az üdvösség eseménye. Rahner meghatározása szerint: „A keresztény halála a hit szabad szabadsága (freie Freiheit des Glaubens); ez az aktus valójában és igazában az egész életet átfogja, amennyiben elfogadja a halandó ember elkerülhetetlen sorsát mint Isten értelemmel és szeretettel teljes akaratát.” (T, 86.) Azok, akik hittel fogadják a halált, „Krisztusban halnak meg”, nemcsak azért, mert Krisztusban éltek, hanem azért is, mert haláluk is részesedés Krisztus halálában. A keresztény meghalása tehát olyan esemény – a szabad szabadság legfőbb tette –, amely átfogja az egész emberi egzisztenciát, meghatározza örök sorsát, minthogy az üdvösségben való részesedés csúcspontja. A végső passzivitás és elhagyatottság – Krisztussal és Krisztusban – az Atyával való kommunió, egyesülés – tehát az örök élet kezdete. Feltámadás a halálban? A K. Rahner, L. Boros, R. Troisfontaines és mások által feszegetett problémát az elmúlt két évtized során alaposabban megvitatták exegéták és teológusok. Egyik legjelentősebb összegezés Gisbert Greshake és Jacob Kremer Resurrectio mortuorum című könyve (Darmstadt, 1986), amely 1986-ig bezárólag a legfontosabb bibliográfiát is jelzi. Az első, biblikus teológiai rész szerzője Jakob Kremer. Az Újszövetség szövegeit (főleg 1Tessz 4,13–17 és 1Kor 15,1–58) elemezve arra világít rá, hogy a feltámadás megszabadulás az örök haláltól, így a keresztény reménység alapja. A következő fontosabb következtetéseket vonja le: 1) A „feltámadás” szónak több jelentése van; ezért mindig csak a szövegösszefüggésben találhatjuk meg a helyes értelmet. A „feltámadás”-ról szó van apokaliptikus elképzelésekben (feléledés, kilépés a sírból), de gyakran jelenti az új élet megszerzését is, függetlenül a „felébredés”-től, vagy pedig jelenti a keresztségben már beteljesedett új életet. 2) Az Újszövetség félreérthetetlenül tanúskodik a személyes feltámadás reményéről, vagyis arról, hogy a halál után a Krisztusban hívők – a Benne meghaltak – örök életet élveznek. A halál utáni létezés módjáról a Biblia csak képekkel, hasonlatokkal szól, hivatkozva a Feltámadott dicsőségére: akik majd Isten közelébe kerülnek, részesednek a Lélek által az örök életben, szellemi testben (szôma pneumatikon) élnek. 3) A testi feltámadás sokkal több, mint egyszerű visszatérés a földi életbe, mint amilyen pl. Lázár „feltámadása” volt (tehát nem egy hulla megelevenedéséről van szó!), de nem is semmiből való új teremtés, ahogy ezt egyes protestáns teológusok értelmezik. A feltámadás bibliai hirdetése kapcsolódik ahhoz az állításhoz, hogy a bűnben megcsontosodott emberek képtelenek megszabadulni saját erejükből az örök halálból. 4) Az Újszövetség gyakran összekapcsolja a testi feltámadást az utolsó ítélet, a parúzia apokaliptikus ábrázolásával. A képek sokasága is azt jelzi, hogy nem láthatjuk előre a végső időket, az utolsó ítéletet, annak szcenárióját. A végső idők bibliai szövegeit ugyanolyan értelmezéssel kell megfejtenünk, mint a teremtésről szóló elbeszéléseket. (A protológia és az eszkatológia csak a kinyilatkoztatás teljességében tárul fel.) A könyv második felének szerzője Gisbert Greshake, aki teológiatörténetileg és a szisztematikus teológia szempontjából foglalkozik a test feltámadásával. Négy főbb kérdést tárgyal: feszültség a test feltámadása és a lélek halhatatlansága között, a hit és az értelem között, az egyetemesség és a krisztológiai közvetítés között, végül a jelen és a jövő között. Itt most az első kérdéskörre összpontosítjuk figyelmünket, amely egyébként a leghosszabb a könyvben. Greshake az egyházatyákat tanulmányozva (Római Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Origenész) rámutat arra, hogy az első századokban a test (szarx) az egész embert jelentette, és nem volt nyoma a test-lélek dualizmusnak. Csak lassan, az ágostoni platonizmus (dualizmus) hatására kezdik szembehelyezni a testet a lélekkel. A régi egyházban az antropológia az eszkatológia funkciója volt, a középkorban pedig az eszkatológia válik az antropológia funkciójává. Az ágostoni örökség szerint az embert meghatározó valóság a lélek, de ugyanakkor az ember test és lélek egysége. Ezért a halál ilyen meghatározása: „a test és a lélek különválása”, súlyos problémát okozott azoknak, akik Arisztotelész nyomán a lelket a test formájának tartották. (Szent Tamás is érezte a nehézséget.) Greshake részletesen elemzi a skolasztikus szemlélet nehézségeit, következetlenségeit. (Tegyük hozzá: ennek nyomait A katolikus Egyház katekizmusá-ban is fellelhetjük.) Megvizsgálva a jelenkori teológia ide vonatkozó nézeteit is, a szerző határozottan a „halál pillanatában történő feltámadás” formulája mellett foglal állást, de bizonyos határokat is megjelöl. Az ember találkozása Istennel a halálban (a meghalás aktusában) testi mivoltát is érinti (ahogy ezt Rahner is hangoztatta), tehát az ember viszonyát a világhoz és a történelemhez, vagyis az egész ember hal meg és támad fel. De az egyéni feltámadás nem nyeri el végleges beteljesedését a világ vége előtt, tehát csak a végítéletkor, a parúziában, az egyetemes feltámadással lesz teljes, mivel az emberi személy lényegi vonatkozásban van mindenkivel. Ez a szemlélet komolyan veszi a feltámadt test (testi mivoltunk) összehasonlíthatatlan jellegét. Elhárít mindenfajta fizicista elképzelést (hulla megelevenedése), következetes, és összhangban van az újszövetségi kinyilatkoztatással. Greshake gyakran hivatkozik K. Rahnerre; részletesebben is kitér véleményére a 264–276. oldalakon, ahol a „feltámadás a halálban” új értelmezési modellt összegezi. Greshake megjegyzi (272–273. old.), hogy Rahner az „allkosmischen Weltbezug”, tehát „a lélek halál utáni egyetemes kozmikus vonatkozása” gondolatot következetesen továbbfejlesztette, és ő maga is elfogadta a „feltámadás a halálban” modellt. (Vö. Schriften zur Theologie XII, 461kk.) Kell még feltámadásról beszélni? Végül jelezni szeretném, hogy Greshake–Kremer könyve óta is több tanulmány jelent meg az itt ismertetett problémakörről. Érdekesnek tartom P. Masset S.J. cikkét: „Faut-il encore parler de »résurrection«”? Nouvelle Revue Théologique 118 (1996) 258–265. M. É. Boismard domonkos új könyve kapcsán (Faut-il encore parler de résurrection? Les données scripturaires, Paris, Cerf 1995), amely elfogadta az ő filozófiai reflexióit („Immortalité de l’âme, résurrection des corps. Approches philosophiques”, in: NRT 1983, 321–344). Masset örömének ad hangot, hogy a domonkos exegéta a Szentírás adataival megerősíti az ő filozófiai szempontjait, míg Pierre Grelot, egy másik exegéta, Boismard könyvének recenziójában [Esprit et vie 105 (1995)] azt állítja, hogy a domonkos szerző néha belemagyarázza véleményét a szentírási szövegekbe. Lényegében arról van szó, hogy – túl a különféle szóhasználatokon (tehát nem mindegyik szerző értelmezi egyformán a halhatatlanság és a feltámadás szavakat) – a bibliai értelemben vett „test feltámadása” (nem pedig a görög filozófia „halhatatlansága”) és a tamási antropológia összhangban vannak, ti. a test és a lélek szubsztanciális egysége alapján nem lehet elfogadni a „különvált lélek” továbbéléséről szóló elgondolást. Vagyis a szubsztanciális egységet valló antropológia, valamint az emberi testről alkotott perszonalista felfogás alapján azt kell állítanunk, hogy a kiválasztott, a megigazult ember a halálban rögtön „feltámad” („résurrection immédiate”), ami nem zárja ki a parúzia idején történő egyetemes feltámadást. Boismard szerint Szent Pál tanításában fejlődés van. A második fázisban Pál már azt állítja, hogy halálunk után közvetlenül elnyerjük végleges állapotunkat, anélkül, hogy várnunk kellene az idők végére, hogy visszanyerjük testünket. Boismard szerint Krisztus, amikor végső visszatéréséről beszél, egy szót sem mond a holtak feltámadásáról. Ez a tény tehát mindenképpen a „közvetlen feltámadást” támasztja alá. P. Masset cikke végén ezeket írja: „A megigazult örök létében ugyanaz az alany, mint aki a földön volt, ugyanazzal a lélekkel és testtel, egyetlen alany, szabad és személyes, de radikálisan átalakult az örökkévalóság állapotában. Földi léte során teste, érzékenységével, jellemével, képességeivel és egész pszichizmusával, miként cselekedetei következményeikkel együtt, alakították lelki lényét: mindezek most már spiritualizálva megdicsőült testét alkotják, személyisége átalakult sajátosságát az örökkévalóságban. Kellő érvvel alátámaszthatjuk azt a szemléletet, hogy a lelki test (corps spirituel), amelyet az ember mindjárt a halál után kapott, csak az utolsó ítéletkor lesz megdicsőült test (corps de gloire), amikor majd a Teljesség dicsősége rásugároz valamennyi összegyülekezett választottra. Akkor majd a halhatatlanság magva – az ember ezt a Teremtőtől kapta születésekor –, amelyet megsebzett az eredeti bűn, de amelyet a keresztség helyreállított, és az Eucharisztia táplált, a választott számára teljesen és mindörökre beteljesedik.” (NTR 118, 264–265) Mindez Rahner és Greshake reflexiójának vonalában marad. Egyesek vitatják még, hogy mindez valóban összeegyeztethető-e a kinyilatkoztatással, avagy csupán filozófiai spekuláció. Mindenesetre érdemes felfigyelni arra, milyen irányban halad a halálra és a feltámadásra vonatkozó keresztény reflexió. Összefoglalás Az elmondottakat P. Schoonenberg holland jezsuita nyomán foglalom össze. (Le monde de Dieu en devenir, 62–63.) 1) Megtarthatjuk a test és a lélek „különválása” kifejezést, de azt meg kell szabadítanunk a dualista értelmezéstől. Vagyis: a halhatatlanság, amely által a személy túlhaladja (transzcendálja) a test romlandóságát, nem más, mint a személy (természetes) odarendeltsége a természetfölötti befejezettséghez, és ez a transzcendencia egy bizonyos különválás révén valósul meg a bűn miatt, vagyis mivel földi létezésünk a bűn hatalma alá került, és ezért azt el kell hagynunk. 2) A lélek és a test nem annyira elválaszthatatlan, hogy már nem beszélhetnénk a halál utáni továbbélésről. Az emberi lélek halhatatlan, vagyis nem semmisül meg a halálban. Ez ellentétben állna Isten ígéreteivel és az egyháznak a „halhatatlanságról” szóló tanításával. 3) Az egész ember halála után Isten ígéretei szerint a feltámadás vár ránk. De az egész ember halálát nem foghatjuk fel megsemmisülésnek, mint egyes protestáns teológusok teszik, mintha a feltámadáskor Isten teljesen újrateremtené az embert. Folytonosság van mostani és jövendő énem között. Én halok meg, és én támadok fel. 4) Azt sem állíthatom minden megszorítás nélkül, hogy az ember a halálban rögtön feltámad; tehát a feltámadás csupán a meghalás – a halhatatlan életbe való átmenet – pozitív szempontja. Az egyház ugyanis egyrészt megkülönbözteti Krisztus és Mária megdicsőült állapotát a többi megboldogultétól; másrészt itt hozzá kell tennünk, hogy „feltámadt testünk” (= spirituális testünk) nem végleges, befejezett a végső feltámadásig, mígnem a kiválasztottak valamennyien meg nem dicsőülnek.
Szántó Imre A „HALÁL” Azt szeretném megtudni, hogy neked, aki mégiscsak orvos vagy, és mint ilyen naponta kerülsz szembe a halál kihívásával, milyen a személyes halálélményed? Semmilyen. Szakmám ugyan elkerülhetetlenné teszi a találkozást vele, de én magam mindig csak a másokénál asszisztálok. Személyre szólóan még nem volt szerencsém hozzá, s ha hihetek Epikurosznak, nem is lesz, mert ha ő jön, én már mentem. Nem hordok kulcsot a nyakamban, mint állítólag a dzsihád harcosai, hogy percnyi késedelem nélkül tárhassák fel a paradicsom kapuját dicső haláluk után, és hiába olvastam el figyelmesen Moody könyvét az életbe újra visszatérők vallomásaival, a Nagy Titokhoz semmivel sem jutottam közelebb. Eszemmel annyit belátok, hogy ha árnyék nélkül értelmetlen fényről beszélni, akkor az élet is egyszerűen abszurditás a halál elfogadása nélkül. Az életet szerelemmel szeretni és a halál tényét elutasítani, ez gyarló emberi voltunk egyik megbocsátható gyengesége. Ám a józan ész szintjén ugyanez: logikai bukfenc. Abba a füzetembe, amelybe nálam szellemesebb emberek mondásait gyűjtöm, arany betűkkel írtam be Szalay Károly szavait: „A halál ellentéte nem az élet, hanem a szerelem.” Nem beszélhetnénk inkább ez utóbbiról? Volna egypár ragyogó gondolatom. Ilyen könnyen nem bújsz ki abból a csapdából, amelyet végül is önként vállaltál. Talán rajtam kívül másokat is érdekelhet, hogy egy intenzív osztály vezetője hogyan építi be saját életébe a halál mindennapi közelségét. Vajon miben különbözik érzelmi élete, intellektuális, világnézeti orientációja stb? Végül is ismerd el, hogy mesterséged címerében a Nagy Kaszás nagyon is az előtérben lejti táncát. Azért Robert Merle regényének nem én voltam a modellje. Ha jól emlékszem, Höss nem is igazán egy intenzív osztályt vezetett (arról már ne is beszéljünk, hogy nem is lehetett normális). Gyakran látok önkéntelen visszarettenést a hozzátartozók szemében, amikor megtudják, hogy intenzív osztályra került az, akit ők nagyon szeretnek. Valahogy tényleg kompromittálta a Nagy Kaszás (ha már maradunk az eredeti nómenklatúránál) az intenzív osztályokat. Talán el sem hiszed nekem, amit most mondani fogok: az intenzív osztályok valójában nem a halál, hanem az élet előszobái. Legalábbis gyermek-intenzív vonalon, mert hivatottan csak erről szólhatok. E területen a mortalitás hazánkban kevesebb, mint 10 %. Ez azt jelenti, hogy évente 100 súlyos, nemegyszer közvetlen életveszély állapotban lévő csecsemőből, gyermekből nagy valószínűséggel legalább 90-et megmentünk az élet számára. Ebből sehogy sem kerekednék ki az intenzív orvosról olyan „image”, hogy életét tragédiák sorozata árnyékolja be, és az is romantikus változat volna, ha valaki azt hinné, hogy a Halál fölötti győzelem fennkölt tudata lebegtet bennünket éjjel és nappal az átlag magyar állampolgár szintje fölé. (Különben még ilyen tekintetben is idegen tőlem mindenfajta diszkrinimáció. Nem látom be, miért nem igényelhet ugyanilyen tiszteletet embertársaitól mondjuk egy mozdonyvezető vagy pilóta, akinek egy elkésett mozdulata vagy éppen elhamarkodott döntése százak életét sodorhatja veszedelembe.) Ám annyi azért mégiscsak igaz, hogy szakmám e nem mindennapi aspektusa – hogy úgy mondjam – természetessé tette számomra a halál közelségét. E téren valahogy úgy érezhetem magam, mint a színházi bennfentesek a zsinórpadlások, kulisszák világában. És miért ne hinném magam is, hogy évtizedek folyamán más emberré váltam ebben a különleges környezetben? Intellektusom, világnézetem kristályosodási pontjai másképp tükrözik a valóságot. Valószínű, hogy ma már máshol húzom meg a határvonalat az élet igazán lényeges és elhanyagolható tényei között, mint ha mondjuk plasztikai sebésszé képeztem volna magam. S ehhez vedd még hozzá, hogy számomra nemcsak érzelmi, világnézeti kérdésről van szó, hanem szoros értelemben vett szakmáról is, hiszen ilyen tiszteletet parancsoló ellenféllel szemben dilettáns módon vakmerőség volna felvenni a küzdelmet. Elárulnád nekem, hogy hogyan is tudod felvenni a küzdelmet? Nem valamilyen akadémiai előadást várnék most tőled, hanem röviden a dolog lényegét. Arra gondolok, hogy (a középkori ördögűzés varázsszavaihoz hasonlatosan) mindennapi munkádnak, a betegágy melletti küzdelemnek – ennek a modern exorcizmusnak – szintén megvannak talán azok a rejtett varázsigéi, melyeket most majd szépen kicsalhatok belőled. Titkok bizonyára vannak még bőven. Amit azonban e kérdésről mi bennfentesek tudunk, inkább világgá kürtölni szeretnénk, mint rejtegetni. Évekkel ezelőtt olvastam egy francia napilapban, hogy ott egy gazdálkodó száj-a-szájhoz lélegeztetéssel élesztette újra bajba jutott pulykáját. Szerény kis eredmény – mondhatnád. De lehetünk-e megelégedettek, amíg legalább erre a szintre nem tornásszuk fel a társadalom egészségügyi kultúráját itt Kelet-Közép-Európában is? Ámde maradjunk az „elvi alapoknál”. Éppen két évtizede publikáltam egy tanulmányt, melyben azt írtam, hogy ha a halált kívánjuk a betegágy mellől elűzni, akkor voltaképpen az élet titkát kellene megfejtenünk. Nos hát, ez azóta sem sikerült. Valami lényegeset azonban már meg tudunk fogalmazni. Azt ugyanis, hogy egy élő rendszer – mondjuk egy sejt – milyen mechanizmusok segítségével különíti el magát élettelen környezetétől. Egyszerűen munkát végez önmaga fenntartása érdekében léte minden pillanatában (úgy is hívjuk ezt: önfenntartó munka). És amíg egy sejt képes önfenntartó munkát végezni, addig önmagát valóban meg tudja különböztetni élettelen környezetétől. (Remélem, lesz most benned annyi tapintat, hogy nem kérdezed meg tőlem, vajon kicsoda vagy micsoda készteti a sejtet arra, hogy – legalábbis egy adott biológiai időtartományon belül – önmagát megállás nélkül, hogy úgy mondjam, az életbe csiholja. Ez ma még – vagy ma már? – inkább világnézet, mint biológia kérdése. Ideiglenesen maradhatunk a költő szavainál: az élet szent okokból élni akar.) Mármost mi szükséges bármifajta munkavégzéshez? Energia. A csodálatos az egészben az, hogy ha a sejt megkapja (s ami még ennél is csodálatosabb: a maga számára megtermeli) a szükséges energiát, akkor a sejt él! Lehet ugyan „beteg”, szenvedhet sok mindentől, de nincs közvetlen életveszélyben. Így hát a betegágy mellett a Halál elűzése „egyszerű” energetikai problémává redukálódik. Ott és akkor zárójelbe tehetünk minden más megfontolást, filozófiát, mélylélektant, egyebet. Ha én egy adott kritikus pillanatban fel tudom kínálni a sejtnek – mindenek előtt az idegsejtnek – az oxigént és a celluláris energiatermeléshez szükséges „fűtőanyagokat”, valamint gondoskodom a fölösleges vagy káros melléktermékek eltávolításáról, akkor a többit már rábízhatom az élet ismeretlen, de nyilvánvalóan jelenlevő princípiumára. Ilyen egyszerű az egész (persze, ha így leegyszerűsítem). Varázsigék helyett így hát egyetlen fogalomba sűríthetem a közvetlen életveszély elhárításának a titkát. Ez pedig így hangzik: energetikai reanimáció. Amikor belépsz egy intenzív osztályra, csipogó, villódzó pop-art mobilokra emlékeztető monitorokba meg pöfögő-fújtató respirátorokba botolsz (szegény beteg ettől meg úgy néz ki, mint egy feldíszített karácsonyfa; a szakmai zsargon el is nevezte Christbaum szindrómának). Ám óvakodj attól, hogy munkánk lényegét ezekben a látványos külsőségekben keresd. Mindez csak üresjárat, ha például bizonyos életfontosságú agyi területek kirekesztik magukat a keringésből (gyakran esik meg ilyen a sikeres kardiorespiratórikus újjáélesztést közvetlenül követő periódusban). Ne feledd, az Élet mindenekelőtt energia, az anyag ehhez képest csak az élet szolgálóleánya, ancilla vitae. Ha most figyelmesen hallgattál, és én érthetően beszéltem, akkor fel kell ismerned, hogy nem mindenfajta halálveszedelem egyenértékű. Mert ha egy élő rendszer közeledik biológiailag determinált létperiódusának a végéhez, akkor az növekvő mértékben fog ellenállni a mi reanimációs kísérleteinknek. Elvégre csodákra mi sem vagyunk képesek. Azt szoktam mondani, hogy bármennyire szakszerűen dolgozzunk is, jelenlétünk nem védheti meg a Madarász Kórházat (ahol dolgozom) mindenfajta haláltól, egyedül csak az értelmetlen haláltól. És ez sem kevés. Mert bizony az élet gyakran produkál olyan eseteket (balesetek, „lázgörcs”, félrenyelés, „bölcsőhalál” stb.), amikor amúgy egészséges, életképes szervezet kerül hirtelenül energetikai inszufficenciaállapotba, azaz akut életveszedelembe. Megfelelően szervezett társadalomban ezek az esetek jól előkészítetten és időben jutnak el a szakmai segítség legmagasabb központjaiba (az intenzív osztályokra). Ki kell hát tágítanom a „modern exorcizmus” varázskörét: a sikeres életmentés előfeltétele ugyan az energetikai egyensúly helyreállítása, emellett azonban szükség van egészséges, jól működő, erkölcsileg megalapozott, intelligens társadalomra is, ahol a bajbajutotthoz lehajolnak, s ahol az, aki lehajol, ért is az életmentés megfelelő módozataihoz, legalább annyira, mint a francia paraszt, s ahol egy rohamkocsi telefonhívása nem jelent nagyobb kalandot, mint a bajbajutott háton való beszállítása az elsősegélyhelyre. Úgy látom, te megátalkodott életpárti vagy, előbb a szerelem felé akartál kisiklani előlem, most meg folyton az életről beszélsz. Hogy némileg visszatereljelek eredeti problémánkhoz, megkérdezném: milyen dolog is a meghalás? Úgy értem: akinek tényleg meg kell halnia, nem „értelmetlenül”, hanem az élet belső logikája szerint, az vajon hogyan hal meg? Könnyű vagy nehéz dolog-e elszakadni az élettől? Általánosítani itt sem lehet. De engem valósággal ámulatba ejt a konok elszántság, amellyel az élet ragaszkodik önmagához. Botorkálsz valami kanyon mélyén, magad fölött csak kék eget látsz, oldalt sziklafal. Semmi egyéb, csak törmelékes kőzetek. És akkor fenn a magasban, egy kiszögellésen fát pillantasz meg, ott áll magányosan, még a gyökerei is látszanak, mert hiszen humusznak, talajnak semmi nyoma. Hogy került az oda? És miből él? Milyen elképzelése van a jövőjéről? Titok. Legyötröd magad egy barlang mélyére. Ide a napfény már nem jut el. Körülötted minden pára és csöpögés. Lábad előtt tócsányi tó. Lámpáddal odavilágítasz, és a vízben áttetsző rákocskák fickándoznak. Olyan otthonosan és önfeledten, mint te a jó, meleg fényárban úszó fürdőszobád kádjában (vagy fürdőmedencédben, ha véletlenül neked volna ilyen). Ha jobban odafigyelsz, talán még a La donna è mobile hangjait is hallhatod, amit te is szívesen dúdolsz fürdés közben. Hát most mondd meg nekem: mi ebben a perspektíva, itt lenn a barlang mélyén? Érthetetlen. Szóval, ha nem csap agyon a villám, nem szorítja meg valaki a torkodat, vagy a szívizomelhalástól nem áll le azonnal a keringésed, akkor bizony hosszú ideig érezheted még, hogy minden megmaradt sejted makacsul ragaszkodik az élethez. Holott a verdikt már rég kimondatott. Ez is az élet csodája, még ha paradox, torz formában is. És akkor még nem szóltam az igazi csodáról, a lélek erejéről. Ez ugyan közhely; de nem az e éppen a bajunk, hogy közömbösen megyünk el életünk millió csodája mellett? Ifjúságom egyik legmélyebb versélménye a szegény Florentin Prunier balladája. Halálos sebbel vergődve, húsz hosszú napon át állott ellen a szerencsétlen a halálnak, és az édesanyja mellette volt. Vajat hozott fiának, öldöklésen, ágyúzáson vonszolva keresztül magát. S a kis bögrében régen megsárgult már az a vaj, de Florentin melle még mindig zihált, mert az édesanyja nem akarta, hogy meghaljon. S akkor, a huszadik napon az anya egy icipicit elszunnyadt. És Florentin Prunier gyorsan kiosont az életből és anyja mellől. Csendesen halt meg, hogy fel ne riassza. Hát ezt nem kellett Duhamelnek kitalálnia; ki vonhatná kétségbe az anyai szív erejét? S szólnom kell még a huszadik század modern evangéliumáról, az Örömhírről, amit a harmadik bécsi pszichoanalitikus iskola megalapítója, Viktor E. Frankl hirdetett meg az Ember számára, aki nem csak fogolyként, hanem már érett pszichológusként járta végig a koncentrációs táborok bugyrait a 2. világháború borzalmai között. Azt hirdeti, hogy van fegyver a halál ellen, van esély az életben maradásra az élet legabszurdabb, legembertelenebb viszonyai között is, ha lelkünk a test fölé tud emelkedni, és értelmes célt tudunk magunk elé tűzni. (Hogyan is mondja Angelus Silesius? „Vasalhatsz bár ezer bilincsbe szorosan, / Szabad vagyok, szabad, szárnyalni magasan.”) Most már csak arra kérlek, hogy nem is orvosként, hanem magánemberként áruld el, melyik oldalon állsz: hiszel-e a halál utáni életben vagy sem? Feuerbach ugye azt mondaná, hogy vágyaimat vetítem ki magamból, Marx ópiumot emlegetne, Lenin pedig szégyenlős materialistának nevezne, ha „megvallanám” hitemet a túlvilágban. Szerinte sosem látott mesevilágban hinnék, miközben mindennapi munkám során kizárólag objektív természeti törvények után kutatok az ok–okozat láncolatainak szigorúan megszabott pályái mentén. Az ilyen dolgokban nem lehet az ember olyan nagyon magabiztos. Ki tudja, hátha nekik van igazuk. Mindazonáltal azt gyanítom, hogy a kérdés ennyire azért nem egyszerű. Vegyük csak mindjárt azt az elgondolkoztató tényt, hogy a marxizmus-leninizmuson kívül aligha akad ma olyan filozófiai iskola, amely megelégszik az immanens világ kizárólagos elfogadásával, és a transzcendens létet tételesen tagadja. (Transcendo any-nyit tesz latinul: átmegyek. Itt ez azt jelenti, hogy átmegyek – tudniillik egy olyan másik világba, melynek karaktere a megismert Univerzum törvényeivel nem értelmezhető.) A baj csak az, hogy a materialista, illetve ateista világnézet bázisán felépülő társadalmi struktúra éppen a szemünk láttára omlik össze, magunkat is majdhogynem maga alá temetve. Az ilyesmin számos filozófiai rendszer könnyeden túltehetné magát – kivéve azt az egyet, melynek igazságtartalmát éppen a gyakorlati megvalósításnak kellett volna bebizonyítania. Én a magam számára megpróbálom más irányból megközelíteni a kérdést. Tegyük fel egy pillanatra – csupán munkahipotézisként –, hogy van túlvilág. Vajon feltétlenül el kell-e vetnem a feltételezést, pusztán csak azért, mert a kép „innen nézve” egyszerűen nem illeszthető a világ megismert rendjébe? Jézus Krisztus a vízen járt. Dehát ilyen csodák manapság azért nem esnek meg (ha eltekintünk egy pillanatra Örkény István hiteles tudósításától). Nem anakronisztikus-e tényleg csodákra alapozni túlvilági reményeinket, és a Mennyország felkutatását – ahogy egyesek képzelik – az űrhajósokra bízni? Kezemben tartok egy furcsa önéletírást. Egy spanyol fiatalember írta, aki tanulatlan vendégmunkásként egy franciaországi vasútvonalon dolgozott. Kivilágítatlan alagútban egy vonat zúzta úgyszólván halálra. Három végtagját veszítette el, megmaradt teste összeroncsolódott. Ez a férfi ma boldog családapa csinos feleséggel, két szép gyermekkel. Az történt, hogy az őt ápoló nővér szerelmes lett (!) ebbe a roncsba, ő pedig emberfeletti erővel és három művégtaggal visszaküzdötte magát a társadalomba. Tessék nekem megmondani: hol itt az ok–okozat kristályosan áttetsző láncolata? Hát tényleg nincsenek csodák manapság? Kérdem: mi ez, ha nem csoda (leglábbis a szerelem csodája)? Sajnos, magánemberként sem tudok kibújni szakmám bűvköréből. Megint csak az élet jelenségére hivatkozom. Ami mellett megszokott közönnyel megyünk el hétköznapjaink szürkeségében. Pedig amúgy ez is egy megfejthetetlen csoda. Legalább annyira az, mint amikor valaki a vízen jár. Említettem már az élet energetikai aspektusát. Csakhogy itt baj van a termodinamika második főtételével. Ne ijedj meg nagyon, én sem értek hozzá. De annyi bizonyos, hogy ha az Univerzumot zárt rendszernek tételezzük fel – ez ugye annyit jelent, hogy ebből a világból nem „mehetünk át” egy másik „transzcendens” világba, hiszen éppen ennek a létét tagadjuk –, akkor ebben a zárt rendszerben az energiaváltozások iránya a végső rendezetlenség, az ún. hőhalál (entrópia) felé mutat. (A hő a molekulák rendezetlen mozgása. Munkavégzéskor a befektetett energia egy része mindig hővé alakul. Ezt mondja ki az a híres második törvény.) Csak fél percig engedd meg, hogy szakzsargonban fogalmazzak: mondanivalóm számára ez a kérdés annyira fontos. Valahol ezt írtam: „Az élettelen anyagi világ: a zárt rendszerek világa. A bennük lejátszódó folyamatok végső soron degradációs jellegűek, haladásuk iránya a nagyobb valószínűségű entrópia felé mutat. A biológiai rendszerek ezzel szemben nyílt rendszerek. Az élettelen világ fölé épp azáltal emelkednek, hogy a rendezettség egy alacsonyabb fokáról egy magasabb rendezettségű szint felé fejlődnek mind a filogenezis, mind az ontogenezis során; ezzel pedig ellene szegülnek a második termodinamikai főtételben megfogalmazott általános mozgástendenciának.” Ugyanitt Teilhard de Chardint idézem: „Energetikai szempontból végül minden úgy történik, mintha a Mindenség nem csak egy tengely mentén mozogna, hanem két összehangolt tengely mentén: az egyik (entrópia) a mind nagyobb valószínűségé, a másik (élet) a mind nagyobb komplexitásé.” Arról van szó tehát, hogy az élet mint jelenség egy valószínűtlen állapot. Ami annyit jelent, hogy ha a világot úgy magára hagynánk, akkor az bolond lenne a komplexitás felé törni, hanem betorkollna a nagy rendezetlenségbe. Várj csak, hadd szemléltessem ezt egy profán példán. Tegyünk egy lejtő tetejére egy labdát. Ha szabadon hagyjuk előtte az utat, akkor statisztikailag a legurulásnak van a nagyobb valószínűsége. Annak viszont gyakorlatilag nulla a valószínűsége (mellőzhetjük itt most a kvantummechanika megfontolásait), hogy a lejtő aljára helyezett labda magától felgurul a lejtő tetejére. Ez ugye körülbelül olyan csoda lenne, mintha valaki a vízre lépve nem merülne el. Pedig láthatod, az élet percről percre ezt produkálja (a halál akkor következik el, amikor a rendszer erre már nem képes). Kérdem én tőled: nem arról van-e szó, hogy miközben felvilágosult intellektusunk egyszerűen képtelen befogadni a csoda lehetőségét, s azt a babonák, sötét hiedelmek világába utalja, addig naponta megyünk el a legképtelenebbnek tűnő, de mégsem az emberi fantázia alkotta csodák mellett? Azzal tehát senki se érveljen előttem a túlvilág feltételezése ellen, hogy annak létezése egyszerűen ellenkezik a mindennapok tapasztalatával és a józan ésszel. Én most körülbelül itt tartok. Nagyobb bizonyosságot ezen a téren csak attól remélhetek, ha egyszer igazán meghalok. Abban azért bízom, hogy addig (s talán még azon túl is) számunkra, gyarló emberek számára, egyetlen biztos érték és kapaszkodó mégis marad: a Szerelem. Vagy inkább, ami talán még ennél is több: a Szeretet, „mely mozgat napot és minden csillagot”.
Henri Boulad AZ EMBER ÉS AZ IDŐ MISZTÉRIUMA Henri Boulad kairói jezsuita, akinek magyarra fordított könyveit sokan ismerik (Ecclesia kiadása), 1994. július 22-én, a Salzburgban tartott Nemzetközi Pedagógiai Munkatanácskozáson a fent címmel tartotta meg záróelőadását. Mivel pedagógusokhoz szólt, több gyakorlati példát idézett a neveléssel kapcsolatban. Előadásának ezt a részét lerövidítettük, mivel elsősorban az idő misztériumáról szóló megfontolásai illenek lapunk mostani számának témakörébe. (Fordította F. Csont Éva.) [. . .] A mi korunk elsősorban a múlt mélységeivel foglalkozott. A modern ember a paleontológiától az asztrofizikáig a legkülönbözőbb tudományágakat alkalmazta, hogy behatoljon az elmúlt idők ősmélységeibe, és így nem csak évezredeket, hanem évmilliókat, sőt évmilliárdokat járt be. Eközben sok kérdés megvilágosodott számára, s így mai léte is valamivel több fényt kapott. Egyidejűleg egészen új tudomány született, a futurológia és a jövőtudomány. Ezek segítségével kíséreljük meg bizonyos jövőprognózisok kikérdezését és rendszeres feldolgozását; igyekszünk az eljövendőt előre kiszámítani. Úgy látszik, hogy az idő dimenziói a végtelenül mély múlttól egy végtelenül távoli, bizonytalan jövőig terjednek, s végül a jelen fogalma egyre meghatározhatatlanabbá válik. Micsoda a jelen tulajdonképpen? Mi a pillanat, az időnek ez a kis pontja, amelyben lélegzem, és amely a két óriási időtartam, a múlt és a jövő között foglal helyet? És a legfontosabb kérdés: hogyan éljük meg ezt a jelent? A mai embernek egyre kevesebb az ideje, és ez a kevesebb ellentmondásos viszonyban van technikai segédeszközei növekvő számával. Minél többet talál fel ezek közül, hogy a múló időt „kicselezze”, és órákat, napokat takarítson meg magának (mosógép, autó, számítógép, intercity-expressz, szuperszonikus repülőgép), annál kevésbé van ideje. Hogy utolérje az időt, ellentétes irányban indult el vele szemben, de elragadta az örvény, és ő a legdrágábbat, a jelent veszíti el. A jelen nem létezik többé, odaveszett, mert a száguldó áradat magával sodorja, és kitépi gyökereit. Ugyanakkor a világról szerzett ismereteink növekvő mértéke és a tempó, amellyel az egyik tudományos felfedezés követi a másikat, egyre sűrűbb, tömörebb tanítási programot kíván. A felelősök előtt álló nyitott kérdések: Milyen tudásmennyiséget adjunk át? Mit válasszunk ki? Mit kell a tanulónak ténylegesen feldolgoznia? Mekkora olvasmányanyag várható el a gyermekektől? És ugyanezek a kérdőjelek szerepelnek a szabadidővel kapcsolatban is: Melyik tévéprogramot nézzék? Melyik könyvet olvassák el? Milyen folyóiratra fizessenek elő? Milyen tanfolyamokat látogassanak? Milyen utakra fizessenek be? Még a szabadidő embere is állandóan tervez, s ideges nyugtalanságban, folyamatos belső feszültségben él. Végül pedig szorongások lesznek úrrá rajta, mert mindennek a következménye nem lehet más, mint elidegenedés. Miért? . . . Mert mindig kívül marad a jelenen, noha ez az egyetlen valóság. Válasszuk mindenekelőtt a jelenünket, és határozzuk el, hogy teljességében éljük meg! Ez az egyetlen hatásos magatartás az ellen, hogy az idő vihara magával ragadjon és elsodorjon, vagy hogy más dolgok és más emberek által éljünk. Nem! Éljük saját magunkat! Ezt okvetlenül tartsuk be! És időzzünk el ebben az egyetlen valóságban! [. . .] A pillanatot tudatosan megélni annyi, mint a kegyelmet megélni! Jelenünk gazdag, és tele van tartalommal, ami azonban elveszne számunkra, ha itt és most nem éreznénk és nem élnénk meg. Létünk pillanatokból tevődik össze, és mindegyikünknek lénye egészére kellene koncentrálnia, hogy a jelennek intenzitást és mélységet adhasson. Így és csak így fogjuk tudni életünk minőségét kibontakoztatni. Mert amilyen mértékben képes valaki jelen lenni a jelenben, olyan mértékben kap értelmet, minőséget és jelentőséget az élete. A gyakorlathoz Most különböző példákkal azt szeretném bemutatni, hogyan tudjuk a jelennek ezt az aspektusát a gyakorlatban alkalmazni. Tanítási tevékenységünkben (iskola, szülői ház) ismereteinket általában simán csak továbbadjuk. Úgy véljük, hogy minél nagyobb tananyagot közlünk a gyermekkel, annál gazdagabb lesz a tudása, és biztosabb a sikere az életben. Így tálaljuk eléje a részletes történelmet a fáraók kultúrájától kezdve máig, a teljes világtérkép földrajzát és egyéb szakterületek tudásanyagának tömegét. A tanuló pedig mindezt halmozza föl magában, és ezzel a poggyásszal menjen neki a vizsgáknak, amelyeket azután záróbizonyítvánnyal jutalmaznak. Ennek eredményképpen egy napon majd „művelt és képzett ember”-nek fogják nevezni. Most pedig egy személyes kérdést teszek fel Önöknek: Mire emlékeznek még a saját iskolai idejükből? Mi maradt meg Önökben a 12 iskolaévből? Vallják be – szinte semmi! Szomorú, hogy ezt kell mondanunk, de ez az igazság. Miután azonban ezt így bevallottuk, miért folytatjuk ugyanezt a tanítási módszert vég nélkül tovább? Miért engedjük, hogy a gyermekek életük 12 évét elvesztegessék, mégpedig a 12 leggazdagabb, a 12 legértékesebb évét? Nem akarjuk pedagógiai felfogásunkat végre újragondolni, hogy megtaláljuk, hol a hiba? Itt közvetlenül az amerikai filozófusra és nevelésteoretikusra, John Dewey-re hivatkozom. „Experience and Education” – Tapasztalat és nevelés – című könyvében írja, hogy az ember csak azt képes megtartani, amit érzékelésével felfogott, amit látott, szagolt, megérintett, és amit maga is megpróbált. A lényegest az ember – különösképpen a fiatalember, a gyermek, de ugyanígy a felnőtt is – a konkrét tapasztalat útján, és nem olvasás és tanulás segítségével tanulja meg. Más szóval: a helyes oktatás sem az iskolában, sem otthon nem a szavak hídját, hanem a gyakorlati tapasztalatok csatornáját veszi igénybe. Ez az élménypedagógia, melynek érdekében erős, igaz, konkrét hagyományok megfelelő számáról kell gondoskodni, amelyek azután személyes tapasztalatokká válnak, s amelyekben a gyermek testével és érzékeivel együtt részt vesz; amelyeknek szívvel-lélekkel át tudja adni magát, olyannyira, hogy fiatal lénye szinte beleremeg és eggyé válik magával a tapasztalattal. Végezetül ezt a testi-lelki élményt a nevelővel alaposan át kell beszélni és ki kell elemezni, hogy az egészből a maximumot hozhassuk ki. Csak így tápláljuk helyesen a gyermek értelmét. Csak így fog növekedni, mert az átéltek egyszer s mindenkorra belevésődnek. Csak az tartható meg, ami szívünkön és vesénken folyik át. A maradék eltűnik, elfelejtődik. És ez, sajnos, legtöbbünknél így van. Majdnem mindent elfelejtettünk, amit az iskola velünk akart adni az életre. Valljuk meg végre, hogy a legtöbb gyermek halálra unja magát az osztályteremben! Ez volt az én legfőbb tapasztalatom is az iskolai időről – a rettenetes unalom! Az idő valósággal állt! Vágyakozva függesztettem pillantásomat a terem nagy órájára, de mintha a mutatók elakadtak volna, és a tanító csak beszélt és beszélt. . . Az az idő, amelynek múlását várjuk, elvesztegetett idő. Így én is azonnal abba fogom hagyni a beszédet, ha Önök elkezdenek órájukra pillantgatni. . . [. . .] Egyik élménytapasztalatom a műalkotások vizsgálatához fűződik. Salzburgban, Bécsben és egész Ausztriában nagyszerű múzeumok vannak, telerakva minden korszak legnagyobb művészeinek alkotásaival. De nem volnának jó művészeti nevelők, ha az osztályuknak kiterjedt múzeumlátogatásokat írnának elő. Most mindjárt azt fogják kérdezni tőlem: „Ugyan miért ne? Itt azután igazán konkrét tapasztalatokra tehetnének szert a gyermekek!”. . . Erre én azt felelem Önöknek: a múzeum valami borzalmas hely. A látogató, mivel mindent lát, nem lát semmit! Ha a szívükön viselik, hogy a gyerekeiket igazi művészeti látásra neveljék, akkor válasszák ki egyetlen művész egyetlen művét, és hagyják, hogy azt a gyermekek meghódítsák maguknak. Ahhoz, hogy a mű teljes igazságát felismerjék, nagyon sokáig kell szemlélniük, és a szemlélőknek a művet szinte birtokba kell venniük. Később ösztönözzék a gyermekeket arra, hogy önállóan gondolkodjanak el a látottakon. Közösen mélyedjenek bele ebbe az egy képbe, ebbe az egy szoborba, mégpedig elég alaposan ahhoz, hogy páratlan és felejthetetlen élmény szülessen belőle. Emlékszem egy a francia szobrászról, Rodinről készített dokumentumfilmre, amelyben ahelyett, hogy ennek a művésznek összes művét elénk ömlesztették, majd egyenként elmagyarázták volna, csak egyet választottak ki, a „Csók”-ot. A kamera a fény és árnyék grandiózus játékával harmincszor is körüljárta ezt az egy szobrot, és állandóan változó perspektívából hol egészen távoltól, hol egészen közelről mutatta be. A néző egyaránt csodálhatta a filmművész szemét és a modern kameramozgatási technika végtelen lehetőségeit. Valóban egész munkát végeztek, és soha nem értettem Rodint jobban, mint akkor. Ez eszembe juttat egy francia művészetkritikust is, Tézét, a francia jezsuita atyát, aki egyszer hasonló módon vette elő Ehnaton fáraó, IV. Amenhotep, a mi nagy egyiptomi misztikusunk fejét, aki a monoteizmus atyja lett egy több istent hívő világban. Ezt az arcot szemből nézetben írta le, s így az egész elrejtett misztika megmutatkozott, amit az ember a szívében, ajkain, orra vonalában, szemében, hosszú nyaka feszülésében hordozott. Ezt a két remekművet azóta sem tudom elfelejteni. De ez teljesen lehetetlen is volna, mert életem bizonyos óráiban koncentráltan és intenzíven magamba véstem mindkettőt. Időt szántam rá, hogy különlegességüket megtapasztaljam és megízleljem. [. . .] Az utolsó példa, amit felhozok, a tévénézés. Ma Önök Európában odáig jutottak, hogy gondolkodás nélkül 50 különböző csatornával sodortatják magukat. Ez kész szerencsétlenség! Sürgősen meg kell tanulniuk a tévézés művészetét – Önöknek is, tanulóiknak is. Tanulják és tanítsák meg, kérem, a szigorú kiválasztást és az összeszedett tévénézést, azaz maradjanak meg egy-egy műsor mellett, ne használják ki a teljes kínálatot, és semmi esetre se váltsanak át közben vagy közvetlenül utána más csatornára, azaz egy másik világra, mert az élet művészete a koncentrálás. A jelen mélysége A jezsuita kiképzés során logikus módon prédikálni is tanultunk. A fő elv az volt, hogy „a jó prédikációt nem több, mint egy gondolat, egy kép, egy történet hordozza. Ezt az egyet azután velejéig fejtsék ki, teljes egészében erre az egyre összpontosítsák figyelmüket.” Ez az elv mindannyiunkra érvényes. A mi időnkben meg kell tanulnunk, hogy egy dolog mellett kössünk ki és kötelezzük el magunkat, mert jobbról is, balról is hatalmas kínálat ostromolja idegeinket és érzékeinket. Így azután idővel eltompulnak érzékeink, s mi egyre kevesebbek leszünk, nem többek. Mindig válasszunk ki egy dolgot, és arra koncentráljunk. . . Csak ez használ a mai embernek, akinek fő problémája a belső szétszakítottság. Kapkodó, ideges, többfelé hasadt, olyan, mintha sok részre forgácsolódott volna. Ezért a jelen megtapasztalása, amelyet ma annyira az Önök lelkére kötöttem, megváltó tapasztalás, a harmónia megtapasztalása. Csak ez képes az embert újraegyesíteni önmagával. S ha szándékában áll a megélt pillanatnak ezt a titkát valóban megtapasztalni, akkor ismét vissza fog találni a harmóniához, a belső egységhez. A pillanat teljes megélése jelenti lényünk egységének a titkát. „Ha nem tértek meg, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a Mennyek Országába.” (Mt 18,3) Miért mondja ezt Jézus? Mert tudja, hogy a gyerek egységben van önmagával, a szétszórt felnőtt pedig nincs, mert őt ugyanabban a pillanatban is a sokféleség osztja meg, mert nem összpontosít. A gyerek egységes, ezért őt kellene mesterünknek tekintenünk, hiszen ő a jelen intenzív megélésének példaképe. Nézzenek egy gyermeket, amikor önfeledten mesét hallgat, vagy lenyűgözve figyel egy bábjátékot . . . Szeme, szája nyitva, teljes odaadással hagyja, hogy a történet szinte magába szívja. A gyerek képes korlátlan csodálkozásra és csodálatra, a felnőtt már nem. Az ő értelmét már semmi sem készteti csodálkozásra, és szíve sem képes már valódi csodálatra. Fontos volna ezt újból megtanulnia alapos odafigyelés és a tárgynál időzés segítségével, a megélt pillanat nyugalmában. A legszerényebb tárgy, a legközönségesebb esemény és bármely arc mellett, amely előttünk fölbukkan, meg kell tudni állni és igazán odanézni, hogy közel férkőzhessünk hozzá. Arra egy hozzávetőleges pillantás is elég, hogy némi homályos fogalmat alkossunk valamiről, de mi marad utána bennünk? Csak a valódi szemlélés vezet el a dolgok és a lények belsejébe. Ilyenkor a szemlélő mintegy „eksztázis”-ba esik, vagyis kilép önmagából, hogy a tárgyhoz közelítsen. Eksztázisban az ember mindig megéli a jelen mélységét. Tanuljunk újra elcsodálkozni és megcsodálni. . . Ez a képesség a bölcseknek is sajátjuk. Ami az igazi filozófust teszi, az nem hatalmas gondolati építménye, hanem az elcsodálkozás és a megcsodálás, a kérdezés soha nem fakuló képessége. Ettől lesz igazi filozófus. És ami az igazi tudóst teszi, az nem állandóan magával hordott súlyos tudáscsomagja, hanem képessége arra, hogy játékos módon váltakozva hol csodálkozzék, hol pedig egyre újabb kérdéseket tegyen föl. Csak ekképpen tud keresni, kutatni és találni. Ezt a gyermekes magatartást kell nekünk is újra megtalálnunk, mert ez békít ki minket önmagunkkal, és egyesíti egésszé lényünket a figyelés aktusában. Olvassák Simone Weil írásait? Szerintem az emberiség történetében ő a legnagyobb filozófus elme. A mi időnkben élt, 34 évesen, az önkiüresítés rendkívüli megtapasztalása után meghalt. Az összeszedettség és a figyelem szükségességéről úgy beszélt, mint előtte senki más. A figyelés aktusával merülhetünk bele a velünk szemben álló valóságba. De bele is kell merülnünk, ha a szívéig akarunk jutni. Aki valakit vagy valamit figyelmesen szemlél, nem marad meg a felszínnél, ezért a figyelés spirituális aktus, a figyelés misztikus aktus, amennyiben a jelenemben mutatkozó minden jelenlétre, elsősorban egy másik ember ittlétére irányul. Mi azonban ennek éppen a fordítottját műveljük. Menekülünk a jelen elől. Nem így van-e, hogy mihelyt kis esélyünk volna valamelyest szünetet tartani, hogy tudatosan a jelennél időzzünk, megértsük és egészen megtapasztaljuk, azonnal fölugrunk, és mentőhorgonyunkhoz, a tévékészülékhez rohanunk, vagy fölkapjuk a telefont. Esetleg a legközelebb heverő folyóiratba lapozunk. Nem! Nem! És nem! . . . Maradj végre nyugton, és ne akarj semmit. Figyeld végre teljes érdeklődéssel azt, amit ma megélsz – egy másik emberrel vagy saját munkádban. Vagy ablakodból csöndesen elmélkedve, igazi látással figyeld a dolgokat. Hidd el nekem, a jelent soha nem tudjuk egészen kimeríteni; olyasvalami rejlik benne, ami a végtelenig terjed, és az örökkévalóságba torkollik. A jelennek kitörölhetetlen értékű sűrűsége és gazdagsága van, és csak rajtunk múlik, ha nem érzékeljük, mert képtelenek vagyunk elmerülni benne. Így csak áthajszoljuk magunkat a jelenen, és ezzel együtt az életen. Hasznos jeladásként most a szeretettalálkozásra, a szeretettapasztalatra utalok. A szeretetben kiválasztok egy lényt, nem kettőt, egyet, hogy neki szenteljem egész figyelmemet. Szeretni annyi, mint választani, dönteni. Eközben az egész emberiséget fedezem fel és választom ki! A szeretett lény objektíve páratlan ezen a világon, és mint ilyet választottam is ki, azonban ugyanakkor az egész emberiség teljessége is megtalálható benne. Olyan, mint egy mikrokozmosz, ami mindent magában foglal; ezért a kiválasztott lényt végtelen mélységnek, a kimeríthetetlenül mély terek világának, a világmindenségnek érzem! Sajnos, időnként azt hisszük, hogy a másik emberből maradéktalanul már mindent kiszippantottunk, de ez nagy tévedés!. . . Senki sem tud egy másikat annyira megismerni, hogy egész lényét tökéletesen birtokba vehesse. Ez soha nem fog megtörténni, még a legbizalmasabb és leghuzamosabb szeretetkapcsolatban sem. Soha. És ha ilyen érzés mégis felmerül, az intő jel: nem jutottál tovább a másik ember külső tulajdonságainál, és csak ott ismételgetted szünet nélkül felszínes tapasztalataidat – abban a tévhitben, hogy a nagy szerelmet az ismétlésben találod meg. De így senki sem találja meg a nagy szerelmet. Khronosz és Kairosz A strasbourg-i protestáns teológus, Oscar Cullman, két időtapasztalatot különböztet meg: a khronosz-t és a kairosz-t. Khronosz a naptári, az óraidő, a linerálisan mérhető idő. Például amikor a Krisztus előtti vagy utáni 1000. évről beszélünk, vagy személyes, évekkel mérhető életkorunkról. A kairosz ezzel szemben a percbe sűrített idő, amelyből azután meghatározott tapasztalat válik. Sajnos, sokan, nagyon sokan khronosz-szinten élik le az életüket, ahol nem történik semmi számukra fontos dolog. Az ilyen emberek az események felszínén úszkálnak, tovasiklanak az emberek fölött, vagy elhúznak mellettük és saját életük mellett is. E módon az időtartamból csupán pillanatláncokat élnek meg, semmi többet. S ezekből hiányzik a mélység és az állandóság. Szerencsére ott vannak a többiek, akik velük ellentétben minden életpercből kairosz-t alkotnak. Kairosz a kegyelmi mozzanat, az a pillanat, amikor az ember megérinti Istent és ezzel életének örökkévalóságát! Oscar Cullmann ezt a kairosz-tapasztalatot Jézus Krisztusra alkalmazta. Különálló életmozzanatainkból mi magunk tudunk kairosz-t csinálni, ami teljes létezésünk számára meg nem sejtett erőket szabadít fel. Így kapnak mindennapjaink, amelyek üresjáratait föl szoktuk panaszolni, súlyt és belső töltést. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy minden egyes pillanat a lét egészét hordja magában a maga teljes igazságában – és ez az ember számára élménnyé válhat. Ilyenkor ezt suttogja: „Minden előttem van, nézem, látom, átélem testemmel, lelkemmel, egész lényemmel.” Ez a kairosz! És így ismerem fel, hogy a khronosz másodrangú fontosságú. Pár napja valaki azt kérdezte tőlem: „Páter Boulad, hány éves is ön voltaképpen?” És én ezt feleltem neki: „Húszéves.” Nincs életkor, nem számít, mert a kairosz-ra az idő múlása nem érvényes. Az időt kör alakú rajzzal is ábrázolhatjuk. A kerületére gondosan bejelölhetjük az órákat, a napokat, a hónapokat – időnk pontos körforgását. De engem több érdekel ennél, én a kairosz-t akarom megélni a maga valóságában, ezért alámerülök ennek a forgó keréknek a középpontjáig – vagyis a jelen legmélyére, az idő szívébe, ahol életperceimet teljes tudatossággal élem meg. Akkor már nem vagyok a kör keringő kerületén, hanem magam vagyok a mozdulatlan tengely, és saját középpontomban nyugszom. Akkor is az idő középpontjában helyezkedem el, ha az időjátékot bizonyos módon kénytelen vagyok a többiekkel együtt játszani. De a lényegben megtapasztalom, hogy az idő körülöttem kering, és én nem keringek sem vele, sem általa. Lényem a lét szívében van, és onnan semmi ki nem hajíthatja. Örökkévalóság Ezek után tökéletesen érdektelen számomra, hogy 40, 60 vagy 80 éves vagyok-e, s az Önök kora sem érdekel. Az Önök korát szívük érzései, misztikus megtapasztalásaik, a figyelésre, a csodálkozásra és a csodálatra való képességük vagy képtelenségük jelzi. Ezt nevezem örökkévalóságnak. . . Az örökkévalóság nem látomása a jövőnek, nem olyan tapasztalás, amelyet a síron túlra tervezünk. Az időt és az örökkévalóságot mindig elválasztották egymástól, így az örökkévalóságot az idő kiterjedésében távoli és vég nélküli tartamként értelmezték. Ó, nem, az örökkévalóság az idő dobogó szíve, itt és most Salzburgban, ebben az előadóteremben, a mi szíveinkben, amelyek közösen élik meg az örökkévalóságot. Amit teljesen megélünk, az mindig örökkévaló, és fölötte nyugodtan múlhat az idő! Mi az időkerék mozdulatlan középpontjában nyugszunk, ahol maradandó minden tapasztalat. Igen, de hol van az Isten? . . . Ahogyan az örökkévalóság csak az idő szívében található, úgy az Isten is! Isten örök, és túl van minden időbeli dimenzión. Közülünk sokan évmilliárdokkal mögénk és évmilliárdokkal elénk képzelik az Istent, mint aki a világ kezdete előtt is örökké létezett, ezért a művészettörténet hosszú, fehér szakállal ábrázolja. Én azonban megkérdezem Önöket, hogy még meddig nőjön ez a szakáll az örökkévalóságban? ”, szegény öreg Atyaisten! A valóságban életet sugárzó gyermek vagy, Te vagy az, aki állandóan új, Te vagy az örök fiatalság, Te vagy az örökké pezsgő, friss életforrás. Isten van. „Az vagyok, aki van.” Jahve, ez volt az ő szűkszavú önkinyilatkoztatása Mózesnek. Ez az arab keresztények bibliafordításában másképp hangzik: „Itt vagyok” – és éppen ez az! Ő itt van, és ez jelenidő, ez az én jelenem és az Önök jelene, és nekünk ezt kell megélnünk, mert Isten a most-ban él. Ez az ember misztikus megtapasztalása: a jelennek minden megtapasztalása Isten megtapasztalása. Vajon előbb egy másik világba kell-e kivándorolnunk, hogy Istennel találkozhassunk? Isten, hol is vagy tulajdonképpen? . . . Isten itt van. Nem Ő az, aki hiányzik, hanem mi nem vagyunk itt. Mi nem vagyunk jelen Istennel szemben. Nem vagyunk jelen magunkkal szemben sem, és nem vagyunk jelen felebarátaink számára sem. Nem vagyunk jelen az életpercben, amelyben pedig ott az egész teljesség és kegyelem. És benne van az Isten, hogy Őt megéljük. Mégis azt szokták mondani, hogy egy napon majd színről színre meg fogjuk látni Istent. Később, halálunk után. Én már ma látom őt, mert annak az arcát viseli, akire éppen ránézek. Ezer, sőt milliárdnyi arcban találhatom meg őt. Már egyetlen ember sugárzásában vagy a föld egyetlen foltjának kisugárzásában is Isten szívét érezhetem. Ebben a teremben a sok száz arc mindegyike különbözik a másiktól, és van valami, amiben megváltozhatatlanul csak önmagához hasonlít – és ez az egyediség. Teilhard de Chardin úgy írja körül, mint nem érzékelhető jegyet, ami ott lebeg minden felett. Szép! És ez az, amiért valami egészen valóságosat érzek, valami megváltozhatatlant, ami ugyanakkor végtelenül különbözőképpen nyilatkozik meg. Ki tudná tehát az istenfogalmat emberi szavakba kényszeríteni, Lényét szemléltetni? A sok éltető arc, amelyet itt most magam előtt látok, hírt ad nekem Róla, az Élőről. Egészen közel hozza hozzám, és leírja Őt nekem – miközben természetesen tudom, hogy Ő mindezt végtelen mértékben felülmúlja. Mindig ugyanez az üzenet: azért, hogy többet kapjak egy dologból, egy személyből vagy magából Istenből, nem arra kell törekednem, hogy tapasztalásaimat megsokszorozzam, hanem a jelen mélyébe kell behatolnom, a dolgok és a lények gyökeréig. Nem mennyiségi, hanem minőségi fokozásról van tehát szó. De manapság nem is csak a mennyiségi halmozás az elérendő cél, hanem az „újdonság” vadászása. Csak a legutolsó divat az, ami izgató és kellemes, csak az, amit a reklámok belénk szuggerálnak, miközben a tegnap még agyondicsért portékát félrelökik, mintha csakis az éppen most gyártott, a legeslegutolsó, a legújabb termék léteznék. Természetesen a gazdaságnak virágoznia kell. Mégis: túlzott naivitásunkkal megengedjük, hogy belevonjanak minket ebbe a játékba. Szemléletünk alapvetően hamis, mert illúziók ködösítik el. A ténylegesen újat egészen más, magasabb síkon találjuk meg: mégpedig az anyagtalanban és az örökkévalóságban, az emberek szemében és szívében és saját bensőnkben, de egészen biztosan nem valamely élvezeti vagy divatcikk legfrissebb modelljében (diétás Coca Cola, mini-, maxi- vagy midiszoknya. . .). Csak nem fogom hagyni, hogy kereskedők valami újdonságra beszéljenek rá a fecsegésükkel! Inkább saját magam akarok megpróbálni mindent, mert életem az, ami minden órában új. Minden hajnal, ami rám virrad: a világ újrateremtése. Ilyenként is élem meg, és ez valami csodálatos! A mai nap az igazi újdonság, és bennem van, új látásmódomban, újjálett szívemben – a ma! Az új saját valómban mutatkozik meg. És amikor azt olvasom az Ószövetségben, hogy „Mindent újrateremtek” (Iz 43,19), az Újszövetségben meg azt, hogy „Akkor új eget láttam az új föld fölött. . .” (Jel 21,1a), akkor itt nem csak valami szép jövő zenéjét hallgatom, hanem az újat élem meg most, ebben a pillanatban. Zsoltárok is figyelmeztetnek erre: „Most van itt az üdvösség órája!” Igen, most van itt az Úr órája, és rajtam múlik, hogy létem állandóan érzékeli-e ezt az újdonságot. Ha igen, akkor az Evangéliumot, Jézus örömhírét élem. Pálnak a Korintusiakhoz írt 2. levelében is van egy érdekes mondat: „Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul.” (2Kor 4,16) Személyes bensőnkben is kettős mozgás figyelhető meg, akárcsak a világ belsejében. Teilhard de Chardin értette meg velünk, amikor kétféle energiáról beszélt, egy tangenciális és egy radiális energiáról. A tangenciális az entrópiába torkollik, azaz fölemészti önmagát. Ez a folyamatos energiavesztésnek a fizikából ismert jelensége, s az öregség és a halál is idetartozik. A radiális energia ezzel szemben állandó emelkedésben és növekedésben van. Ez a pszichikai-szellemi energia. Megint itt vagyunk a khronosz-nál és a kairosz-nál. A khronosz Önöket 60., 70., vagy 100. születésnapjuk felé viszi – és akkor vége. Az új ember azonban egészen más, ő a kairosz síkján él, ő a megélés mélységéből állandóan megújuló ember. Ez a tapasztalás kiszakítja Önöket a halál karmai közül. Azt eredményezi, amit én ellensorsnak nevezek. A halálhoz vezető öregedési folyamat és a világ entrópiájának egész folyamata a létezés normális sorstapasztalata. Mi így fogadjuk el a dolgokat, és azt hisszük, hogy meg kell adnunk magunkat. De nem! Mert létezik spirituális, létezik misztikus tapasztalás is mint ellensors! A megélt spiritualitás és misztika erősebbé tesz, mint amilyen erős a sorsom; kiemel belőle, és föléje helyez. Így menekülök el mint ember a halál elől. Ha ezután a halál biológiai-fizikai jelensége ténylegesen bekövetkezik, akkorra én már régen végeztem vele; a halál fölé nőttem, és régóta beszállásoltam magam az örökkévalóság szívébe. Ezen találkozásomat Önökkel egy kis elmélkedéssel szeretném befejezni, ami lehetővé teszi számunkra, hogy az üzenetet még egyszer imában is elmélyítsük és a magunkévá tegyük: A jelen mélysége Isten,
Te örök ifjúság, Te örök gyermekség! Ámen.
Juhász László SZABADSÁGUNK ÉS HATÁRAI Bevezetés: A szabadság paradoxona Amikor a torontói Pax Romana-csoport kérésére előadásom témájául a szabadságot választottam, könnyelműen figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy témám elméletileg ugyan igen egyszerű: a szabadságnak nem lehetnek korlátai, mégis a tapasztalatban komplikált, mert az ún. szabad elhatározásaink minduntalan akadályokba ütköznek. Vagy hogy Babits Mihály szavával éljek: Nem hiszek az Elrendelésben, mert van szivemben akarat, s tán ha kezem máskép legyintem, a világ másfelé halad.
Nem hiszek az Elrendelésben, mert szabad vagyok: oly szabad, mint a bolond bogáncs a szélben vagy vad bozót között a vad. (Az elbocsátott vad) De egy másik versben az ember, különösen a magyar ember
. . . úgy támolyog az idők sikátorán, A lélekbúvárok és bölcselők kevésbé költőien, de látszólag nem kevésbé önellentmondóan tartják, hogy a szabadság fogalmilag ugyan kizár minden korlátot, de mégis tapasztalatunkban minduntalan lelki kényszerekkel vívódunk, amelyek sokszor megakadályoznak óhajaink kivitelében; továbbá az erkölcstan szigorú alapelvekkel lép fel, amelyek szabad törekvéseinket sokszor keskeny korlátok közé szorítják; vagy hogy polgárjogi szabadságunkat demokratikusan választott törvényhozók nyirbálják minduntalan az országgyűlésen. Vagy talán igaza van Hegelnek, amikor a szabadságot a megkötött renddel azonosítja? – Próbáljuk tehát ebben a beszélgetésünkben megoldani e lélektani, erkölcsi és politikai szabadságunk hármas paradoxonát. I. Természetünk szabadsága Az emberi személy szabadsága ugyan egy és változatlan, mégis két síkon bontakozik ki: a teremtett természet síkján és a megváltás kegyelmi síkján. Már Szent Pál különbséget tesz a szabadság e két foka között (Róm 8, 1–2), de Szent Ágoston szabatos filozófiai fogalomba foglalja azokat: egyrészt természetünk választási szabadságát (liberum arbitrium), másrészt a megváltott embertermészet kegyelmi szabadságát (Libertas)1. Először a szabadság e két síkja közti különbséget szeretném tárgyalni, és aztán a kettő közti összefüggést. A szabadság és szükségszerűség ugyan két ellentétes fogalom, de mégis az emberi személy öntapasztalásában mindkettő jelen van. A magyarázata ennek a szabadság alapvető elemzéséből kitűnik. 1. Az akarati szabadság alapjai Minden dolog természete – legyen az passzív élettelen anyag, vagy aktív növényi, vagy ösztönös állati lét – önmaga fenntartására törekszik, még ha ez a törekvés nem egyéb is, mint csupán ellenállás a környezet létét fenyegető erőinek. Az anyagi létezőnek ez az alapvető önfenntartása a természet első és szükségszerű törvénye, és nem ismer kivételt. De az ember személy, és így az önfenntartásra való törekvése is túlmegy az alsóbbrendű lényekén, mert ésszerű és tökéletesen tudatos céllal rendelkezik. Ez a cél szintén szükségszerűen van jelen bennük, és egy tág fogalommal boldogságnak hívjuk. Már Platón és Arisztotelész is erre a szükségszerű boldogságra való törekvésben látta az erkölcsi természettörvényt. Más szóval az emberi személy szükségszerűen törekszik a boldogságra, amely nem más, mint saját fizikai, értelmi, akarati, morális és esztétikai képességeink és törekvéseink összhangja és azok teljes mérvű beteljesítése. Szent Ágoston ezt így fogalmazza meg: Boldogok akkor vagyunk, ha megvan mindenünk, amire (értelmes) természetünk csak vágyhat. De a boldogság általános cél – mert minden ember célja –, és szükségszerű cél, mert senki sem tud boldogtalanságra törekedni. Azonban evilági életünkben a boldogság elérésére csak egyedi eszközök vezetnek, amelyeknek egyike sem foglalhatja magába a teljes boldogságot. Minden egyes ilyen eszköz csak valami részleges jót foglalhat magába, ami jó ma, de kevésbé jó holnap; egy szempontból jó, a másik szempontból nem; egyenesen vagy csak kerülő úton vezet célra. Mivel ezen eszközök egyikének sincs meg a boldogság ellenállhatatlan vonzóereje, azért szabadon hagyják akaratunkat, hogy választhassunk közöttük. Ezen eszközök száma matematikailag szólva végtelenre rúg. Éppen ez a körülmény teszi természetünket szabaddá: szabadon választhatunk tehát ezen mennyiségileg végtelen számú eszköz között, hogy melyiket akarjuk használni az egyedüli és szükségszerű boldogságunk elérésére. Minden törekvésünk végső célja a boldogságban való „önbeteljesítés”, amit világosabb és kevésbé félreérthető szóval élve személyiségünk teljes kifejlődésének is hívhatunk. Tehát két dolog világos: A boldogságra való ésszerű és szükségszerű törekvés (1) az eszközök között való szabad választás (2) szükségszerű feltétele. 2. Az akarati szabadság határai Ha megpróbáljuk ezt a metafizikai megfontolást a pszichoanalízis és az egzisztencializmus nyelvére lefordítani, rögtön előtűnik szabadságunk döntő jelentősége létünk kibontakozásában. a. Az Ego szabadsága A freudi pszichoanalízis szerint az Ego alapjait már csecsemőkorunk, kora gyermekkorunk és a pubertáskor tapasztalatai rakják le, amik így az ember tudatalatti törekvéseinek és ösztöneinek lesznek átformáló tényezői. Freud e tapasztalatokhoz kötötte, sőt – talán kissé elhamarkodottan – velük azonosította a nemi ösztön fejlődésének különböző szakaszait. Az Én vagy Ego azonban lassan teljes tudatára ébred önmagának és környezetének, ami annyit jelent, hogy önmagát fölfedezi mint törekvéseinek alanyát (szubjektumát), a környező világot pedig mint objektumát, vagyis törekvéseinek tárgyát. Ebben a pontban tűnik fel a „szubjektivitás” fogalmának jelentősége, amely ugyan különböző nevek alatt (mint pl. a forma mint szubjektum a megismerő alany kialakulásának döntő tényezője) már Platónnál, Arisztotelésznél és Szent Tamásnál föllelhető, de csak a modern egzisztencializmus hatása alatt vált közkinccsé. A szubjektivitás annyit jelent, hogy az Énnek (Egónak), amely szabadon meghatározza a tárgyak jelentőségét a boldogságra való törekvésben, ugyanakkor a tárgyak befolyását is el kell szenvednie. Az „Én” ilyeténképpen aktív és szabad formálója lesz önmagának. Ha korunk pszichoanalitikus elméletének szavaival akarunk élni, akkor azt kell mondanunk. hogy az ember „felettes énjének”, a szuperegónak óriási jelentősége van érett személyiségünk kialakításában, mert éppen a boldogságra való törekvéseink módját és eszközét határozza meg. Persze mindenki maga választja eszményképeit, és így saját szuperegóját, mégis szabadon, még akkor is, ha az „id”, a tudatalatti ösztönök és élmények az ego elhatározásában bizonyos szerepet játszanak. Végül csak azt kell megjegyeznünk, hogy Freud legismertebb és legközelebbi tanítványainak (Rizzuto, Winicott stb.) elmélete2 élesen eltér Freud eredeti elgondolásától. Freud még a szuperegót a libidóra vezeti vissza, ami szerinte akarati életünket valóban meghatározza. Ez a mindent maga alá hajtó „libido” az élvezetre való törekvés, amely különböző inhibíciók következtében a családi összetartás, a szülők és a gyerekek közti szeretet álarcát, vagy tágabb szociális vagy nemzeti álarcot ölti magára, de lényegében megmarad annak, ami mindig is volt. Az embernek így nincs más választása, mint engedelmeskedni ösztöne nemi törekvésének. Freud ezen pánszexualizmusa ellen lép fel aztán a mai pszichoanalízis nem egy ismert képviselője. Ők a szuperego állítólagos önámító eszményeinek igen reális szerepet tulajdonítanak, így biztosítva az Ego szabadságát a freudi ego pánszexualizmusi determináltságával szemben. Hogy azonban igazságot tegyünk a két elmélet között, Freud maga is elismeri, hogy a lélektani stimulusok – vagyis ösztökék – és az ego reakciója között a szuperego ideái is szerepre jutnak, de jelentőségüket Freud rögtön lefokozza azáltal, hogy minden ilyen ideát a libido funkciójának vall, és így az ego szabad önválasztását lehetetlenné teszi. b. Az Ego szabadságának határai Jóllehet az a tény, hogy szabadon választhatunk minden eszköz között, amely valóságban vagy legalábbis szubjektív meggyőződésünk szerint célunkra, a boldogságra irányul, ennek a szabadságnak a nagy veszélye az, hogy önmaga ellen fordulhat, és rabbá téve bennünket önmagát megsemmisítheti. De hogyan veszíthetjük el szabadságunkat éppen a szabad választás által? Tegyük fel, Péter elhatározza, hogy kokainnal fog kísérletezni. Két megfontolás vezeti erre. Egyrészt tudja azt, hogy ez a kábítószer nagy segítségére volt, amikor fogorvosa novocain injekciót adott neki, hogy kibírja a foggyökérkezelés fájdalmait. A novocain megszüntette fájdalmát, és így nem kis mértékben hozzájárult lelki békéjéhez, és – mondjuk ki nyíltan – életének fönntartásához és ezzel boldogságához. Péter aztán így gondolkodik: „Nekem szükségem van kokainra, amikor csak feszültnek érzem magam, ideges vagyok, vagy egyáltalán, amikor jól akarom érezni magam.” Egyszóval hozzájárulhat életének békés leéléséhez, harmóniájához, tehát a boldogsághoz vezet. Így Péter szabadon elhatározza, hogy kábítószerhez forduljon élete céljának megvalósításában. Persze Péter így önmagát csapja be: a kábítószer szokássá, majd biológiai igénnyé válva rabjává teszi éppen a szabad választás által. Végül is egészségét tönkretéve nem a boldogságra viszi, hanem elmebetegségre, sőt esetleg életének elvesztésére. Mindennapi életünket, amikor a jó álarca alatt föllépő erkölcsi rosszat választjuk, szabadságunk eme haláltusájával lehetne jellemezni. És ha igaz, hogy a történelem nem más, mint az „Ember tragédiája”, akkor bízván hozzátehetjük, hogy ez a tragédia szabadságunk öngyilkosságával azonos. Ha a kábítószer példáját azon véges dolgokra alkalmazzuk, amelyeknek – önmagunkat csalva – valami szükséges jót tulajdonítunk, és bebeszéljük magunknak, hogy az boldogságunknak kelléke, akkor azt kell mondanunk, hogy ez öncsaló szabad választással lelki szabadságunkat lassan, de biztosan elrabolja. Választási szabadságunk így önmagában hordozza öngyilkosságának csíráját. Vagy a pszichoanalízis szavait használva, az Ego az Id rabságába szegődik – szabadon. II. A hívő ember természetfölötti szabadsága Az emberi személy szabadságának azonban van egy másik síkja, amelyet a Szentírás Isten gyermekei szabadságának hív. Ennek forrása nem a teremtett természetben, hanem magában Istenben rejlik. 1. Hit és fölszabadulás Az Úr az ”szövetségben népe szabadítójaként nyilatkoztatja ki önmagát. (Kiv 3,1–17.) Amikor Mózes Egyiptom urainak bosszúállásától a Sinai pusztaságba menekül, apósa nyáját legeltetve a sivatag gyér legelőjén egy csipkebokrot pillant meg. A különös ebben a látványban az volt, hogy bár a bokor magas lánggal égett, a tűz mégsem emésztette el. Közelebb menve egy hangot hall: vesd le sarudat, mert a föld, amelyen állsz, szent. Jahve jelenléte megszentelte a földet, valamint a csipkebokrot is jelenlétének szimbólumává tette. Az Úr aztán Mózes tudtára adta, hogy Izraelt föl akarja szabadítani az egyiptomi járom alól, és Mózest választotta ki, hogy népét szabadságra vezesse. Mózesnak azonban kétségei támadtak. A zsidó nép nem fog neki engedelmeskedni, mert ha azt kérdik, hogy kitől jön e szabadság ígérete, nem fogja tudni magadni e látomás nevét. És ekkor a csipkebokorból egy mondatot hall, amely mondat megváltoztatja majd a világ folyását. A keresztény bölcselet ezt a mondatot tette alapelvévé, és ezzel élesen elvált minden más bölcselkedő spekulációtól. A pillanat fönsége szinte elviselhetetlen. Isten közli nevét teremtményével: „Én vagyok az, aki van.” Az „aki van” küld téged Izrael fiaihoz. Isten tehát maga a Lét, a végtelen, örök, változhatatlan egzisztencia. Közte és teremtményei közt a szakadék áthidalhatatlan. A teremtmények léte véges, halandó és az idő változásainak függvénye. Lélektanilag azonban e lenyűgöző jelenetnek másban van a jelentősége. Mózes megtalálja önmagát és hivatását. Freudi kifejezéssel élve megtalálja igazi szuperegóját, amelyet a Lét, az igaz Valóság szabott rá, ti. szerepét az emberiség történetében. Ő ezt szabadon elfogadja: Isten maga biztosítja e választás szabadságát. Próbáljuk e szabadságot elemezni. a. A hit fogalma Először is Mózes elhatározása hiten alapul. A hit pedig nem más, mint egy kinyilatkoztatott igazság elfogadása anélkül, hogy valami matematikai képletszerű bizonyossággal rendelkeznénk. Éppen azért, mert nem a szükségszerűség bizonyosságával nehezedik az értelemre, a hit szabadon hagyja akaratunkat, hogy elfogadjuk-e vagy visszautasítjuk. Hogy azonban mégis elfogadjuk a hit tárgyát mint igazságot, ti. hogy valóban Isten szól hozzánk, hogy Ő a kezese a hitigazságnak, az akaratnak szüksége van egy indítóokra. Mózes esetében ez az indok kettős: először népe atyjának szeretete (Jahve fölfedi magát mint Ábrahám, Izsák, Jákob Istene), és aztán az a remény, hogy az Úr beváltja ígéretét, és népét valóban fölszabadítja Egyiptom járma alól. A hitben tehát a remény és a szeretet erénye szervesen bennefoglaltatik. A hit ugyan meghagyja választási szabadságunkat, de mégis ezt a merő eszközt, amely képessé tesz bennünket, hogy válasszunk a jó és rossz között, megerősíti, és tévedés nélkül és ténylegesen a boldogság megszerzésére irányítja. A hit így biztosítja, hogy mindig a szükséges jót válasszuk. A keresztény teológia ezt a természetet meghaladó és a természetfölötti hitből származó képességet kegyelemnek nevezi, és a belőle fakadó szabadságot Libertasnak. b. A Libertas és az Ego beteljesülése A kegyelem aztán megszabadít bennünket az „id” zsarnoki uralmától, segít, hogy az igazi énünket – amit Freud egónak nevez – kialakíthassuk, és így megtaláljuk igazi személyazonosságunkat, a nekünk illő és ránk szabott boldogságban. A hit általi fölszabadulásban igaz Szuperegónk maga az Isten lesz. „Legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” – mondja Krisztus. Meglepő módon Freud a hitet minden vallással együtt csak önámításnak, illúziónak ítéli, amelynek tudományos világunkban nincsen helye3. Meglepő ez az álláspont, de talán jobban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy Freud praxisa főleg neurotikus betegekre terjedt, és sajátos logikával ő aztán minden hívő embert neurotikus betegnek tartott. Figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a hit a szeretet és remény erényeivel együtt annyi embernek az életét tette elviselhetővé, sőt dinamikus alkotásra késztette, vagy éppen ragyogóan boldoggá tett. Ha egy pszichológus ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyja, nehezen kerülheti el, hogy saját előítéletének áldozatává ne essék. A Végtelen Lét és Jó a hit által fölszabadít az „id” zsarnokságától, mint az izraelitákat fölszabadította nemcsak a szolgai lemondás, hanem a konyha élvezeteinek (az egyiptomi hagymás, húsos fazék) és a pénz aranyborjújának zsarnoksága alól is. Mindez lehetetlen volna, ha a hitből fakadó Libertas nem tenne bennünket Isten terveinek munkatársaivá. Mert ha igaz, hogy nincs szeretet anélkül, hogy ne ismernők szeretetünk tárgyát, az is igaz, hogy mindig jobban szerethetünk, mint amennyire ismerjük azt, akit szeretünk. Ez a „nagyobb” szeretet a hitből fakad, és Istenre irányul. Továbbá a szeretet nemcsak annyit jelent, mint birtokba venni a szeretett lényt, hanem önmagunkat is a szeretett lénynek adni. Így a szeretet egyesülésre vezet, mint azt már Platón vallotta4. Amikor pedig Istent vesszük birtokunkba, és ugyanakkor önmagunkat adjuk át neki, akkor a véges teremtmény valamiképpen a Végtelen Teremtő nívójára emelkedik. Értelmünk, akaratunk, szeretetünk így Istenben találja kielégülését, boldogságát. A kegyelem adta szabadság, a Libertas tehát a választási szabadságot meghaladó erő bennünk, amely képessé tesz, hogy mindig a jót válasszuk, amely létünk teljes kifejlődéséhez vezet, amit boldogságnak hívunk. Eredete, valamint célja is abban található, akinek neve „Az, aki van”, vagyis maga a Végtelen Lét. 2. A szabadság két síkja közti különbség és hasonlóság Összefoglalva tehát a választási szabadság és az erkölcsi szabadság közti különbséget és összefüggést: Természetünk velünk született szabadsága képessé tesz, hogy a jó és rossz között válasszunk, amíg a hitben biztosított Libertas képessé tesz bennünket, hogy mindig a boldogságra vezető jót válasszuk. A választási szabadság önmagában hordja megsemmisülésének csíráját, míg a hitből fakadó Libertas az állandó jó választása következtében csak mindig erősödik. A kettő úgy viszonylik egymáshoz, mint a merő teremtett természet és a megváltás ajándéka, a kegyelem. Végül a választási szabadság önmagára hagyva előbb-utóbb a rossz rabszolgaságába süllyed. De ha a kegyelmi szabadság hatja át, akkor csalatkozhatatlanul a boldogságra, vagyis személyiségünk teljes megvalósulására vezet, és ezzel Istenhez. Megint Babits szavaival élve:
„Vezessen Hozzád a szabadság!” (Az elbocsátott vad) III. Szabadság és félelem Köztudomású, hogy korunk két legismertebb egzisztencialista gondolkodója, Sartre és Heidegger tanítása nyomán a modern ember a megsemmisüléstől való félelmet véli minden cselekedetünk végső rugójának. Vagy nem ez minden lázas tevékenységünk magyarázata, bármi téren legyen is az: személyi érintkezés, gazdaság, politika vagy a tudomány terén?! Szinte önmagunknak akarjuk bizonyítani, hogy még létezünk, sőt létünket akarjuk mintegy kiterjeszteni tevékenységünk által. E meglátás azonban nem új. Mióta az eredeti bűn megjelent az ember életében, annak büntetése Damoklesz kardjaként függ tudatunkban: „Emlékezz, ember, hogy porból vagy, és porrá leszel.” A létért való aggodalom és rettegés ténye nem kétséges. Az igazi kérdés az, hogy miként ítéljük meg, és mit kezdünk vele. Kierkegaard, a nagy keresztény gondolkodó ezt az egzisztenciális rettegést tette a hit ugrólépcsőjévé, az Istenhez vezető híd egyik támaszpillérévé. Kétségtelen. De a probléma másik oldala az, hogy a félelem, aggodalom és rettegés mindennapi szabadságunknak a legnagyobb ellensége. Próbáljunk egy evangéliumi példával élni. l. Krisztus és szabadulás a félelemtől A csodálatos kenyérszaporítás után Krisztus tanítványait a Genezáreti tó másik partjára küldi, miközben ő hátramarad imádkozni. A tanítványok, edzett halászok lévén, már vagy öt kilométerre (Mt 14,22–33; Mk 6,45–52; Jn 6,16–21) eveztek, amikor vihar támadt, és elnyeléssel fenyegette bárkájukat. Ekkor Jézus a vízen járva segítségükre sietett. De amikor a tanítványok halálfélelmét e vélt kísértet látása szinte a kétségbeesésig fokozta, Péter – lelkes ember lévén – elkövette azt, amit Kierkegaard a „hit ugrásának” nevez, vagyis Péter, eldobva magától minden emberi okoskodást, a hirtelen hit lendületével kéri Krisztust, hogy adjon való jelenlétéről bizonyságot: tegye lehetővé, hogy ő, Péter is a vízen járhasson. A hit így szabad akaratát e kegyelem sugalmazta cselekedetre indította, amelyre semmiféle, csupán természetes erővel rendelkező ember nem vállalkozhatott volna. De közben hite az ide-oda hánykolódó viharos hullámok láttára megingott. Péter süllyedni kezdett. Erre Jézus megfeddte: „Miért félsz, te kicsinyhitű?” Ez a jelenet mély lélektani valóságra hívja fel a figyelmet. A természetfeletti hit képes akarati elhatározásainkat olyan tettekre hívni, amelyek meghaladják a természet erejét. Isten kegyelme még ma is hősies életre szólít ezreket (gondoljunk a kalkuttai Teréz anya és követői életére), hogy azok szabad elhatározással múlják felül a halálfélelmet és a megsemmisüléstől való aggodalmukat vagy rettegésüket. 2. Fölszabadulás és remény Istenben Az érem másik oldala azonban az, hogy ha visszautasítjuk a hitet és a kegyelemben bízó reményt, az egzisztenciális félelem és rettegés fogja azok helyét elfoglalni és ugyanakkor gúzsba kötni. Aquinói Szent Tamás egy példával írja le, hogy a félelem miképpen korlátozza a szabad akaratot5. Amikor egy hajó viharba kerül, és már-már süllyedés fenyegeti, a legénység a rakományt a tengerbe dobja. A kérdés az, hogy vajon szabadon teszi-e ezt a radikális lépést? – A felelet az, hogy ugyan maga a cselekedet akarati elhatározásból fakad, amely választási szabadsággal rendelkezik: vagy elveszíteni a rakományt, de megmenteni a hajót és személyzetét, vagy pedig elsüllyedni rakományostól. A halálfélelem azonban nem hagy helyet az elméleti szabad választásnak. De vajon nem így történik-e minden elhatározásunkban, hogy a tudatalatti félelem már előre befolyásolja cselekedeteink kivitelezését? Freud maga úgy gondolta, hogy a libidónak, vagyis a nemi ösztönöknek meghiúsulása nyomot hagy lelkivilágunk kialakulásában. Vagy inhibíciót eredményez, amely a Szuperegót határozza meg, vagy traumatikus sebet ejtve patologikus jelenségeket idézhet elő. De a háttérben ott van a félelem a további frusztrációtól, sikertelenségtől, létünk elszegényedésétől. Önvád és akaratunk elégtelenségének tudata e félelem következménye. A keresztény magyarázat szerint az eredeti bűn folytán értelmünk világa részben elhomályosodott, akaratunk pedig meggyengült. Ez a megsebzett természet aztán ki van téve létünk folyamán a mindent átható félelemnek, hogy létünket elveszítjük. Az egyén lelkivilágának eseményei, tudatalatti traumái nagyban hasonlíthatók a pszichoanalízis meglátásához. Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomására6, ahol leírva csecsemőkori frusztrációit, fölkiált: „Kérdezlek, Uram és Istenem, hol vagy, mikor is volt a te szolgád ártatlan?” Így már legkorábbi tapasztalatainkat az eredeti bűn uralja. De bármiképpen magyarázzuk is lelki gyötrődéseinket, kudarcainkat ún. szabad elhatározásainkban, mindenképpen Péter tapasztalatára jutunk. Ha hitünk meggyengül, reményünk elhomályosodik, akkor süllyedni kezdünk, és a viharos hullámok átcsapnak szabadságunk felett, és kényszerítve érezzük magunkat azt tenni, amit nem akarunk. Csak később emlékszünk bűnbánóan Krisztus szavaira: „nélkülem semmit sem tehettek.” Jóllehet Isten kegyelmét mindig fölajánlja, de ha hitetlenségünkben elzárkózunk előle, ha helyet adunk a kétségbeesés keserű, de az Ént, az Egót valamiképpen mégis kielégítő érzelmének, akkor a habok alá merülünk, és azt tesszük, amit nem akarunk – mint Szent Pál mondja. Az Ego ilyen esetben magára marad, akarata meggyengül, és önmagára hajolva az egoizmus narcisztikus éretlenségébe süllyed. Ennek ellenében a hit és remény az egót nemcsak erejét meghaladó tettekre vezetheti, hanem Krisztus létének teljességére viheti, amely a személy végleges megérésével azonos. Összefoglalva röviden a mondottakat: A hit nem illúzió vagy önbecsapás, mint azt Freud tanította. A hit mint mindenható Szuperego fokozatosan átalakítja személyiségünket, és a bűn választása következtében rosszra hajló akaratunk rabságából, bár lassan, de ellenállhatatlanul a „választott nép” szabadságára vezethet. Ez volt millió és millió ember tapasztalata. Ez volt Mózes tapasztalata: Ő meghallotta az Örök Létezőnek szavát a csipkebokorból, amely túlharsogta az egyiptomiaktól való félelmét, szétoszlatta a nemzete fölé halmozódó reménytelenség felhőit, hogy biztosítsa őt a végtelen Létről, teljes szabadságról és az Ígéret Földjéről. Vagy E.B. Browing szavaival élve: Földünket áthatja a
mennyei hívó szó, És hozzátehetjük: az utóbbiak, elvesztve igazi szabadságukat, a kegyelem Libertasát, megelégszenek a választási szabadság kétes és tünékeny ígéretével, hogy szokásaiknak előbb-utóbb rabjaivá váljanak . . . szabadon. —————— 1 PL 40,247; PL 45,1521.
2 W.W.
Meissner S.J., M.D. Life and Faith, Psychological Perspectives on
Religious 3 Freud, Sigmund: The Future of an Illusion, London, 1949. 4 Lakoma, 192 e 10–12 . . . a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak. 5 Summa Theol. Ia IIae quaest. 6, art 6. 6 Vallomások, I. könyv, 7. fejezet.
LELKISÉG ÉS LELKIPÁSZTORKODÁS Dér Katalin
„SZÍVESEN ÖLELEM MAGAMHOZ (Kálvin) A Jakab-levélről Az első fejezet (Jak 1,1–27) 1 Jakab, Istennek és az Úrnak, Jézus Krisztusnak rabszolgája köszönti a szétszórtságban lévő tizenkét törzset. 2 Csupa örömnek számítsátok, testvéreim, ha különféle kísértésekbe kerültök, 3 hiszen tudjátok, hogy hitetek kipróbáltsága állhatatosságot eredményez. 4 Az állhatatosságban pedig legyen tökéletes a cselekedet, hogy legyetek tökéletesek és teljesen épek, akikben semmiféle hiányosság nincsen. 5 Ha pedig valaki híjával van a bölcsességnek, kérje Istentől, aki hátsó gondolat nélkül ad mindenkinek, nem hánytorgatja fel, és megadatik neki. 6 De hittel kérje és kételkedés nélkül, mert aki kételkedik, az hasonló a tenger hullámához, ami a széltől ide-oda vetődik. 7 Csak azt ne higgye az ilyen ember, hogy kap valamit is az Úrtól, 8 aki kétlelkű és állhatatlan minden útjában. 9 Dicsekedjék az alacsony sorsú testvér a felemeltségével, 10 a gazdag pedig a megalázottságával, mert úgy elmúlik majd, mint a mező virága. 11 Mert felkel hőségével a nap, és elszárítja a füvet, és virága lehull, és alakjának szépsége elvész. Így fog a gazdag is a maga útjaiban elsorvadni. 12 Boldog az az ember, aki állhatatos a kísértésben, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet (Isten) megígért azoknak, akik szeretik. 13 Senki ne mondja, amikor kísértésben van: „Isten kísért engem!” Ugyanis Isten nem kísérthető gonosszal, s ő maga sem kísért senkit. 14 De úgy ér mindenkit kísértés, hogy önnön vágya vonja és csalogatja: 15 aztán a vágy megfogan és bűnt szül, a bűn pedig teljességre jut és halált szerez. 16 Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim! 17 Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről száll le a világító testek Atyjától, akiben nincs változás, sem napforduló okozta árnyék. 18 Elhatározásából szült bennünket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek. 19 Értsétek meg, szeretett testvéreim! Minden ember legyen gyors a meghallásra, lassú a megszólalásra, lassú a haragra, 20 ugyanis ember haragja nem munkálja Isten igazságát. 21 Ezért hagyjatok el minden szennyet és a sok-sok romlottságot, és szelídséggel fogadjátok a belétek plántált igét, amely meg tudja menteni lelketeket. 22 Sokkal inkább legyetek cselekvői az igének, ne csak hallgatói, megcsalva önmagatokat. 23 Mert ha valaki hallgatója (csupán) az igének és nem cselekvője, az hasonló ahhoz az emberhez, aki megnézi születése szerinti arcát a tükörben. 24 Megnézte magát és elment, és nyomban elfelejtette, hogy milyen volt. 25 Aki azonban beletekintett a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad mellette, nem lett feledékeny hallgatójává, hanem tevékeny cselekvőjévé, az boldog lesz cselekvésében. 26 Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem zabolázza meg nyelvét, hanem becsapja a szívét, annak hiábavaló a kegyessége. 27 Tiszta és igazi kegyesség az Isten és Atya előtt az, ha gondoskodunk az árvákról és az özvegyekről nyomorúságukban, ha szeplőtlenül őrizzük meg magunkat a világtól. (A szöveget ifj. Fekete Károly „Jakab apostol levelének magyarázata” című kommentárjából vettük át (1994), ez a csaknem szó szerinti fordítás látszott legalkalmasabbnak az elemzésre. Pontos a revideált Károli- és az ún. új protestáns fordítás is; a két katolikus változat egy-két helye kissé homályosabb.) 1./ A levél sorsa a kereszténység történetében A levél, amelyet a hagyomány hol Jakab apostolnak, Alfeus fiának hol pedig a másik Jakabnak, „az Úr testvérének” tulajdonított, az Újszövetség hányatott sorsú iratai közé tartozik. Olyan tekintélyes 2–3. századi egyházatyák, mint Tertullianus, Irenaeus, Cyprianus, meg sem említik, míg a későbbiek közül nyugaton Jeromos és Augustinus, keleten pedig Aranyszájú Szent János állt ki a kánonba történő felvétele mellett, ami a legtöbb gyülekezetben a 4. században, az egyház egészében pedig csak az 5. században történt meg. Luther szenvedélye a levelet a nagy páli iratok mércéjével mérte, és nem sokra tartotta. „Szalma-levél” –– mondotta, hiszen szerzője „meg sem emlékezik Krisztus szenvedéséről, feltámadásáról és Lelkéről”, a hit elsődleges fontosságáról pedig mit sem tud, ellenkezőleg, „mindenképpen erőlteti a cselekedeteket”. Sokan úgy látták, hogy az író a hit és a cselekedetek kérdésében egyenesen vitába száll Pállal, tagadva a hit meghatározó szerepét a megigazulásban. A józan ítéletű Kálvin nem talált semmi kivetnivalót a Jakab-levélben: „szívesen és vita nélkül ölelem magamhoz ezt az írást”, mert „nem szabad azt követelnünk, hogy mindenki ugyanarról a tárgyról írjon“. Mára tisztázódtak a levél tartalma körüli vitás kérdések. Kiderült, hogy a Jakab-levél írója és Pál apostol között feltételezett vita látszólagos. Pál számos alkalommal maga is hangoztatta a tevékeny hit, a jócselekedetek fontosságát; mindössze arról van szó, amit már Kálvin látott: a két szerző más-más helyzetű közösségeknek ír a keresztény élet két különböző kérdésköréről. Világossá vált az is, hogy, noha a középpontban csakugyan nem Krisztus személye áll a szó szűkebb értelmében, annál nagyobb szerepet kap viszont Krisztus tanítása. Krisztus három szinoptikus evangéliumban feljegyzett mondásai példátlanul nagy számban, huszonhat alkalommal fordulnak elő a viszonylag rövid levélben, ebből húsz a Máté-evangéliumból származik, bizonyára azért, mert az ókortól (Órigenész, Ambrosius) napjainkig általános vélemény szerint Máté irata tartalmazza a legrészletesebben Jézus erkölcsi tanítását. Miután ezek a kérdések tisztázódtak, még mindig maradt egy nehézség. A mai kutatók és olvasók többsége szerint a Jakab-levél nem egyéb, mint vegyes tartalmú erkölcsi intelmek összefüggéstelen sora, hiányzik belőle az egységes szerkezet. Ez azonban nincs így. Ellenkezőleg, az írás felépítése nagyon is logikus, és a maga egyszerűségében elegáns. Ezt szeretnénk igazolni az első fejezet szerkezetének elemzésével. Kitérünk ugyan egyes részletekre, kifejezésre is, de főleg a szöveg egészére figyelünk. Azt tanácsoljuk, hogy a kezdő olvasó először a fő gondolatot próbálja megállapítani, ami esetünkben nem nehéz: a Jakab-levél lényege szerint útmutatás a keresztény ember helyes életviteléhez. Következő lépésként az olvasmány logikai egységekre tagolását javasoljuk. Itt ezt a második fázist mutatjuk be a Jakab-levél példáján, amelytől sokan éppen ezt a logikus szerkezetet vitatják el. 2./ A szöveg elemzése A Jakab-levél valóban erkölcsi, életvitellel kapcsolatos témákról szól. Maguk az intelmek a 2,1-gyel kezdődnek, az első fejezet pedig ezt azzal vezeti be, hogy logikus lépések sorozatán keresztül ésszerű rendben haladva jut el a hitből fakadó cselekedetek fontosságának gondolatáig. Most ezt a bevezető gondolatmenetet tekintjük át. Első lépés A címzett „a szétszóratásban lévő tizenkét törzs”. Ez a néhány szavas megszólítás máris jelzi a levél első olvasóinak helyzetét. Természetesen nem a történelmi, hanem a lelki Izraelről, a valóságos és ideális–szellemi Izrael örököseiről, keresztény gyülekezetekről van szó. A szokatlan megszólítással a szerző két dolgot hangsúlyoz. Egyrészt a közösség egységét – ahogy a „tizenkét törzs” elnevezés is mindig a történeti Izrael egységét, összetartozását jelölte –, másrészt pedig azt, hogy ez az egységes keresztény közösség szétszóratásban él a népek között. A történeti és a lelki Izraelt hasonlóságok és különbségek erős szálai fűzik egymáshoz. A folytonosságot jelzi Jézus azzal, hogy apostol-tanítványainak, mintegy a lelki Izrael ősatyáinak számát tizenkettőben határozza meg, és kezdetben a fiatal egyház is ragaszkodik e számhoz (ld. Mátyás megválasztását Júdás helyére, ApCsel 1,15–26). A babiloni fogság után szórványban élő zsidó diaszpóra pedig kijelölte a belőle megszülető kereszténység terjedésének útvonalát, vérkeringésének pályája lett, mert az új hitet a tanítványok tudatosan olyan városokban kezdték hirdetni, ahol élt zsidó közösség. De míg a történeti Izrael saját értékelése szerint bűneinek büntetéséül szenvedte a fogságot és a szétszóratást, addig a keresztények Jézus parancsára szóródtak szét, elmenvén „minden néphez” (vö. Mt 28,19). Ez a szórványban élő új, lelki Izrael váratlanul nagy sikerrel terjesztette a pogány világban az egy, igaz, élő Isten hitét, míg a történeti Izrael szétszóratása alig járt ilyen eredménnyel. Az összetartozás és szórványlét kettősségében különleges jelentőségre tett szert a „legyetek szentek” követelménye, az a követelmény, hogy a keresztények ne hasonuljanak a világhoz, a népek értékrendjéhez, amelyek közé szétszórattak, ugyanakkor mégse vonuljanak ki a világból, ne zárkózzanak el, hanem töltsék be a só és a kovász szerepét. Márpedig amennyire áldásos ezeknek az anyagoknak a jelenléte, ha jól elkeverednek a liszttel, éppen annyira haszontalanok, ha egy csomóban maradnak a tésztában. Egyszerűen szólva a keresztényeknek azon kell munkálkodniok, úgy kell élniök, hogy ők hassanak a világra, ne pedig a világ őrájuk. Ez az alaphelyzet és ez a megszólítás tehát már jó előre indokolja, miért éppen erkölcsi kérdések alkotják a levél tárgyát. Második lépés A hívők tehát szét vannak szórva a népek közé, és ebből egyenesen következik, hogy sok olyan kísértés éri őket, amilyeneknek más helyzetben kevésbé lennének kitéve. A „kísértés” szó jelzője a görög szövegben poikilosz, jelentése színes, tarka, festett. A különös kifejezés („tarka kísértések“) kristálytiszta pontossággal fejezi ki a kísértésnek mint jelenségnek minden lényeges elemét. Kifejezi először is azt, hogy a kísértések tarkák, sokszínűek, különfélék, a legváltozatosabb formákban jelentkeznek. Ráadásul színesek, szépek, vonzzák a szemet. A pogány nagyvárosok ragyogó forgataga, a pompás templomok, remek faragású istenszobrok, a látványos vallási ünnepségek, fergeteges látványosságok, színielőadások, sportversenyek – csupa szemre szép, mégis kárhozatos, tilalmas dolog. Végül azt is kifejezi a poikilosz jelző, hogy mindezek szépsége csak festett álszépség, a ragyogó külszín alatt a valóság más, a kísértés olyan, mintha egy rozsdás roncsautót égszínkékre mázolnánk. A kísértés is mást ígér, mint amit ad, és festett pompájával arra csábít, hogy te is úgy élj, mint a világ. A kísértést a legtöbb ember rossz dolognak, legalábbis kellemetlennek tekinti. Az író azonban megfordítja a dolgot. Ellenkezőleg, mondja, „csupa örömnek számítsátok”, ha kísértések érnek benneteket. Vajon miért? – Az öröm oka nem az a szenvedés, amely szükségképpen éri a kísértéssel szembenéző embert. Olyan örömről van szó itt is, mint a boldogmondásokban. Akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, akik sírnak bűneik miatt, vagy akik üldözést szenvednek az igazságért, azok Isten szemével nézve boldogok, mert ráléptek az útra, képesek alakulni, formálódni; ők maguk pedig annyiban látják boldognak magukat, amennyiben szintén Isten szemével tekintenek sorsukra. Ilyen értelemben örülnek azok is, akiket kísértések érnek. A kísértés legyőzése ugyanis gyümölcsöt terem: aki kiállja a próbát, az „állhatatos” lesz, vagyis állóképes, remény van rá, hogy hasonló helyzetekben szintén állva marad. Ez a képesség pedig beépül a személyiségbe, és „tökéletességre” vezet. A tökéletesség fogalma, amint már láttuk másutt is, a görögben a „cél” szóból ered. Az az ember tökéletes (teleiosz), aki tart a célja (telosz) felé, az üdvösség felé, jó úton van, nincs olyan „hiányossága”, ami megakadályozhatná abban, hogy célja felé haladjon. A tökéletesség itt sem azt jelenti, hogy az ember minden tekintetben hibátlan lenne (vö. 3,2). El-elhibázhat dolgokat, de azért haladásának iránya helyes marad. A gondolatmenet valószínűleg Ábrahám áldozatvállalásának (Ter 22,1–19) zsidó eredetű exegézisén alapul, amely szerint az ősatya Istennek engedelmeskedő cselekedete nyomán nem egyszerűen Isten „szerzett tudomást” Ábrahám hitének erejéről, hanem maga Ábrahám is, akinek hite éppen az áldozatvállalás cselekedete révén erősödött, „cselekedetéből vált tökéletessé a hite” (Jak 2,22). A hit és a cselekedetek viszonya tehát sokkal összetettebb a „vagy hit – vagy cselekedet” alternatívánál. Egyáltalán, ilyen dilemma csak az újabb kori ember egységét vesztett, részekre, létre és tudatra szakadt lénye számára létezik, a régiek személyiségének egészséges integritása értetlenül állott volna előtte. A cselekedet nem csupán és nem is elsősorban „megmutatja”, „bizonyítja” a hitet, hanem táplálja, erősíti. Ez a levél egyik központi gondolata, amire a bevezető fejezetben még visszatér. – A logikai sor tehát: kísértés — a próba kiállása — állóképesség — célra irányulás Harmadik lépés Bölcsesség. Bölcsesség kell hozzá, de nem emberi tudás, nem filozófiai, tudományos, gyakorlati ismeretek halmaza, hanem Istentől származó bölcsesség, ahogyan ezt a szót a Biblia egyéb könyvei is használják. Olyan ismeret, ami belső tisztázottságot eredményez, következésképp biztonságot, erőt ad a kísértésekkel szemben. Mindenesetre tudástermészetű dolog ez: tudni kell, miről van szó. 1. Tudni kell először is, hogy kísértések – vannak. 2. Tudni kell felismerni a kísértéseket az élet sok jelensége, eseménye között, ami nem könnyű, hiszen a kísértések „sokfélék”, „színesek” és „álcázva vannak” (poikilosz). 3. Tudni kell, hogy a próbatételnek értelme, gyümölcse van – a tökéletesség. 4. És végül tudni kell, hogyan lehet legyőzni a kísértést. Az a bölcsesség, amely mindezt biztosítja, nem jön magától, kérni kell. Mégpedig hittel kell kérni, de teljes hittel (vö. Mt 6,24; Mk 12,30; Jak 4,8; Sir 1,28; stb.), „kételkedés nélkül”. A kétely nélküli hit itt nem azt jelenti, mintha a hívő embernek alkalmasint nem lehetnének hitbeli problémái, kérdései, akár kételyei is valamilyen hittétellel kapcsolatban – hiszen lehetnek. De most nem ilyen elvont hitről van szó, hanem egy személy, Isten iránti teljes bizalomról egy konkrét helyzetben. Aki ugyanis kételkedik – két ellentmondó dolgot gondol egyszerre –, nem hisz egészen abban, hogy Isten valóban megadja neki a helyzet megoldásához szükséges bölcsességet, annak „kettős a lelke”, „kétlelkű” (dipszükhosz), mert olyasvalakitől kér, akiben ugyanakkor mégsem bízik igazán, és ez, ha Istenről van szó, képtelenség. Az ilyen ember ellentmondásosan viselkedik, holott Isten nem viselkedik ellentmondásosan, hanem egyrészt „hátsó gondolat nélkül” adja meg a bölcsességet, másrészt pedig „nem hánytorgatja fel” az adományt az embernek, azaz nem kér érte semmiféle viszonzást: Mindkét kifejezés azt húzza alá, hogy Isten magatartása ebben a helyzetben is egyértelmű. Az egyértelmű és a kétértelmű viselkedés között pedig, s ezt mindeki tudja, egyszerűen lehetetlen a párbeszéd. Negyedik lépés Ha valaki teljes hittel kérte és meg is kapta a bölcsességet, akkor a legelső tudás, amire szert tesz, egy olyan alapismeret, amely a kísértéssel folytatandó küzdelméhez a legfontosabb. Ez az ismeret egy új, a világéval ellentétes értékrend. Az ember belátja, hogy mindaz, amivel a világ oly színesen és változatosan kísérti őt, nem a legfőbb érték. Itt a szegény, az alacsony sorsú dicsekszik gazdagságával, szó szerint „felemelt voltával”, a gazdag pedig megalázottságával, „alacsony voltával”. E a szavak a maguk képszerű jelentésével (magas, alacsony) szinte tapinthatóvá teszik az értékrend megfordulását. Itt az élet tetejét jelentő gazdagság a mélypont, a szegénység pedig, amit a világ gödörnek tekint, az értékek csúcsa. A Jakab-levél szerzője Lukács mellett az Újszövetség társadalmi problémák iránt legérzékenyebb személyisége, rövid iratában sokszor kifejezi szolidaritását az elnyomottakkal (pl. 1,9–11; 1,27; 2,2–12; 2,15–16; 5,1–6). Mégsem csak gazdasági kérdésről van szó. Ha pusztán anyagi értelemben vett szegényekre és gazdagokra gondolunk, nem érthetjük, miért lenne valaki szegény, ha egyszer gazdag, és miért kellene a gazdag embernek dicsekednie nem létező szegénységével. A szöveg inkább a bölcsesség birtokában lévők – szegények és gazdagok – értékrendjének megfordulását fejezi ki. Lehet valaki anyagiakban szegény – mégis gazdag, ha azzal dicsekedhetik, hogy Isten emeli fel őt; és lehet gazdag – mégis szegénynek tudja magát, mert belátja, hogy önmagától semmije sincs, minden valódi gazdagságát Istentől kapja. Ahogy a nap tüze elsorvasztja a virágot, úgy mutatja meg Isten bölcsességének világossága a pusztulásnak kitett földi dolgok értéktelenségét a mennyeiekkel szemben (11). Ha valaki a világ kincseit nem így, hanem a világ szemével nézi és értékeli, akkor teljesen esélytelen a tarka kísértésekkel szemben. Pontosan ettől a veszélytől óv meg a bölcsesség első gyümölcse, amiben az isteni gondoskodás felülmúlhatatlan ökonómiáját kell lássuk, mert nem akármilyen tudást nyújt, hanem éppen azt, amire az adott helyzetben az embernek szüksége van. Ötödik lépés Nem csak a helyes értékrendet kell azonban tisztán látnunk a kísértés idején, nem csak saját valódi helyzetünket, szegénységünket és gazdagságunkat kell ismernünk, hanem a másik oldalt, a kísértés természetét is. Ez a bölcsesség elnyerésének második gyümölcse, amely megmutatja, mi a kísértés forrása, oka, és hogyan működik. Az 1,12. vers az 1,2 gondolatát ismétli meg, még egyszer aláhúzva, hogy nem egyszerűen akkor „boldog” az ember, ha kísértésben van, hanem akkor, ha azt ki is állja, és megpróbáltatásai gyümölcsöt hoznak. Ehhez azonban tudnia kell, hogy a rosszra csábító kísértés nem Istentől származik. Isten senkit sem kísért a rosszra, vagyis rossz célból. Van itt egy figyelemre méltó, finom különbségtétel. A szerző nem mondja, nem is mondhatja, hogy Isten egyáltalán nem teszi próbára (= nem „kísérti”) az embert, hiszen ennek számos bibliai példa ellene mond. Isten igenis próbára teheti az embert, de csakis jó céllal, azért, hogy megeddze. Nem azt akarja, hogy az ember elbukjék, hanem hogy győzzön. Az Istentől származó próbatétel és a világ felől jövő kísértés között ég és föld a különbség: az előbbi jó célt szolgál, az utóbbi pedig rosszat, bár az ember a bölcsesség birtokában még ezt is a jóra tudja fordítani. Ebben a kérdésben ma is elég gyakran tévedünk, nem látunk tisztán. Márpedig – hívja fel a figyelmet az író – ez veszélyes tévedés. (16: „Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim!”) Hiszen aki a rosszra csábítást Istennek tulajdonítja, az változást tételez fel Istenről, mintha ő egyszerre akarná a jót meg a rosszat, holott Istenben „nincs változás”. Azt állítani, hogy Isten rosszra kísért, ellentmondás, mert Istentől csak jó jön, tőle jön „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék”. Ha egyszer ő a világosság („a világító testek Atyja”), akkor nem lehet benne semmi sötétség („árnyék”). Ezért az embert megteremtő elhatározása is egyedül a jóra irányul, tehát nem kísértheti teremtményét rossz céllal, azzal a céllal, hogy elbukjon. Az ezzel ellentétes elgondolás nem csak ésszerűtlen, nem csak rágalmazza Istent, de megzavarja a kísértésnek kitett ember viselkedését is: hát hogyan tudna ellenállni a rossznak, ha egyszer azt maga Isten akarja? – A kísértés forrása tehát nem Isten. A szerző azonban nem éri be ezzel a negatív érveléssel, hanem a következő lépésben megmutatja a kísértés igazi forrását és működésének mechanizmusát is. Mindenki úgy esik kísértésbe, hogy „önnön vágya vonja és csalogatja”. Az ember a kísértő dolgot az adott helyzetben szépnek, jónak tartja, és valamilyen szempontból ez sokszor így is van. Az anyagi javak, a szórakozás, a szexualitás és a többi kézenfekvő kísértésforrás – a maguk helyén csakugyan jó dolgok, Isten adományai. Rosszá akkor lesznek, amikor az embernek Isten akarata helyett, ellenére „ezeken van a lelke”, ilyen értelmű a „vágy” szó a görögben (epithümia): az embernek valamin „rajta van a lelke“. De önmagában még a vágy sem azonos a bűnnel. Amíg a vágy és a kísértő dolog nem találkozik össze, addig bűn sincs. Miután az akarat igent mond a vágyra, egyesíti azt a kísértő dologgal. Így a vágy „megfogan” – mármint a kísértő dologtól –, „és szül”. Ekkor keletkezik, valósággal születik a bűn. Ami pedig megszületik, az növekszik is, míg végül „teljességre jut”, vagyis eléri önnön határait, kitölti az ember személyiségét. Ennek útját lehet állni azzal, ha a bűnbe esett ember belátja vétkét, és nemet mond rá, elutasítja (bűnbánat). De ha ez nem következik be, akkor a bűn, éppen mert teljességre jutott, a halálba vezet. Hatodik lépés Kétféle ember van. Az egyik a gazdag, aki a szó szoros értelmében „tele van” (plúsziosz) önmagával, ezért nem fér bele Isten igazsága, hanem a saját igazságait ontja kifelé a környezetére. A másik a szegény, aki „üres” (a boldogmondások éhezője és szomjazója), így be tudja fogadni Isten adományait, Isten pedig be tudja tölteni őt. A levélnek ez a része a kétféle, a kifelé árasztó, illetve a befogadó magatartás dialektikájáról szól. Fontos gondolatmenet, ezért áll itt ismét a hangsúlyos „Értsétek meg” felhívás. Az első fázis szükségképpen a befogadás. Az embernek be kell fogadnia Isten tanítását, mégpedig nyitottan, átalakulásra készen, úgy, hogy átadja magát a tanításnak, szó szerint „tanulékony lélekkel”. „Minden ember legyen gyors a meghallásra, lassú a megszólalásra, lassú a haragra.” A befogadó, tanulékony hallgatónak a tanítás nem puszta ismereteket jelent, hanem valóban megváltoztatja belülről. Ellenben aki nem ebben az egzisztenciális értelemben fogadja be a tanítást, abból kifelé csak a rossz jöhet, az isteni igazságot nélkülöző beszéd, a harag tettei, a tisztátalan és gonosz cselekedetek. A második fázis a befogadott („belétek plántált”) tanítást kifelé árasztó magatartás, ami szükségképpen csak most következhet. Most már „legyetek cselekvői az Igének, ne csak hallgatói”. Ha a két fázist, a 19–22. verseket összefüggésükben látjuk, akkor világos, hogy egyáltalán nem csak a cselekedetek fontosságán van a hangsúly, hanem, és még inkább, a dolgok helyes, logikus sorrendjén is: nyilván előbb be kell fogadnunk azt a valamit, ami azután alapja lesz cselekvésünknek. A 23. verstől kezdve a hitből fakadó cselekvés természetéről van szó. Miért nem elég csak befogadni a tanítást? Természetesen azért, hogy cselekedeteinkkel használjunk másoknak. De nem ez az egyetlen ok, és az író nem is ezt hangsúlyozza, hanem a befogadó szempontját. Ha csak hallgatói vagyunk az Igének, de nem cselekvői, ezzel – mondja – becsapjuk, megcsaljuk magunkat. Isten Igéje „tükör”, amennyiben szembesíti az embert önmagával, megmutatja, hogy milyen és milyennek kellene lennie. Ez azonban csak a személyiség felületét karcoló tudás marad, amit az ember „nyomban elfelejt”, amint „elmegy” a tükör elől, úgy felejti el, ahogy az iskolában tanult kémiai képleteket vagy évszámokat, és minden olyan tudást, amit praktikusan soha nem használ. Ha ellenben használja, tettekre váltja a tanultakat, akkor több dolog történik egyszerre. Egyrészt megbizonyosodik az ismeret működőképességéről – ebben az esetben a tanítás igazságáról, arról, hogy az Ige valóban „a szabadság tökéletes törvénye”. Másrészt pedig „boldog lesz”, de nem ám csak a túlvilágon! Nem, hanem most, „cselekvésében”. Mert a cselekvésben – és csakis abban – kiderül, hogy voltaképpen ez, a jóság felel meg valódi természetének. „Boldog lesz cselekvésében”: aki ezt leírta, az olyan mélységes hittapasztalatból származó tudás birtokosa, amit nem lehet az eddigiekhez hasonlóan, logikai úton bizonyítani. De aki már volt ilyen helyzetben, aki, minden emberileg jogos berzenkedését legyőzve, pusztán Isten szavának engedelmeskedve bocsátott már meg ellenségének, aki adott a viszonzás reménye nélkül, aki nem ütött vissza, aki imádkozott üldözőiért, az pontosan érti, miféle boldogságról beszél az író. „Boldog lett”, mert megtudta, hogy mindez nem rossz neki, hanem jó, hogy adni jó, lemondani jó, megbocsátani jó, jónak lenni – jó. Egyszerűen jó. Ez a tudás messze esik az evidenciáktól, mégis igaz; de olyan igazság, amit csak cselekvésünk nyomán tudhatunk meg. A fejezetet lezáró 26–27. vers összefoglalja e rész mondanivalóját, visszatérve a 19–21. témájára, a nyelv megzabolázásának és a gonosz cselekedetek kerülésének fontosságára. Ha a Jakab-levél szembeállítja valamivel a cselekedeteket, akkor ez a valami semmi esetre sem a hit, hanem a szó, az üres, tartalmatlan beszéd. Kitekintés a további részekre A 2,1. vers nyitja meg az intelmek sorát. Az író nem önkényesen, hanem egy logikus gondolatmenet során vezette el az olvasót idáig, és eközben sokféle módon érvelt a hitből fakadó cselekedetek fontossága mellett. Az érvek láncában nincs szó semmiféle öncélú aktivizmusról vagy altruizmusról, hanem elsősorban a cselekedeteknek a hit erősítésében játszott szerepéről, pontosabban arról az egzisztenciális hatásáról, amit a cselekedetek a hittapasztalat által magára a cselekvőre tesznek („boldog lesz”). A Jakab-levél értékei – túl azon az erényén, hogy erősen támaszkodik Jézus etikai tanítására –, a tiszta, logikus gondolkodás, a mély lélekismeret és a gazdag hittapasztalatok a további fejezetekben is megtalálhatók. Végezetül néhány megjegyzés ezzel kapcsolatban. 1./ A nyelv, a beszéd témája a további részekben gyakran visszatér, a levél egyik fő motívuma (pl. 3,1–12; 4,11–16; 5,12–13 stb.). A szerző a nyelv bűnei elleni érveket is a logikából veszi. Két tipikus érvelésmódot használ. Az egyik szerint a szidalmazó, rágalmazó, elbizakodott beszéd azért kerülendő, mert ellentmondást rejt magában; aki így beszél, az elvileg elfogadja, hogy minden ember mint Isten teremtménye egyenlő, gyakorlatilag viszont tagadja, mert az ilyen beszédekkel közvetve mások fölé helyezi önmagát. A másik érv jól ismert a Szentírásban: a kisebbről nagyobbra következtetés, a „kicsiben hű voltál, (tehát) sokat bízok rád” típus. A levélben így hangzik: „ha valaki szavában nem botlik, . . . az meg tudja zabolázni az egész testét is” (3,2). Vajon miért? Az író abból a tapasztalatból indul ki, hogy az ember sokszor kimond olyasmit is, amit aztán esze ágában sincs megtenni. Hányszor mondják a szülők a gyereknek: „Agyoncsaplak!” – megtenni persze eszükbe sem jut. Könnyelműen használjuk a nyelvet, mert megszoktuk, hogy a bűneset óta szavaink nem teremtő, „Legyen! – És lett” erejű szavak. Könnyebben vétünk nyelvünkkel, mint cselekedeteinkkel, mert cselekedeteink következményét látjuk, szavainkét meg csak ritkán. Ha pedig valaki már e semminek tetsző, látszólag következmények nélkül maradó vétségeket, a nyelv bűneit sem veszi magára, az valószínűleg az evidens, vagyis cselekedetbeli bűnöket még kevésbé fogja megtenni. A nyelv megfékezése tehát – sok más funkciója mellett – logikus garancia arra, hogy az ember „testével”, azaz cselekedeteiben sem vétkezik. 2./ A magatartásra, cselekedetekre vonatkozó tanácsok sem véletlenszerűen követik egymást, hanem tudatosan vannak felépítve. Szerkezetük olyan, hogy a tiltott cselekedeteket (mit ne) pozitív tanácsok követik (mit igen), vagyis a szerző megjelöli azt az ellencselekedetet is, amivel az illető hiba ellen harcolni lehet. Minden lelki vezető tudja, milyen nehéz dolog egy bűnt egyszerűen kerülni, nem megtenni; mennyivel eredményesebb stratégia, ha a hibának megfelelő ellencselekedetre buzdít. A katolikus bűnbánati gyakorlatban a gyónó ezt mondja: „. . . Isten segítségével a jóra törekszem, és (ezzel) a bűnt kerülöm”. Az a bölcs tapasztalat van ebben, hogy önmagában a bűn kerülése aligha vezet sikerre. „Hogyan lehet aranyat csinálni?” – kérdezték a középkori alkimistát. „Nos – felelte, – aranyat csinálni könnyű, csak közben nem szabad fehér elefántra gondolni.” Sapienti sat – a bölcs ennyiből is ért. 3./ A végső következtetés nem csak a Jakab-levélre vonatkozik, hanem, abból kiindulva, a bibliai erkölcsre általában. Ez az erkölcs a próféták óta talán semmit sem tűr kevésbé, mint a hamis ájtatosságot. A tisztátalan beszédet, a gonosz cselekedetet, az üres istentiszteletet nem azért ellenzi, mert „csúnya dolog”, hanem azért, mert ésszerűtlen, ellentmond a hit ésszerűségének, megmutatja az ember hazug, „kétlelkű” (dipszükhosz) voltát. Ez a próféták etikája Ámósztól kezdve, és ennek az etikának kristálytiszta logikáját alacsonyítja le az, aki önnön álkegyes lelkületéhez, netán gyermeteg nevelési elveihez – „Edd meg a spenótót, a kis Jézus is mindig megette a spenótot!” – keres támaszt benne.
Tarjányi Zoltán „KHÁRON LADIKJÁN” Illyés hosszú vándorlása Papi körökben sok vita folyt 1983 áprilisában egy nevezetes prédikációról. Illyés Gyula ravatalánál hangzott el Belon Gellért püspök szájából, s igencsak megosztotta a klérus véleményét. Egyesek amellett érveltek, hogy igenis bűnbánatot kell tartaniuk a papoknak, mert igehirdetésükkel majdhogynem cserbenhagyták a vezető értelmiséget. Hogy a templomba járó, illetve az egyház szertartásaival kapcsolatba kerülő kiművelt réteg nem kap szellemi táplálékot, s így annak tagjai egy ideig ide-oda vándorolnak nívós prédikálást kutatva – de ezt is csak a nagyvárosokban tehetik meg: kisebb településeken csak egy lelkész van –, majd csalódottan egyre lazábbra fogják viszonyukat az egyház liturgikus életével. El-elmaradoznak, holott jelenlétük tanúságtevő erőt kölcsönözne a többi templomba járó számára. A vitában másik állásponton lévők viszont azt hangsúlyozták, hogy ha pl. Kodálynak, Heisenbergnek, századunk kiemelkedő lángelméinek volt elég alázata a hullámzó színvonalú prédikálás – illetve általában az egyházi sajtó, könyvkiadás, közélet – ellenére is a buzgó, gyakorló katolikus életre, akkor Illyés is beállhatott volna közéjük. Persze az alapigazság is sokszor elhangzott, hogy ti. a hit kegyelem, s hogy aki elveszítette gyermekkori hitét, lehet, hogy Istentől rendelt hivatása az, hogy egész életében istenkereső legyen. Igen ám, tették hozzá mások, de hitünkért felelősek vagyunk, azaz ha elveszítjük, az már bűnt vagy bűnös mulasztást jelent, s főként egy brutálisan keresztényellenes korszakban van szükség a keresztény hit melletti bátor kiállásra. A hetvenes-nyolcvanas években sajátos klímában éltünk, tegyük hozzá. Érzékenyen számon tartottuk, ha valamelyik színész vagy író a televízióban a ,,hála Istennek” kifejezést használta, avagy írásban úgy fogalmazott, hogy számára az Isten szó nagybetűvel írandó. Igen, fontos volt, hogy azon keresztények, akikre a közfigyelem ráterelődött, valamilyen módját a hitvallásnak, tehát hitük megvallásának felcsillantsák. S ebben a miliőben sokaknak okozott csalódást Illyés. Ő vitathatatlan szellemi óriás volt, a külhoni magyarságért folytatott küzdelme csak fokozta tekintélyét, a főként francia vezető költőkkel való kapcsolatáról legendák keringtek. S bár köztudomású volt róla, hogy katolikus, mégsem állt ki nyíltan a hit, az egyház mellett. A vitázó két papi tábor csak abban értett egyet, hogy legalább azzal, hogy egyházi temetést kért, már sokakba hitvalló erőt öntött. Hiszen ha egy ilyen világnagyságnak imádságos búcsúztatást engedélyeztek, akkor a nyíltan, félig nyíltan, féltitokban, titokban vallásos mérnököknek, orvosoknak, tanároknak, intézményi vezetőknek is megengedik, illetve elnézik ezt a helyi párthatalmasságok. De nézzük meg pontosan, mit is mondott a püspök Illyés ravatalánál: „Kedves Gyula testvérünk! Elindultál hát Kháron ladikján a nagy útra, amely a végesből a végtelenbe, az időből az örökkévalóságba, evilágból a túlvilágra, az embertől az Istenig vezet. Kérted egyházad szolgálatát erre a nagy útra. [. . .] keresztelésed szent pillanatától [. . .] messze sodort a keresés útja, és bejártad a kutató szellem szinte minden ösvényét. És ebben a keresésben nem tudtunk úgy tanúságot tenni Istenünkről, hogy áldott valóságát egyértelműen, fenntartás és kétkedés nélkül elfogadd. [. . .] A magunk életére leszűkített, emberszabású Istent mutattunk. És nem tudtunk tanúságot tenni a Krisztusban megjelenő tökéletes és teljes emberségről.” (Belon Gellért: Bibliai elmélődések, Bp, SzIT, 1987, 782. old.) Mindez reflexió volt a költőnek 1971-ben, a Vigiliá-ban megjelent interjújára, melyben ez hangzik el: „Egyszer valamennyien ott állunk a halál előtt, és azt vesszük észre, nincs elég vigaszunk. Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés és hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérné sovány vigasszal. Még meghódításra vár.” (Hegyi Béla: A dialógus sodrában, Bp., Magvető, 1978. 127 oldal.) Az 1902-ben született Illyés eszmevilágát versein, drámáin, tanulmányain keresztül ismerhettük, belső világára azonban csak halála után három évvel nyílt ajtó: 1986 és 1995 között nyolc kötetben (az első hatot a Szépirodalmi, a hetediket a Századvég, a nyolcadikat az Osiris kiadó jelentette meg) napvilágot láttak Naplójegyzetei, melyeket 1929-től kezdve majdnem haláláig, 1983 februárjáig vezetett, mégpedig rendszeresen. Az 54 évet átölelő jegyzetek 3400 lapot töltenek meg – nem kísérelhetjük meg ez irdatlan mennyiségű anyag sok szempontú értékelését. Szerényen csak arra vállalkozunk, hogy rámutatunk néhány olyan bejegyzésre, mely direkte-indirekte összefüggésben van a hittel, az örök élettel, az egyházzal. Kiviláglik a naplóból, hogy a hagyományosan hitellenes csábításokként számon tartottak – pénz, hírnév, hatalom – nem okozhatták a nyilatkozatában már idézett távolságtartó magatartását a vallással szemben. A magyar átlagot meghaladó életszínvonalon élést belső szégyenkezéssel viselte, sokakat segítve. A hírnevet szemérmes zavarral élte meg, inkább terhére volt, mélységesen látva annak relatív mivoltát. A hatalom, az első hely sosem vonzotta, s kora hatalmasságaival is csak fontos és tiszta célokért harcolva – időszakonként taktikázva – lépett kapcsolatra. Lelki beállítottságára leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy eredendően keresztényi volt. De fiatal korában a baloldali eszmeiségű szellemi mozgalmaknak mintegy indirekt hatására sodródott el a hittől. Ám, hogy a hit érték- és értelmezésvilága, bár összetörődve, de megmaradt lelkében, s öregedve egyre inkább megcsillantotta előtte a reális hitet, arra nézzünk néhány példát. Két gondolatkörhöz csoportosítjuk megfigyelésünket: az első az emberi élet végessége, a második a vallás erejére rácsodálkozás köré fonódik. Már 1969-ben közreadta Kháron ladikján címmel az elmúlással kapcsolatos tapasztalatait és eszméit, de a Naplójegyzetekből derül ki igazán, hogy évtizedeken keresztül mennyire érzékeny lélekkel, tudatosan térképezte fel az emberi élet ezen élményvilágát. „Öregnek lenni, a bizonyos halál felé közeledni, nem olyan kétségbeejtő, mint az ifjú gondolat sugallja. Öregen, nagyon öregen kiváltképp, percről percre élünk, azaz máris valami végtelenben. Panaszoljuk a szenvedést, a vénség hozta gyötrelmeket, de nem magát a halált.” (1973). Létünk kontingenciája is csak öregen mered elénk definitív hangsúllyal, mert amíg erőnk teljében vagyunk, végtelenül sok elvégeznivalót tartunk számon saját jövőnkben. „Föl kell jegyeznem pontosan: november 29-én, délután 4 óra két perckor ébredtem tudatára, kipillantva a Monde olvasásából a rozsdálló, kopaszodó meggyfára, hogy nem lesz időm az aktív végeznivalóra, de a passzívra sem, pl. minden szükséges könyvnek legalább az átfutására; hogy mától ki kell használnom valamennyi percemet, célt követve kell végeznem, amire még képes vagyok.” (1974) Rájön, hogy az idős kor hozza meg a lényeglátást is: az erkölcs mindenek feletti elsőségét. „Fiatalon kockáztathatjuk egészségünket, így-úgy a becsületünket is, ösztönünk ilyet súg: lesz esztendő még elég helyreütni az esetleges hibát. Az öregnek erre már nincs ideje; hovatovább egy lépést se, egy percet se becsület nélkül.” (1978) Az emberi élet csak öregen megélhető ajándéktapasztalata a felnevelt gyerekekre büszkeség, illetve az unokák fejlődésében gyönyörködés. „Egy unoka nem ad nagyapai érzést. Kettő már úgy-ahogy, föltéve, ha az egyik lány. A törzs másodfokú ágán négy-öt szemnek kell lennie, hogy megnyugodjunk a gyökérzet értelmében.” (1979) Előre el nem gondolt, el nem képzelhető fontosságot kapnak az öregségben a családi szolidaritásnak, az egymás feltétlen vállalásának szeretetből fakadó jelei. E nézőpontból minden ajándékká válik, sok egyébként természetesnek tartott dolog is. „Még a gyengeség is, hogy segítség kell még a talpra álláshoz is – örömforrás, mondhatnám mindkettőnknek. Kint hideg, havazik, de itt bent plusz húsz fok, s mi ezt már-már óránként az élet megköszönendő ajándékának emlegetjük, érezzük is, de vele már a cukortartóban a cukrot is, a hűtőszekrényben a frissen maradó tejet is.” (1980) Az öregedés tehát teljesebben láttatja az emberrel saját életét, az emberi életet. Tudatosan kellene hát fölkészülnünk rá. „Lépést tévesztenek, egy lépést kihagynak azok a vallásproponálók, akik a halál elviselésére próbálják eszmével is ellátni az emberi fajt. Öregedésre fölkészíteni – minden filozófiák közül ezt értékelem a szellem legnívósabb vállalkozásaként. Aki az öregség terhével a vállán már kiegyensúlyozottan jár, botlás nélkül lépi át a következő határt, az elmúlást.” (1975) Az öregedés azonban felszínre hoz rég elfeledettnek hitt fontos életértelmezési tapasztalatokat is – ez második szempontunk. „Öreg gyóntatószék a templom sarkában. Mi minden úszhatott át a pataktisztítóhoz hasonló rácsain, gyermekvétkek micsoda apróhalraja, megtért aggastyánok bűneinek milyen hosszú bajszú, hízott harcsái, százkilós pontyai, bálnái. A térdeplő fáját papírvékonyra koptatta a teher, nem bírna el talán már egy szemérem elleni merényletet vagy özvegykiforgatást sem. De a rács hibátlan, időéretten, szinte megnemesedve ragyog.” (1961) Előkerül a memória mélyéről a hajdan gyakran látogatott templom is, hatására rácsodálkozással együtt. ,,A templom hajója. Annyit hallottam ezt a kifejezést már akkor, midőn még valóságos hajót egyáltalán nem láttam, [. . .] hogy végül a templom képletes hajója, amelybe naponta beléphettem Simontornyán vagy Ozorán, és a valóságos hajónak a fejemben élő képe összekeveredett, különös frigyre lépett. Valahányszor az orgona szólt, s az oltár oly sűrű tömjénfüstbe borult, hogy a papot alig lehetett látni, s a ministránsok az úrfelmutatáskor csöngettek – úgy éreztem, hogy elszakadok a talajtól, suhanok, mégpedig simán és zökkenőmentesen. [. . .] Később, amikor valóságos hajóra szállhattam, e vezetékérintkezés éppúgy működött visszafelé is. A hajókürt az orgonát idézte, a gőz és a füst pedig a tömjént. Most veszem észre, hogy mindenféle beszállást vagy kezdetet jelző csengő könyökömnek ma is keresztvetést, térdemnek földre hajlást súg egy ártatlan pillanatra, egy ártatlan messzi időből.” (1973) A valláshoz kötődő családi szokások is újra megjelennek és erőt mutatnak idős korban. „Diákkoromban lemosolyogtam a húsvéti sonkafőzést, tojásfestést, locsolást. Le is fitymáltam: babonacsökevények, vallási fosszíliák. De ahogy a még három éves sincs unokám is boldogan locsolkodni akar, s még boldogabban keresi a kertben a nyuszitojást, ahogy mi a sózott sonkáéhoz egyszer az évben cukrozott kalácsot eszünk: igen, ennek mindnek köze van a lélekhez.” (1979) A vallási szertartás fontosságát pedig épp a hiány érleli meg benne, Déry Tibor társadalmi temetése. Rádöbben, hogy „egyházi ima nélkül a temetés nem más, mint színpad”, s az ének operai kórussá, a búcsúztatók és közreműködők a kulisszák mögül színpadra lépőkké devalválódnak. (1977) A kereszténységet mint szellemi konstrukciót életerős felnőtt korától fogva, 40 esztendősen is csodálta. „ A szocializmus kölcsönképp kivett néhány gerendát Nietzsche épületéből. Erre az egész összedűlt. A kereszténységből mindent elhordhatnak, két ágasfán is megáll (a tennivalón s a jutalmon): Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat; és: az én országom nem evilágból való.” (1942) Mint láttuk, intellektuális és erkölcsi látásmódú volt a kereszténysége, melyet e szinten nyíltan vállalt. „Ma is ugyanazokat az erkölcsi alapelveket valljuk, amiket a kereszténység időszámításunk kezdetén megfogalmazott, s amelyeket a zsidóságtól örökölt. A szeretet himnuszánál szebbet és többet ma sem tudunk mondani. De úgy érzem, ez mind kevés a mai ember számára.” (1971-es Vigilia-interjú, id. mű, 145.oldal) A személyes hit nélküli, de a hitből fakadó értékvilágot élő ember volt. Naplójegyzeteire utalásunkkal nem azt akartuk mindenáron kimutatni, hogy keresztény volt, de az idézetek mégis ezt a rendezőelvet alkotják: anélkül, hogy tudta volna, Valaki fogta a kezét, és végig vezette az emberi életúton. Megmutatta neki a teremtett lét gazdagságát és ajándék mivoltát. Fölfedeztette vele a vallás burkát: a csodálatosan sokoldalú szellemi értékeket, valamint szokásokká rögzülő támaszt adó szerepét. Hosszú ideig vándorolt Illyés így, gondviselő kezét fogva Annak, akinek ajándékozó kegyelméből minden élet létezhet. Hogy hosszú vándorlása végén megtette-e az utolsó döntő lépést a személyes hit felé, a Krisztusba kapaszkodás felé, ezt nem tudhatjuk, nem állíthatjuk bizonyosan; de két fontos dologból joggal következtethetünk rá. Felesége tudósít a Naplójegyzetek végén szívszorítóan Illyés utolsó heteiről, napjairól, mindkét tényt innen merítjük. Az egyik: halála előtt bűnbánatot tartott, s olyan sírfeliratot írt, melyből sugárzik a személyes hit utáni vágy, a hinni akarás: „Jó volna hinni, persze: itt őt fedi por, nem verseit, nem elveit, s fölszáll, ha zeng a Harsona, e sírból bár egy halk sora!” A másik adat pedig az, hogy végakarata halálos ágyán az egyházi temetés kérése volt. S ezt ő bizonyára a megtalált hit megvallásának szánta. Annak a kinyilvánításának, hogy vándorlása nemcsak homályos bolyongás volt, hanem hazatérés. Mindez persze Isten titka marad földi életünkben a boldogító színelátásig. De árnyaltan és megértően utalt erre a temetési beszédet mondó püspök is, amikor hangsúlyozta, hogy a hit értékvilágát élő istenkeresőt is megilleti az imádságos búcsúztatás: „Végül is kérted egyházad imáját erre a nagy útra. Ne restelld ezt. A mulandóság partjain az örök élet tengere mellett ne restellje magát kicsinek vallani, aki kísérő után nyúl.”
SZENT AMBRUS KÉT BESZÉDE TESTVÉRE HALÁLAKOR Két részletet közlünk itt Szent Ambrus két hosszú „beszédéből”, amelyeket testvérbátyja, Satyrus halálakor (378?) mondott: az egyik (Liber consolationis) szeretett testvére miatti fájdalmát tükrözi, a másik (Liber resurrectionis) a feltámadásról elmélkedik. Igazában nem is szokványos beszédről van szó, hanem teológiai eszmefuttatásról, amelyet át- és átszőnek erős érzelmi motívumok. A két részlet forrása: De excessu fratris I, 9–10 és II, 102–104. (Szabó F. fordítása.) Siratja testvérét De hová ragadtatom el magam a határtalan fájdalomtól, feledve hivatalomat és csak az ő jóságára emlékezve? Figyelmeztet az Apostol, és mintegy féket vet együttérzésemnek, amikor azt mondja, amit az előbb hallottatok: „Nem akarjuk, testvérek, hogy az elhunytak felől tájékozatlanok legyetek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük.” (1Tessz 4,13) Bocsássatok meg, testvérek, nem tudjuk mindannyian ezt mondani: „Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok” (1Kor 11,1); de ha példaképet kerestek, nem hiányzik az ilyen példakép. Mindannyian nem vagyunk képesek tanítani; bárcsak tudnánk tanulni! Nem követtünk el súlyos vétket könnyeinkkel: mert nem minden könny hitetlenség és gyengeség jele. Más az a fájdalom, amely a természettől függ, és ismét más az a szomorúság, amely a hitetlenségből fakad. És igen nagy különbség van e kettő között: visszakívánni azt, amit birtokoltál, és siratni azt, amit elveszítettél. Nemcsak a fájdalom fakaszt könnyeket, hanem vannak örömkönnyek is, a szeretet sírásra indít, és az imádság könnyekkel áztatja a fekhelyet (vö. Zsolt 6,7) a próféta szavaival. Amikor eltemették a pátriárkákat, a hozzátartozók nagy gyásszal siratták meg őket. A könnyek tehát a szeretet jelei, nem pedig a fájdalomé. Bevallom, én is sírtam; de hiszen az Úr is sírt (vö. Jn 11,35): Ő idegent siratott, én a testvéremet; Ő egy személyben mindenkit siratott, én mindenkiben téged siratlak, testvérem. Feltámadunk! Figyeljük meg, milyen szentségtörés, ha nem hiszünk a feltámadásban. Mert ha nem támadunk fel, „Krisztus hiába halt meg” (Gal 2,21), tehát „Krisztus sem támadt fel” (1Kor 15,13). Mert ha nem miértünk támadt fel, biztosan nem támadt fel, mert nem volt más indítéka, hogy feltámadjon. Őbenne feltámadott a világ, Őbenne feltámadott az ég, feltámadott Benne a föld; mert új ég és új föld lesz (vö. Jel 21,1). Saját maga számára miért lett volna szükséges a feltámadás, hiszen őt nem tartották fogva a halál kötelékei? Mert ha embersége szerint meg is halt, e kötelékektől szabad volt, beleértve az alvilágot is. Akarjátok tudni, menynyire volt szabad? „Olyan lettem, mint segítség nélküli szabad a holtak között” (vö. Zsolt 87,5). És valóban „szabad” az, aki fel tudta magát támasztani az Írás szerint: „Bontsátok le a templomot, én harmadnapra fölépítem azt” (Jn 2,19). És valóban szabad Ő, aki azért szállt le az égből, hogy másokat megváltson. Olyan lett, „mint egy ember”, felvéve az emberi természetet, nem látszólag, hanem valóságosan, mert „ember ő, és ki ismeri?” (vö. Jer 17,9) „Hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig” (Fil 2,7–8), hogy engedelmessége által láthassuk dicsőségét, „az Atya Egyszülöttjének dicsőségét” (Jn 1,14), amint Szent János mondja. A Szentírás ugyanis olyan képet nyújt Róla, hogy Krisztusban megmarad mind az Egyszülött dicsősége, mind a tökéletes ember természete. Nem volt tehát szüksége „segítőre”, akkor sem, amikor a világot teremtette, és akkor sem, amikor megváltotta. Nem küldött, nem hírnök, hanem maga az Úr szabadította meg: „Szólt, és létrejöttek” (Zsolt 32,9 és 148,5). Maga az Úr szabadította meg Őt, mindenütt Ő, mert „minden őáltala lett” (Kol 1,16). Ki segíthetne ugyanis annak, akiben mindent teremtetett, és „akiben minden fennáll” (Kol 1,17)? Ki segíthetne neki, aki mindent „egy szempillantás alatt” tesz? „Mindnyájan elváltozunk – hirtelen, egy szempillantás alatt – a végső harsonaszóra. . .” (1Kor 15,52)
Zauner Éva KARDOS KLÁRA EMLÉKEZETE Tizenkét évvel ezelőtt, 1984. szeptember 25-én hunyt el Kardos Klára, 64 éves korában, Klagenfurtban, ahol a „Szolgálat” című katolikus lelkiségi folyóirat munkatársa volt. Azóta sem történt komolyabb megemlékezés róla, emlékét méltatlan hallgatás fedi, pedig rendkívüli egyéniség volt, áldozatkész, értékes, bár ellentmondásos. Gyermekkorunk óta barátok voltunk, s azt hiszem, hitelesen tudok róla szólni. Igen nehéz gyermekkora volt, szülei elváltak, apját csak felnőtt korában ismerte meg. Anyja második férjét, Kardos Miklóst apjaként szerette és tisztelte. Nagymágocson laktak, apja a Károlyi uradalom szeszfőzdéjének volt a vegyésze. 12 éves korában került Szegedre gimnáziumba, miután addig magántanuló volt. Az iskolában hamarosan kitűnt rendkívüli képességeivel. Gyorsan, de alaposan tanult, magyardolgozatait felolvasták, és példaképpen állították elénk. Mi csodáltuk, de azért némiképpen idegenkedtünk tőle. Furcsa volt a megjelenése: bronzvörös haja, keleties vonásai, széles szája idegenszerű volt. Magatartását valami fanatikus becsületesség jellemezte, így kimaradt diákcsínyjeinkből, illegálisan nem volt hajlandó segíteni. De ha órán kívül megkérte valaki, készségesen magyarázott. Már gimnazista korában rendszeresen látogatta Sík Sándor egyetemi előadásait, sőt jegyzetelte. Később ezek az egyetemi jegyzetek képezték legfőbb megélhetési forrását. Otthonról magas kulturális és művészi igényességet hozott magával. 10-11 éves korában már Heinét, Zolát, Rilkét olvasott. Kitűnő nyelvkészsége volt, később öt idegen nyelvből tett állami nyelvvizsgát. Élete meghatározó élményei 14 éves korában érték a húsvéti lelkigyakorlatok idején. A lelkigyakorlatokat kiváló jezsuiták tartották, mint P. Németh Ferenc, P. Raile Jakab, P. Csávossy Elemér. Klára hatásukra napi áldozó lett, életét szenvedélyes hitélmények határozták meg. Ez lett kettőnk között később a legfőbb kapocs. Félnapokat sétáltunk, kirándultunk a Tisza partjára, Újszegeden, a Maros torkolatánál. Be-betértünk kis falusi templomokba, és mélyen imádkoztunk. Beszélgetéseink állandó témája volt a Biblia, Jézus élete és tanítása, az életszentség. Érettségi után az egyetemre magyar–olasz szakra iratkozott be, később felvette hozzá a latint is. Ott is kivált pontos tudásával, szorgalmával. Szorosan kapcsolódott Sík Sándor köréhez, „gazdának” nevezte. Itt érték a német megszállás megpróbáltatásai. Naplójában ezeket a heteket a „szenvedés heteinek” nevezte. Félt és szorongott, mint mindenki más, de ugyanakkor kitüntetésnek is érezte a megpróbáltatásokat, amelyek Krisztushoz teszik hasonlóvá. Társainak erőforrásává vált, hitével, optimizmusával mindenkit bátorított. Ebből az időből származik egyik feledhetetlen mondása: „Az életet csak bizalommal lehet élni.” 1944 nyarán Auschwitzba került, innen aztán Belsen-Bergenbe. Lágerbeli élményeit később egy visszaemlékezésben írta meg, ami, sajnos, a mai napig is kiadatlan. Írása olyan vigasztalóan más, mint a holocaustról írott egyéb munkák. Nem tagadta vagy kendőzte el a szörnyűségeket, a megaláztatásokat, a fizikai és lelki gyötrelmeket, de minden sorát áthatja a krisztusi megbocsátás szelleme. Apró megfigyeléseiben felcsillan nemegyszer a humor, pl. amikor a lágerben folyó fekete üzletekről, vagy a „celapel” (Zählappell) hiábavaló ostobaságáról, vagy az őrök együgyűségéről ír. De beszámol szép élményekről is, csoportos beszélgetésekről, régebbi utazásokról, könyvekről, versekről. Neki addigi élete legszebb élménye egy Firenzében töltött nyár volt, arról olyan színesen tudott mesélni, hogy mindenki elfelejtette a jelen gyötrelmeit. Ő volt a lágerben az élő kalendárium, aki csodálatos memóriájával számon tartotta a szürke hétköznapokat, és figyelmeztetett az ünnepekre. A húsvétot Belsen-Bergenben élte meg. Itt a munkások titokban élelmiszert csempésztek be nekik. Felejthetetlen volt számára a húsvéti sonka és kalács. Itt kapta meg a lágerek veszedelmes betegségét, az „ukránnak” nevezett bélhurutot. Amikor az amerikaiak felszabadították őket, az általános fosztogatásban csak egy, az utcán heverő füzetet és ceruzát vett fel, hogy gondolatait, tapasztalatait leírja. Ezután kórházba kellett mennie. Itt is szert tett barátokra, élete végéig hálával emlegette Annie nővért, a diakonisszát, aki ápolta. Később Klagenfurtban vendégül is látta. Amikor hazajött, hiába várta szüleit és kishúgát, Zsuzsit; őket az első transzportokkal vitték el, és nem élték túl a háborút. Klára a szegedi szemklinika egyik helyiségében kapott ideiglenes szállást, régi barátai támogatták, gépeléssel keresett. Itt is folytatta szellemi munkásságát. Itt olvastam vele Shakespeare „Szentivánéji álom” c. vígjátékát, összevetve az angol szöveget Arany János fordításával. Sok olyan nyelvi és stiláris finomságra hívta fel a figyelmemet, amit magamtól nem vettem észre. Végre állást kapott, először Hajdúdorogon, ahol magyart tanított, és görög katolikus papcsaládokkal kötött barátságot. Ez persze nem tetszett az akkori tanügyi hatóságoknak, és hamarosan elhelyezték Zsákára, egy pici faluba a román határ közelében. Itt is megelégedett volt, mosolyogva mesélte később, hogy egyik fiú tanítványa így kiáltott fel első órái után: „Hű, ilyen okos fehérnép még nem járt Zsákán!” A szomszédos faluba járt naponta misére. Egyszer egészségügyi zárlat miatt nem mehetett, és akkor a szobájában őrizte az Eucharisztiát, ami kimondhatatlanul boldoggá tette. Az 56-os forradalom alatt visszajött Budapestre, majd hamarosan perbe fogták, amit egy megrovással megúszott. Ezután a Csepel Műveknél helyezkedett el mint idegen nyelvű gépírónő. Ebben az időben lett illegális munkatársa a „Szolgálatnak”. Nem maradhatott ez titok az államvédelmi hatóságok előtt: házkutatás, majd állásvesztés. Ezután ebédkihordással, bérgépeléssel tartotta fenn magát. Barátai biztatására 1972-ben kinn maradt Ausztriában, ahol a „Szolgálatnak” állandó munkatársa lett. Néha a saját nevén, néha álnéven, pl. „Sántha Máté” néven írta a cikkeket, szerkesztett, fordított, ötletekkel látta el munkatársait. Egyetlen szobája volt a szerkesztőségi iroda, az irattár, a hálószoba, a konyha és a fogadószoba. Nem lehetett meghatottság nélkül nézni ennek a rendkívüli embernek a remeteszerű egyszerűségét, nagylelkűségét. 13 000 schilling fizetését „óriásinak” tartotta, mert Simone Weilhez hasonlóan a hazai életszínvonalat tekintette viszonyítási alapnak. Fizetéséből könyveket adott ki, és karitatív tevékenységet folytatott. Amikor még lehetséges volt utazni, magyar barátai meglátogatták, én is háromszor voltam vendége. Ilyenkor szakított időt kirándulásra, kisebb utazásokra, és közben színesen, szeretettel magyarázott. Barátai néha csinos kötött holmival lepték meg, így sokkal jobban öltözött, mint régen. Haja megőszült, vonásai megszelídültek, az állandó intenzív szellemi és lelki élet sugárzott róla – a csúnya fiatal lány vonzó idős hölgy lett. Nagylelkűsége természetes és egyszerű volt, nyers őszintesége lecsiszolódott. Amikor a végzetes kór jelentkezett, barátait rendszeresen értesítette állapotáról. Nyugodt, objektív hangvételű levelek voltak ezek. Az utolsó hónapokban még egyszer meglátogattam. Tisztában volt állapotával, orvosában nagyon bízott, tisztelte a becsületes szakembert. Hálás volt a „csodáért”, hogy betegsége rohamos előrehaladása ellenére csak jelentéktelen fájdalmai voltak – szinte az utolsó percig. A legutóbbi időben – életében először – jelét adta gyöngédség utáni vágyának. Az erdő szélén ültünk egy padon, s fejét – szinte gyermeki bizalommal – a vállamra hajtotta. Pár nappal halála előtt a kórházban még felhívtam telefonon. Úgy búcsúzott, mintha egy rövid utazásra indulna. Ha lényét és munkásságát jellemezni akarnám, nem lenne könnyű a feladatom. Csodálatot keltett, vonzott és taszított egyszerre. Nyersesége, sokszor tapintatlan rámenőssége nehezen volt elviselhető. Vitában kemény, sőt agresszív volt, bár minden enyhült az évek folyamán. Érdekes változás volt nála a protestantizmussal szembeni beállítottsága. Ahogy megismerkedett Taizével, az ökumenikus mozgalmakkal, s főként a Gnesauban élő evangélikus nővérközösséggel, átalakult a gondolkozása. Bizonyítéka ennek a protestáns Helen Kellerről írt könyve. Nem véletlen, hogy java munkásságát a „Szolgálat”-nál töltötte. Egész élete szolgálat volt több vonatkozásban is. Egyik barátnőjének úgy próbált segíteni rossz házasságán, hogy férjével rendszeres lelki beszélgetéseket folytatott, s közben néhány lemezt is feltett remek gyűjteményéből. Egy árva fiú taníttatását egyházi iskolában úgy támogatta, hogy a költségeket 10 Ft-onként szedte össze ismerős családoktól, maga járván le havonta az összes címeket. Irodalmi munkásságát – fiatalkori versein kívül – főleg a „Szolgálat” oldalain találhatjuk meg, ezenkívül néhány, főleg életrajzi könyvben. Így korunk kimagasló vallásos egyéniségéről „Sugárzó emberek” címen állított össze egy életrajzi antológiát. Hasonló munkája a „Közöttünk éltek” című, amely hiteles életekről szól. Ebben ő maga az evangélikus Jákob Künzlerről írt – megkapó beleérzéssel. Kardos Klára sem akart más lenni, mint ez az ácsmesterből lett diakónus, akit Walter Nigg, a kiváló protestáns hagiográfus így jellemzett: „Minden egyszerűségében olyan volt ő, mint a kristály, amelyen átcsillog az örökkévaló.” Talán az utolsó írása volt ez Kardos Klárának, amelyben az egyszerű ápolónak, az örmény gyermekek megmentőjének állított emléket. Megértő bölcsességét mi sem fejezheti ki jobban, mint Jakob testvér felismerése, aki kezdetben Mohamedben a „hamis prófétát” látta, míg élete végén, az örmény–török gyűlölködés hiteles tanújaként is, felismerte: „Mindinkább arra a nézetre jutottam, hogy Mohammed Isten elhivatottja volt.” Hogy ezt a hajdan szigorú gondolkodású Klára le tudta írni, ez lelki fejlődésének eszmei megnyílását bizonyítja. Sok utánjárással és nagy gonddal állította össze Batthyány-Strattmann László életének tényeit „A szegények orvosa” címen. Ebben közzétette a herceg naplóját is. Hangvétele kissé száraz, valószínűleg szándékosan. Valószínűleg el akarta kerülni a „legenda aurea” mesterséges dicsfényét. Nem kendőzi el a herceg fiatalkori botlását sem. Ez a könyv jó forrásmunka lett a későbbi Batthyány-életrajzokhoz. Személyes érintkezésben némi érdesség jellemezte. Annál bámulatosabb empátiával tudott irodalomról, zenéről beszélni, és mindenki számára találó példákat kiválasztani, ami élethelyzetében segítette. Életem egyik szakaszában, amikor elborított a gond és a pesszimizmus, elküldte nekem Reményik Sándor „Az Encián megkékül” c. költeményét. Azóta is sokszor jutott eszembe a költemény néhány utolsó sora: Ó
Encián! Hosszú barátságunk alatt sok vitánk, sőt összeütközésünk is volt. Mégis, a hajnalodó derengésben, ő volt életem egyik szál kék enciánja. * * * A fenti szép megemlékezést az Ökumené 1996/1. száma közölte Kardos Kláráról (1920. okt. 5–1984. szept. 25). Osztálytársa és barátnője, Zauner Éva írását a szerkesztőség és a szerző engedélyével vettük át. Tettük ezt nemcsak Kardos Klára szép tanúságtételéért, hanem azért is, mivel lapelődünk, a Szolgálat munkatársa volt Klagenfurtban másfél évtizedig. Sík Sándor után P. Őry Miklóst, a Szolgálat főszerkesztőjét választotta „gazdájának”; később P. Benkő Antal is a szerkesztőség állandó tagja lett. Én magam, mint a lap társszerkesztője, sokszor találkoztam a stábbal, amelynek lelke – mint a Vatikáni Rádióban elhangzott megemlékezésemben mondottam – Kardos Klára volt. Nemcsak a folyóirat szerkesztésében, kéziratok és kefelevonatok javításában vállalt oroszlánrészt, hanem a könyvmellékletek jó részét is (10-et) ő szerkesztette vagy írta, 25-öt pedig ő maga fordított. Írásait nemegyszer Sántha Máté vagy Szabó József álnévvel szignálta. Az Őry Miklós által szerkesztett Magyar Papi Egységet 1969-ben átalakítottuk: elhagytuk a „Magyar Helyzet” című rovatot, hogy könnyebben hazaküldhessük a kezdetben főleg a papságnak, szerzeteseknek szánt lelkiségi folyóiratot. Idővel egyre inkább a világi olvasóközönségre is tekintettel voltunk. Kardos Klára a hazai helyzet, igények ismeretében hasznos tanácsokat, ötleteket adott. Ő maga fokozatosan sajátította el a II. vatikáni zsinat haladóbb irányvonalát, teológiáját és lelkiségét. Nemegyszer parázs vitáink voltak, de aztán egyre nyitottabb lett: teljes bevetéssel együttműködött, hogy a zsinati teológiát, a megújult lelkipásztorkodást, egyszóval az aggiornamentót közvetítsük Magyarország felé is. Sokat segített P. Őrynek – már a szegedi években is – a Pázmány-kutatásban: diktálásokat gépelt, majd a Pázmány tanulmányi évei és a Diatriba Theologica gépelésében, sajtó alá rendezésében vállalt jelentős részt, továbbá a Szent István Társulatnál megjelent háromkötetes Pázmány-válogatásunk előkészítésében is segítségünkre volt. Amikor bekapcsolódtam P. Őry Pázmány-kutatásába, néha egy-egy hetet is Klagenfurtban töltöttem. Ilyenkor hosszabban elbeszélgettem Klárával teológiáról, irodalomról. Reggelenként „koncelebráltunk”: ő készítette elő a magyar miséket, olvasta a leckéket, néha énekelt is. A szentmise volt lelki életének középpontja. Kölcsönadta elolvasásra a Zauner Éva által is említett auschwitzi viszszaemlékezéseket. Hiába próbáltuk meggyőzni, hogy adja ki, határozottan ellene volt. Pedig fontos dokumentum, sok tekintetben elüt a szokványos holocaust-leírásoktól. Alább közlünk egy részletet Klára egyik körleveléből, amely megdöbbentő hitvallás és tanúságtétel. Amikor felfedezték és tudtára adták, hogy rákja van, barátait néhány körlevélben értesítette állapotáról, betegsége előrehaladásáról, a szenvedésben kapott kegyelmekről. (Szabó Ferenc) * * * Klagenfurt, 1984. Színváltozás ünnepén. Kedves Barátaim! Igaz, második „körlevelem” után eltökéltem, hogy nem írok többet. . . Most mégis úgy érzem: tartozom azzal, hogy az utóbbi idők néhány élményével fölkeresselek benneteket. . . 1984. júl. 3-án hirtelen kiderült, hogy a rák hirtelen diffúzzá vált, a tüdőben kiterjedt, a májat is megtámadta, és az agyban egy kis daganat támadt, ami beszédzavarokkal árulta el magát. Utóbbi következményeinek elkerülésére azóta 12 sugarat kaptam, amit jól viseltem, és használt is. . . Természetesen most már minden percben számítani lehet egy döntő attakra. . . Most következik, amit talán érdemes elmondani. – Július 2-a óta a kegyelemnek valóságos zuhatagát kapom, úgyhogy valósággal kézzel tapintom Isten gondviselő szeretetét. Ne holmi „lebegésre” gondoljatok. Szolid egyszerű kegyelmek: apró figyelmességek felülről, sok-sok szeretet és kedvesség, ami környezetemből és leveleitekből árad felém. Hálás köszönet érte. . . Levelezésem bizony alaposan le kell állítanom, mert egyszerűen nem győzőm. . . Ami viszont egyre nagyobb örömmel tölt el: annak tudata, hányan várnak rám odaát! Azok az áldott nagyemberek, akiket életem során ismernem adatott, már mind ott vannak, s azok jórésze is, akikhez egészen szoros kapcsolat fűzött. A viszontlátás előíze csodálatos. Milyen közel van egymáshoz ez a két világ! Ha majd átlépek a Fénybe (előbb persze nyilván letöltvén időm a tisztítóhelyen, ahonnét talán majd sikeresen kiimádkoztok), biztosan továbbra is közel leszek mindegyikőtökhöz! Azon a módon, mint idelenn, csakhogy hibátlan szépséggel és kiteljesedett szeretettel. . . Kívül-belül mélységes béke tölt el. Bízom benne, hogy ha idővel rosszabbul is lesz, a béke legalább a lélek mélyén megmarad. És szeretném, hogy egész hátralévő életem egyetlen nagy hálaadás legyen. Segítsetek ebben ti is, és tanuljátok meg a saját életetekben is. Amíg az ember egészséges, olyan könnyedén veszi tudomásul, hogy enni és aludni tud, hogy lát, hall, beszél, jár-kel, dolgozik. . . Aztán lassan megtanulja, hogy mindezért hálálkodjék. Nem is szólva a többi, nagyobb adományról. Azt szoktam mostanában
mondani, hogy a mi szótárunkból hiányzik a „búcsú” szó. Ez talán a
fentiekből érthető. Tehát, kedves Barátaim: a boldog, örök viszontlátásra.
György Attila
GONDOLATOK A MAI Ha szeretünk valakit, érthető, hogy aggódunk érte. Napjainkban minden okunk megvan, hogy aggódjunk egyházunk jövője miatt. Ez az aggódás nem azonos a lelket megbénító félelemmel és reményeink elvesztésével. Inkább arra ösztönöz, hogy keressük, és ha megtaláltuk, felmutassuk azokat a fényeket, amelyek a sötétnek látott jövőbe világítanak. Ez az írás nem azért született, mert írója kezében tartja a megoldások kézikönyvét. Sokkal inkább arra törekszik, hogy gondolkozásra serkentse az egyházzal együttérzőket, és új megoldások, új kezdeményezések útjait fürkéssze. A teljesebb igazság előtt mindig tisztelettel kell meghajolnunk, és az alázat mozdulatával kell magunk elé tessékelnünk. Ez a „fegyverletétel” fölér egy győzelemmel. Erre figyelmeztet Saint-Exupéry bölcs megjegyzése: „Testvér, ha neked más a véleményed, mint az enyém, ezzel nem kisebbítesz, hanem inkább gazdagítasz engem.” A költői megfogalmazás szerint: Senki sem sziget, csak része a kontinensnek. Földünket megszámlálhatatlan hang és képhullám öleli körül, és ez az információs áradat nem ismer gátakat, nem ismer határokat. Ebből következik, hogy az emberek gondolkozását, életvitelét egyre inkább jellemzi a közszellemmel történő azonosulás. Csak idő kérdése ennek a folyamatnak teljes kifejlődése. Ez a jelenség fokozott mértékben jellemzi az úgynevezett nyugati világot. Ennek ellenére szerény gondolataimmal nem szándékozom átlépni magyar hazánk határait. Ismételten hangsúlyozom, hogy gondolataimmal a magyar katolikus egyház problémái felé fordulok, és írásom nem rendelkezik a tévedhetetlenség pecsétjével. Csak örülök, ha hozzászólásommal bölcsebb, életrevalóbb véleményeket hívok életre. * * * Nyilvánvaló, hogy a különféle problémák és feladatok megoldása előtt mindig fontos az előzetes felmérés, a tervezés mozzanata. Egy-egy betegség gyógykezelése csak akkor lesz eredményes, ha felállítjuk a pontos diagnózist. Amikor szembenézünk az emberi élet problémáival, lelkipásztori feladatainkkal, igen fontos az emberi természet és az életkörülmények föltérképezése. A keresztény felfogás szerint a gondolat és a szabadság magasába növekvő ember komoly sérülésekkel járja történelme útjait. Már az ószövetségi szentíró észrevette az úgynevezett „kaini” jelenséget, és ezt a bűnbeesés költői leírásával szemléltette. Ennek nyomán alakult ki a keresztény teológiában az eredeti bűn fogalma, amelynek titokzatos létét minden józan gondolkozó elfogadja. Igaz, hogy különböző módon magyarázzák. Egyikük például így nyilatkozik: „A bizonyítékok azt sugallják, hogy a homo sapiens evolúciójának utolsó, robbanásszerű szakaszában valami nem jól sikerült: valamiféle fogyatékosság áll fenn, valami finom mérnöki hiba épült be szervezetünkbe, ami magyarázatul szolgálhat az egész történelmünkön végigvonuló paranoiának.” (Arthur Koestler) Ám nemcsak a bölcselkedő értelem, de a költői képzelet is ugyanebbe az irányba repül. Hadd idézzem József Attila egyik költeményét, amelyben így nyilatkozik: Én úgy
hallgattam mindig, mint mesét, Most már
tudom. E rebbenő igazság (Én nem tudtam) A keresztény felfogás szerint az ember számára nem az a legnagyobb veszély, hogy állati szintre süllyed. Már csak azért sem, mert az állati életben nyoma sincs a „mérnöki hibának”. Az állatok nem pusztítják saját fajtájukat. Az ember tragédiája ott és akkor kezdődik, amikor mint szabadsággal rendelkező lény átlép a démoni világ hazug és gyilkos tartományába. A katolikus felfogás szerint emberi természetünk, az értelem és az akarat, a kegyelem gyógyító erejére szorul, hogy kiküszöbölje emberellenes hajlamait. Amint Prohászka püspök is írja: „Az embernek csak a második, a kegyelem által korrigált kiadása méltó az örök életre.” Be kell ismernünk, hogy ritkán és csak rövidebb időre sikerült egyházunknak olyan közszellemet teremtenie, amelyben a keresztény értékrend érvényesült. Ilyen korszaknak kell minősítenünk a középkor fényes századait, amelyekről sokan olyan becsmérlően nyilatkoznak. Méltán jegyzi meg Babits Mihály, a korszak nagy ismerője: „A sötét középkor olyan frázis, amellyel a modern történettudomány leszámolt már. S ami a »borzalmakat« illeti: mit vethet a mi korunk a középkor szemére? Mikor a legfantasztikusabb középkori rémregény titkai is eltörpülnek azok mellett például, amelyeket egy mai muníciógyár munkásai tudnak. . .” Nem kétséges, hogy a középkort vallásos szellem jellemezte, és ez biztosította az élet egységét. Az iparosok is vallásos jellegű közösségekbe tömörültek. Az első szakadás az üzleti életben történt, amikor a keresztény elvek helyébe a pénz előtti hódolat lépett. A másik nagy szakadás a tudomány és a vallás szétválása és a különböző bölcseleti rendszerek kialakulása nyomán keletkezett. Hosszú ideig az államhatalom jelképezte az atyai tekintélyt, az egyház pedig az anyai, női dimenziót. Igaz, hogy házasságuk nem volt zavartalan, de elválásuk sem ment és megy zavarok nélkül. Újabb szakadást eredményezett az egységes világkép széthullása és a technikai civilizáció fetisizálása. Korunk embere tőle reméli gazdasági fölemelkedését, kényelmét, szórakozását, betegségeinek gyógyítását, életének meghosszabbítását. . . Az ember lassan nem is ember már, hanem gép, és elveszítője mindannak, amiért élni érdemes. (Frank Thiess) Az is köztudomású, hogy a szigorúan vett ateizmus az újkor terméke, és a 16. századtól kezdve indult el „győzelmes” útjára. Nem vitás, hogy a II. vatikáni zsinat szerint is a modern ateizmus korunk sajátos jelensége. Ennek nyomán minden hívő embernek és minden lelkipásztornak szem előtt kell tartania azt a körülményt, hogy egy hitetlen vagy félhívő világban élünk, és ezért a hitünk sokkal veszélyeztetettebb, mint a vallásos korokban. A gombaként szaporodó és növekvő vallások és antivallások zűrzavaros világában, az egység megrokkanása is hozzájárul a különböző szinteken megnyilvánuló, olykor véres ellentétekhez. „A legmélyebb oka jelenlegi válságunknak az, hogy az európai emberiség életében hatalmas űr keletkezett, amely az eltűnt kereszténység következménye, és ebben az űrben minden megsemmisülhet.” (Rosanow) Kétségtelen, hogy az úgynevezett nyugati világ és példájára mások is nagy lépést tettek az anyagi jólét útján. Ám ez nem csak örvendetes, hanem veszélyes jelensége is jelenlegi történelmünknek. Méltán jegyzi meg Prohászka püspök: „Ó gazdagság, te vagy a szellemi élet talaja, de egyszersmind sírja is. Te vagy a géniusz dajkája, de a géniusznak, ha élni akar, gyűlölve kell téged felhasználnia, s nem szabad szeretve neked szolgálnia. Méreg vagy! Pici adagokban életet, nagy adagokban halált osztogatsz. S mily nagy halottaid vannak: Athén, Róma és – Európa! Szigorú erkölccsel és egészséges közszellemmel párosultan a gazdagság szárnyat adhat; erkölcstelenséggel karonfogva pedig igába, szolgaságba görnyeszt.” Mindezek a jelenségek magyar hazánkban is érzékelhetők, és a veszélyhelyzetet még csak súlyosbítják azok a sebek, amelyeket tragikus századunk ütött nemzetünk testén és lelkén. Gondolhatunk itt Trianonra, nemzetünk igazságtalan megcsonkítására. Gondolhatunk a vesztett második világháborúra, az idegen megszállásra, az eltiport forradalomra, a keresztény szellemiség és értékrend erőszakos megcsonkítására. Senki sem kifogásolhatja tehát, ha depressziós, reményét vesztett nemzet lettünk, és balsorsunk egén letűntek reményeink csillagai. Mindezt tudomásul kell vennie minden lelkipásztornak, és betegként kell kezelnie társadalmunkat. Az emberek és benne a keresztények is a jerikói úton félholtra vert kereskedőhöz hasonlítanak, aki az irgalmas szamaritánus segítségére szorul. Hitismeretükben szinte analfabéták, erkölcsi tartásuk megrokkant, biológiai életerejük egyre csökken. Mindez nem jelentheti azt, hogy valamiképpen lemérsékeljük az evangéliumot, és ezáltal igyekezzünk megtartani a lazán kötődő híveinket, vagy új híveket toborozni. Megdöbbentő balgaságról tanúskodnak azok a népi aláírások, amelyek többek között a nők pappászentelésében vagy a papi nőtlenség feloldásában látják egyházunk megújítását. A hit válságának nem ezek az okai, és a gyógyulás nem ezeken az utakon keresendő. * * * Mindezt azért fejtegettem hosszasabban, mert hangsúlyozni szeretném, hogy lelkipásztori tevékenységünkben társadalmunk beteg állapotát nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Azt is érdemes megfontolnunk, hogy adminisztratív eszközökkel napjainkban aligha lehet bármilyen eredményt elérnünk. Lelkipásztori találkozásaink alkalmával gyakran panaszkodunk egymásnak fájdalmas kudarcainkról. Sokszor a szószéken is elmarasztaljuk híveinket, illetve a távolmaradókat. Megdöbbentő a hitbeli tudatlanság, az erkölcsi ismeretek hiánya, a sok-sok „anyakönyvi keresztény”. Természetesen ez nem mai jelenség, száz éve is erről panaszkodott Prohászka püspök. Ezeket írta: „A katolikus egyháznak is az a baja, hogy rengeteg sok híve csak holt terhet jelent neki; hogy hajója sok hullát visz, anyakönyvi rovattölteléket. Méltán unhatja az egyház ezt a sok unott arcot, ezt a sok lelketlen, blazírt embert, kik azt mondják, hogy katolikusok, de nem látni szemünkben az Isten fiainak fénycsillámát. . .” Ezen a fájdalmas állapoton azonban csak a szeretet és az irgalom gyógykezelésével segíthetünk. A múltkorában találkoztam egy buzgó lelkipásztorral, aki elpanaszolta, hogy hívei mennyire értetlenül fogadják az újításokat, a liturgia változását, a szembeoltárt, az ökumenizmus gyakorlatát. Meghallgattam panaszait, és ismerve az illető egyházközséget, tudtam, hogy ezek a panaszok nem alaptalanok. Mit válaszoljak, mivel vigasztaljam? Eszembe jutott a fiatalon kivégzett lutheránus lelkész, D. Bonhoeffer figyelmeztetése, amely így hangzik: „Aki egy elképzelt egyházközséget szeret, tönkreteszi a valódit. . .” Barátom elgondolkozott, és mert okos ember, elismerte a fenti mondat igazát. Korántsem jelenti ez a megértés azt, hogy bele kell nyugodnunk a tegnapi állapotokba, és le kell mondanunk az egyházközségi élet megújításáról. Mindezt azonban úgy kell csinálnunk, hogy a pásztor ne fusson túl messze, előre a nyájától. Sajnos, voltak olyan idők, amikor az emberek megtérítése adminisztratív eszközökkel történt. Ismeretes például a régi elv: akié a föld, az határozza meg a rajta élők vallását. Ezek az idők, Istennek hála, elmúltak, és annak tudatában kell végeznünk lelkipásztori munkánkat, hogy a kereszténység nem kényszer, hanem Isten ingyenes, szerető ajánlata. Lássunk erre néhány konkrét példát. Egy buzgó lelkipásztor igen komolyan veszi a szentségek kiszolgáltatását, és állandóan egy elképzelt egyházközség álomképe lebeg előtte. Visszautasít sok szülőt és jegyest, akik keresztelést vagy házasságkötést kérnek tőle. Eljön egy jegyespár, és a plébános első kérdése: hisznek-e Istenben? A vőlegény úgy gondolja, hogy a papnak nem illik hazudni, és kijelenti: bevallom, én nem tudom, hogy a hit miféle fán terem. Erre a plébános föláll, elbocsátja az ifjú párt, mert hit nélkül nem lehetséges az egyházi esküvő. Igaza volt neki? Igen, de csak igaza. Elfelejtette, hogy a kereszténység nem csak igazság, hanem irgalom is. Elfelejtette, hogy az illető ifjú eddigi élete során nyakig merült az ateizmus jeges vizében. Vallásos nevelésével nem törődtek a szülők, sem az iskola, de még a lelkipásztor sem. Akkor miért állunk eléje különféle követelésekkel? Fel kellene ismerni, hogy egy ilyen jelentkezésben is megnyilvánulhat a mindenkit magához hívó Krisztus szeretete. És mi történt ezután? A fiatal pár elmondta a többieknek, hogy a pap „kirúgott”, és azt is, hogy miért. Ettől kezdve minden jelentkező azt hazudta, hogy hisz Istenben. . . Ne engedjünk el senkit, amíg meg nem áldjuk, próbáljuk meg a hit ébresztését tanításunkkal és szeretetünkkel. Gyakran megtörténik, hogy a szülők keresztelőre jelentkeznek, jóllehet ők nincsenek mindketten megkeresztelkedve, vagy nem gyakorolják a hitüket. Úgy ítélhetjtük meg, hogy számukra a keresztelő valami hagyományos szokás, mágikus szertartás, és nem ismerik igazi jelentőségét. Ha azonban elutasító magatartást tanúsítunk, akkor biztosak lehetünk, hogy csakis veszítünk. Gyűlöletet ébresztünk egyházunk iránt. Jogi tanulmányainkban tanultunk az ősi elvről, amely szerint odiosa sunt restringenda, ami kellemetlen, gyűlöletes, azt korlátoznunk kell. Helytelen tehát, ha túlságos követelményekkel lépünk fel a keresztelést kérőkkel szemben. Ha valaki eljön hozzánk, első pillantásunk ne a Codexre essék vagy egyéb előírásra, hanem az illető személyre, állapotára, életkörülményeire. Léon Bloy beszéli el, aki egyáltalán nem vádolható valami lemérsékelt katolicizmussal: Fölkereste egy zsidó férfi, értelmes, művelt mérnökember. Bevallotta, hogy az író legutolsó könyve meggyőzte őt az evangélium, Jézus igazáról, és ezért szeretne megkeresztelkedni. Azt ajánlottam neki, írja Bloy, hogy tanulmányozza a kis katekizmust, olvassa az evangéliumot, és jelentkezzék az egyik plébánosnál. Mindez megtörtént. Ám a plébános türelemre intette az illetőt, és több vaskos kötetet adott neki, hogy ebből készüljön a keresztelőre. Megjegyezte: a keresztség nem szerelmi házasság, hanem az értelem meghódolása a hitigazságok előtt. . . Ettől a fogadtatástól véglegesen elment az illető kedve, hogy megkeresztelkedjék. (Le Mendiant Ingrat) Sokan írnak és beszélnek a mai egyház sebeiről és ezek gyógyításáról. A zsinat óta egyre hangsúlyozzuk a világban élő hívek apostoli tevékenységének fontosságát. Nem kétséges, hogy a mai kereszténység egyik legnagyobb sebe az igazi, élő közösség hiánya. Ezért vérszegények egyházközségeink, ezért számos tagja csak a papíron létezik. A sokat emlegetett paphiány is részben erre vezethető vissza. Ahol ugyanis igazi, imádságos közösség van, ott megszületnek majd a papi hivatások is. Sohasem szabad szem elől tévesztenünk az egyház születésének és növekedésének feltételeit. Ezek a következők: 1. kitartás az apostoli tanításban, 2. együtt imádkoznak, 3. kenyeret törnek, 4. mindenük közös volt. (ApCsel 2,42.) Nagyon fontos feladat annak felismerése, hogy a kereszténység nem a kiváltságosak sajátja, hanem mindenki a meghívottak közé tartozik. Ennek megfelelően tanításunknak, teológiánknak evangéliumi egyszerűségben, tehát demokratikus köntösben kell megnyilatkoznia. Babits Mihály szerint a világirodalom arisztokratikus fogalom, és csak a legnagyobbak tartoznak hozzá. Valami hasonlót állíthatunk a tudományról, a bölcseletről is. Jézus azonban „népszerűen”, demokratikusan hirdette az evangéliumot, és éppen ezért lehetett mindenkié. Napjainkban egyre gyakrabban vesszük ajkunkra a béna ember panaszát: Hominem non habeo, nincs emberem, aki a gyógyító vízhez vigyen. Ennek hallatán gyakran gondolok arra, hogy a több millió megölt magzatból milyen sok „nagy ember” lehetett volna, ha nem oltjuk ki életét. Mert tagadhatatlan, hogy az evangélium sikere is nagy mértékben függ az emberi tényezőtől, a karizmatikus szentek működésétől. Maurice West egyik regényében (In den Schuhen des Fischers) Kyrill pápa így imádkozik: „Várok és imádkozom egy olyan jelentős mozgalom indulásáért, olyan nagy emberért, aki fölrázza a világot, és megújítja az életet. Mint például Assisi Szent Ferenc tette. Mit is jelent ez valójában? Tökéletes szakítást történelmünk eddigi menetével. Egy emberre lenne szükségünk, aki a megfelelő időben jelenik meg közöttünk. Váratlan, magyarázhatatlan megújítója lenne az ősi keresztény szellemiségnek.”
FIGYELŐ II. JÁNOS PÁL PÁPA MAGYARORSZÁGON (1996. szeptember 6–7.) A szentatya második magyarországi (73. külföldi) apostoli látogatásáról bőségesen beszámolt az írott és az elektronikus sajtó. Ezért itt most csak két írást közlünk. Az egyiket P. Vértesaljai László S.J., a Vatikáni Rádió magyar tagozatának vezetője írta és küldte Győrből a Vatikánba a pápai útról szóló zárójelentésként. A másik magától a szentatyától származik, aki a szeptember 11-i általános kihallgatáson maga összegezte pannonhalmi és győri látogatásának mozzanatait, és jelezte annak jelentőségét. (A pápai beszédet a Vatikáni Rádió munkatársai, Ipacs Katalin és Vertse Márta fordították magyarra.) Összefoglaló a pápai látogatásról „Nem jöttem most sem más szándékkal hozzátok, mint hogy megújítsam az üdvösség jóhírét. Azért jöttem, hogy magam is osztozzam népetek óhajában és várakozásában, hiszen nekem is meggyőzödésem – Vörösmarty Szózatát idézve –, hogy Magyarország megújulása akkor következik be, ha buzgó imádság epedez százezrek ajakán.” A magyar földre lépő katolikus egyházfő ezekkel a szavakkal kezdte repülőtéri beszédét, és másfél nappal később, szombat este viharos szélben és esőben szállt be a repülőgépbe, mellőzve minden hivatalos búcsúszertartást. Ahogy leült a gépben – az ablakon keresztül látni lehetett –, azonnal keresztet vetett háromszor, majd imádkozni kezdte a papi breviáriumos imádságát. Jöttét, távozását ez az imádságos lelkület jellemezte. Valóban, számára a Szózat idézése tettekben nyilvánult meg. Látogatása első napján együtt imádkozott egy kisebb zárt bencés közösség tagjaival, majd másnap a győri szentmisén az imádság legteljesebb formájában – az eucharisztikus áldozatban – gyűjtötte maga köré számtalan magyar és szomszéd nép fiait, lányait. Ez a pápa, és ez a pápa műve, pontosabban a kegyelemé, mely benne működik: összefogni a népeket, nemzeteket, a legbékésebb, legnemesebb, legemberibb tevékenységben, az imádságban. Ez a törékeny, hajlott hátú, sokat szenvedett ember most magára vette és a szívére ölelte milliónyi magyar gondját, és azt közös imádságban az Isten felé emelte. Megannyi hasznos és jó dolog mellett talán ez a leginkább erőt adó tett, amit ennek a nemzetnek napjainkban is végeznie kell, hiszen sorsdöntő óráiban mindig így cselekedett Szent István királyunk óta. A halált közelről és lassan kóstolgató pápa üzeni ennek a népnek, hogy legyen bátorsága élni, megújulni – Krisztusban. Senki se csüggedjen el a jelen nehézségei miatt, és senki ne becsülje le az eddigi eredményeket. A rádió és a televízió jóvoltából – túl a személyesen jelenlévőkön – milliók köszönhetik neki, hogy a világ színe előtt felemelhettük a fejünket, és érezhettük, hogy ezer éven át Gondviselés kísérte el ezt a nemzetet, és ez az isteni most sem hiányzik. Róma püspöke azt kérte a magyaroktól, hogy nyissák meg a szívüket Krisztus előtt. Az ünnepi szentmisén odakiáltotta az egész nemzetnek, hogy nem vagyunk egyedül, van Pásztorunk, a jó Pásztor Krisztus. Kedves Testvérek! Ne engedjétek, hogy kedveteket szegjék a gazdasági és társadalmi nehézségek, a munkanélküliség, sokak elszegényedése, a hit nélkül felnőtt nemzedék erkölcsi érzékének megfogyatkozása. Nagy a kísértés, hogy feladjátok a küzdelmet, és beletörődjetek a fennálló helyzetbe. Szent Pál úgy mutatja be a pogányokat, mint „akiknek nincsen reményük” (vö. 1Tessz 4,13). Mi keresztények azonban Krisztus jelenlétében élünk. Krisztus a mi reményünk! Nem vagyunk egyedül soha! Krisztushoz, a jó Pásztorhoz tartozunk, Aki mindig velünk van. Ragyogó példaképeitek vannak, rájuk tekintsetek, amikor felhők tornyosulnak. Az elmúlt negyven évben főként a vértanúk és a hitvallók tettek tanúságot Krisztus világosságáról. Gondolok Apor Vilmos püspökre, aki ebben a városban áldozta fel életét a rábízottakért; gondolok Mindszenty József bíborosra, aki rendületlenül szembeszegült a diktatúrával, átvállalva ezzel a hosszú keresztutat; gondolok a szegények orvosára, Batthyány-Strattman Lászlóra, a szeretetszolgálat igazi hősére; gondolok a papokra, a szerzetesekre, a szerzetesnőkre, és a sok világi keresztényre, akik életüket odaadták Jézusért. Tisztelettel emlékezzünk mindazokra, akik az elmúlt évtizedekben üldöztetést szenvedtek, de nem tagadták meg hitüket. A magyar nemzet, de a katolikus keresztények különösen hálás szeretettel köszönik a szentatyának ezt a látogatását, és ahogy a szentmise résztvevőin, időseken és fiatalokon, férfiakon és nőkön látni lehetett, a magyar nép imádkozza és énekli: Tartsd meg, Isten, szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját! A pápa beszéde a szeptember 11-i általános kihallgatáson Kedves Testvérek! 1. Ma szeretném veletek együtt felidézni múlt pénteken és szombaton Magyarországon tett apostoli látogatásomat. Második lelkipásztori látogatásomról van szó ebben az országban, amelyet először 1991-ben kerestem fel. Első gondolatommal buzgón hálát adok az Úrnak, hogy Gondviselésével vezette Péter utódának lépteit, aki ismét zarándokká vált az Egyház útjain. Napjaink egyháza kezdeteit ünnepli, a kétezredik év egyháza ezeréves gyökereire emlékezik. A zarándoklat jelmondata a következő volt: Reményünk Krisztus! Hálás köszönettel fordulok a Magyar Köztársaság elnökéhez, Göncz Árpád úrhoz, és a többi polgári hatósághoz azért a fogadtatásért, amelyben részesítettek. Ismételten a béke és a szeretetközösség ölelésével fordulok a magyar helyi egyház tisztelt pásztoraihoz, különösen is a pannonhalmi főapáthoz és a győri püspökhöz, és ölelésem kiterjesztem az egész magyar keresztény közösségre. 2. Pénteki és szombati zarándokutam az egyház ösvényein vezetett: olyan útvonal volt, amely visszafordult a múltba, hogy megvilágítsa a jelent, és a jövő felé mutasson. Ez az utazás ezer évet lépett vissza a múltba, hogy szembesüljön azzal a nemzedékkel, amely átlépte az ezredik év küszöbét, hogy magáévá tegye és hasznosítsa tanúságát a harmadik évezred előestéjén. Az egyház mély gyökerű fa: miközben a harmadik évezred felé halad, a világ miden részén ünnepli a Feltámadt Krisztus parancsát követő elterjedésének legjelentősebb pillanatait a különböző nemzetek történelmében. Én magam is, pápaságom során, e történelmi emlékezet tanúja és szorgalmazója vagyok, hiszen ez biztosítja előrehaladásunkat a jövőben. Ezért esett választásom Pannonhalmára és Győrre, vagyis azokra a városokra, amelyekben a magyar nép ezeréves keresztény hagyományainak emlékét őrzi. 3. Pannonhalmán, a Szent Márton hegyén emelkedik Magyarország legősibb monostora, a hasonló nevű Főapátság, amelyet ezer évvel ezelőtt alapított néhány Rómából érkezett szerzetes, Szent Adalbert szerzetestestvérei és tanítványai. A prágai püspök egyben Lengyelország első vértanúja és védőszentje, akit tehát csehek, lengyelek és magyarok egyaránt tisztelnek. A pannonhalmi apátság, Szent Benedek rendjének számos más – Európa-szerte megtalálható – apátságával együtt, az évszázadok során a kultúra nagy jelentőségű világítótornya volt, fontos szerepet töltött be a szabadság és az igazság védelmében, különösen is a török megszállás alatt, illetve a közelmúltban, a kommunista diktatúra idején. A pannonhalmi apátság ezeréves fennállásának ünneplése bizonyos értelemben azt jelentette, hogy emlékeztetünk Európa lelki és kulturális alapjaira – és azokat ismét példaként mutatjuk fel –, amelyeknek megszilárdításához hatékonyan hozzájárult a bencés hagyomány. A csodálatos gótikus templomban egyedülálló ünnepélyességgel zajlott le a vesperás liturgiája: a lenyűgöző szépségű templom, a szerzetesek éneke, a hívek buzgó részvétele rendkívül kifejezővé tették az imatalálkozót, a Millenáris vesperást, amelynek során több alkalommal imádkoztunk a keresztények egységéért. Pannonhalmára vezető zarándokutamnak ugyanis fontos ökumenikus jellege is volt. Az ősi Apátság, amely az első évezred végén épült, annak a kornak a tanúja, amelyben Kelet és Nyugat keresztényei még teljes közösségben éltek. Ez arra késztet bennünket, akik a jubileumi kétezredik évre készülünk, hogy erre a teljes egységre emlékezve maradéktalanul leküzdjük a későbbiek során kialakult megosztottságot. A szentatya lelkipásztori látogatása második színhelyével, Győrrel kapcsolatban a következőket mondta. A műemlékekben gazdag város, a legrégibb magyar városok egyike. Itt zajlott le egy nagy ünnepélyes szentmise, amelynek középpontjában Krisztus, a Jó Pásztor alakja állt, Aki a bizalom, a remény és a lelki erő forrása mindazon emberek és nemzetek számára, akik és amelyek az ő vezetésére hagyatkoznak. A második évezred hajnalán, Szent István idején alapított győri egyházmegyében, Krisztus a Jó Pásztor nevében a töretlen reményre buzdítottam a magyar egyházat. Azok példájára hivatkoztam, akik az elmúlt évtizedekben ellenállásukért annyi szenvedést viseltek el, vagy egyenesen életükkel fizettek. A rendíthetetlen Mindszenty József bíboros neve mellett megemlítettem Isten Szolgája, Apor Vilmos, győri püspök nevét, akinek sírjánál imádkoztam is. Apor Vilmos 1945-ben életét áldozta azért, hogy a szovjet katonák ellen védelmezze a püspökvárba menekült nőket. E hőslelkű püspök boldoggáavatási eljárása már befejező szakaszához érkezett. Látogatásom céljai között volt az is, hogy szolidaritásomat és támaszomat tanúsítsam a magyar főpásztorok iránt, akikhez bátorító üzenetet intéztem, hogy ezzel erősítsem meg nagy elkötelezettséget igénylő evangelizáló tevékenységüket. Kedves Testvérek! Róma püspöke ezúttal is Krisztus hírnöke volt a világban, attól a bizonyosságtól vezérelve, hogy az Evangélium az örök igazság szava az emberről és a társadalomról, a szabadság és a szolidaritás egyedüli biztos garanciája az ideológiai és politikai rendszerek változásai közben. A szeretett magyar nép és pásztorai felé Krisztus nevében közeledtem, Aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, Aki a remény és az igazi lelki, kulturális és társadalmi megújulás forrása. Még ma is magam előtt látom az utam során megismert arcokat és helyeket. Minden egyes személyt, közösséget és egész Magyarországot szeretettel a Legszentebb Szűzanya, a Magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlom, hogy közbenjárására legyenek mindig erősek és következetesek a reményünkbe, Krisztusba vetett hitben.
A PÁPA HARMADIK NÉMETORSZÁGI ÚTJA (1996. június 21–23) Beszéd a Brandenburgi Kapunál Az eredeti terv szerint a pápa Magyarországról repült volna Berlinbe, de mivel a pannonhalmi és győri látogatást szeptemberre halasztották, Rómából tette meg ezt az utat oda-vissza. A nemzetközi sajtó felfigyelt a Brandenburgi Kapunál mondott búcsúbeszédére. Berlin polgármesterének, Karl Lehmann püspöknek és Helmut Kohl szövetségi kancellárnak válaszolva a szentatya utalt Németország korábbi fájdalmas megosztottságára: Helmut Kohl kancellárt a német nép visszaszerzett egysége építőmesterének nevezte, aki kihasználta azt a világtörténelmi lehetőséget, hogy 17 millió honfitársának kivívja a szabadságot, és megvalósítsa a német nép egységét. Most egypár bekezdést lefordítunk a pápa beszédéből. * * * Kezdettől fogva fel akartam keresni Berlint mostani németországi lelkipásztori látogatásom alkalmával. Természetesen először a főegyházmegye híveivel akartam találkozni, akiknek, miként minden berlininek, több évtizeden át el kellett szenvedniök városuk fájdalmas kettéosztottságát, és akik, ennek ellenére, nem hagyták félrevezetni magukat. Mély szolidaritásukkal megtapasztalták, hogy az erőszak és a kényszer ereje, a falak és a szögesdrótok nem szakíthatják el egymástól az emberi szíveket. Sehol máshol nem kapcsolódott – az országra ráerőszakolt megosztottság idején – az egység utáni vágy annyira egy építményhez, mint itt. A Brandenburgi Kapu két német diktatúra garázdálkodását látta. A nemzetiszocialista diktátorok alatt impozáns háttérként szolgált a katonai díszszemlékhez, a fáklyás felvonulásokhoz. A kommunista zsarnokok alatt pedig befalazták a Branderburgi Kaput. Mivel féltek a szabadságtól, az ideológusok a kaput fallá változtatták. Pontosan Berlinnek ezen a részén, amely Kelet- és Nyugat-Európa természetellenes kettéosztottságának geopolitikai metszőpontja lett, pontosan itt vált nyilvánvalóvá az egész világ előtt a kommunizmus kegyetlen arca, az, hogy e rendszer számára gyanús a szabadság és a béke utáni emberi vágy. De a kommunizmus főleg a szellem szabadságától fél; ezt akarták befalazni a barna és a vörös diktátorok. Az embereket falak és gyilkos országhatárok választották el egymástól. Ebben a helyzetben 1989 novemberében a Brandenburgi Kapu annak a tanúja lett, hogy az emberek lerázták és összetörték az elnyomás igáját. A bezárt Brandenburgi Kapu a megosztottság jelképe volt; amikor pedig végre megnyílt, az egység jelképévé vált, és annak a jelévé, hogy végre megvalósult az alkotmányban megfogalmazott vágy, tehát hogy megvalósult Németország egysége és szabadsága a szabad önmeghatározás révén. Következésképp azt mondhatjuk, hogy a Brandenburgi Kapu a Szabadság Kapuja lett. E történelmi helyről sürgető felhívást intézek a szabadság érdekében minden itt jelenlévőhöz, a német néphez, Európához, amely arra hivatott, hogy egyesüljön a szabadságban, és minden jóakaratú emberhez. Bárcsak felhívásom eljutna azokhoz a népekhez is, amelyeknek ma még visszautasítják az önmeghatározás jogát. Ezeknek a népeknek, amelyek nagyon számosak még, továbbra is megtagadják a személy alapvető jogait, a vallásszabadságot, a lelkiismereti szabadságot és a politikai szabadságot. Az ember a szabadságra kapott meghívást. – A szabadság nem azt jelenti, hogy az ember azt teszi, amit akar. A szabadság nem szabadosság! Az, aki átalakítja a szabadságot abszolút függetlenséggé, halálos sebet ejt rajta. Ellenkezőleg: a szabad embernek kötelezettségei vannak az igazsággal szemben; e nélkül a szabadság nem konkrétabb, mint szép álom, amely elillan az ébredéskor. Az ember nem önmagának köszöni létét: Isten teremtménye. Nem ura saját életének és másokénak. Ha igazi ember akar lenni, hallgatnia kell másokra és engedelmeskednie kell. Szabad teremtőkészsége csak akkor bontakozik ki hatékonyan és tartósan, ha az igazságra támaszkodik, amely lerombolhatatlan alap. Az ember csak így tudja megvalósítani, sőt túlszárnyalni önmagát. Nincs szabadság igazság nélkül. * * * A szentatya még azt hangsúlyozta, hogy az új Európa-Háznak szabad Berlinre és szabad Németországra, friss levegőre, nyitott ablakokra van szüksége, amelyeken keresztül beáramlik a béke és a szabadság szelleme. Éppen ezért Európának olyan emberekre van szüksége, akik kinyitják a kapukat, felelősen védelmezik a szabadságot. Ebben pedig sem Németország, sem Európa nem nélkülözheti a keresztények közreműködését. A szabadság kiteljesedésének és tökéletességének egyetlen neve van: Jézus Krisztus. Ő valóban megszabadít bennünket a bűntől és a haláltól. Krisztus a mi Üdvözítőnk és Szabadságunk.
Vértesaljai László A PÁPA FRANCIAORSZÁGBAN (1996. szept. 19–22) „Miniszterelnök Úr, az ön személyén keresztül üdvözlöm az összes francia embert, és szívből kívánom nekik, hogy testvéri egyetértésben gyarapodjanak, hogy az önök nemzete maradjon vendégszerető, a továbbiakban is tudja megosztani a kultúráját másokkal, járuljon hozzá a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméinek folytonos gyarapításához, melyeket a világnak meg tudott mutatni.” Ezekkel a szavakkal köszönt el II. János Pál pápa Franciaországtól, amikor szept. 22-én este a reimsi repülőtéren Alain Juppé miniszterelnök az egész francia nemzet nevében búcsút vett tőle. A szentatya este tíz órakor érkezett meg a repülőgéppel Rómába, s ezzel befejeződött 74. lelkipásztori útja, melynek során négy napot töltött Franciaországban. A francia és a világsajtó egyöntetűen a pápalátogatás hatalmas sikeréről számol be. Annál inkább is feltűnő ez a siker, minthogy előtte a sajtó, tévé, rádió hatalmas kampányba kezdett a látogatás, a pápa személye és a francia katolikus egyház ellen. Olyannyira erős volt ez a támadás, hogy nagyon sok hívő ember elbizonytalanodott, és kelletlenül, aggodalommal telve várták a beteg pápát. Az a négy nap, amit a szentatya a francia katolikusokkal együtt töltött, s amit milliók láthattak szerte a világon, már az első pillanattól kezdve megmutatta, hogy a sajtó hangja és a francia valóság teljesen különböző. Egyszerűbben: a francia tömegtájékoztatás becsapta, rászedte saját népét, és pontosan ezáltal elvesztette hitelreméltóságát. Az történt ugyanis, hogy a francia nép igen meleg, kitüntető szeretettel fogadta azt az embert, aki mellett százezrével gyűltek egybe, és aki bátorította, erősítette őket hitükben, emberségükben. Meglepetést hozott ez a látogatás a száznál több francia püspöknek is, akik két oldalról is megtámadottan meglehetősen visszafogottan képviselték egyházuk ügyét. Egyfelől ugyanis a jobboldaliak, a szélsőségesen konzervatívok próbálják kisajátítani és saját céljukra felhasználni az egyházat, másfelől pedig baloldali liberális körök, köztük a forradalmi „hatvannyolc” örökösei akarják fellazítani az egyházat szervezetében, tanításában és erkölcsében. Most, amikor az egyház legfőbb pásztora mellett összegyűlt a nyáj, a helyi püspökök is láthatták, micsoda erőtartalékkal, lelkesedéssel, életrevalósággal rendelkezik a francia katolikus egyház és maga nép is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a francia nép története nem az 1789-es forradalommal veszi kezdetét, hanem gyökerei visszanyúlnak Szent Márton és Klodvig király korába. A pápa mellé összegyűlt franciák igaz tükörben szemlélhették saját történelmüket, és közben ráleltek önazonosságukra. Magabiztosságot nyertek és megannyi útmutató, bátorító szót. Külön említést érdemel, hogy a pápa kiket tüntetett ki kiváltságos módon látogatásával: azokat, akiket maga a Názáreti Jézus is fölkeresett apostoli útjai során: az „élet sérültjeit”, a betegeket, magányosokat, munkanélkülieket, elváltakat, újraházasodottokat, börtönviselteket. . . A pápa legmegrázóbb „katekézisét” a tours-i dómban tartotta éppen az élet sérültjeinek, amikor a hivatalos beszéd felolvasása után egyenként minden beteghez odament, és csendben egy kézfogással, öleléssel és testvéri csókkal köszöntötte őket. Pünkösdi nyelvű ez a katekézis, mert mindenki érti, és ennél nagyobbat még maga a pápa sem szólhat. Külön figyelemmel fordult a család felé, maga köré gyűjtve szülőket gyerekeikkel együtt, majd a reimsi dómban, ott, ahol Klodvig megkeresztelkedett, és ahol ezer éven át az ország királyait koronázták, most a krisztusi hitre oktató világiak és papok-szerzetesek az örök életre szökellő forrásból, a Lélek igazságából merítettek. A Vatikáni Rádió tudósítói kiemelték a nagyszámú fiatal jelenlétét, akik nemcsak különféle mozgalmak és szervezetek nevében érkeztek, hanem önként és egyéni kezdeményezésekre. Sokat szóltak, írtak e pár nap alatt a pápa egészségi állapotáról. Rádiónk igazgatója, Páter Borgomeo, aki a pápát elkísérte útjára, és vele együtt érkezett vissza, beszámolt arról, hogy a szentatya nyilvánvaló betegsége és gyengesége ellenére hatalmas akaraterővel minden tervbe vett programját megvalósította, azon a legkisebb pontban sem kellett igazítani. Kétségtelen, hogy az a melegszívű fogadtatás, melyben a francia nép részesítette a pápát, az ő testi gyengeségének, betegségének is köszönhető. Mennyire igaz Pál apostol tanítása: Krisztus igazi ereje a gyengeségen, egyszerűségen, kicsinységen keresztül mutatkozik meg. Érdekes megemlíteni, hogy a pápa miért kapta a legnagyobb tapsot a reimsi szentmisét követő Úrangyala imádság során: „Ó, csodálatos Anya! Segítsd a francia egyház gyermekeit, hogy ennek a kornak nehézségeivel szemben lojálisan együttműködjenek a más vallási hagyományokhoz és a más lelkiségi családokhoz tartozó honfitársaikkal.” Örömmel lehet ebben a tapsban a kiengesztelődés szellemét érezni, mely közelebb hozta az úgynevezett laikusokat és a vallásos embereket. A repülőtéri búcsúztatása során Lustiger párizsi bíboros érseknek mondotta: „Én az egyháznak csak egy szolgája vagyok. És folytatni is fogom ezt a szolgálatot, amíg az Úr magához nem hív.”
A KERESZTÉNY EGYSÉG NAPJA (1996. szeptember 14.) A szentatya látogatását követő hétnek nem lehetett méltóbb eseménye, mint a II. vatikáni zsinat szellemét tükröző, keresztény egység napja. Pannonhalmi homíliájában II. János Pál is ismét hangot adott az egység és békesség óhajtásának, és ez az egység megvalósulni látszott szeptember 14-én. Várszegi Asztrik főapát meghívását elfogadta III. Senuda kopt pápa, Alexandria pátriárkája, kit Ausztriában élő több száz híve köszöntött Pannonhalmán. Képviseltette magát a konstantinápolyi pátriárka, jelen volt Simeon, Nyugat- és Közép-Európa metropolitája (Bolgár Ortodox Egyház) II. Illés grúz pátriárka személyes képviselője, Szerafim, Nyugat- és Közép-Európa metropolitája a román ortodox egyház részéről, számos más ortodox egyház feje és küldötte. Az ökumenikus istentiszteleten megjelent Harmati Béla evangélikus és Hegedűs Lóránt református püspök.
Délután a program szerint tanácskozásra került sor. Valójában nagyon baráti beszélgetés volt ez. Senuda pápa örömének adott hangot, hogy Van Parys chevetogne-i bencés apát nem vitaindító előadással nyitotta meg a délutáni találkozót, hanem elmélkedéssel, mely nem dogmák megvitatására késztette a résztvevőket, hanem közös gondolatokat sugallt, és közelebb viszi az egyházakat a keresztény megbékéléshez. A főpapok reményüket fejezték ki: nincs messze az idő, hogy Krisztus szellemében megvalósuljon a keresztények egysége. Várszegi Asztrik e szavakkal zárta a beszélgetést: „Én ma délutánig a testvéreimet kerestem. És most úgy érzem, megtaláltam őket. . .” (Erőss Ágota)
Várszegi Asztrik főapát homíliája
Ave Crux, spes unica! Rómának, Konstantinápolynak, Alexandriának, Tbiliszinek, Szófiának, Bukarestnek, Wittenbergnek és Genfnek, minden Krisztus hívőnek egy a reménysége: Jézus Krisztus keresztje. Jézus Krisztusé, aki életét adta a kereszten a világért, és életet adott keresztjén a világnak. „A kereszt hirdetése ugyan oktalanság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” (1Kor 1,18) A világ mindmáig nem tudja befogadni a „kereszt botrányát”, oktalanságnak tartja azt, és ezért mindig más megváltót és másfajta megváltást keres, melyek romlásba döntik. Krisztus egyháza is nehezen hordozza a „kereszt botrányát”. Nehezen viseljük azt a gyengeséget, melyben az erőt nem mi, hanem Jézus Krisztus hordozza. Krisztus egyháza a történelem hosszú vándorútján szétszakadozott. Sokszor ellenségei lettünk egymásnak. Ez az elidegenedés beleépült húsunkba-vérünkbe, nem bízunk egymásban, félünk egymástól, és ezért gyanakodva szemléljük egymást. Ez a félelem legyengít, általa erejét veszíti az Evangélium is sokak előtt. Rítusokból, törvényekből álló, előírásokat megtartó és megtartani akaró egyházak lettünk. Maradék hatalmunkat félelmünkben sövénnyel, fallal vettük körül. A világ nem csak azért nem ért minket, mert nem akar hallani bennünket. Azért nem, mert alkalmatlanokká váltunk Isten Országa ajándékának átadására. Nem is annyira a világ, mint inkább Jézus Krisztus, a Názáreti a mi vádlónk. Ő mondja nekünk: „Ha életszentségtek fölül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.” (Mt 5,20) Vagy: „Jaj nektek, törvénytudók! Lefoglaltátok a tudás kulcsát, magatok nem mentek be, az odaigyekvőket pedig visszatartjátok.” (Lk 11,52) Súlyos szavak, kemény beszéd ez, Testvéreim! Felelősségünk Jézus Krisztusban rettenetes. Arra indít, hogy ne csupán a megtett és szétvált út, hagyományaink, az elszenvedett és egymásnak adott sebek tükrében nézzük önmagunkat és egymást, hanem Jézus Krisztus istenemberi arca legyen tükrünk, amelyben újból megtaláljuk magunkat is és egymást is. Megosztottságunk botrány a világnak, gyengíti a kereszt erejét: sokféleségünk út lehet Jézus Krisztushoz, az Élethez. Tudatosan egy-nek kell lennünk, egy-gyé kell válnunk az Úrral, általa a Lélekben az Atyával, és a Szentháromság egy Istenben egymással is. Vállalnunk kell a kiengesztelődés gyötrő, mégis felszabadító és egymás felé megnyitó lépését. Hitben, tudatosan kell vállalnunk azt, hogy a testvéri kapcsolatban lemondunk minden hatalomról, amely emberi, amely nem Istentől ered. Vállalnunk kell a gyengeséget, a kereszt botrányát, hogy széttöredezettségünkben Isten ereje egyesítsen minket és diadalmaskodjék rajtunk, és így elhiggye a világ, hogy valóban Istennek élünk és érte vagyunk, hogy Isten szeret mindannyiunkat, és általunk hívja testvéreinket az élete. Krisztus egyháza csak az Úrral és a testvérekkel megvalósított egységben lehet „signum elevatum supra nationes”, nemzetek fölé emelt jel, zászló, melyben „Krisztus titka (ismét) tündököl”.
Rosdy Pál VAN MIT TANULNUNK TŐLÜK! Kereszténydemokrácia Magyarországon (1944–1949) A címben idézett mondat a szerkesztők bevezetőjében és a hátsó borítón egyaránt olvasható. A könyv (Az idő élén jártak, a Barankovics István Alapítvány kiadása) egyik fejezetében, az egykori Demokrata Néppárt képviselőinek életrajzait tartalmazó „Kereszténydemokrata sorsok” bevezetőjében pedig így olvassuk: „Áldozatos életük és hűségük történelmi tőke, amelynek megőrzése és értékesítése, a közbeeső évtizedek káros következményeinek gyógyítására, a mai és következő nemzedékek erkölcsi kötelessége.” A Barankovics-párt történetét több műfajban érintő tanulmánykötet persze csak annyira tekinthető tanulságosnak, amennyire a történelem az élet tanítómestere. A szerzők szándéka az volt, hogy a modern kereszténydemokrácia hazai hőskorának állítsanak hiteles emléket. Nem mintha korábban nem foglalkoztak volna történészek az 1945 utáni évek e fontos szegmentjével. (Főleg Gergely Jenő és Izsák Lajos 80-as évekbeni publikációi, László T. László munkái és a Félbemaradt reformkor című kötetben Kovács K. Zoltán tanulmánya említendő.) De Barankovics István születésének 90. évfordulója alkalmul szolgált, hogy a nevét viselő alapítvány megkísérelje összegezni a Demokrata Néppárt történetére vonatkozó eddigi kutatásokat és emlékezéseket most, amikor még távol és itthon élnek e történet fontos tanúi. Másrészt évekig tartó kutatómunkával – Csicskó Mária és Szabó Róbert hozzáértő munkájával – először sikerült közreadni a Demokrata Néppárt összesen 71 parlamenti képviselőjének életrajzát. Ha meggondoljuk, a kommunista diktatúra micsoda sorsban részesítette őket és hozzátartozóikat, különösen értékelnünk kell a két ifjú kutató munkáját. Jellemző, hogy az egyik képviselő ma már idős fia e kötet olvastakor értette meg igazán, miért számított egész életében „rossz kádernek”, jóllehet alig ismerte korán elhunyt édesapját. A politikai rendőrség „számon tartotta”. Elmer István nemcsak összegezte a Barankovics-párt történetére vonatkozó eddigi eredményeket, de saját kutatásaival is gazdagította, főleg Nagy Töhötöm irathagyatékának vonatkozó részeivel. A kötet műfaji tarkaságát teszi teljessé hat tanulmány azokról a személyiségekről, akik a Demokrata Néppártban fejtettek ki politikai tevékenységet, de életművükkel ettől függetlenül is beírták nevüket a magyar művelődéstörténetbe. Barankovics Istvánon kívül Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, Mihelics Vid és Rónay György munkásságáról Kovács K. Zoltán (a kötet egyik szerkesztője), P. Szabó Ferenc S.J., Frenyó Zoltán, Tomisa Ilona írt többek között esszét, Balogh Margit pedig a magyar kereszténydemokrácia szellemi atyjának, P. Kerkai Jenő S.J.-nek életútját rajzolta meg. Azok az országgyűlési beszédrészletek, amelyek a könyv befejező fejezetében olvashatók, ízelítőt kívánnak adni e kereszténydemokrata személyiségek politikai tevékenységéből. A 220 oldalas tanulmánykötetnek nem méltatását kívántam nyújtani a fentiekben, hanem pusztán röviden bemutatni azt a kötetet, amelynek tanulságaiból néhány – szerintem – nagyon fontosat szeretnék meggondolásra és talán megvitatásra előterjeszteni. * * * 1. A KALOT és a Demokrata Néppárt közötti benső eszmei, politikai összefüggésről sok szó esik a könyvben. Nos, bármily fájdalmas is ezt leírni, őszintén meg kell vallani: Az egykori KALOT Kerkai páter zseniális koncepciója szerint a korabeli magyar falu valóságára épült, ezért volt sikeres (csak elkésett) mozgalom, amelyet felfelé ívelő szakaszában törtek derékba a kommunisták. Felélesztése, mai folytatása csak akkor lehetne igazán sikeres, ha egy Kerkait legalább megközelítő egyéniség tudná adaptálni a programot a mai, gyökeresen átalakult magyar falu valóságára. (Gondoljunk csak a Kolping mélyreható átalakulására!) Attól tartok, hogy a kereszténydemokrácia hazai interpretációja, politikai képviselete is megkívánna napjainkban alaposabb számvetést a mai magyar társadalmi valósággal. Azzal, hogy sajnos (már és még) nem vagyunk keresztény ország. Jellemző, hogy a már a századfordulón elkereszténytelenedett Franciaországban alapvető kereszténydemokrata politikai törekvéseket szinte csak „álnéven” lehet képviselni. Nem csupán arról van szó, hogy nálunk a „keresztény” jelző kampány nélkül is 7–8 % biztos szavazatot jelent, de egyben talán gátja egy igazi néppárttá válásnak. Arról is, hogy lehet egy világnézet szellemében élni és gondolkodni anélkül is, hogy lépten-nyomon megnevezném világnézetemet. Ráadásul jelentős változások következtek be Európa-szerte a kereszténydemokrata politikai doktrínában. Nem azért, mert hűtlenekké váltak az alapelvekhez, hanem ellenkezőleg: Hűségesek maradtak azokhoz és a társadalmi valósághoz. 2. Az előbbiekhez kapcsolódik az a szomorú tény is, amit a szóban forgó kötet oly világosan mutat: negyven évi, tehát több mint emberöltőnyi félbeszakított mozgalmi, egyesületi, népfőiskolai képzés nélkül ugyan nem csoda-e, hogy a kereszténydemokrata politika eszméit, célkitűzéseit egyáltalán vállalja manapság egy politikusi réteg? És akik vállalják, ugyan honnan volna mélyebb képzettségük mindarról, amit a kereszténydemokrácia ma jelent? Tessék elolvasni a Demokrata Néppárt 1947-es képviselőinek életrajzait! Korábban jelentős részük a Kisgazdapártba állt, mert a DNP még nem indulhatott a választásokon. Őket azonban az EMSZO, a KALOT, a Hivatásszervezet, valamint – kisebb részben – más pártok, a gazdatanfolyamok készítették elő – sokszor nem is gondolva erre – a közéleti szerepvállalásra. Ezek a mozgalmak, egyesületek persze keresztény alapállású, hagyományú társadalomban tudtak a hitbuzgalmi céloknál meg nem rekedő képzettséget adni. Pedig tele volt ez a társadalom ellentmondásokkal, feszültségekkel. A KALOT célkitűzéseit forradalminak tartották még főpapok is, ellenérzéseket szült sokszor előretörése. Megoldatlan földreform, félfeudális viszonyok, széleskörű nincstelen vagy szegényparaszti réteg jellemezte ezt a reformra érett társadalmat. Mégis ebben a közegben, éppen mert ilyen volt ez a társadalmi közeg, fogékonysággal fogadták a legjobbak közül valók a politikai szerepvállalás lehetőségét. Nem gondolták talán, hogy börtön, állástalanság és az üldözés megannyi formája lesz az osztályrészük, de arra sem számíthattak, hogy képviselőségükkel igazgatótanácsi pozíciókat vagy bármi más anyagi előnyt szerezhetnek. 3. A kötet első fejezetében olvasható „arcélek” a DNP szellemi vezérkarából azért elgondolkoztatóak, mert arról tanúskodnak, hogy akkor volt Magyarországon olyan keresztény tudományos és művészeti elit, amely az adott történelmi pillanatban nem riadt vissza a közéleti felelősségvállalástól. A mai „pillanat” nem volna elég történelmi? Inkább a keresztény felelősségvállalás hiányzik. . . Az esszékből idézem Bálint Sándor szavát: „indultam a választásokon a Demokrata Néppárt jelöltjeként azzal a megfontolással, hogy abban az újjáépítésben, amely Magyarországra vár, . . . minden magát becsületesnek tartó, tiszta múltú embernek részt kell vennie. . .” Eckhardt Sándorról is megállapítható, hogy „nem meglepő, hogy a nagy történelmi fordulat után a magyar társadalom demokratikus megújulásában közreműködni szándékozott”. Rónay György, a „hívő humanista” „aggódott a születő demokráciáért” – írja Szabó Ferenc. Azt is érdemes felidéznünk, hogy – bár a klerikalizmus látszatát is kerülni kívánták – amikor 1943–44 telén elhatároztatott a Katolikus Szociális Népmozgalom továbbfejlesztéseként a Kereszténydemokrata Néppárt szervezése, a jezsuita Kerkai páter volt annak szellemi vezére. (Abban az értelemben, ahogyan a KALOT-ban is tette, hogy a helyes politizálásra is felkészítse mozgalmának tagjait.) Barankovics István előiskoláját sem diplomái, hanem elsősorban munkássága jelzi: „Mint keresztény elkötelezettségű újságíró, gondolkodó és politikus – írja róla Kovács K. Zoltán – nemcsak a keresztény értékek közéleti érvényesítését tartotta feladatának, hanem azokat az egyetemes nemzeti érdekek szolgálatába állította. Írásaiból kiderül, hogy mélyen átérezte nemcsak a magyar, hanem az európai kultúra belső vívódásait is, következetesen figyelte a jövőbe mutató keresztény-humanista szellemi áramlatokat, számon tartotta azok jeles európai képviselőit.” Távlatokban gondolkodó, ugyanakkor pártjának erőit integrálni törekedő egyéniség volt, akiből csak azért nem lehetett államférfi, mert életpályáját félbeszakította a diktatúra. 4. Arra is érdemes figyelni, hogyan tudta Barankovics aktualizálni a kereszténydemokrata politika fogalmait. „Evangéliumi szocializmusról” beszélt, amelynek jegyeiből pontosan felismerhetők a keresztényszociális eszmék. Ma, amikor a „szocializmus” minden változatában kompromittálódott számunkra, szeretnénk új, szalonképesebb kifejezést találni a fogalomra. Kérdés, hogy helyes törekvés-e ez? Lehet, hogy a szélesebb társadalmi rétegek számára most éppen az könnyítheti meg a felismerések útját, ha a múlt–jelen–jövő folytonosságát igyekszünk munkálni, legalábbis az átlagember biztonsága tekintetében. A Távlatok Szerkesztőségében még kapható: Kerkai Jenő emlékezete (Kerkai Jenő Intézet, Budapest, 1995, 179 old., 300 Ft.)
Fejér Jenő A BOKOR MOZGALOMRÓL A meglepetés örömével olvastam a „Fórum az egyházról” című rovatukban a Bokor mozgalomról szóló cikkeiket, beszélgetéseiket és leveleiket. Az előző években, sőt – most már írhatom – évtizedben egyre erősödött a meggyőződésem, hogy az úgynevezett „Bulányi-ügy” a hallgatás ködébe burkolózott. Az elhallgatásból véleményem szerint megoldás nem születhet. Sőt tömény méregnek tartom. Hatása: a bizalmatlanság és a gyanakvás beteges mértékű növekedése. A nem természetes, hanem erőszakolt csend miatti mérgezett légkört törte meg most a Távlatok. Bátor, de valódi keresztény szellemű lépésükért köszönet jár. A párbeszéd elindítására égetően szükség volt. Erre legjobb bizonyíték a megjelent írásokból és levelekből a bizalmatlanság érezhető kicsengése, a hosszú hallgatás hatására. A vitás kérdések tisztázatlansága megmérgezheti az egyházon belüli kapcsolatainkat. Engedtessék meg ezt saját példámon bemutatni. Az előzmény: 1946-tól piarista diák voltam Tatán. A tanítási lehetőség elvonása után piarista tanáraink, a kapcsolat megtartása érdekében, kis csoportok, közösségek megalakítására ösztönözték az arra vállalkozó volt diákjaikat. A szünidőkben lelkigyakorlatokat szerveztek. A fő szerepet három piarista páter: Török Jenő, Juhász Miklós és Bulányi György játszotta. Résztvevőként olyan Krisztus- és egyházközpontú világképet kaptam, mely egész életem vezérfonalává vált. Voltak életemnek vargabetűi, mikor a szürkeség, a reménytelenség, az élet kudarcai fásulttá tettek. Az atyák által tolmácsolt krisztusi világkép, akár a tengerészek számára a világítótorony, állandó irányjelzőm maradt. A kis közösségben töltött idő 1951 őszéig, katonai szolgálatom megkezdéséig tartott. A kapott új szemléletet azután jó pár évtized múltán, a II. vatikáni zsinat téziseiben láttam visszaköszönni. Egy 1992-ben rendezett leányfalui lelkigyakorlaton, a bemutatkozás során, mint életem meghatározó időszakát említettem meg boldogan a 49–51-es évek élményeit. Megdöbbenve észleltem: valahogy fagyossá vált körülöttem a légkör. Puhatolózásomra egyik barátom végül kinyögte: az ok: „te bokros vagy!” Megbélyegzésemnek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, gondolván, hogy valamelyik túlbuzgó testvérem egyéni véleményét hintette el a lelkigyakorlatos közösségben. Később észre kellett vennem: a kirekesztő bélyeg, hogy „ez bokros; ezek bokrosok”, elterjedt az egyházi berkekben. Mint a leprásokkal, a velük való kapcsolattartás veszélyes és tilos. A kialakult légkört mindenképpen az elhallgatás egyik rossz gyümölcsének tekintem. A Távlatok-ban megjelenő írások és beszélgetések ezt az erőszakolt, nem természetes csöndet törték meg. Örömömet még fokozta, hogy az egész témakört a nyitottság szelleme járta át. Minden elismerésem a párbeszéd kezdeményezőinek! Látszik, hogy ismerik az ügy bonyolultságát. Azt előre sejteni lehet, hogy nem lesz könnyű dolog a bizalmat elérni. A felhalmozódott személyi sérelmek, hangsúlyozottan mind a két érdekelt fél részéről, talán még nehezebben gyógyíthatóak, mint amilyen nehéz a teológiai és dogmatikai ellentétek helyretétele. A gyógymód a krisztusi szeretet lelkületével elképzelhető. A gondolatokat Jézushoz kell igazítani, az Ő akaratát kell teljesíteni: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21) Kitűnik, Jézusnak mennyire fontos volt, és fontos ma is az őt követők egysége. Saját hitelességét is ezen keresztül látja biztosítottnak. Kérjük mindnyájan, akik valamilyen formában is érdekeltek vagyunk, segítségét. Sőt, nemcsak az érintettek, hanem mind, akik a magyar egyház előrelépését szeretnénk. Jézus előtt nincs értelme a titkolózásnak, mellébeszélésnek, ámítgatásnak. Ő mindenkit ismer. Az álnokságok, álmodozások, tévképzetek, illúziók nem vezetik félre. Saját magunkat is úgy tudjuk igazán megismerni, ha az Ő szemével igyekszünk magunkat vizsgálni. Ha ebben a szellemben tárgyalnak egymással a dialogizáló felek, munkájuk bizonyára meghozza a maga jó gyümölcseit. A szeretet légkörében a teológiai, dogmatikai nézetkülönbségek is könnyebben megoldhatóak. Ezeket a nézeteltéréseket nem ismerem. Viszont azt határozottan látom, van egy értékes, elkötelezett katolikus közösség. Olyan korosztályok – 30–40 évesek –, melyek legjobban hiányoznak a mai magyar egyház életéből. Képzettek és elkötelezettek, tenni akarnak Isten országáért. A párbeszéd résztvevőinek igen nagy a felelőssége. Félre kell tenni a valódi vagy vélt sérelmek miatti megbántottságot. Az eddigi viták mindkét oldalról hatalmas energiákat kötnek le. Olyan energiákat, amelyeket közös erőfeszítésre, az egyház felvirágoztatására kellene fordítani. Az együttműködés lehetőségéért fáradozók biztosak lehetnek benne, hogy a nagy Segítő, a Szentlélek együttműködésére számíthatnak. Imámmal szerény mértékben én is szeretnék a megbékéléshez hozzájárulni.
KULTÚRA ÉS ÉLET
SZABÓ FERENCET KITÜNTETTÉK Az idén augusztus 16. és 18. között tartották meg a Tokaji Írótábort. A tanácskozás témája „Szerepváltozások – anyanyelv, irodalom, nemzet” volt. Mintegy másfélszáz magyar író, költő, értelmiségi gyűlt össze a határon innenről és túlról, hogy a kérdéskört megvitassa. Augusztus 16-án irodalmi est keretében nyújtotta át Hubay Miklós, a Magyar PEN Klub elnöke az Illyés Gyula-díjat lapunk főszerkesztőjének, Szabó Ferencnek. – A következőkben közöljük a kitüntetés oklevelének szövegét és Szörényi László laudációját. Szörényi László: Szabó Ferenc köszöntése A huszadik század történelmi mélypontján, Hitler és Sztálin uralma alatt írta Pierre Emmanuel Babel című nagy poémáját, amely csak 1951-ben jelent meg. Hadd idézzünk egy szakaszt – most kitüntetett barátunk, Szabó Ferenc fordításában – a nagy költemény egyik részletéből, amely a 130. zsoltárra utaló »Plus que la sentinelle« címet viseli, alcíme pedig: De Profundis. Jobban
mint az őr várja a virradatot Mert a
börtönök szűkítik össze a földet Az a zsoltár, amelyre Emmanuel verse épül, valamiképpen jelképévé vált a kommunizmus elmúlt évtizedeinek is. Emlékszem arra, mikor a nyolcvanas évek elején Mészöly Miklós szintén a De Profundis parafrázisával nyitotta meg a nagybeteg Bálint Endre kiállítását, hosszú évtizedek óta az elsőt. Az írók, gondolkodók, értelmiségiek valóban a sötétségben virrasztó őrökkel azonosították magukat. Különleges, mondhatni inkább kitüntetett szerep hárult ebben a hosszú éjszakába merült, merített korszakban a magyar emigráció szellemi életére. Ezen emigráns őrködők, virrasztók között játszott kiemelkedő szerepet Szabó Ferenc is. Magyar–francia szakos bölcsészhallgatóként és jezsuita novíciusként ment ki az 1956-os forradalom után nyugatra. A kor egyik legizgalmasabb szellemi műhelyében, a louvaini jezsuita fakultáson tanult, majd Párizsba került. Úgy tűnt sokáig, hogy rendje egyetemi tanárként fogja foglalkoztatni, ám a sors másképp határozott; és mivel a Vatikáni Rádió egyik magyar munkatársa egy tragikus balesetben elhunyt, a jezsuita vezetőség Rómába küldte. Több mint 25 évig dolgozott a Vatikáni Rádió magyar osztályán, ezen a rendkívül fontos őrhelyen. (Négy éve tért haza Magyarországra.) Elsősorban arra törekedett, hogy a lehető legteljesebb anyagra támaszkodó, naprakész és kiegyensúlyozott képet közvetítsen a világ korszerű katolikus kultúrájáról. Ezen belül képzettségének és elkötelezettségének megfelelően igen nagy helyet juttatott a modern francia filozófia és irodalom legjelesebb képviselőinek. Tudjuk egy hosszú vallomásából, hogy személyiségének, tudósi és mondhatjuk költői alkatának is diákkorától fogva talán legfontosabb formálója Teilhard de Chardin volt. (Eredetileg még doktori értekezését is e nagy jezsuita filozófus-látnok elemzésére szánta, és ha menet közben módosult is a téma – hiszen Szent Ambrus krisztológiáját dolgozta fel –, rejtett módon ez is Teilhard-ral foglalkozott, hiszen a francia filozófus egyik legfontosabb patrisztikus elődjét mutatta föl a milánói püspök tanaival.) Elévülhetetlen érdemei vannak Teilhard magyar nyelvű, illetve magyarországi megismertetésében: egyformán bábáskodott Rezek Román, illetve Rónay György és Dienes Valéria fordításainak születésénél. Közben higgadtan, de határozottan cáfolta, illetve visszaverte a hazánkban is egyre népszerűbbé váló Teilhard marxista álinterpretációit. Egy-egy zsarnoki kor azért nevezhető totálisnak, mert az alattvaló által áttekinthető szellemi horizontot is maga igyekszik meghatározni. Természetesen ez volt a helyzet a kommunista kultúrpolitika és az államilag monopolizált könyvkiadás idején is. Ezért volt hallatlanul nagy jelentősége Szabó Ferenc fordításainak, szöveggyűjteményeinek és egy-egy gondolkodót vagy költőt bemutató tanulmányainak vagy portréköteteinek, hiszen nagymértékben átalakította, és a valóságos értékrendhez, azaz a keresztény nyugaton érvényes értékrendhez közelítette a magyar olvasó számára elfogadható világirodalmi kánont. Ebből a szempontból is értékelhetjük – hogy most németből, olaszból és más nyelvekből készült fordításait ne említsük – a francia írók, költők és gondolkodók pompázatos sorát felvonultató írásait és fordításait (elég a már említett Emmanuelen kívül Mauriacra, Valéryre, Sartre-ra, Claudelra, Varillonra, de Lubacra stb. utalni). Különösen kiemelkedő az a szolgálat, amelyet Claudel és Emmanuel esztétikájának és költészetének megismertetéséért vállalt, de – hogy más szellemi égtájra utaljak – jó pár évvel megelőzte analízisével a jelenleg éppen magyarországi kedveltsége csúcsán álló Michel Foucault népszerűsítését is. Nagyon szívesen beszélnék Szabó Ferencről, a költőről is, akárcsak az irodalomtörténészről, Pázmány-kutatóról. Ám laudációm időtartama és alkalma is megszabott, hiszen a Magyar PEN Klub ezúttal a francia kultúra népszerűsítőjét tünteti ki. Mégis szólnom kell egy-két szót a díj nevét adó költő, Illyés Gyula és Szabó Ferenc szellemi kapcsolatáról. Már első tanulmánykötetében szentelt egy fontos elemzést Illyésnek, akit megvédett a marxista kritika rosszindulatú, ideológia vezérelte ráfogásaitól; itt közölt szövegét később egy hosszabb tanulmányában szélesebb távlatból folytatta, amennyiben Illyésben a prófétát mutatta fel, aki mindhalálig vállalja Istentől kapott feladatát, akkor is, ha nem biztos ennek az Istennek a létében. (Megindító, hogy – mint egy lábjegyzetből tudjuk – e tanulmány kefelevonatát akkor javította éppen, amikor a rádió Illyés halálhírét adta tudtul.) És még megindítóbb és izgalmasabb, hogy Szabó Ferenc úgy érezte, hogy párbeszédük lezáratlan, és ezért egy tanulmányában mintegy a túlvilágra távozott költővel beszélget tovább hit és hitetlenség dilemmájáról. Azt pedig hadd bizonyítsa a költő egy alkotásával, hogy az általa szeretett és megszerettetett nagy franciák mekkora ihletforrást jelentettek neki mindig, és jelentenek ma is. 1984-ben szentelte Megtalált öröklét című versét Paul Claudel emlékének:
Szemvakító szikrázó pillanat! MOST
vagy most forr fel léted csak a
csillámhomok hull le mind Kedves Feri! Engedd meg, hogy mint olyan, aki 1970 óta dicsekedhet barátságoddal, szívből gratuláljak kitüntetésedhez! És várjuk további munkáidat!
II. János Pál Pannonhalmán a bencéseknek Szent Pál így ír: ,,. . . gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte, és mi a tökéletes” (Róm 12,2). A föld külső képének kialakítása az ember szívének átalakításából és belső megújulásból ered. Az összes gazdasági, kulturális és esztétikai érték, amely a nagy bencés munkából született, azoknak a Ti régi elődeiteknek a lelkében gyökerezett, akik belső érettséget mutattak fel. Szent Benedek azt tanította, hogy Krisztus szeretetének semmit se tegyünk elébe: a megfeszített és feltámad Krisztus szeretete az, amely apátságotokban uralkodott a múltban, és uralkodik mindmáig. Ez van jelen a kultúra és a civilizáció mindazon formájában, amellyel apátságotok hozzájárult a magyar nemzet és egész Európa történelméhez. Ezer év után ma mindezért köszönetet mondunk az isteni Gondviselésnek. Róma Püspöke örül annak, hogy részt vehet Pannonhalma közösségének és a magyar népnek ünnepélyes Te Deum-án. Adjunk hálát közösen Istennek az elmúlt ezer év során művelt csodálatos tetteiért. És te, pannonhalmi bencés közösség, légy továbbra is – mint hegyre épült város – fényforrás e vidék és az egész nemzet számára. Maradj hűséges ehhez a hivatásodhoz, amint azt az elmúlt évszázadok során is tetted. Vezesd továbbra is az új nemzedékeket az emberi és isteni bölcsesség útján, és hogy ebben változatlan eredményességgel sikeres legyél, Szent Benedek szavai szerint magad is válj tanítvánnyá ,,az Úr szolgálatának iskolájában” (Szent Benedek Ragulája. Prol. 45.).
Tüskés Tibor TAKÁTS GYULA KÖSZÖNTÉSE Látszólag távolról kezdem. Amikor a negyvenes évek elején Kodolányi János, Németh László és Veres Péter Kolozsvárra látogatott (akkor, amikor Észak-Erdély néhány évre ismét Magyarországhoz tartozott), Cs. Szabó László volt a kalauzuk. Cs. Szabó jól ismerte a várost, gyermekkorát Kolozsváron töltötte. Amikor a vendégek a Bolyai János utca és a Szentegyház utca kereszteződéséhez értek, megállította őket, és azt mondta: – Ahol most álltok, az némi túlzással Európa közepe. Itt égtájak, világtájak és kultúrák találkoznak. Ha északra néztek, sima falú, hideg, szürke, kocka alakú, lapos tetejű blokkházakat láttok, a skandináv építészet remekeit. Délre a minoriták barokk temploma látszik. Ez Itália pompáját, a tengert, a mediterrán derűt idézi. Keletre, az utca végén az ortodoxok hagymakupolás, homályos, tömjénszagú, gyertyafényes temploma áll. Ez kelet. És nyugatra mit láttok? A Szent Mihály-székesegyház magasba szökő, gótikus íveit és karcsú támpilléreit. Ezt az építészeti kultúrát nyugatnak köszönhetjük. . . Tekintsük a történetet példázatnak, ami az idén nyolcvanöt éves Takáts Gyula költői pályájára is érvényes. Az ő lírájában is égtájak, világtájak és kultúrák találkoznak. Takáts Gyula fiatalon, a pécsi egyetem bölcsészeti karán ismerkedett meg Weöres Sándorral és Tatay Sándorral. Amikor elhatározzák, hogy életük első hosszabb külhoni utazására vállalkoznak, akkor Weöres Sándor keletre, Indiába indul, Tatay Sándor céhlegények mintájára vándorbotot vesz a kezébe, és nyugat-európai kalandozásokba fog, Takáts Gyulát viszont észak, Suomi vonzza. Versek sora igazolja, hogy ez az utazás, a hazai és a finnországi viszonyok különbözősége ébreszti föl benne a társadalmi érzékenységet, ez nyitja rá szemét a szociális problémákra. Délnek a teremtett világ, a természet szépségének a fölfedezését köszönheti. Már gyermekkorában a somogyi-balatoni táj vonzó képét rajzolja meg, de itáliai – és főként görögországi – utazásai tudatosítják benne, hogy a természeti és szellemi mediterráneum határai a Balaton vidékéig terjednek. Természetlírája egészen sajátos szín a magyar költészetben. Amire ránéz, környezetének tárgyai, növényei, virágai megelevenednek verseiben. Számára a klasszikus harmóniavágy éppúgy dél ajándéka, mint a tragikus pusztulásra való érzékenység. Takáts Gyula (nemzedéktársai közül talán az egyik legtöbbet utazó költő) élete során Nyugat-Európába is eljut. Svájc, Párizs és mindenekelőtt Spanyolország: históriai ismereteit tágítják, történelmi tudatát erősítik. Nyugat-európai élményei rádöbbentik a magyar és az európai történelem különbözőségére. Amíg ott arany gyűlik, nálunk vér folyik. . . Amíg ott pompás kőpaloták épülnek, nálunk vályogból raknak falat. . . Nyugat védőbástyái vagyunk? Inkább cserben hagyott, magára maradt áldozatai. Takáts Gyulából sosem hiányzott a filozofikus érdeklődés, a jelenségek mögé látni akaró igyekezet, a világértelmezés és az emberi sorsmagyarázat. Ehhez fogódzót korábban főként a görög filozófia, az örök szép, jó és igaz egységét hirdető szemlélet, az objektív idealizmus, a keresztény humanizmus adott számára. Pályája érett, kiteljesedett korszakában kelet ajándéka is beépült költészetébe. Megteremtette alteregóját, Csu Fut, ezt a képzeletbeli, agg, keleti költőt, aki letisztult életbölcsességgel, szent türelemmel, a kétségbeesést legyőző reménnyel tekint a romló világra. Vannak költők, akik már fiatalon a halállal jegyesek, és akár hosszú életükön át az elmúlás döbbenetét, a halál himnuszát éneklik. Mások jóformán tudomást se vesznek az élet végességéről, s csak a pillanat szépségében bíznak. Takáts Gyula mindenképpen az utóbbiakkal rokon. A költészetet azonban nem tárgya minősíti, hanem a költő világképe, létértelmezése. Halálról is, életről is lehet beszélni tagadással és igenléssel, gyűlölettel és szeretettel, reménytelenül és bizakodva. Takáts Gyula a világot teremtettnek, az embert metafizikus függőségben látja, az életet mint legfőbb jót, a létezést mint alapvető princípiumot szemléli. E lírát nem az minősíti, hogy hányszor írja le a Végtelent, az Abszolútumot, hanem az, hogy a jelenségek mögött mindig megérezteti olvasójával a Teremtő jelenlétét. Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti irodalmában nem túl sűrű a pátriárkai kort megélt költő. Takáts Gyula nemcsak egyszerűen magas életkort ért el. Az ő munkásságát kivételessé a műfaji változatosság és a folytonos növekedésre s megújulásra való képesség teszi. Hiszen századunk magyar irodalmában hosszú életet élt – például – Falu Tamás és Keresztury Dezső is. De Falu Tamás ugyanazt a műformát, a dalt művelte élete végéig, Kereszturyt pedig inkább a pedagógiai etosz, mint a lírai invenció vezette. Takáts Gyula lírája úgy növekedett, mint a fán az évgyűrűk: minden újabb réteg magába ölelte az előzőt, s különféle műfaji megnyilvánulásai – versei, novellái, regényei, eszméi, sőt festői alkotásai – között az egyikből a másikba mindig természetes volt az átjárás. Takáts Gyula írói munkásságát az irodalomtörténet már pontosan fölmérte, s a Nyugat harmadik nemzedékének egyik reprezentatív költőjeként értékelte. Életművét az egymást követő kötetek és összegyűjtött művei őrzik. Verseinek rostálását, a jövőnek szóló válogatást már maga elvégezte. Életének és munkásságának mozzanatai bibliográfiai adatokká váltak. Takáts Gyula tehetségével jól sáfárkodott: nemcsak nagy idők tanúja, kiváló írótársak barátja, a fiatalok segítője volt, hanem megtanulta (és megtanította) azt is, hogy a szép és a hasznos, a múzsák és a gyakorlatiasság szolgálata nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Éppen ezért jubileumáról szólva nemcsak kiváló költőt, az egyéni hangú prózaírót, a szemléletes és érzékletes nyelven szóló esszék íróját, a képteremtő művészt köszöntjük, hanem az embert is, akinek élete ma is Tab (ahol születetett), Kaposvár (ahol lakik) és a Balaton (melynek partján a nyarakat tölti) háromszögében telik. Takáts Gyula példája morális erősítést ad arra, hogy vidéken is lehet értékes és maradandó életművet létrehozni, egy hosszú életen át is lehet íróként, szellemi emberként tisztességesnek maradni. A rá való emlékezés nem lenne teljes, ha valamiképpen emberi arcát is meg nem idéznénk. Azt, ami mulandó, ami feledésre ítélt (még a mozgókép és a tökéletes hangrögzítés korában is), de ami végső soron mégiscsak hitelesíti a költő szavát. Két külföldi utazáson töltöttem hosszabb időt – két-két hetet – egy födél alatt Takáts Gyulával. Először Finnországban, másodszor Bulgáriában voltam vele együtt. Finnországban társam és kalauzom volt, mert ő már negyven évvel korábban is járt északon. De akkor is ő vezetett, amikor mindketten először utaztunk Bulgáriába. Tudta, hogy Szófiából a rilai kolostort kell fölkeresnünk. Tirnovóban azonnal odatalált a királyi vár romjaihoz. S Neszebárban és Szozopolban sem tévedtünk el a szűk utcák labirintusában. Ámuldozásomra azt felelte: – Hát nem tudod, hogy postagalamb voltam előző életemben? – mondta, és szemével ravaszkásan hunyorított. Ma is eltűnődtem válaszán. Valóban, nem a remény zöld ágát a csőrébe fogó madár rokona, a világok pusztulását túlélő hit kimondója minden igazi költő? ——————
Szabó Ferenc KÖLTŐK KÖZÖTT (Olvasónapló) Az elmúlt években több verseskötetet vagy más műfajú könyvet kaptam költőktől, íróktól – baráti dedikálással. Nem recenziópéldányok ezek, mégis a Távlatok „Kultúra és élet” rovatában szeretnék beszámolni az olvasó élményeiről. Az olvasónapló műfaj természeténél fogva szubjektív, tehát nem irodalomtörténeti mércével és szempontok szerint szólok kollégáimról! Kezdem a végén. Miközben olvasgatom költőimet, és meg-megállok egy-egy jól sikerült (engem megkapó) költeménynél, kezembe veszem Szeghalmi Elemér Ambrus Zoltántól Gyurkovics Tiborig című esszékötetét (Irodalmi tanulmányok, Jel kiadó). A végén kezdem, mint a zsidók a Biblia-olvasást. Gyurkovics Tiborról szól az utolsó kitűnő esszé, amely revelációként hat. Felfedezem Gyurkovicsot, a költőt! Baudelaire-re és Pierre Emmanuelre emlékeztetnek a nőről és a szerelemről szóló versei. „Sajátos ambivalencia”, jegyzi meg Szeghalmi: egyszer a mennyekbe emeli, máskor (vagy ugyanakkor) a pokolba rántja a másik nemet. Emmanuel – Baudelaire-ről írva és önmagát is értelmezve – magyarázza: „A másik, a Nő, egyszerre pokol és paradicsom, kifeszítve a férfit a vágyakozás és az örvény között: közvetítő a lét felé, és ugyanakkor a lét megcsonkítója. A Baudelaire-hez hasonló férfiak számára a nőiségnek ez a kétértelmű kísértése (kísértetjárása) a pszichózis szülője: ez élteti őket, mert állandóan halálra adja őket, szemfényvesztéstől szemfényvesztésig űzve őket, állandóan saját hiányuk szomjától, a folyton fokozódó szomjúságtól gyötörve.” Emmanuelt a pokoli gyötrelmekből az igazi szeretet szabadítja meg. Ezt sejtem meg Gyurkovics nagyon szép verseinek – verstöredékeinek – olvasásakor:
Szeretlek, jobban a szélnél, Sokáig
tartott ez az év. * Még a két háború között Kállay Miklós arról írt tanulmányt, hogy a magyar költészet – más nagy népek költészetétől eltérően – milyen szegény eszmeiségben, milyen metafizikátlan, nemigen foglalkozik a lét nagy kérdéseivel. Kállay persze említett kivételeket (Madách, Vajda); és már akkor megtoldhattuk volna felsorolását: Babits, József Attila, később Szabó Lőrinc, Rónay, Pilinszky. . . Újabban pedig – egyes fiatalabb költőknél – még fokozottabb lett ez a tendencia. Ugyanakkor tovább dívik a hangulatlíra, a semmitmondó modernkedés is, ami lehet a céltalanság kifejezése, az abszurd érzésének kivetítése, széttört világunk tükre. Azt mondhatnánk: akinek nincs „mondanivalója”, ne írjon verset! Persze igaz az, hogy a művészetnek akkor is van értelme, ha öncélú. A l’art pour l’art elvét száműzte a marxista irodalomkritika. Pedig valójában – egy bizonyos értelemben – a költészetnek, művészetnek legfőbb célja, hogy szép legyen. Tehát ne legyen „osztályharcos”, ne legyen ideológia vagy program, ne legyen prédikáció. Ez az utóbbi kritika papköltőkkel kapcsolatban hangzott el. Illyés Gyula a két háború között, a „katolikus költészetről” írva, élesen bírálta pl. Mécs Lászlót azért, hogy szónokol és pózol. (A fiatal Adynál is volt sok szónoklat, ahogy a fiatal Babits és Kosztolányi ezt kifogásolta is.) Mindenesetre Mécs László költészete is egyszerűsödött később. (Illyés Pannonhalmán meg is követte a félreállított papköltőt azért, hogy hajdan olyan szigorú volt vele szemben. . .) Ugyanígy Puszta Sándornál is nagy fordulat állt be élete delén: költészete az egyszerűséggel, a letisztulással magasra ívelt. Csanád Béla kezdettől fogva kerülte a pózt; a gondolati elemek, a transzcendenciára utaló vonások mindig előtérben álltak. De nála meg hiányzott az az őserő, ami Mécs költészetében feltört. Tűz Tamás forradalmi kitöréséből átvehetett volna valami robbantó szikrát, lobogó lángot. Szeghalmi írja az 1992-ben megjelent kötet, a Kutak és emlékek kapcsán (miután már értékelte Csanád költői pályáját): „olvasása megerősít minket abban, hogy Csanád Béla egymásra építkező költői korszakait egyetlen nagyívű, emelkedő vonalnak fogjuk fel, ha fejlődéstörténeti szempontból vizsgáljuk.” E vékonyka válogatás valóban átíveli a költő pályáját; legszebb darabjait közli. Fejlődést talán a sűrítésben, a szálkaszerű egyszerűsödésben látok. Meglepő a 90-es évek termése, amelyet a Boldog ünnepet, hazám! című kötet tett közzé. (Itt himnuszfordításaiból is közöl jó néhányat.) Legszebbek az új versek közül a Pilinszkyre emlékeztető, néha aforizmaszerű, rövid költemények. A Pilinszky-arckép így hangzik: Előbb
egy ág a levegőben * Most megint kedvelem Vasadi Pétert. Volt idő, amikor idegenkedtem „modern” korszakától, túlságosan elvont, cerebrális (nem spontán = mesterkélt) „költeményeitől”. A viola hatalma című szép kötetben (Széphalom Könyvműhely, Bp. 1995) a szívre hallgat, nem a verscsinálásra gondol. Valahogy ezt Vasadi is kifejezi az első versben, amely programadó: Nem
lehet csak úgy belecsöppenni Vasadi enged a spontaneitásnak: ismét árad, a szebbnél szebb képek úgy lobognak, mint zászlók; minden a lélek mélyét tükrözi, és mégis minden játék, örömteli alkotás. Élvezet az olvasás, nem kell törnöd a fejed, hogy mit is akarnak mondani a hieroglifek. Aki
engem készített, higany- (Önarckép – most) Pilinszkyre emlékeztető eszmélődések (Metszéspont), szabad versben elmondott (történelem)filozófia (Valahogy kis legyek, Holnapután) és remek „bordalok” váltakoznak. A III. számú „Új bordal” ars poeticának is beillik: Kintről
betör a levegő. Ha
könnyű, áltat: el ne vétsd. * Nagy Gáspár végre „cenzúramentesen” publikálhat, amint a fordulatkor megjelent Múlik a jövőnk (Szépirodalmi, 1989) baráti dedikációjában jelezte. Utána még két kötetet kaptam tőle: Fölös ébrenlétem (Antológia, Lakitelek, 1994), valamint a műfordításokat is közlő Zónaidő (Széphalom, Bp, 1995). Ez utóbbi kötet mutatja, hogy a budakeszi magányban borongó költő nem elszigetelt: nyitott Európára – elsősorban Közép-Európa költőivel, íróival vállalt sorsközösséget. Azokkal, akik – miként nálunk is 56 előkészítői – a szabadságért és demokráciáért nem fegyverrel, hanem tollal küzdenek. „Közép-európai napló”: ezt az alcímet adta Nagy Gáspár kötetének, amelynek végén egy Filep Tamás által készített interjú olvasható. Nagy Gáspár így nyilatkozik saját költészetéről, nevezetesen a nemzeti problémák iránti érdeklődéséről: „A párbeszéd fontosságát aláhúznám többször is. Azáltal, hogy a szomszéd országok költőivel tudunk beszélni, tudunk kommunikálni, ismerjük egymás műveit és a művekben tükröződő szemléletet, azt hiszem, az illető országok népeivel is közelebb tudunk egymáshoz kerülni. (. . .) Úgy gondolom, hogy abban a négy-öt kötetnyi versben, amit eddig elkövettem, kiemelten próbáltam a magyarság fontos kérdéseivel szembenézni, azért, hogy én magam is tisztábban lássam azokat. Ez elsősorban a magam számára volt felderítő utazás a múlt és a közelmúlt történelmében. (. . .) Hazugságokkal nem lehet együtt élni! Megrontja az embereket, erkölcseiket. És ha a társadalomban, egy nemzetben, egy közösségben az ember sokáig él együtt a hazugságokkal, akkor nincs joga, erkölcsi alapja, hogy szabadon és fölszabadultan írjon, akár könnyebb témákban is. Akkor hallgasson inkább! Ha észrevetted, és valaki megnézi az én könyveimet a kezdetektől, elég sok ilyen témájú verset talál bennük. Tehát valóban nevezhetem az ilyen irányú verseimet »fősodornak«, mert ezzel gyötrődöm naponta. De ennél azért sokkszínűbbek a kötetek. Magam is szeretnék fölszabadultan játszani, vannak szerelmes verseim, vannak más típusú versek. Persze rangsorolok.” Örömmel olvastam az 1993-as Mostanában az örök című – úgy tűnik, Nagy Gáspár egyik alapélményére rávilágító – verset: Bizony
az őrök – mondják – Ez a vers először a Vigiliában jelent meg, majd a Fölös ébrenlétem című kis kötetben, amelynek végén egy szép, értő tanulmányt olvashatunk Nagy Gáspár költészetéről: szerzője Karádi Zsolt. „Politizáló attitüd”, „létfilozófiai töprengések”, „az elmúlás fájdalmas érzése”, „az útonlevés állapota” – ilyen minősítéseket találunk Nagy Gáspár költészetének elemzésében. Külön ki kell emelni a következőt: „Nagy Gáspár korábbi lírájának egyik vonatkozási pontja volt az 1956-os forradalom. [. . .] Nagy Gáspár világában 56 és 68 éppúgy összetartozik, mint Illyés és Kundera, Mária és Kormos, Danilo Kiš és Czeslaw Milosz. Mint tragikum és irónia, groteszk és nyelvi bravúr.” Nagy Gáspár hívő, keresztény lélek. Ez a tény kivehető költői műve vízjegyéből, átszövi léte erezetét, ezért is tud remélni minden reménytelenség ellenére.
. . . a remény sohasem meghaló, (Jegyezvén szalmaszállal) * A 80 éves Cser Lászlót egy szép „breviáriummal”, szövegválogatással köszöntötte szülőföldje, Tamási. („Az ágról vissza a nagy gyökérbe. . .” Cser László, S.J. breviáriuma. Válogatta és szerkesztette; Csapóné Gyarmati Irén. Illusztrálta: Kuczora Vilmos. Városi Könyvtár. Tamási 1996.) A szemelvények végigvezetnek bennünket a Kínába küldött, majd Észak-Amerikában működött magyar jezsuita életén. Különösen is érdekesek anyjáról és gyermekkoráról szóló vallomásai, valamint a kínai élménybeszámolók. A kötetet számos versvallomás színezi. Babits Mihály rokona (Györgyi nővére Babits Mihály öccsének felesége volt) Kínába indulása előtt többször meglátogatta a nagybeteg esztergomi költőt (vö. Távlatok 1993/1, 101–114), erről tanúskodnak a Belia György által kiadott Beszélgető füzetek is. A két vaskos kötet olvasása ihlette Cser néhány nagy versét, ahol Babitsra emlékezik. Íme, az első: Bort vízzel Ennyi
nyomort Példás az öregedő Cser László derűje, amelyre „őszikéi” vetnek fényt. „Boldog, akinek életét a Hit Istene veszi át, – vallja a jezsuita költő. Így a felém áramló elmélkedés. A szám szótlan. Nem volt szavam. S ráébredek: a HITEM! Lehettem elveszett gyermek, lehettem jó teológus, moralista, szolgája Isten Népének, lehetek senki sem. De ember vagyok, akinek van ÉLETE és van ISTENE. És ISTENÉBEN egy egész világ, egyház, népének, megváltásra éhező emberek. Fölöttünk a LÉLEK lebeg. Bár leszállna mindenkire. Tán azért születtem, hogy ezt kimondjam?” * Végül, kicsit lelkiismeret-furdalást érezve, emlékezem a nemrég elhunyt Csendes Bélára, aki kétszer is megküldte dedikálva Bárány Péter Tamás című kis kötetét. (Versek 1940–1990, Győr 1991.) Hálámat most fejezem ki. A Budapesten és pannóniai szülőfalujában, Nyúlon remetéskedő költő bravúros formaművészettel, berzsenyis stílusban (általában klasszikus versmértékeket használt) vallott életfilozófiájáról. Élete végén „megtáltosodott”: két újabb kötete jelent meg: Ráadás a maradékból (Versek 1991–1994, Sodalitas, Bécs 1995) és Aszú és Áfonya (Stádium, Budapest 1995). Ez utóbbit id. Pieter Brueghel és Gustave Doré metszeteinek részleteivel díszítették. Csendes Béla kemény jellem volt: nem törte meg sem a szovjet hadifogság, sem a kistarcsai internálótábor, sem Recsk, sem a váci fegyház. A költő a rendszerváltás után tette közzé régebbi és újabb verseit. A szabadságról, magyarságról, általában az embersorsról és Istenről vallanak e filozofikus költemények – mindig feszes formában. Csak a halál árnyékában oldódik fel a merev forma, és lesz „testközeli” az elmúlásról éneklő költő lírája.
A plánéták elizzanak; (Éjszaka, 1995)
Szállong, szakadtan, emlék, (Aszú és áfonya 2, Dal, 1995)
Szeghalmi Elemér ESŐÁZTATTA FÉNYÖSVÉNYEKEN – Gondolatok Gyurkovics Tibor lírájáról – Gyurkovics Tibor új verseskötetével (Láb Uru Keng – Keng Uru Bál, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1996) önmaga és olvasói számára is megpróbálja összefoglaló keretbe sorolni értékes költői életművét. Ez a líra már a kezdetek során rokontalan újabbkori irodalmunkban. Nem kapcsolódik nagy inspiráló elődökhöz, igyekszik önmaga érzelmi és szellemi útján s mértékén elindulni. A változatosan működő világ átfonja a lírai hajlamú embert. Helyesen érzi, hogy át kell adnia magát a világban működő erőknek: a fájdalmaknak és örömöknek, a tetteknek és a meditációnak – minden fényt és árnyékot be kell gyűjtenie a líra felnagyított lencséjén át. Valóságérzéke pontosan és jól működik kezdettől fogva. Látja és érzékeli a világot; a sokfajta, különböző töltésű történésből, élményből lepárolt konklúziója mindig hiteles és eredeti. Első két kötetében (Grafit, 1961 – Emberfia, 1966) már sikerül érvényes szintézist teremtenie: a lét, az elmúlás, a megsebződés és a rend érzete keményen fúródik belé, mint „fekete s arany tövis” a csontokig. Pontosan, sőt „rettentő erővel” látja meg a valóságot s benne az embert a maga külső és belső küzdelmeivel, sajátos vonásaival együtt. Az érzelmi motivációk egyrészt a szerelmi líra rendkívül sűrített világában jelentkeznek, másrészt a humanista befogadóképesség és kitágultság kincseit lelik meg az egyre jobban gazdagodó kötetekben. Az Anyám és mi megrendítő kórházi élménye, vagy a gyermekeiről szóló meghitt versek széles ívű érzelmi állományról tanúskodnak. Ami Gyurkovics lírájának keresztény elemeit illeti: korábban is, most is megdöbbentően magas hőfokúra hevíti az emberi részvétet. A krisztusi tanok hármas egysége fedezhető föl kiérett lírájában: a szenvedésvállalás, a részvét és a szeretet. Szent Sebestyén című versében „a szeretet koldusaként” mutatkozik meg, aki megállítja az utcán az embereket, és nem alamizsnát, hanem szeretetet kér tőlük. E bizarr ötlet mögött a valós igény fedezete áll ugyanúgy, mint a haláltudatot sejtető soraiban. Néhány versében a lét csonthéjas titkát próbálja feltörni kutató szavaival; – másutt (ha világi témakörben is) újra és újra a keresztény jegyek: a szenvedés és a megváltás alapvető problematikája csendül meg a művészi kifejezőerő magasra hangolt húrjain. A szeretetet invokáló versek azt példázzák, hogy „szabályok nélkül” kell kinyílniok, amint a Négy évszak című vers is hangsúlyozza: „. . . a szeretetnek szabálya nincs – de mint a rózsa – kinyílik egyszer s elborítja – az utakat, a fát, a kertet. . .” A korábbi kötetek: a Vaskakas (1970); a Szeretlek, akár vagy (1975); a Leveleskönyv (1980); a Boszorkányok pedig vannak (1983); a Lóhalálában (1987); A test balladája (1992) és a legújabb gyűjtemény egyenletesen tovább építik ennek az emberléptékű költői világnak a falait és díszes termeit. A létet érintő gondolatiság és az érzelmi sarkkövek éppúgy beépülnek ebbe a színes világba, mint a keresztény alapszövetű kérdések és a rájuk adott válaszok. A nagyra hivatott költő többször rámutat az ember törékenységére s elesés utáni talpraállásaira. Pontosan látja, hogy a nap és a fény áhítása valójában nem más, mint a szeretet utáni örök csillapíthatatlan szomjúhozás. Nem véletlen, hogy Gyurkovics észreveszi és meghatározónak tartja a kegyelem lendítő és megmentő erejét. Ahogy a De profundis című versében vallja: „a kegyelemnek nincsen szárnya, – a kegyelem maga a szárny.” Az utóbbi évek bensőséges lírájában – öt esztendő gazdag termését fogadja magába az új kötet – már egyre többször fogalmazza meg az ember és a földi lét legégetőbb kérdéseit. Amint a Táv című vers magával ragadó nyolc sorában is fölveti: „Eljutok-e egyszer a végtelen – esőáztatta fényösvényeken – szárnytalanul s röpüléstelen – puszta szívemmel hozzád Istenem?” – Vagy a legmélyebb óhaj, amely emberi lélekből fölfelé törhet, legyőzve minden földi ellenállást. Ahogyan az Istenem utolsó soraiban rebegi mély átszellemültséggel. „Nem félek a haláltól. – Megállok vele szemben. – De, amikor lesújt rám, – Isten, ölelj meg engem.”
Krasznai Szomor Péter AZ INTELLIGENCIÁRÓL
„Míg a tapasztalat elég lehet ahhoz, (David Wechsler) Megkülönböztetünk isteni, emberi, állati és mesterséges intelligenciát. Az isteni intelligenciát nem tudjuk meghatározni, mivel sokkal magasabb rendű nálunk. Mindenesetre a világ teremtésének, fenntartásának a képességét, a jövő fejlődésének a lehetőségét jelenti. Az emberi intelligencia a képzetek kezelésének, értelmes egymáshoz kapcsolásának a képessége. Az állati intelligencia az érzékleti képekben való tanulásnak és feladatmegoldásnak, az érzékletes képek egymáshoz kapcsolásának a képessége. A mesterséges (gépi) intelligencia az információ elemeivel való műveletvégzés folyamata. Az emberi és az állati intelligencia különbsége a következő.1 Mi is érzékelünk, mit az állatok, de bennünk az érzékleti képen felül megjelenik annak a képzete is (tehát elvonatkoztatunk az érzéklettől), az állatokban viszont nem. Mi képzetekben gondolkozunk, az állatok érzékleti képekben. Az emberi gondolkodás a képzetek, illetve fogalmak célszerű egymáshoz való rendelése, értelemes egésszé, nagyobb hatáskapcsolatokba való összekapcsolása. A mesterséges intelligenciánál számjegyek (0 vagy 1) jelzik az információt, itt a gépet programozó ember agyában születnek meg a képzetek, és ez alapján készíti el a programot. A képzet az elvonatkoztatás elemi egysége, egy dolog, mennyiség érzékleti képének elvont mása. Egy elvont dolognak is lehet képzete. A fogalom a képzet megnevezése. Az állatok nem tudnak fogalmakban társalogni, csak mi, mert nincsenek képzeteik. Jelen cikkemben az emberi intelligenciával foglalkozom, amelynek alapja az érzékletes képtől való elvonatkoztatásnak, a képzetekkel való értelmi tevékenységnek a képessége. Az elvonatkoztatás egyaránt érvényes minden intelligenciaformára. Az intelligencia megnyilvánulásainak a következő hét fő formáját különítem el: I. Felfogás, megértés –
perceptív intelligencia Ezek külön-külön is és különféle kombinációkban, együtt is megjelenhetnek, de minőségi különbség van az intelligencia egyes formái között. Ezen megnyilvánulások hatékonysági foka az intelligencia mértéke (IQ), fajtáik pedig a minőségi különbséget jelzik. A képzetek egymáshoz rendelésének a módja az intelligencia minősége. Ez utóbbira az intelligencia megítélése során nem fordítottak elég gondot. Az csak a rémálmaim közé tartozik, hogy a hazai intelligenciateszt egyik kérdése az volt: „Mit ünneplünk április 4-én?” Ha valaki azt válaszolta, hogy a „felszabadulást”, azt intelligensnek minősítették, aki ezt „nem tudta”, azt leminősítették. Lássuk ezek után részletesebben az intelligencia formáit. I. Felfogás, megértés – perceptív intelligencia A perceptív intelligencia a feltétele a további intelligens tevékenységnek. A megértés azt jelenti, hogy felfogjuk valamely képzet vagy képzetkombináció lényegét. Vagyis megértjük azt, hogy egy képzet mihez kapcsolódik, illetve mik a képzetek közötti kapcsolódások. Bár tanulni megértés nélkül is lehet, tehát például egy értelmetlen betűkombinációt is megtanulhatunk, de általában szükség van arra, hogy meg is értsük, amit tanulunk, amivel kombinálunk, vagy amit megítélünk. A megértés nem azonos a tanulással, mert valaki megérthet valamit úgy, hogy nem tanulja meg, és megtanulhat valamit úgy, hogy nem érti azt. A megértés a feladatmegoldással sem azonos, mert először megértjük a feladatot, de nem biztos, hogy megoldjuk, illetve külön lépésként megoldhatjuk. Másrészt mechanikusan úgy is lehet faladatot megoldani, hogy nem értjük azt. Lehet valakinek magas a perceptív intelligenciája anélkül, hogy más téren intelligens lenne. De az is lehet, hogy emellett a reproduktív intelligencia, és/vagy a kifejezőkészség, és/vagy a feladatmegoldó képesség, és/vagy az alkotás, stb. terén is jó képességű. Lehet valaki nagyon tehetséges a megértőképesség terén; ha ezt nem tudja kifejezni, rejtve maradhat ez a képessége. II. Tájékozódóképesség – orientatív intelligencia A tájékozódás az érzékelt világ és a képzetek közötti eligazodóképességet jelenti. Vagyis az állati ösztönös tájékozódáson felül intelligens áttekintőképességet jelent a világ dolgai közt. Megkülönböztetünk időbeli, térbeli és szellemi tájékozódóképességet. Az időbeli és a térbeli tájékozódóképesség magától értetődő, általában nem kíván különösebb intellektuális erőfeszítést. De a mindennapi életben mégis nagy jelentősége van. A szellemi tájékozódóképesség pedig az értelmi tevékenység megnyilvánulásai közötti áttekintést és eligazodóképességet jelenti. Így a világ dolgai, az általános és speciális tudnivalók, a hit, a művészetek, a tudomány eredményei iránti érdeklődést, tájékozódást értjük rajta. Ez nem azonos a tanulással, sem a problémamegoldással stb, mert az érdeklődés csupán ösztönöz a tanulásra, feladatmegoldásra, de a tájékozódóképesség csupán lehetőség, amit kiaknázhatunk a tanulásnál vagy egyébnél. III. Bevésés (tanulás),
tárolás (emlékezet), felidézés – Ha képzeteket az agyunkba „bevésünk”, rövidebb vagy hosszabb időre megjegyzünk, ez a tanulás és emlékezet, ebből fakad a felidézés. Tehát három részre osztjuk a reproduktív intelligenciát, ezek elemei külön-külön is létezhetnek. Például megtanulunk valamit, de egy idő után már nem emlékezünk rá, illetve az emlékezet mélyén rejtetten megvan a bevésett képzet, de valahogy nem tudjuk felidézni, míg végül más alkalommal beugrik az emlékkép. Természetesen úgy nem idézhetünk fel valamit, hogy nem történt meg a bevésés, a tanulás, akárcsak nyomokban is. Sajnos, az iskolákban épp a reproduktív intelligenciát minősítik, mellette esetleg a kifejezőkészséget és a feladatmegoldást, de az alkotóképességgel nem tudnak mit kezdeni, pedig ez a legértékesebb intelligenciaforma. Tehát hiába hoz létre valaki valami újat, azt ritkán értékelik, annál inkább a mások munkájának a visszaidézését, a reprodukciót. Persze nagy szükség van a reproduktív intelligenciára, de nem arra, hogy kizárólagosan ezt értékeljék. IV. Kifejezőképesség – expresszív intelligencia A kifejezés az „én”-ben megjelenő képzetnek a világgal való közlése. Amint már volt szó róla, a képzeteket elnevezve a fogalmakhoz jutunk. Ezáltal az emberek ki tudják fejezni magukat. De a képzetekkel nemcsak fogalmakhoz juthatunk, hanem zenei hangokhoz, formákhoz, képekhez, vagy akár mozdulatokhoz stb. Pontosabban az érzéklet képzeteket kelt bennünk, és ezt egyéni látásmódunknak megfelelően kifejezhetjük mint hangot, formát, képet, mozdulatot stb. Tehát nem csak fogalmakkal, szavakkal fejezhetjük ki magunkat. Az általános emberi lét is megköveteli a kifejezőképességet; de magasabb rendű gondolatokhoz, érzésekhez is tartozik egy kifejezési mód, a tudományos, művészi, az előadói vagy alkotói expresszió. V. Létfenntartó képesség – konzervatív intelligencia A létfenntartó képesség az, hogy az értelmünkkel megoldást keresünk arra, hogyan tartsuk el magunkat, illetve a családot. A létfenntartás még fizikai munka esetén is bizonyos fokú intelligenciát követel, amellett jó gyakorlati érzéket. Ez az átlagember színvonala, de mégis nagy szükség van rá. Általában miután tanultunk, tapasztalatokat gyűjtünk, és ennek alapján dolgozunk a létfenntartásért. Természetesen lehet a létfenntartó munka szellemi tevékenység, alkotás is; de a rendkívüli tehetségek többnyire nehezen boldogulnak a gyakorlati életben, szegényen halnak meg. Felvetődhet a kérdés, hogy a gazdagság az intelligencia jele-e, hiszen a létfenntartó képesség terén jelezheti esetleg a tehetséget. A válaszunk erre az, hogy általában nem, csak bizonyos esetekben jár együtt a magasabb képességekkel. Egyrészt, mivel amint említettem, a nagy tehetségek többnyire szegényen halnak meg, másrészt sok gazdag ember van, aki rendkívül ostoba. Egyébként is az intelligens ember a lelki értékeket keresi, nem az anyagiakat. VI. Feladatmegoldás – kombinatív intelligencia A feladatmegoldás a képzetek kombinációjának a megfejtése. Egy új probléma létrehozása pedig már alkotás, ennek a megoldása a feladatmegoldás. Kérdés persze ebben az esetben, hogy nem egy öröktől fogva létező problémáról van-e szó, amit eddig nem ismertünk. Mindenesetre egy új feladat kitalálását nem feladatmegoldásnak, hanem alkotásnak tekintjük. Egy adott, matematikai feladat megoldása tisztán kombinatív intelligenciát követel. De vannak vegyes formák is. A tudományos gondolkodásra többnyire a kombinatív intelligencia jellemző. De ezen gondolkodás folyamán nem az az egyedüli megnyilvánulás. Például megfigyelünk és megértünk egy új, általános törvényszerűséget (perceptív intelligencia), az ismereteket áttekintjük (orientatív intelligencia), rendszerezzük és általánosítunk (a kombinatív és a kreatív intelligencia közös megnyilvánulása, mivel új dologról, felfedezésről van szó), és végül megfogalmazzuk (expresszív intelligencia). VII. Alkotás – kreatív intelligencia Az alkotás a képzeteknek eddig nem ismert, új, nagyobb hatáskapcsolatokba való kapcsolását jelenti. Már volt szó róla, hogy a problémamegoldás az alkotással vegyesen is előfordulhat, ha új probléma felvetéséről és megoldásáról van szó. Egy új probléma megoldása tudomány, az ábrázolása művészet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tudományos problémát kell ábrázolni a művészetben (bár azt is lehet), hanem bármilyen élő problémát. Ugyanígy szükség lehet arra a tudományban, hogy egy megoldott problémát (vagy a megoldás menetét) ábrázoljuk. A lényeg azonban az, hogy új problémát, vagy régit új szemszögből, új módon kell ábrázolni a művészetben. A tudományban pedig új dolgot kell feltalálni, vagy egy régi problémát új módon kell megoldani. Tehát a hangsúly a tudományban a probléma megoldásán, a művészetben annak ábrázolásán van. Felvetődhet a kérdés, hogy például az ítélőképesség vagy a logika vagy egyéb hasonló miért ne lehetne önálló intelligenciaforma. De az ítélőképesség besorolható a problémamegoldás keretébe, amikor is a tények, az adatok ismertek, és az ítélet az ismeretlen. Ez a probléma, amit meg kell oldani. A formális logika pedig felfogható úgy, hogy az az ítéleteken végzett műveletek rendszere, és mindenképpen problémamegoldás. Tehetséges az, akiben rendszeresen megjelenik új képzetkapcsolat, nemcsak sablonos, másoktól átvett. Ezen felül zseniális az, akiben az új képzetkapcsolat forradalmian, a világra jelentős hatást gyakorlóan új. A tehetség megnyilvánulhat külön-külön is az egyes intelligenciaformákban, egymástól függetlenül is, de egymás mellett is. Például egy rossz gyakorlati érzékű és rossz problémamegoldó ember még lehet kiváló festő. Vagy egy jó felfogóképességű és kiváló matematikus lehet kiváló zenei előadó, sőt alkotó is. Előnyös, ha az intelligencia az alkotóképességet is tükrözi. A tehetségekre általában jellemző a képzetmegjelenítődés erőssége és azok különleges minősége. Ez, illetve az élmények serkentik a látott, felfedezett dolgok kifejtésére. Az intelligencia megítélésénél fontos nemcsak az intelligencia mértékére, hanem annak a minőségére is tekintettel lenni, de nemcsak az egyes intelligenciaformák esetében, hanem általában a férfi és a női intelligencia közti különbség tekintetében is. A női intelligencia lényege nem az, hogy hogyan oldanak meg logikai feladatokat, hanem hogy okosan tudnak érdekesek, izgalmasak és szépek lenni. A nőkre nem annyira a problémamegoldó intelligencia, mint inkább az érzelmi-ösztönös intelligencia a jellemző, ezt is figyelembe kell venni. ——————
SZEMLE Somorjai Ádám OSB Millenniumi kiadványok Pannonhalmán A Pannonhalmi Főapátság millenniuma alkalmából több kiadványt is megjelentetett. Ezeket két csoportra oszthatjuk: I. Történelmi, II. Lelkiségi. I. Történelmi jellegű kiadványok 1. Mons Sacer 996–1996. I–III. 636 + 381 + 320 + l. Melléklet: Épületfelmérések. Szerk. Takács Imre. Kiemelkedő a millenniumi kiállítás katalógusa, a három vastag kötet, a benne található gazdag illusztrációk, köztük bőven színes anyag. Mind monumentalitásában, mind gazdag anyagában az Erdélyi László–Sörös Pongrácz által szerkesztett Pannonhalmi Szent Benedek-rend története vastag fóliánsaira emlékeztet (Budapest, 1902–1916. között I–XII/B számozott kötet, a történészek PRT-ként tartják számon). A bevezető köszöntéseket Angelo Sodano bíboros, Göncz Árpád elnök, Francis Rossiter prímásapát, Bernardo d’Onorio montecassinói főapát és Várszegi Asztrik főapát írták. A tartalomjegyzéket lapozva elmondható, hogy alig maradt történész, aki ne tisztelgett volna e kötetekben a pannonhalmi millennium előtt. A nevek felsorolása helyett most csak néhány tanulmányt emelünk ki. Az első kötetet Pius Engelbert OSB, a Pápai Szent Anzelm és Gregorián Egyetemek egyháztörténelem-professzorának tanulmánya nyitja, melyben Szent Adalbert prágai püspökről és vértanúról, Pannonhalma alapítóinak atyjáról olvashatunk, akinek életét és működését „püspökideál, politika és szerzetesség” háromszögében értelmezi. Érszegi Géza Szent István pannonhalmi oklevelét kommentálja, és, eltérően a kétszázéves tudományos vita eddigi eredményeitől, nem a XI., nem is a XII., hanem a XIII. századra datálja. Az alapító oklevél historiográfiáját Thoroczkay Gábor ismerteti. E tanulmány alapján elmondhatjuk, hogy kevés hazai oklevél kapott ekkora figyelmet a levéltártudomány és történészek részéről, ezt régisége is indokolja. Marosi Ernő az Árpád-kori Magyarország bencés és egyéb ún. „rendi építőiskolái”-ról írt tanulmányában cáfolja az eddig szakkörökben elterjedt vélekedést, miszerint egy-egy rend egy-egy stílussal lenne azonosítható. László Csaba az elmúlt években Pannonhalmán folyt régészeti feltárások eredményeit ismerteti. Egy ilyen régi épület ásatása számos meglepetéssel szolgálhat, amint arról itt meg is győződhetünk. Takács Imre, egyben a kötet szerkesztője, a 13. századi újjáépítésről ír hosszú és alapos művészettörténeti tanulmányt, az építtető Oros apát mintáit Levárdy Ferenctől eltérően nem az itáliai és szentföldi ciszterci műhelyekből eredezteti, hanem Reims és Bamberg székesegyházainak építtetőitől. Az első két kötet inkább a monografikus jellegű tanulmányokat hozza időrendben, a harmadik kötet pedig a Főapátság gyűjteményeit ismerteti: Sólymos Szilveszter OSB a művészeti gyűjteményeket, Bánhegyi B. Miksa OSB a Könyvtárat, Csóka Gáspár OSB a Levéltárat, Polán Hildebrand OSB a Régiségtárat, Mayer Farkas OSB pedig a természettudományi „terménytárak”-at. A köteteket német nyelvű összefoglalások zárják. Összességében elmondhatjuk, hogy a PRT méltó folytatásra talált, az elmúlt majdnem száz év kutatásai fényében bizonyos kérdéseket a kor színvonalán újragondolt és újraközölt. Tekintettel arra, hogy sem a terjedelem, sem az ár nem az átlagos pénztárcára méretezett, csak szakkörökben fogják e fóliánsokat forgatni. Az ezeréves történelem egyéb szempontjaira, így szerzetestörténeti, lelkiségtörténeti vonulatra e kötetekben nem találunk eligazítást. 2. Pannonhalma. Képes kalauz a bencés Főapátság történetéhez és nevezetességeihez, 63 l. Csóka Gáspár OSB, Szovák Kornél, Takács Imre szerk. A kiállítást látogatók számára készült ez a füzet magyar, angol és német nyelven, a fent ismertetett Mons Sacer 996–1996 kötet illusztrációiból válogattak a szerkesztők, magyar fordításban olvashatjuk az alapítólevelet és egy ismertetést az ezeréves pannonhalmi történelemről. 3. Pannonhalma 996–1996. Szilas M. Katalin, Szöllőssy Ágnes, Csóka Gáspár OSB és Dercsényi Balázs munkája ez a magyar, német, angol és francia nyelven kiadott 47 oldalas tájékoztató füzet, melyben rövid történeti összefoglalást talál a látogató, több didaktikusan elhelyezett ábrával és illusztrációval. 4. Varga László: A Pannonhalmi Szent Benedek-rend népiskolái és általános iskolái az egyházmegyei tanügyigazgatás tükrében (1919–1948), Pannonhalma 1996. (Pannonhalmi Füzetek 37), 127 l. A Pannonhalmi Füzetek sorozat a Pannonhalmi Főiskola hallgatóinak disszertációit közölte, 1926 és 1943 között 35 füzetben. E sorozatot 1995-ben Somorjai Ádám patrológiai licenciadolgozata folytatta 52 év hiátus után: „A makariosz/szimeoni iratok” címmel. Varga László értekezése az ELTE Bölcsészettudományi Karán elfogadott pedagógiatörténeti tézis, amelyben alapvető információkat találunk a katolikus iskolaügy két világháború közti időszakára egy konkrét tanügy-igazgatási egység keretei között. 5. Kiss Domonkos OSB: Régi magyarországi könyvek a Pannonhalmi Szent Benedek-rendi Főkönyvtárban az 1786-os abolíciós katalógus alapján, Pannonhalma 1996. (Pannonhalmi Füzetek 38), 107 l. Kiss Domonkos könyvtártudományi szakdolgozata 1982-ben készült. A kötet elején a Pannonhalmi Főkönyvtár történetével ismerkedhetünk meg röviden, majd az 1786. évi feloszlatás menetét és az Egyetemi Könyvtárba szállított 4252 kötet sorsát elemzi, végül adattárat közöl. Érdekes megtudni, hogy 1803-ban a visszaállításkor az Egyetemi Könyvtárból csak 616 nyomtatott mű és 26 kézirat került vissza. Ez állományban a szerző szerint 531 hungarica volt, amelyből az adattár szerint is mindössze 27 volt eredetileg is a Főkönyvtár tulajdonában. E dolgozat alapján képet nyerhetünk arról, milyen nagyságrendű volt egy-egy kolostori könyvtár és egyéb kultúrkincsek mennyisége, illetve milyen arányú volt a pusztulás történelmünk folyamán. II. Lelkiségi jellegű kiadványok 1. Söveges Dávid OSB: Isten útja a bencéseken át. Kis bencés rendtörténet, Pannonhalma 1996. (Rendtörténeti Füzetek 1.) 148 l. A lelkiségi könyvek közé soroljuk, mert lelkiségi oldalról vizsgálja a bencés rend egyetemes és, természetesen, különösen magyarországi történetét, Pannonhalma súlyponttal. Söveges Dávid novíciusmesterként tanította a rendtörténetet a rendi fiataloknak, egykori jegyzetét most kötetbe szerkesztve olvashatjuk. Tours-i Gergely nyomán, aki „Historia Dei per Francos” címmel írta meg a frankok történetét, szerencsés címet választott. A rendtörténet fonalát időnként lelkiségi jellegű meditációk tarkítják. A könyv végén hasznos bibliográfiát találunk. E kiadvánnyal új, rendtörténeti sorozat kezdődik. 2. Söveges Dávid OSB: Magyarázatok Szent Benedek Regulájához, Pannonhalma 1996. (A Pannonhalmi Főiskola Könyvei 8.) 310 l. 1932 és 1938 között hat monográfia jelent meg a Pannonhalmi Főiskola könyvei sorozatban. Ezt a hagyományt 1995-ben Szennay András tanulmánya kezdte folytatni 57 éves szünet után, címe: „A hittudomány alapvetése”. Söveges Dávid novíciusmester Szent Benedek Reguláját magyarázta a rendi fiataloknak, ebből született meg e – sajnos már posztumusz – monográfia. A belső címlapról megtudjuk, hogy a noviciátusi órák anyagát növendékei jegyezték, a kéziratot 1948-ben kezdte írni a szerző, és 1977-ben fejezte be. Söveges Dávid a Regula modern fordítója, akinek fordítását többször is kiadták, először 1948-ban, majd javított formában 1981-ben, s újabban 1992-ben, 1993-ban és 1995-ben is. Ha valaki arra gondolna, hogy a Regula csak egy szűk olvasóréteget érdekelne, ez adatok már meggyőzhetik az ellenkezőjéről. Az egyébként terjedelmes irodalomjegyzékben nem találunk adatot eddigi magyar nyelvű teljes Regula-kommentárra, ezért e könyv hiányt pótol. A szerző gazdagon válogat az első évezred szerzetesi hagyományából; sajnos, ezek közül Johannes Cassianus teljes életműve még ismeretlen a magyar olvasó számára. A monográfiát hasznos mutatók zárják le.
Deme Tamás
DIENES VALÉRIA MOZDULAT- Ez csak a jéghegy csúcsa – mondjuk, ha egy rendkívüli méretű gondolat, cselekedet, tudás vagy életmű egésze nem látható rögtön. Ha az alkotás lényege rejtett, akkor mondjuk az észlelhetőt résznek, jelnek, amely utal a nem láthatóra. A teljes egészre. Így vagyunk Dienes Valériával is. Rejtőzködő alkotó; rejtett és lappangó életművének a nagy része. Művének nagysága nemcsak a száz évet átívelő élettartam mennyiségéből következik, hanem eszméletének integráló jellegéből. Életének egyik terhe a tehetsége volt. Szinte mindennel foglalkozott. Ez egyik oka tudása rejtettségének, hiszen valamely témáját muszáj volt félretennie ahhoz, hogy a másikat mélyen művelhesse. S ő gondolatot művelni, művelődni csak alaposan, teljes mélységekig merülve tudott. Különös kérdés: mit ismerünk Valéria tudásából? De tovább kérdezhetnénk: melyik Valériáról van szó? A matematikusról? A zenével, a nyelvekkel, a valóságelmélettel, a lélektannal, a filozófiával foglalkozó tudósról? Vagy a színpadi táncot, mozdulatkölteményeket alkotó művészről? A Galilei Kör társadalmat elemző értelmiségi bölcselkedőjét akarjuk megismerni, vagy Bergson és Teilhard de Chardin magyar fordítóját? Mi teszi életművének a fővonulatát, miben a legeredetibb? Aligha tudunk erre válaszolni írásainak elrejtettsége, egymástól távol eső tartalmai miatt. És saját elfogultságaink miatt. A hazai (többnyire) materialista értelmiségi elitet „ismeretelméletileg” és historikusan érdekelte Dienes Valéria. Megtéréséről, katolicizmusáról, Bergsonnal, Prohászkával, Belon Gellérttel való ihletett szellemi partneri viszonyáról mit sem tudtak, s ha mégis hallottak a Szent István Társulatnál megjelent „istenes dolgairól”, azokat megbocsátó lekicsinyléssel, időskori elgyengülésként bagatellizálták. A tánc iránt érdeklődő ifjak egy része pedig azt hitte, hogy teológiai, egyházi ismeretek nélkül majd képes lesz pragmatikusan helyre tenni, értelmezni a különös lelki utalásokat, félretolva az ódon verseket, avíttnak tűnő „miszticizmusokat”. Aztán . . . részt leltek az egész helyett. Legyünk őszinték, hasonló hibába estek a „lelki ló” túloldalára billent keresztény értelmiség ájtatoskodói. Ők meg persze csak az istenes írásaira figyeltek, érdeklődésükön kívül maradt Valéria tudományos teljesítménye, koreográfiai munkásságát pedig ifjúkori „elhajlásként”, bohóságként fogták fel. Sportnyelven mondva: 1:1 az elfogultságok mérkőzésén. Létdarabkák. Elfogultságok: a mi kutyánk kölyke. Mi jobban ismerjük. . . Jéghegy – amelynek csak a csúcsa látható. Az alant rejtőző tudástöbbletnek nekiütköznek jól értesültségünk Titanic „gőghajói”. . . Amikor 1974-ben Tihanyban, a Nemzetközi Szemiotikai Kongreszszuson előadásra hívták a jelelmélet első magyar művelőjeként, nagy elfogódottsággal hallgattuk „evologikáról”, vagyis az evolúciós gondolkodásrendszerről való fejtegetéseit. Áttetsző, tiszta eszmékről szólt. Akkor még „csak” 95 évesként. Sokan úgy vélték: már értik a század nagy tanúját. Pedig aligha értettek valamit a lényegéből. Fogalmuk sem volt mozdulatrendszeréről vagy „pneumatikus” dialógusairól. Halála után, a mélyből fölsejlő „jéghegy” lassan előtűnő rejtett értékeit méregetve sem tudtuk még sokáig, ki is volt ez a matróna, ez a testi és lelki törvényeket megfogalmazó tudós, akit egyik újrafelfedezője, Vitányi Iván „reneszánsz személyiségnek” nevezett. Pedig „csak” teljes éltetet élt. Ahogy Weöres írta: „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Nos, ez a „létra” volt sokak számára láthatatlan. Ne kerülgessük: a transzcendenssel való sajátos (számára természetes) találkozása tette századunk egyik nagy magyar misztikus gondolkodójává. Igen, Dienes Valéria misztikus volt. Beavatott. Sapienti sat. Bármennyire nyafog e kifejezés miatt az istenkisajátító farizeológusok szakértő kara. Dienes Valéria nem szak-értő volt, hanem az Egészre mutató elmélkedő. Nem természettudós és bölcsész tehát, hanem a természet „fölöttit” is természetiként látó bölcs. Nem(csak) vagy nem elsősorban értelmiségi, hanem szofokrata, a platoni értelemben vett „Isten-bölcse”, az áhítat szintjén élő, nevelő, dicsőítő lény. Akiről nem félünk kimondani: szent. Vagyis – valaki, aki az Istené. A misztikus lét majdani megismerése (a jéghegy víz alatti része?) pedig még ezutáni felfedezésre vár. De ez nem valamiféle titkos dokumentumok szenzációs előásásától függ, sokkal inkább az életmű rejtett (Isten-közeli) összefüggéseire derül majd fény. Hogy is mondta Rahner? A XXI. századba csak úgy léphet be a kereszténység, ha vállalja közösségi és misztikus létformáját. . . A pneuma meglepetései előtt lássuk most a szomatikusról való tudás intellektuális gyönyörűségeit. Méghozzá könyvbe gyűjtve. Ebben az évben jelent meg „ORKESZTIKA – MOZDULATRENDSZER” címmel Dienes Valéria mozdulatelméleti és pedagógiai munkásságának (végre!) összegyűjtött, immár történelmi anyaga (netán lelke). Jogos a felsóhajtás, mert évtizedeket váratott magára az összegzés, kockáztatva a teljes feledést, vagy a múzeumi mumifikálódás élettől elidegenülő érvényvesztését. Szerencse a megpróbáltatásokban: a nem ismertség, a ritkasággá válás (és Vitányinak 1975-ben, a tévében közvetített revelatív beszélgetése Valériával) izgalmassá tette sokak szemében a már visszavonultságban élő tudóst és az orkesztikát magát. Fiatalok raja vetette rá magát a mozdulatrendszer megismerésére, Valéria szintén kilencvenes éveit élő tanítványánál, Mirkovszky Máriánál újratanulták a technikát, ritmikát, plasztikát, dinamikát és a szimbolikát. Tatai Mária és Erzsébet, valamint más kezdeményező fiatal tehetségek érdeme, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tudás, az előadóművészeti élmény is újratanítható lett. Fiának, Dienes Gedeonnak sikerült aztán a kulturális adósságot törlesztenie, ő gépelte össze, adta ki könyvben az orkesztika eredeti, Valéria által tudományos alapossággal megírt elméletét, a történeti visszaemlékezést, s közöl itt visszatekintő bibliográfiát. Mit tartalmaz ez a könyv? Hát ez az, amiről nehéz írni. Nem azért nehéz, mert a kötet nagyobbik része tudományos értekezés (hiszen Valéria érdekfeszítően, képzeletet mozdítóan fogalmaz), nem is azért, mert évszázadnyi időszeletben kell elhelyezni ezt a huszadik századi „eszmélkedést”. Azért nagy feladat e könyv ismertetése, mivel valódi összetettségében illene bemutatni ezt az inter- és multidiszciplináris művet. Az originális, új tudomány és művészet (orcheológia, illetve orkesztika) lényegéről elmondható, hogy a mozdulatrendszer az alapja. E komplex rendszer a plasztika, ritmika, dinamika, szimbolika részhalmazaiból épül fel. Érinti ugyanakkor a biomorfia, szimmetria, holisztika, ergonómia, ökológia, biometria, pszichoszomatika társrendszereit is. Ezek egybeolvasása után óvatosan mondaná egy elmélyült olvasó: – lehet, hogy mindez a hallatlan gazdag, szerteágazó tudás mind csupán propedeutikája (előtana) a test és a szellem egységéről, közös működéséről szóló, alapvetően új filozófiának. . .? Téved, aki mindezek hallatán unalmas szakszövegnek véli az orkesztikáról szóló könyvet. Lebilincselő történeti lecke: megismerni belőle a századelő politikai–társadalmi–művészeti ellentmondásait. Megismerhető belőle (méghozzá leleplező módon, belsőleg megélt tanúságtétel révén) a Raymond Duncan-féle avantgárd művészkolónia életmódkísérlete (ma kommunának mondanánk). Az a fennkölt művészeti és társadalmi megújítást hirdető szűk látókörű gőgös önkény, amelyben a részt vevő személyek szinte elvesztették identitásukat, sőt gyermekeiket is. („Raymond azt szerette, ha a gyermekek nem is tudják, melyik a mamájuk. . . Raymond-nak az volt az álma, hogy minden gyerek közös tulajdon legyen, mint emberi kincs, és az anyaságnak más kárára való »önző« megnyilatkozásait vétségnek tartotta.”) Érthető, hogy a családszerető Valéria valósággal elmenekül (krimibe illő módon, férje titkos szervezésével) gyermekestül Duncan-től, és hazajön Magyarországra. Megismerhető e könyvből „mellékesen” az időmértékes verselés (és annak az elmozdulásformákra alkalmazott időtagoló természete, az emberi test geometrizált mozdulatainak lehetséges változatrendszere), a testi működés és annak társaslélektani hatása, a művészeti kifejezés jelképalkotása, s mindenekelőtt a szóma–pszüché–pneuma teljességében felfogott ember filozófiailag megragadott alkotókészsége és fejlődése. A bevezetés az evologikába. Dienes Valéria gondolatainak „ízleléséhez” álljon itt egy-két szemléltető idézet a mozdulat természetrajzáról: ,,Ami mozog, azt vagy valamikor megmozdították, és akkor mozgást végez, vagy ha nem mozdították meg, és mégis mozog, akkor »magától« mozog, megmozdult, és az eredmény mozdulat. Csak élőlénynek lehet mozdulata. (. . .) Aki mozdulatot tanít, az azok közül való, akik az egyén fejlesztésének és azon felül az emberiség fejlődésének egyik irányító fonalát tartják a kezükben. . . A görögök észrevették ezt, és számukra az »orchesztiké« egyenlő rangú volt a filozófiával.” S hogy ezt Dienes Valéria saját maga is így gondolja, arra példa a táncról való elmélkedése is: „A tánc az embertest beszéde. Az egész testé. Mert az eszméletközlés az egész testet igénybe veszi, és a tánc eszméletközlés (. . .) Minden tánc nyersanyaga a mozdulat. . . A mozdulat az ember viselkedésformáinak legteljesebb időszintézise (. . .) A vallások megtisztelhetnék a mozdulatot azzal, hogy azt imádsággá emelik, ha már vannak keresztvetések, térdelések, leborulások, meghajlások egészen az arcra borulásig, a karok kitárásáig, magának a szentmisének a mozdulataiban is, mely az egymáshoz tartozást is kifejezi. (. . .) A szexus
szentsége a teremtés. Ez a három teremtő valóság az új megjelenése a múlt megmaradásából és a jövő eljöveteléből – a jelenben, azaz az evologikát megtestesítő időszintézisben.” E néhány gondolattöredék talán megsejtetett valamit Valéria integráló, összegző filozofálásából. Amely sohasem öncélú, hanem mindig az emberi kapcsolatokra, társaslétünkre vonatkoztatott. „Minden emberi közlés mozdulatátvitel. (. . .) Az eszméletcserének folytatása van. (. . .) A mozdulatrezonancia egészen teremtésszerű újraalkotás. (. . .) A tánc szemiózis. A legteljesebb, mert az egész emberi valóságot felhasználja: az egész ember táncol. (. . .) Az nem tánc, amiben nem az egész ember táncol. Minden táncban az eszmélet táncol, akármilyen szándéka van is vele. Ember szól az emberhez, eszmélet az eszmélethez. (. . .) Azaz eszméletcsere, lényegében eszméletátvitel, eszméletbehatolás a másik eszméletbe. (. . .) eszméletközösség.” E régóta várt kötet egy újabb réteget mutatott meg a „jéghegy” mélyben rejtőzködő tartalmaiból. Köszönet érte a közzétevőnek, a ma is friss, nyolcvankét éves tánctudósnak, Dienes Gedeonnak, és a Planétás Kiadónak (amelynek kiadói erényeit nem csökkenti a könyvben található teméntelen elírás, sajtóhiba – nyilvánvalóan a korrektúra hiánya miatt). A kötet, sajnos, nem olcsó, 1500 Ft. De ez csak az ára. Az értéke aligha fölbecsülhető. A könyv olvasása után azzal zárja értékelő gondolatait a recenzens: Hol a rejtőzködő érték hátralévő része? Emlékszünk még a Szent István Társulatnál megjelent kötetekre (az áldozatos gyűjtőmunkával Valéria szakrális elmélkedéseit összegyűjtő Rozgonyi házaspár felfedező erejű munkájára). Mikor hallhatjuk Valéria mély, búgó hangján a filozófusnő sok-sok hangszalagon megmaradt elmélkedéseit (egy ezután megalapítandó Keresztény Gondolkodók Hangtára részeként)? Mikor lesz megismerhető Dienes Valéria, a misztikus gondolkodó? Minket a hegy egésze érdekel. . .
Horváth Pál
POSZTMODERN EMLÉKIRAT (Kunszt György: A hagyomány jövője. Prolegomena) A hagyománnyal, a múlttal általában úgy vagyunk, hogy vagy megtagadjuk, vagy elfelejtjük; jobb esetben némi nosztalgiával és szelektív emlékezettel emlegetjük mindenkori önmagunk és jelenünk védelmében, s kevés embernek adatott meg – írástudók között az ilyen egészen ritka – az a bátorság vagy önfeledtség, hogy legalább az asztalfia számára papírra vesse azt, ami nekünk szellemi értelemben a jövőbe mutató múltat jelenti. Egy ilyenfajta számvetés kockázatát igazolja az is, hogy erre többnyire nem „céhbeli” filozófusok, hanem olyanok vállalkoznak, akiket nem köt a vélt vagy valódi szakmai pedigré előmutatásának kényszere. Tanult mestersége szerint Kunszt György is mérnök és építészeti szakember, a vasbeton szerkezetek és az operatív tudományszervezés tudora, akit nem reguláznak a „filozófia” szakmai játékszabályai, és önfeledten odakiálthatja az olvasónak, hogy „a király mezítelen”. Szokatlan már a kötetet egybefoglaló szerzői szándék is, hiszen az egyes írások a közös gondolkodás és a magántöprengés, a csapongó esszé és a fegyelmezett szaktanulmány határvidékén kóborolnak, a szellemi kiindulópont, a hagyomány fogalma pedig a marxista „minden” és a posztmodern „semmi” között próbál visszatalálni arra a hagyatékra, amit hit, hitvallás, biblicizmus, a Jaspers-féle „tengely-kor” mint természetes alap jelent. Kunszt szellemi kiindulópontja egy általa is kimondott, bevallott és elfogadott szinkretizmus: a múlt ebben a megközelítésben az Istenben hívő embervilág közös szellemi kincse, egy olyan „vallás”, amely napjaink „istentelen technicizmusában” is nála és benne látja a jövő egyedüli bizonyosságát. Kunszt írásai ezzel a ténnyel való személyes, vallomásszerű szembenézést is hordoznak azzal, hogy a „Philosophischer Glaube” bizonyossága a lélek megnyugtatására aligha elegendő. Hiszen ha csak a tanítás szavát nézzük, és nem a hitdöntés elemi erejét, akkor könnyen eshetünk korunknak abba a hibájába, hogy kishitűséggel vegyes tudálékossággal magát a hitet dobjuk félre, valami nyakas önimádat kedvéért, vagy éppen hitet, egyházat puszta szociológiai ténynek tekintve jutunk arra a következtetésre, hogy az nem az „igazi”, nem az az „igaz”, ami után már csak a szellemi kétségbeesés marad. A szenvedő és szenvedélyes hit – legalább Szent Ágoston, valójában azonban Pál apostol óta tudjuk – önmagunkért folytatott párbeszéd vele, a szellemmel, s ezt a párbeszédet Kunszt F. Ebner és az ifjúkori mester és barát, Szabó Lajos írásaiban véli önmaga és mások számára mértékadó módon megtalálni. Ez utóbbi, Szabó Lajos áll szinte az egész tanulmánykötetnek is szellemi tengelyében, mint a magyar szellemi élet elfeledett nagy gondolkodója, Hamvas Béla szellemi partnere, Bibó István intellektuális rokona. Szabó, a tudományfilozófus és vallásbölcselő magával ragadó és szeretetteljes portréja szinte a kötet felét kitölti, ám a róla szóló tanulmányok elolvasása után sem tudom eldönteni, hogy Kunszt értékítéletét elfogadva eredeti gondolkodót vagy egy terminológiai bűvészmutatványokra képes, olvasott és művelt bölcseleti dilettánst lássak-e benne. Az a merész szellemi eklekticizmus és ezoterizmus, amely Szabó szemináriumi anyagaiból kitűnik, valóban rokona Hamvas és Bibó gondolatvilágának, ám lehet, hogy ezek a közös jegyek nem valamilyen elementáris gondolati eredetiségre, hanem a hazai szellemi élet költőien pontatlan, zseniálisan dilettáns filozófiai kalandozásaira utalnak. Erősen kétlem, hogy Szabó Lajos a XX. század egyik legjelentősebb magyar gondolkodója volt, amint azt Kunszt mondja, de életműve, amiként Bibóé és Lukácsé, fontos és sajátosan magyar kortünet, kórtünet, nem világraszóló szellemi teljesítmény, de szellemi múltunk értéke, a modern bölcselet visszfénye, filozófiai kultúránk méltatlanul elfelejtett, értelmezésre és értékelésre váró építőköve. A kötet anyagának utolsó harmadát Heidegger-tanulmányok, a filozófiai posztmodern világába betekintő írások, a távol-keleti gondolkodásra reflektáló eszmefuttatások és néhány, az építészet és a bölcselet kapcsolatát vizsgáló írás alkotja. E tanulmányokban Kunszt a posztmodern problematikája és a nagy hagyomány iránti vonzalmát önti formába, közben pedig azokat a szellemi impulzusokat igyekszik kamatoztatni, amelyeket Szabó Lajos szellemi műhelyéből, a képző- és építőművészet világából és az egzakt tudományok szellemiségéből hozott magával. Derrida és a dekonstruktivista építészet, az európai nihilizmus és a bölcseleti „japán csoda”, Heidegger ontológiai távlatú gondolkodása és jelenkritikája mind-mind Kunsztnak azt a rokonszenves meggyőződését sugallják, hogy a múlt, a hagyomány korunkban komoly kihívás előtt áll; vagy jövőjévé tud lenni a múltnak, s a modern ember szubjektivitását öntözni lesz képes a „nagy tradíció” metafizikai objektivizmusával s azzal a hittel, amelynek letéteményese maga a keresztény hagyomány, Kelet és Nyugat közös tőről fakadó misztikája és spiritualitása, vagy életképtelennek bizonyul. Ha ez az utóbbi eset állna elő, világunk szellemi jövője azt a hagyomány- és gyökértelenséget hordozná csak, amelyben a szellemi szürkeség és közöny válik meghatározóvá. Ha viszont valaki itt és ma felelősen gondolkodó keresztény, akit hite és kultúránk szellemi folytonosságának féltése is mozgat, nem tehet mást, mint hogy szenvedélyesen érvel – Kunszt György módjára Jaspers, Heidegger, Szabó Lajos vagy Hamvas Béla szellemében – azért, hogy a hagyománynak, a mi hagyományunknak valóban ne csak múltja, jelene, hanem jövője is legyen. Régi és örök értékek érvényesítése korunkban: talán így lehetne jellemeznünk azt a szándékot, amelyet Kunszt tanulmányainak gyűjteménye izgalmasan, néha vitára is ingerlően követ. (Pannon Panteon, Comitatus kiadó, Veszprém, 1995. 256 old.).
|