Távlatok / 17-18  -  1994

Tartalom


JÉZUS KRISZTUS TEGNAP ÉS MA

 A történelmi Jézus és a hit Krisztusa

 Krisztus és a vallások

 Jézus az új vallásosságban

 Homília Szent István királyról

 A boldogságról és a barátságról

 Misszió Kárpátalján

A kereszténység jövője Közép-Európában

 Antall József (1932–1993)

Szőnyi-centenárium

A teljes Prohászkáért

 

Jézus Krisztus tegnap és ma 273

JÉZUS KRISZTUS TEGNAP ÉS MA

Nemeshegyi Péter: A történeti Jézus és a hit Krisztusa 276

Labarriére, Pierre-Jean: Jézus Krisztus – ma  289

Kereszty Rókus: Krisztus és a nem keresztény vallások  294

Bastian, Bernard: Jézus az új vallásosságban 306

Szabó Ferenc: „Egy bizonyos Jézus" (Renan ,,Jézus"-áról)  313

Ferencz Antal: A személyes világnézet nehézségei 317

LELKISÉG

Vágvölgyi Éva: A boldogság 325

Lelóczky Donát: Homília Szent István király ünnepén 329

Kiss Ulrich: Elmélkedések a barátságról  334

Szent Ágoston: A szeretetről 343

LELKIPÁSZTORKODÁS

András Imre: Misszió Kárpátalján 346

Beöthy Tamás: Családi Hétvége  352

Halász Endre: Alkoholistamentő Szolgálat  355

Batlogg, Andreas: Ki volt Hugo Rahner? 357

Béky Gellért: Karujszava (Japáni élmények)  361

FIGYELŐ

Római szinódus Afrika evangelizálásáról 373

A Holocaust emlékezete 377

II. János Pál beszédéből  377

Hartai Éva: Emlékezni kell 378

Nemeshegyi Péter: A szeretet vértanúja, Salkaházi Sára  379

Kussbach, Erich: A kereszténység jövője Közép-Európában  388

Horváth Pál: Antall József, a keresztény és a politikus  398

Rónay László: Kérdések a „katolikus irodalom" körül 406

Szabó Ferenc: A teljes Prohászkáért 412

Dobler Magda: Gyógyítás és nevelés hazánkban (1920–1932) 422

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szőnyi István emlékezete 431

Szőnyi Zsuzsa emlékezése apjára 431

Végvári Lajos: Szőnyi István művészete 435

Szabó Ferenc: A személy és a szépség védelmében  439

Barlay Ö. Szabolcs: Balassi megtérései  450

Szabó Ferenc: Olvasónapló (József Attila, Tűz Tamás)  458

Roska Tamás: Hit és tudomány 463

Rónai Zoltán: Madách Tragédiájának Tizenharmadik színe  466

SZEMLE

Somorjai Ádám: Lukács L. és Bozsóky P. francia könyve a magyar egyházról  470

A. Ravier: Loyolai Szent Ignác (Barlay Ö. Szabolcs)  474

Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág (Nemeskürty István)  476

Szabó Ferenc: Integrizmus? (Jáki Sz. és Molnár T. könyvéről)  477

Hírek/tájékoztatók/idézetek: Püspöki kinevezések (312) – Marcelle Auclair (324) – Kempis Krisztus követése, II 2,8 18-26 (342) – András Imre kitüntetése (351) – Papok és szerzetesek Magyarországon (360) – Béky Gellért: Szép Szűz Mária (372) – Elhunyt Cserháti József püspök (376) – Prohászka a modern keresztény öntudatról (421) – Palestrina halálának IV. centenáriumára (438) – Balassi halálának 400. évfordulója (457) – Jelenits István: Betű és lélek (462) – Expo ‘96 (469)

 

 


JÉZUS KRISZTUS TEGNAP ÉS MA

„Jézus Krisztus tegnap és ma; Ő a Kezdet és a Vég; Ő az Alfa és az Ómega. Övé az idő és övé az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön-örökké. Ámen." – Húsvét vigíliáján, a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertya előkészítésekor mondja a pap ezeket a szavakat, miközben bevési a gyertyába a kereszt alakját, az Alfát és az Ómegát, végül pedig a folyó év számjegyeit. Utána még öt tömjénszemet szúr a gyertyába kereszt alakban: ezek Jézus sebhelyeit jelképezik.

Mert a feltámadt Krisztus, akit a keresztények hittel megvallanak, ugyanaz a názáreti Jézus, akit értünk keresztre feszítettek: Jézus többé nem hal meg, hanem örökké él az Atyánál, és Lelkével élteti egyházát, amely – Bossuet szavaival – az ő kiterjedése, meghosszabbítása, vagy – Pál szavaival – teste, de azért továbbra is – titokzatos módon – megőrzi sebhelyeit, szenved is egyházában a világ végezetéig. Szeretetből szenved, miként az Atya is, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy általa éljünk. Hinni Istenben – a keresztények számára – annyi, mint hinni Jézus Krisztusban, az Atya egyszülött Fiában, akinek arcán felragyogott a láthatatlan Isten dicsősége. Jézus Krisztusban megjelent Isten emberszeretete, majd pedig a Feltámadott Lelke által ez a szeretet kiáradt szívünkbe. Ezért kiáltjuk most már mi is: Abba, Atyánk; s mivel Isten fogadott gyermekei vagyunk a Fiú Lelkében, azért egymás testvérei is. Már most Isten gyermekei vagyunk, jóllehet még nem nyilvánult meg teljesen, hogy mik leszünk majd a dicsőségben. Hinni Jézus Krisztusban, annyit jelent, mint Benne, Belőle élni Szentlelke által – az Ige és a szentségek révén közvetített kegyelem által. Az ősszentség pedig az egyház: Jézus jelenlétének és üdvhozó kegyelmének hathatós jele. Az egyház az az „isteni miliő" ( = erőtér), amelynek ölén isten életünk kibontakozik. Nem szeretheti Jézust az, aki nem szereti egyházát, amely egyszerre szent is, mivel a Szentlélek élteti, de bűnös is, mivel bűnös tagok alkotják, tehát állandó megtisztulásra szorul, állandóan „rcformanda", meg kell újítani – a bűnbánat zarándokútját járja, amíg el nem jutunk a végső dicsőségre. (Vö. LG 8)

Úgy tűnik, napjainkban sokan elfordulnak az egyháztól, mintha ennek közvetítésére nem lenne szükség, mintha akadályozna bennünket az Isten felé vezető úton. Bizonyos új vallásosságban, egyes szektákban (ezekről következő számunkban bővebben szólunk) emlegetik ugyan Jézust, de sokszor Buddha vagy egy guru mellé állítják, egy próféta csupán a többi között. Meg kell vizsgálnunk, hogy ezek a közösségek mit vallanak Jézusról, Isten Fiáról és Üdvözítőnkről, mert mi hisszük, hogy nincs másban üdvösség, egyedül Jézus Krisztusban. „Jézus igen – egyház nem!" – halljuk néha az egyház ellen kontesztálók jelszavát. Európa-szerte továbbgyűrűzik egy bizonyos kontesztálás a katolikus egyházon belül is (a ,,protestálás" szelleme eddig főleg Nyugaton volt erős), nem is szólva a nem katolikus egyházakról, egyes szektákról vagy akár a szekularizált-liberális világ egyházellenes-antiklerikális irányáról.

Tomka Miklós a Vigilia tavalyi októberi számában az egyház mai küldetéséről írva jelezte, hogy sokszor a hívők sem tudják már, mire való az egyház. „Háromszor-négyszer annyian gondolják, hogy a vallásossághoz nincs szükségük közösségre és intézményre, mint ahány hívő ragaszkodik az egyházban. Elterjedt a »Jézus igen – egyház nem!« jelszava. Sokan hirdetik, hogy az egyház csak hatalmi eszköz, ami a személyes hitet megnyomorítja. Jelentős csoportok szeretnék az egyházat kiszorítani a közéletből – s ily módon tulajdonképpen megbénítani.’’

Jézus Krisztus, a kereszténység alapítója, történeti személy, „az Atyaistennek emberré lett örök isteni fia, akinek élete, halála és feltámadása szabadít ki a bűn és a halál sötétségéből, és vezet el a szeretet és az örök élet világosságára" (Nemeshegyi Péter; vö. Dei verbum, 4). Ma, amikor általában az ember szabadságjogait hirdetik (miután ünnepélyesen is kihirdették a különböző nyilatkozatok), úgy tekinthetünk Jézusra, mint aki megalapozza és biztosítja az ember méltóságát és szabadságát (vö. Labarriére-interjút).

Jóllehet a Jézus által hirdetett Isten országa nem azonos az egyházzal – Jézus műve az egyházban folytatódik. Tény az, hogy az egyháztól elszakadt egyének vagy közösségek körében Jézus hite elhalványul, szétfolyó érzelem vagy erőtlen ideológia lesz. Mi hívők tudjuk, hogy Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet; hogy az „Ige az Atya ölén Igazság és Élet, testet öltve utunkká lett" (Szent Ágoston). A Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció egyik legszebb (22) pontját idézzük, amely minden mostani mondanivalónkat tömören összefoglalja:

„Ő (ti. Krisztus) a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), ő a tökéletes ember, aki visszaadta Ádám leszármazottainak, az első bűn óta eltorzított Isten-képmásoknak Istenhez való hasonlóságukat. Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte. (...) A keresztény ember a Fiúnak, a sok testvér között az elsőszülöttnek a képmása; megkapja tehát a »Lélek zsengéit« (Róm 8,23), és így teljesíteni tudja a szeretet új törvényét. Ez a Lélek – »örökségünk záloga « (Ef 1,14) – bensőleg megújítja az egész embert »a test megváltásáig« (Róm 8,23). (. . .) A keresztény ember – ez magától értetődik – kénytelen, sőt köteles is, sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, és el kell szenvednie a halált is, de reményből merített erővel a feltámadás felé menetel, hiszen a húsvéti misztériumban részesedett, és Krisztus halálához hasonul. Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék.’’

Az egyház jelenlegi elsőrendű feladata az új evangelizálás, amint ezt a szentatya sürgeti: Európa új evangelizálása a II. vatikáni zsinat szellemében, irányelvei szerint. Ugyanezt hangoztatta a pápa magyarországi látogatása, majd tavaly januárban a magyar főpászotorok ad limina látogatása alkalmával. Jézus Krisztust kell hirdetnünk, őt képviselnünk, Róla tanúskodnunk.

Az igazi humanizmus forrása és garanciája az emberré, testvérünkké lett Isten Fia. Ha az egyház szociális tanításának – és általában a politikai közösségre vonatkozó katolikus tanításnak – lényege és célja az emberi személy transzcendenciájának védelme, az ember teljes fejlődésének biztosítása, akkor az itt közölt, Jézus Krisztusra vonatkozó írások ennek krisztológiai megalapozását nyújtják; ezért témakörünk időszerűségét nem kell hangsúlyoznunk. A világ (benne velünk) Krisztusért létezik: érte teremtette az Atya a mindenséget, általa tartja fenn és fejezi be teremtését. A Fiúnak – aki szolga lett – mindent lába alá kell vetnie, hogy mindent visszavigyen az Atyához, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15). A Krisztusra összpontosuló evangelizálás és ökumenizmus Európa és hazánk szellemi-erkölcsi megújulásának elengedhetetlen feltétele. Ehhez a feladathoz – a krisztusi szolgálathoz – kér szabad teret az egyház mindenkori politikai hatalomtól.

 

 


TANULMÁNYOK


Nemeshegyi Péter

A TÖRTÉNETI JÉZUS ÉS A HIT KRISZTUSA

A kereszténység történeti vallás. Alapítója egy történeti személy, Jézus Krisztus. Ez a tény a kereszténység lényegéhez tartozik. Vannak vallások, melyeknek nincs alapítója. Ilyen például a hinduizmus. Vannak olyan vallások is, melyeknek van ugyan alapítója, de az alapító történelmi valósága az illető vallás számára lényegtelen. Ilyen például a buddhizmus, melynek követői arra törekednek, hogy az alapító, Gautama vallási élményével azonos vallási élményre tegyenek szert. Az alapító itt csak példa, és nem isteni kinyilatkoztatás letéteményese. Isteni kinyilatkoztatások hitén alapuló vallásokban, mint például a zsidó vallásban és az iszlámban, az alapító személye fontosabb ugyan, de mégsem olyan fontos, mint a kereszténységben Jézusé. Ezek a vallások ugyanis Mózest, illetve Mohamedet az Isten által küldött prófétának vallják ugyan, de nem tekintik őket sem megváltónak, sem üdvözítőnek, sem pedig Istennek. A keresztények hite ezzel szemben azt állítja, hogy vallásuk alapítója, Jézus Krisztus, az Atyaistennek emberré lett örök isteni fia, kinek élete, halála és feltámadása szabadít ki a bűn és halál sötétségéből, és vezet el a szeretet és az örök élet világosságára. (Vö. Dei verbum 4.) Ezért Jézus történelmi valósága nélkül nincs kereszténység.

A Jézusról szóló történeti források sajátossága

Azt, hogy egy názáreti Jézusnak nevezett férfi a Krisztus utáni első század elején Palesztinában élt, működött, és Poncius Pilátus helytartósága alatt Kr. u. 30 körül Jeruzsálemben kereszthalált szenvedett, napjainkban egy komoly történelemtudós sem vonja kétségbe. Azonban el kell ismernünk, hogy a róla szóló csaknem valamennyi értesülésünk hívő követőinek tollából ered. Ezek az írók szenvedélyesen hittek Jézusban mint üdvözítőjükben, úgy érezték, hogy új emberré születtek a belé vetett hit által, új életöröm, remény és tetterő töltötte el őket, sziklaszilárd meggyőződéssel terjesztették hitüket, és készek voltak ezért a hitért minden szenvedést elviselni, sőt még halált is szenvedni. Az újszövetségi szentírást ilyen emberek írták, nem pedig semleges álláspontról az eseményeket hidegen szemlélő és azokról beszámoló történészek.

Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, mert Jézusról ma sem lehet semlegesen írni. Jézus ugyanis minden vele érintkezésbe lépő vagy róla halló emberhez a következő kérdéssel fordul: „Isten Fiának tartasz-e engem? Hiszel-e bennem? Követsz-e engem?" Erre a kérdésre minden Jézussal szembesülő embernek vagy igennel, vagy nemmel kell válaszolnia. Halogatni is lehet ugyan a választ, de előbb-utóbb mégis csak válaszolni kell, mert ezen a válaszon múlik, hogy miként gondolkodik az ember életének értelméről, mit tart fontosnak az életben, mit tekint tevékenysége mércéjének, törekvései és reményei céljának.

Egy neves japán pszichológus és regényíró, Kaga Otohiko megkeresztelkedett a katolikus egyházban néhány évvel ezelőtt. Egy előadásában beszámolt arról, hogy miként jutott erre az elhatározásra. Már régóta olvasgatta a szentírást, de csak mint a világirodalom híres remekművét. Mintegy önmagát tekintve bírónak kritikus szemmel mérlegelte a szentírásban mondottakat. Egy alkalommal azonban megismerkedett egy súlyos bűncselekmény miatt halálra ítélt férfival, aki a börtönben várta ítélete végrehajtását, és eközben a katolikus hitre tért. Kaga professzor ezzel az emberrel együtt kezdte most olvasni a szentírást, és lassacskán rájött arra, hogy nem neki kell kritikus szemmel néznie a bibliát, hanem a biblia tesz fel kritikus kérdéseket neki: „Hiszel-e az Isten szeretetében? Ismered-e az Isten akaratát? Élsz-e az Isten akarata szerint?" Amikor végül is végrehajtották barátján a halálos ítéletet, annak végrendelete szerint Kaga professzor kapta meg azt a szentírást, melyet együtt olvastak. Kaga professzor továbbra is buzgón olvasta ezt a szentírást, és érezte, hogy Jézus kopogtat szíve ajtaján, de a keresztségre mégsem tudta rászánni magát. Volt még sok hitbeli kétsége, melyeket három oldalas listán jegyzett fel magának. Végül is megkérte egy pap barátját, Kadovaki Kakicsi jezsuita atyát, hogy töltsenek együtt három napot egy szállodában, és beszéljék át ezeket a nehézségeket. „Ha ezek a nehézségek megoldódnak, kérni fogom a keresztséget" – mondta a professzor. Bele is kezdtek a nehézségek megvitatásába, melyeket Kadovaki atya a mai teológia és szentírástudomány alapján egyenként megoldott. Két nap alatt a háromoldalas kérdéslista első két oldalát a professzor megelégedésére így sikerült elintézni. Maradt volna még egy oldal a harmadik napra, de Kaga professzor hirtelen úgy érezte, hogy felesleges dolgokkal tölti az idejét. „A hit sokkal egyszerűbb dolog! Jézus szavával az Isten hív engem: Jöjj! Én meg azt felelem, hogy Jövök! – és belevetem magam az Isten karjaiba." Erre meg is keresztelkedett, és most Jézus tanítványaként nagy örömmel éli és terjeszti keresztény hitét.

A tanítványok Krisztus-hitének eredete

Jézus első tanítványai számára a nagy élmény, mely Jézusba vetett hitüket megalapozta, a feltámadt Jézussal való találkozás volt. Ez a találkozás azt értette meg velük, hogy Isten jóváhagyta Jézust mint az általa küldött végérvényes kinyilatkoztatót; hogy Jézus a végső (eszkatologikus) szabadító; hogy Jézussal megkezdődött az Isten országa; hogy Jézus csodái isteni eredetűek; hogy Jézus erőszakos halála nem volt kudarc, hanem a világnak üdvösséget hozó esemény; hogy Jézus most az Isten jobbján ül, és velünk van a világ végéig; hogy Jézus által részesülünk Isten Szentlelkében; hogy bűneink bocsánatot nyernek; hogy most a Szentlélek erőt ad nekünk Jézus módjára szeretni; hogy vár reánk a feltámadás és az örök élet.

Látjuk az újszövetségi szentírásból, hogy Jézus tanítványai egyre világosabban azt is megértették, hogy ez a Jézus nemcsak ember, hanem maga az emberré lett Istenfia, Isten Bölcsessége, Isten Igéje (Logosza). Jézus tehát „fentről", az Atyától jött, és az Atyához tért vissza. Ezért megdicsőült emberségében az Atya jobbján ülő Jézus az egyetlen közvetítő Isten és az ember között. Jézus tanítványainak e hite szerinti Jézus-képet nevezzük a „hit Krisztusának".

Az evangéliumok sajátossága

Az újszövetség könyvei közül négy, vagyis az evangéliumok, Jézus életének leírása által közvetítik ezt a Krisztus-hitet. Ezek az írások nem a szó mai értelmében vett életrajzok, hanem „evangéliumok", vagyis a Jézus által megvalósult isteni üdvtett örömhírét közlő, az abban való hitet megvalló és e hit elfogadására buzdító iratok. Az elsőnek megírt evangéliumnak, Márk evangéliumának a címe ezt világosan ki is fejezi: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete" – írja Márk (1,1). Márk irata tehát a „Felkent (Messiás) Jézusról szóló örömhír". Jézus tanítványai Izajás próféta jövendölésének beteljesedését látták Jézusban: „Menj föl egy magas hegyre, te, aki örömhírt viszel Sionnak; és engedd ki a hangod, jól engedd ki, te, aki örömhírt viszel Jeruzsálemnek... Íme, Isten az úr, eljön hatalommal." (Iz 40,9–10)

Az újszövetségi szentírás könyvei az ősegyházon belül születtek. Ez az egyház a zsidóktól átvett meggyőződés alapján az úgynevezett ószövetségi szentírás könyveit az Isten által sugalmazott, szent és teljesen megbízható könyveknek tekintette. Az egyház életének első évtizedeiben a keresztények nem is rendelkeztek más szentírással, mint az ószövetségivel, melyet az apostolok Jézusra vonatkoztatva értelmeztek. Amikor az egyházon belül Jézusról szóló új írások keletkeztek, ezeknek írói nem voltak tudatában annak, hogy isteni sugallat vezeti őket. Azonban a Szentlélektől vezetett egyház nemsokára felismerte, hogy ezek az iratok, éppúgy, mint az ószövetségi szentírás, sőt még annál is inkább, a Szentlélek vezetésével íródott teljesen megbízható könyvek. Ebben a kiválasztásban, vagyis a szentírási kánon kialakításában az egyházat a Szentlélek ösztöne vezette. Ahogy a menyasszony felismeri vőlegénye szavát, úgy érezte meg az egyház, hogy melyek azok az Istentől adott írások, amelyek az apostoli hagyománnyal egybehangzóan beszélnek Jézusról.

Amikor a III. században az akkori egyház legnagyobb hittudósát, Origenészt megkérdezte egyik barátja, hogy mely könyvet fogadjon el szentírásként, Origenész a következőképpen válaszolt: „Járd körül az egyházakat. Figyeld meg, hogy mely könyvet olvasnak fel szentírásként a liturgikus gyülekezetekben. Isten, aki egyszülött Fiát adta nekünk, bizonyosan gondoskodik arról, hogy azokat a Jézusról szóló könyveket olvassa az egyház megbízható szentírásként, melyeket ő maga óhajtott ily könyvként az egyháznak adni."

Az ókori és középkori egyház álláspontja

Ennek a meggyőződésnek alapján a későbbi évszázadok keresztényei is teljesen megbízhatónak és szavahihetőnek hitték mindazt, amit a négy evangélium és az újszövetség többi könyve Jézusról mond. Számukra tehát nem volt semmi különbség a történelmi Jézus és a hit Krisztusa között. Arra ugyan felfigyeltek már az ókor keresztényei is, hogy a négy evangélium leírásai között különbségek vannak, de ezeket igyekeztek harmonikusan összeegyeztetni. A Tatianosz által írt Diatesszerón, vagyis a négy evangéliumból egybeszerkesztett Jézus-történet a szíriai egyházban volt nagyon népszerű, a latin egyházban pedig Ágoston egy külön művet szentelt az evangéliumok látszólagos ellentmondásainak egybehangolására.

Az újszövetségi szentírás Krisztus-hitét természetesen kívülről támadások érték. A zsidók és a pogányok kétségbevonták az újszövetségi írók állításait. A kereszténységen belül Markion volt az, aki elvetette az ószövetségi szentírást, sőt még az újszövetségi szentírásnak egy részét is, de csak azért, hogy még jobban kidomborítsa a jó Isten által küldött egyetlen megváltó, Jézust üdvözítő szerepét.

A keresztények között sok vita folyt arról, hogy a szentírásban Jézusról mondottakat miképpen kell értelmezni. Ezeknek a vitáknak az eredményeképpen az ókori egyház zsinatai a görög bölcselet szavait felhasználva és átértelmezve azt hirdették ki az egyház hiteként Jézusról, hogy ő az Atyaistennel egylényegű isteni személy, ki érettünk emberré lett, és ezért isteni és emberi természettel rendelkezik. Ily módon görög bölcseleti szavakkal fejezték ki a zsinatok egy az örök ideákon alapuló görög gondolatvilágtól teljesen idegen tényt, vagyis azt, hogy egy történelmi személy, aki Máriától született, és Poncius Pilátus alatt keresztre feszíttetett, minden ember számára az isteni természetben való részesedés által megvalósuló üdvösség egyetlen szerzője. Soha a görögök nem tulajdonítottak ilyen jelentőséget egy történelmi személynek. Az ókori egyház Krisztus-hite teljesen eredeti és autentikusan keresztény felfogás.

Ebben a felfogásban a keresztények között a XVIII. századbeli „felvilágosodás" koráig nem is állt be változás. A XVI. század reformátorai a szentírás szabad értelmezésének elvével és az egyházi tanítótekintély elvetésével rést ütöttek ugyan a hagyományos felfogásokon, de korukban az egyház dogmatikai hagyományának ereje még olyan nagy volt, hogy Luther, Kálvin és a többi reformátor a történeti Jézus és a hit Krisztusa között semmi különbséget nem tettek.

A felvilágosodás hatása

Változás a XVIII. században állt be. A vallásháborúk és a fejedelmek vallási felségjoga által (cuius regio, eius religio) hitelében kárt szenvedett kereszténységgel szemben egyre többen az emberi észen alapuló vallásban kezdtek reménykedni.

A felvilágosodás gondolkodói szembeszálltak az egyházak, a szentírás, a keresztény hagyomány tekintélyével. Szerintük az egymással szembenálló felekezetek tekintélyi érvei helyett a minden embernél közös észre kell támaszkodnunk.

Ilyen szellemben írt Jézusról a zsidó származású, de felvilágosult nézetei miatt a zsidóságból kiközösített Baruch Spinoza 1670-ben. Szerinte Jézus ember volt, akit Isten azért küldött, hogy a mindenkire érvényes erkölcsi alapelveket tanítsa, és hogy az emberekben felindítsa az irgalmas és megbocsátó Isten iránti hitet. Az ilyen hitből születik a szeretet. Jézus tanításában csak ez a fontos. A keresztények által Jézusról hirdetett hittételek elvetendők.

Hasonló szellemben írt Jézusról egy századdal később, 1793-ban Kant, aki szintén a tiszta észen alapuló vallást tartotta szükségesnek és hasznosnak. Szerinte Jézus nagy érdeme abban állt, hogy megszabadította az embereket az ószövetségi zsidó vallás dogmáitól és szertartásaitól, és igaz erkölcsöt tanított nekik. Kant szerint ugyanis csak az ember erkölcsi viselkedése fontos. Ezért ne foglalkozzanak a hittudósok egyházi dogmákkal, hanem kutassák fel tudományos módszerrel, minden egyházi és állami ellenőrzéstől mentesen, Jézus történeti valóságát.

Már Kant előtt ilyen minden dogmai megkötöttségtől mentes Jézus-kutatást kísérelt meg a hamburgi nyelvtudós, Hermann Samuel Reimarus (1694–1768). Ő szívében teljesen elidegenült a keresztény vallástól, de a protestáns államvallású Hamburgban iratait nem tehette közzé. Halála után, 1774 és 1778 között nyomtatta ki azokat Gotthold Ephraim Lessing. Lessing ugyan nem mindenben értett egyet Reimarusszal, de hasznosnak tartotta, hogy annak nézetei nyilvánosságra kerüljenek. Reimarus szerint Jézus egy boldog földi birodalom hamaros eljövetelét ígérte. Ellenfelei kivégeztették, de apostolai nem tudtak belenyugodni reményeik bukásába. Ezért titokban ellopták Jézus holttestét a sírjából, és azt híresztelték, hogy Jézus feltámadt; azoktól pedig, akik ezt a hazugságot elhitték, busás anyagi javakat szereztek.

Reimarusnak ez a felfogása semmi történelmi alappal nem bír. Bárki, aki olvassa az újszövetségi szentírást és ismeri az ősegyház történetét, azonnal megérti, hogy itt nem pénzsóvár emberek ravaszkodásával, hanem meggyőződésükért életüket is feláldozni kész hívőknek mélységes hitélményével áll szemben.

A kritikai történelemtudomány Jézus-képe

A XVIII. században a történelemtudomány még csak gyermekcipőben járt; óriási haladás csak a XIX. században következett be. Ekkor született meg a forráskritikán alapuló modern történelemtudományi módszer. A rendszeres ásatások révén az ókori Közel-Kelet történelméről való ismeretünk hatalmasan kibővült, a vallástörténelem haladása az ókori vallások behatóbb ismeretéhez vezetett, és az egész emberi gondolkodás terén a történelmi felfogás lett úrrá, mely az események evolutív, genetikus összefüggéseit tartja szem előtt. Emellett a XIX. század történetíróinál nagyon elterjedt a racionalista gondolkodásmód, mely kizárja azt a lehetőséget, hogy Isten tetteivel befolyásolja az evilági eseményeket.

A történelemtudománynak ilyen alakulása nagy befolyást gyakorolt a szentírástudományra is. Az egyiptomi, asszír és babilóniai írott források, műemlékek és feliratok segítségével sikerült Izrael népének történelméről olyan új képet alkotni, mely sokban különbözik a szentírás könyveiben írottaktól. Kiderült, hogy ezekben a könyvekben sok minden régi mondák és hagyományok lecsapódása, nem pedig történelmi tények objektív leírása. Elég például a kiváló domonkos szentírástudósnak, de Vaux-nak Izrael népének történetéről szóló tudományos művét elolvasnunk, hogy meglássuk a nagy különbséget az események valódi folyása és szentírásban arról festett kép között.

A liberális és racionális nézetű protestáns szentírástudósok voltak azok, akik a történelemtudományi módszer ilyen felhasználásával kezdték kutatni Jézus életét is.

Az első ily módon készült nagyszabású Jézus-életrajz David Friedrich Strauss (1808– 1874), Das Leben Jesu kritisch betrachtet (1835–1836) című műve. Az alig 28 éves fiatal tudósnak e könyve hatalmas port vert fel. Szerinte az újszövetségben leírt természetfeletti események (Isten Fiának megtestesülése, a csodák, Jézus feltámadása, stb.) csupán mítoszok. A Hegel bölcseletét követő szerző szerint Jézus történetének csak azért van vallási értéke, mert az összemberiség történelmében megtestesülő isteni Szellem (Geist) megtestesült Jézusban is.

A liberális protestáns szentírástudósok véleménye szerint tehát a történelmi módszerekkel megismerhető „történeti Jézus" egészen más, mint a tanítványai által írt szentírásban és a későbbi egyházi dogmákban bemutatott „hit Krisztusa".

Az ilyen értelemben írott számos könyv között a berlini egyetem tanárának, Adolf von Harnacknak Das Wesen des Christentums (1890) című műve gyakorolta a legnagyobb befolyást. Szerinte Jézus csupán ember volt ugyan, de az általa meghirdetett tanításnak maradandó értéke van. Harnack szerint Jézus tanításának lényege az, hogy Isten minden ember atyja, hogy az ember lelkének végtelen értéke van, és hogy minden ember testvér. Harnack tehát, aki dogmatörténeti műveiben azzal vádolta az ókori egyházatyákat, hogy hellenizálták a kereszténységet, görögösebben gondolkodott az egyházatyáknál. Ugyanis amíg az egyházatyák mindig elismerték a Jézus-esemény történeti egyedülállóságát, addig Harnack számára csak Jézus örökérvényű gondolatai fontosak.

Katolikus részről Alfred Loisy (1857–1940) igyekezett megválaszolni Harnacknak. Loisy nagyon sok pontban elfogadta a protestáns történeti szentíráskutatás tételeit. A dogmákat csak szimbolikus állításoknak tartotta, melyeknek feladata az, hogy a hívők cselekedeteit irányítják. Úgy vélte, hogy Jézusnak nem volt ugyan szándékában egyházat alapítani, de Jézus élete, tanítása és halála tanítványai gyülekezetének, az egyháznak születéséhez vezetett, melynek további fennállása sok erkölcsi hasznot hajt az emberiségnek.

Loisynak és eszmetársainak ezt a felfogását X. Piusz pápa mint a „modernizmus" eretnekségét élesen elítélte, és a szentírástudományban a modern történelemkritikai módszerek használatát megtiltotta. Így a katolikus szentírástudomány 50 éven át megbénult. A történelmi kutatást csak a protestáns tudósok folytatták tovább.

Ezekből a kutatásokból maradandó eredmények születtek: bebizonyosodott, hogy a három szinoptikus evangélium régebben íródott, mint János evangéliuma; általánosan elfogadottá vált, hogy Márk evangéliuma a legrégibb; Máté és Lukács evangéliumára vonatkozólag a „két forrás-elmélet" vált uralkodóvá. E szerint ezek az evangéliumok Márk evangéliumának (vagy annak egy ősibb formájának) és a főképp Jézus mondásait tartalmazó Q-forrásnak felhasználásával íródtak. Kidolgozták a formatörténeti módszert, mely megfogalmazta az evangéliumokban található rövid szövegegységek (perikópák) sajátosságait (csodatörténet, tanító mondás, katechetikus elbeszélés, jövendölések beteljesülésének leírása stb). Felfedezték, hogy mennyire fontos azoknak az élethelyzeteknek felismerése az ősegyház életében, melyekből az egyes szövegek születtek (Sitz im Leben). Fényt derítettek a négy evangélista mindegyikének sajátos teológiájára, mely az evangéliumok megszerkesztésénél vezette őket (Redaktionsgeschichte).

Sok Jézus-életrajz született ezekben az években. Közöttük egy szabadelvű katolikusnak, Ernest Renannak (1823–1892) La vie de Jésus (1863) című műve lett különösen nevezetes. Ebben a romantikus színezetben megírt könyvben Renan Jézust nagy emberbarátként festi le, ki vonzó egyéniségével meghódította az embereket. (Lásd erről bővebben alább P. Szabó írását.)

Ebbe a „rózsaszínű" Jézus-képbe villámként csapott bele Jézus eszkatologikus tanításának felfedezése. Johannes Wicklifnek 1892-ben megjelent rövid könyve szerint Jézus tanításának központja a közeli világvégére való várakozás. Albert Schweitzernek Geschichte der Leben-Jesu-Forschung című műve (1906, 2. kiadás: 1913) sokban követi Weiss nézetét. Szerinte a liberális szentíráskutatók Jézus alakjáról lehántották a régi dogmákat, hogy őt közelebb hozzák korunkhoz. Jézus azonban nem állt meg a mi korunkban, hanem továbbment, vissza a maga korába, a közeli világvégére való várakozás korába. Jézus meg akarta állítani a történelem kerekének forgását – mondja Schweitzer –, el akarta hozni Isten végleges, boldog országát, de kísérlete csődöt mondott. A történelem kereke könyörtelenül forog tovább, magával rántva Jézusnak reáakadt véres hulláját. A liberális Jézus-kutatók munkájáról tehát Schweitzer teljesen negatív kritikát mond: ők mind a saját kedvelt vallási elképzeléseiket vetítették Jézusra; a történeti Jézus megtalálására irányuló igyekezetük csődöt mondott. Nem csoda, hogy Schweitzer ezek után megcsömörlött a teológiai munkától, és elment Afrikába négereket gyógyítani.

A „hit Krisztusára" egy újabb csapást mértek a XX. század elején virágzó összehasonlító vallástörténeti kutatások. Ezek szerint sok evangéliumi történet (Istenember, szűzi születés, feltámadás, csodatörténetek stb.) a korabeli pogány vallási mítoszok hatására kerültek a szentírásba.

Ezt a felfogást követve a kereszténység mítosztalanítását tette programjává századunk egyik legbefolyásosabb szentírástudósa, Rudolf Bultmann. Szerinte Jézusról puszta létén kívül alig tudunk valamit. Minthogy Bultmann a „hit Krisztusát" kitevő dogmákat mítosznak tartja, szerinte a kereszténységből csak az marad meg, hogy az Isten megbocsátó szavát Jézus kereszthalálának leírása közvetíti nekünk. Ha az ember hittel reáhagyatkozik erre az isteni megbocsátó szóra, akkor a heideggeri egzisztenciális filozófia értelmében hiteles emberként képes élni.

A történeti Jézusra irányuló új kutatás

Századunk közepén úgy látszott tehát, hogy a történeti Jézust kereső csaknem két évszázados munkának vajmi kevés eredménye volt. Azonban éppen ekkor nyíltak új perspektívák e kutatás számára. Épp Bultmann tanítványai kezdték új módszerekkel átlépni a mesterük által megszabott határokat. Közben a katolikus szentírástudományban is nagy fordulat történt. 1943-ban XII. Piusz pápa kiadta Divino afflante Spiritu kezdetű enciklikáját, amely megszabadította a katolikus szentírástudományt eddigi fogságából. A pápa a modern történelemtudomány módszereinek felhasználására buzdítja a katolikus szentírástudósokat, és inti a hívőket, hogy bizalommal viseltessenek e tudósok kutatásai iránt. A modernizmus elleni harc korában kiadott korlátozó rendelkezések ezzel hallgatólagosan elvesztették kötelező erejüket. Az enciklika nyomán a katolikus szentírástudomány hatalmas fejlődésnek indult, és már sikerült is behoznia a protestáns tudomány helyzeti előnyét.

Bultmann tanítványai közül Ernst Käsemann volt az, aki 1953-ban megtartott nevezetes előadásában a történeti Jézus kutatásának újrakezdésére buzdította hallgatóit. Igaz ugyan, hogy a források elégtelensége miatt tudományos Jézus-életrajzot nem írhatunk, azonban az ősegyház hithirdetéséből kihámozhatjuk a Jézus-esemény lényegét, Käsemann szerint az evangéliumban Jézus oly szavait fogadhatjuk el bizonyosan magának Jézusnak szavaként, melyeket sem a korabeli zsidó felfogásból, sem az ősegyház elgondolásaiból nem lehet levezetni. Kétségtelen, hogy az ilyen szavak Jézus valódi szavai, de tévedés volna Jézus valódi szavait csak ezekre korlátozni. Hiszen Jézus korának zsidó hagyományában nőtt fel, és annak sok elemét természetszerűleg át is vette; az ősegyház szándéka pedig az volt, hogy nem a saját elgondolásait, hanem Jézus tanítását adja tovább.

A skandináv szentírástudósok hagyománytörténeti kutatásai erre az utóbbi pontra vetettek fényt. Katolikus részről Paul-Gerhard Müllernek Der Traditionsprozess im Neuen Testament (1982) című műve igen érdekes. Müller a mai szociológiai „hagyománytudomány" elveinek alkalmazásával kimutatja, hogy az ősegyház Jézus tanítását mindig újraértelmezve adta tovább. Ebben a folyamatban nem az volt az első keresztények számára a fontos, hogy Jézus szavait eredeti formájukban érintetlenül megőrizzék, hanem az, hogy Jézusnak eredeti szándékát (ipsissima intentio Jesu) hűségesen továbbadják. Müller szerint nemcsak a szinoptikus evangéliumokban, hanem Pál és János írásaiban is megtaláljuk ezt a Jézus szándékaihoz ragaszkodó feltétlen hűséget.

A történelmi Jézus kérdésének tárgyalásánál a hermeneutika és történelemtudomány legújabb fejleményei nagy jelentőséggel bírnak. E téren a neves német filozófusnak, Karl-Heinz Gadamernak, Wahrheit und Geschichte című műve korszakalkotó. Gadamer kimutatja, hogy minden szöveg értelmezése az értelmező „előítéleteinek" (Vorverständnis) felhasználásával történik. Senki sincsen az előítélet-mentes „tiszta ész" állapotában. Minden kornak, minden kultúrának megvan a maga „megértési horizontja". Egy más korban írt szöveg megértése csak úgy történhet, hogy a szöveg írójának megértési horizontja és a magyarázó megértési horizontja között horizont-összeolvadás jön létre. Az ilyen horizont-összeolvadás akkor eredményes, ha az értelmező önmaga az eredeti szöveg által kiváltott „hatástörténetben" (Wirkungsgeschichte) áll. Az ember alapkérdéseit érintő minden fontos szöveg egy hatástörténeti folyamatot indít meg. Az ilyen folyamat által befolyásolt emberek képesek arra, hogy helyes kérdésekkel felszerelve fogjanak hozzá a szöveg értelmezéséhez.

A teológiában ez a szemlélet az „elbeszélő teológia" (Narrative Theologie) fogalmához vezetett. Minden elbeszélés eseményeket értelmez. A keresztények kezdettől fogva azért beszélték el a Jézussal történteket, hogy azok szerint alakítsák életüket. Ezeknek az elbeszéléseknek tehát praktikus, vagyis cselekedeteket irányító és azoknak értelmet adó célja van. Mi mai emberek ugyanazokkal az alapvető kérdésekkel állunk szemben, mint azok, akik először beszélték el a Jézussal történteket. Mi is azt kérdezzük, hogy mi a lét értelme, hogy mit ér a szeretet, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi az ember célja, hogy mit remélhetünk, stb. Ezek a kérdések az ember értelmi tevékenységéből születnek, de ez az értelmesség (rationalitas) gyökeresen különbözik a természettudományi kutatások értelmességétől.

Az az ember, aki ily módon közelít az evangéliumokhoz, már nem lesz hajlamos arra, hogy kiküszöböljön azokból mindent, ami a természettudományi kutatásmód számára hozzáférhetetlen.

Kinyilatkoztatás és hit

A történelmi Jézus és a hit Krisztusa viszonyának megértéséhez nagyban hozzájárult a kinyilatkoztatás teológiájának legújabb fejlődése is. A mai hittudósok hangoztatják, hogy az isteni kinyilatkoztatás kutatásánál nem kell a prófétának vagy Jézusnak egyes mondásait izolálva szemlélni. Az isteni kinyilatkoztatás egy nagy egységet képező folyamat, mely által az Isten önmagát és az ő isteni szeretetét nyilvánítja ki az embernek. Ez a folyamat Jézusban ér csúcspontjához. Jézus egész valósága kinyilvánítja az Istent, azt az Istent, aki velünk van, nekünk adja saját életét, kiszabadít a bűn és a halál sötétségéből, és elvezet a szeretet és az örök élet fényébe. Ezt a nagy egységet képező kinyilatkoztatást az Isten oly módon adta az emberiségnek, hogy az az emberi ész számára is hitelt érdemlőnek tűnjék fel. Az ember azonban csak akkor képes hittel elfogadni ezt a kinyilatkoztatást, ha a Szentlélek bensőleg megvilágosítja lelkét, és vonzóvá teszi számára az isteni szeretet hitét. Ha az így megvilágosított ember szabad akaratával befogadja Jézus szavait, tetteit és a vele történteket, mint az Isten végső kinyilatkoztatását, akkor születik meg benne a keresztény hit.

Ez az egész folyamat az Isten iránti bizalmon alapszik. A hívő ember bízik abban, hogy a szentírásban és az egyházi tanításban elénk tárt Jézus-értelmezés nem az isteni szándék meghamisítása vagy elferdítése, hanem az eredeti eseményekben és szavakban bennfoglalt indítások helyes kifejtése. A Szentlélek sugallatára írt újszövetségi szentírás által elénk tárt Jézus-kép felel meg Isten akaratának. Isten azt kívánja, hogy úgy nézzük, és úgy értsük meg Jézust, ahogy azt a szentírás elénk tárja. A szentírás pedig szintézisbe hozza a názáreti Jézust és a hit Krisztusát: az a Jézus, akivel az apostolok megosztották életüket, most a mindenség feltámadt Ura (ApCsel 1,21–22; 10,36–43). Minthogy pedig ugyanez a Szentlélek támogatja Jézus ígérete szerint a tőle eredő egyházat is, bízhatunk abban, hogy az egyház által elénk tárt „hit Krisztusa" a helyes válasz Jézus kérdésére, melyet minden emberhez intéz: „Ti mit mondtok, ki vagyok?" (Mt 16,15.)

Ha ilyen meggondolásokkal közelítünk az evangéliumokhoz, tág tér nyílik a történeti-kritikai módszer alkalmazására is. A II. vatikáni zsinat néhány rövid mondattal elismeri ennek a módszernek jogosultságát: „Az apostolok az Úr mennybemenetele után az ő szavait és tetteit hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták tovább, melyet Krisztus feltámadása és a Szentlélek fénye által nyertek. Válogattak a szóbeli vagy írásos hagyományból, összevontak, új állapotokra alkalmazva kifejtettek, mégpedig mindig az evangéliumhirdetés formájában." (Dei verbum 19.) Ilyen értelemben vallja az egyház az evangéliumok történiségét" (uo.). A Szentlélek az, aki elvezette az apostolokat a teljes igazságra (Dei verbum 20).

Az alapszintézis

Az evangéliumok tehát nem hasonlíthatók hangszalagfelvételekhez. Mindegyik evangélium a feltámadt Krisztusban hívő emberek Jézus-értelmezését tartalmazza. Az egyház meg van győződve arról, hogy ezek az értelmezések helyesek.

Amint Walter Kasper hangoztatja, a történeti Jézus és a hit Krisztusa közötti helyes viszony felismerésére szükséges magunkévá tennünk az első keresztények alapszintézisét, melyet így fejezhetünk ki: a feltámadt Krisztus nem más, mint a názáreti Jézus. Vagyis, az a Jézus ül most az Atya jobbján, mint Úr és Krisztus, aki Máriától született, Galileában, és Júdeában tanított, és akit Jeruzsálemben keresztre feszítettek. Az ember akkor lesz keresztény, amikor ezt az alapszintézist hittel magáévá teszi.

Napjainkban, sajnos, divattá vált a tudományos történelemkritikai alapot nélkülöző és a keresztény hit Krisztus-értelmezésétől elütő, elferdített vagy egyoldalú Jézus-képek megrajzolása. Így például a forradalmár Jézus, a lelkibeteg Jézus, a zsidó rabbiként működő Jézus, a fentről kiinduló krisztológia nélküli lentről kiinduló Jézus-értelmezés. Nem az ilyen rövid életű hipotézisek futóhomokján alapul a keresztény hit, hanem az egyetemes keresztény hagyománynak hatalmasan hömpölygő folyamán. Isten önátadása a Fiú és a Szentlélek által áthatja az egész emberiség történetét. Azonban azok számára is, akik szilárdan állnak ebben a nagy hagyományfolyamatban, hasznosak a történeti Jézus jobb megismerésére törekvő kutatások. Ezek által jobban megértjük, hogy Jézus valóságos ember, a mi embertestvérünk. Az ő élete nem zsinórokkal rángatott bábjáték, hanem egy ember fájdalmas, de gyönyörű élete, mely a bűnt kivéve mindenben hasonló volt a mi emberi életünkhöz. Jézus élete az ember legmagasabb lehetőségének és egyben az önmagát odaadó Isten önkiüresítésének megvalósítása. Jézus életével és halálával megmutatja nekünk, hogy milyen az Isten és hogy mi az ember. Ezért ez a Jézus emberi életünk alapja és minden reményünk forrása.

 

 


Pierre-Jean Labarriére

JÉZUS KRISZTUS – MA

Minden kor igyekszik elhelyezni Jézust az általa előnyben részesített értékekhez viszonyítva. Így Jézus az első évezred számára Isten szuverenitásának és bölcsességének kifejezése volt. A középkor, amelyben a feudalizmus közelről megmutatta a nyomor és a zsarolás forrásait, Jézust úgy magasztalta, mint Isten irgalmának és igazságosságának tanúját és közvetítőjét. Korunkban, amikor az ember jogait hirdetik, és egyben korlátozzák a szabadság konkrét gyakorlását, szívesen úgy tekintjük Jézust, mint aki megalapozza és biztosítja az ember méltóságát és szabadságát.

Az ember, minden ember méltóságáról van szó, elannyira, hogy szinte megkülönböztetés nélkül beszélünk az emberek nagyságáról és egyenlőségéről. Korunk Jézusban azt látja, hogy Isten meghallgatja, és szuverén módon bemutatja azt az Abszolútum-keresést, amely minden ember vágyait és törekvéseit mozgatja. Ha van újdonság a világban, amikor Jézus megjelenik, ebben nincs semmi különös: Jézus befejezi a teremtés művében már jelen levő szándékot. Így Jézus nem is annyira az, aki újraalkotja a teremtést, mint inkább az, aki e teremtésnek feltétele volt, vagyis Ő az, Krisztus, akit Isten elsőnek akart, amikor tőle különböző létezőt teremtett.

P Pierre-Jean Labarriére francia jezsuita, a párizsi Institut Catholique (Katolikus Egyetem) és Centre-Sévres (jezsuita főiskola) professzora az interjú első részében Jézus és a teremtés kapcsolatáról beszél, illetve arról, hogy milyen változást hozott Jézus az emberi állapotban. Az interjú második részében pedig a francia domonkos, Christian Duquoc, a Lyoni Katolikus Egyetem professzora, Jézust mint szabad embert és felszabadítót mutatja be.* Itt az első részt közöljük Szabó Ferenc fordításában.

C. Temerson: Atyám, vajon Jézus új vallás, a kereszténység alapítója, vagy pedig csak egy közénk jött tanú?

P.-J. Labarriére: Nem tudnék választani a két megjelölés között. Előbb a kérdés első részére válaszolok. Azt mondanám, hogy nem teljesen új vallás alapítója. De azt is hozzáfűzném, hogy ha tanú, akkor lényegesebb és átfogóbb értelemben, semmint azt kérdése kifejezi.

Ez a válasz nagyon hagyományosnak tűnik. Az exegéták egyre inkább hangsúlyozzák, hogy a két Szövetséget nem kell úgy tekintenünk, mint két egymástól különböző, szétválasztott állomást, amelyeknek a jelentése teljesen eltérő, mintha az Ószövetség kizárólag a Törvény oldalán lenne, az Új pedig a szeretet oldalán. Kiemelik azt a tényt, hogy Krisztus, amint ő maga mondja, azért jött, hogy beteljesítse a Törvényt, vagyis a teljességre vigye az Ószövetségben megkezdődött kinyilatkoztatást. Ebből a szempontból Krisztus nem abszolút kiindulópont; nem azért jött, hogy új utat mutasson, új Istenhez vezető utat, hanem ő az, akiben és aki által beteljesedik minden ember számára az Istennel való találkozás gyökeres lehetősége, az a lehetőség, amely már be van írva Izrael egész történetébe és kalandjába, Ábrahámtól kezdve, sőt már az Ádám számára kijelölt emberi hivatástól kezdve.

Azt mondanám tehát, hogy Krisztus nem új vallás (út) alapítója, hanem a próféták sorában helyezkedik el. Azzal a tekintéllyel, amelyet az a tény kölcsönöz neki, hogy Ő Isten Szava, az emberiségben megvalósult Szó, azért jött, hogy tanúságot tegyen arról a vallásról, arról a mindenkori nagy áramlatról, amely – Szent Ágoston szavaival – nem hiányzott az embernek a kezdetek óta. Krisztus így Isten emberek iránti állandó szeretetének tanúja, és az Isten felé tapogatódzó, a Neki válaszolni akaró ember tanúja, őbenne az idők központjában nem annyira a gyökeresen új kezdetet jelző szakadás fejeződik ki, hanem, ha szabad ezt mondanom, az a kiindulópont, ahonnan új lendülettel folytatódik az a mozgás, amely már az idők kezdetétől jelen van, különösen is az Ábrahámmal kezdődő zsidó vallás eredetétől. Mert alapvetően csak egyetlen Szövetség van, nem pedig olyan Ószövetség, amely teljes eltűnésre van ítélve az Új megjelenésével. Itt tehát hangsúlyozom, hogy Krisztus beteljesíti az Ószövetséget.

C. T.: Ez a filozófus véleménye? Mert Ön nem exegéta és nem is történész?...

P.-J. L.: Sem exegéta, sem történész, ez igaz. Én mindenekelőtt az ember és Isten viszonyára reflektálok, a legnagyobb kiterjedésében véve e viszonyt, vagyis az emberi szabadság aktusára, amelyre meghívatott ez az ember, ama ténynél fogva, hogy a világban van, hogy teremtett lény, hogy el van kötelezve egy egyéni és közösségi történelmi kalandban.

E reflexió távlatában – az ember és Isten közötti általános kapcsolat keretében – a következő kérdést teszem fel magamnak mint keresztény: Vajon Krisztus azért jött, hogy újat hozzon, hogy felforgassa a százados rendet, amely szerint az ember önmagát keresve az Isten-keresés kalandjába bocsátkozik, vagy legalábbis arra hivatott, hogy találkozzék Istennel? Krisztus azért is jött, hogy valami radikálisan újat tegyen, új utat nyisson, vagy pedig azért jött, hogy mint különösen jelentős tanú ebben a hagyományos Isten-keresésben, azt felszítsa, újra belendítse, megadja neki végső jelentését, és megadja neki az erőt, hogy pályáját a végsőkig befussa? Nos, azt hiszem, hogy ez a második megoldás a jó. Krisztus azért jött, hogy meghallgassa az ember lényeges keresését: nem gyökeresen új dolgokat akart bevezetni, hanem megadta a lehetőséget, hogy a régi dolgok megtalálják teljes értelmüket, és jelentésük végső pontjáig lendüljenek.

C. T.: Azért jött, hogy megtisztelje a teremtést?

P.-J. L.: Elhelyezkedett a nagy emberi áramban, az Isten kezéből kikerülő és az Istent vándorolva kereső ember mozgásában, az Istennek nevezett végső valóságot kereső ember zarándoktársa lett. Egy meghatározott nép közé jött, meghatározott nyelv, kultúra, vallás környezetébe illeszkedett. Úgy jött el, mint ahogy előtte a próféták, a részlegességbe, a korlátozottságba, hogy ott tanúskodjék az üdvösség egyetemességéről, amelyet Isten Ábrahámban minden embernek megígért. Eljött, hogy az embert visszahelyezze a teremtés lendületébe. Eljött, hogy felfokozza a benne már működő képességet – nem mondom, amely szunyókált –, amely ténylegesen működött benne, mióta ember az ember. Eljött, hogy az embert örök rendeltetésére beirányítsa.

Ebben az értelemben egyetértek az Ön kifejezésével, amit szeretek: megtisztelni a teremtést. Éspedig a „tisztelni" szó teljes értelmében: először kinyilvánítani az embernek a teremtés nagyságát, de olyan értelemben is, ahogy az ember tiszteletben tart egy szerződést, úgy, hogy a végsőkig megtartja. Mert a teremtés úgy tekinthető, mint egy bizonyos szerződés, elkötelezettség Isten és az ember között. Isten egy bizonyos módon már a teremtés kezdetétől elkötelezte magát annak a beteljesítésnek véghezvitelére, amit mi megváltásnak nevezünk, amit megtestesülésnek nevezünk. Ez egyébként nagyon hagyományos szemlélet: a patrisztika nagy áramába illeszkedik, sőt, abba a teológiai irányba, amelynek képviselője pl. Szent Bonaventúra, sőt, jóval előtte Szent Pál. Mit mond ez a teológia? Egyszerűen ezt: Hogy a teremtés lehetséges legyen, Krisztusnak előre léteznie kellett. Ő a teremtés lehetőségének feltétele, hathatósságának feltétele, mondják a filozófusok. És ebben az értelemben jelenik meg úgy, mint a teremtés beteljesedése, mint olyan, aki visszahelyez bennünket a teremtés méltóságába.

C. T.: Atyám, ez azt jelenti, hogy Ön eltér attól a hagyományos véleménytől, amely szerint Jézus azért jött, hogy új rendet alapítson, az Egyházat, intézményeivel és sajátos gyakorlataival?

P.-J. L.: Ezt részben elfogadom, de pontosítom azzal, hogy hozzáfűzöm: itt nem csupán a hagyományos álláspontról van szó. Most emlékeztetem a páli, a nagy patrisztikus hagyomány, főleg a görögök különböző árnyalataira, illetve Szent Bonaventúra teológiájára. De megemlíthetjük Loyolai Szent Ignác, a jezsuiták alapítója lelkiségét, továbbá azt az irányt, amely Bérulle-től ered, és amelyet „francia iskolának" neveznek, Szalézi Szent Ferencet és másokat. A tomista iránnyal ellentétben, amely mintegy történeti sorrendben beszél teremtésről, majd bűnbeesésről, megváltásról, ez a másik irány, amelyet felidéztem, Szent Páltól Szalézi Szent Ferencig, már a teremtés első aktusában meg akarja találni azt, ami abból kibomlik, beleértve azt az emberi teljességet, amelyet hivatásunk szerint valamennyiünknek el kell érnünk Krisztusban. Szalézi Szent Ferencnél ilyesmit olvasunk: „Krisztusért, az egyetlen szőlőtőért plántálta Isten a világegyetem szőlővesszőit." Másképpen kifejezve: Isten tervében Krisztus még az ember teremtése előtt létezett. (Nem az örök Igéről van szó, hanem a megtestesült Igéről! – Ford. megj.) Ebben a távlatban Krisztus nem azért jött el, hogy helyrehozzon az ember által előreláthatólag elkövetendő kisebb-nagyobb ostobaságot, aki bűnével mintegy arra kényszerítette volna Istent, hogy újra kezdje és megváltoztassa művét, hanem azért jött, hogy kinyilvánítsa Isten teremtő aktusának végső jelentését, és ezt azért tehette, mivel ő volt e teremtésnek első feltétele.

Ezt állítja Szent Ágoston, amikor ezt a meglepő kijelentést teszi: „Az igazi vallás mindig létezett. Amikor Krisztus eljött, kereszténynek kezdték nevezni." Más szóval: Krisztus teljesen előre létezik testi állapota (megtestesülése) előtt, minthogy Isten tervében, mint tökéletes ember, a befejezetlen emberek (ezek mi vagyunk) megjelenésének feltétele. Ebben az értelemben olyan irányhoz sorolom magam, amely szintén hagyományos, még ha kevésbé elterjedt is, tehát nem vagyok a hagyományos teológia ellen. Ez szabad választás eredménye, a keresztény hagyományban lehetséges több filozófia és teológia közül egynek a választása.

C. T.: Atyám, mit válaszol, amikor egyesek, hívők vagy nem hívők, azzal a szemrehányással illetik az egyházat, hogy magának kaparintotta meg Krisztust?

P.-J. L.: Ha ez teljesen igaz lenne, az egyház egyik legnagyobb bűnös eltévelyedését emelné ki ez a szemrehányás, az egyházét, vagyis a miénket, valamennyi hívőét. Ilyen túlzott formájában igazságtalan ez a szemrehányás; de elismerem, hogy van benne részigazság.

Joseph Moingt francia jezsuita atya az Études egyik újabb cikkében szépen írta: „Isten nem Krisztust bízta az Egyházra, hanem az Egyházat bízta az Evangéliumra." Az első tehát Krisztus, azzal az egyetemes jelentéssel, amelyet néhány mondattal megpróbáltam felvázolni; azért jött el, hogy megmondja: minden ember, sorsa egyszeriségében, minden ember igazságához van rendelve, akár közeliek, akár távoliak, az intézményen belül vagy kívül legyenek is ezek az emberek.

Az egyház tehát ellene mond legmélyebb mivoltának, valahányszor monopolizálja Krisztust, amikor úgy lép fel, mintha meg kellene védenie Krisztust, jóllehet valójában Krisztusnak kell minden pillanatban verifikálnia az egyház igaziságát. Paul Ricoeur körülbelül ezeket mondotta: az egyház mint hitvalló közösség arra hivatott, hogy állandóan meghaljon részlegességében, és hogy mint részleges valóság ebből a halálból éljen. Ez lényegi hűsége Krisztus mai szentségi áldozatához.

Az egyház meghal láthatóságában, lemond arról, hogy korlátozott vállalkozás és struktúra legyen. Állandóan elmegy saját korlátaiig, hogy jelezze: túl akar haladni ezeken a korlátokon; hogy ezt mondja: Isten minden létezőt megérint, bármilyen legyen is, és hogy ennek az egyháznak a küldetése – túl intézményes jellegén – az, hogy minden embernek hirdesse az üdvösséget.

Igen, az egyház gyakran monopolizálta Krisztust. Most, főleg egy fél évszázad óta, és a II. vatikáni zsinat óta intézményes struktúráiban megéli lényegileg missziós mivoltát; tehát nem úgy mutatkozik, mint amely birtokolja Krisztust, akit el kell vinnie másoknak, hanem mint olyan, amely felismeri Krisztus minden emberben már működő jelenlétét. Így az egyház szolgája lesz az igazságnak mindenütt, ahol ez az igazság már jelenvaló; az egyház sokkal inkább azért létezik, hogy kifürkéssze és felismerje Isten működését, a Lélek működését, aki betölti a mindenséget, és ismer minden igét.

Jésus aujourd’hui 111. (Bellarmin/Fleurus, Montreal/Párizs, 1981. 123-132.) A Radio-Canada adásaiban elhangzott interjúsorozatot közzétette Gilles Langevin SJ. A három kötetből egy magyar nyelvű válogatást kiadott Szabó Ferenc SJ: Jézus Krisztus tegnap és ma (Róma 1985). A jezsuita Labarriére-rel és a domonkos Duquockal az interjút Charles Temerson készítette.

 

 


Kereszty Rókus

KRISZTUS ÉS A NEM KERESZTÉNY VALLÁSOK

A nem keresztény világvallások további virágzása a kereszténység mellett, valamint a képviselőikkel folytatott egyre mélyülő párbeszéd arra készteti a keresztény teológusokat, hogy újra átgondolják a kereszténység és ezen belül Krisztus és a nem keresztény vallások viszonyát. A következő lapokon csak egy vázlatra szorítkozhatok. Először a kereszténység két központi tanítását, a megtestesülést és Krisztus áldozatát vizsgálom meg az összehasonlító vallástörténet tükrében. Másodszor arra a kérdésre keresek választ, hogy milyen értelemben állítja a keresztény hit a krisztusi kinyilatkoztatás végleges és egyedülállóan teljes voltát. Végül a keresztény hit fényében értékelem a nem keresztény vallások Krisztushoz való viszonyát.

1. Megtestesülés és Krisztus áldozata az összehasonlító vallástörténet tükrében

Jézus történeti személy és műve egyetemes emberi történelem része, ugyanakkor a történeti Jézus Isten emberré testesült Fia. Ezért a hittől elvonatkozó történelmi kutatás összehasonlítja Jézust a vallástörténet más nagy alakjaival, megállapíthat valóságos hasonlóságokat és kiemelheti a Krisztus-jelenség egyedülálló vonásait; de vallásos értékítéletre saját hatáskörén belül nem jogosult. A történettudomány saját kritériumai alapján nem döntheti el, hogy hol, melyik vallásban, melyik nagy vallásos alak tanításában találjuk meg Isten végső és teljes kinyilatkoztatását. Erre csak akkor lenne illetékes, ha az emberi értelem önerejéből képes lenne az Isten kinyilatkoztatásának megértésére és értékelésére, vagyis ha végső fokon Isten és ember egyenrangú volna. A valóságban azonban egyedül Isten kegyelme adja meg az értelemnek azt a „fény"-t, amellyel megfejtheti az isteni kinyilatkoztatás jeleit, megértheti az Isten „nyelvé"-t, magáévá teheti az Isten értékrendjét. Ezért a történettudós is csak a kegyelem fényében ismerheti meg Jézus valóságos kilétét, valamint kinyilatkoztatásának végleges és egyedülállóan teljes voltát. De a történettudós hite nem lehet közömbös az egyetemes vallástörténettel szemben. Az utóbbi ismerete előkészítheti hitet, a hit pedig elősegítheti az egyetemes vallástörténet dinamikájának a megértését. Lássuk ezt valamivel részletesebben.

A vallásilag félművelt ember meggyőződésével szemben – amely szerint minden világvallás lényegében ugyanazt tanítja – a vallástörténet adatai sokkal bonyolultabb képet mutatnak. Egyrészt valóban megfigyelhetünk egyetemes törvényszerűségeket és tág értelemben vett hasonlóságot a kereszténység és más világvallások között; ugyanakkor a kereszténység egyedülálló vonásai ezen hasonlóságok mellett annál erősebben kiemelkednek. Itt csak két példát vizsgálok: a megtestesülés és megváltás misztériumát.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint soha egyetlen ember nem beszélt és viselkedett úgy, hogy röviddel halála után saját kortársai, sőt életének és halálának szemtanúi az egyetlen transzcendens Istennel egyenlő isteni személynek vallják. Igaz ugyan, hogy az első római császárokat haláluk után, a későbbieket már életükben istenné kiáltották ki. Az is tény, hogy minden kultúra mitológiája ismeri az isteni hős, vagy félisten alakját, aki méltósága szerint az ember és a magasabb istenek között helyezkedik el. Továbbá a panteista vallások vagy vallásfilozófiák rutinszerűen minden embert „isten"-nek vagy az istenség részének tekintenek, ha valamilyen formában saját igazi természetét megvalósította. A keresztény hittételt, amely szerint Jézus Krisztus Isten, két tényező teszi egyedülállóvá a vallástörténetben. 1. Jézus történeti személy (nem a távoli múlt mitológiai alakja), akit kortársai vallanak Istennek. 2. Azok, akik Jézust először Istennek vallották, az ószövetség szigorú monoteizmusán nevelkedtek, amely a végtelenül szent Isten és a bűnös ember közötti áthághatatlan szakadékot minden más vallásnál jobban hangsúlyozza. A megtestesülés hitének egyedülvalósága még jobban kiemelkedik, ha a buddhizmus történetével hasonlítjuk össze. Többszáz éves fejlődésre volt szükség ahhoz, hogy a Siddharta Guatama történeti alakja a mahayana buddhizmus hitében valamilyen isteni lénnyé, „az egyetemes buddha-természet" megjelenésévé váljék.

A megtestesülésben való hit értelme még jobban megvilágosodik, ha a vallástörténet általános dinamikájával hozzuk kapcsolatba. A vallástörténeti fejlődés középpontjában tragikus küzdelmet találunk: minden vallás – különböző módon és fejlődési fokon – azért küzd, hogy az isteni megtapasztalásában, illetve megértésében kibékítse a transzcendencia és immanencia egymást látszólag leromboló ellentétét. Amint ezt az amerikai, afrikai, ausztráliai és a Csendes-óceán szigetein lakó és egymástól elszigetelten fejlődő bennszülöttek tanulmányozása megmutatta, a vallásfejlődés legprimitívebb fokát majdnem kivétel nélkül az égi istenbe vetett hit jellemzi. Ez az égi isten vagy az egyetlen, vagy a legfőbb isten, jó, mindent teremtő, aki elsősorban az ég határtalan méreteiben nyilvánítja ki végtelen nagyságát. Ez a transzcendens isten azonban távoli és nehezen elérhető. Hogyan is érdekelhetnék egy végtelenül hatalmas és fölséges lényt a kicsi ember ügyes bajos dolgai? Ezért a primitív népek nem is áldoznak neki, és a legtöbb vallásban csak akkor fordulnak az égi istenhez, amikor már minden kisebb isten vagy szellem segítségül hívása hiábavalónak bizonyult. Röviden, az égi isten transzcendenciáját a primitív ember mint távolságot és közömbösséget tapasztalja meg. Ezért a fejlődés későbbi (nem mondhatjuk, hogy tökéletesebb vagy magasabbrendű) fázisában a transzcendens, nemiség fölött álló isten átalakul egy immanensebb, vihart vagy esőt adó férfiistenné, aki a Földanya istennővel szent frigyre lépve (hierogámia) minden élőlény biológiai atyja lesz. Más esetekben az égi isten visszavonul, és helyét fiai és lányai vagy más kisebb, de immanensebb istenek foglalják el. Ezek az immanens istenek már nem mindenhatók, tükrözik az emberi bűnöket, és a valóságnak csak egy kis részletét tartják hatalmukban (pl. egy folyó, hegy, vagy a termékenység istenei vagy istennői). De ugyanakkor könnyebben elérhetők, mint az égi isten. Az áldozatok, varázslatok, bűvös mondások segítségével az ember kérheti, de még gyakrabban kényszerítheti őket arra, hogy segítsenek.

Ha az ószövetség Istenét és Krisztust összevetjük a vallástörténet fent vázolt általános dinamikájával, meg kell állapítanunk, hogy Jáhve egészen különleges égi isten. Transzcendens, mindenható, szent és jó mint a legtöbb égi isten. De népe sohasem úgy tapasztalja meg transzcendenciáját mint távolságot és az ember iránti közömbösséget. Ellenkezőleg. Bár Izrael állandóan kihívja hűtlenségével, Jáve nem vonul vissza, nem hagyja el népét. Végtelen szentségét és nagyságát éppen azzal mutatja meg, hogy miután büntetett, újra meg újra megbocsát és egyre közelebb jön népéhez, amíg a szó teljes értelmében Emmanuel, azaz „Isten velünk" lesz Jézus Krisztusban. A kereszténységen belül tehát (bizonyos fokig a zsidó és iszlám vallásban is) Isten transzcendenciája, nem mint távolság és érdektelen közömbösség, hanem mint az isteni szeretet mindenható ereje jelenik meg. A kereszténység Istene olyan mindenható, hogy szeretete áthidalja az Isten és ember közötti végtelen távolságot anélkül, hogy a kettő közötti lényegi különbséget eltörölné.

Azon a ponton, ahol a vallásfejlődés vallásfilozófiához vezet, az isteni transzcendencia és immanencia feloldhatatlan ellentéte új módon tör felszínre. Az Upanishadok szerzői, a mahayana és zen buddhizmus gondolkodói mélyen meg vannak győződve arról, hogy az Abszolút Valóság olyan transzcendens, hogy az emberi gondolat és képzelet számára teljesen megközelíthetetlen. Brahman, az „Upanishad"-ok szerint minden valóság forrása „se nem ez, se nem az", egészen más, mint a világ. Ugyanez áll a mahayana buddhizmus „egyetemes Buddha-természet"-ére is. A zen buddhista még csak nevet sem mer adni a Végső Valóságnak. Egy zen szerzetes csak egy mély, szótlan meghajlással végződő történettel felelt arra a kérdésre, hogy hisz-e Istenben.

Ez a végletesen egyoldalú transzcendencia azonban elviselhetetlen a vallásos ember számára. Ha ugyanis az Abszolút Valóság egyértelműen elérhetetlen az emberi gondolkodás és képzelet számára, elveszti egzisztenciális jelentőségét. Miben különbözik a semmitől az, amit ha valóságnak nevezünk, hazugságot mondtunk, amint a zen buddhizmus állítja? Mit várhatunk a theravada buddhizmus „szent semmi"-jétől? Ebből a zsákutcából a különböző vallásfilozófiák úgy próbálnak kimenekülni, hogy az egyoldalúan felfogott transzcendenciát egy belső ellentmondáshoz vezető immanenciával ellensúlyozzák. Pl. a felfoghatatlan Brahman, amely önmagában „se nem ez, se nem az", „kifolyik" önmagából és érzékelhető világként jelenik meg. A világról, Brahmannak erről a látható és tapintható külső formájáról éppen az ellenkezőjét kell állítanunk, mint belső természetéről: Brahman „ez is, meg az is", egyszerre asszony és férfi, papagáj és tarka pillangó. A mahayana buddhista erősködik, hogy az „Egyetemes Buddha Természet" nemcsak minden emberben, hanem az egész világban elérhető valóság. Ha a zen buddhistát sarokba szorítjuk, végül is azt mondja a kimondhatatlan megvilágosodásról (sátori), hogy az az énnek a mindenséggel való egysége. A fent említett elképzelések közös vonása a panteizmus: az isteni valóságot – részben vagy teljesen, kifejezetten vagy rejtetten – azonosítják a véges, teremtett valósággal. Ennek az azonosításnak elkerülhetetlen következménye, hogy elvész mind az isteni valóság transzcendenciája mind a véges, teremtett világnak az isteni valóságtól különböző léte és érteke. A filozófiai eszmélődés tehát hasonló zsákutcába torkollik, mint a primitív vallások fejlődése: az isteni immanencia keresése az isteni transzcendencia elvesztéséhez vezet.

A fent vázolt általános vallásfilozófiai dilemma még jobban kiemeli a megtestesülés dogmájának egyedülvalóságát: az Isten nem úgy lesz emberré, hogy isteni valóságát az emberi természet valóságára változtatja; hanem a két valóság lényeges különbségét megőrizve, a Fiúisten személye magáévá teszi az emberi természet valóságát. Mikor az Isten Fia emberré lett, nem szűnt meg Isten maradni és embersége éppen azáltal valósította meg emberi tökéletességét, hogy a Fiúisten emberségévé magasztosult. A kereszténység tehát megőrzi az Isten istenségét és a teremtett világnak, elsősorban az embernek az Istentől különböző és mégis valóságos létét és értékét. Ugyanakkor hirdeti, hogy a történelem végén a Fiúisten emberségén keresztül az egész üdvözült emberiséget és azon keresztül az egész anyagi világot is önmagával fogja egyesíteni.

A Jézus kereszthaláláról szóló tanítás szintén egyedülálló a vallástörténetben. De a megtestesülés dogmájához hasonlóan itt is megtaláljuk azt a közös vallástörténeti problematikát, amelynek fényében a kereszt misztériuma érthetőbbé válik. A legtöbb vallásban ugyanis a bűn kiengesztelésének igénye központi helyet foglal el. Az emberiség azt is megsejtette és különböző vallásokban és irodalmi alkotásokban különböző módon ki is fejezte, hogy az ártatlan lény szenvedése valamiképpen segít a bűnösön. Még gyakoribb elképzelés az, hogy a kozmosz és az ember élete, illetve a kozmikus és az emberi élet megújulása egy isten feláldozását kívánja meg. Ezt a kozmikus első áldozatot azután a megölt állatok és emberek rituális feláldozása jeleníti meg a történelmen keresztül. Az állat- és emberáldozatok millióinak vére ömlik végig az emberi történelmen. De igen gyakran mind a bűn, mind az engesztelő áldozat értelme eltorzult formában jelenik meg a vallásos tudatban. A bűn nem szabad elvetése a szent és jó isteni akaratnak, hanem végzetes véletlen, egy isteni tilalom öntudatlan áthágása. Az engesztelő áldozat pedig mechanikus „megfizetés" a bűnös tettért, vagy az istenek megvesztegetése. Csak egyes vallásokban, illetve irodalmi művekben találkozunk az ártatlan lény szabad, szeretetből való önfeláldozásával abból a célból, hogy a bűnöst megmentse. De egyedül a kereszténység vallja, hogy az egyetlen mindenható Isten emberré lett azért, hogy meg nem érdemelt, szabadon vállalt szeretetből a bűnös ember halálát elszenvedje. Így Isten éppen ott „bukik fel az árból", ott lép a legteljesebb közösségre az emberrel, ahol az ember leginkább Istentől elhagyatottnak érzi magát, „a semmi sodrá"-ban, a halálban; Azzal, hogy Isten az emberrel együtt, ill. érte hal meg, minden embernek lehetővé teszi, hogy halála az Istenhez visszatérő bizalom és szeretet útja legyen.

A fenti vázlat, amely a megtestesülés és megváltás keresztény tanítását az egyetemes vallástörténet hasonló kategóriáival vetette össze, nem bizonyította a keresztény hit igazságát, sem hittételeinek magasabbrendűségét. Csak annyit akart megmutatni, hogy a keresztény hit számtalan egyéni változatban felvetett, de egyetemes vallástörténeti problematikára ad választ éspedig olyan választ, amely minden más vallásétól lényegesen különbözik. Ezen túl talán az is kiderült, hogy a megtestesülés és a krisztusi megváltás „válasza", bár értelmünk bizonyítóképességét meghaladja, elkerüli a panteizmus és az áldozati rendszerek nyilvánvaló önellentmondásait. Ha pedig a kegyelem fényében a keresztény tanítás igazságát felfogjuk, akkor a vallástörténelem útvesztői új értelmet nyernek: Rahnerrel elmondhatjuk, hogy az emberiség múlt és jelen vallásaiban egy „kereső krisztológiá"-val találkozunk, amelyre Isten maga ad feleletet Jézus Krisztus történeti valóságában.

2. Milyen értelemben állítja a keresztény hit a krisztusi kinyilatkoztatás végleges és egyedülállóan teljes voltát?

L. Richárd egy manapság általánosan elfogadott előítéletet fogalmaz meg, amikor azt állítja, hogy a világtörténelemben elsőnek a mi korunkat jellemzi az a pluralista felfogás, „amely minden vallásos hit abszolút és egyetemes igényét nemcsak az illető valláson kívül állva, de belülről is megkérdőjelezi." Az első századok kereszténységének alaposabb ismeretében azonban ez a sommás ítélet naiv előítéletnek bizonyul. Ti. az újszövetség kora éppen a vallások keveredésének, az új és régi vallások kereszteződésének az ideje. A kis városállamokat elnyelte a római birodalom, és ezek abszolút igénnyel fellépő vallásait is megkérdőjelezték éppen az abban hívők, amikor megismerték a birodalom más tájairól betolakodó új hiedelmeket. A kort éppen az új és régi mitológiák, a különböző vallásos filozófiák ma már szinte kibogozhatatlan összekeveredése és egyvelege jellemezte. Ennyiben a kereszténység első századai a mai korunkhoz igen hasonló helyzetben voltak. Az egyetlen lényeges különbséget abban látom, hogy akkor a vallásos erjedés és keveredés elsősorban a római birodalomra korlátozódott, ma pedig az egész világot átfogja.

Az újszövetségen belül elsősorban a páli levelek, az Apostolok Cselekedetei és a jánosi iratok íródtak azzal a szándékkal, hogy a kereszténységet a különböző tömegvallásokkal és vallásos filozófiákkal szemben (sztoikus, platonikus, pregnosztikus irányok) meghatározzák. Amikor Jézust úgy mutatják be mint az Isten végső eszkatológikus kinyilatkoztatóját, mint azt az egyetemes megváltót, akin keresztül Isten az egész világot kibékítette önmagával, és akiben istensége teljességét átadta nekünk, mindezt koruk sokfajta, kinyilatkoztatást és üdvösséget hozó istenének és azok tudatos elvetésével teszik. Nemcsak a vallásos élmény „szerelmes nyelvé “-t beszélik, hanem állításokat fogalmaznak meg, amelyeknek egyetemes igazságát vallják. Az első századok egyházatyái az újszövetségnél sokkal részletesebben felelnek a vallásos pluralizmus kihívására, és a kereszténységet a környező vallásokkal és vallásos filozófiákkal összehasonlítva tárgyalják. Feladatuk igen hasonló a mai teológuséhoz. A gnosztikus csoportok és misztériumvallások beavatottjai, a különböző platonikus filozófiák képviselői olyan magasabbrendű bölcsességben hisznek, hogy annak birtokában a keresztény vallást nyugodt lélekkel megvetik mint a művelt világpolgárhoz nem illő, értelmetlen barbár hiedelmeket. Az az állítás, hogy egy római törvényszék által kereszthalálra ítélt ismeretlen zsidó vándorrabi az egész világra kötelező, Istentől adott egyetemes vallás középpontja, éppolyan hihetetlennek és nevetségesnek tűnt az első századok pogány filozófusának, mint a mai szkeptikus entellektüelnek. De az atyákat mindez nem rettentette el. Megmagyarázták, hogy a kereszténység nemcsak jobb és tökéletesebb vallás, mint a többi: nem is hasonlítható a többihez. Minden más vallás emberi próbálkozás arra, hogy Istent elérjük: a keresztény vallást azonban maga Isten adta az emberiségnek. Az Atyák azonban látták a pogány vallásos filozófiák értekeit is. Ugyanez az isteni Ige, aki Jézusban megtestesült, a világ kezdetétől fogva minden ember számára világított; s ennek a kinyilatkoztatásnak a töredékeit – tévedésekkel keverve – megtaláljuk a pogány vallásos filozófiában is.

A kánon kialakulásának a folyamata még az atyák tanításánál is világosabban mutatja, hogy az első századok egyháza mit vallott a krisztusi kinyilatkoztatás végleges és teljes voltáról. A kánonba felvett írások kiválasztásában az egyházat az a meggyőződés vezette, hogy Jézus Krisztus minden kinyilatkoztatás központja és teljessége. Azokat a zsidó szent könyveket fogadta el, amelyekben felismerte Krisztus misztériumának előkészítését vagy elővezetését. Az őskeresztény iratok közül pedig azokat választotta ki, amelyekben hiteles apostoli tanúságtélelt talált Krisztusról és tanításáról. Ezzel kifejezte azt a meggyőződést, hogy Isten Krisztusban nyilatkoztatta ki magát véglegesen és a maga teljességében. A Krisztus eseményt tanúsító apostoli nemzedék kihalása után ugyanis lezárult a kinyilatkoztatás. Ez a tény nyilván nem azt jelenti, hogy Isten nem közli többé önmagát az emberekkel. De éppen azt határozza meg, hogy hogyan és mit közöl: minden új istenélményben az Atya a Szentlélek sugalmazásán keresztül Krisztust adja nekünk, különböző módon és mértékben. Mi mást adhatna mint egyetlen Fiát és mi többet adhatna az isteni Szó teljességénél?

Arra a kérdésre, amely e ponton elkerülhetetlen felmerül, ti. hogyan győződhetünk meg ennek az állításnak az igazáról, itt csak vázlatszerűen felelhetünk. A történeti kutatás bizonyítani tudja, hogy a Krisztusról szóló apostoli tanúságtétel hitelt érdemel. De e történeti meggondolások önmagukban elégtelenek arra, hogy hitet ébresszenek. Csak akkor vezetnek tovább, ha előbb a kegyelem révén elfogadjuk legalább a lehetőségét annak, hogy a minden valóságot megmagyarázó Végső Valóság végtelen és tiszta szeretet. Akkor keresni kezdjük ennek a végtelen és tiszta szeretetnek a történelemben és a saját életünkben való megnyilvánulásait. A vallásokat is abból a szempontból hasonlítjuk össze, hogy melyikben jelenik meg az isteni szeretet a legtisztább és leghitelesebb formában. Ilyen előfeltételek mellett a Krisztus-esemény jelentése és történeti hitelessége teljes súlyával érvényesül. Éppen a többi világvallással való összehasonlítás vezet el ahhoz az értelmes hithez, amelyben megvalljuk, hogy „mi megismertük és hittünk a szeretetnek, amellyel Isten (Krisztusban) szeret minket" (1Jn 4,16).

3. A nem keresztény vallások Krisztushoz való viszonya a keresztény hit fényében

Ha az Atya minden ember iránti szeretetét nyilatkoztatja ki a Fiúban, ha a Fiú minden emberért meghalt, akkor minden embernek a történelem minden időpontján és helyén valamiképpen találkoznia kell Krisztussal (nemcsak azoknak, akik földi életében vagy az egyházban találkoztak vele). Minthogy minden ember a Fiú képmására teremtetett és a megtestesülés révén a Fiú valamiképpen minden emberrel azonosult (vö. Gaudium et spes 22), a legalapvetőbb és legáltalánosabb találkozás Krisztussal a felebaráton keresztül történik. Egyrészt hiába gyakorolja valaki buzgón a keresztény katolikus vallás szertartásait, ha az éhezőnek nem ad ételt és a szomjazónak nem ad italt, ha nem ruházza fel a mezíteleneket, a felebaráti szeretet megtagadásával Krisztust magát tagadja meg (vö. Mt 25,31–46). Másrészt bármilyen vallású vagy akár vallástalan is az illető, ha a felebaráti szeretetet önzetlenül gyakorolja – és ezt csak úgy teheti, ha valamiképpen elfogadja egy nagyobb szeretet ajándékát –, Krisztust szereti és Krisztusban hisz. Ez akkor is igaz, ha a krisztusi szeretetet és hitet valaki rejtett, „anonim" módon birtokolja, azaz csak sejtés, megérzés és intuíció révén, miközben fogalmi síkon ateista vagy másvallású marad. Krisztus szava szerint sokan lesznek az utolsó ítéleten olyanok, akik nem voltak tudatában annak, hogy őbenne hittek és őt szolgálták, mikor a felebaráti szeretetet gyakorolták.

Ha az igazi felebaráti szeretet gyakorlása a keresztény és a nem keresztény számára egyaránt a (rejtett vagy kifejezett) Krisztus-hit és a Krisztus-szeretet próbaköve, akkor az üdvösség lehetősége valóban minden ember számára nyitva áll. De ha az üdvösség útja ennyire „evilági", akkor milyen szerep jut a keresztény és nem keresztény vallásoknak az üdvösségtörténetben? A keresztény vallásról már láttuk, hogy éppen az igazi felebaráti szeretet feltételeit és következményeit valósítja meg és jelenti ki. Megmutatja, hogy az Abszolút Valóság tökéletes és tiszta szeretetközösség (Szentháromság), elmondja, hogy ez a Valóság hogyan szerette az embert (megtestesülés, megváltás) és ennek az isteni szeretetnek a valóságát, az isteni életben való részesedést az egyház közösségén, szentségein és tanításán keresztül felajánlja minden embernek, akit hithirdetése elér. Röviden úgy is mondhatnánk, hogy a kereszténység az önmagát tiszta szeretetből nekünk átadó isteni szeretetnek az Isten által garantált kifejezése.

Isten azonban mindenkit egyesíteni akar önmagával, nemcsak azokat, akiket elér a keresztény igehirdetés. Ezért kegyelmével arra ösztönzi a nem keresztényeket is, hogy nemcsak embertársaikon keresztül, hanem közvetlenül is keressék őt. Ugyanakkor minden ember az eredeti bűn állapotában és a rosszra való hajlandósággal születik a világra. Így minden ember a bűn és kegyelem egymásnak ellentmondó „erőteré"-ben él, egyik a kegyelem, a másik a bűn vonzásának enged, sőt ugyanez a személy hol a bűn, hol a kegyelem hatása alatt él, gondolkodik és cselekszik.

A nem keresztény vallások formái (tanítás, szertartás, erkölcs) ezt a kettős és egymásnak ellentmondó hatást fejezik ki, mivel hagyományait olyan egyének, illetve közösségek hozták létre, amelyek istenkeresését egyrészt a kegyelem sugalmazza, másrészt a bűn és a bűnből fakadó vallási tudatlanság eltorzította. Így e vallások tanításaiban és gyakorlataiban szinte kibogozhatatlanul keveredik ez a két hatás, és alapvető kétértelműséget eredményez. Vegyük az első rész két témáját. A közeli, immanens Isten iránti vágy emberszabású isteneket teremt a primitív vallásokban és egy magasabb kultúrfokon panteizmust. Mindkettő kifejezheti az Istenhez való közelség kegyelemtől ihletett vágyát, de hasonlóképpen az ember bűnös tettét is, amellyel az Isten istenvoltát megtagadja, és az istenit a saját színvonalára akarja lehúzni és önmagával azonosítani. Hasonlóképpen a pogányok elsőszülött gyermekáldozata kifejezheti a szülő gyökeres Istennek adottságát, hiszen a legdrágábbról, saját életének a továbbfolytatásáról mond le az Isten iránti feltétlen engedelmességből (mint pl. Ábrahám tette). De ugyanaz a véres rítus kifejezheti a szülő gyermekét feláldozó önszeretetét. Az ember saját gyermekét is hajlandó meggyilkolni azért, hogy a termékenység istenétől önmaga számára termékenységet csikarjon ki.

A nem keresztény vallások formái tehát egyrészt a kegyelemtől, másrészt a bűntől (ill. a bűn okozta vallási tudatlanságtól) befolyásolt emberek gyakran kétértelmű művei. Ezért ha egy nem keresztény vallást egy kegyelemnek megnyílt ember értelmez és gyakorol, e vallási formák számára további kegyelmek közvetítőivé válhatnak. Például a kegyelemtől ihletett ember a buddhizmus „éntagadás"-át gyökeres alázatnak és önzetlenségnek fogja értelmezni. Ugyanakkor, aki enged a kegyelem vezetésének, el fogja vetni a nem keresztény vallás olyan hittételeit és gyakorlatait, amelyek szemben állnak a kegyelem isten és emberszeretetre hívó dinamikájával. Így Gandhi hindu létére megtagadta a hagyományos hindu vallás egyik alaptételét, a kasztrendszert, mert ez akadályozta a minden kaszton aluli páriák iránti szeretetét. Elmondhatjuk tehát, hogy a „pogány szent" számára a nem keresztény vallás – mindegyik vallás különböző módon és mértékben – egyszerre segítség és akadály az üdvösség felé vezető úton. Ha valóban szent lesz, akkor ez a vallása miatt, de vallása ellenére is történik.

Ezzel szemben Jézus Krisztus embersége az Isten, pontosabban a Szentlélek műve: minden szava, gesztusa, tette, magánélete, szenvedése, halála és feltámadása torzítás és kétértelműség nélkül nyilatkoztatja ki az Istent. Úgy is mondhatnánk, hogy Jézus az Istennek Isten által garantált tökéletes önkifejezése. „Benne lakik testileg az istenség egész teljessége" (Kol 2,9). Az egyház Krisztusról származó objektív struktúrái pedig analóg módon, de valóságosan kiterjesztik a megtestesülés misztériumát az egész történelemre: az egyház Krisztus tanítását és kegyelmét, sőt Krisztus feltámadt testi valóságát is hatékonyan megjeleníti az idők végezetéig.

Igaz, hogy az emberi gyengeséget és bűnt kezdettől fogva megtaláljuk az egyházban: ez ugyan gyengíti, de nem szünteti meg az Isten Szavának a hirdetését; a szentségek Júdás által is közvetítik Krisztus megszentelő erejét és az eucharisztia gyáva és bűnös keresztények között is a személyesen jelenlévő Krisztus nekünk adott áldozata marad. Az egyház alapvető struktúráit, tanítását, szentségeit, egyházi rendjét maga Krisztus őrzi meg Szentlelkén keresztül a bűn és a tévedés zavarától. Ezzel szemben, amint néhány példán megmutattuk, a nem keresztény vallások objektív struktúráit a bűn és tévedés gyakran kétértelművé teszi.

Krisztussal való egysége miatt az egyház nemcsak a kegyelem teljességének a birtokosa (vö. Ef 1,23), hanem minden kegyelemvonzás középpontja is. Ezért ha a kegyelemmel együttműködő másvallású valóban találkozik az evangéliummal, fel fogja ismerni benne azt, aki „névtelenül", homályosan a lelke mélyén és a nem keresztény vallások egyes formáin keresztül már eddig is ismert, és akinek teljes ismeretére és birtoklására vágyott.

Lehet, hogy sok nem keresztény mélyebben vágyik a szeretet teljességére, és ezért nagyobb az implicit hite a még kifejezetten nem is ismert Jézusban, mint sok kereszténynek. De az egyház az evangéliumot nemcsak azoknak a bűnösöknek hirdeti, akiknek gyökeres megtérésre van szükségük ahhoz, hogy megtalálják Krisztust, hanem az anonim keresztényeknek is, éppen azért hogy fölismerjék azt, akiről már homályosan tudtak, hogy annak asztalánál étkezhessenek, akinek a megtapasztalt jelenlétére már régóta vágytak.

A fentiek alapján megérthetjük a keresztény teológus feladatát a nem keresztény vallásokkal való párbeszédben. 1. A kétértelmű tanításokat és gyakorlatokat úgy értelmezi, hogy azok kegyelem sugallta értelmét hangsúlyozza és az emberi bűn és félreértés okozta értelmezést bírálja. Például amikor a hindu a Brahmannal való egyesülésről beszél, a keresztény ezt nem panteista önistenülésnek fogja fel, hanem azon hindu szövegeknek ad igazat, amelyek azt állítják, hogy isteni ajándék révén, szeretetben egyesülünk Krisnával, Brahman formájával. 2. A keresztény teológus azonban nemcsak megkülönböztet, bírál és értékel, de tanul is a nem keresztény vallásoktól. Hiszen ha igaz az, hogy Isten Lelke (és nemcsak emberi erőfeszítés és bűn) működik a nem keresztények között is, akkor a keresztény sok olyan meglátást fog találni a nem keresztény vallásokban, amely isten és világismeretét gazdagítja. Például amikor a keresztény teológus a zen buddhistának az Isten misztériumát mélyen tisztelő hallgatását, a hindu minden élőlény iránti tiszteletét, a mahayana buddhista egyetemes együtt érző szeretetet Krisztus tanításával összevetve megtisztítja, jobban megérti és megfogalmazza a Krisztus misztériumának idáig rejtve maradt mélységeit. Ha pedig igaz az, hogy a Lélek mindenütt a Krisztus vonásait alakítja azokban, akik Vele együttműködnek, akkor a Krisztus kimeríthetetlen gazdagságának ismeretéhez hozzátartozik a pogány „szentek" ismerete és értékelése is.

E cikkem angol nyelvű krisztológiám készülő magyar változatának egyik fejezete lesz. Itt csak a nem ábrahámi (azaz a zsidó, keresztény és muzulmán vallásokon kívüli) vallásokat tárgyaljuk. Ti. a zsidóságnak, a kereszténységnek és az iszlámnak közös, történeti kinyilatkoztatást feltételező alapjai vannak, ezért e három vallás külön értékelést kíván. A mai teológiai irodalomban divatos három kategóriára osztani a Krisztus és más vallások viszonyáról szóló elméleteket (Ld. J. A. Dinoia, The Diversity of Religions. A Christian Perspective, Washingtohn: Cath. Univ. of. America, 1992. Itt találhatjuk meg a téma legrészletesebb bibliográfiáját is: 171-194. old). Ha ez a három jelszó túlságosan is leegyszerűsíti a sok különböző hozzáállást, mégis kezdeti eligazodásnak hasznos. Az első a kizárólagos (exclusive) krisztológia: senki más nem üdvözülhet csak az, aki az evangéliumot kifejezetten elfogadja. Ide tartoznak a különböző fundamentalista keresztény csoportok. A második kategória a (másvallásúakat valamiképpen) befogadó (inclusiv) krisztológia. Krisztus megváltása által a Krisztusban való implicit (fogalmilag tisztázatlan), de élő hit által mindenki üdvözülhet. Ennek legfőbb képviselője Rahner. Az ő alapvető meglátása, hogy minden vallásban, sőt az ateisták között is vannak anonim, névtelen keresztények. Ezeket az jellemzi, hogy az Istennel való kegyelmi egyesülésre teremtett emberségünket alapvetően és cselekedeteiben is elfogadják. Más vallások ezt az elfogadást elősegíthetik. (Ld. K. Rahner, Das Christentum und nichtchristlichen Religionen, Schriften zur Theologie, 5. kötet, Zürich: Benzinger, 1962,136-158; Weltgeschichte und Heilsgeschichte uo. 115-135; Die anonymen Christen 6. kötet, 1965, 545-554; Kirche, Kirchen und Religionen, 8. kötet, 1967, 355-373; Atheismus und implizites Christentum, 8. kötet, 1967, 187-212; Anonymes Christentum und Missionsauftrag der Kirche, 9. kötet, 1970, 498-515; Bemerkungen zum Problem des anonymen Christen, 10. kötet, 1972, 531-546). Hans Urs von Balthasar az egyetemes krisztuskövetés és üdvözülés lehetőségét abban látja, hogy mindannyian szerethetjük felebarátunkat éspedig olyan igaz szeretettel, amely feltételezi (bár gyakorlójának nem kell ezt fogalmilag megértenie) a keresztény hitet. Balthasar Rahnernél sokkal negatívabb a nem keresztény vallások üdvösségközvetítő szerepével kapcsolatban (Lásd Hans Urs von Balthasar, Meeting in Today’s World, Concilium, 6. kötet elsősorban 34. old. D. O’Hanlon, Hans Urs von Balthasar on Non-Christian Religions and Meditation, Communio 5 (1978) 60-68. A harmadik kategóriába tartoznak a pluralista krisztológiák. Amerikában ezt az irányt Paul Knitter tette legismertebbé. Szerinte minden nagy világvallás lényegében egyenrangú út Istenhez: Jézus egyetlen és felülmúlhatatlan üdvösségközvetítő a keresztények számára; de ez nem zárja ki, hogy pl. Mohamed ugyanezt a szerepet töltse be a muzulmánok között. (Ld. P. Knitter, Christianity as Religion: True and Absolute? A Román Catholic Perspective, Concilium 136. kötet 12-21. L. Swidler, szerk. Toward Universal Theology of Religion, New York: Orbis, 1987. A mi elgondolásunk Rahner és Balthasar álláspontjához áll legközelebb, bár egyikkel sem azonosul. Ezen túl sokat köszönhetünk Farkasfalvy Dénes kiadatlan előadásjegyzeteinek és Henri de Lubac cikkének, amely a szentatyák gondolatait foglalja össze: Les religions humaines d’aprés les Peres, Paradoxé et mystére de l’Église, Paris: Aubier-Montaigne, 1967, 120-167.

 


Bernard Bastian

JÉZUS A JELENKORI ÚJ VALLÁSOSSÁGBAN*

Az 1970-es évek vége óta gyakran emlegetik a „vallási jelenség visszatérését". Ez többféle alakot ölthet: harc a politikai-vallási felszabadításért, az integrizmus feléledése a nagy vallásokon belül, az „új közösségek’’ felvirágzása, továbbá bizonyos misztikus-ezoterikus szinkretizmus jelentkezése szerte a világon. Főleg Nyugaton, ahol mintha beigazolódna André Malraux jóslata: a XXI. század vagy vallásos (misztikus) lesz, vagy egyáltalán nem lesz. Bármennyire paradoxnak tűnik is a szekularizáció és az ateista humanizmus teoretikusainak – és normálisnak a homo religiosus híveinek –, könnyen észlelhető tény, hogy az intézményes vallások romjain burjánzik az új vallásosság. A vallásszociológusok így a vallási modernség jellemző ellentmondásával állnak szemben: míg a vallási, politikai és tudományos intézmények hívei csökkenőben vannak, növekszik egy bizonyos új vallásosság, a hitek és hiedelmek terjednek.

Ez a vonzódás a vallásokon kívüli vallási jelenségek iránt nem hagyhatja közömbösen a keresztényeket. Húsz évvel ezelőtt bizonyos naiv szemlélet úgy tekintette a vallási jelenség újjáéledését, mint a kereszténység újabb megerősítését, újabb esélyt a kereszténységnek; – ma viszont zavarban vagyunk, nyugtalanul vizsgáljuk a jelenséget: mi benne a hitelesen vallási? Ha hivatkoznak is a kereszténység központi alakjára, „Jézus"-ra, vagy „Krisztus"-ra, vajon kiről, miről beszélnek? Ki ez a „Jézus", és milyen e vallásosság híveinek a kapcsolata a keresztény hagyománnyal?

Jézus a zsidó-keresztény ihletésű új vallási mozgalmakban

A Jézus-mozgalom. – Bármennyire meglepőnek tűnik is, a 60-as évek hippi mozgalma nem pusztán az L.D.S. pszichedelikus forradalmát és a New Age mozgalmát szülte. Jézus személye körül kialakult egy irány, amely szakított a kábítószerrel és a szexszel, és a hippi misztikára támaszkodva létrehozta a Jézus-mozgalmat. E mozgalom alapvetően dualista, az egész valóságot két kategóriára osztja: jó/rossz, igazak/bűnösök, Isten műve/Sátán műve stb. Meggyőződéssel Jézus szeretetét hirdeti („Jézusom, szeretlek’’), és a bűnös megtérését prédikálja. Aláhúzza a Szentlélek lényeges szerepét – tehát „pentekosztalista" –, és a pszichikai jelenségek egész sorát igyekszik megvalósítani: gyógyítás, nyelveken való beszélés, különféle alkotói tevékenységek. A Jézus Krisztus Szupersztár rockopera a legismertebb megnyilvánulása e mozgalomnak.

Három nagy család ered e mozgalomból: egyfajta karizmatikus mozgalom a katolikus egyházon belül; különféle evangélikus, evangelizáló mozgalmak (pl. David Wilkerson lelkész Teen Challenge nevű mozgalma); végül a Jézus-forradalom keresztény hippikből álló mozgalma, amely kifejezetten egyházellenes (ebből származott a szomorúan híres „Isten gyermekei" szekta).

A Jézus-forradalom. – Milyen Jézusról beszélnek e Jézus-forradalomban? Jézus négy erős szimbólumot testesít meg. Ő a gyökeres Alternatíva a fogyasztói társadalomból eredő egyéni bajokra, ő a felülmúlhatatlan Tapasztalat, amely minden mást megingat. Ő a Forradalom, amely végleg felforgatja a hagyományos rendszert és értékeket. Végül ő az emberiség számára az egyedül lehetséges Jövő. Visszatérése közeli, hamarosan végét veti ennek a dekadens társadalomnak. E Jézus teológiailag nagyon meghatározatlan, alakjának körvonalai elmosódnak: kozmikus, de azért lehetséges dönteni nevében; Isten nélküli, Atya nélküli hippi, az őseredeti kontesztáló. Egyszer indiai beavató, máskor meg Nyugat Buddhájához hasonlít – valami könnyed szinkretizmusban. E szektás csoportok jó része kétségkívül azért burjánzik, mert nincsen mögöttük meghatározott tan, továbbá fundamentalizmusuk és egyházellenességük is vonzó sokak számára; híveiket könnyen manipulálják mindenható vezetőik.

Jézus a keleti vallásokat követő és ezoterikus csoportokban

Jézus egyesek számára Visnu vagy Krisna átalakulása, avatárja, mások számára az együttérzés Buddhája azokban a mozgalmakban, amelyek a keleti vallásokból merítenek ihletet, és több-kevésbe ezoterikus mozzanatokat kevernek gyakorlataikba. Megemlítünk két „Krisztust". Az egyik határozottan keleti vonásokat visel: Krisna átalakulása Kirtanananda Swami Bhaktipanda szerint, aki a Krisna-tudat mozgalomból vált ki, és megalapította Virginiában az Új Vrindaban Közösségét. A másik inkább ezoterikus, Creme szerint: ő Maitreya Krisztus. Lássuk részletesebben e két csoportot.

Krisztus mint Krisna átalakulása. – Az Új Vrindaban alapítója egy New York-i baptista, Keith Ham, aki 1937-ben született, és egyik első tanítványa volt Bhaktivedanta Swami Prabhupadának, aki a Hare Krisna mozgalmat alapította. Szerintük a kereszténység teljes értelmét csak a Krisna-Isten iránti áhítatban nyeri el: „Krisztus a kétezer évvel ezelőtt a világba jött Isten; azért jött, hogy elterjessze a Krisna-tudatot. Ez nem Isten első megjelenése volt a világban, és nem is az utolsó." A Mester Krisna, az Isten legszemélyesebb szempontjának kell előtérbe kerülnie a személytelenekkel és immanensekkel (brahman) szemben, amelyeket már hinduista áramlatok hangsúlyoznak. Azt mondhatnánk tehát, hogy egy bizonyos perszonalista hinduizmust hirdet, minthogy Krisna-Krisztus Legfőbb Személyére összpontosul. Az olyan dualista világmindenségben, amely az anyag és a szellem körül polarizálódik, az ember is úgy jelenik meg, mint aki két szentet képvisel: az egyik jó és kívánatos, a másik rossz és megvetendő. A személy kizárólag a leiekre redukálódik, a testbörtönnek nincs semmi köze a személy önazonosságához, mert „nem anyagi test, hanem szellem vagyunk". A test változik, a lélek ugyanaz marad. Így a halálban más testbe költözik át, emberi vagy állati testbe, a karma kérlelhetetlen törvénye szerint. A tökéletesség abban áll, hogy Isten véglegesen visszatér a szellemi világba, és véget ér a reinkarnációk körforgása, vagyis a folytonos visszatérés az anyagi világba. Ez a lelkek igazi üdve. A vallások, sugalmazott írásaikkal, az Isten-Krisna Országa felé való utakat alkotják. Mivel az emberi lénynek szüksége van vezetőkre, „Krisztus eljött, hogy megmentse az embereket, megmutatva nekik, hogyan hagyatkozzanak Istenre, és engedelmeskedjenek akaratának’’. A Védák szerint „avatár", más szóval: az, aki leszáll a szellemi világból, hogy teljesítse Isten küldetését. Az „avatár" nem reinkarnálódott lélek, hanem magának Istennek az eljövetele. Ezért az avatárok teste szellemi és nem anyagi – ami megmagyarázza Krisztus rendkívüli hatalmát, miként küldetését, „hogy megszabadítsa az emberiséget az anyagi létezéstől".

Világos, hogy az ilyen kozmológia, antropológia, krisztológia és szótériológia ezer mérföldre van a keresztény kinyilatkoztatástól. Isten „jónak" teremtette a világot, és azt az emberre bízta, akiről azt mondja (Ter 1), hogy „nagyon jó": Isten húsnak (baszar) és szellemnek (nefes) teremtette, a kettő elválaszthatatlan. A test-lélek ember Isten képére teremtetett; valamennyi ember egysége csak a halálon túl teljesedhet be, amikor Isten újrateremti az egységet, egyetlenséget. Ez lesz a test feltámadása. És ha Krisztus a Názáreti Jézus lett, aki valóságos ember az emberek között, és ugyanakkor valóságos Isten, ez azért történt, hogy újra egyesítse a konkrét embert és történelmét a Történelem Urával. Dicsősége a kereszt gyalázatában tör fel, nem pedig az anyagtól megszabadult lelki ember tökéletességében. Ez a keresztre feszített Jézus, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett (Csel 2,36), és feltámasztva öt minden fölé helyezett, ami az égben, a földön és az alvilágban létezik (Fil 2,10).

Maitreya-Krisztus: Krisztus újra megjelenése. – Az Emergence c. újság első francia nemzetközi kiadásában egy oszlopban – fényképpel illusztrálva – közli, hogy Maitreya, a Világtanító Londonban él 1977. július 19-e óta, és hogy az emberiséget az igazságosság, a szabadság, a megosztás és a szeretet korszaka felé vezérli. A mozgalmat egy 72 éves skót, Benjamin Creme alapította, aki Londonban élt, és telepátia révén küldetést kapott, hogy az Új Korszak Krisztusának Keresztelő Jánosa legyen. E mozgalom annak az ezoterikus-keleti szintézisnek nyomán halad, amelyet először H. P. Blavatsky kísérelt meg a Teozófiai Társaságban, majd pedig Alice Bailey A Világ-Jóakaratban. Tézise egyszerű: „A keresztények Krisztus visszatérését várják, a zsidók a Messiás eljövetelére készülődnek, a muzulmánok pedig Mahdi Imámot, a hinduk Krisna visszatérését, a buddhisták pedig az ötödik Buddhát várják, akit szintén Maitreyának hívnak." Nos „ez a rendkívüli ember, akinek eljövetelét előre megmondták minden vallás prófétái, fokozatosan megismerteti magát az egész világon: ő a Világtanító. Nem akar új vallást alapítani, hanem olyan civilizáció megteremtéséhez akar bennünket elvezetni, ahol az emberiség addig nem tapasztalt kiteljesedését éri el." Az említett újság még tájékoztatott arról is, hogy a rádió-televízió nemzetközi hálózatán keresztül az egész világhoz szól „fellépése" napján. „Akkor majd látni fogjuk arcát a televízióban, és mindenki hallja bensőleg szavát telepátián keresztül, saját anyanyelvén. (. . .) Ugyanakkor több százmillió spontán gyógyulás történik szerte a világon. Így tudjuk meg, hogy ez az ember, egyedül ő, az igazi Krisztus."

Ennek az új vallási mozgalomnak inspirálói szemére vetik az egyháznak, hogy eltorzította Krisztus, az igazi Emberfia arcát; azt hirdetik, hogy „csak úgy ismerhetjük meg igazi természetét, ha úgy tekintjük, mint aki egyenlő minden Isten fiával, akiknek mindegyike isteni képességgel rendelkezik, és csak az istenség megnyilatkozási foka szerint különbözik mindegyik a többitől." A Lelki Hierarchia tagja, a Mester így következtet: „Krisztus-Maitreya visszajött, hogy hirdesse az Új Korszakot,.. . hogy megszilárdítsa a múlt kincsét, hogy az emberiségnek a jövő csodáit sugallja, hogy megdicsőítse Istent és az embereket." Még növeli a zűrzavart, hogy jelenléte jelei között emlegetik Mária megjelenését Medjugorjéban, sok gyógyulással kísérve, továbbá jel lesz: kereszt alakú fény az ablakokon, sok buzgó katolikus tanúságtétele; ugyanakkor e katolikusok körében kételyt hint el ilyen kérdésekkel: „Miért nem jelenik meg egy élő erőt sugárzó kereszt egy üvegdarabon, amit egy templomba vittek?"

A Mesterek Lelki Hierarchiája. – E vallási mozgalom szerint Jézus élete szimbolikusan a „beavatások" öt nagy tudatkiterjedését képviseli: születés, keresztség, transzfiguráció, keresztre feszítés, feltámadás. Mesternek hívják azt, aki megkapta az ötödik „beavatást" (feltámadás), és aki többé már nincs alávetve a reinkarnációnak (lélekvándorlásnak). De teljesen szabadon, az emberek és Isten iránti szeretetből, választhatja a visszatérést. Ez történt, többek között, Krisna, Buddha és Krisztus esetében. A Mesterek együttese alkotja a Lelki Hierarchiát: ez a legfőbb tekintély, amely Isten tervét őrzi a föld számára. Ma a Halak Korszaka és a Vízöntő Korszaka közti kritikus kapcsolódási ponton, Maitreya és a Mesterek maguk visszatérnek a világba, hogy segítsék az embereket felhasználni Vízöntő új energiáit, és így új civilizációt, Új Korszakot teremtsenek.

Az Új Korszak Krisztusa. – Megtudjuk végül, hogy az ezoterikus hagyomány szerint a „Krisztus" szó nem tulajdonnév, hanem egy funkciót jelöl a Mesterek Hierarchiáján belül. Krisztus a Mesterek Mestere. Olyan Maitreya, aki kétezer év óta biztosítja ezt a krisztusi funkciót, és majd még újabb kétezer évig, a Vízöntő korszakában. Minthogy benne beteljesedett a valamennyiünkben rejtőzködő istenség, elvezeti az emberiséget Isten országába, ahol kinyilvánul ennek az istenségnek új szempontja. De egy avatár által biztosított „krisztusi funkció" nem tudja kielégíteni sem a keresztény hitet, sem a keresztény tapasztalatot. Mit mondjunk továbbá erről az ember-szemléletről, amelyet erősen befolyásolt az ezoterizmus: ez az ember csak fokozatilag különbözik Istentől? Végül világos a buddhista beütés: nevezetesen a „felébresztés" funkcióját tulajdonítják Krisztusnak, hiszen Krisztus küldetése nem más, mint hogy ráébressze az emberiséget isteni természetére. Kétségtelenül, mindezek a kutatások gazdagíthatják az ázsiai vallások és a kereszténység közti oly nehéz és mégis szükséges párbeszédet, mégis úgy tűnik, hogy számos tanbeli előfeltétel gyökeresen összeegyeztethetetlen a kereszténységgel.

Jézus vallás nélkül

Egészen rövid áttekintésünk után azt hihetné valaki, hogy az új vallásosság egybeesik új vallási mozgalmakkal. Nos, létezik egy „spontán lelkiség", amely nincs strukturálva társadalmilag mint egy vallás, amelynek kisebb vagy nagyobb számú hívei vannak. Példaképpen felidézzük Marianne Dubois „krisztusi tapasztalatát", amely egy ezoterikus-okkultista lapban jelent meg. Az a Jézus, akivel egy fénynyalábban találkozott, igen különbözik a kereszténységétől, amelyet úgy tekint, hogy korlátozza vallásosságát. Ez a Jézus „Szeretet és Egység, túlhalad minden vallási kereten". Ez a Jézus úgy mutatkozik neki, mint Forrása: „Mindig jelen vagyok! Én vagyok Forrásod, én te magad vagyok!’’ Marianne Dubois számára ez a Jézus „énemnek részét alkotja, amely hozzá kötődik az egységben és az örömben – esztelen Szerelem ez!" A neve? „Nevezz úgy, ahogy tetszik" – válaszolja Jézus. Ez a Jézus az az isteni, amely mindenütt jelen van a világban különböző nevek alatt, vagy esetleg „Névnélküli"; nincs neve azok számára, akik nem akarják megnevezni. Ez a Jézus „számtalan színű, nem fogható semmiféle struktúrába, mert határtalan..." Egyetemes Isteni, arra szólítja fel az említett lap olvasóit, hogy ne hanyagolják el a hagyományos vallásosságot se, de rögtön hozzáfűzi: „vagy helyesebben minden vallás rejtett (ezoterikus) részét." Hogy megtaláljuk az egyenes utat a fény felé, újra alá kell merülnünk a forrásokba, tekintet nélkül az egyház építményeire (struktúráira), ami csak kerete a vallásosságnak.

Hogy helyesen fogjuk fel az egyházi közvetítést, ki kellene itt fejtenünk a II. vatikáni zsinat egyházszemléletét, az egyház szentségi jellegét, amelyet oly jól leír a Lumen gentium. Reflektálni kellene továbbá az ember és Isten mivoltára, egységükre, és emlékeztetni arra, hogy a kereszténységben az egység „jegyesi", vagyis szövetség jellege van; sohasem olyan összeolvasztó egység, ahol az én és a te azonosul.

Egy nemrég megjelent munka (Christoph Bourseiller, Les faux Messies, 1993) a hamis messiások pálmáját a kereszténységnek ítélte oda, minthogy húsz évszázad során nyolcvan messiást tudott felmutatni! Ma mintegy tizennégy messiása van tizenkét millió hívőnek. Vajon „messiási kultúrában" élünk, amint a szerző állítja? Úgy tűnik ugyanis, hogy most az ezredvégen „Krisztus visszatérésének" óriási eszkatologikus várakozása feszül. Ha igaz is az, hogy hagyományosan szüntelenül megjelentek messiások a három nagy teista vallásban, mégis ma úgy tűnik, hogy a vallásokon túlmutató Krisztus alakja, „a szintézis Krisztusa" önmagához vonzza, kikristályosítja e várakozás jó részét. Idők jele? A megkülönböztetés kényes. Vajon ez esély a keresztények számára, hogy újra frissen hallassák az Evangélium szavát? Vagy ellenkezőleg, a keresztény egyházak rettenetes elvetésének jele, minthogy ezek az egyházak nem tudtak bemutatni a világnak egy olyan Krisztust, aki válaszolni tud az emberek lelki szomjúságára? Bármi legyen is a válasz, kétségtelen, hogy kortársaink közül sokan várnak Valakit, akit néha „Krisztusnak” mernek nevezni. Vajon meghalljuk-e ezt a várakozást, mint az út széli koldus kiáltását – a világ szélén felhangzó kiáltást: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" (Mk 10,47)

A szerző pap, orvos; a strasbourg-i „Jákob Kútja Közösség"-hez tartozik. Egy 1991-ben megjelent könyvében a New Age mozgalommal foglalkozott: Nouvel Age, d’o vient-il? que dit-il? (Itt közölt tanulmánya megjelent: Christus, 1994. április, 236-243. old. A fordítást Szabó Ferenc készítette.)

 

 


Püspöki kinevezések

II. János Pál pápa 1994. április 8-án gyulafehérvári érsekké nevezte ki Jakubinyi György segédpüspököt, aki az egészségi állapota miatt lemondott Bálint Lajos utódja lett. Jakubinyi György 1946-ban született Máramaros-szigeten, 1969-ben szentelték pappá, majd négy éven át Rómában tanult tovább mint Német–Magyar Kollégium növendéke. 1974-től keleti nyelveket és szentírástudományt tanított a gyulafehérvári hittudományi főiskolán. Érseki beiktatása ápr. 21-én volt a gyulafehérvári székesegyházban. – A gyulafehérvári, váradi, temesvári és szatmári egyházmegyék magyar katolikus híveinek száma 547 ezer.

A Szentszék (az Osservatore Romano 1994. április 8-i közleménye szerint) felállította a magyarországi Katonai Ordinariátust. II. János Pál pápa Ladocsi Gáspár pápai káplánt, az esztergomi Hittudományi Főiskola tanárát tábori püspökké nevezte ki. Ezzel egy időben tették közzé a hírt, hogy a pápa Bíró László kanonokot, a pécsi székesegyház plébánosát kalocsa-kecskeméti segédpüspökké nevezte ki.

 

 


Szabó Ferenc

„EGY BIZONYOS JÉZUS"

Kritikai megjegyzések Renan „Jézus"-ához

Amikor Agrippa király és Bereniké Cezáreába érkezett, hogy üdvözölje Festust, a római helytartó tájékoztatta őket a fogoly Szent Pál esetéről: „Vádlói semmi olyan vádat nem hoztak föl ellene, amit bűnnek minősíthettem volna. Csak vallásukkal kapcsolatban volt vele valami vitájuk, meg egy bizonyos Jézust illetően, akiről Pál azt állította, hogy él, ezzel hozakodtak elő. Ezekben a vitapontokban nem tudtam eligazodni.. ." (ApCsel 25,18–20.)

Térben és időben oly közel a Jézus-eseményhez, a római helytartó nem tulajdonít jelentőséget „egy bizonyos Jézus" fellépésének, aki pedig – hatástörténete bizonyítja – megváltoztatta nemcsak a Fölközi-tenger vidékén elterülő római birodalmat, hanem az egész földkerekséget. Tacitus (Traianus császár alatt, 116–17-ben) Annales c. művében már óriási sokaságról (ingens multitudo) beszél, azokra a keresztényekre utalva, akiket a „véres költő", Néró 64-ben kivégeztetett, rájuk fogva Róma felgyújtását.

Mintha az említett hatástörténetet figyelmen kívül hagyná – és mellőzné mindazt, amit a szentírástudomány meg a vallástörténet a kereszténységről 1800 éven át tárgyilagosan feltárt – Ernest Renan 1863-ban először megjelent Jézus élete c. művében nem sokkal többet állít Festusnál a kereszténység megalapítójáról. Renan, a volt szeminarista, aki megtért a Tudományhoz, a pozitivizmust követve, tehát kizárva minden természetfelettiséget, könyve elején leszögezi (16-17): „Ha Jézus életének elbeszélésekor arra szorítkoznánk, hogy csakis biztos tényeket adjunk elő, meg kellene elégednünk néhány sorral. Jézus élt. A galileai Názáretben született. Nagyszerű előadó volt, olyan aforizmákra oktatta tanítványait, amelyek mélyen emlékezetükbe vésődtek. Két legfontosabb tanítványa: Kéfás és János, Zebedeus fia. Gyűlöletet ébresztett az ortodox zsidókban, akik elérték, hogy Poncius Pilátus, Júdea helytartója, halálra ítélje. A város kapuján kívül keresztre feszítették. Nem sokkal utóbb úgy hitték, hogy feltámadott."

Renan könyvét olvasva rögtön szembeötlik, hogy eleve téves alapállásból indul ki, pozitivista előítéletek vezérlik ún. „történeti-kritikai" módszerében, és ezt maga nem is tagadja. „Minden vitának, amely efféle kérdésről folyik, a természetfölötti kérdése a kulcsa. Ha a csoda és némely könyvek kinyilatkoztatottsága valóságos tény, módszerünk használhatatlan, rossz. Ha a csoda és a könyvek kinyilatkoztatottsága valóság nélküli hiedelem, a mi módszerünk helyes. Márpedig a természetfölöttiség kérdése nézetünk szerint teljes bizonyossággal eldöntött kérdés, mégpedig amaz egyetlen okból, hogy értelmetlen abban hinni, aminek világunk semmilyen tapasztalati bizonyítékát nem nyújtja..." (11)

Renan radikalizmusa túlmegy az egyik főforrás, Strauss szélsőségesen liberális szentíráskritikáján is, éppen mivel pozitivista előítéletből indul ki. „Azáltal, hogy elfogadjuk a természetfölöttit, eleve kívül helyezkedünk a tudományon, olyan magyarázatot fogadunk el, amelynek semmi köze a tudományhoz." (9) És ezek után még meri bírálni a teológust, aki azért nem lehet tárgyilagos, mert „érdek vezérli: a dogmája" (12).

Ernest Renan, aki 1845 októberében, 22 éves korában hagyta el a párizsi Saint Sulpice-szemináriumot, nem hitt Jézus istenségében, semmiféle dogmában, sőt a személyes Istenben sem, csupán valamiféle panteizmust vallott. „Istent" igazában csak mint eljövendőt képzelte el. A fejlődéselmélet és a hegelianizmus ifjú híve az egyetemes levésben szemlélt mindent, a kereszténységet és az egyházat is, nem maradt számára semmiféle biztos támpont. Az akkor újpozitivista, történeti kritikai módszert a legszélsőségesebb formájában alkalmazva kiiktatott Jézus történetéből minden csodát, természetfelettit, szoros értelemben vett istenit. Hiába magasztalta ezután már Jézus „fenséges alakját, aki ma is nap mint nap irányítja a világ sorsát", Renan nem hitt Jézus istenségében: „bátran nevezhetjük isteninek, nem abban az értelemben, hogy Jézus mindent magához hasonított volna, ami isteni, avagy azonos lett volna vele, hanem abban az értelemben, hogy Jézus az az ember, aki nemét a legnagyobb lépésre késztette az isteni felé." (377) Hiába hirdeti Renan patetikusan: „bármilyen váratlan jelenségek tűnnek is majd fel a jövőben, Jézust sohasem fogják meghaladni. Kultusza folyamatosan meg fog újulni; legendája örökké könnyeket fog fakasztani, szenvedései meg fogják indítani a legjobb szíveket; hirdetni fogja minden kor, hogy nem született nagyobb az emberek fiai között, mint Jézus." (378)

Hiába, mert ha Jézus csak egy a próféták közül, ha Jézus nem támadt fel, akkor a keresztény hit illúzió, amint Szent Pál hirdeti az első Korintusi levél 15. fejezetében (12-19).

Jean Guitton katolikus vallásfilozófus, aki hatalmas monográfiát írt a Jézus-problémáról, és sokat foglalkozott Renan és Loisy életművével, érdekes párhuzamba és ellentétbe állítja Newmant és Renant: az előbbi, aki szintén magáévá tette a fejlődés eszméjét (pl. a dogmafejlődés helyes értelmezéséhez jelentősen hozzájárult), anglikánból katolikussá lett, miközben a katolikus Renan pozitivista racionalistává vált. Idézzünk Guitton végkövetkeztetéséből: „Renan úgy hitte, hogy a tudomány és a történelem új felfedezései elhozták a tényleges érveket az ő panteizmusa javára. Ez volt egyébként A. Comte és Taine elgondolása, és egy szomszédos területen Marxé. Ennek az iskolának gondolkodói megérezték, hogy eljön az idő, amikor a tudományok módszerei mindent áthatnak, és mindent helyettesítenek, és ezután már a világ vallási szemlélete nem képezi vita tárgyát, miként a régiek asztrológiája vagy alkímiája. A. Comte megjövendölte, hogy 1927-ben minden nemzet elfogadja a pozitivizmust. Newman ezzel szemben előre megmondotta, hogy a tudomány igazi vívmányai, a gondolkodás és a lelkiismeret haladása megmutatják a hit és az ész lényeges összhangját. Még pontosabban: Newman elgondolása az volt, hogy egy talán hosszú és a hívők számára elkeserítő korszak után – mivel a hitetlenség teret hódít– jönni fog egy új időszak."

Guitton szerint Renan nem hitt sem Krisztusban, sem Istenben. Érvei gyengék voltak az igazi keresztény hittel szemben. Ma már exegetikai módszere is túlhaladott: paradox módon néha túl naivan hiszékeny, néha meg túlzottan kritikus. Renan torz tükörben mutatja fel a történeti igazságot, Jézus életét is.

Utána jött R. Bultmann és követőinek fideizmusa és mítoszfosztása. Szétválasztották a történeti Jézust és a hit Krisztusát: az előbbi, Jézus történetisége nem volt lényeges számukra (persze nem tagadták azt!), hanem kizárólagosan azt hangoztatták, hogy Jézus a hitben támad fel számomra, az igehirdetésre adott hívő válaszomban találkozom vele. Erre az irányra is jött a visszahatás, nemcsak katolikus részről, hanem a protestánsok is, Bultmann-tanítványok is igyekeztek helyrebillenteni Bultmann egyoldalúságát, hangsúlyozva: hogy – ha hitünk nem is racionális érvelés alapján nyugszik – végeredményben mégiscsak szükséges a történeti támpont ahhoz, hogy e hit ésszerű legyen; – nem racionalista, de racionális. „Tudom, kinek hittem, és miért hiszek!" Szükséges az élő egyház tanúságtétele is a meghalt és feltámadt Krisztus mellett, hiszen ennek az egyháznak az ölén születtek meg az írások is.

Visszatérve E. Renan Jézus életéről írt művére, módszerére vonatkozóan még egy fontos megjegyzést teszünk Jean Guittonal. A „történeti kritika" nehézségéről írva (Jézus problémája c. könyvében), a katolikus vallásfilozófus hangsúlyozza, hogy Renan a priori történelmi lehetetlenséget fogadott el alapvető módszertani elvnek. Például az Apostolok Cselekedeteiről írva:

„Hogyan állíthatná valaki, hogy szó szerint követni kell a dokumentumokat, ott is, ahol lehetetlenséget állítanak? Az ApCsel első 12 fejezete tele van csodákkal. Márpedig a kritika abszolút szabálya ez: nem hagyni helyet a történeti elbeszélésekben csodás körülményeknek". És Renan még hozzáfűzi: „Ez nem valami metafizikai rendszer következménye, hanem egészen egyszerűen megfigyelés ténye." De ebben Renan téved, fűzi hozzá Jean Guitton. Mert bármilyen széles körre terjed is ki egy megfigyelés, nem bizonyíthat (eleve) valamiféle lehetetlenséget. Az igaz, hogy a gyakorlatban néha nehéz megkülönböztetni azt, hogy történelmi lehetetlenségre vonatkozó ítélet mennyiben a priori vagy a posteriori: „ez nem fordulhat elő" – „ilyet sohasem láttunk". De filozófiailag igazolhatjuk, hogy a priori nem tagadható olyan (vallási) jelenség előfordulása, amely meghaladja a természet erőit. Mindehhez persze az Isten létének, a transzcendencia és immanencia helyes viszonyának, a történeti kinyilatkoztatás lehetőségének igazolása és még néhány fundamentálteológiai kérdés tisztázása szükséges.

Vajon a hívő teológus nem előítéletekkel szemléli a Jézus-jelenséget? Vajon az előzetes rokonszenv és nyitottság az esetleges „természetfeletti" felé nem veszi el módszere tárgyilagosságának értékét? Ha megértjük, hogy milyen „tárgyilagosságról" van szó a történelemfilozófiában, akkor azt mondjuk: nem, éppen ellenkezőleg. Ma már elismeri a helyes szemlélet, hogy a szellemtudományok területén lehetetlen a pozitivista értelemben vett objektivitás. A factum brutum megismerése kizárt, mert az intencionalitás, a szubjektív szemlélet belejátszik a történelmi megismerésbe, így a Jézus-esemény vizsgálatánál is szerepet játszik. Mert az Evangéliumban rögzített élmények feltételezik a tanúk személyes szemléletét, hitét. De ezt nem úgy értelmezzük, mintha illúzióról lenne szó, hanem ezt mondjuk: az első tanúk bizonyos jeleken, Jézus egész „alakján" keresztül észrevették, hogy „Isten ujja van" a názáreti Jézussal. A jelben meglátták a jelentést, és ezt a „hit szemével" tették. A kegyelemtől kapott nyitottság, a szeretet tette őket látóvá. Mi pedig az első tanúk hitvallásán keresztül csatlakozunk Jézushoz, bennünk működő Lelke erejében. A húsvét utáni események fényt vetnek Jézus előző történetére is, amelynek így feltárul teljes isteni távlata.

E. Renan Jézus élete c. műve 1991-ben újra megjelent az Európa Kiadónál Réz Pál új, immáron hetedik magyar fordításában, erre hivatkozom.

 

 


Ferencz Antal

A SZEMÉLYES VILÁGNÉZET NEHÉZSÉGEI

(Egy hívő orvos töprengései)

Megértés és félreértés

Mindannyian bosszankodtunk már, olykor talán kétségbe is estünk, hogy félreértettek bennünket. Azt is be kell vallanunk: megesett, hogy mi értettünk félre másokat, rosszul ismertünk meg valakit vagy valamit, csalódtunk, tévedtünk. Keserves élmény!

Az ilyen kínos tapasztalatok mellett mindannyian fel tudjuk idézni a megértés nagyszerű pillanatait is. Amikor hirtelen felfedezzük valamiről, „mi is valójában", akkor is, ha ez a megértés a felfedezés tiszta örömét adja, de akkor is, ha a megismerés rideg vagy kellemetlen tényekkel szembesít. Ezt érzi minden ember a mindennapi „felfedezéseiben", de ez munkált Arkhimédész „heuréka" kiáltása mélyén is, és ez az élmény a jelentős felfedezéseket tevő tudósoknak is a legértékesebb jutalma.

Megértés és félreértés. Hogyan létezhet bennünk mind a kettő? Miképp lehetséges, hogy a tudomány fejlődésével párhuzamosan nem szűnik meg automatikusan a félreértésnek még a lehetősége sem? Erre tudatunk működésében kell keresnünk a választ.

Az ember törekszik a teljes látásra, világnézetet alakít ki. Elménk elméleteket gyárt. Gondolataink, terveink, döntéseink, cselekedeteink ezekből indulnak ki. Előnyös, ha olyan információkhoz jutunk közvetlen tapasztalatainkból vagy közvetett úton – elhívés útján – (tanítók, barátok, tanácsadók, környezet, hírforrások segítségével), amelyek révén magunk, környezetünk és nagyobb közösségünk (lakóközösség, egyházközség, ország) számára megfelelő döntéseket tud hozni jól működő elménk.

Elménk szakadatlanul elméket gyárt

Tudatunk úgy működik, hogy elménk szakadatlanul elméleteket gyárt. Látszólag joggal mondhatná bárki: az én elmém közvetlenül a valóságot fogja fel. Ám a kérdés nem ilyen egyszerű.

A Nobel-díjas tudós, Maturana gondolatai nyomán egyre szélesebb körben terjed az a vélemény, hogy a megszületés után az ember először azt tanulja meg, hogy elméje hogyan működik.

A kezét, ujjacskáinak mozgását elmélyülten figyelő csecsemő elméjébe bevésődik, hogy amikor a kéz, az ujjacskák mozognak, a szemből is érkezik valamilyen inger, és ezek összekapcsolhatók. Az édesanya hangja, látványa, mosolya vagy szigorúbb tekintete is végtelenül bonyolult folyamatokat indít el. Az ébrenlét minden pillanatában záporoznak a jelek a szembe, a fülbe és a többi érzékszervbe. Ezek feldolgozását tanulja meg, és végzi szakadatlanul az elme.

Aki e sorokat olvassa, valószínűleg nem gondol arra, hogy az elméje most azt az elméletet készítette el, hogy azok a benyomások, amelyek most az érzékszerveit érik, kiegészítve a korábbi, tárolt tartalomból, szelektív módon kiválogatott elmetartalommal összekapcsolva együttesen egy újságcikket jelentenek. Ez volna a legtöbb ember véleménye.

Akadnának azonban néhányan, akik másként vélekednének. Elméjük más elméletet gyártana ugyanerről az élményről, mint a legtöbb emberé. Az egyikben pl. az a nézet alakulna ki, hogy amit a kezében tart, a Tejúton kívüli lények rejtjelezett üzenete, egy másik azt, hogy ez valójában felületesen bekormozott, lehántott nyírfakéreg. A helyzetet Chesterton nagyon sarkítottan megfogalmazott paradoxonja világíthatja meg talán a legjobban: az elmebetegre nem az a jellemző, hogy az elméje rosszul működik, hanem az, hogy szinte csak az elméje működik jól. Az őrült elme szakadatlanul forog szűk körében, de pl. tévesen értelmezi az érzékszervekből jövő információkat, és téves ítéleteit kikezdhetetlen logikával kapcsolja össze egymással vagy a tudatában tárolt téves vagy az adott jelenséggel vagy helyzettel ténylegesen összefüggésbe nem hozható elemekkel.

Érzékcsalódásoktól, téves ítéletektől, tévedésektől mi sem vagyunk mentesek, mi azonban készek vagyunk mindenkor a korrekcióra. Erre az elmebeteg nem képes.

Elhinni, vagy hit és hiszékenység

A hívő orvos aligha tudna megfelelően szólni a hitről. Azt természetesen tudja, hogy a hit a teológiai erények közé tartozik, a reménnyel és a szeretettel együtt. Azt is tudja, hogy a hit isteni kegyelem ajándéka, csak önerőből nem érhető el, bár a hit ajándéka elérésére tett erőfeszítéseket koronázhatja siker.

Szeretnék azonban néhány szakszerűtlen megjegyzést tenni a hittel kapcsolatban. Az egyik: tudásunk nagy része azon a tényen alapul, hogy hinni tudunk. Hiszünk szüleinknek, nevelőinknek, a tankönyveknek, tanárainknak, a híreknek. Rengeteg olyan dolog alkotja a tudásanyagunkat, amelyről nincsen közvetlen ismeretünk. Sokat tudhatunk pl. olyan országokról, amelyekben soha nem jártunk, atomokról, elektronokról vagy távoli galaxisokról, amelyeket sohasem láttunk. Elfogadjuk, elhisszük, amit szavahihető tudósok állítanak ezekről, pontosabban szólva: elfogadjuk azoknak az elmeletét, akik a legfelkészültebben foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel.

Ezek az elméletek azonban nem változhatatlanok, nem tévedésmentesek, nem tekinthetők véglegesen lezárt felismeréseknek. Gondoljunk pl. arra, hogyan vélekedtünk 100 évvel, 50 évvel, 25 évvel ezelőtt az atomokról, vagy hogyan vélekedünk ma róluk. Vagy a vírusokról. Vagy a dezoxiribonuklein-savról. Vagy a repülőgépekről, vagy bármely más kérdésről.

Az adott korszak egységes tudományos világképet, tudományos paradigmáját mindig azoknak az elméleteknek az összessége jelenti, amelyeket az adott kor ismereteinek a birtokában a korszak tudományos közvéleménye általánosan elfogad. Ez a megállapítás nem a régebbi korok lebecsülését jelenti, hanem azt a felismerést, hogy legszilárdabbnak vélt tudományos ismeretanyagunk is meg fog változni: részletesebbé válik, gazdagabbá, a pontatlanságokat vagy a tévedéseket majd kiigazítják. Tudásunk tehát a bizalmon, a hiten, a munkájukat odaadó igyekezettel, rátermetten végzők állításaiba vetett hiten alapulnak.

A hívő ember ajándékban részesült. Azon felül, hogy ugyanazzal a bizalommal elfogadja tanítói tanításait, és ugyanazzal a mechanizmussal alkotja meg mindennapi elméleteit, amellyel a nem hívő ember, azt is elfogadja és vallja, hogy létezik a mindennapos tapasztalattal közvetlenül meg nem ismerhető, természettudományos módszerekkel nem felismerhető és nem vizsgálható valóság is. Erről tudomást szerezhet a kinyilatkoztatásból és az egyház tanításából. E tanítások befogadása és követése szerint élhet teljes, értékes és boldog életet.

Furcsa paradoxon, hogy akik nem rendelkeznek a hit ajándékával, mennyi mindenben hisznek, és mennyi mindent lehet velük elhitetni. Hiszékenyek. Könnyen válnak ködös vagy világboldogító eszmék, féligazságok, ámítások, csalások áldozatává. Az igazi hívő viszont a kinyilatkoztatáson és egyháza tanításán, tehát az igazi hit körén kívül nagyon óvatos és körültekintő. A talmi értékekkel házalók, a csábos mosollyal kísértők, az elbolondítani szándékozók, az ügyeskedve manipulálók pökhendi magabiztosságukat elveszítve kényszerülnek visszakozni a hitükben szilárdak és a kinyilatkoztatást és az egyház tanítását jól ismerők elől. A kétes elemek a tapasztalataik után széles ívben kerülik el a hitükben szilárdakat, a csak az igazi értékekre fogékonyakat.

Tudati és érzelmi manipuláció

Manipuláltan működik elménk, ha valakik vagy valaki olyan nézetet, vélekedést kíván kialakítani bennünk, olyan elmélet készítésére kívánja felhasználni elménket, amelyek a manipuláló számára előnyösek, és teljesen közömbös számára, hogy a manipuláció számunkra előnyös, közömbös vagy hátrányos-e. A manipuláló az embert nem személyként tiszteli, és nem célnak tekinti, hanem hasznot hozó tárgynak vagy eszköznek.

Bizonyos fokig néha bizony magunk is manipulálunk, vagy kísértést érzünk a manipulálásra. Legtöbbször kicsit jobbnak szeretnénk mutatkozni mások szemében, sőt a magunk szemében is, mint amilyenek valójában vagyunk. Szeretnénk hibáinkat kisebbíteni. Ha valamit el akarunk adni, szeretnénk a vásárlót megnyerni magunknak... Hasonló a reklámok mechanizmusa is.

A tudati manipuláció mellett fontos szerepe van az érzelmi manipulációnak is. Az ügyes kereskedők, a reklámszakemberek, a kereskedelmi ügynökök igen sokszor valóságos virtuózai az érzelmi manipulációnak. Kivel ne fordult volna még elő, hogy olyasmit vásárolt meg, amire – heves birtoklási vágyat ébresztve – rábeszélte egy ügyes kereskedő. Az más kérdés, hogy néha örül is ennek az ember, hiszen különben nem is tudott volna a lehetőségről. Gyakoribb azonban, hogy az ember megbánja vagy bosszankodik, hogy valamire túlságosan rábeszélték.

A kifinomult manipuláció teljesen átalakíthatja világnézetünket és magatartásunkat. Szinte észre sem vesszük, és már nem saját magunkért, családunkért és közvetlen környezetünkért, felebarátainkért, hitünkért, egyházunkért vagy tágabb értelemben vett közösségükért, országunkért, hazánkért tevékenykedünk, hanem kizárólag manipulálóként.

Az eddig elmondottakból azt a következtetést lehetne leszűrni, hogy a manipulációval szemben teljesen kiszolgáltatottak, védtelenek vagyunk. Ez azonban nem így van. Megvéd ellene az ember természetes erkölcsi érzéke (amiről mi keresztények azt állítjuk, hogy ez is Isten ajándéka mindenki számára), és megvédenek ellene vallásunk tanításai.

El lehet-e képzelni, hogy igazi keresztény azt gondolja: ennek vagy annak a pompás luxusárunak, pazar ingatlannak megvásárlása jelenti a boldogságot számára? Aki netán így vélekedne, és még vallásosnak is képzelné magát, jól tenné, ha alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartana, és tisztázná magával és lelkivezetője segítségével, mit is jelentenek a kereszténység alapfogalmai, pl., hogy mit tanított Jézus Krisztus a boldogságról. Távol van a kereszténységtől az is, aki a feleslegben bővelkedő gazdagság vagy a hatalom elérésének a vágyától vezérelve törtet mindenkin és mindenen át. A keresztény ember az ilyent sohasem fogja ideálként elfogadni, bármennyire igyekeznek is ezt az ideált kialakítani bennünk a „sikeres vállalkozókat" vagy a „keménykezű sztár managereket" folyvást reklámozó csillogó kiadványok.

Vagy elképzelhető-e, hogy mélyen és igazán vallásos emberek révülten kövessék a magát mindenhatónak, mindentudónak, világmegváltó eszmék letéteményesének kikiáltó politikust és társait? Az igazi keresztény mélyen átérzéssel vallott hite, hogy Jézus Krisztus megváltotta a világot. Sajnálatos tapasztalata nemcsak a keresztényeknek, hanem mindenkinek, hogy a manipulált tömegek számára kiapadhatatlan gazdagságot, bűntelenséget és boldogságot ígérő „nagy világmegváltók" nyomoron, pusztuláson, kínzáson és tömegmészárlásokon kívül semmit sem tudtak nyújtani, sem az általunk elbolondítottaknak, de még az őket istenítő híveiknek sem.

Persze azt is meg kell mondani, hogy nem minden megkeresztelt ember igazán és melyen vallásos, és hogy még az őszintén és mélyen vallásosak sem mentesek a kísértéstől és a bukástól. Nagy lelkierő szükséges ahhoz, hogy esendőségünkben is igyekezzünk követni a Mestert. Nagyok a nehézségek akkor is, ha az ember nem egyedül néz szembe a kísértéssel, hanem társaival vagy tömegben. Gyakran éppen mások unszolására térünk le a helyes útról.

Tömeg, sokaság és közösség

Elias Canetti, a Nobel-díjas író igen érzékenyen mutatta meg műveiben a tömeg jelentését és drámai erejét. Amit ő az irodalom számára felfedezett, azt az ügyes politikusok már javában művelték. Canetti éppen a tömeget eszközként használók gyakorlatán át fedezte fel, mire használható fel a tömeg. A III. Birodalom vezére vagy a Szovjet Birodalom vezére(i) a tömeg manipulációjának virtuózai voltak. Mesterien bántak a tömeggel, az egyéniségüktől megfosztott, egyetlen akaratnak önálló ítélet nélkül engedelmeskedő, erkölcsi értékek figyelembevétele nélkül cselekvő, a vezér által felszított indulatoktól fűtve, neki akarat nélküli bábként engedelmeskedő emberek százezreivel és millióival.

A tömegben révülten egyetlen pontra, az istenített vezérre szegeződnek a tekintetek, egyszerre szakad ki a torkokon a vezér vagy az agitátor által óhajtott szó vagy hang, ütemesen egyszerre lendülnek az öklök a levegőbe. Emlékezzünk, milyen bálványimádó alázattal szólt az elmúlt évtizedekben a hivatalos ideológia a hivatásos agitátoroktól feltüzelt tömegről, de azt is láttuk, mennyire félt az apparátus a tömegtől. Nem véletlen, hogy sok ünnepet betiltottak, nehogy tömegek gyűljenek össze.

A fasiszta tömeg hatalmának közvetlen megismerése adta Canetti számára az alapvető élményt, hogy értelmezze a tömeget, és a művészet eszközeivel mutassa be a felszított indulatoktól motivált tömeg lenyűgöző hatalmát. Tömeg és Hatalom című művében azonban arra is kitér, hogy a katolicizmus mekkora gonddal kezeli a tömeg kérdését. Felismeri, hogy a katolicizmus mennyire tartózkodik attól, hogy olyan tömeget teremtsen, mint amilyet a teljhatalomra törekvők kísérelnek meg összetoborozni maguk köré. A katolicizmussal kapcsolatban Canetti a tömeg helyett a sokaságot említi, és tiszteletreméltó elfogulatlansággal igyekszik bemutatni a katolicizmusnak a sokasággal kapcsolatos álláspontját, törekvéseit és gyakorlati hozzáállását. Soraiból az elismerés és a tisztelgés is kiolvasható a katolicizmusnak az összegyűlő sokasággal (szentmisék, körmenetek, zarándoklatok) foglalkozó gyakorlata előtt.

A keresztények a sokaság helyett közösségről beszélnek. Mert nem a sokaság a pontos kifejezés az egyházban összesereglettekre, hanem a saját jelentősége, küldetése és felelőssége tudatában élő közösség. Az igazi közösség az egyeduralkodó vagy az egyeduralomra törekvő politikusok kezében mindenre felhasználható eszközt jelentő arc nélküli és egyéniség nélküli tömeg igazi ellentéte.

„Az igazi egység differenciál", szerette hangoztatni Teilhard. A közösségben mindenki megőrzi egyéniségét. Benne mindenki felelősséget érez a közösség minden tagja és saját maga iránt. A közösségben nem cél a tomboló és romboló indulatok gerjesztése, sőt a közösség ezt megakadályozza. A közösségre inkább a higgadt mérlegelés, az egymást és a tágabb értelemben vett közösséget segítő eszmék, nézőpontok feldolgozása a cél; a közösség egésze és minden tagja számára előnyös vagy legalább elfogadható döntések meghozatala, ünnepi alkalmakkor pedig a közösség egységének megélése. A közösség gondoskodó, építő, ápoló, segítő, a veszély ellen védekező, önálló egyénekből álló sokaság.

A közösség erő is. Az egyeduralomra törekvőket nem kedveli. De Gaulle híres emlékirataiban tisztelettel hajt fejet a francia és az angol nép előtt. A franciák őt magát, az angolok pedig az élő legendává vált háborús vezérüket, Churchillt szavazták le, mindkettejüket hatalmuk és sikereik csúcsán, amikor a népnek már nem volt szüksége az erős akaratú, erős akaratát szükség esetén az egész közösségre rákényszeríteni is képes vezetőre. De Gaulle nagy népnek nevezte a franciát és az angolt, és nagyságukat azzal jellemezte, hogy képesek voltak megszabadulni erős egyéniségű, uralkodói tulajdonságú vezetőiktől. Amíg vezetői szerepükre szükség volt, megválasztották és egy emberként követték őket. Amikor azonban irányítói szerepük szükségtelenné vált, a közösség visszavette tőlük a hatalmat, a mindennapi teendők ellátásának az irányítását, és olyanok kezébe adta át, akiknél garanciát látott arra, hogy a hatalomgyakorlás nem kerül szembe a közösség egészével, és a közösség egyedeinek rövid és hosszú távú alapvető emberi elvárásaival.

Mindannyiunkban együtt van a megértés és a félreértés lehetősége. A félreértés lehetőségét jelentősen csökkenteni lehet, ha tudjuk, hogy ismereteink értelmünk, tudatunk gyártotta „elméletekből" állnak, hogy manipulálhatók vagyunk (talán az a leginkább, aki úgy véli magáról, hogy ő ugyan nem), hogy a virtuóz agitációs eszközökkel kezelt tömegben az ember elveszítheti önálló ítélőkészségét, döntéskészségét, egyéniségét. A megértést segíti a felsoroltak ismeretén kívül annak a tudata, hogy minden ismeretünk megváltozhat, tökéletesedhet, hogy a hit ajándéka nem beszűkíti, hanem szélesebbre tárja a valóság megértésének és megismerésének lehetőségeit, hogy felvértez számos megtévesztési kísérlet és tévedés ellen, és hogy a közösség, tehát az egyéniséget, mérlegelőkészséget és az erkölcsi döntésképességet megőrző személyekből álló sokaság ereje szembeszegülhet a legmegátalkodottabb erőkkel is.

Az elmondottakat a legjobban A. De Mello rövid idő alatt igen népszerűvé vált könyvének (A csend szava, Budapest, 1993, fordította Török Péter) egyik „morzsájával" lehetne összefoglalni.

„Egy látogatónak, aki úgy mutatkozott be, mint az Igazság keresője, ezt mondta a Mester:

– Ha valóban az Igazságot keresed, akkor van valami, amire mindenekfelett szükséged van.

– Tudom. Az igazság szenvedélyes szeretete az.

– Nem. Állandó készenlét annak elismerésére, hogy tévedhetsz."

 

Marcelle Auclair írónő vallomása

Köszönöm Istenem, hogy nekünk adtad Fiadat, hogy szeressük!

Isteni Atya, Téged csak imádni tudunk. Magunkban hordozzuk az örök élet szikráját, és ha csak egy kicsit is feléje fordulunk elkalandozó gondolatainkkal, teljesen megvilágít bennünket. De ez a fény inkább elvakít, semmint világít. Nem engedi, hogy felfogjuk sem nagyságodat, sem örökkévalóságodat: egyedül az Isten foghatja fel az Isten dolgait.

De Jézus... Itt van, emberré lett Isten, testté lett Isten, hasonló legkisebb testvéreinkhez, de egyedülálló fenséges szépségében, fenséges nagyságában és egyszerűségében. Az Atya irántunk való szeretetéből született. . . Az Evangélium szeretettörténet... Mennyire megértjük Máriát, Lázár nővérét, aki az Úr lábához kuporodik! Mennyire megértjük Márta kis féltékenységi jelenetét, aki pedig örömmel készítette a vacsorát a Szeretett Vendégnek!

Mennyire megértjük mindazokat, akik éppen csak meglátták őt, akinek ezt mondta: „kövess engem!", és aki – mint Lévi, a vámos – „mindent elhagyva" követte őt!

 

 


LELKISÉG


Vágvölgyi Éva

A BOLDOGSÁG

Aki meg akarja találni életét, elveszíti" – mondja Jézus a Máté 10,39-ben. Jézus itt nem életről és halálról beszél, hanem saját boldogságunk kereséséről. Akár így is mondhatnánk: Aki az örömöt, a boldogságot akarja megtalálni, elveszíti.

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti" – mintha ezzel azt mondaná Jézus, hogy ne keressük a boldogságot. De hogy mondhat ilyet, amikor születésünktől fogva mást sem akarunk; így vagy úgy, boldog akarok lenni én is, a másik is, a harmadik is. Mindenki boldog akar lenni.

Hamvas Béla arany nyúlnak, „lunyacskának" nevezi a boldogságot a Karnevál c. regényében: „Mindenki a lunyacskát keresi. A kínaiak azt hiszik, a mongoloknál van, a japánok azt hiszik, a kínaiaknál van, a zsidók azt hiszik, a babiloniaknál van. Hiába mondják, nálunk, kérem nincs, mi is azt keressük. De akkor a kínaiak és japánok és a rómaiak és a zsidók és az angolok és a spanyolok még dühösebbek, és azt hiszik, hogy most már biztosan az afgánoknál és az indiánoknál és a hinduknál van." (Karnevál, II./184—185. o.)

Csecsemőkorunktól fogva keressük a boldogságot, várjuk, reméljük, hogy valami vagy valaki boldoggá tesz bennünket. Ez az emberi természet egyik legalapvetőbb tulajdonsága: elsősorban és legfőképpen mindenki boldog akar lenni, minden egyéb csak ezután következik. Az ember azt hiszi, hogy ezt valamitől vagy valakitől megkaphatja.

Jól ismert, gyönyörű mese M. Maeterlinck Kék Madara: „Ti is, mint mindenki más, szeretnétek megtalálni a boldogság varázslatos Kék Madarát. Ha akarjátok, megmutatom nektek az utat" – szól Beriluna tündér a gyerekekhez, és a testvérpár elindul.

– Keresik az emlékekben, de nem találják.

– Keresik a szép élményekben, de ott sincs.

– Keresik a Boldogságok rózsaszínű Palotájában, de itt sem lett övék a boldogság Kék Madara.

- Keresik a jövőben, de ott sem lelnek rá.

Igen, az ember sokfelé keresi a boldogságot. Van, aki a pénzben, vagyonszerzésben látja a boldogság forrását, van, aki a jóllakottságban, van, aki a tudásban, van, aki a hatalomban, és nagyon-nagyon sokan hiszik azt, hogy egy másik ember fogja őket boldoggá tenni. Aztán, amikor megvan az, amire vagy akire vágytak, nagyon hamar kiderül, hogy nem teszi őket boldoggá, a Kék Madár elillant a kezükből. (Talán az emberi kapcsolatokban a legfájóbb ez a csalódás: a házastársban, a gyermekben.) Sokan már az első csalódás hatására felhagynak a kereséssel, és azt mondják: „Márpedig boldogság nincs!’’ De van olyan is, aki ha csalódik, azt gondolja: „Úgy látszik, ennyi még kevés volt ahhoz, hogy boldoggá tegyen, még többet szerzek (vagyont, tudást, hatalmat), akkor majd boldog leszek." Vagy: „Őbenne csalódtam, de majd az a másik boldoggá tesz engem, annál megtalálom a boldogságot." És persze csalódás csalódást követ, de „nem szűnhet kerge futásod". (Weöres Sándor)

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti" –  mondja Jézus. Bizony az arany nyúl, a Kék Madár elillan. Mégis, olyan alapvető vágy az emberben a boldogság akarása, lehetetlen, hogy rossz, hamis vágány legyen. Hol van hát a hiba?

A baj az, hogy az ember azt hiszi, azt várja, hogy valami vagy valaki majd boldoggá teszi őt. Semmi és senki nem tehet bennünket boldoggá. Boldoggá csak válni lehet. Nem akkor leszünk boldogok, ha megkapunk valamit vagy valakit, hanem ha odaadunk valamit vagy valakit. Tehát boldoggá válni annyi, mint adni. Hogy is mondja Jézus a Nyolc Boldogságban?

„Boldogok a lélekben szegények" – vagyis boldogok azok, akik mindenüket odaadták Istennek, akiknek csak egy úr van a lelkükben: az Úr.

„Boldogok a szomorkodók" – vagyis boldogok, akik nem keresik mindenáron az örömöt, akik nem menekülnek el a nehézségek elől, akik magukhoz ölelik a fájdalmat, a keresztet.

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot" – vagyis boldogok, akiknek mindennél fontosabb az isteni igazságok, a Kinyilatkoztatás megismerése.

„Boldogok az irgalmasok" – vagyis boldogok, akik nem ítélnek meg, nem szólnak meg senkit, mindig új, tiszta lapot adnak a másiknak, hogy újra kezdhessen; nem tartják számon a rosszat, és nem vetik senkinek a szemére.

„Boldogok a tiszta szívűek" – vagyis boldogok, akikben nincs előítélet, annak látnak mindent és mindenkit ami, akik meglátják a jót és a szépet maguk körül.

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek’’ – vagyis boldogok, akiket azért gyűlölnek, mert igazak, vagyis Isten törvényei szerint élnek, Jézus útján járnak, akiket azért gyűlölnek, mert szeretni, adni próbálnak. Boldogok, akiket szeretetük el nem fogadásában, Jézussal együtt, keresztre feszítenek. (Szentírási idézeteket lásd: Mt 5,3–10)

Mindegyik boldogság utat jelent, melyen elindulva, előre haladva boldoggá válhatunk. Nem kapjuk, mi válunk azzá. Sokszor nehéz és keserves, mert újra és újra oda kell adni valamit magunkból, a természetes emberi indulatainkból, vágyainkból. Legfőképpen ezt a legalapvetőbb vágyunkat, hogy boldogok szeretnénk lenni: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt." (Mt 10,39)

Mást sem tapasztalunk magunk körül, mint hogy mindenki önmagát akarja megvalósítani. Aki önmaga megvalósításán fáradozik, annak kevés ideje és ereje jut arra, hogy másokkal is törődjön. Rossz esetben átgázol rajtuk, jó esetben csak közömbös, nem pazarolja rájuk az idejét és energiáját. És miközben egyre sikeresebben jut előre, a kitűzött cél felé, egyre inkább elveszti önmagát, az emberségét.

A másik ember, aki elindul az Isten által mutatott valamelyik úton, aki nem önmaga megvalósításán, hanem az Isten országának megvalósításán fáradozik, az egyre szebb, egyre tökéletesebb ember lesz, egyre inkább megvalósul, kiteljesedik.

Úr csak egy van, az Isten. Ha uralkodni akarunk, ha istennek akarunk látszani, eleve bukásra vagyunk ítélve. Mi szolgák vagyunk, és csakis a szolgálatban valósulhatunk meg, találhatunk önmagunkra. Minél szolgább valaki, annál közelebb kerül Istenhez.

Kiknek a példája segít bennünket ebben?

– Jézus: kiüresítette önmagát, „ő, isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, inkább szolgai alakot öltve kifosztotta önmagát, és hasonló lett az emberekhez." (Fil 2,6-7)

– Mária: átadta önmagát: „Az Úr szolgáló leánya vagyok." (Lk 1,38) Mi legkönnyebben Mária útját tudjuk követni: átadjuk magunkat Isten akaratának, igent mondunk rá, életünk értelme és célja: Isten szolgálata. Máriának különleges, egyszeri és megismételhetetlen feladatot adott az Isten: benne, az ő testében kapott emberi testet a Fiúisten, mikor gyermekként világra hozta. Mi, testben nem szüljük világra Jézust, de lélekben bizony újra és újra világra hozhatjuk, és hozzuk is, minél hasonlóbbakká válunk Jézushoz.

Úr vagy szolga

Régebben sokat beszéltem

S néha éltem is kicsit

Egyszer-egyszer tettekre váltva

A sok szép kimondott szót.

Ma lassan becsukódik a szám

És csendben, alázatban

Szolgálni kezdek.

 

Nem könnyű

A kicsiséget választani,

Amikor olyan erős a vágy,

Hogy nagy legyek.

 

Nem könnyű

Nap mint nap

Az alázat tüzében

Elégetni az önérzeteskedést. 

 

De hát nem lehet egyszerre

Úr is meg szolga is az ember!

Vagy – vagy: minden pillanat

Döntésre szólít.

 

Adj erőt és bátorságot, Uram,

Hogy mindig a kicsiséget válasszam,

Adj erőt és bátorságot,

Hogy jó szolga lehessek!

 

 


Lelóczky Donát

SZENT ISTVÁN KIRÁLY ÜNNEPÉRE

(A homília elhangzott a texasi Houstonban 1993 augusztusában)

A legnagyobb magyar szent, István király ünnepére jöttünk össze. Szent István nélkül ma nem lenne magyarság, és nem lenne Magyarország. Az Árpád vezetése alatt a Kárpát-medencébe letelepülő magyarokat éppúgy nyomtalanul elsodorta volna a történelem szélvihara, mint annyi más népet előttük, akik azon a földön megtelepedtek. Szent István teremtett a nomád, pogány, rablásból élő törzsek szövetségéből keresztény királyságot és keresztény nemzetet, amely teljes jogú tagja lett a civilizált európai nemzetek közösségének, és ezzel a történelmi tettel elhivatást, célt, jövőt adott népének. De ma nem a szent király történelmi nagyságát próbáljuk értékelni, hanem ehelyett azt kíséreljük meg megfogalmazni, mit üzenne Szent István ma az ezer évvel később nagyon sajátságos körülmények között élő magyaroknak.

Néha az ember titokzatos összefüggéseket talál a természetben. Pár évvel ezelőtt egy rendtársammal Arkansas államban tettünk autóval körutat, s annak során gyönyörű, tiszta vizű, kék tóra bukkantunk. Erről a sajátosságról kapta a nevét is: Blue Lake-nek hívták. Színéről ítélve, nagyon mély lehetett. Kísérőnk többek között a tó egy furcsa tulajdonságát mesélte el. Késő tavasszal, amikor messze északon, Alaszkában megkezdődik a nagy olvadás, a Blue Lake vize néhány hétre zavarossá válik. Ki tudja, hogy ott lenn a mélyben milyen titokzatos kapcsolatban áll az Arkansas állambeli Blue Lake vize a távoli alaszkai hómezőkről leolvadó vizekkel?

De ilyen rejtélyes kapcsolatok nemcsak a természetben állnak fenn, hanem az emberi társadalomban is. Bármi történjék is a távoli kis Magyarországon, attól, mint a szeizmográf tűje, rezdül a hazától sok ezer mérföldre élő magyarok szíve, éljenek azok akár Ausztráliában, Argentínában vagy Texasban. Igen, mi, texasi magyarok is a Kárpát-medence magyar tengerének távoli tengerszemei vagyunk.

Még a magyar nyelvet is elfelejtheti valaki, szíve akkor is megmarad magyarnak. Emlékszem egy esetre, az egykori belgiumi magyar lelkész, Varga László jezsuita mesélte. Meg az ötvenes években a belgiumi magyarok nagyon elítélték egy gazdag honfitársukat azért, mert megszakított minden kapcsolatot a többi ott élő magyarral, mivel meg volt győződve, hogy ő egészen bele akar olvadni a belga társadalomba. Varga László védte a gazdag embert, mondván, hogy nem olyan egyszerű az anyaföldből kiszakítani a gyökereket, nem olyan egyszerű valakinek elfelejteni magyarságát. És neki volt igaza. Amikor 1956 októberében Magyarországon „feltámadott a tenger", és kitört a forradalom, ez a magyar szaladt elsőnek P. Vargához, és izgalomtól remegő hangon kérdezte: „Atya, miben segíthetem az otthoniakat?"

Az otthoni változások, Magyarország felszabadulása a szovjet és kommunista iga alól lényegesen megváltoztatta a külföldön élő magyarok helyzetét. Nem vagyunk többé politikai menekültek, önként száműzetést vállaló földönfutók. Politikai okokból senkinek sem kell többé külföldön élnie. Számos politikai menekült, 56-os szabadságharcos hazaköltözött Magyarországra. Ha külföldön élünk, azt szabad választásból tesszük. Bármelyikünk megkaphatja a Magyar Köztársaság útlevelét. De ha a megélhetés és az élet ezernyi szála külföldhöz köt is bennünket, más szálak százai, a szív, az anyanyelv és a gyökerek szálai Magyarországhoz kapcsolnak.

Pár éve megindult odahaza a hómezők olvadása, s az otthoni zavaros helyzettől bizony zavaros lesz itt külföldön a távoli tengerszem vize is. Gazdaságilag, politikailag nehéz, válságos helyzeten megy át Magyarország, és az otthoni problémák elérnek hozzánk is, hatással vannak gondolkodásunkra, lelkiállapotunkra. Reagálunk rájuk, aggódunk az otthoniakért, segítjük őket, ahogyan tudjuk.

A legnagyobb segítséget akkor adjuk, ha reményt, optimizmust öntünk az otthoniak csüggedő szívébe. Mert a legnagyobb hiánycikk otthon nem a kenyér vagy a hús vagy a pénz, hanem a remény, a derűlátás, a bátor előretekintés és az optimista tervezés.

Magyarországra utazni ma nyomasztó élmény. Nem azért, mintha annyira rossz volna a helyzet. Persze nagy a drágaság, sok a munkanélküli, alacsonyak a fizetések, a nyugdíjak. Mégis, most már szabadság van: szabadon választott kormányunk van. Sajtószabadság van, vallásszabadság van. Sok jel mutat arra, hogy az ország egy-két éven belül kilábol a csődtömegből, és megkezdődik valami gazdasági fellendülés. Mégis nyomasztó élmény Magyarországra utazni azért, mert mindenki rettenetesen keserű, borúlátó, kritikus, és csak a bajokról tud beszélni.

Szent István ma azzal igyekezne életet, lendületet, energiát önteni népébe, hogy keresztény optimizmust, derűt, Istenbe és magába vetett bizalmat próbálna önteni az elbátortalanodott, megkeseredett, cinikussá vált, kákán csomót kereső magyarságba.

Hallottam, hogy itt Amerikában megjelenik egy újság, amelynek alapelve, hogy csak jó híreket közöl. Az alapító abból a megfigyelésből indult ki, hogy minden időben általában több a jó hír, mint a rossz, de a jó híreket nem vesszük észre, mert mindig csak a rosszra koncentrálunk. Magyarországon is elkelne egy ilyen napilap. A magyar egyházban is annyi a szép és nagyszerű kezdeményezés. Mégis az egyházon belül is mindenki csak a hibákat emlegeti, keserűen kritizál, s ha szót ejt a jóról, abban is csak a kivetnivalót keresi. A Magyarországra látogató rövid időn belül maga is kedélybeteg lesz, és hamarosan ő is csak a rosszat fogja látni. Mert a pesszimizmus ragályos.

Ez a rossz hír. A jó hír pedig az, hogy az optimizmus is ragályos. Néhány optimista ember forradalmasítani tudja környezete kedélyét. Krisztus, mint egykor Arkhimédész, azt mondja ma nekünk: adjatok egy optimista embert, és kifordítom a sarkaiból a világot. Mert a keresztény embernek, aki hisz a gondviselő Istenben, alapvetően mindig optimistának kell lennie. A pesszimizmus hitetlenségből fakad, legalábbis kételkedés abban, hogy Isten akar-e vagy egyáltalán képes-e a sok bajból jót kihozni. A pesszimista ember valójában a hálátlanság bűnével vétkezik Isten ellen: nem ismeri el, látatlanba veszi azt a mérhetetlenül sok ajándékot, amivel Isten elhalmoz bennünket.

Ha a mérleg egyik serpenyőjébe tesszük a bennünket körülvevő rosszat, a másikba pedig a jót, a jó serpenyője sokkal súlyosabbnak fog bizonyulni a rossznál. A puszta tény, hogy Isten szeret engem, személyesen engem annyira szeret, hogy szeretetből meghalt értem, és új, örök életet szerzett számomra, olyan végtelen súlytöbbletet jelent, hogy azt semmiféle rossz hír nem képes semlegesíteni. Minden környezetünkben lábra kapó rossz hírnél nagyobb az alapvető „jóhír", az Evangélium: az, hogy Isten eljött hozzánk, megosztotta velünk a földi életet, annak minden kínjával együtt azért, hogy megoszthassa velünk a maga isteni boldogságát. Pusztán az, hogy Isten szeret, hogy Isten barátjává, gyermekévé fogadott bennünket, az (a vitorláshajó példájával élve) olyan fenéksúlyt jelent hajónk alján, hogy azt a rossz hírek semmiféle vihara nem képes egyensúlyából kilendíteni.

Mint egykor Szent István király, amikor a késsel rátámadó és az őrök által lefegyverzett merénylőt meglátta, mi is a zsoltárral kérdezhetjük: »Ha Isten velem, ki ellenem?« Mi baj, mi rossz érhet, ha Isten a barátom, ha Isten az én oldalamon van? Mi okom lehet a pesszimizmusra? A pesszimizmus valójában nem egyéb, mint rövidlátás; nem akarok az orromnál tovább nézni, nem akarom a valóságot látni, felfedezni, mert attól félek, nem lesz többé elég okom a kesergésre. Mert talán élvezzük a borongást, és nem is igyekszünk szabadulni tőle.

Pedig Isten derűt vár tőlünk, nem szomorúságot. „A derűs adakozót szereti az Isten", mondja Szent Pál. Ahol szomorúság és keserűség uralkodik, ott nincs jelen az Isten. A szomorúság a halál jele, az öröm és lendület az életerőé. Ha az ember nyáron a havasokban kirándul, megtapasztalhatja a természet életerejét: szinte abban a pillanatban, hogy egy tenyérnyi területről felszikkad a hó, már megjelenik a vegetáció, a fű, a havasi virág. A pesszimista azt mondaná: nem érdemes itt életnek nőni, hisz két-három hónap múlva úgyis újra lehull a hó. De a természet nem ezt mondja, mert a természet optimista, életpárti, s a természet Isten optimizmusát és életpártiságát tükrözi.

Nekünk is igenelnünk kell az életet, a jónak bármilyen formájában látjuk is megvalósulni. Az optimizmus az életerő, a fiatalság jele. Amíg valaki tud bízni, remélni és újra kezdeni, addig fiatal, még ha nyolcvan felett van is éveinek száma. Az optimizmus a legjobb orvosság, sőt a hosszú élet titka. Orvosilag bebizonyított tény, hogy az optimista ember tovább él, mint a pesszimista.

Hogy hogyan látom a dolgokat, a helyzetet, sötétnek és reménytelennek vagy napsugarasnak és biztatónak-e, ez kevésbé függ maguktól a dolgoktól, mint inkább az én hozzáállásomtól. Attitűd kérdése az egész. Azaz végső fokon én döntöm el, hogy milyennek látom a dolgokat. Sajnos, a borúlátó jóslatoknak az a természetük, hogy mind be is következnek. De – szerencsére – ugyanez a természetük a derűlátó jóslatoknak is.

Megcsodáljuk az olyan embert, aki reménytelen helyzetről indulva rendkívüli eredményeket ér el. Íme néhány példa. Pár évvel ezelőtt az egyik professzionális amerikai futballcsapatban volt egy játékos, akinek az egyik lábán nem volt lábfeje. Lábfej nélkül rúgta a gólokat. Olvastam olyan kötéltáncosnőről, aki baleset következtében térdből elvesztette a lábát, és a baleset után nem sokkal műlábbal sétált kötélen fenn a magasban. Élt pár évtizede egy világhírű magyar zongoraművész, aki vak volt. Vaksága nem akadályozta meg, hogy ne csak jó zongorista legyen, de a világ legjobbjai közé küzdje fel magát. Ismerős az olimpiai aranyérmes pisztolylövő bajnok, Takács Károly neve: ő baleset következtében jobb kézfejét veszítette el, azt a kezét, amellyel mesterien tudott célba lőni. Mindenki azt hitte, vége Takács céllövői karrierének. Mindenki, kivéve magát Takács Károlyt. Felgyógyulása után elkezdett célba lőni balkézzel, és azt addig gyakorolta, míg balkézzel is bajnoki érmeket nem szerzett. Ezek az emberek nem látták helyzetüket reménytelennek, és optimizmussal, akaraterővel bizonyították is, hogy csakugyan nem az. Tagadhatatlan, hogy a negyven éves kommunista uralom a magyar gazdaságot a tönk szélére vitte, s ezért Magyarország nagy hátránnyal lép a szabad nemzetek sorába. De erős hittel, derűs előretekintéssel, a népünkre jellemző leleményességgel és eltökéltséggel belátható időn belül túljuthat az ország ezen a hátrányos helyzeten.

Valaki azt mondta egyszer, hogy két dolog erősebb mindennél a világon. Az egyik a félelem, a másik pedig a hit. De a hit erősebb a félelemnél is. Ha valamilyen nehéz feladat előtt képes vagyok kilökni magamból a félelmet, és azt hittel helyettesíteni, Istenbe és önmagámba vetett hittel, nyert ügyem van. Franklin Roosevelt híres mondása volt a második világháború alatt: „Félnünk csak egyetlen dologtól szabad, s ez az egy dolog maga a félelem." A keresztény embernek még a félelemtől sem szabad félnie, mert végső soron még az is javára szolgál. Bizalommal nézni a jövőbe, remélni a legreménytelenebb helyzetekben is minden keresztény számára kötelesség. Nem ezt tenni annyi, mint tagadni Isten gondviselő szeretetét.

Próbáljuk a mostani aggasztó magyar helyzetben is megtalálni azt a jót, azt a csekély jót is, ami bizalommal, hittel tölthet el bennünket. Növeljük magunkban, terjesszük magunk körül a holnapba vetett hitet. Hisz tudjuk, hogy egy mustármagnyi hit hegyeket képes elmozdítani helyükről.

Ezt üzeni nekünk, mai magyaroknak az a Szent István király, aki az első és második millennium mezsgyéjén, amikor számtalan babonás ember az 1000. esztendőre a világ végét várta, új, merészen Istenbe vetett hittel keresztény királyságot kezdett el építeni. Lett volna ugyan neki is elég oka borúlátásra. Amikor egyetlen fia, Szent Imre fiatalon meghalt, országa jövője egyszerre kétségessé vált. A pogány vezetők kezébe kerül-e a hatalom? Mi lesz a magyar néppel? De kétségbeesés helyett keresztény bizalommal, előretekintő optimizmussal Szűz Máriának ajánlotta fel országát, koronáját. És optimizmusa megalapozott volt: nehéz évtizedek után, 1075-ben hozzá hasonló erős, keresztény uralkodó lépett a magyar trónra, az ellene, István ellen lázadó pogány Vászoly unokája, Szent László, aki végérvényesen megszilárdította az alapokat, melyeket első királyunk rakott le.

 

 


Kiss Ulrich

ELMÉLKEDÉSEK A BARÁTSÁGRÓL

Barátok nélkül

Egy döbbenetes statisztikai adat: Magyarországon az emberek több mint egyharmadának, 36%-nak nincsen barátja. Egy se. Ez önmagában is elképesztő, de ha tudjuk, hogy ez az arány az Egyesült Államokban 5,3%, Ausztráliában 6,7%, és így tovább, akkor még döbbenetesebb. Hárommillió-nyolcszázezer magyarnak nincs barátja. Ezek szerint 6,8 milliónak – saját bevallása szerint – viszont van. Tegyük fel, hogy egy barátja van. Akkor 3,4 millió baráti kapcsolat létezik az országban. Azaz kevesebb, mint teljesen barátok nélkül élő ember. Ez az igazán rossz hír. Amit a statisztika első pillantásra nem fedett fel, azt elárulta az előbbi egyszerű számtani művelet: több a magányos, mint a társas ember. A társadalom beteg, a társadalom élő halott.

Bevallom, eddig azt hittem, hogy a Nyugat sokkal individualistább, mint mi. Tíz éve azonban felmérést végeztek egész Európában, és így megbízható összehasonlítási alapunk van. E tanulmány, az Európai Értékrendszer Kutatás szerint a magyar társadalom minden mutatója azt igazolja, hogy az individualizmus nagyobb mértékű, mint bármely más európai országban. (Tomka 59) És erre, nem ritkán, büszkék is vagyunk: „Mi, magyarok individualisták vagyunk." Ez a „mi", és ez az „individualisták", így együtt, furcsa ellentmondás! Persze vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy az emberek befelé fordulnak és a családban keresik a boldogságot. Mint Tomka Miklós írja, az „emberek nagy része a családon kívül semmilyen célt vagy ideált nem lát, amiért föláldozná magát." Ne hagyjuk azonban magunkat megtéveszteni. Mindez sajnos nem jelenti azt, hogy a család valóban az önfeláldozás iskolája. Egy másik kérdés kapcsán ugyanis kiderült, hogy a társadalom több mint fele a szülők és gyermekek viszonyában is a gyermekekkel szemben a szülők jogait hangsúlyozza.

A család nem pótolja a barátságot, bár a lakosság 72 %-a azt vallja, hogy „a családdal tölti legszívesebben szabadidejét". Nem idealizálás ez? Nézzünk körül, mi a valóság!

Lehet, hogy szeretnénk a családdal tölteni szabadidőnket, de tesszük-e? Hisz ugyanazon nyilatkozók 44%-a – ez majdnem a lakosság fele – úgy véli, a „szülőnek nem kell föláldoznia magát a gyerekekért". És itt nem a tényleges áldozatvállalásról van szó, hanem a bevallott értékrendről. A magyar társadalom nem is szégyelli az önzést.

Emiatt boldogtalan. Sok jel vall erre. Íme, egy árulkodó adat. Az említett kérdésre „kivel szereti tölteni a szabadidejét", csak minden tizedik kérdezett válaszolta: egyedül. Mint tudjuk, valójában 36%-nak nincs barátja, tehát legalábbis ez a 26%, minden negyedik magyar, nem keresi, hanem elszenvedi az egyedüllétet: boldogtalan. Ugyanakkor, bár 72% vallja, hogy a családdal szeretné töltené idejét, 1984-ben minden ötödik háztartás egyszemélyes, és több mint egyharmad gyermektelen volt. Ezek szerint, csak minden tizedik háztartásban vannak meg a boldogság elemi előfeltételei. Véletlen lenne, hogy épp ennyi a rendszeres imádkozók és templomba járók aránya? Provokáció? Mindenesetre felteszem a kérdést. Nos, ez a 10%, a Biblia nyelvén a „maradék", a jó hír. Visszatérve a kiinduló ponthoz, ha a hat-hét millió magyar, aki legalább egy barátot magáénak tud, befogadna bizalmába csak egyetlen egy másik személyt, akkor elméletileg nem maradna egy lakos sem barát nélkül. Ehhez elég befogadni barátként valakit, aki legjobban rászorul. Csak egy valakit. Ez elég jó alaptőke. Batthyány-Strattmann Lászlót, a hercegorvost idézem: Ha boldog akarsz lenni, tégy másokat boldoggá!

Hűség és barátság

Láttuk tehát, hogy „nincs boldogság barátság nélkül". Közmondás is lehetne. Jó volna, ha azzá válna, szállóigévé. A klasszikusoknál se szeri, se száma az idézeteknek, melyek a barátság felbecsülhetetlen értékét hangsúlyozzák. Hadd említsem elsőnek Cicerót, Amicus magis necessarius quam ignis et aqua". A barát szükségesebb, mint a tűz és a víz. (De amic. 6,22) Horatius a barátot egyenesen lelke felének nevezte: animae dimidium meae (Carm. 1, 3,8). Az életnek szinte nincs értelme barátság nélkül, vagy ahogy Ciceró máshol mondja, „Minő örömet kínálhat az élet, ha megfosztod a barátságtól?" (Tuscul 1,64.) Ez fordítva is igaz: Curtius „szittya pusztasághoz", azaz kietlen sivataghoz hasonlítja a magányt, és ez lehetne elmélkedésem mottója is: országunk barátságok híján lett társadalmi parlaggá: seytharum solitudines.

A régiek szerint a barátság létszükséglet, mint ahogy a só nem pusztán ízesítő. A barátság mindennapi kenyerünk. De fontos tisztáznunk, mit is jelent a szó, hisz az elmúlt évtizedekben elcsépelt szólammá lett, gondoljunk csak az „örök barátság" szobraira. . . A tavaly kiadott értelmező szótár szerint a barát „az a személy, különösen férfi (gyermek, ifjú), akit kölcsönös bizalom, ragaszkodás és szeretet köt hozzánk". Egy másik címszó szerint a barát „valaki, valakik iránt jóakarata, segítő szándékú személy vagy közösség". Én itt a továbbiakban persze az első meghatározás nyomdokain haladok tovább, mivel a barátság több, mint „jóakarat". A barátság kölcsönös bizalom és ragaszkodás. Mindkettő elengedhetetlen előfeltétel, hogy valódi barátságról beszélhessünk. A barátság azonban ennél is több. Nem egyszerűen vonzalom. Ha ragaszkodom valakihez, akkor nem akarok megválni tőle, kitartok mellette.

A régiek világosan látták, hogy a kitartás, különösen a nehézségekben, a barátság igazi próbaköve. A megpróbáltatásban válik el, ki igaz barát, ki csak cimbora, pestiesen „haver". Enniust idézem: „Amicus certus in re incerta cernitur" azaz a megbízható, igaz barátot a bizonytalan szerencsében ismered fel, amikor bajban vagy (in Cicero, Laelius, 17,64).

Amint láttuk, a több mint négy évtizedig tartó „kalamitás" elemi csapásként hatott, a bizalmatlanság mint sáskahad tarolta le a barátság egykori virágoskertjeit, millióan maradtak teljesen magukra. Ovidius, a költő gondolata itt vált próféciává: „mint ahogy az aranyat a tűzpróbában ismerjük fel, úgy a hűséget az élet nehéz perceiben." A hűség tehát a barátság második ismérve.

Sajnos, a hűség – és ezzel a barátság is – ritka lett, mint a fehér holló: „amicus rarus rara avis". Úgy gondolom, hogy az öngyilkosság és az alkoholizmus, az egykézés és a sok válás egyfelől, és a barátok hiánya másfelől ugyanazon boldogtalanság mutatói. Sőt, itt nemcsak a tünetek azonosak, hanem ok-okozati összefüggés áll fenn! A kommunizmus a bizalmatlanság kultúrája, és ezért természetszerűleg rombolta le a barátságokat, a barátokból elvtársak lettek. Hátborzongató például a moszkvai emigráció története, hogyan árulták el és be egymást a legjobb „barátok", így a német szociáldemokrata Herbert Wehner, de persze a magyar emigránsok is. A túlélők ezt a mindenkiben ellenséget szimatoló, beteges gyanakvást magukkal hozták, amikor a megszállók uszályában hazajöttek, és a bizalmatlanság ragályos betegségként fertőzte meg az egész társadalmat. Még nem lábaltunk ki belőle, és ezért a társadalom újjáépítését a bizalom újraépítésével kell elkezdenünk, konkrétan a barátság szintjén.

Joggal kérdezhetjük azonban: nem túl nemes a barátság ahhoz, hogy pusztán „társadalmi munka", hazafias kötelesség legyen? Nem is erről van szó! Egy múlt századi nemet bölcseleti lexikonban a szerző, egy bizonyos Wilhelm Traugott Krug, egyenesen azt hangoztatta, hogy a barátság nem lehet erény, mert akkor kötelesség lenne. Igaz, elismeri, hogy erényes lelkület, erényes természet kell hozzá, de önkéntes ajándék nem lehet kötelesség. Nyilvánvaló, hogy vigyázzállásban nem lehet barátságot kötni. De a borozás oldott hangulatában kötött barátság is csak „bratyizás", nem barátság. Arisztotelész szerint a „tökéletes barátság a jó, az erényekben egymáshoz hasonló emberek barátsága, mivel ők egymásnak jót akarnak a jó kedvéért, a jóért magáért", mindennemű hátsó gondolat és számítás nélkül.

A régiek nagyon is tudatában voltak, hogy a barátság harmadik elengedhetetlen ismérve az önzetlenség. Jó lenne az értelmező szótárt ilyen értelemben kiegészíteni, nehogy végleg feledésbe merüljön: csak az önzetlen barátság barátság. Amikor ugyanis hangsúlyozom a kölcsönösséget, akkor nem számító, adok-veszek kapcsolatra gondolok, az előnyök kölcsönös mérlegelésére, hanem arra, hogy amennyiben a kapcsolat egyoldalúvá válik, akkor elhal a barátság. Márpedig akkor, és csak akkor válik azzá, ha az egyik fél titokban vagy akár csak öntudatlanul mindig a maga javát keresi. A barátság kizárja az önzést, mint ahogy a barátság hiánya Magyarországon az elharapódzott önzés biztos jele.

Arisztotelész tökéletes barátságról beszél „erényben egymáshoz hasonlók" között. Nem filozófiai idealizálás ez? Továbbá, a krisztusi ellenségszeretet nem halad túl ilyen polgári erényen? A Názáreti Jézus előtt szólaltassuk meg Sirák fiát, Jézust. Műve, az Ecclesiasticus kapocs a görög és a bibliai bölcsesség között.

A hűséges barát erős támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra szert tesz. A hű barátnak egyszerűen nincsen ára, nincsen, ami vele értékben fölérne. Mint az élet balzsama, olyan a jó barát; akik az Urat félik, találhatnak ilyet. Aki az Urat féli, abból jó barát lesz, mert amilyen ő maga, olyan a barátja is. Hogy a hűséges barát megfizethetetlen, azt magam is megtapasztaltam, amikor tíz évvel ezelőtt önálló vállalkozásom csődbe ment. Évtizedes ismeretség után a cimborák elváltak a barátoktól. A hűségesek hogy, hogy nem, de épp az istenfélők voltak! (ami nem feltétlenül templombajárót jelent. . .) Aki Istenbe kapaszkodik, abban a bajban mi is megkapaszkodhatunk, az kinyújtja kezét. Érdemes elgondolkodni ezen: hányan ismerték fel Istent a barátban, az igazi barátban, és hányan botránkoztak meg, és veszítették el hitüket egy hamis barát miatt?

Vendégem Jézus

Feltűnő, hogy Szent János evangéliumában a kiemelkedő események színhelyéül következetesen vacsorákat, lakomákat tesz meg. A barátság ünneplése lenne? Jézus szívesen látott vendég volt, és értette az ünneplés módját. Feltűnő az is, hogy istenemberi voltának első csodajelét a kánai menyegzőn is barátságból adta. Persze, ha Isten az adakozó, ajándékai is Istenhez méltók. Jézus csodajelei barátságának kézzelfogható jelei, tanúbizonyságai, jelképei. Egy német közmondás azt tartja, „kleine Geschenke erhalten die Freundschaft", azaz: apró ajándékok, szívességek megőrzik a barátságot. Nos, a csodák, amelyek ámulattal töltötték el eleinket, Isten barátságának jelei. Nem több, nem kevesebb: sok.

A barátságnak szüksége van jelképekre

Ilyen jelkép például a figyelmesség, de mindenekelőtt az elérhetőség: Jézus mindig elérhető barátai számára. Nikodémus pl. éjjel is felkeresheti. Egy harmadik sajátság a diszkréció, a tapintat. Jézus véletlenül sem „tukmálja" rá magát másokra, barátságát minden tolakodás nélkül ajánlja fel. A barátság a másik teljes és feltétlen tiszteletén alapul. Jó példa erre a szamariai asszony esete. Jézus egy apró szívességet kér tőle, hogy áthidalja a korlátokat, mely a zsidó társadalomban kettős falként választotta el az asszonytól: mert asszony, és mert szamariai. Magyar viszonylatban Jézus egy cigányasszonnyal köt barátságot. Jézus persze paradox módon még a tömeggel is tud barátságot kötni, amint a kenyérszaporítás történetéből megtudjuk. Jellemző módon, mint vendéglátó.

Néha úgy tűnik, az egész evangélium egy véget nem érő lakoma, és e mögött az Eucharisztia rejtőzik, a vacsorák és menyegzők ennek előképei. Jézus nem akármilyen vendéglátó! A legcsodálatosabb vendéglátás az Úrvacsora. Az új húsvét, a mennyek országa egyetlen nagy lakoma. Szinte érthetetlen, hogy mily kevesen fogadjuk el a meghívást! Minden vasárnap azonban Isten fia hív meg bennünket. Olyan vacsorára, ahol a jó bort a végére tartogatják, és ráadásul sose fogy ki; sőt a víz is élő víz (Jn 4,10). Jézus ezért mondhatja a szamariai asszonynak: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked." (Uo.) Ez a szelíd dorgálás nekünk is szól, olyan vendéglátóknak, akik nem tudják, hogy valójában ők a vendégek.

A betániai vacsora ebben kivétel, mert Mária tudatában van annak, hogy Jézusnak mennyivel tartozik: bátyja életével. Mária maga is vendég a vacsorán, melyet a szinoptikusok szerint a leprás Simon adott, mégis ő lesz az igazi vendéglátó, és ebben Krisztus követője, tanítvány, azaz Jézus igazi barátja. Lehet-e viszonozni olyan nagylelkű ajándékot, mint testvérünk élete? Mária bebizonyítja, hogy lehet. Sőt, ne botránkozzon meg senki, de felül is múlja: Mária önmagát adja, maradéktalanul, teljesen. Mert mi mást jelent, hogy legszebb ékességével, hajával törli meg Jézus lábát? Júdás a hamis barát, az áruló, azonban pocsékolást szimatol. Valóban pocsékolás volt, de nem 300 dénáré, hanem a szereteté: szertelen, túlzó, igaz. Júdás, akár egy huszadik századi menedzser, azonban mindjárt számolni kezdett, agyában kattogott a számológép: „300 dénár!" A barátság ára? De hisz a barátságnak nincs ára! Figyelemre méltó Jézus intése a hamis baráthoz: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek" (Jn 12,7–8).

Jézus a szegényeket ajánlja barátul. Mert ha igaz, hogy a barátság veleje az együttlét, és Jézus visszahúzódik, mert nem lehet mindig velünk, akkor a keresztény igazi barátja a szegény. A szegények, akik mindig velünk lesznek. Úgy is mondhatjuk, ez Jézus végrendelete, legalábbis erre figyelmeztet, amikor azt mondja, hogy amit Mária tett, azt „temetése napjára tette".

Ez lenne a harmadik tanulság. A szegények a legbiztosabb barátok, mert mindig kéznél vannak. Máté evangélista ezt a királyi menyegzőről szóló példabeszéddel világítja meg (Mt 22,1–14). A vélt barátok kimentik magukat, mint ahogy mi is oly sokszor felmentjük magunkat a baráti kötelesség alól, és nem teszünk eleget a vasárnapi meghívásnak, mert úgymond, fontosabb dolgaink vannak. A barátságot ápolni kell, különben elsorvad, hisz – mint Arisztotelész tanítja – a barátok számára semmi sem kívánatosabb, mint az együttlét. (NE IX,12) Ő ugyan kimondottan együttélésre gondolt, de számunkra már az is nyeremény, ha elfogadjuk – megint a filozófust idézem –, hogy „a barátság társas viszony, közösség". Márpedig vagy nem fontos nekem Jézus barátsága, vagy nem vagyok tudatában annak, mit jelent a barátság, ti. hogy a barátok vágynak az együttlétre, mint ahogy Jézus vágyik a velünk-létre.

Visszatérve az emberek közötti barátságra, Arisztotelész kifejti, hogy a barátok azzal töltik közösen az időt, ami számukra kölcsönösen a legkedvesebb: ki lakomával, ki sporttal vagy vadászattal, ki filozófiai eszmecserével. Mindezek a közös cselekvések nemcsak kifejezői együttlétünknek, hanem értelmet adnak neki. Ebből következik, hogy a rossz emberek barátsága rosszat, a jóké jót szül. Mert, ahogy a magyar közmondás tartja: „madarat tolláról, embert barátjáról." Időzzünk el ennél a gondolatnál! Ha ez igaz, és a görög bölcs tételét a mai napig nem cáfolta meg senki, akkor mennyi, milyen végtelen jó származhat a legtökéletesebb együttlétből, amely valóságos eggyé válás, az eucharisztikus lakomából? De emberi kapcsolatainkban is igazolódik Arisztotelész tétele, hogy: nemes tettek nemes férfiak sajátja. Juvenalis ezt később úgy fogalmazta meg: „Nobilitat suum quemque opus" (Sat 8,254), azaz mindenkit művei nemesítenek. Ebben segíthetnek a barátok.

A kérdés mindössze az, akarunk-e Jézus barátai lenni? Akarunk-e nemcsak gyakori vendége lenni, hanem vendéglátói? Hogyan? Úgy, hogy felajánljuk barátságunkat egy szegénynek, úgy, ahogy ő tenné: tapintatosan, hűségesen, és nagyvonalúan, mint Mária.

A barátság szolgálat

Elmélkedjünk a húsvéti lábmosásról. Elmélkedjük át a két vacsora, a betániai és a jeruzsálemi, az utolsó, történeteit mint az elutasított, megszakadt barátság történetét. A két vacsora Júdás és Péter árulásának előtörténete, mely nélkül nem értjük meg a húsvéti drámát. A getszemáni kertben Jézus megtapasztalja, hogy barátai cserbenhagyják. A kedvenc tanítványok, akiket elhalmozott barátságának jeleivel, akikben megbízott, Péter és Zebedeus két fia elalszanak, nem képesek vele együtt virrasztani; míg Júdás, „egy a tizenkettő közül" csókkal árulja el. Barátságot nem lehet drámaibban és végérvényesebben megszakítani. Jézus meg is kérdezte Júdást: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?" Péter szintén megtagadta a közösséget vele, másodszor is, amióta barátját elfogták: „Alig telt el egy óra." (Lk 22,60) Lukács evangélista közvetve egy szolgáló szájába adja a keserű szemrehányást, hogy íme, nem akarsz már hozzám tartozni; íme, nem vagy többé barátom: „Ez is vele volt." Ez most már vád. „Ez is vele volt" annyit jelent, hogy ez is barátja volt. Péter azonban megtagadja a barátságot: „Ember, nem tudom, mit beszélsz." Az Úr azonban „csak megfordult, s rátekintett Péterre". Mennyi szomorúság lehetett ebben a tekintetben! Pétert megrázta, Péter megfordult maga is, azaz megtért, keserves sírása, őszinte bánata a barátság újra megpecsételése. Pétert a tekintet emlékeztette arra is, hogy Jézus megjövendölte árulását az utolsó vacsorán. Jézus nem tagadta meg őt, Jézus barátja maradt: ezt is elárulta a szomorú tekintet. Más szóval, Péter és Júdás egymásnak antitézisei. Bár mindketten gyengének bizonyultak, Péter elfogadta gyengeségét, melyre barátja hívta fel figyelmét. E figyelmeztetés súlyát megnöveli, hogy Jézus mindkét esetben előre tudta, el fogják árulni, és ezt meg is mondta a hamis barátoknak. Júdás drámája, hogy nem fogadta el a kritikát.

A barátság záloga az őszinteség

Egy barátnak őszintén meg kell mondanunk, mik a hibái; mint ahogy el kell fogadnunk a bírálatot barátunktól, mert így növekedhetünk kölcsönösen az erényben, amely az erényes, az önzetlen, tehát igazi barátság legfontosabb nyeresége; semmivel sem pótolható értéke. Mondhatnám úgy is: ez a barátság pedagógiája. Hozzátenném, hogy aki úgy véli megmenteni barátságát, hogy következetesen elnézi a másik hibáit, hogy a világért sem teszi szóvá őket, az önámító, mert előbb-utóbb mégiscsak kenyértörésre kerül sor. Nem is igazi barát, mert azzal, hogy nem őszinte, megtagadja barátjától a szolgálatot, hogy felismerve hibáját, javíthasson magán, és így növekedhessen az erényben, ami éppenséggel az igazi barátság célja. A különös lábmosási szertartás, melyet csak János ír le, éppen ezt szolgálja. A lábmosás prófétai jel, példabeszéd, sőt, Jézus ,,szeretetének legnagyobb jele" (Jn 13,1). Az evangélista hangsúlyozza, hogy Jézus ebben a pillanatban teljesen tudatában volt istenfiságának, „hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza", azaz áthidalhatatlannak tűnő különbségek választják el barátaitól, tanítványaitól, és „mégis fölkelt a vacsorától", azaz jelképesen megszakította egy pár pillanatra a közösséget – képzeljük csak el barátai döbbenetét –, de azért, hogy a közösségnek új minőséget adjon, hogy elmélyítse azt. Ez a lábmosás első jelentése. Valami hiányzott még barátságukból, egy dimenzió, és a tanítványok ezt kapják ajándékba. Péter heves tiltakozása alkalmat adott Jézusnak, hogy megvilágítsa a szertartás hármas jelentését. Először is egészen tisztának kell lenniük. Jézus barátsága makulátlan, tehát barátainak is azzá kell lenniük. De ezt a tökéletes tisztaságot nem nyerhetik el önmaguktól, hanem ajándékba kapták, barátságból. Másodszor, az ajándékot önként el kell fogadnunk, bármennyire is berzenkedünk belsőleg, mint ahogy Péter berzenkedett, különben nem lehetünk közösségben Jézussal. Harmadszor, Jézus Mester és Úr, alapvetően egyenlőtlen, de példát, követendő példát adott, hogy „amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek". Vagyis a lábmosás éppúgy nem egy egyszeri történelmi esemény, amiről csak megemlékezünk, mint ahogy az Eucharisztia nem az, nem búcsúvacsora, hanem annak előjele, hogy Jézus mindig velünk marad, barátsága örök.

Jézus példát adott arra, hogy a barátság szolgálat. Olyan közösség, mely nem egyszerűen kellemes együttlét, mint a görögöknél, hanem egymás szolgálata. Arra, hogy ne várjuk el, hogy kapjunk, hanem adjunk, mint ahogy Márta adott – teljesen, tisztán –, s mint ahogy Jézus fogja odaadni magát értünk, teljesen, tisztán. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért." (Jn 15,13.)

Kempis Tamás Krisztus követése című klasszikus lelkiségi könyvében többek között ezeket írja Jézussal való barátságunkról (II., 8, 18-26):

Jó barát nélkül nehezen boldogulsz, és ha Jézus nem lesz mindenfölött barátod, igen szomorú és elhagyatott leszel.

Balgán cselekszel tehát, ha másvalakiben bízol, vagy örvendsz.

Inkább válaszd, hogy az egész világ ellenséged legyen, mint hogy Jézust megbántsd.

Azért minden jó barátod közül egyedül Jézus legyen kiváló, édes barátod. Szeress mindenkit Jézusért, Jézust pedig önmagáért.

Egyedül Jézus Krisztust kell kiváltképpen szeretnünk, aki egyedül jó és hű minden jóakarónk fölött.

Őérette és őbenne kedveld mind barátodat, mind ellenségedet és mindezekért könyörögj hozzá, hogy mindnyájan őt ismerjék, és őt szeressék.

Sohase kívánd, hogy különösen téged dicsérjenek és szeressenek; mert ez egyedül Istent illeti, akihez nincs hasonló.

Azt se kívánd, hogy valaki szívében veled foglalkozzék; te se foglalkozzál szívedben másnak szeretetével; hanem Jézus legyen tebenned és minden jó emberben.

 

 


Szent Ágoston

A SZERETETRŐL

Beszédek Szent János apostol első leveléről

V. 7. „Erről ismerhetők fel Isten fiai és a Sátán fiai. Aki nem igaz ember, az nem Istentől való, és az sem, aki nem szereti testvérét." (1Jn 3,10.) Egyedül a szeretet különbözteti meg tehát Isten fiait a Sátán fiaitól. Mindenki viselhet keresztet, mindenki mondhat áment, mindenki énekelhet alleluját, mindenki megkeresztelkedhet, beléphet az egyházba, emelhet templomfalakat – de csakis a szeretet különbözteti meg Isten fiait a Sátán fiaitól. Akikben van szeretet, Istentől születtek, akikben nincs, nem születtek Istentől. Nagy jel ez, nagy vízválasztó! Ha mindened megvan, amit akarsz, de szeretet nincs benned, mit sem használ neked; ha semmi másod nincs is, legyen benned szeretet, s máris betöltötted a Törvényt. „Mert aki szereti embertársát, az már betöltötte a Törvényt" – mondja az apostol –, és „a Törvény tökéletes teljesítése a szeretet". (Róm 13,8.10) Úgy hiszem, ez az az igazgyöngy, amelyet az evangéliumi leírás szerint a kereskedő keresett, amikor pedig megtalálta, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. (Mt 13,46) A szeretet az az értékes drágakő, ami nélkül összes kincsed sem használ neked semmit; ám ha ez az egy a tiéd, elég az neked. Most még hittel látsz, de akkor majd színről színre. Ha tehát szeretjük, akit most nem látunk, mennyire fogjuk szeretni, ha majd látjuk? S hogy miként kell készülnünk erre? – A testvéri szeretettel! Hiszen mondhatod, hogy nem láttad Istent, de mondhatsz-e olyat, hogy nem láttál embert? Szeresd tehát testvéreidet! Mert ha szereted testvéredet, akit látsz, akkor egyúttal Istent is látni fogod, mert a szeretetet fogod látni, Isten pedig a szeretetben lakozik.

8. „Aki nem igaz ember, az nem Istentől való, és az sem, aki nem szereti testvérét. Mert ezt az üzenetet halljuk kezdettől fogva: Szeressük egymást!" (11) János apostol nyilvánvalóvá teszi előttünk, hogy ezért jelenti ki: mindaz, aki a fenti parancs ellen cselekszik, ugyanabban a rút bűnben leledzik, amelybe azok esnek, akik nem Istentől születnek. „Ne tegyetek úgy, mint Káin, aki a gonosztól való volt és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert tettei gonoszak voltak, testvére tettei pedig igazak." (12) Ezért, ahol gyűlölet van, ott nem lehet testvéri szeretet. Legyen hát éber a szeretetetek! Aki gyűlöl, az nem szeret. Ez különbözteti meg az embereket. Testvéreim! Senki ne a nyelvet nézze, hanem a tetteket és a szívet! Ha valaki nem tesz jót testvérével, kimutatja, mi lakozik a szívében. A próbatételek tesznek bizonyságot az emberről.

10. „. . . Ha a világ gyűlöl is bennünket, mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe. . ." – Vajon honnan tudjuk? – „. . . mert szeretjük testvéreinket." (13–14) Senki ne kérdezgessen embert, hanem forduljon mindenki önnön szívéhez: ha ott megtalálja a testvéri szeretetet, akkor biztos lehet benne, hogy átment a halálból az életbe. Máris ott áll Krisztus jobbján; ne gondoljon vele, hogy dicsősége még el van rejtve. Amikor az Úr eljön, ő is megjelenik majd dicsőségében. Mert él, de még a télben; él a gyökere, de az ágai úgymond csupaszok még; bensejében van az élő mag, bensejében a fa levelei, bensejében gyümölcsei – de még a nyarat várják. Ezért „mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad." – Ne gondoljátok testvérek, hogy a gyűlölet vagy a szeretet hiánya valami csekélység! Hallgassátok csak, mivel folytatja: „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos." Ha tehát a testvérrel szembeni gyűlöletet semmibe vehetné is valaki, vajon semmibe veheti-e a szívében elkövetett gyilkosságot? Még a kezét sem emelte föl, hogy embert öljön, de az Úr már gyilkosnak tekinti; amaz még él, de emez már hordozza a gyilkosság ítéletét. „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. Márpedig tudjátok, hogy egyetlen gyilkosban sem marad meg az örök élet." (15)

11. „A szeretetet arról ismerjük fel..." A tökéletes szeretetről van szó – éppen erre a tökéletességre buzdítottunk benneteket. „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy életét adta oda értünk: nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért." (16) Ez hát a gyökere Jézus szavának: „Péter, szeretsz engem? Legeltesd juhaimat!’’ Mert ez érteti meg veletek: Jézus azt akarta, hogy Péter az életét odaadva legeltesse juhait. Közvetlenül ez után pedig így szólott hozzá: „Amikor fiatal voltál, felövezted magadat és oda mentél, ahová akartál. De, ha majd megöregszel, más fog felövezni és oda visz, ahová nem akarod. E szavakkal jelezte, milyen halállal dicsőíti majd meg Istent" – mondja az evangélista. (Jn 21,15–19) Azért tett így, hogy akihez egyszer így szólt: „Legeltesd juhaimat!", az tanulja meg, életét kell odaadnia a juhokért.

12. De hol van a szeretet kezdete, testvéreim? Figyeljetek csak kissé! Azt már hallottátok, hol végződik a szeretet; végállomására, mértékére nézve az Úr is adott rendelkezést az Evangéliumban: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja barátaiért." (Jn 15,15) János tehát bemutatta evangéliumában a tökéletes szeretetet, és ugyanezt a tökéletességet ajánlja itt is, ám ti ezt kérdezitek, ezt mondjátok magatokban: mikor lehet ilyen szeretetünk? Ne add fel ilyen gyorsan a reményt! Talán már megszületett benned a szeretet, csak még nem tökéletes. Tápláld, hogy ki ne hunyjék! Erre így szólsz majd: miről ismerem fel? Hallottuk, mikor lesz tökéletes, halljuk hát azt is, mivel kezdődik! Ezt mondja el a folytatásban: „Akinek bőven van a világ javaiból, és látja, hogy testvére éhezik, mégis elzárja előle a szívét, hogyan maradna meg abban Isten szeretete?" (17) Íme, itt kezdődik a szeretet. Ha most még nem vagy készen, hogy meghalj testvéredért, arra máris késznek kell lenned, hogy javaidból adj testvérednek. Már most érintse meg bensődet a szeretet, hogy ne fennhéjázóan, hanem a könyörületesség mélyének bőségéből cselekedj, s vedd észre testvéred nyomorúságos helyzetét! Hiszen ha fölöslegedet nem tudod odaadni testvérednek, oda tudod-e adni érte az életedet? Most tele van a zsebed pénzzel, de ellophatják tőled a tolvajok; ha meg nem tolvajok lopják el, és ha életedben nem hagy el téged a pénzed, te akkor is elhagyod őt majd halálodban – ugyan mit tehetsz ez ellen? Testvéred éhezik, szükséget szenved, talán kétségbeejtő helyzetben van, hitelező szorongatja – neki nincs, de van teneked! Hiszen a testvéred, egyszerre, ugyanazért az árért vétettetek meg, Krisztus vére váltott meg mindkettőtöket: légy hát könyörületes testvéredhez, ha bővelkedsz a világ javaiban! Talán így szólsz: Mit érdekel! Oda kellene adnom pénzemet, csak hogy más ne nyomorogjon? – Ha a szíved ezt feleli, nem marad meg benned az Atya szeretete. Ha nem marad meg benned az Atya szeretete, nem születtél Istentől: hogyan dicsekedhetsz hát keresztény voltoddal? Csak a neved keresztény, nem a tetteid. Ha majd e névvel tettek is járnak, akkor mondhat bárki pogánynak, te tetteiddel bizonyulj kereszténynek. Mert ha tetteidben nem bizonyulsz kereszténynek, akkor mit használ neked, hogy mindenki annak mond, csak éppen a keresztény név valósága nincs sehol? „Akinek bőven van a világ javaiból, és látja, hogy testvére éhezik, mégis elzárja előle a szívét, hogyan maradna meg abban Isten szeretete?" Majd így folytatja: „Fiacskáim, ne csak szóval és nyelvvel szeressünk, hanem tettel is igazsággal." (18)

13. Úgy vélem, testvéreim, jelenvalóvá lett előttetek ez a nagyszerű, fontos titok és szentség. A szeretet értekét az egész szentírás figyelmünkbe ajánlja, de nem is tudom, van-e még egy helye, ahol világosabban teszi, mint ebben a levélben. [.. .] (Fordította: Dér Katalin)

 

 


LELKIPÁSZTORKODÁS


András Imre

MISSZIÓ KÁRPÁTALJÁN

A rendszerváltozás előtt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a Bécsben élő gyermek meglátogassa szüleit, testvéreit ezen az elzárt földön: „Ki tolmácsol magának? Hol tudnak találkozni?" – voltak a vízum elutasítását megokoló, „gondterhelt" kérdések a bécsi szovjet nagykövetségen. Most, akár nyugaton élő magyar papok is elmehetnek oda, hogy a gyóntatásban, a nagyheti szertartások megtartásában kisegítsék a lelkipásztori munkával reménytelenül túlterhelt, Magyarországról odaküldött misszionáriusokat, vagy akár állandóan ott dolgozzanak a magyar hívek lelkipásztorkodásában.

A missziót tulajdonképpen az ukrán politikusok kezdeményezték. Ők hívták meg Paskai László bíborost látogatóba, és tették lehetővé, hogy visszatérve Magyarországra misszionáriusokat toborozzon a pap nélkül levő magyar katolikusok lelki gondozására. Paskai prímás a szerzetesek segítségét kérte, elsősorban saját rendjét, a ferenceseket, továbbá a domonkosokat és a jezsuitákat, de jöttek elszórtan egyházmegyés papok is a szatmári, ill. a szeged-csanádi egyházmegyéből. Az elsők Paskai bíboros küldő „útlevelével" kaptak bebocsátást az országba.

A misszionáriusok egyházüldözésben, „málenkij robotban", azaz szovjetunióbeli kényszermunkában, nemzetiségi küzdelmekben megtört-megedződött híveket, 41 katolikus templom lelki ellátásának gondját hordozó 8-9 aggastyán papot, és talán képzetlen, de értékes, tehetséges embereket találtak a helyszínen.

Kárpátalja összlakossága 1989-ben 1 258 000 volt, ebből magyar 157 000 (12,5%), akik közül több mint 50 ezer városban, a többi falun élt. A ruszinok (most: „ukránok!’’) számaránya 78,4%, az oroszoké 4,0%, a románoké 2,4%, a többi nemzetiség összesen Kárpátalja lakosságának 1,7%-a. A legfőbb magyarlakta vidékek: Beregszász, Ungvár, valamint Nagyszőllős városa és környéke. A magyarok vallási megoszlásáról egy helyi adatgyűjtés 53 300 katolikus, és 63 800 református hívőt mutatott ki.

A ruszinok nagy sérelme, hogy őket a hivatalos politika ukránoknak könyveli el, mivel nyelvük majdnem azonos az ukránnal. Vallásuk viszont görög katolikus és nem ortodox, mint az ukránoké, de az ukránok miatt kénytelenek ők is pl. a húsvét ünnepét az ortodoxokkal együtt tartani, hogy ne tegyék ki magukat támadásnak. Bizonyos ortodox formákat, melyek már nem a liturgia, hanem inkább a vallásos néprajz körébe tartoznak, a katolikusok is átvettek – a felekezetközi békesség kedvéért. A vallási és népi kultúra ezen a vidéken sajátos helyi színezetben él a nép szokásaiban.

A Kárpátaljára küldött magyar szerzetes misszionáriusok a 12 800 km2-nyi területen egy-egy magyar központ környékét gondozzák: a ferencesek Nagyszőllős székhellyel keleten, a domonkosok Munkács székhellyel délen, a jezsuiták Ungvár székhellyel nyugaton pasztorálják a környék magyar településeinek híveit. A ferenceseknek sikerült visszaszerezniük a szovjet hatóságok által annak idején lefoglalt, s azóta raktárnak, majd gumijavító üzemnek használt nagyszőllősi plébániatemplomot, s óriási munkával megtisztítani, ill. renoválni. Karitász központot is létesítettek, mely – a Leppich mozgalom egyik németországi csoportjának támogatásával – naponta 300 ebédet oszt ki, ill. hord szét az éhező munkanélkülieknek. A ferences közösség egyik tagja, volt németországi magyar lelkész, az ottani németajkú híveket gondozza, sőt püspöki helynökük is lett. A domonkos atyák a munkácsi főplébániát vezetik, a plébános a magyarok püspöki helynöke, egy másik atya pedig a most megalakuló kárpátaljai ukrán domonkos rendtartomány munkácsi noviciátusának újoncmestere. A jezsuiták által vezetett misszió 11 templomot lát el az Ungvár és Csap közötti területen. A katolikusok legfőbb egyházi elöljárója a kievi apostoli nuncius, aki óriási „egyházmegyéjét" rendszerint repülőgépen tudja csak látogatni. Hírek szerint folyik az új kárpátaljai latin egyházmegye felállításának előkészítése is, ami leegyszerűsítené a dolgok intézését.

A kárpátaljai görög katolikusok püspöke Ungváron székel. Székesegyháza az 1773-ban feloszlatott jezsuiták egykori temploma, amelyet Mária Terézia adott át használatra a görög katolikusoknak a püspökség alapításakor.

Néhány emlék még a jezsuita múltra utal, így pl. az a gyönyörű tiroli feszület, melyet valamikor „latin" volta miatt a raktárban őriztek, most azonban a bal mellékhajóban helyeztek el. Az egykori jezsuita kollégiumban volt a görög katolikus szeminárium. Ez ma városi könyvtár, de már felépült a görög katolikusok új szemináriuma. A kárpátaljai görög katolikusok – akik között csekély számban magyarok is vannak – a nemzetiségi elnyomás miatt elbizonytalanodtak, és egy részük azt kívánja, hogy az egyházmegye a jelenlegi, kizárólag Rómához tartozás helyett csatlakozhasson a lembergi érsekséghez, mely ezáltal reméli az egyháztartományi rang elnyerését.

A hívek vallásos élete a két háború közötti magyarországi vallásgyakorlat formáinak felel meg. A hívek megbecsülik papjukat, hálásak szolgálataiért: a szentmiséért, gyóntatásért, prédikációért, hitoktatásért, betegellátásért, temetésért, szentségkiszolgáltatásért. Ellátják papjukat a megélhetéshez szükséges dolgokkal, nagy szegénységük ellenére adakozóak is, noha az ország pénze, a „kupon" nem igazi fizetőeszköz, s az üzletekben szívesebben veszik a forintot, még inkább a német márkát, ill. az amerikai dollárt.

Nagyszerdán Munkácson összegyűlt az apostoli nuncius által celebrált olajszentelési misére Kárpátalja csaknem minden papja. Alkalom adódott ezáltal arra, hogy megismerjük egymást, és hogy a fennálló problémákról a lelkipásztorok beszélhessenek főpásztorukkal. A nuncius igyekszik mindent megtenni, hogy segítse papjai munkáját. Kérésre hazaengedtek erre az alkalomra az egri szemináriumban tanuló két elsőéves kispapot is. A nuncius kérésére kivételt tettek velük az alól a szabály alól, hogy az elsőéves kispapoknak a teljes évet a szeminárium elmélyülést és nyugalmat biztosító falai között kell eltölteniük.

A nagyböjti lelkipásztori kisegítés Ungváron és környékén megfelelt a szokásos népmissziós munkának: szentbeszédek, hosszú gyóntatások, nagyheti liturgia egymás után több helyen. Munkára itt csak autózni tudó embereket lehet használni. A nagyhét első három napján az esték még szabadok voltak. Felajánlottam, hogy előadásokat tartok az értelmiségieknek időszerű témákról. E célra megkaptuk a szomszédos zeneiskola dísztermét. Az iskola egykor a plébánia tulajdona volt. Az egyház visszaigényelte ugyan, de nem sok a remény, hogy valóban meg is kapja. Az igazgató előzékenysége folytán azonban legalább használhattuk a dísztermet. Az összegyűlt hallgatóság, 60-70-en lehettek, igen hálás közönségnek bizonyult. Ki voltak éhezve értelmiségi témára, már restelltem, olyan sok dicsérő jelzővel köszönték meg a nekik tett szolgálatot.

A húsvéti szertartások leglátványosabb eseménye kétségkívül a húsvétvasárnapi pászkaszentelés volt. Olyanok is elhozták szenteltetni a húsvéti ételeiket, italaikat, akik a templomot belülről csak ilyen alkalmakkor látják. A több száz, földre rakott kosár „sorba állítása" (hogy aztán a szentelő pap valamennyit egyenként meghinthesse szentelt vízzel) komoly rendezői feladat volt a ministránsok számára. Ezt a szertartást legjobban a szabadban lehetett megtartani. Az idén némi eső is adódott a szentelés alatt, úgyhogy nemcsak az ételek, de a fogyasztók is bőségesen el lettek látva „harmattal" felülről. A híveket azonban ez a rossz körülmény sem tudta elriasztani a nagy eseménytől. A templom előtti téren felállított több száz méteres, égő gyertyákkal megtűzdelt, kicsomagolt ételeket, kidugaszolt italokat kínáló kanyargó kosársor vidám és egyúttal felemelő látvány volt. Az étel- és italszentelés imáinak elhangzása után volt a szenteltvízzel való meghintés cselekménye, melyet az egyik ministráns a füstölővel a kézben követett. Egy másik ministráns pedig időnként egy kannában tartalékként hozott szenteltvízből pótolta a kifogyót. A menetet egy egyháztanácstag kísérte, aki egy kosárba gyűjtötte egybe a hívek – főleg pénzbeli – adományait. Az ungvári húsvéti liturgián többször megjelentek a helyi TV kamerái is, melyek a műsort, főképpen a pászkaszentelést, a kijevi TV adó számára továbbították.

A közéleti tényezők vallás felé fordulása már nem volt ilyen látványos, amikor fontos egyházi szükségletekről volt szó, például egyházi épületek visszaadásáról. A volt egyházi épületek természetesen mindenütt foglaltak. A használók is többnyire a régiek. Így alig akad a közéleti tényezők között olyan, aki szorgalmazná visszaadásukat. Ungváron, a volt plébánia épületben még lakók vannak, akiknek az ottani önkormányzat pótlakást is utalt ki, de a lakók a kiköltözésre nem nagy hajlandóságot mutatnak. Két szobát mégis visszakapott a plébánia. Ezekben az előző rezsim annak idején nyilvános illemhelyet üzemeltetett.

A plébános kis szobája egyúttal az egyházközségi iroda is, de ebben van a konyha és a fürdőszoba is elhelyezve. Hasonló, apró szobával rendelkezik az alkalmi plébániai kisegítő lelkésze is. A hitoktatás, az énekpróba és minden egyéb helyet igénylő tevékenység a templommal kapcsolatos helyen zajlik le. Az apostoli nuncius úgy látja, hogy az állam egyházi célra mindenütt legfeljebb a plébánia épületét lesz hajlandó visszaadni, s ezért óvja papjait, hogy bármilyen „csereobjektum" ígérgetésének bedőljenek. Az a veszély állna fenn ugyanis ilyen esetben, hogy a plébános az egyetlen komolyan visszakövetelhető objektumról lemondott, a „csereobjektum" visszaadását meg utólag teljesíthetetlen feltételhez köthetik.

Számomra a legnagyobb élményt Kárpátalján az ottani magyar emberek jelentették. Nem értettem, hogy tudott ott annyi értelmes, ügyes, széles látókörű stb. ember összeverődni. A választ egy kis epizódban véltem felfedezni. Nyugdíjas műbútorasztalos házigazdám felesége egyszer ebéd közben elém tett egy nagy kutyabőrt, a család nemesi oklevelét valamelyik osztrák császártól és magyar királytól. Házigazdám úgy vélte, hogy a még jó állapotban lévő oklevelet nem érdemes már restaurálni, mert ővele úgyis kihal a Kuthy nemzetség, ősei valószínűleg a török elől húzódtak fel Kárpátaljára, s aztán ottmaradtak, mint annyian mások. Trianon után cseh uralom alá került a vidék, a második világháború után viszont Szovjetunió lett belőle. Baj és szegénység költözött a vidékre, az ott élő emberek viszont „génjeikben" úgy látszik, mégis megőrizték a dicső múltat.

A latin betűs tájakról Kárpátaljára menő vándornak külön nehézséget jelentenek a cirill betűs feliratok. Az ember komplett analfabétának érzi magát. Komplikálja a helyzetet ráadásul még az is, hogy pl. a régi névtáblák lekerültek már az utcákról, de még nem lehet új térképet kapni. Így a turista térképpel a kezében sem tudja a házak falán feltalálni azt a betűképet, mellyel azonosítani tudná, melyik utcában tartózkodik. Hivatalos helyet mindenképpen jó csakis ukrán nyelvet értő személy társaságában felkeresni, mert nyomtatványt kitölteni, vagy pláne sima papírra kérvényt írni a megfelelő formában, nyelvismeret nélkül nem fog sikerülni. Külföldi állampolgár a határon pl. csak háromnapos vízumot kaphat, ami ugyanúgy 50 dollárba kerül, mint a hosszabb időre szóló. A háromhavi meghosszabbítás a rendőrségen már 10 dollárért megszerezhető, kérvény kitöltése és egy fél nap rászánása mellett.

A vállalt munka befejeztével a szintén ott „vendégmunkáskodó" P. Csókay Károly jezsuita atyával Ungvárról autóval át akartunk rándulni Lembergbe. „Analfabéta" voltunkra való tekintettel meghívtunk az útra egy fiatal, ungvári magyar teológust is, hogy legyen a tolmácsunk. Mikor egy tekintélyes személynek számító ismerősünk tudomást szerzett útitervünkről, hevesen tiltakozni kezdett a nagy kockázattal fenyegető terv miatt. Fegyveres útonállók kezébe kerülhetünk – mondta –, kirabolhatnak, túszul ejthetnek bennünket. Kárpátalján kívül nincsen közbiztonság. Nem tudtuk elképzelni, hogy komolyan gondolja. Akkor az illető „könyörgésre" fogta a dolgot: legalább utunk előtt menjünk be az ungvári rendőrségre, adjunk meg az útról minden adatot, hogy ha valami történne velünk az ungvári rendőrség gyorsan tudjon intézkedni. Ez hatott. Beláttuk, hogy ilyen feltételek mellett jobb nem utazni Kárpátalján kívülre. A tervezett út első állomásáig, a Vereckei hágóig mindenképpen el akartunk jutni. Ott majd meglátjuk – gondoltuk. Csodaszép utunk volt a Kárpátokban. Az úttest azonban tele volt mély gödrökkel. A magyar rendszámú Skoda hősiesen viselte a megrázkódtatásokat. Hirtelen, mintha az úttestből nőtt volna ki, egy rendőrbódé előtt torpantunk meg. A hozzátartozó katona a „davajgitár" csövét barátságosan felénk irányította, majd ugyanolyan barátságosan intett, hogy mehetünk tovább. Első ijedségünkben gyorsan elhúztunk a bódé mellett, majd gondolkodni kezdtünk, hol vagyunk tulajdonképpen? Megkérdeztük. Kárpátukrajna határán – volt a válasz. A kezdeti kalandvágyunk már teljesen elpárolgott belőlünk, jobbra elfordultunk tehát az úton egy folyót követő másik útra, ahogy később megtudtuk, egy idegenforgalmi nevezetességre, a „Nárciszok völgyébe", mely egyenesen Huszt irányába vitt minket. Onnan pedig a magyarlakta vidéken keresztüljutottunk vissza szálláshelyünkre, Ungvárra.

 

 


András Imre jezsuita egyházszociológus kitüntetése

A Magyar Köztársaság Elnöke András Imre jezsuita szerzetesnek életművéért és a külföldön élő magyarság érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta. A kitüntetés okmányát és az érdemrendet Göncz Árpád köztársasági elnök személyesen adta át a 1994. május 16-án délelőtt a magyar parlament Nándorfehérvár-termében. Az ünnepségen jelen volt többek között Keresztes Sándor szentszéki magyar nagykövet; Entz Géza államtitkár, a külföldi magyarok hivatalának vezetője; Miklósházy Attila, a külföldi magyarok püspöke; a magyar jezsuita provinciálist pedig P. Nemeshegyi Péter, a Faludi Ház elöljárója képviselte.

 

 


Beöthy Tamás

CSALÁDI HÉTVÉGE

Élménybeszámoló

Története. – A programot sok, a családot fontosnak tartó, szerető család dolgozta ki a New Jerseyben székelő Lelkipásztori és Házasság Megújulási Központ munkatársaiként. Ezt a központot Gallagher Károly jezsuita atya hozta létre és vezeti. Munkatársai az országban szétszórtan élő, a vallástudományokban és kapcsolt tudományokban magas fokon kiképzett papok, szerzetesek, világiak, akik kérésre az intézet által megtervezett programokat a plébániákon levezetik. Gallagher atya 1968 óta terjeszti a Házas Hétvégét, amely Spanyolországban indult, és amely tíz éve hazánkban is működik; a világban pedig talán 90 országban tevékenykedik. A Plébániai Megújulási Hétvége első képzése – Ács István püspök segítségével, tizenhat pap részvételével és az én vezetésemmel – 1992. február 17. és 22. között volt.

Gallagher atya sok más plébániai vezetőképző, gyógyulási, házasságerősítő, ifjúsági programot dolgozott ki, és vezetőket képzett, ezenkívül keresett előadó, és több könyv, újságcikk, folyóirat, tanulmány szerzője. A Családi Megújulási Élmény kézikönyve 1975-ben készült el. Kolozsváron 1993 novemberében tizenöt résztvevővel dr. Lázár Sarolta és dr. Bogyay Mária szervezésével próbaprogramot tartottunk, jó eredménnyel; ezen ugyan nem családok, hanem leginkább egyetemisták (és egy-két felnőtt) vettek részt. Hazánkban az első „hétvéget" Zsámbékon a Katolikus Tanítóképző Főiskola tornatermében tartottuk Bogyay Máriával, 1994. február 18. és 20. között. Ezen nyolc család, negyvenhárom fő vett részt, és hárman-négyen segítettek.

Célja. – Napi teendőink, tanulmányaink, szórakozásaink, baráti kapcsolataink zsúfoltsága miatt családunk gyakran háttérbe szorul, és igen laza kapcsolatban élünk egymással, néha szinte idegenként. A hétvége a család szoros, biztonságot nyújtó, egyéni különleges értékeit, gazdagító és boldogító, de szunnyadó erejét éleszti újra.

Résztvevők. – Tíz-húsz család. A teljes család, szülők és gyerekek hét-nyolc éves kortól a nagyokig (akik még nem önállóak) vegyenek részt rajta. A kisebb gyerekek nem tudják még a feladatokat elvégezni, így csak unatkoznának, lekötnék szüleiket és futkosásukkal elvonnák a többiek figyelmét is, meghiúsítván a célt, hogy a család állandóan együtt legyen és egymásra figyeljen. A nagyobb fiatalok is sokat tanulhatnak, és jelentős mértékben hozzájárulhatnak az új családi egység és közelség megteremtéséhez.

Folyamata. – A hétvége péntek délutántól vasárnap kora délutánig tart. A családok otthon alszanak, reggeliznek és vacsoráznak, és könnyű ételeket hoznak ebédre. Szombat este vagy a részt vevő családok, vagy más, készséges család hívják meg egymást otthonaikba vacsorára. Vasárnap szentmisével végződik a hétvége. Programként rövid bevezető beszélgetések, játékok, feladatok, alkotások folynak a munkatársak utasítása szerint. A család minden tagja állandóan együtt van, egymás segítségével oldják meg a feladatokat, és megosztják egymással az egyénileg végzetteket is. Egy asztalnál étkeznek, együtt játszanak, sportolnak, sétálnak, ha van idő. Nem kívánatos, hogy külön a szülők vagy külön a gyerekek családjuktól elkülönülve csoportosuljanak. A család tagjai egymás iránt akarnak érzékenyebbek lenni, egymást akarják jobban felfedezni, egymásnak akarnak örömöt és boldogságot szerezni. Ez segíti elő a közelség élményét. Ez is mutatja: elhatározásuk az, hogy egymásnak ajándékozzák önmagukat, idejüket és figyelmüket. Így létrejön a vágyva-vágyott közelség. Saját ügyességük és döntésük gyümölcse a megtapasztalt öröm, derű, közelség, egymás értékelése, egymáshoz tartozás. Amit itt elérnek, saját maguktól függ, saját jó hozzáállásuk gyümölcse, és ezt otthonukban is megtapasztalhatják és fejleszthetik, ha ezt akarják. Erre ajánljuk a hétfői Családi Órát és a Családi Bevetést mások szolgálatára, segítésére, boldogítására.

Munkatársak. – Legelőnyösebb, ha két-három, a résztvevőkkel hasonló korú gyermekekkel rendelkező házaspár és egy pap vezeti a hétvégét. Nem szükséges, hogy a vezető párok már előzőleg megtapasztalják családjukkal a hétvége élményét. A munkatársak családjukat nem hozhatják magukkal azért, hogy szeretetükkel és figyelmükkel teljesen a részt vevő családok szolgálatára álljanak. Képzésüket már tapasztalattal rendelkező pap vagy pár vagy egyén végzi, és a párok egymást segítik hatásos beszédeik elkészítésében és begyakorlásában. A felkészülési és szervezési idő, lehetőség szerint, három hónap.

Munkatárs-kézikönyv. – Tartalmaz mindent, ami a szervezéshez és lebonyolításhoz, beszédek írásához, feladatok elvégeztetéséhez, segédeszközök, bútorok, helyiségek szempontjából tudni kell.

Helye. – Plébánia, iskola, zárda, kultúrház tornaterme, ebédlője, díszterme. Egy teremben minden család kuckót épít magának asztalokból vagy másból. Családonként kb. 20 m2, munkatársaknak 40 m2, játékbüfé számára 120 m2 alapterület szükséges; WC-k és mosdók, lehetőleg tűzhellyel, hűtő-szekrénnyel felszerelt konyha. Játszótér vagy más szabadtéri, mozgási, levegőzési terület is ajánlatos.

Vélemény. – „Ez a két nap olyan felhőtlen, nyugodt, közösen eltöltött idő volt számunkra, amely csodálatos forrása lehet további családi életünknek. Rájöttünk arra, mennyire fontos a tartalmas családi együttlétekre rendszeresen időt fordítani."

További tájékoztatás: P. Beöthy Tamás SJ. Budapest Mária u. 25. 1085 Tel.: 118-3479, 20 óráig – Dr. Bogyay Mária, Budapest Molnár u. 20. 1056 Tel.: 137-5586.

— o —

Vámosné Kassai Ágnes

Családi Hétvége Zsámbékon

„Fejem, vállam, térdem, talpam mind az Úrhoz tartozik!"

Ennek a vidám éneknek a hangjai mellett léptünk be a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola tornatermébe. Ezt énekelték a következő napokban is felnőttek és gyerekek, amikor két foglalkozás között megmozgatták kezüket, lábukat.

Magunk építette, családi címerrel díszített „sátrunkban" ülve, játszva, beszélgetve ezt az egységbe kapcsolódó különbözőséget éltük meg. Ki vagyok én, te, ő a családban? Mi, akik mindannyian „különleges emberek" vagyunk, hogyan illesztjük magunkat családdá, egy testté, mely az élet hordozója?

Apa a fej. Ez egy pillanatig sem volt vita tárgya. Gabi lett a talp, mivel talpán lévő kisebb sérülése miatt bicegve érkezett erre a hétvégére. Bicegése vasárnap délutánra sántikálássá vált, csak családi segítséggel tudott talpra állni. Így közös programunkat a Sebészeti Klinikán fejeztük be. Gabó most felpolcolt lábbal várja, hogy egészséges taggá válhasson.

Nagyobb lányom, Ági a szív és a kéz. Amit szíve szeretete diktál, arra azonnal mozdul keze. Simogat, segít, rajzol, karácsonyra kapott gitárján a tanult dalokat próbálgatja. Nekem maradt a váll és a térd. A három nap alatt rájöttünk, hogy csak vállvetve tudjuk meghozni közös döntéseinket, melyekkel megteremtjük és növeljük boldogságunkat. Térddé váltunk vasárnap délelőtt, amikor egymáshoz hajolva, egymás fülébe suttogtuk el szeretetlenségeinket, hibáinkat.

Délutánra kisütött a nap. Ugrószőnyegeinket kuckóinkból kihúzva, az oltár körül nagy kört formálva közös szentmisén vettünk részt. Senkit sem ért váratlanul az olvasmány, Szent Pál 1. korintusi levele, mely Krisztus testének, Egyházának egységéről szól. A számomra legtöbbet jelentő mondat ez volt: „... A tisztességtelen tagok nagyobb tiszteletben részesülnek, a tisztességes tagoknak ugyanis nincs erre szükségük."

Kérlek, Istenem, hogy minden családtagunk megtapasztalhassa a legkisebbeknek ígért boldogságot!

— o —

Halász Endre

ALKOHOLISTAMENTŐ SZOLGÁLAT

A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat az idén kezdte el tizedik munkaévét. Legelőször 1985. január 19-én gyűjtötték össze egy lelki napra az alkoholfüggőségben szenvedő testvéreket a Gödöllő melletti szadai plébánián. Azóta általában havi egy, elsőszombati lelki nap és évi négyszeri, háromnapos lelkigyakorlat adja a keretét ennek a munkának. Tizedik éve abban a meggyőződésben folyik ez a szolgálat, hogy „Az alkohol rabságából is Jézus a Szabadító!"

Az új esztendő első hónapjában új fordulatot vett a szolgálat. Nem a szabadulni vágyókat hívták össze, hanem az érintett hozzátartozókat. A szakirodalom társfüggőségről beszél. A hozzátartozóknak az alkoholfüggőség kifejlődésében és fennmaradásában is sokszor megvan a szerepük. Segíthetik, vagy akadályozhatják a szabadulást.

A találkozó két napig tartott. A tanácsadók, pszichológusok és sokan a 30-20-10 éves alkoholizálás után szabadultak feleségei közül, akik vállalkoztak arra, hogy bizonyságot tesznek kudarcaikról és sikereikről, és szívesen adnak jó tanácsot.

Érdekesen került egymással látszólag szembe két vélemény. Az egyik: nem kellene-e határt szabni a türelemnek? Hiszen itt nem ártatlan, rossz szokásról van szó, hanem méregről, amelybe a szenvedélybeteg lassan belehal, és a családtagok is tönkremennek. A másik vélemény az volt, hogy a szeretetnek nincs a határa. „A szeretet mindent elvisel!"

Ez a feszültség nagyon életszerűvé tette a megbeszélést. Keresztény ember az életben sokszor kerül szembe ilyen problémával, melynek nincsen minden esetre vonatkoztatható, egyszerű megoldása, csak az okosság. Mindig szeretni kell! A szeretet soha nem mondja, hogy elég! De sokszor éppen az a szeretet, hogy választás elé kell állítani azt, akit okosan szeretünk, hogy megmentsük őt.

Mindenki károsnak kell, hogy ítélje a sokfelé ma is érvényesnek tartott mondást: az asszonynak akkora köténye legyen, hogy minden elférjen alatta! Ezért nem kér a gyötrődő hozzátartozó segítséget. Takargatja, leplezi társa bűnét, és ezzel segíti, hogy a beteg még mélyebbre süllyedjen a bajban. Szép bizonyságok hangzottak el arról, hogyan juttatta el kezdetben tiltakozó, szenvedélybeteg férjét felesége az egész család összefogásával, nagy szeretettel a lelkigyakorlatos közösségbe, és attól kezdve a tabuként kezelt téma szép közös beszélgetések tárgya lett, ami később célhoz vezetett.

A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat legközelebbi, háromnapos lelkigyakorlatát szenvedélybetegek részére Budapesten, a Táborhegyen szeptember 15—18-ig, majd november 17—20-ig tartja. A lelki napokat pedig a rákosfalvi plébánián augusztus 6., szeptember 3., október 1., november 5., december 3. időpontokban rendezzük.

Kérjük, az érdeklődők hívják a 133-63-03 telefonszámot (Betánia Szeretetszolgálat), vagy írjanak Halász Endre ny. plébános, 2111 Szada címre.

Akik nem értesültek a hozzátartozóknak rendezett találkozóról, de az ott elhangzott előadásokat és bizonyságokat szívesen meghallgatnák, írjanak; az ott készült kazetták másolása lehetséges.

 

 


Andreas R. Batlogg

KI VOLT HUGO RAHNER?

Negyedszázada halt meg a nagy teológus, aki Karl Rahner testvére volt. – Akadémiai emlékülés az Innsbrucki Egyetemen. (Kathpress, 20-21. XII. 1993.)

 Rahner, a nemzetközi tekintélyű egyháztörténész és Szent Ignác-kutató 1968-ban, karácsony előtt három nappal halt meg egy müncheni kórházban, az Isar partján. Békés halála éveken át húzódó haldoklásának záróakkordja volt. Már a hatvanas évek elején jelentkeztek nála a Parkinson-kór tünetei, és hatvannégyévesen kénytelen volt nyugdíjba vonulni. Hosszú szenvedését nehezen, de végig méltósággal viselte.

Az eset évek óta forog közszájon, és ki-ki úgy értelmezi, ahogy éppen (különböző formában) tálalják: „Ön a híres páter Rahner testvére?" – „Nem! Ő az én testvérem." – Az eset színhelye Köln, az ötvenes évek. A kérdést feltevő egy bíboros: Joseph Frings érsek. A frappáns válasz Hugo Rahneré. „Igaza volt", kommentálta az anekdotát évtizedekkel később négy évvel fiatalabb öccse, Karl Rahner, amikor egy ünnepség alkalmával felkérték, hogy nyolcvan esztendős múltjából idézzen fel néhány anekdotát.

Ki volt Hugo Rahner? Csak Karl „testvére"? Szó sincs róla. Legfeljebb posztumusz legendák tették azzá. Páter Hugo Rahnert, a jezsuitát sohasem árnyékolta be ugyanahhoz a rendhez tartozó és ugyanazon teológiai fakultáson működő testvére, Karl Rahner nagysága sem tudományos vonalon, sem hírnevét illetően. Az egyszerű tény, hogy a két testvér közül a fiatalabbik tizenhat évvel élte túl az idősebbiket, s hogy az egyik személyesen volt jelen az utolsó zsinaton (nemcsak szellemében, mint az idősebb), nagyban megmagyarázza a kellően nem egyértelmű fogalmazást.

Az „előausztriai"

Az „előausztriai" Hugo Rahner a századfordulón, 1900. május 3-án született, és a breisgaui Freiburgban nevelkedett. 1919-ben, miután még végigküzdötte az I. világháborút, Feldkirchben belépett a jezsuita rendbe, és Pater Andreas R. Batlogg SJ disszertációt ír Karl Rahnerről, és ezzel kapcsolatban intenzíven foglalkozik Hugo Rahner művével.

kiképzése során végigjárta az akkoriban szokásos utat. Ez az út először Valkenburgba (Hollandia) vezetett (filozófia), majd vissza Feldkirchbe (nevelői munka), onnan Innsbruckba, ahol (1931-ben) megszerezte a teológiai doktorátust. A következő három évben Franz Josef Dolgernél Bonnban történelmet hallgatott, 1934-ben megszerezte a filozófiai doktorátust és habilitált egyháztörténetből és patrológiából.

37 évesen lett az innsbrucki egyetem teológiai fakultásán professzor. Ebbe az első fázisba esik a sokat vitatott, és végül is félremagyarázott „Kinyilatkoztatás teológiája". Ez egy dogmatikai előadássorozat kapcsán született meg, amelyet P. Rahner egy Innitzer bíboros által plébánosok és káplánok részére rendezett, nyári teológiai kurzuson tartott. Elemzései 1938-ban jelentek meg A Kinyilatkoztatás, tizenkét előadás a kerigmatikus teológiáról címen. A. Jungmann SJ (akinek Missarum Sollemnia-ja évtizeddel később liturgikus referenciamű lett), Franz Dander SJ és Franz Lakner SJ társaságában, tulajdonképpen minden előzetes szándék nélkül, létrejött egyfajta „Innsbrucki Iskola". Síkra szálltak az olyan teológia mellett, amelynek lényege az evangélium hirdetése, a kerigma, tekintettel a mai ember helyzetére és lelki igényeire. (Tulajdonképpen a zsinati korszerűsödés prófétai elővételezése volt törekvésük. Szerk.)

Száműzetés a náci időkben

1938 júliusában a nemzeti szocialisták felfüggesztették az innsbrucki teológiai fakultás működését. Mikor a Canisianumot, a XI. Pius pápa által pápai egyetemi rangra emelt nemzetközi teológiai konviktust is elfoglalták, nem volt más megoldás, mint száműzetésbe menni. Hugo Rahner a fakultás egy részével áttelepült a svájci Sionba. Ott kellett, szűkös körülmények között, messze szakterületén túl is előadásokat tartania. A számkivetésnek ezekben az éveiben vett reszt az „Eranos" konferenciákon, ahol többször is találkozott Hermann Hessevel és Carl Gustav Junggal. A szimbolikus teológia terén folytatott kutatásainak és asconai elkötelezettségének kiemelkedő tanúja a kicsi, de joggal nagyrabecsült könyv, a Játékos ember.

A francia megszállókkal való jó kapcsolatai segítették abban, hogy már 1945 októberének első heteiben ismét megnyílhatott az innsbrucki teológiai fakultás. A háború után P. Rahner volt az első dékánja. A „Keresztény humanizmusról és teológiáról" mondott, az ún. „ezeréves birodalomra"célzó beszédével Tirol egybegyűlt politikai és egyházi kiválóságainak figyelmét a Nyugat szellemtörténetére irányította. „Szeretnénk ismét emberek lenni – mondta drámai hangon –, egyfajta nemes humanizmus képviselői, s ez akkor lesz lehetséges, ha ismét keresztények leszünk." 1949/50-ben az innsbrucki Leopold Franzens egyetem élén állt mint rektor, 1868/69 óta a második teológus ebben a tisztségben. A következő hat évben a Canisianum rektora volt, azé az intézményé, amelynek töredékével töltötte el a háborús éveket egy semleges országban. Két fontos katolikus nagygyűlésen láthattuk, mint ragyogó szónokot. 1942-ben Bécsben („Osztrák Confiteor és Gloria") és 1956-ban Kölnben („Az Egyház: Isten ereje emberi gyengeségben"). Ugyancsak keresett lelkigyakorlat-vezető is volt. Mind tudományos munkájában, mind pasztorális tevékenységében mindig emberközelben maradt.

Jezsuita: a régi iskola képviselője

60 éves korában, egy mise alkalmával vette észre, hogy a bal mutatóujja nem engedelmeskedik akaratának. Ezután az út meredeken vezetett lefelé. „Néha nehéz elviselni, hogy valaki élő hulla legyen" – mondta bizalmasan egy barátjának, ennek ellenére azonban hálát adott Istennek azért „a szelíd adagolásért, amivel a Parkinson-kór terjed bennem “ – mondogatta. Mindenesetre ez a kór akadályozta meg, hogy aktívan részt vegyen a zsinaton, arra csak publikációi révén és azzal volt befolyással, hogy együttműködött öccsével a Teológiai és egyházi lexikon kiadásában. Egy barátja segítségével sikerült még egy jelentős kiadványt publikálnia Szent Ignác-tanulmányainak sorában. Egyébként német nyelvterületen (és másutt is) H. Rahner volt az első, aki rendalapítóját nemcsak egy hagiografikus alakként, hanem teológusként is értékelni tudta, és komolyan vette. Az ő Szent Ignác-kutatása közvetve sok poros sémát küszöbölt ki. Görög mítoszok keresztény értelmezése c. gyűjteményes kötete (1945) és az Egyházi szimbólumok (1964) még ma is nélkülözhetetlen referenciaműveknek számítanak.

H. Rahner a munka megszállottja volt, és a régi iskolához tartozó jezsuita. Öccsével, a tartózkodó természetű Karllal szemben, ő jól mozgott a társaságban, klasszikus értelemben vett „bonvivant"’ volt. Szoros kapcsolatát Jenő főherceggel – akinek házi káplánja volt – sokan megmosolyogták. Ezek a körök együttérzően karolták fel utolsó éveiben, és gondozták, egészen addig, míg végül Münchenben tartós orvosi kezelésnek kellett alávetnie magát.

Hogy Karl csillaga sokkal jobban fénylett, mint az övé, nem maradt titok számára; egykori asszisztense emlékezett rá, hogy „tréfásan mesélte: minden esztendőben centiméterrel méri a könyvespolcon kettejük kiadványait, és hasonlítja össze őket; az utóbbi években azonban már nem tud lépést tartani vele." Persze az ilyen megjegyzések nem veszik tekintetbe a megfigyelhető és igazolható mély és tartalmas kapcsolatot a két Rahner testvér között. Azt a kapcsolatot, amely mindenekelőtt Karl Rahner fejlődésére hatott ki, mivel nem ismerik, hát alábecsülik.

A Karl Rahner Archívum és az innsbrucki Fundamentális Teológiai Intézet vezetője, professzor dr. Kr. H. Neufeld SJ december 17-én akadémiai emléküléssel tisztelgett a nagy tudós előtt. Ez alkalommal Bernhard Kriegbaum SJ, a Gregoriana pápai egyetemről, méltatta ünnepi előadásában Hugo Rahnert, a jezsuitát és tudóst.

(Fordította: Kaposi Tamás)

 


Papok és szerzetesek Magyarországon

A felszentelt papok száma: 3619 ebből egyházmegyés: 2678 60 év alatt aktív: 1469 60 év felett aktív: 747 nyugdíjállományban: 462 szerzetesek: 941 A papnövendékek száma: 399 egyházmegyés: 307 szerzetes: 92 Szerzetesnők száma: 2573, örök fogadalmasok: 2392 növendékek: 181 (Új Ember, 1994. április 24.)

 

 


Béky Gellért:

KARUJSZAVA

Egy magyar misszionárius beszámolója

A nyelviskolában hallottam először Karujszava nevét, több mint 20 évvel ezelőtt. A kezdőknek szánt japán tankönyvben volt róla szó: „Nyáron a tehetősebbek Tokióból Karujszavába menekülnek a hőség elől." Akkor szentül hittem, magam se tudnám okát adni, miért, hogy Karujszava valahol a Japán-tenger mellett fekszik.

Nem volt soha Karujszava a tengerparton. Elég egy pillantást vetni a térképre – feltéve, hogy ott keressük, ahol kell –, s máris látjuk: bent van biz az jócskán a hegyekben, jókora távolságra a Japán-tengertől, a több mint 2500 méter magas Aszama vulkán lábánál. Jó 900-1000 méter magas fennsíkon bámészkodik a környező hegyekre.

Nyáron is kellemes hűvös helyiség ez a Karujszava. Legalább is híre szerint. Bezzeg én még a bőrömet is majd kiizzadtam, amikor megérkeztem oda egy kora augusztusi délután. Utána még eltartott vagy két-három napig a forró, nyári hőség a majd ezer méter magas tengerszinti fennsík ellenére. Majd megeredt az eső, és rövid megszakításokkal szemerkélt, szitáit, szakadt három héten át egyfolytában.

Ugyanakkor pedig egész Nyugat-Japán, sőt még az északon fekvő Hokkaidó is főtt-forrt a szikrázó, száraz augusztusi napsütésben, mint azt a hírekből kivettem. Ez persze most vajmi sovány vigasztalás volt a penészes szagú, nyirkos, alacsony szobába szorult magyar számára.

Na, mondtam, most szeretném látni én azt a bizonyos protestáns lelkészt, aki szerint nincs jobb, egészségesebb hely Japánban Karujszavánál! Itt van a városkában ennek a buzgó prédikátornak a szobra. A turistáknak készült ismertetőből akárki megtudhatja, hogy fedezte fel, s hogy csinált propagandát ez a lelkes pap ennek az eddig szinte ismeretlen községnek. És csodák csodája: hallgattak rá a japánok, annak ellenére, hogy külföldi volt. Ebben tízszerte nagyobb sikert könyvelhetett el minden bizonnyal, mint a japánok térítésében.

Tömeglélektan? Tény, hogy ma itt nyaral Tokió előkelőségének egy része. A fennsíkot erdők borítják. A városokban ma már csak mutatóban, itt-ott látható szokatlanul nagy, árnyékos, lombos fák sorakoznak szép rendben egymás mellett, amerre a szem ellát. Ma már az erdők nagy részét szépen kiparcellázták, melyeket mindenfelé utak szelnek keresztül-kasul. Villák, romantikusan épített házak, szándékosan egyszerűeknek, szinte durvának hagyott faépületek tarkítják az egykor lakatlan erdőket.

Először vonakodtam idejönni ebbe a „kapitalista" üdülőbe. Ám két nap sem telt el idejöttöm óta, s máris elpárologtak idevaló aggodalmaim. Az a hely, ahol „mi" laktunk, meglehetősen távol esik a híres, a „klasszikus" Karujszavától. Azt manapság jobbára csak „Ó-Karujszava" néven emlegetik. Ott aztán hangyamód nyüzsög a sok nép, Tokióból ideruccant kirándulók (expresszel alig néhány óra idáig) s főleg a fiatalság. Mindenesetre a lelki-gyakorlatos házacska ellen, amelyben most mi dideregtünk, még Assisi Szent Ferencnek se lehetett volna különösebb kifogása, lévén a legszerényebb, legluxustalanabb építmény az egész környéken.

A másik ok, amely csakhamar felszippantotta lelkiismereti aggályaimat, már személyes jellegű volt. Kezdtem úgy érezni magam itt a szép, terebélyes fák alatt, mint az a bizonyos béka a kút fenekén, amelynek – mint a japán közmondásban van – sejtelme sincs a végtelen óceánról.

Én ugyanis szeretek összefüggésben látni: a szép kilátás, tájékozódási pont számomra a lelki béke és testi-lelki megelégedés egyik feltétele. Addig nem tudok nyugodtan aludni, míg nem látom: hol is vagyok, milyen a környezet? Hát itt ugyancsak belekeveredtem a „rengetegbe", ahonnan most már egy álló hónapig nemigen lesz kijutás!

Szerencsémre még az első szép, verőfényes napok egyikén kiruccanhattunk egy-két órára a közeli Aszama tűzhányó oldalához. Gyönyörű, napsütéses vasárnap délután lévén, szívet derítő látvány tárult elénk a jól megválasztott kilátóhelyről a Karujszavát körülvevő hegyekre. Én természetesen azonnal az átellenben ágaskodó hegyekre képzeltem magamat: onnan szerettem volna egy időben élvezni az Aszama itteni panorámáját. A részekre most nemigen voltam kíváncsi. Hiába, én már ilyen vagyok, nekem mindjárt az egész kellene. Eszerint szoktam eldönteni, érdemes-e részletesebben foglalkozni az apróbb részletekkel vagy sem?

A remek vasárnapi kirándulás, bár alig tartott 2-3 óránál tovább, lecsillapított egy keveset. De valóban csak édeskeveset, mivel hazamenve, a nemsokára megeredt esőben, a vizes-lompos fák alatt annál nyomasztóbban éreztem a hegyek hiányát. [...]

Béke honolt az erdőkben, békésen csepegtek a fák az egyre permetező esőben, és békében dideregtek az előkelők villái a fázós hidegben.

Az egyik délután, csodák csodájára, felszakadtak valamelyest a nehéz fellegek. Siettünk kihasználni a ritka alkalmat, és elkocsikáztunk a hegy északi oldalára, az úgynevezett „Ördög-lökdösős" sziklakertbe. Még a múlt században is élénken dolgozott az Aszama. Annyira élénken, hogy több ezer halottja is lett az egyik ilyen erősebb kitörésnek. Fantasztikus tűzijáték lehetett az egész környék. A hegy északi lejtője azóta is tele van szórva a legfantasztikusabb lávatörmelékkel. Roppant sziklák fekszenek, hevernek szerteszéjjel festői összevisszaságban. Valóságos sziklasivatag: legalábbis a távolból nézve annak látni. Közelről meg hátborzongatóan szép. Ma már szépen gondozott utakon, jól ápolt ösvényeken a sziklák közt nyiladozó ártatlan virágok között sétálgathatunk kényelmesen az egykori pusztulás helyén. A hegy ugyan még egyre füstölög, olyan, mintha valami ritkás fehér felhő kerülgetné állandóan táncos könnyedséggel a csúcsot. Még néhány évvel ezelőtt is hirtelen mozogni, remegni kezdett a tűzhányó, de egy kis földrengéses ijedelemnél meg holmi ablakrecsegésnél nagyobb baj nem esett a környék falvaiban.

Mi már el is felejtettük, hogy egy, még élő vulkán tövében hajtjuk fejünket esténként nyugovóra. Az egyre hulló esőben a tűzhányó most egyszerűen nem létezett számunkra, kialudtnak számított.

Két év múlva újra Karujszavában adtam lelkigyakorlatot. Ezúttal több szerencsém volt az idővel. Igaz ugyan, mikor az állomásra bedöcögött velem a régimódi, ósdi vicinális, ködös eső szitált könnyű fátyolt vetve a környék hegyeire. Ettől eltekintve aránylag több napos időben volt részünk az elkövetkező tíz nap folyamán, mint két évvel ezelőtt egy hónap alatt.

Nem is voltam azért én se rest, hanem gyakorta felültem a kerékpárra, és ki-kiruccantam a környékre.

Az időt is mintha egyenesen nekem rendelték volna el így. Előttem a tűzhányó csupasz teste: finom íveléssel emelkedik ki a nemesen szép hegy a tompazöld, erdős fennsíkból. Kiégett krátere szelíden tátongott a simogatós napsütésben. A vízmosás, a hatalmas lávaárkok mint valami roppant erek kígyóztak rajta ide-oda. Valami gyengéd, árvalányhajszerű, szemérmes egyszerűség, áhítatosan magasztos tisztaság sugárzott felém az ég pereméhez simuló éles vonalakból. Rajzolni se lehetett volna ékesebbet.

Ahányszor csak ellátogattam a hegyhez, mindig másként mutatta magát. A hegy ugyanaz volt, mégis különbözött a tegnap látottól. Attól függően, hogy a nap melyik szakaszában, honnan, milyen irányból esett rá a fény meg az árnyék. Órákig el tudtam volna nézni. Mint a szemlélődő imában: nem kell gondolat, nincsenek vágyak, fölösleges a tervezés, nem kell erőltetni a jófeltételeket. Csak nézni kell és szeretni, szeretve ízlelni...

A déli oldalon torpanó hegyek koszorúja éles kontúrokban szökik a tiszta levegőégbe. Most láttam csak, milyen is ez a híres Karujszava: hegyek karéjában, messzire nyújtózkodó erdős fennsík. Kissé távolabb mély, szakadékos folyóvölgy. Szinte szédeleg az ember, ahogy letekint az autóút viaduktjáról a majd százméteres mélységben zúgó folyóra.

A völgyön túl megint keskeny, táblás fennsík a hegyek alján: havasi legelőnek is beillene. Legalábbis az Aszama felől nézve. A mögöttük tornyosuló hegyek bizarr alakja bilincseli le hirtelen a figyelmet. Ki fűrész alakú, más meg indulatosan kiugrós, a másik meg merészen égbe meredős. Olyan, mint egy futurista festmény hegyekkel. Persze rendes formájú hegyekben sincs hiány. Rétegesen sorakoznak egymás mögött a látóhatár peremén. Jobbra meg a Jacugadake majd háromezer méter magas ormai kéklenek a lassan lefelé hajló nap fényében.

Reggel egészen más kép fogadja a korán kelő látogatót. Harmatosan szűzies tisztaságban emelkedik az Aszama a csípős reggeli ég felé. Az a fehéres füstpamacs, amely tegnap este még ott lengett körülötte, le-leomlott a kráteres száj felé, teljesen eltűnt a reggeli ragyogásban.

Itt is, ott is emberek dolgoznak szótlanul, gyorsan a földeken. Az autók az utak mentén várják a drága rakományt, a friss káposztát meg a salátát. Ahol tegnap még üde zöld saláták, hamvasszürke káposztafejek bólogattak felém, ma csak a letarolt földön hagyott csutakok látszottak ki a még erre-arra talpon álló, harsogó színű földek közül. Ám nem sokáig: két-három nap se telt el, s íme új salátapalánták integettek pajkosan az újra beültetett földekről. A japán már ilyen: nem képes tétlenségre kárhoztatni a drága termőtalajt.

Beillett volna ez a reggeli csendesség, a hallgatón dolgozók sietős, mégis nyugodt, tempós munkája egy fenséges reggeli imádságnak is. A teremtés koronája az ember, a teremtés tiszta kelyhében, a még élő tűzhányó és gyümölcsöt érlelő áldott földek között, körülötte a hegyek pompájával; már egymagában is Isten dicsőségét hirdeti.

Az Óvárosban, az „igazi" Karujszavában van egy híres katolikus templom. Állandóan ott tolonganak körülötte a bámész kirándulók, turisták, de főleg a fiatalság. Messziről is eljönnek idáig... esküdni! A nem keresztények elsősorban. A ferences páter néha órák hosszat le sem veti az esketési palástot, egyik esküvő a másikat éri. Ilyenkor zárva a templom. Különben a fényképező, kíváncsi, zajongó népség miatt még a szertartásokat se lehetne illendően megtartani.

A kerti kapu előtt aszfaltos út fut a nagy, árnyas fák alatt. A kapufélfára – olyan kezdetleges kőoszlopféle – egy leveles ládika van felszerelve. Időről időre ebbe teszik a nővérek a „Koro no tomosibi" (A szív mécsese) című négy-öt oldalas röplapokat. Ezt Kiotóban szerkesztik könnyen érthető, tele gyakorlati példákkal. A nem keresztények is szívesen lapozgatják. Ötezer példányt szoktak a leleményes apácák szétosztani belőle ott, ahol éppen vannak és dolgoznak. Karujszavai házunkban is mindig telerakják a leveles-ládikát. „Tessék nyugodtan magával vinni!" – mondja mellette a felírás. A ládika nyitott. Nem is kell nógatni a járókelőket. Egy-kettőre kiürül a láda. Az emberek – sok köztük a fiatal is – érdeklődve nézegetik az ügyesen szerkesztett röplapokat.

A nevezetes kapu még másért is emlékezetes számomra. Ebben a kapuban találkoztam először személyesen az akkori japán trónörökös feleségével (a mai császárnéval. Szerk.). A ház előtti út ugyanis az ő nyári üdülőjükhöz vezet, alig tíz percre innen gyalog. Micsiko „hidenka" (ez a jövendő császár feleségének hivatalos címe; „hidenka" a császári házhoz tartozó hercegnőt jelenti) éppen akkor esküdött, amikor én Japánba jöttem. Hónapokig másról se írtak az újságok, mint róla. Micsiko (teljes nevén Sóda Micsiko) gazdag polgári családból származott. Iskoláit, az óvodától kezdve egészen az egyetemig, a Szent Szív-apácáknál végezte Tokióban. Egyetemista korában ismerkedett meg a trónörökössel: együtt szoktak teniszezni. Az ismerkedésből szerelem sarjadt, s a végén arról kezdtek suttogni, hogy a japán császár fia egy polgári házból való lányt akar feleségül venni.

Nem is olyan rossz ötlet egy romantikus regényíró számára. Talán még a demokratikus országokban is egy kis szenzáció keletkezne belőle. Hát még a Felkelő Nap Országában! A japán császárok maguktól az istenektől, sőt magától a Naptól származtatták magukat. Legalábbis a háború végéig. A Nap szilárdan hitt a császár isteni eredetében.

Egyik tanácskozás a másikat érte. Végül a parlament is megadta hozzá az engedélyt, és hozzájárult a japán történelemben is hallatlan esküvőhöz.

Régen a császár nem szokott közvetlenül a „halandó" emberekhez szólni, nem beszélt a néphez. Mindig mások tolmácsolták a legfőbb Úr akaratát az alattvalóknak. A háború végén lépett – életében először – Hirohito császár a rádió mikrofonja elé, és személyesen jelentette be, hogy a háború véget ért, s ugyanakkor kérte a japán népet, fogadjon szót mindenben a rendelkezéseknek.

Nagy és szokatlan esemény számba ment tehát ez a furcsa esküvő. Nemcsak a nép ujjongott. Engem is elfogott a lelkesedés. Szívből kívántam szerencsét Micsikónak ehhez a nem álmodott ajándékhoz. A Szent Szív-nővérek meg – mondani se kell külön – valósággal úsztak a boldogságban. Épp akkortájt teregettek az újságok valami igazi vagy koholt botrányt egy külföldi misszionáriussal kapcsolatban. Sőt már egy film is készülőben volt a papi skandalumokról.

Micsiko házasságára való tekintettel azonban sohasem került sor a rosszhírű film levetítésére. Nagy udvariatlanság, sőt durva sértés is lett volna ez a kihívó szemtelenség a trónörökös felesége ellen, hiszen mindenki tudta, hogy Micsiko is katolikus iskolában végezte összes tanulmányait, bár nem volt megkeresztelve.

Az esküvő nem is lehetett volna pompásabb. Lovas hintón kocsikázott végig a boldog házaspár az esküvő napján a tömegek végeláthatatlan sorai között. Az örömrivalgás nem akart véget érni. Az már nem a pár, és nem a nép hibája volt, hogy hirtelen valami suhanc gyanús szándékkal Micsiko kocsijára akart felugrani. Szerencsére az első ijedségükből felocsúdott kísérők hamar lefogták a terroristaképű fiatalembert, és átadták az odaszaladó rendőröknek.

Micsiko megrebbent a durva támadásra, de a japán nő példaszerű önfegyelmezésével tovább végigmosolyogta a diadalmenetes utat. Meg kell hagyni, nagyon szép lány volt. A trónörökös meg lehetett vele elégedve. Csak úgy tündöklött a boldogságtól férje mellett. Az meg fiatal hitvese oldalán...

És nemsokára jöttek a gyerekek. Micsiko anya lett. Nincs most Japánban boldogabb asszony Micsikónál, gondolhatta nem egy japán nő és anya. Egy csapásra az ország első és legnépszerűbb édesanyjává vált. Mindenki róla beszélt; a trónörököst szinte elfelejtették már...

S most, több mint 20 évvel a fényes esküvő után, itt áll előttünk a karujszavai szegényes lelkigyakorlatos-ház kapujában a Hidenka. Karujszavába jövet sohase mulasztja el üdvözletét tenni az itteni nővéreknél, jóllehet semmi különösebb kapcsolat nem fűzi őt hozzájuk. Lehetséges, hogy az útra kilátszó kis fehér kápolna leányait juttatja eszébe, ott a Szent Szív-nővéreknél.

„Tessék hamar jönni, itt a Hidenka!" hívtak engem is a nővérek. Csakugyan ott áll már a kapunál. Megállította az autót, a kísérő többi autó is mind megállt, kiszállt belőle, és elkezdett beszélgetni a nővérekkel, mintha régi ismerősök lettek volna.

Szemtől szembe álltam vele. Megdöbbenve néztem rá, alig egy méterre volt tőlem. Arcát már jól ismertem a fényképről meg a tévéből. Ott persze mindig bájos, mindig mosolyog, csak úgy sugárzik róla a kellem. Ez alkalommal semmi díszt nem láttam rajta. Hajadonfővel, egyszerű ruhában utazott. Egy kicsit fáradtnak és ... öregnek látszott.

Az elmúlt 20 év nagyon megviselte „szegény" Micsikót. Már így kezdik címezni az emberek, ha róla esik szó. Kár volt neki belemenni ebbe a nem neki való házasságba. Nem neki való a császári udvari élet sok hercehurcája, a folytonos tündöklés. Más az, ha valaki beleszületik ebbe az életmódba. ..

Bizony, egészen szánni valónak tűnt fel egyszerre előttünk. Pedig milyen kedvesen beszélt, egyszerűen, minden póz nélkül. Mindenkihez volt egy-két keresetlen, jó szava. Én éppen a rózsafüzért morzsolgattam a kertben, mikor kihívtak hozzá. Meglátva kezemben az olvasót, csak ennyit mondott keresetlen egyszerűséggel: „Páter, tessék értem is imádkozni!"

Most, hogy két év múlva újra Karujszavában jártam, lehetetlen volt újra rá nem gondolni. Még szinte ki sem fújtam magamat a hosszú vonatozás után, máris ráirányította figyelmemet a kaput nyitó nővér: „Páter, tetszett látni azokat a szép rózsákat az oltárnál, a kereszt alatt?" Restellve vallottam be, hogy bizony nem vettem én észre semmiféle rózsát, se más egyéb virágot. „Pedig okvetlenül nézze meg őket. A Hidenka hozta, amikor a napokban erre járt."

Egy-két nap múlva szőlőt tálaltak fel a reggelihez. Nem sokat, alig tíz szem jutott egynek-egynek. Nagyszemű, sötétkék, zamatos szőlő. Nemigen ettem még ilyen édes szőlőt Japánban. Az itteni klíma nem nagyon kedvez a szőlőnek. „Ezt a szőlőt Micsiko Hidenka küldte nekünk", világosított fel bennünket a soros nővér.

Megint elszégyelltem magamat: íme, én már szinte el is felejtettem a Hidenkát, s lám, ő meg évről évre felkeresi ezt a szegényes kis házat, a számára ismeretlen nővéreket, jóllehet ő százszorta jobban le van kötve, mint én. A nővérek még élénken emlékeznek rá, hogy két éve velem is beszélt a Hidenka.

„Páter, tessék értem is imádkozni!", csengtek újult erővel fülemben Micsiko Hidenka alázatos szavai. Az ilyen kérést valóban vétek volna nem teljesíteni.

Mi katolikus keresztények gyakran kimondjuk szánkkal, leírjuk levélben: „tessék imádkozni értem", vagy: „majd imádkozni fogok magáért" és ezzel legtöbbször el is felejtettük az egészet. Pedig ha egyszer úgy igazán megértenénk, megfontolnánk, micsoda ereje van a szívből fakadó, hittel végzett imádságnak! Tudok személyekről itt Japánban, akik nemcsak ígérik, de komolyan is veszik ígéretüket, és forró hittel, gyermekded bizalommal imádkoznak mindennap értem. Aranyfedezet az ilyen ima minden pap munkája mögött. Be kevesen vannak még mindig, akik mély hittel, őszinte szeretettel tudnak imádkozni egymásért, másokért. Ki tudja, talán még a papok és szerzetesek értenek az ilyen fajta imához a legkevesebbet?!

A karujszavai nővérek anyaháza itt Japánban Tokióban van. Karujszavában csak a nyári hónapokban tartózkodnak. A lelkigyakorlatozóknak viselik gondját. Munkájuk van bőven, hiszen majd mindig telt házuk van. Különösen nyáron sok a lelkigyakorlatozó.

Japánban a nyári hónapok rendkívül alkalmasak fürdésre, a nagy hegyekbe való túrákra, sportra s miegymásra, de nem szellemi munkára vagy elmélyedő, imádságos lelkigyakorlatokra. Főleg a tengerparti részeken, a japán beltenger felőli városokban éjszaka sem igen hűl le a levegő. Már a nappali hőség is eléggé elbágyasztja az embert, valósággal kiszívja életerejét, ám ez az éjszakai izzasztó forróság nemegyszer fárasztóbb a nappalinál. Nappal senki sem csodálkozik azon, hogy meleg van. Éjszaka azonban egy kis szél, hűvös légáramlat képes lenne elfújni az egész napi fáradtságot. S pont akkor áll el a szél Japán sok részében.

Karujszava ilyen szempontból valóban ideális hely. Ha nappal meleg is van, kellemesen forró a levegő. S éjszakára mindig lehűl. Akárki kedvére kipihenheti magát, feltéve, hogy bírja szervezete a magaslati levegőt.

A nővérek igazán evangéliumi szegénységben élnek, ők főznek a lelkigyakorlatozók számára. Az étkezés roppant egyszerű, de ízletes. A ház maga se lehetne annál egyszerűbb, mint amilyen már. A nővérek is közös hálóban alszanak. Semmi fölösleges, semmi fényűző tárgy nincs az egész épületben. Ennek ellenére csak úgy ragyog a tisztaságtól minden: a folyosók, a hálószobák, az ebédlő. Mosni csak úgy kézzel mosnak, régi módra. Ez nagy szó ma Japánban, hiszen még a legszerényebb háztartásban is ott találjuk a mosógépet. Majd negyven napot töltöttem a nővérekkel Karujszavában, s ez alatt a hat hét alatt egyetlen panaszszót sem hallottam egytől sem, pl. az étkezés vagy a közös szobák, avagy a kézzel való mosás ellen. Vidáman végzik munkájukat.

Az már nem a kongregációban kapott nevelésen múlik, hogy az utolsó estén az egyik apácajelölt, egy ártatlan képű hokkaidói lány ezt a kérdést szegezte nekem: „Páter, mire tetszik magyarázni azt, hogy valaki elhagyja a hazáját, és külföldre menekül? Hogy gyűlölheti valaki annyira a saját népét, hazáját, hogy képes legyen helyette a külföldet választani?"

A hokkaidói lány kérdése nem is olyan ésszerűtlen. Legalábbis japán szemmel nézve nem az. Ismerni kell a japán történelmet és gondolkodást, ha meg akarjuk érteni ezt a magatartást. A japán nép eddigi történelme folyamán szinte kivétel nélkül csak mint hódító, más népek (kínaiak, koreaiak, délkelet-ázsiaiak stb.) leigázója szerepelt a háborúk történetében. Ha meg történetesen nem kívül háborúskodtak, hát egymást ölték a haditechnika minden vívmányát ki- és felhasználva. S hogyha véletlenül menekülni voltak kénytelenek, hát az ország más, biztosabb részeiben húzták meg magukat.

A régi japán keresztények is kitaposott utakon jártak, mikor az üldözések elől északra, biztonságosabb vidékekre, egy-egy nagylelkű, elnéző daimjó területére költöztek, vagy valami lakatlan szigetre menekültek családostul, falvastul. Pl. a Nagaszakitól nyugatra fekvő Gotó szigetcsoportra, ahol még ma is találni tiszta katolikus falvakat, a régi keresztények leszármazottjait.

A japánok nagy többsége ma is tanácstalanul, értelmetlenül áll a disszidálók, emigránsok, menekültek jelenségével szemben, amelyek napjainkban már szinte nemzetközi arányokat kezdenek ölteni szerte a világon. Még híveink egy része is elítélően nyilatkozik nemegyszer pl. a vietnami menekültekről. Nem éreznek szánalmat velük szemben.

Érthetetlenül, közömbösen, sőt elítélően nézik százezrek, milliók mérhetetlen szenvedését itt a közelben. Ez is a japán dilemmák egyike, a kiismerhetetlen japán jelek egyik jellemző vonása.

„Páter, mire magyarázza Ön, hogy valaki annyira nem szereti hazáját, hogy képes eldobni azt magától, és külföldre megy?" Megdöbbentem a késő esti látogatóm ilyen hirtelen kérdésén. Valami fájó ütésfélét éreztem a szívem táján. Hogy magyarázzam meg néhány perc alatt ennek a tapasztalatlan, ártatlan képű hokkaidói édes kislánynak, apácajelöltnek: dehogy a gyűlölet, dehogy a közömbös nemtörődömség, hanem sokkal inkább az elviselhetetlenül nagy aggódás, a haza fájdalmasan nagy szeretete űz el sokakat az édes anyaföldről! Nem árulók ők, bármennyire is azoknak akarják bélyegezni őket a megalkuvók, a gerinctelenek, a valódi árulók (mert ilyenek is voltak, vannak és lesznek is mindig szép számmal), hanem szánni való áldozatok, s igen sokszor irigylésre méltó hősök, vértanúk.

Az átlag japán nem érti a vértanúkat sem, akik a hitükért áldozták fel életüket. Sőt kíméletlenül ítéletet mond felettük. Ez volt a keresztény vértanúk sorsa évszázadokon keresztül a japán történelemben. Bizony még legjobb híveink között is akadnak olyanok, akik tanácstalanul néznek félre, valahányszor a vértanúkról kezdünk beszélni. Ha nem ítélik el őket, bizonyos szégyenkezésérzet halványítja el kedélyüket és arcukat. A nevelés hatása lenne ez? Vagy a sintoizmusé, amely tudvalevőén nem sokat ad az erkölcsi értékekre? Tény, hogy a több mint kétévszázados keresztényellenes propaganda is érezteti még mindig áldatlan hatását. Vagy talán nincs a mostani keresztényeknek még igazi krisztusi hitük, amely felnyitná szemüket a vértanúságban rejlő láthatatlan szépség meglátására?

Fáradtan értem Nagojába. Innen már a Hikari expressz röpített Oszaka-Kobe felé. Otthon, a szobámban halomszámra várt a felgyülemlett posta. Én nem vagyok se emigráns, se disszidens. Csak pap vagyok és magyar. Én is elmondhatnám Mikes Kelemennel: Isten a megmondhatója, hogy én egyedül a Nagyságos Fejedelem iránti szeretetből s a Hozzá való nagy ragaszkodásból hagytam el a hazámat. Nos, én is a hivatásomhoz való hűségből, Istenhez, Krisztus Urunkhoz való szeretetemből vállaltam ezt a sok időt hazámon kívül, itt Távol-Keleten. És sohasem éreztem magamat ennyire közel hazámhoz, mint éppen most, itt Japánban, a világ peremén [.. .]

„Páter, mivel magyarázza meg, hogy annyira nem szereti valaki a hazáját, hogy kész azt a külfölddel felcserélni?"

Hát bizony, kedves hokkaidói húgocskám, ha nem Krisztusért meg a japán nép üdvösségéért tenném, bezzeg egy percet sem maradnék én Japánban. Télen-nyáron a földrengéstől való félelmemben, nyáron az idegeket mállasztó, fülledt forróságban ugyan mi egyéb tartana engem itt vissza a papi hivatás eszménye nélkül? Pénzre nem vágyódok, az itteni szórakozások nem vonzanak, a tájon, a barátokon kívül más természetes kapocs nem fűz ehhez a furcsa országhoz.

Tehát mégiscsak az éghajlat döntene ebben a fontos kérdésben? Nem hinném. Vagy csupán a nagyszerű hegyek, a Karujszavák, az Aszamák, a gyakori utazási lehetőségek tartanának vissza ebben a tájfunos, földrengéses, idegen gondolkozású szigetországban? Hiszen ha már a tájakról, a hegyekről van szó, különbeket is láthatnék én Svájcban, Ausztriában. Japán összes flórája nem pótolja számomra a mi szegényes kertecskénkben nyiladozott virágokat, amiket édesanyám ültetett és én öntöztem a forró nyári estéken. Száz Karujszava nem képes feledtetni velem az alföldi homokban illatozó akácost, meg a szőlők aljában zizegő ezüst jegenyéket. Ha meg a magyaros ételekre gondolok, fanyalogva eszem az itteni hideg, ragadós, halszagú, sótalan fogásokat.

„Páter, tessék értem is imádkozni!" Istenem, a leendő császárnő kéri alázatosan, bizalommal egy Japánba sodródott falusi magyartól: Páter, imádkozzon értem! Egy teljesen ismeretlen magyartól, aki képes volt elcserélni távoli kicsi hazáját a nagy, háborút vesztetten is büszke, hatalmas Japánnal.

Ki tudja, hátha maga a japán nép kér-könyörög tudatlanul, valami „votum inscium"-mal nekem, nekünk: maradjatok itt, és imádkozzatok, imádkozzál, velünk, értünk! Szent Pálnak egy macedón férfi jelent meg álmában Kis-Ázsia partján, Trójában, szemben Európával: „Jöjj át Macedóniába, és segíts rajtunk!" (Csel. 16,5)

Hozzám maga Micsiko Hidenka fordult ezzel a kéréssel. Én nem vagyok se Szent Pál, se Xavéri Szent Ferenc, csak egy névtelen magyar pap, aki történetesen épp Japánban állja a vártát. Miért? Minek? Kinek? Meddig?

Nem fontos most a sok miért és minek. Isten útjai kifürkészhetetlenek. A papnak sem kell okvetlenül mindent tudnia, a papnak sem szabad mindent kifürkészni akarni. Fő az imádságos szeretet és a rendíthetetlen hit. A többi a Mennyei Atya dolga. Azé, Aki gondját viseli a réti vadvirágoknak, Aki ingyen táplálja az énekes kismadarakat, szeretettel hajol a Hidenka fölé éppúgy, mint egy Japánba szakadt magyarra, ő tudja, miért kellett a szép kis Magyarországot felcserélnem ezzel a sokszigetes Japánnal...

Most már tudom: az imádság, ha hittel hiszünk és szívünkből szeretünk, magasabbra száll az Aszama füstjénél is. Száll, száll, egyre magasabbra, hogy észrevétlenül összefolyjon, egybegombolyodjék az otthoniak, a magyar vártán virrasztók imádságaival...

Miért csak éppen itt Japánban, a Felkelő Nap Országában szálljon imánk lefelé? Miért csak itt foszlana semmivé áldozataink jó illatú füstje? Ahelyett, hogy fölfelé emelkedne, egész odáig, ahol már nincs „kint" és nincs „bent", hanem mindenütt „otthon" van a közös Atya házában...

 


Májusban megjelent a kecskeméti Korda-kiadónál Béky Gellért jezsuita atya Szép Szűz Mária c. könyve. Az 1955-től Japánban dolgozó magyar misszionárius, teológiatanár, aki jelenleg Hirosimában egy jezsuita lelkigyakorlatos ház igazgatója, „A csend asszonya" című előszavában így mutatja be Máriáról szóló könyvecskéjét:

Szent Ignác vértanú mélyértelmű kifejezése szerint a megtestesült Ige „az Atya örök csendjéből" lépett elénk a megváltás titkában. Isten Igéjének megdicsőült anyja szintén a csendből, az írások rejtelmes hallgatásából jelenik meg előttünk. Mind az Ige, mind az Anya esetében a Szentlélek „törte meg" az őket takaró hosszú szótlanságot. Annak Lelke, Aki nemcsak a Fiút dicsőítette meg, hanem annak anyját is Isten Anyjává magasztalta fel.

Való igaz, hogy az újszövetségi könyvekben nagyon kevés adatot találtunk Jézus anyjáról. Miért hallgatnak ennyire róla a szent könyvek? Ahol pedig említik őt, ott már erősen teológiai ízük van a szövegeknek. [...]

Megkíséreljük tehát az alábbiakban az újszövetségi könyveknek, főleg az evangéliumoknak már szemmel láthatóan üdvösségtörténeti jellegű szövegeire támaszkodva kihámozni Mária alakját a hallgatás titokzatos csendjéből. Nagy segítségünkre lesz ebben az egyáltalán nem könnyű feladatban az üdvösségtörténet nagy összefüggéseinek általános törvénye, valamint a megváltás titkainak Máriára való alkalmazása. Semmiképpen sem akar ez a könyvecske valamiféle újfajta mariológia lenni. Mindössze az imádságos szeretet diktálta tanúbizonyság Jézus anyjáról, akit Isten Lelke elhalmozott kegyelmével és ennyire felmagasztalt az Egyházban.

 

 


FIGYELŐ


AZ AFRIKÁVAL FOGLALKOZÓ RÓMAI SZINÓDUS

(1994. április 10-től május 8-ig)

Fehérvasárnap II. János Pál pápa nyitotta meg az afrikai evangelizálással foglalkozó rendkívüli püspöki szinódust a Szent Péter-bazilikában bemutatott koncelebrált szentmisével. De a záró koncelebrált szentmisén a nigériai Arinze bíboros elnökölt a pápa megbízásából, aki ekkor még combnyaktörés miatt kórházban tartózkodott. Öt évig készültek erre a szinódusra, amelynek négy hétig tartó római „szakasza" után most majd az afrikai „szakasz" következik: megkezdik a határozatok gyakorlati megvalósítását.

Az afrikai földrész egyházának sajátos helyzete tette sürgetővé a szinódus összehívását. Afrika lakossága fiatal, az egyház gyorsan kibontakozik; a dinamikus helyi egyházak sajátos színt képviselnek a világegyházban, ugyanakkor számos problémával kell szembenézniük, mint ez a négy hét során – az előadások, felszólalások, csoportos megbeszélések révén – világossá vált. Afrika katolikusainak száma 1927-ben kb. három millió volt, 1946-ban már csaknem nyolc millió (az összlakosság közel 5 százaléka), 1992-ben pedig már több mint 95 millió (az összlakosság 14 százaléka). A közel félezer afrikai püspök háromnegyed része már bennszülött, közülük 12 bíboros. A papok száma 20 760 (ebből 9860 szerzetes); a szeminaristák 14 650-en vannak; állandó diakónus: 290; katekéta: 246 100; világi misszionárius: 1400. Plébánia: 9190; missziós állomás: 68 750.

Az afrikaiak 20 százaléka az ún. természeti vallások követője; 40 százalékuk muzulmán, mintegy 16 százalék a protestáns egyházakhoz, illetve a szektákhoz tartozik. Ezek a tények is jelzik, milyen fontos az afrikai evangelizálásban nemcsak a keresztények egysége, hanem a muzulmánokkal és különféle vallásokkal folytatandó párbeszéd. Erre a kérdésre gyakran visszatértek a szinódusi ülések során. Különleges problémát jelent a párbeszédben a muzulmán fundamentalizmus. Fontos kérdés az ún. inkulturáció: mennyire lehet alkalmazni a helyi kultúrához, szokásokhoz a misszionáriusok által terjesztett, külföldről „behozott" keresztény tanítást? Továbbá az egyháznak Afrikában szembe kell néznie a népirtássá fajult etnikai viszályokkal, a társadalmi igazságtalanság különféle megnyilvánulásaival, a korrupcióval, az AIDS terjedésével...

Mindezeket a problémákat figyelembe vették, amikor előkészítették a munkadokumentumot. A központi témát így jelölték meg: „Az afrikai egyház és evangelizáló küldetése a 2000. év küszöbén: Tanúim lesztek!" A munkadokumentum, amely a szinódusi megbeszélések vezérfonalául szolgált, a következő öt témával foglalkozott: az örömhír hirdetése, inkulturáció, vallási párbeszéd, igazságosság és béke, tömegtájékoztatási eszközök. E témaköröket illusztrálta Thiandoum bíboros első beszámolója, ezeket vizsgálta meg a 315 szinódusi résztvevő. 83 személy (nevezetesen a római hivatalok vezetői) hivatalból volt tagja a szinódusnak, 122 tagot az afrikai püspökkari konferenciák választottak meg, 37-et pedig a pápa nevezett ki (ezek közül 23 püspök). Részt vett még a szinóduson 20 szakértő és 46 auditor (13 világi férfi, 8 világi nő).

A szinódus alaphangját a szentatya homíliája adta meg a megnyitó szentmise alatt. Olasz, angol, francia és portugál nyelvű beszédében felidézte Afrika két évezredes keresztény múltját; főleg Egyiptomra utalt, ahol az Ószövetség „húsvétja" kezdődött, és ahova a gyermek Jézus is menekült, majd Észak-Afrika vértanúiról, nagy szentjeiről emlékezett meg. Kifejezte fájdalmát és aggodalmát a (ruandai) véres etnikai összetűzések miatt, majd a II. vatikáni zsinatra utalva vázolta azt a feladatot, amely minden keresztényt a párbeszédre, a megbékélésre és a kiengesztelődésre kötelez. Ilyen szellemben üdvözölte az Afrika lakosságának 40 százalékát kitevő muzulmán híveket, akik Ábrahám hitének lelki örökségét őrzik. Majd pedig a Krisztust Megváltónak vallókhoz fordult a testvéri szeretet gesztusával: a kopt és abesszin egyházakhoz, illetve a reformáció keresztény közösségeihez. Mindenkit a felekezeti megoszlás legyőzésére, az egységre buzdított. A helyi afrikai egyházak maradjanak hűségesek „gyökereikhez", ugyanakkor illeszkedjenek be a katolikus egyház egyetemes hitébe.

A szinódusi munkák végén a résztvevők üzenettel fordultak az afrikai katolikusokhoz. Ez a három (angol, francia, portugál) nyelven közzétett üzenet mintegy összefoglalása a négyhetes megbeszéléseknek, továbbá felhívás a világhoz, az afrikai egyházakhoz, az afrikai társadalom különböző csoportjaihoz, végül hitvallással és imával zárul. Az üzenet leszögezi, hogy Afrikának sürgető szüksége van az evangelizálásra: az egyházi igehirdetésnek Jézus Krisztusra és megváltó üzenetére kell összpontosulnia. A szinódusi atyák hálájukat fejezik ki a misszionáriusoknak, akik Krisztust hirdették és hirdetik a földrészen; fokozatosan csatlakoztak hozzájuk a bennszülött papok és szerzetesek, illetve a világi katekéták.

Az evangelizálás nehézségeiről szólva az üzenet a következő problémákat említi: helyi teológia, liturgia, katekézis, lelkipásztorkodás, jog, politikai elkötelezettség. Mindezeken a területeken inkulturációra van szükség, vagyis a helyi kultúrákhoz, mentalitáshoz, szokásokhoz kell alkalmazni a keresztény tanítást és gyakorlatot, anélkül hogy az evangélium lényegét szem elől veszítenék. A párbeszédről szólva az üzenet sürgeti az egyházon belüli dialógust, továbbá a vallásközi párbeszédet. Ami a muzulmánokat illeti: nagyobb tapintatra és egymás szabadságának fokozottabb tiszteletben tartására van szükség. A szinódus arra szólítja fel a helyi afrikai egyházakat, hogy Krisztus tanítása szerint győzzék le a gyűlölet, a féltékenység és a hazugság szenvedélyeit, azt az ördögi szellemet, amely az emberi családot a fajgyűlölet, az etnikai viszályok, az erőszak és a háborúk felé sodorja. Krisztus azért jött, hogy mindenkit egyesítsen; az egyháziaknak is az egységet kell előmozdítaniuk.

Az üzenet emlékeztet a kairói konferencia előkészítő dokumentumának negatív javaslataira: az abortusz törvényesítésére, az erkölcsi támpontok nélküli életvitel megkönnyítésére. Mindez az Isten által akart család széthullását eredményezné. A szinódus felhívást intéz minden jóakaratú emberhez; akadályozza meg e pusztító terv megvalósítását. A szinódusi üzenet sürgeti a nagyobb igazságosságot észak és dél között, az afrikaiakat pedig arra buzdítja, hogy vessék latba erejüket az igazságosság és a jogállamokat jellemző rend megteremtésére. A közvagyont megkárosító korrupt vezetők pedig tegyék jóvá a népnek okozott károkat. A világi hívők elsőrendű kötelessége, hogy elkötelezzék magukat a közéletben és a politikában. Bárcsak szentéletű politikusok nevelődnének Afrikában! A szinódus élesen elítél minden hatalmi versengést, az etnikumok bálványozását, ami tömegmészárlást eredményez. Az üzenet felhívja a figyelmet a menekültek, a szegények, a betegek, főként az AIDS által sújtottak szenvedéseire, és Isten irgalmát kéri mindenkinek. A gazdag észak ne adjon fegyvert az egymással szembenálló népcsoportoknak! A földrész adósságát legalább részben engedjék el a gazdag hitelezők. Az afrikai egyházak is végezzenek lelkiismeret-vizsgálatot, és törekedjenek az igazságosságra, adjanak példát az életstílus megváltoztatására. Végül az üzenet a tömegtájékoztatásról szólva azt sürgeti, hogy fokozottabban használják fel a médiumokat az evangelizálásban; majd fölhívást intéz Isten népe valamennyi rétegéhez: mindenki teljesítse sajátos hivatását ebben a nehéz időszakban, remélve, hogy új pünkösd köszönt a fekete földrészre.

(A Vatikáni Rádió adásai alapján összeállította: Szabó Ferenc)

 

 


Elhunyt Cserháti József püspök

1994. április 12-én, 80 éves korában meghalt Cserháti József nyugalmazott pécsi megyéspüspök. (Április 23-án temették a pécsi székesegyház kriptájában.) Kevéssel halála előtt a beteg főpásztor interjút adott a Vigilia főszerkesztőjének, Lukács Lászlónak (Vigilia, 1994. április). Mintegy végső üzenetként értékelte a kommunista elnyomás időszakának egyházpolitikáját, sorra vette a „megnyesett" magyar egyház főbb problémáit. A békepapi mozgalomról a következőket mondotta:

„A legveszedelmesebb az volt, hogy bizonyos békepapi csoportok külön klikkekbe álltak össze és úgy tevékenykedtek. Nevesebb személyiségek maguk köré vonták a hatásosabb embereket, és a püspökre is nyomást kívántak gyakorolni diszpozíciók alkalmával. Klikkszerű láncolatban érték el azt, hogy elvhű barátaikat jobb helyekre vagy a városokba juttatták. Ennek ugyanakkor értékes velejárója is volt: hatásos és eredményes emberek a falvakba kerültek, ahol igen áldásos munkát tudtak kifejteni.

A békepapok ügye megnyugtatóbban és gyorsabban rendeződött volna, ha nyíltan és őszintén megvallották volna, például a püspöküknek írt levélben, hogy tudjuk: hibát követtünk el, külső kényszer alatt álltunk, de bocsánatot kérünk a püspöktől, a papoktól, a hívektől. Ennek meg kellett volna történnie. Sommás ítéletet ugyanis szinte lehetetlen mondani fölöttük, annyiféle foka és formája volt az államhatalommal való együttműködésnek, s annyiféle motívum vezette azokat, akik erre vállalkoztak. Nehéz utólag eldönteni, melyiküket indított naiv jó szándék, kit mivel kényszerítettek, ki került a hatóságok hálójába kényszer hatása alatt. Ezeknek a tisztázása mindmáig nem történt meg. Igen fájdalmas, hogy a magyar katolikus papság létszáma alig kétezer, s belső békére és egyetértésre még mindig nem lehetett eljutni.

A régi súlyos vétkek és foltok eltüntetéséhez szerintem a püspöki kar is hozzájárulhatott volna avval, hogy közös nyilatkozatban kinyilvánítja, hogy tudomása van a régi visszaélésekről, de mivel megbánták tetteiket, az egyház eltekint attól, hogy büntetéssel sújtsa azokat, akiket rossz útra vezettek."

 

 


A HOLOCAUST EMLÉKEZETE

II. János Pál pápa szavai

Holocaust (SOÁ) 50. évfordulójára emlékezve 1994. április 7-én hangversenyt rendeztek a Vatikánban, a VI. Pál csarnokban, amelyen részt vett a szentatya is. A pápa ez alkalommal kihallgatáson fogadta és köszöntötte a zsidóság képviselőit, különösen is azokhoz fordult, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait. (Külön küszönetet mondott Gilbert Levine karmesternek az ünnepélyes hangversenyért.) Idézünk a szentatya angol nyelvű beszédéből:

„Az Önök jelenléte önkéntelenül emlékezetembe idézi azokat a régi napokat, amikor elzarándokoltam Auschwitzba és Dachauba. Pápaságom első évében újra elzarándokoltam Auschwitzba, és a zsidó emléktábla előtt kifejezést adtam mély megindultságomnak, amelyet azért éreztem, hogy »e nép fiait és leányait a teljes elpusztításra szánták«. Akkor ezeket mondottam: »E nép Ábrahámtól származik, aki ősatyánk a hitben, amint Tarzusi Pál írta (Róm 4,12). Pontosan ez a nép kapta Istentől a »Ne ölj!« parancsot, amely önmagán tapasztalta meg rendkívüli mértékben, mit jelent megöletni. Senki sem mehet el érzéketlenül e felirat előtt«. (Brzezinkában mondott beszéd 1979. június 7-én.) Ugyanezeket a szavakat ismételtem meg 1986-ban, amikor meglátogattam a római zsinagógát. Ebben a városban is a zsidó közösség nagy véráldozatot fizetett csak azért, mert zsidó volt. Amint akkor a zsinagógában tettem, ma ismét »kifejezést adok elborzadásomnak azért, hogy a második világháború alatt kiirtásra ítélték a zsidó népet, és így egy ártatlan nép millióinak holocaustot kellett elszenvednie« (Beszéd a római zsinagógában 1986. ápr. 13-án). – A mostani hangversenyt e szörnyű események emlékére tartottuk. (...) De nem elég emlékezni: sajnos ugyanis, napjainkban is sokszor tapasztaljuk annak az antiszemitizmusnak, idegengyűlöletnek és faji megkülönböztetésnek számos új megnyilvánulását, amelyek annak idején a holocaust kimondhatatlan bűncselekményeit szülték. Az emberiség nem engedheti meg, hogy ilyesmi ismét megtörténjék!. .." (R)

 

Emlékezni kell...

Ezekben a hetekben-hónapokban emlékezünk egy máig szinte megfoghatatlan, emberi ésszel megfejthetetlen tragédiára: több százezer magyar zsidó honfitársunk haláltáborokba való hurcolására. A náci hódítók által lerohant Európa többi részéből jó ideje jártak már a vonatok a táborok felé, már óriási vérveszteségeket szenvedett az európai zsidóság, amikor 1944-ben, Magyarország német megszállását követően, itt is elkezdődött a vészkorszak, a tömeges, végső halálveszedelem. Tudjuk, sokan próbáltak segíteni, akár életük árán is. És mégis, újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: hogyan lehetett volna többet tenni, többet segíteni a tragédiában.

Mi, a háború utáni nemzedékek, már csak hallottunk a szörnyűségekről. Emlékszem, még kisiskolás voltam, amikor először néztem rémült döbbenettel a haláltáborokról készült filmkockákat. Tudtam, hogy igaz, és mégis minden olyan hihetetlennek tűnt, a múlt, a történelem egy sötét, keserves foltjának, amelyre talán jobb nem is gondolni. De szabad-e nem gondolni rá, amikor ez a múlt még oly közeli, csak néhány évtizednyi a távolság, a szemtanúk, a túlélők közöttünk vannak, a sebek még nem gyógyultak be?

Szabad-e felejteni, amikor szomszédaink, barátaink kollégáink hordozzák a keserves emléket, a szülők, nagyszülők végzetét, az áldozatok szívükbe vésett képét? El tudjuk-e mi valaha képzelni, mi, akiket személyes sorsunkban mindez közvetlenül nem érintett, milyen érzés lehet, milyen soha nem szűnő fájdalom, ha valakit máig éget a sárga csillag bélyege, máig siratja házastársát, betegen, öregen elhurcolt szüleit; vagy ha valakit máig gyötör a bánat, a gyász, sőt a lelkifurdalás, mert ő visszajött, de a gyerekei, akikért szívesen adta volna az életet, nem tértek vissza soha többé? Meg tudjuk-e érteni az újra feltámadó félelmeket?

Emlékezni kell. Tisztelettel és gyásszal leborulni az áldozatok emléke előtt. Isten adjon nekik örök nyugodalmat! És reménykedni kell. Reménykedni, hogy mindez soha többé nem fordul elő. Hogy ezért mindnyájan, együtt tenni is tudunk valamit. Hogy az emlékeket hűségesen őrizzük, de lassan enyhülnek majd a sebek és csökken a fájdalom, oldódnak a görcsök és múlik a félelem. Talán eljön egyszer az igazi megbékélés, az igazi kiengesztelődés. Isten adjon ehhez erőt és vigaszt a bánat óráiban; ő segítsen, hogy rátaláljunk egymásra, mi valamennyien, akik itt élünk egy hazában, s kezünket nyújtva vigyázhassunk egymásra.

Gondoljunk gyásszal és kegyelettel a haláltáborok minden áldozatára: a szintén tömegesen elhurcolt cigányokra, az „alsóbbrendűség" miatt irtott szlávokra, a politikai üldözöttekre. És ma újra népirtásról érkeznek hírek a világ több pontjáról. . . Istenem, add, hogy egyszer vége legyen!

Igen, volt itt, ezen a tájon, sok más szenvedés is, sok más értelmetlen halál.

Mégis, ezekben a hónapokban forduljunk elsősorban zsidó honfitársaink felé együtt érzésünkkel, gyászunkkal és imádságunkkal. Egy szörnyű évszázad sokféle szörnyűsége között is örök figyelmeztetés az ő tragikus sorsuk. Isten békéje legyen velük és mindnyájunkkal!

Hartai Éva

 

 


Nemeshegyi Péter

A szeretet vértanúja: Salkaházi Sára

Idén emlékezik meg a világ a hitleri holocaust 50. évfordulójáról. Amikor szégyenérzettel és borzalommal idézzük fel azoknak az emlékét, akik ennek a tömeggyilkosságnak okozói és bűntársai voltak, nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik a legnagyobb veszélyek vállalásával igyekeztek megmenteni a fajuk miatt üldözötteket a pusztulástól, és nemegyszer életükkel fizettek bátorságukért. A szeretetnek e vértanúi közül szeretnénk felidézni honfitársunk, Salkaházi Sára alakját. Életáldozata, mely 1944. december 27-én este teljesedett be a pesti Duna-parton, ma is kivívja csodálatunkat. Sára nagyon is emberi élete itt érte el csúcspontját 45 éves korában Isten kegyelmének remekműveként.

Fiatalkor

Sára Kassán született 1899. május 11-én. Családja osztrák származású. Nagyapja, Schalkhaass Lipót költözött át Ausztriából Kassára, és építtetett ott egy nagy szállodát, melyet Schalkháznak neveztek. A nagyapa és családja, osztrák eredete ellenére teljesen magyarérzelmű volt, családi nevét is Kassán félig németesen, félig magyarosan Schalkháznak írta. Fia, ifj. Lipót 1887-ben házasodott meg egy gráci születésű osztrák leánnyal. Ebből a frigyből született ötödik gyermekként Sára. Az előtte született gyermekek, bátyja, az ifjabb Lipót kivételével csecsemőkorukban elhaltak. Apja is 1901-ben elhunyt fiatalon. Így hát édesanyja nevelte nagy jósággal és önfeláldozó munkával három életben maradt gyermekét, Lipótot, Sárát és húgát, Jolánt. A szálloda ekkor már nem volt a család tulajdona; így az anyának a szálloda alkalmazottjaként kemény munkával kellett megkeresnie a család kenyerét. Élete végéig törte a magyar nyelvet, de elhunyt férje kívánsága szerint a gyermekekkel mindig magyarul beszélt.

Sára a kassai orsolyitáknál végzi a polgárit. Elvégezte azután, ugyancsak az orsolyitáknál, a tanítóképzőt is, mert ez volt akkor a leányok számára is nyitott, legmagasabb fokú iskola Kassán. Nagyon okos, élénk leány. 1919-ben újságírói igazolványt szerez, 1920-tól 1925-ig pedig mint könyvkötő keresi meg a kenyerét. Közben irodalmi tevékenységet folytat: magyarnyelvű újságcikkeket és novellákat ír. Összegyűjtött novellái 1926-ban jelennek meg, és neve ismertté válik a szlovákiai magyarság között. 1925-ben abbahagyja a könyvkötői munkát, és a szlovákiai magyar Keresztényszocialista Párt kassai lapjának lesz a szerkesztője. Három éven keresztül végzi ezt a munkát, folytatja írói tevékenységét. Írásainak témája azonban megváltozik: már nem a puszta szépirodalom vonzza, hanem a munkásélet problémái érdeklik.

Hivatás

1927-ben kerül először kapcsolatba a Szociális Testvérek Társaságával, akik ekkor telepednek le Kassán.

Ezt a Társaságot 1923-ban Slachta Margit alapította, mint a magukat a tisztaság, szegénység, engedelmesség és testvéri szeretet fogadalmaival egy életre elkötelező, karitatív, szociális és nőmozgalmi munkát végző nők közösségét. A Szociális Testvérek Társasága az egyházjog által részletesen nem szabályozott, úgynevezett „szerzetesek módjára élők" közösségének számít. Ez a jogi helyzet a Társaság tagjainak nagy mozgásszabadságot biztosított, úgyhogy tevékenyen vethették be magukat az akkori magyar társadalom égető problémáinak megoldására irányuló munkákba. Szellemükben a bencés lelkiséget követték, főképpen annak aktív, missziós vonásait domborítván ki. Nőkből álló csoport lévén munkájuk természetszerűleg elsősorban a nők társadalmi és vallási helyzetének felemelésére irányult.

Sára 1928-ban elvégzett egy, a szociális testvérek által szervezett népjóléti tanfolyamot, és itt ébredt hivatásának tudatára. Budapestre utazott, hogy meglátogassa a Társaság anyaházát. Isten világos hívásáról meggyőződve hirtelen abbahagyta eddigi munkáit és kérte a társaságba való felvételét. Ez nagy áldozatot követelő elhatározás volt a társadalomban szabadon forgolódó, aktív, szenvedélyesen dohányzó, önállósághoz szokott fiatal újságírónő számára. Sára maga erről így ír naplójában: „Amit szerettem, itt hagytam: önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene. .. “ Nem volt egész lényében semmi „apácás” vonás, és ezért rendkívül nehéz lehetett számára a fogadalmakkal kötött közösségbe való beilleszkedés.

Megpróbáltatások

A Társaságban töltött első évei mégis boldogok voltak. 1929. február 6-án lépett be az újoncház kapuján, és már június 12-én, pünkösdkor letehette első fogadalmait. A társaság akkori szabályai szerint a tagok hétszer egy évre, utána egyszer három évre szóló fogadalmat tettek; ezt követte az örök fogadalom.

Sárát 1930-ban elöljárói Kassára küldik, ahol a testvérek már sokrétű tevékenységet fejtettek ki. Sárára a karitatív munka végzését bízták. Hamarosan kitágul munkaköre: előadásokat tart Szlovákia-szerte, szervezi a katolikus leánymozgalmat, megalapítja és szerkeszti 1934-ig a Katolikus Nő című havilapot. 1932-ben új feladatot bíznak rá: Komáromba küldik, hogy ott a társaság letelepülését készítse elő, hitoktatói munkát végezzen és irányítson egy katolikus könyvesboltot. Sára e munkákat is minden erejének bevetésével, kiválóan végzi. 1933-ban a csehszlovákiai püspöki kar őt bízza meg a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesületek női ágának vezetésével. Szinte a kimerültség határáig dolgozik.

Ugyanakkor kezdődnek nehézségei a Szociális Testvérek Társaságának néhány elöljárójával, akik megszüntetik a Katolikus Nő folyóiratot, és ezzel véget ér Sára szerkesztői munkája. Kassára rendelik vissza Komáromból, ahol új elöljárója, akit őutána küldtek oda, Sára jelenlétében nem tud érvényesülni. Kassai elöljárójával is nehézségei vannak. Sára naplójának egyik feljegyzése elemzi ennek okait: „Az egyetlen, a legnagyobb ellentét köztünk a két teljesen különböző temperamentum. Én kolerikus vagyok, ő melankolikus. Én közlékeny vagyok, ő teljesen zárkózott; én hangos, ő csendes; én durva, ő finom; én erős, ő törékeny; – szóval a lehető két legnagyobb ellentét." Érdemes megállni egy percre ennél a jellemképnél, melyet a 34 éves Sára rajzol önmagáról: szinte magunk előtt látjuk a kolerikus, közlékeny, hangos, nem finomkodó, erős, okos, aktív nőt, aki teljesen önzetlenül, minden energiáját bevetve lelkesen dolgozik a reábízott nagy feladatok elvégzéséért. Az ilyen „lokomotív-természet" menthetetlenül súrlódásokat okoz a közösségben. Többen ferde szemmel néznek reá. „Becsületem és jó hírnevem a Társaságban eléggé meg van tépázva . . . nem bíznak bennem . . . tudom, hogy sokban ártatlanul ítélnek el.. . Nem akarok tenni semmit becsületem visszaszerzése érdekében" – írja naplójában.

Nem maradnak el ennek a meg nem értésnek következményei. 1934-ben nem engedik meg elöljárói, hogy megújítsa ideiglenes fogadalmát. 1937-ben a Brazíliában működő magyar bencések a Szociális Testvérek Társaságától segéderőket kérnek, és Sára, aki missziós hivatást is érez magában, lelkesen jelentkezik erre a feladatra. Elöljárói Kassáról Budapestre rendelik, hogy előkészítse brazíliai útját. Sára rengeteg bürokratikus akadállyal küszködve igyekszik megszerezni a szükséges iratokat, de végül is a háború kitörése lehetetlenné teszi a terv megvalósítását. Közben a legkülönbözőbb alkalmi munkákkal bízzák meg az anyaházban, és az elöljárók róla alkotott véleménye nem javul, hanem romlik. Így hát 1937 decemberében az alapító főnöknő helyettesének döntésével áthelyezik úgynevezett „kültaggá", vagyis tagja marad ugyan a társaságnak, de nem viselheti annak egyenruháját.

Sára számára ez nagy szenvedést jelentett. Naplójában a következő feljegyzést találjuk: „A szívem majd megszakad! Éjjel alig aludtam. Sokat sírtam és sírok. Rettenetesen szenvedek." De néhány nap múlva írja anyjának: „Nagyon boldog vagyok."

Mi történt? Sárának sikerült az Isten kezéből kitüntető kegyelemként elfogadni megaláztatását.

A keresztény lelkiségben kevésbé járatosak számára magyarázzuk meg ennek a hirtelen változásnak titkát. Nagyon sok szent beszél a Krisztus keresztjében való részesedés kegyelméről. Assisi Szent Ferenc ezt nevezi az „igazi boldogságnak", Loyolai Szent Ignác pedig a Jézust nagylelkűen követni akaró ember heves vágyának. Nem beteges mazochizmusról van itt szó. Aki a betegeket gyógyító és örömhírt hirdető Jézus tanítványa, az mások életéből is, a maga életéből is lehetőleg kiküszöböli a szenvedést. Szent Ignác kifejezetten mondja, hogy nem szabad a magunk tetteivel szándékosan kihívnunk megaláztatásokat. De ugyanakkor Jézus minden igaz tanítványa tudja, hogy aki az önzetlen szeretet útját járja, az nem kerülheti el a szenvedést, és hogy a Jézus nyomán szeretettel elfogadott kereszt a legnagyobb istenkegyelem. Olyan tisztulás jön létre ezáltal az ember szívében, mely szárnyakat ad neki, hogy így mindenen felülemelkedve egyedül az Istenben éljen. Akinek a Szentlélek segítségével sikerült bízó hittel elfogadnia a keresztet, annak szívét kimondhatatlan öröm tölti el, melyet senki őtőle el nem vehet.

Ilyen lelkiállapotra jutott el Sára az őt érő nagy megpróbáltatásban. A büntetést kiszabó elöljáró félreértette Sára vidámságát, és azt annak tulajdonította, hogy nem veszi komolyan a büntetést. Egy, az alapító főnöknővel, Slachta Margittal folytatott hosszú beszélgetés azonban megérttette vele Sára igazi lelkiállapotát.

Ettől kezdve lassan kezdenek oszladozni a felhők. 1938-ban, az első bécsi döntés után, visszaküldik Sárát Kassára a felvidéki segélynyújtási akcióban való munkára, 1939-től 1941-ig pedig Kárpátalján, a técsői és rahói járásban végez szegénygondozó és társadalomszervező munkát. Sára itt is teljes energiáját veti be, rengeteget dolgozik, és sok-sok emberen segít. Végre a társaságban is felismerik értékét: 1939 karácsonyán újra felveheti a beltagok rendi ruháját, és 1940-ben leteheti a társaságban az örökfogadalmat.

Az utolsó munkák

1941-ben visszarendelik Budapestre. Ekkor kezdődik életének legszélesebb körű tevékenységi korszaka, ő lesz a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok vezetője, valamint a szövetség kiadványainak, a Dolgozó Nő című havilapnak és a kéthavonként megjelenő Vezetők Mappájának főszerkesztője. A Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetsége ekkor már terebélyes szervezet volt: több mint 200 csoportja működött szerte az országban, munkásnők számára bérházakban hat otthont tartott fenn, számos tanfolyamot, előadásokat, ünnepélyeket rendezett. Sára vezetése alatt, a nehéz háborús idők ellenére, a szövetség rohamosan fejlődött. A csoportok száma 230-ra emelkedett, öt új otthont sikerült megnyitni, számos vezetőképző tanfolyam, lelki nap, kultúrest tarkította a szövetség programját.

Magyarországon ekkor már erősen terjedt a nemzetiszocialista ideológia, és kezdődött a zsidó származásúak megkülönböztetése és üldözése. Slachta Margit világosan felismerte a náci ideológia „újpogány" voltát, és tollával erőteljesen küzdött ellene. Sára is nagy súlyt helyezett a reábízott szövetségben a tagok helyes világnézeti nevelésére. A növekvő fajgyűlölet ellen egyik cikkében így ír: „Az igazság a különböző fajok sajátosságaiban Isten különböző gondolatait ismeri fel, és azt mondja: egy Atyának vagyunk gyermekei, egyformán jogunk van élni, és ezért összefogva kell támogatnunk egymást." A hitleri faji ideológia elleni tiltakozás jeleként magyarosítja ekkor Sára a neki kedves, de németes hangzású Schalkház nevet Salkaházira.

A Szociális Testvérek Társaságában közben teljesen rehabilitálják: 1942-ben megválasztják a társaság magyar kerületi tanácsának póttagjává, 1943-ban pedig a tanács rendes tagjává.

Felajánlás

Ekkor születik szívében a különös vágy: fel akarja ajánlani életét áldozatként a Szociális Testvérek Társaságáért. Láttuk, hogy Sára viszonya a társasággal nem volt problémamentes. De egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Isten őt ebbe a társaságba hívta. Azt is átérezte, hogy e társaságnak mily nagy szerepe van és lesz a magyar katolicizmus és társadalom életében. Így fogant meg szívében az elhatározás, hogy felajánlja életét a társaságért. Mint fogadalmas rendtagnak ki kellett kérnie elöljárójának, Slachta Margitnak, valamint gyóntató atyjának engedélyét. Miután ezeket az engedélyeket megkapta, 1943. szeptember végén vagy október elején (a pontos napokat nem tudjuk) Sára az általános főnöknő és a magyar kerület főnöknője jelenlétében letérdelt a budapesti anyaház kápolnájában az oltár elé, és ott hangosan elmondta felajánló imáját, melyet teljes egészében idézünk:

„Ó, fölséges Szentháromság! Legkegyelmesebb Atyám! Aki engem végtelen szeretetedből megteremtettél, s jóságos irgalmadból gyermekeddé fogadtál, ó, édes Jézus Krisztusom! Aki szent véreddel engem megváltottál, ó, drága Szentlélek! Aki a kegyelmek bőségét zuhogtatod rám, s aki nekem, méltatlannak a hivatás kegyelmét és a társaságot ajándékoztad, ó, legteljesebb Szentháromság, én ma a társaság és a testvérek iránti hálából és szeretetből felajánlom magam mint a Társaság áldozatát!

Azon esetre, ha egyházüldözés, a társaság és a testvérek üldöztetése következne be, és legbölcsebb végzésed szerint gondviselésed tervében nem lenne benne halálom:

Fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek – különösen az öregek, betegek és gyengék életéért és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ő életüket és kíméld őket a megkínoztatástól, fenyegetésektől, főként pedig a hűtlenségtől: Irántad, az Egyház, a hivatás és a társaság iránt. Amennyiben pedig isteni végzésed terveiben az én halálom benne foglaltatik, ebben az esetben is fogadd el életemet-halálomat, mint értük való áldozatot.

Ezt a felajánlást teszem lelkiatyám és elöljáróim engedélyével, édes Szűz Anyám keze által, Szent József, Szent Benedek atyánk, Avilai Szent Teréz, Szent Sára és szent őrzőangyalom segítségét kérve, nem a magam erejében, hanem a teljes Szentháromság kegyelmében bízva. Ámen.”

Ezután a hősies felajánlás után Sára ugyanúgy folytatja rengeteg munkáját, mint eddig. Még arra is van ideje, hogy 1944 januárjában egy misztériumjátékot írjon az akkor XII. Piusz pápa által a szentek lajstromába iktatott Árpád-házi Szent Margit tiszteletére, és azt betanítsa leányainak. Közben egyre erősödik a zsidóüldözés, és a zsidó származásúak kihurcolása az országból. Sokan sejtették, hogy milyen borzalmak várnak az elhurcoltakra. Ezért a Szociális Testvéreknek és a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének otthonaiban elkezdődött a menedéket kereső zsidó származásúak rejtegetése. Így pl. a szövetségnek Balaton-Jankovich telepen levő nyaralójában Sára harminc kisgyermekes zsidóasszonyt rejtegetett.

Október 31-én került a szövetség kezelésébe az Országos Katolikus Nővédő Egyesület 150 férőhelyes Budapest-ferencvárosi Bokréta utcai otthona. Ebbe az otthonba alkalmazottként vett fel Sára 20-25 zsidó menekítettet.

Magyarországon ekkor már nyilas uralom volt, és a zsidók rejtegetése életveszéllyel járt. Sára azonban mindezzel nem törődött. Furcsa előérzetei ugyan voltak, de ez nem zavarta Istenből táplálkozó lelki örömét. Az oroszok által már bekerített Budapesten december 25-én Sára jelenlétében még megtartják a Bokréta utcai otthon kápolnájában az éjféli misét. A mise utáni karácsonyfa-gyújtáskor az egyik jelenlevő tanúsága szerint Sára hirtelen így szólt: „Szeretném megölelni a világot, olyan boldog vagyok." Másnap azonban egy ismerősének ezt mondja: „Tudom, hogy nem fogok természetes halállal meghalni." Mikor kérdezték tőle, hogy mit gondol, hogyan fog meghalni, egyszerűen csak ezt felelte: „Fegyver által."

A végső áldozat

Már folytak Budapesten az utcai harcok, és a Bokréta utcai zsidó menekítettek remélték, hogy sikerül rejtekhelyükön kivárni az ostrom végét, amikor két személy minősíthetetlen cselekedete kirobbantotta a tragédiát. Volt a Bokréta utcai otthonban egy cselédlány, akit még a Nővédő Egyesület vett fel. Ez a leány kezdett odajárni a házban elszállásolt magyar katonákhoz, és egyeseket közülük még a szobájába is behívott. A dolog Sára tudomására került, és ő szeretetteljes hangon figyelmeztette a leányt az ilyen viselkedésből származó erkölcsi károkra. A leányt nem tudta visszaküldeni szüleihez, mert azok már oroszoktól megszállt területen laktak. Így hát, hogy az erkölcsi károknak elejét vegye, Sára elhatározta, hogy a leányt áthelyezteti a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetsége által a Liszt Ferenc tér egy bérházában létesített otthonba. A leány ezzel nagyon elégedetlen volt, és az előző vezetőségnek egy, az otthonban maradó tagjához fordult tanácsért, ő azt ajánlotta neki, hogy menjen el a Nyilaskeresztes Párthoz, és jelentse fel Sárát, hogy zsidókat rejteget. Akkor majd Sárát elviszik, és a leánynak nem kell elmennie a házból. A leány megfogadta a tanácsot, és feljelentette Sárát.

December 27-én Sára egy társa kíséretében elment a Liszt Ferenc téri otthonba, hogy elintézze a leány átköltözését. Amikor kora délután visszaérkeztek a Bokréta utcába, látták, hogy egy nyilas őr áll a kapuban. Társa azt ajánlotta Sárának, hogy tűnjön el, de ő felelőssége tudatában belépett a házba.

A házban már több nyilas őr tartózkodott, kiknek parancsára Sára lement az óvóhelyre, ahol éppen folyt az otthonban lakók igazoltatása. Sára nyugodt hangon megkérdezte: „Én vagyok az otthon vezetője, miről van szó, kérem?" A nyilasok közben már félreállítottak néhány lakót azzal, hogy zsidók, és hosszú faggatás után a nyilas különítmény úgy döntött, hogy Sárát és Bernovics Vilma hitoktatónőt elviszik hosszabb kihallgatásra, négy zsidót pedig elvisznek a gettóba.

Amikor felkísérték a foglyokat a lépcsőn, és elmentek a kápolna ajtaja előtt, egy szemtanú szerint Sára kiszakította magát az őrök közül, belépett a kápolnába, és előre jött a szentségházig. Féltérdre ereszkedve átszellemült kifejezéssel imádkozott néhány másodpercig, amíg az egyik őr rá nem kiáltott: „Gyerünk már!" Ekkor Sára felkelt és békével velük indult.

A nyilasok azt ígérték, hogy a kihallgatás jegyzőkönyvbe vétele után Sárát és Vilmát visszaengedik, de ők soha vissza nem tértek. Mi történt velük?

Az 1967-es zuglói nyilasperben egy fültanú szerint elhangzott az egyik vádlott részéről a következő vallomás: Azon a bizonyos decembervégi napon a késő esti órákban a fővámház elé szállították és ott levetkőztették a Bokréta utcai otthonból elhurcolt foglyokat. Odaállították őket a Duna vízének partjára, és rájuk fogták a puskákat. Mielőtt a sortűz eldördült volna egy alacsony-termetű, feketehajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult, majd letérdelt s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Erre eldördültek a puskák, és a kivégzettek belehanyatlottak a Dunába. Senki többé tetemükre rá nem talált.

Vértanúság?

Hagyományosan az egyház vértanúként tiszteli azokat, akiket keresztény hitükért öltek meg. De napjainkban olyan keresztényeket is vértanúként avat szentté az egyház, akik nem hitükért, hanem más keresztény erényért áldozták fel életüket. Így avatta szentté XII. Piusz pápa vértanúként az olasz kislányt, Goretti Máriát, aki szüzessége védelmében szenvedett halált. II. János Pál ugyancsak vértanúként avatta szentté Kolbe Maximilián Máriát, aki az auschwitzi haláltáborban lett, egy halálra ítélt rabtársa helyére lépve, a szeretet áldozata. Ezért Salkaházi Sárát is méltán megilletné, hogy őt mint a krisztusi egyetemes emberszeretet és a fajuk miatt üldözöttekkel való szolidaritás áldozatát vértanúként tisztelje az egyház. Annál is inkább indokolt volna ez, mert, amint Sára önfelajánlásából tudjuk, egész tudatosan vállalta az áldozati halált. Hogy ez a zsidók rejtegetése miatt fogja utolérni, azt nem tudta előre, de amikor a tudatosan vállalt veszély eredményeképpen megjött a halál pillanata, akkor kétségkívül felismerte, hogy most fogadja el az Isten életének áldozatát. Ruhátlanra vetkőztetve, halálos sebbel a Duna habjaiba zuhanva a legmélyebb megaláztatás volt osztályrésze, de ez volt egyben az ő csodálatos felmagasztalása. Eggyé válva Krisztussal halálának hasonlóságában, eggyé válik vele feltámadásának hasonlóságában is. (Róm 6,5)

A magyar egyház századunk több keresztény hősének boldoggá és szentté avatását szorgalmazza. Nagyon kívánatos volna, ha hozzájuk sorolnánk Salkaházi Sárát is. A holocausttal kapcsolatban sokszor van szó a keresztények mulasztásairól és felelősségéről, ezért nagyon sürgető lenne, hogy az egész világ figyelmét felhívjuk egy olyan keresztény nőre, aki a holocaust elleni küzdelemben áldozta fel életét.

Sára meggyilkolásához nem fér kétség, azonban szükséges lenne megtenni mindent, hogy a kivégzés szemtanújának szóbeli vagy írásbeli tanúságtételével rendelkezzünk. Reméljük, hogy az idézett nyilas per iratai között az említett vallomás jegyzőkönyvét sikerül megtalálni. Nagyon ajánlatos lenne, hogy a boldoggá és szentté avatási eljárást az illetékesek elindítsák, hogy Salkaházi Sárát mint a szeretet vértanúját hamarosan oltárainkon tisztelhessük.

Az mindenesetre bizonyos, hogy Isten elfogadta áldozatát. A Szociális Testvérek Társaságának működését a kommunista kormány éppúgy betiltotta, mint a szerzetesrendekét. Mégis a társaság Magyarországon is, Erdélyben is, Szlovákiában is titokban tovább működött, és az elöljárók merészen még új tagok felvételétől sem riadtak vissza. Hősies helytállásukért a társaság számos tagja szenvedett hosszú börtönbüntetést, de kitartott hűségében. Napjainkban pedig számos fiatal jelölttel a Szociális Testvérek Társasága az egyik legvirágzóbb, Istennek szentelt közösség a magyarok között.

Isten ismeri az ő szentjeit. Mi pedig hálásak lehetünk, hogy volt egy ilyen krisztusian emberi testvérünk itt a földön, mint Salkaházi Sára, és hogy van egy ilyen szószólónk az égben.

Salkaházi Sára személyével foglalkozó fontosabb művek:

Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. . ., Budapest, 1985.

Mona Ilona: Salkaházi Sára élete, In: Mona Ilona – Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága, Budapest, 1990.

Puskely Mária: Akik a jobbik részt választották, Róma, 1978.

 

 


Erich Kussbach

A KERESZTÉNYSÉG JÖVŐJE KÖZÉP-EURÓPÁBAN*

1. A téma keretei

A téma reménységet sugall, és a reménység keresztény emberhez illő, hiszen keresztény erény. Gábriel Marcel Homo viator c. művében gyönyörűen írja le a reménységben élő ember állapotát. A költői nyelv szabad fordításában a lélek a reménység állapotában azzal a bizalommal fordul a ma még láthatatlan eljövendő világosság felé, hogy Isten kivezeti a várakozás éjszakájából, amely nem tarthat tovább anélkül, hogy a szenvedő lélek ne váljon a pusztulás áldozatává.1 Charles Péguy a reményt lánggal hasonlítja össze, amely áthatja az örök sötétséget.2 Nos, mi keresztények mindannyian ilyen „vándorok" vagyunk, akik az eszkatológiai értelemben vett remény jegyében járjuk életutunkat. De más a végső dolgokba vetett reménység keresztény erénye, és más a kereszténység evilági létét és jövőjét megvilágító prófécia kegyelme, amely csak keveseknek adatik meg. Én nem tartozom közéjük. De ahhoz talán nem kell prófétának lenni, hogy felismerjünk a mai társadalomban és az egyházakban bizonyos általános fejlődési tendenciákat, amelyekből extrapoláció segítségével következtetéseket vonhatunk le a jövőre nézve. Ehhez persze az szükséges, hogy a diagnózissal kezdjük.  Meg kell vizsgálnunk a jelenkori „conditio christiana" alapvető meghatározóit, mielőtt úgymond az „idők jeleiből" a jövő potenciális alakulására következtethetnénk.

Különben nem is vagyok biztos abban, hogy Közép-Európában másként fog alakulni a kereszténység jövője, mint egész Európában, noha tudatában vagyok annak, hogy az egyházak az elmúlt negyven esztendőben nyugaton más feltételek mellett fejthették ki tevékenységüket, mint Közép- és Kelet-Európában. Az azonban vitathatatlan, hogy a kereszténység ma – habár különböző okokból – egész Európában (sőt hozzátehetnénk: az egész nyugati világban) válságba került. Hiszen a szekularizmus, mint a modern társadalom életstílusa, a vallás szükségességét Nyugaton és Közép-Európában egyaránt már régóta megkérdőjelezte.3 Nem hiába beszélt II. János Pál pápa Veritatis splendor kezdetű enciklikájában az újraevangelizálás szükségességéről, és nem hiába tűzte ki célul az 1991 decemberében Rómában tartott európai püspöki szinódus Európa újraevangelizálását.

Ha a „kereszténység jövőjéről" beszélünk, akkor látnunk kell, hogy igen tág fogalommal van dolgunk. De úgy hiszem, minket ma elsősorban nem a keresztény hit kérdései érdekelnek, noha ezek is rendkívül fontosak, és kétségtelenül kihatással lesznek a kereszténység jövőjére. Számunkra azonban – legalábbis én így értelmezem a feladatomat – a kereszténység mint kultúrtényező, mint társadalomalakító erő áll az előtérben.

Ezzel kapcsolatban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Közép-Európában nemcsak keresztények élnek, hanem másvallásúak és olyanok is, akik nem istenhívők. Ha tehát a kereszténységről mint kultúrtényezőről beszélünk, akkor mindig tudatában kell lennünk annak, hogy pluralisztikus társadalmakban élünk, amelyekben éppen keresztény mivoltunkból kifolyólag is el kell ismernünk mindenkinek azt a jogát, hogy saját módja szerint éljen és boldoguljon. De ez nem okozhat problémát, hiszen mai pluralisztikus, az emberi jogokra és a jogállamiságra épült demokráciánk politikai és jogi tartalmát a görög államfilozófiában, valamint a zsidó és keresztény tradícióban egyaránt gyökerező és közmegegyezésen alapuló alapvető magatartási normák képezik, amelyek nélkül emberi együttélés tartósan nem képzelhető el, s amelyek az éppen említett szabad, pluralisztikus és demokratikus társadalomban – legalábbis potenciálisan – sokkal erősebben bontakozhatnak ki, mint bármely más kormányforma kereteiben6. Hadd utaljak itt csupán a nagy francia katolikus filozófus, Jacques Maritain Humanisme integral című művére, amely éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik, és korszakalkotó befolyással volt a második világháború utáni Európa vezető keresztény politikus nemzedékének eszméire. Persze a „Teljes humanizmus" megjelenése óta sok minden megváltozott, és ma aggodalommal kell megállapítanunk, hogy az említett társadalmi konszenzus lassan lemorzsolódik, és az általános elismert normák területe egyre zsugorodik.

2. A diagnózis

Az úgynevezett „korszellem"

XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikájában és őt követően a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű pasztorális konstitúciójában példát mutattak arra, hogy hogyan kell az idők jeleiből olvasnunk. Ha tanulni akarunk e két, az egyház és a modern társadalom közötti viszony szempontjából alapvető egyházi dokumentumból, akkor ma nekünk is figyelnünk kell a mi időnk jeleire.

A kereszténység mai állapotának diagnózisára rátérve mind pozitív, mind negatív jeleket fogunk felfedezni. A rendelkezésre álló rövid időre való tekintettel itt természetesen a teljesség igénye nélkül, csupán néhány példa alapján vázolhatom a helyzetet, különösen Közép-Európában, de hozzáteszem, hogy a közép-európai fejlődés sokszor nem különbözik ténylegesen egész Európáétól.

Foglalkozzunk először a negatív jelekkel.

Ami Közép-Európát illeti, azt kell mondanunk, hogy a negyvenévi materialista ideológia és kommunista gyakorlat mély sebeket ejtett még azok lelkiségében is, akik egyáltalán nem azonosultak a régi rendszerrel. A kommunista rendszerben a kereszténység a templom és az otthon négy fala közé szorult, s az ifjúság nevelésében hosszú távon alig versenyezhetett a vallásellenes környezet kényszerű és a közösségi életet a maga egészében igénybe vevő befolyásával. Így a fiatalság akarva-akaratlanul is a materialista ideológiában, illetve a „reálisan létező szocializmus" nihilista és behódolásra vagy a tudathasadásig menő képmutatásra kényszerítő, s ezáltal lélekromboló légkörében nőtt fel. A sok más seb mellett, amelyet az egyházak ebben az időszakban elszenvedtek, ez minden bizonnyal a legsúlyosabb és legtartósabb kár, amely valószínűleg csak hosszú távon gyógyítható. Az okozott kár azért felmérhetetlen, mert sok tekintetben még ma is bénító utóhatásai vannak. Hiszen a kereszténységnek éppen most lenne szüksége egy hívő, lelkes és dinamikus ifjúságra, amely teljes erejével részt venne saját keresztény jövőjének a felépítésében. Ezzel szemben az egyházak – egyébként kevés kivétellel egész Európában – az egyházi hivatások évek óta tartó hiányával küzdenek, mert a vallási közömbösség térhódításával egyidejűleg elcsökevényesedett a keresztény spiritualitás. Közben az idős lelkészi generáció arra vár, hogy végre átadhassa a stafétabotot a fiatal nemzedék kezébe.

Eltekintve a vallási és erkölcsi közömbösségtől, valamint a lclkészhiánytól, a közép-európai egyházak anyagi helyzete is kritikussá vált. Hiszen a kommunista uralom kárpótlás nélkül megfosztotta őket anyagi létük alapjától, abban bízva, hogy ezzel is meggyorsítják a vallásosság elsorvadását. A fordulat óta visszakapott egyházi épületek – közöttük különösen a negyven éven át más célra használt, megrongált, és részben elromosodott iskolaépületek – felújítása és fenntartása óriási összegeket emészt fel. De nincs az egyházaknak többé számottevő saját jövedelmük. Pedig a keresztény megújhodáshoz semmire sincs nagyobb szükség, mint az intézményes keresztény nevelésre és a keresztény iskolákra.

Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy sokakban ellenszenv él a történelmi egyházakkal szemben. Gyanakvással, sőt ellenséges érzülettel tekintenek a történelmi egyházakra, és felekezetekre. Ezért inkább hallgatnak az új szekták „prófétáira". A hagyományos egyházak elvesztették „monopolhelyzetüket". Megerősödött – hadd használjak egy a korszellemnek megfelelő modern kifejezést – a „konkurencia".

Közép és Kelet-Európa egyes országaiban ezen felül újra felütötte fejét a sovinizmus, a szélsőséges nacionalizmus, amely kirekeszti mindazokat a közösségből, akik nem tartoznak a nemzet testéhez. Ezt Abbé Barruel már 1798-ban felismerte, amikor azt írta a francia jakobinusok nacionalizmusáról, hogy az a felebaráti szeretet helyébe lépett, és „feljogosított az idegenek megvetésére, megcsalására és megsértésére”. A könyörtelen testvérháború, amely a volt Jugoszlávia területén folyik, az ilyesfajta soviniszta irracionalizmus következménye. Pedig a mi századunk eléggé megleckéztette népeinket e vonatkozásban. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy itt nem a természetes nemzeti érzésről és hazafiságról van szó, amely minden kereszténynek nemcsak joga, hanem kötelessége10, és amely minden nép jogos önmegbecsüléséből fakad, hanem a nacionalizmus elfajult és szélsőséges formájáról.

Közép-Európában ezen túlmenően az átmeneti időszakban az embereknek ezer gonddal kell küzdeniük. Kevés idejük marad másra. Egyelőre a földi boldogulás a legfőbb gond. S ez bizonyos mértékig érthető is. Ugyanakkor itt is, akárcsak Nyugat-Európában, sokakon elhatalmasodik a bizonytalanság és a jövőtől való félelem érzése. Egyre többen döbbennek rá arra is, hogy a mindennapi gondokon túl és azokon felül még más értelme is kell, hogy legyen az életnek. A különféle szekták egyszerű és kész válaszokat kínálnak, s ezzel megkímélik az embereket a gondolkodástól és elmélyüléstől. Ezért olyan sikeresek az „új próféták".

Különben úgy tűnik, hogy időközben Közép-Európában az ideológiai materializmust leváltotta a nyugaton uralkodó új materializmus, amely a földi javak fétisizmusán alapszik. A nyugati típusú szekularizmus, a teljes evilágiság, már nem harcol a vallás ellen, hiszen a szekularizmus – ahogy azt Szabó Ferenc Napfogyatkozás című munkájában fejezte ki – „a kereszténység utáni, az ateizmus utáni kor »szelleme« szerint a teljes »semlegességben«, közönyben rendezkedik be". Az egyéni szabadság és individualizmus mellett egyre inkább tért hódít a szabadosság és a féktelen önzés, amely az egyén evilági, csaknem gátlástalan „önmegvalósítását" tekinti az egyetlen, mindenáron és minden eszközzel elérendő végső céljának. Az emberközpontú, antropocentrikus és szubjektivista világnézet tagadja Isten létét.12 Nietzsche csupán az első volt, aki radikális módon hirdette „Isten halálát". De ő időközben sok követőre talált. Istenre nincs többé szükség, hiszen az ember az ész és a tudomány segítségével egyre nagyobb hatalomra tesz szert különösen a természet felett. Isten helyébe az ember lépett, aki önmagát immár teljesen szuverénnek tartja, saját eszére és erejére hagyatkozik, s maga alkotja erkölcsi törvényeit, aki vakon hisz az „emberi haladásban", miközben rablógazdálkodást folytat a természettel. Az ember elvesztette szemmértékét. Az egyéni felelősség a kommunista rendszerben elcsökevényesedett, mert anonimitásba burkolódzott. Nyugaton az önző ember közömbössége és nemtörődömsége az embertárssal szemben napjainkban a felelősség legnagyobb ellensége. De ez a teljes antropocentrizmus is megtévesztő. Romano Guardininek igaza van, amikor azt mondja, hogy manapság sok szó esik az emberről, de valójában őt is személyi mivoltában, egyedi egyszeriségében szem elől tévesztettük.1 Az ember egyre inkább érdeklődésünk statisztikailag, szociológiailag, pszichológiailag és biológiailag manipulálható tárgyává lett.

Az egyházak amúgy is nehéz helyzetét egész Európában az is súlyosbítja, hogy a házasság és a család intézménye is válságba jutott. Soha nem volt Európában a válások száma olyan magas, mint manapság. A nagyvárosokban egyre több gyermek nincs megkeresztelve. A szülők az egyre kevesebb gyermeknek egyre kevesebb időt szentelhetnek. A gyerekek vallásos nevelése – ha egyáltalán – a hittanórákra korlátozódik, mert az otthon sokszor nem nyújtja a szükséges vallásos légkört. A házasságon kívüli életközösségek egyre inkább elterjednek, és jogilag lassan a házassággal egyenrangúvá válnak. Összegezve igazat kell adnunk Karl Rahnernek, aki úgy véli, hogy Európában az egyház defenzív helyzetbe jutott.

A társadalomra egyébként is mindinkább az atomizálódás jellemző. A családot mint a társadalom alapsejtjét egyre inkább az egyedülálló vagy az úgynevezett „félcsalád’’ – egy szülő a gyermekével – váltotta le. Így a mások iránti felelősségérzet egyre csökken vagy veszendőbe megy. Az ember lassan egészen elmagányosodik. Ez különösen a városokban észlelhető, ahol az emberek sokszor lakásszomszédjukat sem ismerik, s házon kívül nemegyszer közömbösek bajba jutott felebarátjuk sorsával szemben.

A Nyugat-Európára ugyanúgy, mint lassan Közép-Európára is jellemző új társadalom az utilitarizmusnak és hedonizmusnak hódol. A szekularizált társadalom a hasznot és élvezetet keresők, valamint a könyöklők társadalma, amelyben a szegényeknek, menekülteknek, gyengéknek, öregeknek és sokszor a gyerekeknek is – a jogilag megalapozott és mindenre tekintettel levő szociális rend ellenére – egyre kevesebb hely jut. A szamaritánus irgalmassága a korszellem szemszögéből idejét múlta, megjelenési formáit a megalázás gyanúja kíséri, s senki sem szorul rá mások „alamizsnájára".

A közéletben a politikai erkölcs hanyatlásának számos példáját látjuk. A korrupció sokhelyütt félelmetes méretet öltött. Gondolok itt az anyagi előnyökre irányuló korrupcióra, de a szóval való visszaélésre is. A demagógiára éppúgy, mint az igazság elferdítésére16. Pedig a demokratikus rendszer egyik sarkalatos követelménye a tárgyilagos információ. Ez pedig az igazságon és a szó hitelességén alapszik. A szóval való visszaélés egyértelmű az ember megvetésével, mondotta egyszer Dag Hammarskjöld.1 1967-ben Hannah Arendt Truth and Politics című tanulmányában a következőket írta a kommunista és a nyugati politikai hazugságokról: „a korunkbeli történetírás a Szovjetunióban büntetlenül és igen hatékonyan tagadhat tényeket, amelyeknek realitására még mindenki emlékszik; s ugyanez érvényes a Nyugaton annyira kedvelt »image-making«-re, amelynél büntetlenül mindent asztal alá söpörnek, ami egy esemény, egy nemzet vagy akár egy személy image-ét szétrombolhatná."18 Végül hadd idézzem még itt Georges Bernanost, aki az elhallgatás hazugságáról úgy vélekedett, hogy nem az botrányos, ha valaki az igazságot mondja, hanem az, ha azt nem a maga teljességében mondja, ha annak egy részét elhallgatva hazudik, ami ugyan látszólag nem érinti az igazságot, de mint a rák szétmarja annak szívét és velejét.

A kereszténység mai helyzetének e nyugtalanító és talán túlzottnak is látszó negatív mérlege mindenképpen arra figyelmeztet bennünket, hogy valahol utat tévesztettünk. A „homo viator" öntelt és gőgös lelt. Valamikor elhomályosult előtte Isten képe, s végtelen önelégültségben elfelejtette teremtményi mivoltát.

Nem vitatom, hogy vannak örvendetes kivételek és pozitív jelek is. Hála Istennek, vannak még szép számban keresztények, fiatalok és idősek egyaránt, akik életüket másként alakították, akik családot alapítanak, és készek felelősséget vállalni másokért, készek másoknak segíteni; emberek, akik a társadalomban a keresztény eszmék megvalósítására törekszenek. Csak úgy tűnik, hogy ezek az embertársaink ma „régimódiaknak" minősülnek, mert magatartásuk nem felel meg a „korszellemnek". Mert a korszellem mást vár el kortársainktól.

Az idők pozitív jelei

S mégis úgy látszik, hogy az imént diagnosztizált korszellem lassan túléli magát. Sok jel arra mutat, hogy korfordulónak vagyunk tanúi.

Mai társadalmunkban sok jelét láthatjuk annak, hogy az emberek megelégelték a szekularizált világ és az antropocentrikus világnézet túlhajtásait. A korszellem nem képes az emberekben élő bizonytalanság- és félelemérzetet eloszlatni. Egyre erősödik az emberek érdeklődése a lelki szükségletek iránt. Egyre többen vágyakoznak biztonságra. Egyre több emberben vetődik fel a kérdés az élet végső értelméről, s a választ sokan a különféle szektáknál, a spiritizmusban, okkultizmusban vagy más titkos tanításokban keresik. Ezeknek az embereknek a keresztény hit mérhetetlen segítségével is vigaszt nyújthat: persze csak a hit a maga teljességében, az elmélyülés, az Istennel való párbeszéd, a felebaráti szeretet áldozatkész gyakorlása. Más szóval a hit bensősége és misztériuma. Karl Rahner egyszer azt mondta, hogy a jövő keresztény embere vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz. Hála Istennek, ismer a mi korunk is olyan nagy misztikusokat, mint Edith Steint, Teréz anyát, Simoné Weilt, Tcilhard de Chardint, Dietrich Bonhoeffert vagy Dag Hammarskjöldöt, akik példaképül szolgálhatnak a jövő keresztényeinek. De vannak más jelei is mai társadalmunkban a hit elmélyítésére való törekvésnek. Gondolok itt többek között a karizmatikus megújulási mozgalomra, a bibliakörökre és más „kisközösségekre".

Az ökumenizmus erősödése és az egyre szorosabb ökumenikus együttműködés jogos reményt ad arra, hogy a keresztény egység minden nehézség ellenére előbb-utóbb meg fog valósulni.

Egy másik igen fontos jel az emberi jogok lassú, de visszafordíthatatlan elismerése világszerte. Utalok itt elsősorban az emberi méltóság, a szabadság és jogegyenlőség eszméinek térhódítására. Mindháromnak a szentírás és a keresztény hagyomány a forrása.22 A kereszténység tanítása szerint az ember Isten képmása. Erre vezethetők vissza végső soron az emberi méltóság, egyenlőség és szabadság eszméi. Mivel pedig az ember szabad akarattal rendelkezik, ezért tetteiért felelős is. Felelős embertársáért és a reá bízott természetért Isten és saját lelkiismerete előtt.

E helyütt említendő meg a társadalom egyre erősödő szociális tudata is, amely az emberi méltóság tiszteletén és a szolidaritás elvén alapszik.

Az új felelősségtudat fontos jele a társadalomban egyre növekvő áldozat- és segítőkészség. Emlékeztetek itt elsősorban a humanitárius segélynyújtásra, amelynek napjainkban éppen a volt Jugoszláviában dúló háború áldozatainak nyújtott jelentős mérvű segítség a legjobb bizonyítéka. Hadd említsem itt példaként az osztrák televízió, Vöröskereszt és Caritas által kezdeményezett „Nachbar in Not" segélyakciót.

Időnk pozitív jelei közé sorolnám továbbá a világszerte erősödő természet- és környezetvédelmi mozgalmakat is.

Pozitívan kell értékelnünk számos európai állam azon törekvését is, hogy a piacgazdaságban a szociális és ökológiai szempontok egyre erősebben érvényre jussanak.

Végül örvendetes jelnek kell minősítenünk a közvélemény növekvő érzékenységét a politikai korrupcióval és politikai hazugsággal szemben, amely sok országban tisztulási folyamatot indított be. Példaként csupán az utóbbi idők olaszországi fejleményeire utalok.

3. A kereszténység perspektívái Közép-Európában

Ha tekintetbe vesszük az imént felsorolt pozitív tendenciákat mai társadalmunkban, s e felsorolás már az idő rövidsége miatt sem lehetett kimerítő, akkor Isten segítségével – úgy gondolom – bizalommal tekinthetünk a kereszténység európai jövőjére. Ez persze nem jelentheti azt, hogy éppen mi keresztények ölbe tett kézzel várhatunk a dolgok jobbrafordulására. Hogy mi a teendő, azt a már említett szóval, II. János Pál pápa szavával, összegezhetjük, s ez az újraevangelizálás. Az újraevangelizálás legfontosabb célcsoportjának az ifjúságnak kell lennie. Az ifjúság keresztény nevelésének oroszlánrésze a hitoktatásra és a felekezeti iskolákra hárul. A hit elmélyült közvetítése ma súlyos felelősséggel jár, mert – Eugen Biser szavával élve – a jövő kereszténysége nem engedheti meg magának, hogy saját „előudvarában’’ megrekedjen. Csak egy misztikusan elmélyült hit ragadhatja meg a mai embert a maga identitási és egzisztenciális szükséghelyzetében. 23 A helyes nevelésen fog múlni nem utolsó sorban, hogy lesz-e a jövőben keresztény értelmiség és elegendő egyházi hivatás.

Az újraevangelizálás természetesen vonatkozik az idősebb generáció megfelelő tágabb értelemben vett pasztorálására is. Ez pedig nem csupán a lelkész feladata, hanem minden keresztény emberé, nem utolsó sorban a keresztény értelmiségé, beleértve az írót, az újságírót, a filmrendezőt, a művészt, a tudóst és természetesen a politikust. Külön kiemelném e tekintetben a média szerepét, amelynek nézetem szerint a jövőben az egyházaknak is nagyobb figyelmet kellene szentelniük. Meggyőződésem, hogy a kereszténység jövője elképzelhetetlen keresztény irodalom, művészet és tudomány, egyszóval keresztény kultúra nélkül, beleértve természetesen a politikai kultúrát is. A politikusokra egyébként különös erkölcsi felelősség hárul. A keresztény politikustól a közvélemény elvárja, hogy személyes magatartásával példát mutasson, s ne essen áldozatul a hatalom kísértéseinek.

A kereszténység jövője jelentős mértékben a keresztény humanitás gyakorlati érvényre juttatásától is függ. Az emberi méltóság tisztelete és az egymás iránti megbecsülés, valamint a társadalmi béke megóvása megköveteli, hogy a keresztények minden embertársukkal szemben, legyen az más vallású, ateista, más nemzetiségű vagy idegen, ne csupán toleranciát mutassanak, hanem felebaráti szeretetet és szolidaritást tanúsítsanak. Ami Közép-Európát illeti, a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása alapvető feltétele lesz a jövőben a népek közötti békés együttélésnek és kölcsönös megbecsülésnek.

Nagy jelentőséggel bír a jövőben is a keresztény ember szociális és karitatív elkötelezettsége, amelyhez hozzátartozik, hogy az idős generáció, a betegek, az üldözöttek, a menekültek s a más okból bajba jutottak pártját fogja. A minap került kezembe egy orosz szerzőnek, Danill Graninnak, Az elveszett irgalmasság – egy orosz tapasztalat c. könyve, amely egy csodálatos karitatív kezdeményezésről számol be, és bemutatja, hogy a félelemben és bizonytalanságban élő mai embernek milyen szüksége van emberi melegségre és bizalomra, s hogy milyen segítőkész visszhangra talált az író kezdeményezése az orosz lakosság körében. Ez a beszámoló egyébként tanúságot tesz a modern ember humanista hősiességéről, ami keresztény értelemben nem más, mint a bátorság erénye.

A keresztény politikusnak több figyelmet kell szentelnie a család védelmére, főképpen a többgyermekes családok szociális támogatására. Nagyobb súlyt kell ezenfelül helyeznie a környezetvédelemre, ami egyre több embernek egyre nagyobb gondot okoz, és ezért a jövőben növekvő jelentőséggel bír.

Egyáltalán úgy gondolom, hogy a keresztényeknek a jövőben sokkal nagyobb részt kell vállalniuk a közügyek intézésben, sokkal nagyobb bizalommal és lendülettel kell munkálkodniuk egy új, felelősségtől áthatott civil társadalom kialakításában.2

E néhány példával csupán vázolni akartam, hogy mit tehetünk mi, és mit kell nekünk tenni annak érdekében, hogy a kereszténység a jövőben is megállja a helyét, hogy a jövő társadalmában a kereszténység újra meghatározó kultúrtényező és társadalomalakító erő legyen.

Jegyzet

Elhangzott 1994. április 9-én a budai várban a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett konferencia keretében. Az általános téma ez volt: „Kereszténység az új Közép-Európában. Hagyományok – etika – művészet."

G. Marcel, Homo viator, prolégoméne á une métaphysique de Vespérance, Párizs, 1944. 40 oldal. Lásd továbbá J. Pieper, Über die Hoffnung, München, 1949.

2 Charles Péguy, Im Schweigen des Lichtes, Freiburg/Breisgau 1982, 32 old.

Nova Spes. Ein Programm für die Zukunft des Menschen, Graz-Wien-Köln, 1986. 179. old.

4 II. János Pál pápa 1993. aug. 6-án kelt enciklikája az erkölcs alapkérdéseiről.

5 Vö. Keresztény felelősség Európáért. Budapest, 1992. március 24–30.

6 Alexander Schwan, Pluralismus und Wahrheit, megjelent a „Christeicher Glaube in moderner Gesellschaft" c. gyűjteményben, Basel-Wien, 1982.

7 Jacques et Raissa Maritain, Oeuvres complétes, VI. kötet (1935–1938) Párizs, 1984., 291–634. old.

8 1963. április 11.; lásd: Az egyház társadalmi tanítása, dokumentumok, Budapest, 161–195. old.

9 Barruel, Mémoirs pour servir á l’histoire du jacobinisme, 1978. III. kötet, 2. old.

10. Vö. Heinz-Dietrich Wendlens, Nationalismus und Patriotismus in der Sicht der christlichen Ethik c. tanulmányát a Politik und Ethik c. kötetben. Darmstadt 1969, 91-115. old.

11 Szabó Ferenc, Napfogyatkozás, Kereszténység és modernség, Róma, 1991., 440 old.

12 Vö. Heinrich Fries, Abschied von Gott?, Frieburg/Br, 1991.; továbbá Leszek Kolakowski, Falls es keinen Gott gibt, München-Zürich, 1982.

13 Romano Guardini, Das Ende der Neuzeit, Die Macht, Würzburg, 1986. 69. old.

14 P. Imhof és H. Biallowons, Glaube in winterlicher Zeit. Gespräche mit Karl Rahner aus den letzten Lebensjahren. Düsseldorf, 1986, 232. old.

15 Vö. Walter Dirks, Barmherzigkeit. Ermutigung zu einer unzeitgemäen Tugend, Freiburg/Br, 1985.

16 Valentin Zsifkovits, Politik ohne Moral? Linz, 1989, 57–73. old.

17 Dag Hammarskjöld, Das Unerhörte – in Gottes Hand zu sein, München, 1979., 37. old.

18 Hannah Arendt, Wahrheit und Lüge in der Politik, München, 1987. 76. old.

19 Georges Bernanos, Scandale de la vérité. Nous autres, Francais, Párizs, 1984., 88. old.

20 Karl Rahner, Schriften zur Theologie VII. Einsiedeln, 1966., 22. old.

21 Isten és ember titka (interjúk dr. Hegedűs Lóránt református püspökkel) 1992., 295–305. old.

22 Herbert Schambek, Kirche, Staat und Demokratie. Ein Grundthema der katolischen Soziallehre, Berlin, 1992., 114–126. old.: Tadeusz Mazowiezki, Un autre visage de l’Europe, Montricher 1989., 99–114. old.

23 Eugen Biser, Glaubenswende. Eine Hoffnungsperspektive, Freiburg/Br, 1987., 136. old.

24 Oswald von Nell-Breuning, Unsere Verantwortung für eine solidarische Gesellschaft 1987.

25 Danill Granin, Die verlorene Barmherzigkeit. Eine russische Erfahrung, Freiburg/Br, 1993.

26 J. Peper idézett munkája 215. old., J. Maritain, i. m. 299. old.

27 Schambeck, idézett műve, 159–168. old.

 

 


Horváth Pál

ANTALL JÓZSEF, A KERESZTÉNY ÉS A POLITIKUS

Társadalmi tanítás és kereszténydemokrata politizálás

Az egyház társadalmi tanítása nem »harmadik út« a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, sem pedig egy lehetséges alternatíva, amely más, nem annyira szemben álló megoldások kezelésére nyújt lehetőséget, hanem önálló, minden tekintetben sajátos út. Nem is ideológia, hanem az emberi élet – mind a társadalomban, mind a nemzetközi síkon tapasztalható – bonyolult összefüggéseinek szorgos vizsgálatából leszűrt eredmények pontos megfogalmazása a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Legalapvetőbb célja abban rejlik, hogy ezeket a valóságban létező igazságokat értelmezze, azaz megvizsgálja, vajon megfelelnek-e, avagy ellenkeznek az emberről és annak földi, de egyben természetfeletti hivatásáról szóló evangéliumi tanítással, így adva eligazítást a keresztény ember számára. Mindez nem az ideológia, hanem a teológia, mégpedig az erkölcsteológia területéhez tartozik. Az egyház társadalmi tanításának előterjesztése és képviselete evangéliumi küldetés, amely az egyháznak sajátja." (SRS 41). II. János Pál pápa imént idézett megfogalmazása egyértelműen kijelöli a katolikus társadalmi tanítás helyét korunk eszméinek rendjében. A modern közélet szereplői azonban erről, az önmagában igen egyértelmű és világos álláspontról módfelett eltérően vélekednek. Vannak, akik úgy ítélik, az egyháznak – úgymond – nincs sem joga, sem pedig kompetenciája „beavatkozni’’ a társadalmi lét és a politikai közélet világába. Mások olymódon térnek napirendre a dolog felett, hogy – hiába a pápai szó – az egyház véleményét ideológiai vagy politikai-filozófiai nézetnek tekintik, amely a mindenkori politikai mezőny jobbközép tájára biggyeszthető. Mindazok, akik így járnak el, megfeledkeznek, vagy éppen meg akarnak feledkezni arról, hogy a kereszténység hit, üdvígéret, erkölcsi útmutatás és emberi tartás, amely felől magukon a hívő embereken – egyéneken és közösségeken – át vezet az út – mindig szükségszerűen, de sohasem közvetlenül – a közélet és a politika realitásai felé. Ha az egyház – amiként az a Rerum novarum szavával szólva „elemi joga és halaszthatatlan kötelessége" – társadalmi tanítást terjeszt a világ elé, az a szándék és meggyőződés vezeti, hogy lépésével nem az evilági ideológiai doktrínák és politikai alternatívák számát szaporítja. Igaz ez már csak azért is, mert az általa megfogalmazott elvek nem egyszerűen a társadalmi jelen politikai, szociológiai leírásából, hanem a hit és a bibliai kinyilatkoztatás morális elveiből adódnak. Figyelve a világ gondjaira, bajaira, a katolikus társadalmi tanítás morális értékeket hirdet, és morális kritikát mond egyes jelenségek felett, távol áll azonban tőle, hogy politikai vagy gazdasági megoldásokat jelöljön ki, vagy sommás, irányzatos politikai értékítéleteket tegyen. Ebből fakad, hogy a társadalmi tanítás rendszere nem tehető egyszerűen politikai programmá, és nem is kezelhető olyanként: intencióinak a politika nyelvére való – s mint ilyen, sohasem maradéktalan és tökéletes – lefordítása csak a politikai élet szereplőinek, mindenekelőtt a magukat keresztényként meghatározó pártoknak a közbejöttével valósulhat meg. Aligha kétséges, hogy a teljes kereszténység – bármely ideológiáról és politikáról legyen is szó – megjeleníthetetlen a közéletben: az az „eszmei minimum" viszont, amelyet a rivális politikai erők a magukénak mondanak, már lehet a teljes kereszténységen alapuló, abból torz egyoldalúságot fabrikáló, vagy neki, bölcseleti természete szerint, ellentmondó.

Az egyház társadalmi tanítása a politika világa számára értékeket kínál, szabadságot ad, és felelősséget követel, ahogy azt már XIII. Leó pápa tette Rerum novarum kezdetű enciklikájában. „Teljes összhangban van az emberi természettel, hogy olyan és bármi néven nevezendő megkülönböztetés kizárásával, hathatósan biztosítják minden állampolgár számára a szabad és cselekvő részvételt mind a politikai közösség jogi alapjainak megalkotásában, mind a közügyek irányításában, mind a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában, mind pedig a vezetők megválasztásában. Tudja meg tehát minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szabad szavazás lehetőségével élni. Az egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javára szentelik magukat, és vállalják e tisztség terheit." Ez utóbbi a II. vatikáni zsinat megfogalmazása (GS 75), de általános elve is a katolikus egyház társadalmi tanításának, amely – évszázados múltra visszatekintve – az igazság, a szabadság és a demokrácia egymást feltételező értékeit tekinti az evilági, politikai létrend szemszögéből meghatározónak. Igazság és szabadság szükségszerű harmóniája teológiai belátás, a modern időkben azonban politikai alapelv is: e kettő evilági összhangjának keresése hívta életre azokat a mozgalmakat, amelyek századunkban kereszténydemokratának nevezik magukat. Annak példáit keresve, hogy miként formálódott ki ez a politikai attitűd, szemügyre vehetnénk a századforduló „politikai kereszténységének" újsütetű mozgalmait csakúgy, mint azokat a politikai képleteket, amelyeket klasszikus értelemben Adenauer, Schuman, De Gasperri képviselt, itt és most azonban ennek a hagyatéknak a számbavételénél hitelesebb, ha a közvetlen közelmúlt magyar politikai életére figyelünk, így azután már szinte természetes, hogy figyelmünk néhai Antall József magyar miniszterelnök politikai életműve felé forduljon, aki az elmúlt esztendőkben egyik meghatározó alakja volt a keresztény szellemiségű közép-európai politizálás újraéledésének. A keresztény társadalmi tanítás elvei, és Antall József politikusi krédója közötti szembesítés kísérlete során ugyanakkor megszorítások egész sorát kell előrebocsátanunk. Így el kellett tekintenünk a politikai arcél mögött kirajzolódó hívő ember belső világának számbavételétől, amelyből nem csupán a közszereplő politikus enged látnunk keveset, hanem ami nem is tartozik hozzá a keresztény módon való politizálás publikusan taglalható morfológiájához. Nem lévén politikai elemző, arra sem lehetett hivatásom, hogy az egykori miniszterelnök politikusi mindennapjait vessem össze a keresztény társadalmi tanítás elveivel; ilyen irányú magabiztosságom hiányán túl erre az is bátorított, hogy minden ilyenféle „rövidre zárás" ellentétben áll a hit elvei és a politikai vélemények közötti nyilvánvaló szintkülönbség egyszerű tapasztalatával. Ami végül is maradt számomra, az egy magát keresztény politikusként meghatározó, elméletileg is igényes közéleti ember néhány megnyilatkozása: olyan beszédek, amelyekben a miniszterelnök maga kapcsolja össze a társadalom keresztény eszméit, a politika keresztény eszményeit, és a mindennapok politikusi gyakorlatát. A figyelembe vett megnyilatkozások közül kettő nemzetközi kereszténydemokrata fórumokon hangzott el, a három hazai megnyilatkozás pedig – változó közönség előtt – a kereszténység, demokrácia, kereszténydemokrácia eszmekör értelmezésére tesz kísérletet, annak értékvilágát elemzi.

A kereszténység Antall József, a történész politikus számára – beszédei összefüggésében – világnézeti norma és történetileg kibontakozott kultúra, amely egyéni önazonosságokat és évezredes hagyományokat hordoz, amely modern civilizációnk forrása és alapja. Ám ha a politika világára terelődik a szó, sohasem a kereszténységről, hanem mindig a kereszténydemokráciáról esik szó. Fogalomhasználatából is kitetsző módon egykori miniszterelnökünk is tisztában volt azzal, hogy a kereszténység nem tehető maradéktalanul politikává; számára a politikában megvalósuló keresztény attitűd egyértelmű hordozója a kereszténydemokrácia, mint a hívő intenciók politikai, közéleti lefordításának eszköze. Ez a szellemi magatartás példaértékű: kísérletet sem tesz arra, hogy leegyszerűsítő demagógiával azonosságot tételezzen a kereszténység „politikai teológiája’’ és a keresztény szellemi alapokon nyugvó napi politizálás között. Fontos, és az egyház társadalmi tanításának elveivel összhangban álló magatartás ez, különösen, ha meggondoljuk, hogy az utóbbi években gyakran riogatták közvéleményünket valamilyen „kurzus-kereszténység" rémképével. Antall maga is tisztában volt persze azzal, hogy a keresztény politizálás múltjában felbukkantak olyan egyoldalúságok, amelyek ilyen irányba mutattak: a politikai kereszténység olyan képződményei voltak ezek, amelyekben a szociális érzékenység és a demokratikus értékrend szintézisének helyét a hatalmi bírvágy kísértése szorította háttérbe. E mellékvágánnyal szemben modell értékű a kereszténydemokráciának „az a formája, amely a II. világháború után bontakozott ki, szintézist alkotva a kereszténység, a liberális és a szociális elem között".

Miképpen rekonstruálható ezek után Antall József véleménye az általa képviselt ideológiai és politikai formáció elemeiről, mozzanatairól? A legáltalánosabb kiindulópont maga a kereszténység mint hit és erkölcsi erő feltételezése. Egy társadalom, és a benne keresztény szellemben működő politikai erők legfontosabb muníciója éppen ez, hogy „felépítsék és újjáépítsék a lelkeket, felépítsék és újjáépítsék az emberek erkölcsi értékrendjét, s azokat a nagy értékeket, amelyeket a kereszténység ebben a két évezredben megteremtett, s a világ fontos alkotó elemévé, sőt mondhatjuk, hogy meghatározó erejévé tett." Ezen a ponton határozottan összecseng Antall József véleménye azzal, amit II. János Pál pápa Centesimus annus kezdetű enciklikájában a volt szocialista országokkal kapcsolatban mond a keresztény eszmeiség jelentőségéről: „amikor látszólag béke van a tárgyi világban, akkor a lelkeken, az emberi mentalitásban van szükség az újjáépítésre", ez a hit és erő pedig magából a kereszténységből fakadhat „hívők, kétkedők, nem hívők" számára egyaránt. Nem valamilyen uniform, „kötelező" hívés erőszakolásáról van persze szó: a kereszténység az az optimális értékkínálat, amely a modern társadalom működésének morális minimumát képes megfogalmazni – az utóbbi idők pápáinak szavával – „minden jóakaratú ember" számára. Ezen a ponton Antall József tovább finomítja a véleményét: „Nem véletlen, hogy a kereszténység, éppen az egyén lelkiismereti szabadságából kiindulva, soha nem vált valamiféle kollektivista irányzat képviselőjévé. A kollektivizmus és annak minden politikai árnyalata távol maradt a kereszténység gondolatvilágától, attól a gondolatvilágtól, amely ugyanakkor az egoizmust mélyen megvetve, elítélve, az altruizmus, a másokért való élet és a másokért való cselekvés érdekében kívánt szolgálni. Éppen azért, a lelkiismeret szabadsága nem áll ellentétben a közös értékek együttes vállalásával, és a másokért való élettel, hanem elválaszthatatlan attól."

Úgy is fogalmazhatunk: a hívő" ember számára a kereszténység mindenekelőtt személyes meggyőződés, a hívő, nem hívő és másként hívő emberek sokaságából álló politikai közösség, a társadalom számára viszont közös értékrend lehetséges alapja. Ez utóbbi az oka, hogy a kereszténységnek egyáltalában van, lehet társadalmi-politikai dimenziója, hogy érdemes a hitelvek társadalomelméletté való „lefordításának" művén fáradozni. Az eredmények és értékek körén töprengve a miniszterelnök itt ismét II. János Pál utóbbi enciklikáinak szelleméhez igazodik, amikor a keresztény társadalomeszme szinte már központi elveként a szolidaritást, egymás megsegítését említi. Azt pedig, hogy ez mit jelent a modern világ, egy modern társadalom, vagy éppen az átalakulás bajaival, és a komoly válsággal birkózó magyar társadalom számára, nem is igen kell részleteznie. A megkezdett gondolatmenet ezen a ponton végül valóságos politikai etikává bővül: „... a szolidaritás, a segítőkészség, az áldozatvállalás, a másokért való kiállás, a másokért való tett a kereszténység alapvető sajátosságai. A kereszténység egyben olyan hitet, olyan kultúrát, érték- és eszmerendet jelent, amelyben a szeretet a legfőbb erények egyike, és ez a szeretet csak a másik ember irányában érvényesülhet, hiszen ha a szeretet nem a másikért, hanem pusztán önmagunkért van, akkor csak egoizmus. Ez a szeretetre épülő értékrend nemhogy elavult, hanem nagyobb feladata, nagyobb küldetése van az ezredfordulón, mint bármikor a történelemben!" A keresztény társadalmi tanítás hiteles olvasata ez, amelyről ismét pápai tanító megnyilatkozások visszatérő gondolata juthat az eszünkbe: ha a kereszténységnek – úgymond – van „politikai" célja, programja, akkor az „a szeretet civilizációjának" felépítése.

A kereszténység fogalma egy másik, talán inkább történetinek nevezhető értelemben is felbukkan a beszédekben. Amikor Antall József a kereszténydemokrácia mint programideológia feltételeiről és forrásairól szól, a kereszténységet mint kultúrát, hagyományt, civilizatórikus erőt illeszti gondolatmenete élére: arról beszél, hogy a közéleti létezés két alapértéke, az igazság és a szabadság közül az előbbi ősforrását a zsidó-keresztény tradíció, a másodikat talán inkább az antik örökség hagyományozta az utókorra. A modern, keresztény igényű politizálás útjának kimunkálása e két érték harmóniájának megvalósítása jegyében bontakozott ki. E folyamat lényegéről, s vele a kereszténydemokrácia Antall József által vallott természetéről definíciót is kapunk: „A lelkiismeret szabadsága, az ember szabadsága és az ember mint szociális lény kibontakozása szintézisben találkozik a kereszténység elveivel és a kereszténység szemléletével." Ám Antall számára ugyanúgy világos, mint az elmúlt évszázad szociálteológiája számára, hogy e kívánatos szintézis megvalósításának voltak, vannak a kereszténytől eltérő vagy azzal ellentétes útjai is. Az egyik ilyen rivális alternatíva a liberalizmus, amelyről a miniszterelnök a következőképpen nyilatkozik: „... amikor a liberalizmusról beszélünk, akkor nyugodtan és büszkén vallhatjuk: a lelkiismereti szabadság és az alapvető keresztény tanítás nélkül nem lett volna soha klasszikus liberalizmus. Mert a klasszikus liberális alaptételek – amelyek valódi értékét adják az európai gondolati rendnek – egyáltalán nem állnak ellentétben a kereszténységgel, nem állnak ellentétben a katolicizmussal. Az egy természetes történelmi konfliktushelyzet volt csupán, ami az egyház és egy politikai-szellemi irányzat között bekövetkezett. A liberalizmusnak az az ága, amit manchesteri liberalizmusként szoktunk emlegetni, a teljes szabadság képviselete, az individualizmus korlátlan érvényesülése végül az úgynevezett szociáldarwinizmusig fajult, amely a szolidaritást és a kiegyenlítő értékeket figyelmen kívül hagyja."

A fenti idézetből, és a XIX. századi magyar történeti liberalizmust rokonszenvvel emlegető fejtegetésekből világos, hogy Antall nem osztja a kereszténység és liberalizmus értékvilágának kategorikus szembeállíthatóságát. Azért nem, mert olvasatában a kereszténység maga eredendően „liberális" – ezen most a szabadság értékének határozott vállalását értve. Más kérdés persze, hogy amit ő elemzésében manchesteri liberalizmusnak nevez, a politikai köznyelv ma azt tekinti mindenfajta liberalizmus alapesetének – ez viszont belső természete szerint nem csupán antiszolidáris, hanem szükségképpen keresztényietlen, végső soron ateista is.

A keresztény társadalomelmélet másik nagy kihívása a szociális dimenzióban ölt alakot, hordozója pedig a marxizmus, a szocializmus. Egy korábbi idézetünkből már tudjuk, hogy e formációt Antall, lévén az kollektivizmus, összeférhetetlennek ítéli a keresztény hagyománnyal, ideologikus ateizmusáról és politikai rendjének diktatórikus természetéről pedig nem csupán a miniszterelnök, hanem az elmúlt évtizedek magyar történelme is tanúbizonyságot tesz. A fenti két kihívásra adott válasz viszont elvezet minket a keresztény társadalomszemlélet és a kereszténydemokrata politizálás geneziséhez, amelyet Antall XIII. Leó immár klasszikusnak számító enciklikájához kapcsol: „Úgy vélem, hogy a történelmi kihívásra, amit a modern ipari civilizáció adott, a sikeres választ először a Rerum novarum adta meg, amikor a munka megbecsülésével és a szolidaritás gondolatával megadta a munkásmozgalomnak a marxista szocializmus alternatíváját, a keresztény értékrendet összekapcsolva egy új szociális szemlélettel." Ebből megint egy felszínes ellentét elutasítása következik: nem igaz, hogy a szociális szemlélet és a szociális igazságosság képviselete a marxista szocializmusban fogalmazódott volna ideológiává, amivel szemben egy szociálisan érzéketlen kereszténység, keresztény politizálás áll. A keresztény politika éppen hogy igen nagy súlyt helyez a szociális kérdésekre: amit a miniszterelnök szerint a kereszténydemokrácia önmaga alapjának tekint, az egy szabadelvű és szociálisan érzékeny kereszténység eszmei rendje.

A dolog azonban nem ennyire egyszerű. A XX. század eleje keresztény politikai mozgalmai jószerével keresztényszocialisták: programalkotásuk középpontjában a szociális bajok orvoslása áll – amint azt itthon is bizonyítja Giesswein és mások tevékenysége. Antall szerint azonban ez is egyoldalúság, hiszen azt eredményezi, hogy a jogállamiság gondolata, a parlamentáris demokrácia és az állampolgári szabadság megbecsülése – a társadalmi tanításban és a gyakorlati politikában is – háttérbe szorul. Közismert tény, hogy kiegyenlítődésre, vele az Antall József számára is mintát jelentő klasszikus kereszténydemokrata modell megalkotására a II. világháború utáni években került sor – a demokratikus és szociális piacgazdaság nyugat-európai – német, olasz – rendszereiben. E teljesítmény jelentősége éppen az, hogy „össze tudta fogni mindazt, ami az elmúlt két évszázadban a jogállamiság gondolatában és a szociális állam gondolatiságában megjelent." Ez viszont a miniszterelnök értelmezésében egyfajta visszacsatolást jelent az időközben önmagában is fejlődő, változó keresztény társadalmi tanítás, és a kereszténydemokrata politikai doktrína és politikai mozgalom között. E vélemény summázatát idézzük ismét a miniszterelnök megfogalmazásában: „Úgy gondolom, hogy a modern kereszténydemokrácia szintézisbe tudta foglalni mindazt, ami a keresztény értékekben a modern világ számára is iránymutató, magába tudta foglalni mindazokat a szociális tanításokat, amelyek az emberi szolidaritáson alapulnak, és mindazokat az egyéb értékeket, amelyek a szabad társadalom részére nélkülözhetetlenek. Ezért a kereszténydemokráciának az a formája, amely a II. világháború után bontakozott ki, szintézist alkotott a kereszténység, a liberális elem és a szociális elem között."

Ebből a megállapításból Antall József, a politizáló keresztény és a keresztény politikus számára több következtetés is adódik, amelyek az itt és most politizálás gyakorlata felé mutatnak. Az egyik az, hogy Európa keleti felének lelki újjáépítésében a kereszténységnek, politikai újjáépítésében a kereszténydemokráciának meghatározó szerepe lehet, s e meghatározó szerep jóval több, mint ami a politikai és pártharcok színpadán történik. Egy másik következtetés Antall József habitusából és a hazai politikai kultúra adottságaiból is adódik: az a szándék, hogy a kereszténydemokrata eszmeiséget népi, nemzeti hagyományokkal, a liberalizmus és a konzervativizmus klasszikus magyar értékeivel és eszméivel kapcsolja össze.

Korunk nagy, II. János Pál által komoly aggodalommal feltett kérdése, hogy a keresztény társadalmi eszme hol, hogyan és milyen mértékben talál nyitott fülekre a politikai porond szereplői részéről, s az is kérdés, hogy az Antall József által emlegetett kereszténydemokrata szintézis mennyire bizonyul valódi egységnek és egyensúlynak. Vajon mi mindennek a kockázata a megboldogult magyar kormányfő szerint: „Nekünk az a lényeges és erre nagy figyelmet kell fordítani, hogy a kereszténység, a liberális elem és a szociális elem együttesen, egyensúlyban érvényesüljön. Mert ha bármelyik kimarad – ha a szociálisat hangsúlyozzuk a liberális elem nélkül, akkor az a parlamentáris demokrácia végét jelentené. Ha nem érvényesül a szociális elem, akkor a fejlődés elcsúszhat akár a manchesteri iskola, akár egy szociáldarwinista, akár egy olyan individualista szemlélet felé, amely előbb-utóbb a szolidaritás hiányában anarchiához és bukáshoz vezet." Aligha látjuk előre, hogy mennyire fenyegetőek az ilyen veszélyek. Ám, ha a keresztény szociálteológia elvei érvényre juthatnak a közgondolkodásban és a politikacsinálásban is – Antall József politikai teoretikusi erőfeszítései is ennek útját keresték –, akkor nem katasztrófák és krízisek elé nézünk, hanem gyarapodhatunk az Igazságban és a Szabadságban.

Az előadás elhangzott Dudapesten, 1994. április 27-én a Magyar Jacques Maritain Egyesület által rendezett összejövetelen. – Antall József alábbi beszédei voltak forrásaink:

– Beszéd a Kereszténydemokrata Internacionálé ülésén, Budapest, 1990. június 30.

– Beszéd az MDF Kereszténydemokrata Köre tanácskozásán, Győr, 1991. március 13.

– Beszéd a Szent Ignác Kollégium diákjai előtt, Budapest, 1991. augusztus 21.

– Beszéd a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kongresszusán, Budapest, 1991. október 18.

– Beszéd nemzetközi kereszténydemokrata tanácskozáson a Rerum novarum centenáriuma alkalmából, Róma, 1991. november 16.

 

 


Rónay László

KÉRDÉSEK A „KATOLIKUS IRODALOM" KÖRÜL

Nézőpontváltás a hazai katolicizmusban a két háború között

Amikor a múlt század utolsó éveiben megindult a hazai katolikus ellenhatás, annak legnagyobb alakja, Prohászka Ottokár a lelki megújulást sürgette, és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a liberalizmus térhódítását – ha az akkori furcsa politikai képződményt egyáltalán liberalizmusnak lehet nevezni – elsősorban elmélyült imádságos élettel kell és lehet ellensúlyozni. Hogy ennek élén elkötelezett, mély hivatástudattal rendelkező papok álljanak, személyesen indította el a papképzés reformját, óriási hatást gyakorolva növendékeire, akik közül nem egy később a hazai katolikus reneszánsz meghatározó személyisége lett.

Hamarosan azonban nyilvánvaló lett, hogy a katolikus gondolatnak, ha hatékonyan akarja átjárni a társadalom egyes rétegeit, megfelelő szervezeti kereteket kell kialakítania. A politika küzdőterén – az volt akkor is! – a mind karakterisztikusabb Néppárt képviselte a katolicizmust a parlamentben, s bár a legnagyobb felháborodást keltő liberális intézkedéseket nem tudta megakadályozni, Zichy gróf vezérletével mind határozottabban artikulálta a katolikus tömegek elképzeléseit. Prohászka azt is átlátta, hogy a művészetek „rekatolizálása" nélkül nehezen lehet népszerűen, igazi elhitető erővel képviselni Krisztus igazságait. Hamar ráébredt arra is, milyen fontos az irodalom szerepe e célkitűzés megvalósításában. Átlátva, hogy a kor katolikus irodalma nem jelenthet kellő ellensúlyt a modern törekvésekkel szemben – melyeket nemcsak a liberalizmus, hanem a szabadkőművesség szellemisége is átjárt –, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy elsősorban a fiatalságot kell ránevelni az értékek befogadására. Sokszor és sokan elmondták, hogy ő maga is igazi író volt, lávázó gondolatait hatalmas képekben, fokozások révén fejezte ki, evangéliumi elmélkedései és imádságai pedig Pázmány után a magyar imádságos kultúra legjelentősebb fordulatát hozták.

Prohászka kivételes minőségérzékét jelzi, hogy elsők között ismerte fel Ady Endre korszakos jelentőségét. Ady nem egy költő volt a többi közül, hanem az irodalmi modernség jelképe. A Nyugat általa és vele lett az új irodalomeszmény gyűjtőmedencéje, e kor legrangosabb irodalmi folyóirata, melyet bár nem olvastak annyian, mint például az Új Időket, a rendszeres támadások révén mégis feléje fordult a közfigyelem, s a köréje gyűlő írók, művészek, publicisták megvalósították a magyar irodalomnak azt a fordulatát, melynek jelei már a századvégen is tapasztalhatók voltak, s csak azért nem eredményeztek igazi áttörést, mert a kiváltó francia példák meghonosításán nem akkora tehetségek munkálkodtak, mint Ady, Móricz Zsigmond, Babits, Kosztolányi és a többiek, akiket némiképp történetietlenül a „nagy nemzedék" tagjainak nevezünk.

A Nyugat a polgári értelmiség lapja volt, a városi közönség igényeit igyekezett minél magasabb színvonalon kielégíteni. Értelmiségi kultúreszmény megvalósításán fáradozott legendás szerkesztője, Osvát Ernő. Talán egyetlen olyan író működött benne, aki rendszeresen közölt regényeket és elbeszéléseket a magyar mélyvilágból: Móricz Zsigmond, bár műveinek felrázó hatását a tízes évek elején némiképp gyengítette naturalizmusa, a katolikus olvasókat pedig eltávolította tőle, hogy a protestáns lelkiséget fejezte ki drámai erővel (jó példája ennek felkavaró regénye, a Fáklya). A folyóiratot itt-ott vidéki tanárok is olvasták (Babits nagyregénye, a Halálfiai is utal erre), de rendszeresen a művelt polgárság tagjai forgatták, s fennmaradását is gazdag támogatói biztosították: gyáriparosok és vállalkozók, az a gyanús erkölcsiségűnek mutatkozó réteg, melyről Molnár Ferenc írt riportregényt Az éhes városban. Prohászka – amint azt a Kultúra és terror című könyvében összegyűjtött írásai is bizonyítják – elsősorban ez ellen a réteg ellen támadt, kritikájának éle azonban a nyugatosok ellen is irányult, hiszen tapasztalta, hogy a lap írói a gazdag polgárságnak köszönhetik egzisztenciájukat. Ugyanakkor változatlan hévvel küzdött az ifjúság kultúrszemléletének és igényének megfordításáért. Ezért bábáskodott a valóban áttörést jelentő Zászlónk születésénél, ezért támogatta a Nyugat ellenlábasának szánt Életet, melynek munkatársaiul tekintélyes írókat is igyekezett megnyerni, ezért mondott el útmutató beszédeket a Pázmány Péter Egyesületben, amely 1898-tól tömörítette a katolikus írókat és hírlapírókat.

Prohászka nagyformátumú személyiségében nem összpontosult olyan szervezőkészség és debbateri hajlandóság, amely Bangha Bélát jellemezte. Az 1913-ban alapított Magyar Kultúrában a páter megalkuvás nélküli harcot kezdeményezett a liberalizmus és a szabadkőművesség ellen, s rendszeresen tette kemény bírálat tárgyává a Nyugat kártékonynak vélt szellemiségét. A lap „Pajzs és kard" rovatában szenvedélyes írásokat közölt a keresztény erkölcs védelmében, s hamarosan kis hadsereget gyűjtött maga köré céljainak megvalósításáért, a Katolikus Hölgyek Sajtóegyesületének buzgó munkatársait, kiknek tevékenységéről Babits rajzolt kritikus képet Strófák egy templomról című versében.

Akár tragikus következményekkel is járhatott volna a magyar kultúrát megosztó ellentét. A hódító kereszténység ideálképe egyfelől, a személyiség egzisztenciális istenélményének igénye másfelől. A kettő között nem mutatkozott „átjárás". Az első világháború és annak tragikus következményei azonban megváltoztatták a helyzetet. A háború után újra induló Magyar Kultúra kritikus hajlandósága némiképp csökkent, sőt megkezdődött hasábjain a modern magyar irodalom átértelmezése, amire már csak azért is szükség volt, mert ekkor már szinte közmegegyezés mutatkozott abban, hogy Ady Endre valóban korszakos nagysága irodalmunknak, s a Nyugat sem küzdött a régi hévvel, hiszen Ignotus távozott Magyarországról, Hatvany pedig már korábban meghasonlott a szerkesztőkkel.

Nem tudjuk, milyenek lettek volna a Bangha Béla által szervezett Központi Sajtó Vállalat lapjai, ha továbbra is kibékíthetetlenek az ellentétek a két tábor között. A Nemzeti Újság és az Új Nemzedék mindenesetre nyitottabb és türelmesebb irodalomeszményt képviselt, mint a világháború előtti katolikus lapok. A szemléletváltás magyarázatát nemcsak a vesztett világháború tényében kell keresnünk. Inkább a francia irodalom mind nagyobb hatást tévő példájában. Kállay Miklós rendszeresen szemlézte a Nemzeti Újságban a francia katolikus irodalom kiadványait, s mind erősebb lett az a meggyőződése, hogy nem feltétlenül képvisel igazi irodalmi értéket az a műalkotás, amely a vallásos életérzést fogalmazza meg, nem eleve elvetendő, ha az író a bűn végzetes következményeivel vet számot. Nem kétséges: Ady befogadásában, elismerésében ez a felismerés nagy szerepet játszott; ennek is nagy szerepe volt abban, hogy nem követte általános felhördülés Székely László Ady-esszéjét a háború után, és senki sem háborodott fel azon, hogy Sík Sándor egy kötetben tárgyalta a hajdani ellenfeleket: Prohászkát és Ady Endrét.

Az értékítélet megváltozásában nem elhanyagolható Sík Sándor szerepe sem. Rá is, Harsányi Lajos pályakezdő verseire is nagy hatást gyakorolt Ady. Sík kapcsolatot keresett a Nyugattal, s csak akkor hidegült el ideig-óráig a laptól, amikor válaszra sem méltatták, sőt, Karinthy igencsak ironikus és igaztalan bírálatot írt róla. Harsányi Lajos tehetségére nem kisebb költő figyelt fel, mint A Hét nagy tekintélyű szerkesztője, Kiss József, aki ki is akarta adni egy kötetét. Sík Sándor ugyan Mindszenty Gedeont fedezte fel első jelentősebb irodalomtörténeti tanulmányaiban, utóbb azonban egyre határozottabban képviselte azt az álláspontot, hogy a katolikus meggyőződés nem feltétlenül záloga az irodalmi műalkotás értékének, s e meggyőződését rendszeresen írt középiskolai tankönyveiben az irodalmi nevelés alapelvévé tette. Nem véletlen, hogy középiskolai tanítványai közül jó néhányan a harmincas években jelentkező hazai katolikus reformmozgalmakban játszottak szerepet, ő maga pedig az induló Vigiliában összegezte ilyen irányú elveit.

A szemléletváltás nem elhanyagolható oka az sem, hogy a katolikus líra második nemzedéke – Mécs Lászlót kivéve – nem nevelt igazán átütő tehetségeket. Kocsis László, Mentes Mihály, Városi István és a többiek olykor emelkedett vallomásokban fejezték ki istenélményüket, de költészetükben folyvást érezni a papi és a költői hivatásnak azt a feszültségét, amelyet Sík modorváltással le tudott küzdeni, de amely rontotta Harsányi Lajos lírájának színvonalát is. A pap és a szerzetes nemes, nagyszabású küldetésessége, illetve ennek értelmezése azt a problémát vetette fel, vajon a biztos, szilárd meggyőződés miképp tehető versformáló tényezővé, nem hiányzik-e a biztonságos hit élményét kifejező versekből annak a költői küzdelemnek jótékony jelenléte, amely oly naggyá tette például Szabó Lőrincet.

Mécs László különálló alakja e nemzedéknek. Így tekintették nemzedéktársai is. Remekül indult, nagy elhitető erővel fejezte ki a kisebbségi sors kínjait, de azt a meggyőződését is, hogy a különböző nyelvű, de egymással élő népeknek és népcsoportoknak csak a kölcsönös szeretet adhatja a megmaradás és a megértés esélyét. Előadóművészete és óriási közönségsikerei gyengítették önkontrollját. Túl sokat és túl könnyen írt, s gyakran olyan lapokban is megjelentek versei, amelyeket a legjobb szándékkal sem nevezhetünk értékőrzőknek. (A Nagykaposon, majd Királyhelmeccn élő, folyvást utazó költő aligha volt tisztában az irodalmi élet erővonalaival; bárki kért tőle, szívesen adott költeményeiből, s ebből rengeteg félreértés és félremagyarázás született.) Ideje sem volt arra a szívós önművelésre, szerves lírai önépítésre, amely például Sík Sándort jellemezte.

Komoly nehézségekkel küzdött a katolikus könyvkiadás is. A vallásos irodalom termékei ugyanis nem találtak kellő számú vásárlóra. Népszerű volt például a Nemzeti Újság által rendszeresen megjelentetett Élet Könyve sorozat, amely naptár és tanulmányok mellett irodalmi részt is tartalmazott. (A sorozat találomra kiválasztott, 1926-ban megjelent kötetében a következő írók szerepeltek verssel, elbeszéléssel: Surányi Miklós, Lendvai István, Saly Dezső, Gergely István, Sík Sándor, Bibó Lajos, Gáspár Jenő, Endrődi Béla, Rozványi Vilmos, Varsányi Lajos és Pásztor József – egy-kettő kivételével nem a kor magyar irodalmának színe-java.) Olvasottak voltak a szerzetesrendek önálló, szenteket, missziókat bemutató füzetei. De az úgynevezett „katolikus irodalom" képtelen volt látványos áttörésre, s ennek részben az volt az oka, hogy még a húszas években is hódított a mozgalmiság ideálja, sokkal többet áldoztak egy látványos Katolikus Nagygyűlés megrendezésére – holott ezek lelki hasznát már a 20-as évek kezdetétől  sokan vitatták –, mint a spirituális igényű művészetek meggyökereztetésére. A problémafeltáró, a tényekkel nyíltan számot vető, a bűnre hangoltság következményeit bemutató irodalmi alkotások – jóllehet szinte az egész világirodalomban mind nagyobb becsületük volt – még hosszú ideig botránykőnek minősültek. Megjelentek már az egykézésről szóló, felrázó híradások, készülődtek a népi írók s velük egy új műfaj, a szociográfia, melynek legjobb darabjai ijesztő gazdasági és tudati elmaradottságról adtak hírt; a katolikus egyházban azonban alig mutatkoztak a változás jelei, a szakadékokat elfedték az olyan nagyszabású megmozdulások, amelyeken díszmagyarban feszítettek a közéleti kitűnőségek – olykor a kormányzó is személyesen –, s tündökölt a neobarokk fény, amelyről Szekfű Gyula írt Három nemzedékében.

A 30-as évek elején kezdett táborba verődni a reformnemzedék, amely hamarosan otthonára is talált az 1931-ben indult Korunk Szavában. Széchenyi György, az alapító, igazi idealista volt, a lap munkatársai pedig az egyház és a világ közeledését szorgalmazták. E folyóiratban adta közre a 20. századi magyar irodalomról szóló sorozatát Possonyi László, aki végre méltó módon foglalkozott a Nyugat nagy nemzedékének alkotóival, aztán Szabó Dezsővel, Kassák Lajossal és másokkal. A különben igen művelt és tehetséges író, BalláaBorisz azonban hamarosan Gömbös Gyula meglehetősen zavaros, nemzetmentő elképzeléseit érezte mérvadóknak, s ifjú társaival egyetemben szakított Széchenyivel, majd megalapították a Mussolinivel rokonszenvező Új Kort. A Korunk Szava rendkívül nehéz körülmények között működött tovább 1939-ig, s igyekezett kapcsolatot találni a hazai és kisebbségi ifjúsági reformmozgalmakkal, emellett pedig rendszeresen foglalkozott a hazai közgondolkodás legfontosabb, olykor aggasztó jelenségeivel, például a földbirtokreform elodázásával, a zsidókérdéssel és az asszimilációval.

A hazai katolicizmus kultúrszemléletének ellentmondásos voltát jelzi, hogy a Vigilia alapításának gondolata voltaképp az Új Kor munkatársaiban fogalmazódott meg, maga a lap azonban kifejezetten a reformszellem otthonává lett, s hamarosan maga köré vonzotta a katolikus irodalom harmadik nemzedékét, melynek alkotói nem papok voltak, hanem jórészt egyházi iskolákban nevelkedett, francia példákon felnőtt, újító szándékú fiatalok, akikre Teleki Pál politikai elképzelései – az erkölcsi alapon álló politizálás lehetőségének kimunkálása – is hatást gyakoroltak, s akik szükségszerűnek gondolták a magyar katolicizmus lelki megújulását. Színre lépésüket segítették az egyházon belüli szociális törekvések – Csávossy Eleméré, Harsányi Lajosé –, irodalmi elveik képviseletében pedig hivatkozhattak a francia példákra, Claudelre, Maritainre, Mauriacra és a többiekre, akik a világirodalom tekintélyes, megbecsült írói voltak. Possonyi László személyes anyagi áldozataival tartotta életben a folyóiratot, utóbb pedig megnyerte névleges főszerkesztőjének Mécs Lászlót, akinek neve is elegendő garanciát jelentett az olvasók számára. A Vigiliában valóban otthon érezték magukat a harmadik nemzedék tagjai, akik magától értetődő természetességgel vállaltak szerepet a Nyugatban is, amely már nem ellenséges tartomány volt, hanem Babits szerkesztői intencióinak megfelelően és Illyés Gyula hathatós közreműködésével a „magas" irodalom fellegvára, melybe belépni az íróvá fogadtatást is jelképezte.

Azzal, hogy a Vigilia hangsúlyozottan képviselte az irodalom nyitott szemléletét, s hogy újra meg újra közölte francia írók és gondolkodók műveit, valamint a róluk szóló tanulmányokat, ellenhatást jelentett a mind fenyegetőbb jobboldali törekvésekkel szemben, amelyeket a területi revízió vágya mindig is ébren tartott, az 1939-ben kitört második világháború pedig igencsak megerősített. Hasonló célzat vezérelte az 1939-ben a Korunk Szava helyére lépő Jelenkort is, melyet Katona Jenő szerkesztett, s amely politikai rokonszenvéről nyíltan vallott azzal, hogy rendszeresen közölte Mauriac „leveleit". Ezek a megszállt Párizsban születtek, de a francia önbecsülést tartották ébren, s azt a reményt keltették olvasóikban, hogy a szellem függetlenségét nem veszélyeztetik a politika baljós, véres eseményei.

Története során talán sosem lépett oly szoros szövetségre az irodalmi ízlés és a politikai meggyőződés a hazai katolikus sajtóban, mint a második világháború idején, amikor a hitlerizmus nyíltan fenyegette és megfélemlítette a kereszténységet. Bár akadt egyetlen megmagyarázhatatlan írás, a Vigilia támadása Vajthó László költői antológiája ellen, ám a lap ugyane számában jelent meg Mécs László „imádsága" a „nagy holdkórosért". Ez a hideglelősen bátor Hitler-ellenes vers bizonyára ellensúlya a másiknak, mint ahogy azok az írások is, melyek itt, a Jelenkorban, a Katolikus Szemlében és a Pannonhalmi Szemlében már a háború utáni, szerzőik hite és reménye szerint demokratikusabb és igazságosabb világ esélyeit mérlegelték.

Hogy milyen is lett ez a világ, benne a katolicizmus sorsa, az már egy másik történet.

 

 


Szabó Ferenc

A TELJES PROHÁSZKÁÉRT

Válasz néhány újabb támadásra

E tanulmány bővebb változata 1994. április 5-én Székesfehérvárott a Prohászka-emlékülésen hangzott el.

Magyarország apostola és tanítómestere": ezt olvassuk Prohászka Ottokár székesfehérvári síremlékén. 1927. április 2-án egy ország gyászolta, csodálta, magasztalta. 1945 után jó négy évtizeden át „gyanúsított" próféta, sőt egy jó ideig kommunista „indexre" tett szerző volt. A Schütz Antal által gondozott 25 kötetes életműsorozat egyes darabjait, pl. a 22. kötetet, az „Iránytű" című cikk- és beszédgyűjteményt, rejtegetni kellett. Hosszú évek során készült – Vass Péter, majd Belon Gellért gondozásában – egy háromkötetes Prohászka-antológia, amely végül is csak az 1989/90-es fordulattal jelenhetett meg (egy kötetre rövidítve) a Szent István Társulatnál Koncz Lajos gondozásában (Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus). Ennek függelékében olvasható néhány tanulmány a Vigilia 1974/12., karácsonyi Prohászka-számából, amely Rónay György és e sorok írója kezdeményezésére jelent meg, némileg kiigazítva a székesfehérvári püspökkel kapcsolatos torzításokat. Rezek Román Prohászka 1911-es indexre tételét tisztázza, Belon Gellért többek között arra a kérdésre keres választ, hogy antiszemita volt-e Prohászka, én magam pedig Prohászka modern katolicizmusát mutatom be, elkülönítve őt a „modernizmustól". Prohászka – amint pl. ezt 1919. július 7-i naplójegyzete is mutatja – a II. vatikáni zsinat előfutárának tekinthető, Möhlerhez és Newmanhoz hasonlóan.

Magyarország apostola és tanítómestere lényegében azt akarta, mint a 40 évvel később megnyílt zsinat: az egyház aggiornamentója ne szorítkozzék az egyházi élet formáinak korszerűsítésére, hanem nyúljon vissza az evangéliumi forrásokhoz. Az egyház így találjon új lét- és kifejezésmódot, így válaszoljon a szckularizálódó világ kihívásaira, és kötelezze el magát az evangelizálásban.

Néma „reprintszellemiség" (Máté-Tóth András, Valóság, 1993. szept.) hívei vagyunk. Nem is valami „keresztény kurzus" zászlajára akarjuk tűzni Prohászka nevét, de igazi arcát szeretnénk felmutatni minden gyanúsítás és ferdítés, támadás ellenében, mert valljuk, hogy ma is tanítómesterünk lehet.

Prohászka Ottokár már a múlt század végén felismerte a szociális eszmék horderejét: XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű körlevelének szellemében tevékenykedett, miután Rómából hazatért Magyarországra. Elismerte Marx tanításának bizonyos pozitívumait, miközben rámutatott tévedéseire, miként a századforduló liberalizmusának fény- és árnyoldalait egyaránt megvilágította. Élesen bírálta a kapitalista pénzgazdálkodás erkölcstelen kinövéseit, a munkásokat elnyomó és kizsákmányoló rendszert, a magántulajdonnal való visszaélést. Nem félt attól, hogy a felsőbb osztályok, sőt a hierarchia egyes tagjai „kommunistának" tartják. Nem félt a radikalizmus vádjától: „Aki ezzel vádol, annak azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart..." (OM 14, 286.)

A század elején ezt írta a liberalizmusról: „A kereszténység s a liberalizmus két egymással homlokegyenest (szemben) álló világnézet. Nem beszélek én X. vagy Y. úrnak a liberalizmusról, ki liberalizmus alatt a szólás- és gyülekezési szabadságot, vagy politikai türelmességet, vagy pláne a pápák liberalitását, vagyis bőkezűségét érti; az az ő baja, hogy a liberalizmusból ennyit ért és nem többet . . . Nekünk azokkal van dolgunk . . ., akik a liberalizmus alatt értik azt a modern, európai, naturalisztikus, hitetlen szellemáramlatot, mely a kereszténységet nem ismeri el isteninek, mely az isteni tekintélyt el nem fogadja, s ez alapon mondja ki a hívés, a gondolkodás, a cselekvés szabadságát. .. ezt a szörnyszabadságot."

Végeredményben Prohászka azt hirdeti, amit II. János Pál pápa szociális körlevelei: ezek is egyaránt bírálják a materialista marxizmust, illetve a személyt elnyomó kollektivizmust, valamint a szabadságot helytelenül értelmező liberalizmust, illetve a társadalmi igazságot sértő kapitalizmust. Az egyház szociális tanítása nem valamiféle harmadik út, hanem az evangéliumi ethoszt akarja érvényre juttatni a gazdasági, társadalmi, politikai életben.

Itt most szeretnék kitérni egy Prohászkát ért éles támadásra, Lukácsy Sándor két cikkére (Magyar Hírlap, 1993. jún. 19, és aug. 7). Prohászka „veszedelmes világnézetéről" írva szinte megsemmisítő bírálattal illette a nagy püspök életművét. Bár azt hangoztatja, hogy jól ismeri Prohászka 25 kötetnyi műveit, nagyon is egyoldalú az idézésben, módszerében, értékítéletében. Lehet, hogy az ingerelte fel, hogy most egy irány (a Magyar Út Prohászka Köre) zászlajára tűzte Prohászka nevét. Én most ettől eltekintek: nem vitatom, hogy jogosan vagy jogtalanul tette. De szeretném hangsúlyozni, még sokkal határozottabban, mint Rónay László tette az Új Ember 1993. július 4-i számában, ahol megkérdőjelezte Lukácsy cikkét: „félelmetesek a saját múltunkkal kapcsolatos ismerethiányaink."

Lukácsyt a Magyar Hírlap egyik olvasója azzal vádolta, hogy hamisította az idézett Prohászka-szövegeket, mire Lukácsy második cikkében leközölte a lelőhelyeket a Schütz-féle összkiadásból. Én magam most verifikáltam az idézeteket: hamisításról nincs szó, de azért pár megjegyzést fűznék Lukácsy módszeréhez, illetve sommás ítéletéhez.

1) Prohászka elítélő megjegyzései magyar írókról

Mint irodalomtörténésznek Lukácsynak tudnia kell, hogy egy író életművéről nem alkothatunk teljes és tárgyilagos ítéletet néhány kiragadott idézet alapján. Egyrészt szem előtt kell tartani a szerző teljes művét, figyelni annak szellemi-világnézeti fejlődésére (mert bizony változhat felfogásunk; Lukácsy sem gondolkodott mindig úgy, mint most pl. a marxizmusról). Ezenkívül más műfajhoz tartozik egy közlésre nem szánt naplójegyzet, és máshoz egy cikk vagy nyilvánosan elmondott beszéd.

Minderre rögtön példát hozok fel. Kezdjük utolsó megállapításommal. A Lukácsy által idézett szakaszok fele Prohászka naplójegyzeteiből való. Nos, Prohászka másképp ír pl. Madáchról naplójában (24, 105) és másképp – árnyaltabban értékeli – 1923-ban a Katholikus Szemlében megjelent tanulmányában (12,340 ok): „Az ember tragédiája és a pesszimizmus". Itt Prohászka azt hangsúlyozza, hogy a schopenhaueri vagy buddhista pesszimizmussal vagy Madách pesszimizmusával nem lehet tragédiát írni, illetve, hogy „Az ember tragédiája" világszemlélete ellenkezik a keresztény megváltáshitével. A világ ugyan tele van rosszal, kínnal s bajjal, de Krisztus keresztje szenvedésével legyőzte a rosszat és a bűnt. Madáchnál nincs megoldás, a győzelem elmarad. „Mert ha egy-két kijelentéssel a szerző rá is mutat a tragikumnak Via sacra-jára, de arra bizalommal ő maga nem lép, úgy járt, mint Goethe, mikor az emberi lét problémáját s annak célját s útját ki akarta göngyölíteni Faustjában. Minden nagyon szép, csak kiút nincs. (...) Az olvasó érzi a költő zavarát, s Faustnak jobb sorsot s Goethének szerencsésebb megoldást kíván. Úgy vagyunk Madách tragikus emberével. Minek küzdjön ez küzdve s bízzék bízva? Azért-e, hogy csalódásból csalódásba s fiaskóból fiaskóba essék? Ezért sem bízni, sem küzdeni nem lehet. Küzdeni csak-akkor lehet, ha küzdelemhez lélek s lelkesülés van. (...) Az ember tragédiája tehát egy nagyon letompított tragédia, ahol az ember küzd, de nem hős, s tragikuma sem győzelmi tudatot, sem bizalmat nem sugároz." (12,347)

Ami pedig az Ady-bírálatot illeti: ne feledjük, hogy kevéssel Ady halála után még hevesen vitatkoztak az egyes táborok, ha nem is Ady költői nagyságáról, de dekadens morális szemléletéről. Volt, aki később is istenes verseiben vélte felfedezni a dekadenciát (marxista irodalomkritika), mások viszont az Ady által írt újságcikkek egyházellenes kirohanásait és költői életművének nem éppen erkölcsös életre hangoló szempontját bírálták, miként Prohászka is 1924-ben (22,352–26, vö. még 1920-as beszédét a numerus claususról, 22,253). Rónay László is említette, hogy a fiatal Kosztolányi is élesen kirohant Ady ellen, és akkor, 1906-ban még Babits is igazat adott barátjának válaszlevelében. Idézem Kosztolányit: „A modern irodalom tónusába egy kiállhatatlan és üres poseurt ültettek: Ady Endrét, s nem mások, kedves barátom, mint azon szintén modern szellemű fiatalemberek, kik arra aspirálnak, hogy rossz, modoros és affektáltan zűrzavaros verseiket a B. N. (Budapesti Napló), tárcarovatában közöljék. .." Babits válaszleveléből: „Igaza van: Ady Endre émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá. (. . .) Nem nagy tehetség: azt bizonyítja modorossága és bamba, impotens önismétlése; de ez mást is bizonyít: hogy tétlen és lusta. Forma-slampettsége annál megbocsáthatatlanabb, mert nem őszinte s nem a tartalommal való küzdelmen alapul.. ." Később még: „.. .van Adynak még egy kellemetlen oldala: ízléstelensége, ellenszenvessége. Nem képzelek ízléstelenebb dolgot, mint könyvének ajánlását Léda asszonyhoz. (Maga Léda asszony mint név és cím: Léda asszony zsoltárai is modoros és ízléstelen.) »Fogyó életem növő lázában . . . mély viharzásokon« és »minden poklokon keresztül«, – mily kiforratlan elme, akinek ilyesmi tetszhetik, és mily szerénytelenség. (...) De a sok ízléstelenség között a legnagyobb kétségtelenül a magyar ugarra való szitkozódás. A témából van valami a levegőben – nálunk, ahol épp most oly csodálatos tisztán kristályosodik ki a haza eszméje körül való küzdelem." (Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése, Bp. 1959, 109–110 és 112–113.)

Mindezt nem Prohászka, hanem Kosztolányi és Babits írta 1906-ban. Köztudott, hogy Babits később megváltoztatta véleményét Adyról, és jóbarátok lettek. (Az egyik híres közös fényképükön együtt hajolnak a Biblia fölé.) Kosztolányi azonban később is nagyon kritikus maradt Adyval szemben. Mindezt Lukácsy Sándor jól tudja; tehát nem kellene azért proskribálnia Prohászka teljes művét, mivel egy-két erősen kritikus megjegyzést tett – nem költői nagyságát kisebbítendő, mint a fiatal Kosztolányi és Babits, hanem – erkölcsi dekadenciája miatt, és azért is, mivel „amint Heine lekicsinyel mindent, ami német, úgy Ady lekicsinyel mindent, ami magyar. Ahogy Heine a kereszténységet csakis karikatúrákban tudja meglátni, úgy Ady Endre a mi magyar tradícióinkat és a mi nagy érdekeinket valamiképpen karikatúrákban, valamiképpen hamis látószög alatt látja.. ." (22,253)

Még ehhez a ponthoz tartozik a következő. Lukácsy második cikkében idéz egy feljegyzést a Soliloquiából (1923. június 4.; 24,148), ami nagyon megbotránkoztatta. (Megint csak emlékeztetek arra, hogy nem közlésre szánt naplójegyzetről van szó!) Prohászka ekkoriban a misztikusok nagy elsötétüléseit tapasztalta meg, és ugyanakkor – ez az Élet kenyerében közzétett töredékből és naplójegyzeteiből világos – az Eucharisztia misztériumát élte át reggeli szentmiséiben. Amikor arra kérik, hogy legyen közbenjáró Istennél, hogy az oltárnál esdjen esőért, arról elmélkedik, hogy a legnagyobb baj, veszedelem a lelkek veszte, elszáradása. És itt a botránkoztató kitétel: „Száradjon el inkább minden vetés, s száradjanak ki gyermekeink erei inkább, semhogy egy lélek vesszen el!" Ez bibliai, evangéliumi „túlzás": a lélek mindennél előbbre való: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja. . ." Vagy a Hegyi beszédben a szem kivájására és a kar levágására való felszólítás; vagy: „aki nem gyűlöli apját-anyját, sőt saját életét is..." Ezek a fordulatok – miként a misztikusokéi – a Minden és a Semmi (Todo y Nada) dialektikájára utalnak, Isten és az Isten országa, illetve a lélek üdve abszolút elsőbbségét hangsúlyozzák. Hogy Prohászkánál is ilyen dialektikáról van szó, az kiviláglik a naplójegyzet folytatásából, amit Lukácsy – sajnos – nem idézett: „De, Uram, engedd megfordítanom a nyársat, nem Fölségeddel, de irgalmaddal szemben: Mennyivel több lélek vész el a nyomorúságban s többet vétkezik az ínségben?! Ah, Uram, te tudod ... respice et fac ... respice et adjuva!" (24,148) Különösebb exegézis nélkül is világos, hogy az imádkozó Prohászka – mint a próféták – az úr elé tárja a másik szempontot is („megfordítja a nyársat"): igenis, kell az eső, kell a nyomor és az ínség megszűnése, hiszen az ember csak úgy tud Istenhez emelkedni, ha emberi életkörülmények között él. Ezért kell küzdeni a társadalmi igazságtalanságok ellen (ezt tette ő XIII. Leó elveit hirdetve és örökbérleteket szervezve püspöki birtokain akkor, amikor még nemigen végeztek földosztást). Ezért küzdött Prohászka a liberális kapitalizmus ellen, amint számtalan írásában és beszédében hangoztatta: a szegények égbekiáltó nyomora, a liberális kapitalizmus elembertelenítő rendszere táplálta a szocializmust, és készítette elő a talajt a kommunizmusnak. Itt keresendő Prohászka liberalizmuskritikájának és sajátos „antiszemitizmusá"-nak forrása is. De ezzel elérkeztünk a 2. pontunkhoz, a tabutémához, és valószínűleg Lukácsy támadásának súlypontjához.

2) Antiszemita volt-e Prohászka?

Rónay László Lukácsynak válaszolva az új Emberben kijelenti: Nem volt antiszemita. „Ez a kor a magyarországi kapitalizmus kifejlődésének és a liberális eszmék térhódításának a kora (...) ő akkor – és nemcsak ő! – úgy érzékelte, hogy Magyarországon a fejlődésnek ezt az útját a gazdag zsidó nagypolgárság valósítja meg, s ezért kötelességének érezte, hogy azt a réteget tegye felelőssé a hibákért..."

Nézzünk szembe a tabutémával. Nem akarunk semmit szépíteni, elhallgatni, apológia sem szükséges. Hiszen tudjuk, hogy minden nagyságnak lehet – és van is – árnyéka is; így vagy úgy még a szentek is és szentjelöltek is bírálhatók. Szent Ágostontól Prohászkáig és, mondjuk, XXIII. János pápáig érvényes ez a megállapítás. Másrészt Ágoston vagy Prohászka eszmevilágában, nézeteiben fejlődés van: Szent Ágoston „retractatió"-iban felülvizsgálta, módosította korábbi nézeteit, pl. manicheista felfogását. (De így van ez az egyházon kívül is: Sartre öreg korában megtagadta A lét és a semmi filozófiáját és A csömör abszurd szemléletét.) Prohászkának a zsidóságról alkotott felfogásában is van fejlődés.

Az Iránytű (ÖM 22) című kötet elején közölt 1893-as tanulmány, amely a Magyar Sionban jelent meg, talán a legerősebb támadás a zsidóság erkölcstana, a zsidó üzleti szellem ellen. Ilyen kitételeket olvasunk benne: „a zsidó morál valóságos átka a keresztény műveltségnek"; „a zsidó üzleti szellem az erkölcsiség gyilkosa"; „a zsidóság azért fekély a keresztény nyugat testén, mert nem ismer erkölcsi korlátot a vagyonszerzésben". Aztán még erős kritika a zsidó-liberális sajtó ellen. Valljuk be, hogy ez az általánosítás igazságtalan. De már ebben, a legerősebb hangú kritikában is kijelenti Prohászka: „az antiszemitizmus csak akkor jogosult, ha a zsidó birtokszerzést, tehát a zsidó morálist üldözi. S ezen tekintetben természetesen az igazi antiszemitizmus nem a zsidó faj, hanem azon erkölcstelen fajzat ellen irányul, mely származzék bár zsidó vagy keresztény vérből, hódol a zsidó fosztogatási pénzszerzésnek." (22,12 a kiemelés tőlem, Sz. F.)

Ugorjunk most egy jó negyedszázadot. Megbukott a Tanácsköztársaság, Horthyval az élen elindul a nemzeti újjáépítés. Prohászka képviselő lesz, és a Nemzetgyűlésben 1920. szeptember 16-án megtartja híres, sokat bírált beszédét a numerus claususról (22,245–259). Prohászka itt kifejti a zsidóságról, a zsidó liberalizmusról vallott felfogását, amelyet pár év múlva – mint majd látjuk – módosított. Magyarország erkölcsi talpra állításáért, a szociális reformokért küzdve, a magyar kultúra védelmében hangoztatja a most idézendőket. Előbb elismeri, hogy Magyarország gazdasági fejlődése az utolsó fél században nagy részben a zsidóknak köszönhető. „Tehát mi nem azt hibáztatjuk, hogy a zsidóság megteremtette a magyar kereskedelmet, nem is tagadjuk azt, és a magyar nép tényleg nem is volt antiszemita azért, mert a kereskedője zsidó volt. (...) a magyar népben antiszemitizmus egyáltalán nincs. Nem abban van a hiba, hogy a zsidóság a ghettóból kiszabadult, hiszen a humanizmus ideája, a humánus eszmék hatalma mindnyájunk eszméje. (. . .) Ez nem hiba; nem ebben van a mi antiszemitizmusunk – ha ugyan antiszemitizmusról szó lehet –, hanem abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került, nemcsak egyik feltörő résszé, hanem minket leszorító résszé.’’ (22,252) Később még ugyanebben a beszédben olvassuk: „Természetes, hogy a liberalizmusnak óriási nagy áldásai, előnyei, kihatásai vannak. A liberalizmus sajátos reakció volt, amely akkor, amikor az ideje megvolt, kiadta az erejét. Ha kegyetek visszahelyezkednek száz évvel, tehát mondjuk 1820-ba, amikor Smith Ádám működött, amikor a liberalizmus kifejlesztette a gazdasági erőket, el kell ismerni, hogy akkor az kitűnő szolgálatokat tett. (...) Vagy Deák Ferenc, Eötvös, Szemere Bertalan, Fáy, Kossuth: ezek mind égtek a liberalizmustól. Jól tették. Még a miniszter úrral sem értek egyet, aki azt mondta, hogy ha tudták volna, hogy ez kerül belőle, nem tették volna." (...) „Íme, t. nemzetgyűlés, mi liberálisak vagyunk, amennyiben a liberalizmus érdemeit elismerjük, amennyiben a régi gazdaságpolitikai liberalizmus előnyeit ma is élvezzük. De nem vagyunk liberálisak annyira, hogy a társadalomra gyakorolt rossz visszahatásait meg ne lássuk, és azokat az új igényeket meg ne érezzük, amelyeket nem liberalizmussal, hanem mondjuk: szocializmussal, mondjuk: az organizáció elvével lehet ellensúlyozni. (...)" Még később beszéde végén: „Én tisztelem, becsülöm a zsidó géniuszt és a zsidó hatalmat, amennyiben az a szellemnek hatalma, de amennyiben a magyar nemzetet veszélyezteti, amennyiben a magyar nemzet géniuszát valamiképen letöri, vagy pedig meghamisítja, állok elébe, és meg vagyok győződve, hogy velem együtt sokan". (22,259)

Mindez 1920-ban hangzott el. Ismeretes, hogy Prohászka csakhamar kiábrándult a nemzetgyűlésből, a politikai pártokból, a keresztény kurzusból. Lehet-e keresztény kurzust csinálni igazi keresztények nélkül? Felidézte az őskeresztények hiteles életét, annak tisztaságát és tisztességét a jelen „kurzussal" szemben, amely „programokat adott s gyönyörű beszédeket, tehát theóriát. (...) Szóval az kereszténység volt, ez pedig theória és program volt a kereszténységről" (Idézi Schütz, 25,111.)

Prohászka abbahagyja a közéleti szereplést, a pártpolitikát, és minden erejével az ország lelki-erkölcsi újjászületéséért küzd. A zsidósággal szembeni magatartása is változik, amint az Iránytű című kötet végén olvasható, addig kiadatlan tanulmány jelzi: „Zsidó testvéreimhez". Lukácsy csak a kötet első, 1893-as tanulmányát idézte, néhány zsidóellenes szakaszt az ifjú Prohászka tanulmányából. Szerzőnk, aki annyira hangoztatta, hogy bizony ő forgatta Prohászka Összegyűjtött Munkáit, minden bizonnyal csak beleolvasott e kötetbe meg a Soliloquiába. Mert ha az Iránytű utolsó írását olvasta volna, legalább annyit meg kellett volna jegyeznie, hogy Prohászka felfogása jó negyed század során módosult. Ha a teljes Prohászka-képet meg akarjuk rajzolni, ezt sem hallgathatjuk el.

E szép, emelkedett hangú, csakugyan „testvérekhez" szóló írás Jézus Krisztus igazi tanítványának lelkéből fakadt. A lelki ember és a teológus, a zsidóság (Ószövetség) üdvtörténeti szerepét felmérő katolikus gondolkodó meditál itt. Ezek a lapok – miként Prohászka egyéb írásai is a modern katolicizmusról (N, 207-245; MK, 402kk) – a II. vatikáni zsinat felé mutatnak. „Nem a faj végett él az ember, nem azért, hogy a fajban, amennyiben az csak múlt, elmerüljön; hanem azért él, hogy benne, hitében és szeretetében az egész nemzet lelkisége magasabbra emelkedjék. A zsidóság nem azért volt az Isten választott népe, hogy nemzeti vallásában örökre elszigetelődjék, hanem hogy ebből a nemzeti-vallási keretből a Messiás lépjen elő, aki vezesse az emberiséget." (22,346) Befejezésül Jézus Krisztus istenfiúságáról és a mi fogadott fiúságunkról elmélkedik. Erre az istenfiúi életre mindannyian meghívást kaptunk, Krisztusban valamennyien testvérek vagyunk. „Akiben az Istenfiúság ez érzete gyakorlatilag megnyilatkozik, az tanúságot tesz Krisztusról; akiben pedig ez meg nem nyilatkozik, az szolgalelkűségében még nem ébredt a krisztusi testvériség szabadító és boldogító öntudatára." (22,349)

Antiszemita volt-e Prohászka? – tette fel e kérdést Belon Gellért is említett Vigilia-tanulmányában (MK, 399). Válasza: „Igen is, meg nem is.

Az apostol ellentmondásossága ezen a ponton is megmutatkozik. És itt is vállalta a már korábban is több oldalról jövő, de a történelem ítélőszéke előtt is az ítéletet. Tudnunk kell – magyarázta Belon –, hogy a húszas évek – egyébként Európa-szerte észlelhető – antiszemitizmusa még a nácizmus előtt zajlott le, bizonyos tekintetben tehát más volt, mint ahogy azt most nézzük. A hitleri brutalitás egy táborba kovácsolta össze öldöklésével és a koncentrációs lágerekkel megtámadott zsidóságot. A húszas évek zsidósága osztott volt: az asszimilált zsidóság és a cionista zsidóság. (Belon itt hivatkozik Makai Gy. „Állam és cionizmus" című 1973-as könyvére). Prohászka sohasem beszélt az asszimilált, illetve az asszimilációt elfogadó zsidók ellen. Hiszen kitűnő zsidókkal állt benső barátságban, halálakor izraelita részről is elparentálták." – Belon Gellért tehát (ne feledjük, 1974-ben!) főleg azt hangsúlyozta, hogy Prohászka a cionista hatalmi szervezkedéstől féltette a magyarságot.

E néhány megjegyzéssel arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy olyan géniusz, mint Prohászka, akinek életművét a 25 kötetnyi összkiadás is csak részben tükrözi, nem ítélhető meg és el néhány kiragadott idézet alapján. Valakit szerethetünk vagy nem; ezt és ezt a gondolkodót vagy írót jobban kedvelhetjük, mint a másikat, ehhez mindenkinek joga van. Én jobban szeretem Kosztolányi publicisztikáját, mint Adyét, Rouault festészetét, mint Picassóét, jobban Camus-t, mint Sartre-ot stb. Más kérdés az, hogy ha egy író vagy gondolkodó életművét fel akarom mérni, és azt tárgyilagosan be akarom mutatni, akkor írásait és kijelentéseit a kor szellemiségében és a szövegösszefüggésben kell elhelyeznem, és szem előtt kell tartanom lehetőleg a teljes művet, a szerző fejlődését is! Továbbá figyelnem kell a műfajokra: egy személyes naplójegyzet más, mint egy parlamenti beszéd. Meg aztán a tolerancia híveinek, a másság jogosságát, a világnézeti pluralizmust hangoztatóknak is türelmesnek kell lenniük mások világnézetével szemben; feltéve, ha az nem „veszedelmes", ártalmas. Nos, Bergsont is tartották „veszedelmes filozófusnak". Elannyira, hogy a magyar kultúrában oly sok kárt tevő Lukács György Az ész trónfosztása című művében a zsidó Bergsont is a hitlerizmus közvetett előfutárának tekintette.

De hát, sajnos, ez a sorsa az íróknak, szerzőknek. Mikor már csak a leírt és közzétett művük maradt, ki vannak szolgáltatva az értelmezőknek, a félremagyarázóknak, és azoknak is, akik – jogtalanul – esetleg zászlajukra tűzik nevüket. Az értelmezések konfliktusa elkerülhetetlen. De ha valaki, mint Prohászka is, bizonyos kérdésekben világosan nyilatkozik, fogadjuk el hitelesnek, amit mond. Az epigonok és tanítványok imádata és szuperlatívuszai éppúgy árthatnak, mint az ellenfelek torzításai. Ezért lenne szükségünk arra, hogy most már, pártosság és részrehajlás nélkül, feldolgozzuk Prohászka hagyatékát, beleértve a kiadatlan naplórészleteket és hatalmas levelezését is. Ahogy Pázmány vagy Babits életművének tárgyilagosabb feltárása megindult, kívánatos lenne, hogy Prohászkánk hagyatékát is most már teljesebben a magyar közönség elé tárnánk, elhelyezve őt a kor magyar és európai eszmeáramlataiban. Mert Prohászka, miként az említett Pázmány és Babits is, európai magyar volt. Hozzá hasonlót századonként csak egy-kettőt mutathat fel a magyar szellemtörténet.

 

 


Prohászka a modern keresztény öntudat neveléséről

„A modern világban hogyan alakítsuk ki s neveljük a keresztény öntudatot? Azt komoly tanulmányok nélkül elérni nem lehet. Kell filozófia, kell világnézetek megértése és kritikus lemérése, kell a keresztény elveknek jó, időszerű beállítása.

A modern világ forgása is fölvilágosít sokról, amit most másképp kell tenni, mint tették 250 év előtt, amikor ezt megtanulniok még nem volt alkalmuk. Az ilyen tanulságok levonhatók az egyház viszonyára az államhoz, a nemzeti érzéshez, az önálló gondolkozni szeretéshez, a misztikumhoz, a klérusnak és a laikus társadalomnak kapcsolódása. De íme ezek mind az általános egyház kötelességei és igényei, illetőleg hiányai. Ezzel természetesen összefügg, hogy kellenek püspökök a kor színvonalán. Adminisztrálni! Mit? A szellemet, a lelkeket, a felfogást, a fegyelmezetlen, iránytalan lelkiséget; a tudományt fejleszteni, az egyetemi tanárokat gyöngyöknek nézni, a szemináriumok helyett magas színvonalú egyetemeket! Enélkül azok a szervezkedések mind csak hurkatöltések; közvacsorákra, formalitásokra jók, de különben nincs bennük élet!"

(Prohászka Ottokár, naplójegyzet 1919. július 21-ről, Soliloquia 1,344. old.)

 

 


Dobler Magda

GYÓGYÍTÁS ÉS NEVELÉS HAZÁNKBAN 1920–1930 KÖZÖTT

Nyugati és keleti módszerek integrációja

Katolikus Egyház századokon át fenntartó erő az értékek megbecsülésében, továbbfejlesztésében, a tradíciók áthagyományozásában, a kontinuitás megtartásában, a minden néppel való jó viszony ápolásában.

Ez vonatkozik az egyház gyógyító és tanító munkájára, a tanítva gyógyításra és a gyógyítva tanításra, a pszichoterápiákra is.

Holisztikusan gondolkodva, nincs oktatás és nevelés pszichoterápiás módszerek alkalmazása nélkül, és ugyanúgy nincs gyógyítás a nevelés eszközei nélkül. Az egyház mindig integrált, túllátott az országhatárokon, jelen volt mind Keleten, mind Nyugaton, kultúrájába belevette éppen úgy azt, ami keletről jött, mint azt, ami nyugatról származott. A nyugati orvostudomány vívmányai összeférnek a keleti eredetű természetgyógyászat praktikáival, a rousseau-i pedagógia a Kotánszky-féle drogneveléssel, valamint a Tóth Tihamér-i felvilágosító könyvek a legmodernebb Németországban és Hollandiában kikísérletezett abuzus-primérprevencióval.

A 20. századvégi pedagógiának és orvostudománynak meg kell hoznia a század sok-sok kísérletezésének és utópiájának, tézisének és antitézisének szintézisét, a tudományok differenciálódásának katolikus integrálását.

„Sit mens sana in corpore sano"

Test és lélek holisztikus egységét és egészségét mind a megbetegedések megelőzése és orvoslása, mind a lelki gondozás, az oktatás és nevelés biztosítja. Az „ép testben ép lélek’’ ősi felfogásnak tradícióját századok elmúltával is csak megerősíthetjük, áthagyományozhatjuk, és tudományos eredményeit a legmodernebb keretek közt használhatjuk fel. A pszichológia és a pszichiátria foglalja össze tudományosan mindazt, amit régebben az orvoslás, a lelki gondozás és a tanítás magába foglalt, csak a régi jelenségeket új tartalommal tölti meg, és a történetiségükben átértékeli azokat. A pszichológia és a pszichiátria fejlődése meghatározta az oktatást és a nevelést.

Az oktatásügy vezetői közül többen Német-, illetve Franciaországban abszolválták egyetemi tanulmányaikat, és az ott elsajátított szellemiséget tudatosan és tudattalanul belevitték a hazai oktató és nevelő munkába. Mivel az európai kultúra a zsidó-keresztény kulturális örökség hordozója és kiteljesítője, oktatásügyünk része lett az európai keresztény oktatásnak és nevelésnek, fókuszában a katolikus hitoktatással és lelki gondozással.

Gr. Klebelsberg Kunó kultúrpolitikája

1921. június 16-tól 1931. augusztus 24-ig gr. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevéhez fűződik a magyar oktatás- és kultúrpolitika reformja. Európai műveltségű, széles látókörű világpolgár volt. Intenzív, elmélyült, kemény munkát végzett, reformterveit keresztülvitte.

Ciszterci gimnáziumban és katonai akadémián tanult, majd Budapesten, Berlinben, Münchenben és Párizsban egyetemen a jogtudományt abszolválta, képviselő és belügyminiszter is volt. A német és francia nyelvben és kultúrában otthonos igazi européerként emlékezhetünk rá. Legelőször a népoktatás-politikán változtatott, mert az 1921-es népiskolai törvényt nemigen tartották meg, és nagyon sok volt az analfabéta. Hogy kedvet csináljon a tanyasi iskolák látogatásához, lehetővé tette a nemzetiségi nyelvek oktatását, a Nagy-Alföldön népiskolákat építettek 3 szobás tanítólakással, támogatta az egyházi iskolák létesítését, mindent megtett, hogy a nyolcosztályos népiskola a valóságban működjön. A népoktatás problémájának megoldását fontos lépésnek tartotta a kultúrdemokrácia megvalósításához.

Azontúl 10 millió aranykoronát költött 80 polgári iskola építésére és felszerelésére. A Szegedi Egyetemen igen nívós polgári iskolai tanárképzőt tartott fenn, a hallgatókat 3 szakon, a polgári iskolai tanulók életkori sajátságainak megfelelő pedagógiai képzésben részesítették, és a szaktárgyi kiképzést az egyetemi előadásokon kapták.

A miniszter jobban ambicionálta a polgárosodás érdekében létrehozott polgári iskolák hálózatának kiépítését, mint a gimnáziumokét. Reálisan látta, hogy több mesteremberre van szüksége az országnak, mint gimnáziumot és egyetemet végzettre. Magasabb iskolában csak azokat érdemes kiképezni, akik az élvonalban állják meg az életben a helyüket, és akik tevékeny részt vesznek az országépítésben.

A porosz, specializáló iskolarendszert követte. A nyolcosztályos gimnáziumok a jezsuita iskolatípusra épültek. Szorgalmazta a reálgimnáziumok létesítését, hogy a tanulók elsajátítsák a modern nyelveket, azok segítségével a modern irodalmat és műveltséget. A német nyelv oktatását kötelezővé tette a szomszédos Ausztriával fennálló kapcsolat ápolása miatt. Az angol, francia vagy olasz nyelv tanulását fakultatívvá tette, jóllehet nagyra tartotta a latin tanulást is, valamint a klasszikus ókor kultúrájának és a Szentírás szellemének ismeretét.

A tudományegyetemeken fontosnak tartotta a pedagógia oktatását, amit Budapesten Finánczy professzor vezetett. A pedagógiaórák hallgatása alól csak a bencés tanárjelölteket hagyta felmenteni, mert a rend Pannonhalmán saját tanárképző intézetet tartott fenn. Minisztersége idején 3 felekezeti jogakadémia működött az országban. A bécsi és a berlini Collegium Hungaricumban akarta a magyar tudósképzést megoldani.

Nagy gondot fordított az egészség-, testnevelésre, és az iskolai lelki életre. A hitoktatók munkáját a kongrua felemelésével értékelte. Pártolta a zenekultúrát, Dohnányi művészképzését és a Kodály-módszert, valamint minden más művészeti kreativitást.

Ő állította fel Magyarországon az első pszichológiai tanszéket a szegedi egyetemen.

Szociálisan érzékeny volt, mégis a középosztályt akarta európaizálni, azt vallotta, hogy „alapjában maradjunk meg Széchenyi tanításának nagy igazságánál és alapján, aki a nemzetek erejét a keblükben élő, kiművelt emberfők számával mérte." (Pesti Napló, 1927. június 19., 43–45 oldal.)

Gr. Klebelsberg Kunó és felesége emlékét őrzi remekműve, a Szegedi Egyetem a Dómmal, a nagyhírű orgonával és az ünnepi játékokkal, valamint Dohnányi Ernő Szegedi miséje.

Iskolák, intézetek, szervezetek

Az 1920-as évek értelmisége, a régi és az új ideológia ortodoxok és neofiták kollektív pszichológiai krízisét élte át. Az újba belefáradt, a régi mágikus vonzereje elveszett, a kapitalizálódás sokakat gazdaságilag tönkretett, újra rabszolgaságba döntött, immoralizált, a nagy életküzdelemben sokak alól kicsúszott a talaj. Mindez kulturális hanyatlással járt: nem keltek el a könyvek és a színházjegyek. Ellentétek erősítették egymást: háború és béke, gazdagság és szegénység, abúzus és aszkézis, hit és ateizmus. Nietzsche szerint az idő szelleme a kollektivizmus szerencsétlen perspektívájába vezet. Ebből keresték a kiutat.

A kor vezető egyénisége, dr. Szentiványi Róbert, aki minden fontosabb európai egyetemet abszolvált, foglalkozott az egyházmegyék új határainak megállapításával. Egyesületek alakultak, egyházi énekkarokat és dalárdákat szerveztek, hogy az egyház és a világ, a szegények és a gazdagok közti különbséget csökkentsék. Ilyen ifjúsági mozgalmak voltak: első helyen a cserkészet gr. Teleki Pál vezetésével; továbbra is intenzív vallási tartalommal működött a Regnum Marianum. Az Alkoholellenes Egyesületek Országos Szövetsége szívós felvilágosító munkával küzdött az alkoholizálás és az alkoholos állapotban elkövetett bűnözés ellen.

Gr. Teleki Pál nyári szabadegyetemet szervezett oxfordi diákok számára német és angol nyelven, ezzel utat nyitott a nyugati egyetemek felé. Az első világháború utáni krízis megváltoztatta a társadalmi struktúrát, ugyanakkor újjászervezték az intézményeket. Ifjúsági szervezetek jöttek létre, melyek nemcsak a megfelelő szellemi fejlődést biztosították, hanem először is segítettek megoldani a tanuló ifjúság háború utáni szociális problémáit, még vidékre is jártak számukra élelmiszert gyűjteni, tanítványokat és más munkát szereztek nekik, hogy tanulmányaikat folytathassák.

A középiskolát végzett, de az elszegényedés miatt felsőoktatási intézménybe be nem iratkozottakról olyan formában gondoskodtak, hogy még egy évig visszamaradhattak középiskoláikban, hogy el ne kallódjanak, vagy el ne zülljenek, esetleg azért, hogy szakképesítést szerezhessenek. A Notre Dame de Sión ún. „nyelvmester" kurzust működtetett, ahol német és francia nyelvmestereket képeztek anyanyelvű szerzetes tanárok. Az Erzsébet Nőiskola és az Angol Kisasszonyok polgári iskolai tanárképzőt tartottak fenn, amit gr. Klebelsberg Kunó a Szegedi Tudományegyetemre akart telepíteni.

A Szociális Missziós Társulat Hitoktatási Intézetében és a Ward Kollégiumban hitoktatóképző működött. A Nemzeti Zenedében zenetanárképzés folyt. Azonkívül sok egyházi és világi tanító és kántor, valamint óvónőképzők, iparos és tanonciskolák, valamint falun gazdasági iskolák működtek. Új, főleg leánygimnáziumokat alapítottak, pl. Budán az isteni Megváltó Leányainak Intézetét dr. Steinecker kultuszminiszteri tanácsos szervezte meg.

A cserkészek naplót vezettek, naplójukban mindennap beszámoltak helyes vagy helytelen cselekedeteikről, tehát lelkiismeret-vizsgálatot tartottak. A napló alapján vezetőjük könnyebben megismerhette és irányíthatta őket. Hasonló célt szolgáltak a hittandolgozatok: a középiskolás tanulók beszámolói családi és egyéni vallási életükről, vallásos tárgyú könyveikről, olvasmányaikról, szabadidős programjaikról. Az iskolák is szerveztek lelkigyakorlatokat, ahol sok szó esett az ifjúság lelki fejlődését gátló akadályokról.

A liturgiák közös végzése, az azokra való közös előkészületek, énekpróbák, majd a közös ünneplés növelték a közösségbe való beilleszkedési készséget, és a diákok közösségi érzését. Az éneklés adta közös bioritmus, az egyszerre történő lélegzetvétel és hangképzés elvezette őket a közös gondolkodáshoz, az egyforma viselkedéshez, az együttérzéshez, a közös életmód, életstílus kialakításához.

Az oktatási intézmények fontos feladatuknak tartották az intézményükben végzett növendékek szemmel tartását. Elvárták tőlük, hogy ragaszkodjanak az alma materhez, időnként találkozzanak, egymást az élet nehézségeiben segítsék, és egymásért felelősséget érezzenek.

Az iskolai lelki élet gyakorlásán túl, iskolai egyházközségeket alakítottak – Budapesten hármat –, ahol a hittanár már, mint az élet problémáiban segítő „lelki atya" működött. Az iskolai egyházközség olyan közösség volt, amely összetartotta a diákokat és tanárokat, szociális problémákat – ha kellett, akár gyűjtéssel is – megoldott, segített a fiataloknak életük elrendezésében, a pálya- és párválasztásban, valamint családalapításukban. Sportversenyeket és rendezvényeket tartottak, a testi nevelést és a labdajátékokat favorizálták. A test és lélek harmonizálása érdekében kerékpártúrákat szerveztek. Részt vettek a München környéki Maria-Laach-i német liturgikus mozgalomban, ami abból állt, hogy a papok a diákokkal közösen mondták a szentmisét. A liturgiának ezt a formáját Trierben „missa recitata"-nak nevezték. Budapesten Neumann József hittanár szorgalmazta 1923-ban a mozgalmat, „liturgikus diákpasztoráció" címen cikket is írt róla, igen hatékonynak tartotta. Az illetékesek mégsem engedélyezték ezt a nemes mozgalmat, hanem gr. Teleki Pál vezetésével megalapították a Magyar Nemzeti Szövetséget budapesti székhellyel, és szabadegyetemet szerveztek a következő szakokon: magyar nyelv és irodalom, magyar történelem, Magyarország földrajza, gazdasági élete, Európa politikai élete, francia nyelv és irodalom, német nyelv és irodalom, valamint speciális kollégiumként földművelést oktattak, és a közép-európai modern művészetekről adtak elő. Angol tanfolyamokat is szerveztek.

A plébániáktól leválasztva ifjúsági egyházközségeket hoztak létre három szakosztállyal: a kulturális szakosztály feladata a színjátszás, a zenei és más művészeti rendezvények megszervezése, a katolikus sajtó pártolása és terjesztése volt, a szociális szakosztály az egyházközség szegényeit gondozta, a liturgikus szakosztály pedig főleg az egyházi énekek betanításával, a ministránsképzéssel és a templomi liturgia fegyelmezett lebonyolításával foglalkozott. Egyházközségi könyvtárakat létesítettek, ahol a legfontosabb könyvek, pl. Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Sík Sándor, Schütz Antal, Tóth Tihamér művei, kikölcsönözhetők voltak.

Tóth Tihamér munkái szolgálták egyben az ifjúság egészségügyi felvilágosítását is: pl. a Dohányzol?, a Ne igyál, a Művelt ifjú, a Tiszta férfiúság című művei.

Nemzetiségi oktatás

A trianoni békeszerződés utáni időkben a nemzetiségi oktatás is fontos szerepet kapott. A bunyevác és sokác nemzetiségű tanulók például kérték, hogy iskoláikban a hittant, az írás-olvasást, a beszéd- és értelemgyakorlatot és az egyházi éneket anyanyelvükön tanulhassák. Abban az időben több olyan intézkedést hoztak, ami a szlávokat megnyerte, Rákóczi példájára. Másik nemzetiségi csoportot a pángermánok alkották, az ő problémájukat is meg kellett oldani.

Végül is azért tudott a katolikus egyház Magyarországon fennmaradni, mert tiszteletben tartotta a nemzetiség érdekeit is. Az első világháború és Trianon után 65 falu lakosai délszlávok és 500 falué németek voltak, akik már elhagyták volna vallásukat, ha az egyház nem alkalmazkodott volna anyanyelvi igényeikhez a docte omnes gentes alapján, és nem rendezte volna el az in integrum restitutio-t, a templomi nemzetiségi hitoktatást. Így kaptak az idegen nyelvek a hitoktatásban szerepet. A teológusok részére nyaranta nemzetközi szemináriumokat, másoknak a népművelés keretében nyelvtanfolyamokat is szerveztek. Népművelési Bizottságokat állítottak fel, aminek elsődleges célja az analfabétizmus felszámolása, az iskola befejezése utáni hiányok pótlása, továbbképzés, ismeretterjesztés, a tudományok népszerűsítése, a lelki gondozás, könyvtárak működtetése, rendezvények szervezése és támogatása volt. Majd a szabad oktatás keretében külön tanfolyamokat szerveztek földművesek, ipari munkások és értelmiségiek részére, igényeik szerint. Az órákat okleveles előadók tartották, és némely szakon bizonyítványt is adtak. Tantervükben, az előzőkön kívül jogi, állampolgári, társadalmi, gazdasági, technikai, egészségügyi, pedagógiai és művészeti ismeretek fordultak elő. Énekkarokat, dalárdákat tartottak fenn. A tantervet püspök hagyta jóvá.

Abban az időben olyan rendeletet is hoztak, hogy azok a 15-18 évesek, akik nem iratkoztak be középiskolába, kötelesek októbertől februárig, összesen évi 65 órában a népoktatásban részt venni, ami alól az asszonyokat felmentették.

1925-ben a plébániákon ingyenes holland, flamand, és francia nyelvtanfolyamokat szerveztek, hogy a tanulók eljussanak Hollandiába és Belgiumba, ahol egészséges környezetben testileg, lelkileg felfrissítették és felerősítették őket, hogy átnevelésük után hazatérve, itthon patronáló és szociális munkát tudjanak végezni. A holland és belga kapcsolat hatással volt a magyar nevelés módszerére: Herbe belga író nevelési alapelveit az anyai hivatásra való előkészítésben alkalmazták, a francia egyesületek struktúrája és működése pedig mintaképül szolgált a magyaroknak.

Egyetemisták részére Amerikai Magyar Kollégium létesült, az értelmiség túltermelésének levezetésére Amerikában fogadták a magyar diákokat.

Ebben az időben folyt a Népfőiskolák szervezése azzal a célkitűzéssel, hogy derűs kedélyű, életre való ifjúságot neveljenek, ami a magyar nép kultúrértékeit növeli, és szakmai, valamint általános műveltségét bővíti. Mária Kongregációkon, előadásokon, lelkigyakorlatokon mélyítették el a hitéletet.

Szorgalmazták, hogy az ifjúság szakmát tanuljon, sok fiatalt képeztek ki szabó és cipész mesterségre, másokat a könyvvitelre vagy a német nyelvre, illetőleg zenére, énekre oktattak, egészségnevelési célból tornaórákat, agytornának sakk-köröket tartottak, és a Takarék Egyletben megtanították őket a beosztó, szerény életvitelre.

Hasonló céllal működött az Országos Központi Katolikus Legényegylet 53 fiókkal, ami a fiúk gyenge házi nevelését pótolta.

Ünneplés, szórakozás

A népművelés külön foglalkozott a kedélyápolással, az ünnepléssel és más szórakozással. „Egészségtani ismeretek" címen az időjárással, a vízzel, táplálkozással, ruházkodással, lakással, a mozgással: munkával, pihenéssel, játékkal, sporttal, az emberi fejlődéssel, a csecsemőgondozással, a fertőző betegségekkel, az alkohol ártalmával, a betegápolás és az elsősegélynyújtás kérdéseivel foglalkoztak. Ugyanakkor egy hittanári fórumon kikeltek a túlzott testkultusz ellen: jóllehet csak egészséges, edzett, munkabíró testben lehet ép lélek, csak az lehet a jó emlékezet, figyelem, kitartás, bátorság, vállalkozási kedv eszköze, mégis több figyelmet kellene fordítani az ifjúság szellemi és lelki fejlődésére. A Katolikus Hittanárok Egyesülete, Albrecht főherceggel és gr. Teleki Pállal, akkor veszedelmesnek tartotta a leánycserkész-mozgalmat, mert az, szerintük nem egyezik meg a női lélek sajátosságaival, a lányokat nem szabad családjukból kiemelni, a sportos öltözködés sietteti serdülésüket, az erős mozgások megerőltetik őket.

Máshol a fiatalság táncstílusát kifogásolták, és az iskolai táncmulatságokat betiltották a bűnre vezető alkalmak miatt. Sajnálattal jegyezték meg, hogy az ifjúság sok rossz példát lát az utcán, az iskolában, ahol nem minden tanár tanúsít példaadó magatartást, végül, de nem utolsó sorban a rossz családi életben. Hanyatlott a tekintélytisztelet, fokozódott a nemtörődömség, és elterjedt a családi elnevelés.

Az iparosoknak készülő fiúk közül sokan elvándoroltak, ezért az elvándorlást rendeletekkel szabályozták, de az iparos pályára nevelést szorgalmazták. Az ifjúságot hivatástudattal helyhez akarták kötni.

1928-ban annyira elterjedt a TBC, hogy egyes helyeken a szülők féltek a gyerekeiket iskolába küldeni. Egy év alatt 5700-ról 7116-ra emelkedett a tüdőbeteg iskolások száma. A tüdőbajellenes küzdelem hozta létre a Magyar Iskola Szanatórium Egyesületet, és egy középiskolát rendezett be tüdőbeteg tanulók részére, melynek működését a szülőkkel szülői értekezleteken ismertették.

1929-ben létrehozták a 8 osztályos népiskolát 6-14, és 2 éves továbbképzővel, 14-16 éves korig. Célkitűzése, az általános műveltség terjesztésén kívül, a felső tagozatban a mezőgazdasági vagy ipari- és kereskedelmi ismeretek elmélyítése a táj jellege szerint, valamint egészségügyi felvilágosítás, lányoknak háztartástan és gyerekápolástan oktatása.

A törpe iskolákat összevontak, és szóba hozták a heti harmadik testnevelőóra bevezetését. A nemzetiségi, kétnyelvű iskolákban fölmerült, hogy pl. a heti 6 németóra sok, a tantárgyak kétnyelvű tanulását nem bírják a kisiskolások. 29% analfabéta miatt fontos volt az alsótagozatokat megerősíteni, mert az iskola csak akkor működhet jól, ha tisztelik és megbecsülik a tanítóságot.

A továbbképző osztályok és más tanfolyamok gépészeket is képeztek, mert a gazdasági versenyben a mezőgazdaságot gépesíteni kellett. Ugyanakkor fennállt annak a veszélye, hogy a gépesítés munkagéppé teszi az embert, a gépkultúra megöli a lelket, a munkát örömtelen kényszermunkává degradálja, aláássa az egyéni lélek és közösségi szellem egészségét, jellemét, erkölcsét, akaratát, elszakítja a természettől, Istentől és a hazától.

Szakadék jött létre a régi és új szokások között. Sem a régi, sem az új szakembert nem becsülték meg. Meg kellett volna oldaniok az új élet bonyolult kérdéseit, de csak érzelmi motivációktól hajtva vitatkoztak. Tudásuk nem volt elég mély, kevés volt a magyar sajtótermék, szegényes idegennyelvtudásuk miatt félreértették a külföldről kapott szövegeket, könyveket. Az átlagos katolikus hívek szakismereteinek bővítése csak indirekte történhetett, erre a célra ki kellett volna képezni egy vezetőséget, aminek oktatási központjai: Kalocsa, Szeged, Budapest, Esztergom, Pannonhalma lettek volna, ám ez nem valósult meg. Új tantervet vezettek be a Bábaképző Intézetben, amely szakmai etikát is tartalmazott: pl. a fiatal anya a nemzet építő ereje, továbbá a magzatelhajtás erkölcsi megítélését, annak káros hatását a nő testi-lelki egészségére, és hivatását az egész társadalmi életre. Azonkívül oktatták a várandós nő viselkedésének szabályait, és az anyaság modelljét a Szentcsalád példájára.

A sokféle szakoktatás magában hordta a problémát, hogy a fiatalság részére szűk lett a falu, városokba tömörültek, ahol az idegen, szegénységben vergődő ifjú lelkek megromlottak, kiégtek, elfáradtak, nem fejlődtek helyes irányban, olykor még el is züllöttek, mert a kultúra hiánya a bűnözés termőtalaja.

Szekfű Gyula történész professzor foglalkozott a korabeli katolikus társadalomképpel. Abban az időben pozitív vallásos életet elsősorban a városi emberek éltek. 1932-ben kialakulatlannak, fejlődőnek tartotta a katolikus szellemiséget. A haladáshoz szükségesnek ítélte az ország társadalmi, gazdasági és kulturális problémáinak felismerését, és feltárását, a közvélemény-alkotásra nevelését, mert nem volt katolikus közvélemény, aminek következtében a nép naiv fiai minden mozgalom prédái lettek.

Talán érdemes lenne a régi oktatási és egészségügyi struktúrákat és módszereket új tartalommal újra alkalmazni, és konzultálni arról, hogy mi az, ami életképes, és mi az, ami nem.

Elhangzott Esztergomban 1994. április 14-én a Magyarok Kelet és Nyugat metszésvonalán c. konferencia keretében. – Köszönetet mondok dr. Beke Margitnak, a Prímási Levéltár igazgatónőjének, hogy a kutatást és a publikálást megengedte. – A Prímási Levéltár 1920 és 1932 közötti anyagát használtam fel. Folytatása következik.

 

 


KULTÚRA ÉS ÉLET


Szőnyi Zsuzsa

SZŐNYI ISTVÁN EMLÉKEZETE

(1894. január 17. – 1960. augusztus 30. – 1994. január 17.)

Szőnyi István festőművész születésének centenáriumára emlékeztek január 29-én Zebegényben, és az 1994-es emlékév során több Szőnyi-kiállítást rendeztek. A mester életművének különböző szempontjait idézték fel jeles szakemberek: Passuth Krisztina, Végvári Lajos, Szabó Júlia és Zwikl András a tudományos emlékülésen Zebegényben, Szőnyi Zsuzsa, a festőművész lánya jelenlétében.

Művészi kiállítású album is megjelent a centenáriumra, Köpöczi Rózsa gondozásában és tanulmányával: A grafikus Szőnyi (akvarellek és gouache-ok), Zebegény 1994. A könyv bemutatja a zebegényi Szőnyi-múzeum szinte összes akvarelljét és gouache festményét. 1982-ben Rómában Szőnyi Zsuzsával és férjével, az akvarellfestő Triznya Mátyással kiadtunk egy színes albumot a házaspár birtokában levő Szőnyi-képekből. Ebben közöltünk azokból az érdekes levelekből is, amelyeket Szőnyi István lányának és vejének írt Rómába, és amelyekben világnézetéről is vallott. Most először Szőnyi Zsuzsa személyes hangú megemlékezését tesszük közzé, amely eredetileg a Vatikáni Rádióban hangzott el (1994. március 6.); ezt követi Végvári Lajos miskolci művészettörténész folyóiratunknak írt Szőnyi-tanulmánya. (Szabó Ferenc)

Apám 1894-ben január 17-én született, tehát ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik két világháborút is megélt – ha olyan szerencséje volt, hogy életben maradt. 1914-ben a fiatal festőnövendéknek be kellett vonulnia katonának, de két év múlva leszerelték: a tuberkulózis egész életében végigkísérte, és 1960-ban sírba vitte. Sokat szenvedhetett, de tőle panaszt, még egy sóhajtást se hallottunk soha. Mindig derűs, kiegyensúlyozott, az igaz értékekben hívő ember volt. A hozzá fordulókon kérés nélkül segített, a műtermébe gyakran kopogtattak munkanélküli fiatal művészek, éhező költők; senkit nem küldött el üres kézzel, pedig ő sem volt sokkal tehetősebb náluk. Zebegényben a falu végén élő öreg Annus néninek minden héten egy kosárra való ennivalót küldött. Segítőkészsége a negyvenes években abban nyilvánult meg, hogy az üldözötteknek menedéket adott. Kivételes rézkarcoló, vegyészeti tudását pedig arra használta fel, hogy hamis igazolványokat gyártson, melyekkel százak életét mentette meg. Amikor 1945 után fordultak az idők, és ellenkező előjelű terror szántott végig Magyarországon, szüleim kitelepített családokat fogadtak be a zebegényi házba.

A vagyon, a karrier soha nem érdekelte apámat. Nem volt hajlandó megalkudni egyetlen hatalommal sem; barátai nem hiába nevezték el „Platina-gerinc"-nek. Mint az akkori emberek általában, ő sem beszélt sokat, inkább szűkszavú, szemérmes, az érzelmeit ritkán megnyilatkoztató férfi volt. Családjához, barátaihoz való ragaszkodása azonban minden szónál többet mondott. A művészkollégákon kívül egyik legjobb barátja Faludi Béla piarista tanár volt, akivel estébe nyúló beszélgetéseket folytattak filozófiáról, vallásról, Istenről. Apámat minden érdekelte, rengeteget olvasott, de a könyv, amelyet az ágyfejénél őrzött, az a szüleitől örökölt, régi nagy Biblia volt. A Szentírásból merítette fiatalkori témáit, Rembrandt hatására festett drámai hatású képeit. 1923-ból származik az Újszövetség ihlette rézkarca, „Jézus sírbatétele". Az erős fekete-fehér kontraszt kiélezi a jelenet tragikumát, amint a szent testet körülveszik a fájdalomtól megtört asszonyok és tanítványok.

Ugyanekkor készítette a tragédián győzedelmeskedő „Feltámadás" című hatalmas erejű rézkarcát, amely, a nyomat kis mérete ellenére, monumentális mű. A transzcendentális mondanivalót kifejező, misztikus fény központjában jelenik meg a feltámadt Jézus, akit az Úr angyala üdvözöl. A sír boltíve alatt a sötétségben maradt őrök megrettenve fedik el szemüket, „halálra rémültek" (Mt 28,4). Szőnyi rézkarcainak javát a Magyar Nemzeti Galériában őrzik. Sajnos, egy későbbi, 1938-ban készült Szent István-képe nem maradt meg, ezzel az első királyunk emlékére rendezett jubileumi kiállításon vett részt. Most kerültek viszont elő azok az 1956-os forradalomkor készült megdöbbentő erejű szénrajzok, amelyeket 1989-ig, a fordulat évéig rejtegetni kellett. A halott szabadságharcos fiút sirató anya Michelangelo Pietáját idézi.

Apám egész életében arra vágyott, hogy az itáliai nagy mesterekhez hasonlóan széles falfelületeken, templomokban bizonyíthassa tehetségét. Római ösztöndíjasként 1929-ben elzarándokolt Arezzóba, hogy közelről lássa nagy példaképének, Piero della Francescának addig csak reprodukcióról ismert freskóját a San Francesco-templomban. A látvány még temperával készült képeire is hatást gyakorolt, bizonyítva, hogy a vászonra festett képek és a freskó között nincs nagy különbség. A ma sokat emlegetett „Római Iskola" azonban nem sorolhatta őt tagjai közé. Csak pár hónapig maradt a Collegium Hungaricum falai között: nem tudott megbarátkozni a 30-as évek elején Rómában uralkodó hangulattal és a fasizmust jellemző neoklasszikus irányzatokkal. Az idegen táj sem ihlette. A magyar erdők tölgyfái helyett nem tudta megszokni a ciprusokat, pineákat, amelyek szerinte csukott vagy nyitott esernyőkhöz hasonlítottak. Csak élete végén szerette meg az olasz tájat, amikor hosszabb látogatást tett nálunk, amelynek néhány gyönyörű gouache-kép őrzi emlékét. Akkor már élete nagy vágya teljesült.

A győri Szent Imre-templomban 1941 és 44 között megfestette óriási freskóját. P. Szűcs Julianna a Művészet című folyóiratban (1976/l3) a falfestményt elemezve megállapítja, hogy „a negyvenes évek egyházi megbízásai között a győri freskók kivételes magaslatot képviselnek". Az akkori megbízók nem tudtak elszakadni a neobarokk külsőségektől és a klasszicizáló primitívségtől, amelyek rányomták bélyegüket a Római Iskolától örökölt stílusra. Szőnyi azonban, ezektől már Rómában elszakadva, a maga útján járt. A győri Szent Imre-templomban még a borús téli napokon is sugárzó világosság fogadja a belépőt. A monumentális falképek aranyokker, halvány szürkéskék, meleg rózsaszín, tompazöld színárnyalatainak összhangja varázsolja el a szemet. Szőnyi, a reneszánsz mesterek technikáját alkalmazva, a mindennap frissen vakolt falrészre festette a freskót, amely nevét az olasz „fresco" (friss) szóból kapta. A templom szentélyének félköríves falfelületén a középen felülről sugárzó fényben jelenik meg a megdicsőült Krisztus, az Őt körülvevő angyalokkal és az apostolokkal. Fényözön választja el az égi világot az alant ábrázolt képsorozattól. Itt a tanító egyház, az istápoló, szegényeket segítő, majd a történelmi egyház jelenetektől, amelyet a sugárzó fény old fel.

A művésznek, a pontos megbízás alapján, az volt a feladata, hogy a Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklika szellemében a mindennapi élet, a vallási élet és az egyetemes egyházi hatalom elválaszthatatlanságát jelképezze. Benső átéléssel festette meg Krisztus megdicsőülését a Megváltót körülvevő szárnyas angyalokkal, akik részesei a fényözönnek. A szentély alsó részén gomolygó felhők választják el a teret, itt jelennek meg az egyház történetének állomásai. A festő sok gondot fordított arra a jelenetre, amely a Canossát járó Henrik német fejedelem megalázkodását mutatja a pápa előtt. 1941-ben bátorság kellett ilyen szimbolikus figyelmeztetést intézni a katolicizmust is üldöző német vezetőkhöz, akik nem hallgatták meg XII. Pius intő szavait. A canossai vár olasz hangulata, VII. Gergely pápa és a német uralkodó kíséretének pompás öltözéke mind gondos előtanulmányokra vallanak. A másik képen a szegényeket istápoló egyház még színben is más tónust kap: a barnás-lilás színben megjelenő, alamizsnát osztó szerzetest, kendőbe burkolózó lány, hajlott hátú, botjára támaszkodó öregember és a kapott kenyércipót féltve magához szorító, fáradt férfi veszi körül.

A templom oldalfalán egészen más világ fogad: Mária országa, amelyet csodálatos szivárványív fog egybe a szentély nagyhatású fényözöne helyett. A központban fehér ragyogásban lebeg a Szűzanya a kisdeddel. Mellette a magyar szentek, elsőnek a templomnak nevet adó Szent Imre. Mögötte áll a méltóságteljes Szent István, majd Szent Gellért, Asztrik, Szent László és a kassai vértanúk sorakoznak. Alattuk a felhőkön lebegő angyalok a koronát és a kettős kereszttel a címerpajzsot ajánlják fel Magyarország Patrónájának. A felhősáv választja el az égieket a földi jelenetektől. A tavaszi szántás barázdái mellett megpihenő férfiak az ökrökkel, a gyermekét szoptató anya a távolban látszó folyóparti faluval külön képet alkot, míg a falon, tovább folytatva a magyar föld mindennapi életének ábrázolását, a festő a gazdag termést ígérő búzatáblában aratókat, marokszedő lányokat jelenít meg, szinte éreztetve a kaszák suhogását.

A hatalmas győri freskó festése közben Szőnyi Istvánnak rendkívüli élményben volt része. A templomban látogatást tett Apor Vilmos, a bölcs, humánus győri püspök, aki meghívta a festőt a püspöki palotába, és azontúl minden vasárnap ebéden látta vendégül. A hosszú beszélgetések során meleg barátság született közöttük, és apámat a bátor püspök vértanú halála mélységesen megrendítette.

A háború után a budapesti belvárosi plébániatemplom szárnyas- oltárképére pályázatot írtak ki; Szőnyi megejtően friss, harmonikus színekkel festett szárnyas oltárral pályázott. A középső, nagyobb felületen Mária mennybevételéhez a Dunakanyar gyöngypárás képe szolgál háttérül. A zsűri azonban a kivitelezést Molnár C. Pálra bízta, aki egy hagyományos neobarokk képpel vett részt a pályázaton. Szőnyi oltárát végül a Magyar Nemzeti Galéria vásárolta meg.

Szőnyi Istvánt az első világháborúban szerzett betegsége vitte sírba 1960-ban. A zebegényi temetőben barátai, tanítványai serege állta körül a koporsót, és megrendülten hallgatták Vajda József plébánosnak, Mindszenty bíboros egykori titkárának búcsúszavait. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint Vajda József olyan bátran emlékezett meg a kommunistaellenes festőről, hogy a körülállók minden percben várták a rendőrség megjelenését. Az Új Ember c. katolikus lap 1960. szeptember 11-i számában így búcsúztatta a művészt: „Mi, az élet egyetemességét magunkénak érző magyar katolikusok, a magunkénak érezhetnők Szőnyit akkor is, ha nem lett volna egyetlen olyan ecsetvonása sem, amely »kimondottan« vallási vonatkozású. Magunkénak érezhetnők akkor is, úgy is mint magyarok, úgy is mint istenhívő katolikusok, ha nem tett volna közvetlen hitvallást. De tett ilyet is: rendkívül gazdag lelkületéből erre is jutott nagyon is jelentős mű. A győri nádorvárosi templomban az ő gyönyörű, vallásos ihletettséget sugárzó és szuggeráló freskói árasztanak emberi és isteni melegséget." A Vigilia pedig szép cikkében kiemelte: Szőnyinek megvolt az a ritka adománya, hogy belső látással észrevegye a valóság lényegét.

 

 


Végvári Lajos

SZŐNYI ISTVÁN MŰVÉSZETE

Szőnyi István nemcsak a magyar, de az egész XX. századi művészet egyik legérdekesebb és legvonzóbb alkotója. Személyisége méltóságteljes és mégis közvetlen vonásai mellett megragad nézeteinek, esztétikájának mértékletessége, amit így fejezett ki: a művészetet nem lehet újra feltalálni, csak folytatni. Ezzel a gondolatával kifejezte azt a nézetét, hogy az egyes művész, bármilyen kiváló legyen, alig több mint egy tégla az emberiség nagyszerű épületében: a művész művével segít a teremtett világ tökéletesítésében. Higgadtsága arra késztette, hogy – ellentétben az avantgardizmus prófétáival – a világ látványait megcsodálja, és művészetébe emelve új értelmet adjon nekik anélkül, hogy kétségbe vonná a valóság inspiratív erejét és értékeit. Ez az oka annak, hogy mindent, amit látott, tiszteletteljes figyelemmel szemlélt, legyen az egy udvaron felejtett fáskosár vagy egy szántó ember. Ebben a vonatkozásban a XV. század, a quattrocento mestereihez volt hasonló, akik rácsodálkoztak az őket körülvevő szűkebb vagy tágasabb világ látványaira, s akár oltárképeken, akár egyéb kompozícióikon szeretettel ábrázolták a megfigyelt részleteket.

Szőnyinek megvolt a képessége ahhoz, hogy a látott motívumokat, egyéni kifejezésmódjába illessze. A már említett fáskosarat, kialakult ábrázolásmódjában, művészi motívummá tudta formálni. Ez a szorgos festői gyakorlat következtében elsajátított képessége tette lehetővé, hogy kompozícióinak festése közben nem kellett az egyes motívumoknak az ő festői nyelvezetére való átalakításával bíbelődnie, a részmegoldások már készen voltak. Ezt bizonyítja a ránk maradt több ezer rajz és színes vázlat. Ez a módszer lehetővé tette, hogy minden figyelmét a mondanivaló és a szerkezet megoldására összpontosítsa.

A mondottakból következik, hogy Szőnyi nagy jelentőséget tulajdonított a festészet mesterségbeli oldalának. Nemcsak arra törekedett, hogy a motívumok rajza esztétikai szempontból éppúgy hibátlan legyen, mint a plasztikus megjelenés és a kifejező tónusok dolgában, de arra is gondja volt, hogy műveinél a lehető legjobb technikai megoldást alkalmazza. Zebegényi kertjében a táblákra kent festékek vizsgálatával kutatta a festői emulziók alkalmasságát. Az időálló kép létrehozása érdekében tért át az olajfestésről a kísérletei során kialakított tempera technikára. Ezáltal újszerű hatásokat tudott elérni – elsősorban a felület rücskösségét –, melyek belső mozgást, vibrálást idéztek elő a nagyformátumú, monumentális jellegű alakjainak tömegében. Képei ennek következtében többszintűek, a nagy, átfogó formák mellett a részletek finom, bensőséges megjelenést nyernek.

A mesterség tisztelete, a művészi tudás elismerése is meghatározta művészettörténeti értékítéletét. A pontos valóságrészlet és az egész kiegyensúlyozott viszonya miatt értékelte a Hugo van de Goes festette Portinar-oltárt. A védőszentek monumentális fensége több figurájának megoldásában is felfedezhető, de ugyanúgy észlelnünk kell az epizódokat, a falusi élet beleérzéssel megoldott jeleneteit a védőszentek mögött kibontott tájban. Talán ezek az élmények adtak ösztönzést ahhoz, hogy képciklusokat fessen szűkebb környezetéről, Zebegény életéről.

A Portinari oltárban nem csupán a makro- és a mikrovilág szintézisét értékelte, hanem e megoldás az alapvető tényezőjét: az itáliai művészeinek az eszményítő szépségre való törekvéseképp létrejött bella figurát, és az északi emberek hétköznapjainak meghitt szépségű ábrázolását. Mert Szőnyi művészeti érdeklődésének két pólusa van: az egyik Rembrandt, a másik Piero della Francesca. Rembrandtban csodálta a lélek mélységeit kifejező emberlátást, s a készséget, hogy az általa ábrázolt jeleneteket mindig a transzcendencia kozmoszába tudta helyezni. Piero della Francesca pedig arra bátorította, hogy minél nagyvonalúbban, zárt kontúrral és tömör folthatással formálja meg alakjait. Ugyancsak a nagy olasz mester szabadította fel színlátását, s példájára a kiegészítő színek kontrasztjában rejlő feszültségre, a szimultán hatásra törekvő színmegoldások által létrehozott dialektika segítségével kialakuló relativisztikus kapcsolatok megvalósítására törekedjen. Ehhez segítségül hívta az impresszionizmus eredményeit is: minél világosabb színek alkalmazásával derűs és harmonikus hatást ért el; kompozíciói életszerűek; nem súlyos szimmetriák, hanem a figyelem okozta hangsúlyok, kivágások határozzák meg képeinek látványát. Erre vonatkozólag igen tanulságos az Escher Károly felvétele alapján komponált Esernyők című műve, melyben a fénykép pillanatnyi véletlenségét általánosította, sorsszerűvé tette anélkül, hogy erőltette volna a szimbolikus megoldást.

Szőnyi István művészetének alakulásában nemcsak az említett művészek példája játszott szerepet, hanem a külföldi tanulmányútjai során megismert mesterek, így Brueghel, Hans von Marées, Cézanne. Tudjuk, tanulmányozta Picassót anélkül, hogy követte volna, viszont egyes festményeiben a posztimpresszionizmus intim hatásra törekvő mestereivel, elsősorban Bonnard-ral rokon. Nem állt tőle távol Matisse néhány megoldása sem.

E filológiai természetű megfigyelések azonban csak epizódok. Szőnyi szuverén alkotó volt, aki csodálta más művészek értékeit, de valójában sohasem adta fel személyiségének meghatározó jegyeit: sem magyar, sem külföldi művészeknek nem vált sem utánzójává, sem követőjévé. Művészetében éppen olyan önmagába zárkózó, mint életvitelében. Segítőkész volt, szerette a falusi embereket, a kommunista diktatúra idején, ha tehette, mindig kiállt az érdekükben, akárcsak tanítványaiért is, de emberszeretete mellett mindig érezni lehetett benne a magány fenségét és méltóságát. Fegyelmezettsége tette tárgyilagossá, sohasem hirtelenkedte el véleményét; hitt az emberben, s abban, hogy a jó emberek nemes igyekezete képes megjobbítani a világot.

Szőnyi egyházi tárgyú megbízatásának ezen inspirációk alapján tett eleget. Legnagyobb vállalkozása a Győr-gyárvárosi templom hatalmas freskója: ez az alkotás az akkori kultúrpolitika következtében nem kapott megfelelő elismerést, pedig közvetlenségével új szemléletet hozott a katolikus egyházművészetbe. Sajnálatos, hogy a budapesti belvárosi templom főoltárára készült pályamunkája nem jutott el a megvalósuláshoz: a zsűri egy archaizáló-stilizáló stílust képviselő művész munkáját fogadta el.

 

 


Palestrina halálának negyedik centenáriumára

II. János Pál pápa levelet írt Mgr. Domenico Bartolucci zeneszerzőnek, a Pápai Énekkar (a Sixtus-kápolna kórusa) igazgatójának Palestrina halálának IV. centenáriuma alkalmából. Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525–1594) a XVI. századi zeneszerző, a zseniális mester, az új művészi kifejezések fáradhatatlan kutatója, a többszólamú egyházi ének apostola sikeresen kifejezte zenei alkotásaival Isten szavának üzenetét, közvetítette a kinyilatkoztatott igazságot – hangsúlyozza levelében a szentatya. Palestrinának sikerült olyan klasszikus zenét teremtenie, amely ma is példakép lehet, a liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban (112. pont) olvasott irányelv szerint: „A szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat." Idézzük a pápai levelet: „E pillanatban, amikor az egyház az új evangelizálást akarja megvalósítani, és keresi az egyházművészet új esztétikai szabályait, meg vagyok győződve arról, hogy Palestrina halálának IV. centenáriuma kellő és fontos hozzájárulás lesz e feladat megvalósításához. Köztudott, hogy a legrégibb időktől kezdve Róma egyháza, Péter utódának székhelye igen nagyra becsülte az istentiszteletet ünnepélyessé tevő zenét, és fokozatosan jelentős mintákat javasolt a liturgikus ének számára, azzal a szándékkal, hogy más helyi egyházak közösségeinek is érvényes vonatkozási pontokat adjon. Ez a különleges hagyomány legvilágosabb tanúját mutatja fel ebben az ősi és híres kórusban (ti. a Sixtus-kápolna kórusában). Meg vagyok győződve arról, hogy a Palestrina által hagyott örökséghez hűségesen e kórus megújult buzgósággal fáradozik azért, hogy előmozdítsa a liturgikus szolgálat nagyságát és szépségét a kereszténység e legfontosabb helyi egyházában."

(II. János Pál pápa levele 1994. február 2-án kelt, teljes francia szövege a Documentation Catholique 1994. április 3-i számában olvasható; ezt vettük alapul az itt közölt részlet fordításakor.)

 

 


Szabó Ferenc

A SZEMÉLY ÉS A SZÉPSÉG VÉDELMÉBEN

Budapesti Tavaszi Fesztivál és az Európai Kulturális Hónap keretében megtartott konferenciánkon a tavaszt hirdetem Pierre Emmanuel szép vallomását alkalmazva a mai közép-európaiakra. (1965-ben Az emberi arc c. esszékötetében olvastam ezeket a prófétai szavakat.)

„Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a telet. Ám a tél méhében hordozza mindig a tavaszt: januárban már rügyeznek a mandulafák. Csaknem egy fél évszázadon át télben éltem, de mindig éreztem, hogy mozgolódik a tavasz, és egyre fokozódott bennem a vágy, hogy hirdethessem a tavasz jöttét. Mert a tavasz hirdetése is hivatás; részvételünk az egyetemes teremtő Aktusban. Ez a könyv életem értelméről tanúskodik: törekvésem nem más, mint újrakezdeni, most a hitetlenség korában, a visszatérést, az éltető felemelkedést a Transzcendenshez..." (La Face humaine, 1965,16.)

1. A szellem lázadása

Úgy tűnik, túljutottunk a télies időszakon, bár nem tűnt el teljesen földrészünkről – a hajdan keresztény Európából – az „emberarcú barbárság". Azokkal ellentétben, akik a nietzschei metaforával az „Isten halálát", sőt most már az ember halálát is hirdetik, és kifejezik a művészetben, irodalomban, hinni akarunk – olyan szellemtörténészekkel, mint Olivier Clément – a „szellem lázadásában". Az ortodox író férfikorában tért át az ateizmusból keresztény hitre. Szolzsenyicin szelleme c. könyvében, majd az 1979-es A szellem lázadásában, legújabban pedig A látnokok c. esszégyűjteményében azt hangoztatja, hogy a Nyugat és Kelet lassan kilábal a krízisből, túljut a nihilizmuson, és hogy főleg Keleten még eleven az evangéliumi hagyomány. A koncentrációs táborok, a totalitárius rendszerek és annyi barbárság ellenére a szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, a Feltámadott diadalmaskodik. A zsidó-keresztény bibliai hagyomány, az európai kultúrát átható keresztény szellem így vagy úgy megnyilatkozik, jelen van az irodalmi alkotások tematikájában, vagy legalább a műalkotások rostjaiban. Szellem-történészek elemezték a modernséget jellemző szekularizáció és szekularizmus (teljes evilágiasság), illetve az abszolút ateizmus kialakulását. (Utalok itt pl. Henri de Lubac művére, amely Az ateista humanizmus drámája címmel a háború másnapján jelent meg, vagy még korábban a két háború között Jacques Maritain A teljes humanizmus címmel elemezte korunk szellemi helyzetét.

A már említett Olivér Clément írja: „Az ember ellen elgondolt Istenből születik az Isten elleni ember állítása. A modern lázadás megállapítja, hogy »isten« evilági dimenziójára zsugorodik: Marxnál az osztályharc projekciója. Nietzschénél a gyengeség és az ellenérzés, Freudnál pedig a sikertelen szexualitás kivetítődése. A politikában, az orvostudományban vagy a pszichológiában tudós teóriák és technikák keletkeznek, hogy feloldják az alapvető szorongást, csökkentsék a véletlen és a szükségszerűség romboló következményeit. Ha nincs semmi más, mint a világ, törvényeinek állítólagos teljes igazolása a totalitárius rendszereket igazolja. Ha nincs semmi más, mint a gyönyör, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani egészen a végső eutanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondotta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bűn. (.. .)

Ma a nyugati racionalitás győzedelmeskedik. A technikák és ideológiák planetárissá fokozzák ezt a racionalitást. Ez szétbomlasztja az ősi kultúrákat, amelyek emberei jólétet és szabadságot várnak tőle. Mégis, Hitvalló Maximosz szavai szerint, mi a »jólét«, amely nem válhat »öröklétté«? És mi a »felszabadítás« szabadsága, ha nem az ösztönökre és szenvedélyekre való hagyatkozás, hogy becsapják a szorongást? Hacsak a »jólét« és az »öröklét« közti szakadás, ill. az üres szabadság tévelygése nem váltja ki bennünk állapotunk igazi tudatát? A Nyugat a végső kérdések elé állítja az emberiséget. Ma az ember teljes egészében kérdésessé válik." (Visonnaires.)

Látszólag minden jel arra mutat, hogy a nagy képrombolók, Paul Ricoeur kifejezésével a „gyanú mesterei", Marx, Nietzsche, Freud és követőik valláskritikája után nemcsak a kereszténység, hanem egyáltalán az istenhit is halálos csapást szenvedett. Az „Isten halála" után az ember is halott, amint Claude Lévi-Strauss és Michel Foucault nyomán az ún. „posztmodern" szemlélet vallja. Ennek kifejezést adott egy bizonyos abszurd irodalom is, amint erre mindjárt rávilágítok.

Mi mégis hiszünk abban, hogy az ember, aki Isten képmása, mint szellem-értelem és szabadság, tehát személy – képes új világot teremteni a pusztulás romjain, mert ha a Lélek – a feltámadott Lelke – élteti, a csonthalmok is megelevenednek, miként az ezekieli látomásban. Hiszünk abban Dosztojevszkijjel, hogy csakis a szépség mentheti meg világunkat, az a szépség, amely elválaszthatatlan a jóságtól és az igazságtól. A szabadság még él ott, ahol meg tudnak halni érte; ezt példázza az 1956-os budapesti forradalom és szabadságharc. Igenis, lehetünk „emelkedő nemzet" (Németh László) megteremthetjük az eszményi hazát, amelyről Illyés Gyula írt „Haza – a magasban", c. költeményében, és amely nyitott Európa felé. De ehhez szükség van arra, hogy Közép-Európában felélesszük a keresztény gyökereket, II. János Pál pápa gyakran ismételt szavai szerint. 1981-ben, egy Rómában tartott kollokvium résztvevőihez szólva (éppen Európa keresztény gyökereivel foglalkoztak), ezeket mondotta a lengyel pápa:

„Itt van a kultúra Európája, a nagy bölcseleti, művészi és vallási mozgalmakkal, amelyek sajátos jellegét adják, és valamennyi földrész tanítójává teszik; itt van a munka Európája, amely a tudományos és technológiai kutatás folytán a különféle civilizációkban kifejlődött, és végül is eljutott az iparosodás meg a kibernetika jelen koráig; de itt van a népek és a nemzetek tragédiáinak Európája is, a vér, a könnyek, a harcok, a törések, a legfélelmetesebb kegyetlenségek Európája. Európára is, a nagy szellemek üzenete ellenére, súlyosan és borzalmasan ránehezedett a bűn, a Gonosz drámája, aki az evangéliumi példázat szerint a történelem szántóföldjébe elhinti az elszomorító konkolyt. És ma a probléma, amely nem hagy békén, pontosan az: megmenteni Európát és a világot további katasztrófáktól.

3 [...] Olyan Európában élünk, amelyben egyre erősebben mutatkozik az ateizmus meg a szkepticizmus kísértése, amelyben kínos erkölcsi bizonytalanság vert gyökeret, a család szétesésével és az erkölcsök elfajulásával, amelyben eszmék és mozgalmak veszélyes konfliktusa uralkodik.

A civilizáció válsága (Huizinga) és a Nyugat alkonya (Spengler) nem jelentenek egyebet, mint Krisztus és az evangélium legvégső időszerűségét és szükségességét. Az embernek mint Isten képmásának keresztény értelme – a görög teológia szerint, amelyet Cirill és Metód annyira szeretett, Szent Ágoston pedig elmélyített – Európa népeinek gyökere; ezt kell szeretettel és jóakarattal vonatkozási pontnak venni, hogy korunknak békét és derűs nyugalmat adjunk; csak így fedezhetjük fel emberi értelmét a történelemnek, amely valójában »üdvösségtörténet«.

Tíz évvel később a szentatya magyarországi látogatása alkalmával (1991. aug. 20-án, a Hősök terén) hasonló gondolatokat ismételt meg. Hangoztatta, hogy Magyarországon pluralista társadalom van kialakulóban, „de a történelem arra tanít, hogy a modern emberiség életébe olyan alapvető keresztény értékek épültek be, mint a személy méltósága, a szolidaritás, a szabadság és a béke. Az egyház veletek van, hogy folytassa Isten Országának hirdetését, és bizonyítsa, hogy az Ország az emberi méltóság alapja és az a transzcendens távlat, amelyben minden emberi érték elnyeri teljes értelmét".

Nem vagyunk naivan optimisták. Egyesek szerint fölösleges Európa elkereszténytelenedéséről beszélni, hiszen egészében és mélyen sohasem volt keresztény, még az ún. „chrétienté", a középkori ‘keresztény’ társadalom időszakában sem. Főleg nem az a szekularizáció és az ateizmus elterjedése után. Mégis, megfontolandó az, hogy bizonyos „szokások", „erkölcsök" mindig is szabályozzák a társadalmi életet, a primitív emberek rokonsági viszonyainak rendszerétől (vö. Lévi-Strauss, a vérfertőzés megtiltása) egészen az emberi jogok egyetemes nyilatkozásáig, a különböző mai jogi chartákig. (Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat: 1776; Francia Forradalom Emberi Jogok Nyilatkozata: 1789; az ENSZ 1948-as Egyetemes Deklarációja.) Hívők és nem hívők napjainkban is keresnek egy bizonyos minimális etikai konszenzust, amely végeredményben feléleszti a sokat bírált „természettörvény" vagy természetjog elveit. (Pl. a nürnbergi per során, amikor a náci bűnösöket elítélték, egy bizonyos íratlan természettörvényre, az emberiség elleni bűntettekre hivatkoztak.)

Ugyanakkor mint keresztények valljuk azt, hogy az erkölcsi alapelvek meghatározásához szükség van Transzcendenciára (ezt Lévinas-szal vallom Heller Ágnessel szemben); sőt, hogy a lelkiismeret könnyen és biztosan felismerje a jót védő és parancsoló törvényt, szükség van a kinyilatkoztatásra, az Evangélium fényére.

2. A szépség védelmében

Platón szerint az istenek közölt a Szépség teremtett rendet; Erosz, a szépség szerelme művelte ezt, mert a rútságban nincsen Erosz. „Mióta megszületett az az isten, a szépség szerelme minden jónak a forrása lett az istenek és az emberek között." (Lakoma 197b.) Jacques Maritain megmutatta (L’Intuition créatrice dans l’an et dans la poésie, 165kk.), hogy a modern korban – Baudelaire-től kezdődően – miként tűnt el a szépség a művészetből, a költészetből. Baudelaire még tudta, hogy a Szépség egy az isteni nevek közül; bár nála már ez a név elszakadt a Teremtő Istentől, és csak személytelen istenségként tündököl az emberi égbolton. Aquinói Szent Tamás szerint „minden dolog léte Isten szépségéből ered". Baudelaire bálványozza a szépséget, elválasztja a Teremtőtől, már a démon szépségét is bálványozza; hiszen mindegy, hogy a szépség az Égből vagy a pokolból ered:

Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?

Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!

Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem

az imádott, soha nem ismert Végtelent!

         (Himnusz a Szépséghez, Tóth Árpád ford.)

Ezt a gondolatot fejezi ki Az Utazás (VIII) csattanója is. Az ismeretlen, az új keresése lesz a modernség egyik ismertetője:

.. . Hadd bukjunk le, amíg agyunk lángba borul,

Az örvény alá – Pokolba? Égbe? mindegy!

Ismeretlen legyen, hol várva vár az új!

                          (Somlyó György ford.)

A modern művészet programját Maurice Nadeau és a szürrealisták így fejezték ki: „Aller frapper á la porté de la création" – a teremtés ajtaján dörömbölni: szétzúzták a teremtést, hogy maguk alkossanak újat. Az esztétikai és etikai gondtól szabadon valami mágikus tudásra vágyakoztak: elvetették a szépséget. A modernek nem akarják utánozni a természetet, hanem a teremtés a céljuk. Ez önmagában jó. Kétségtelenül van a figuratív művészetben pozitívum is, ahogy Maritain magyarázza (205). „A nem figuratív művészet legalább gyökeresen megszabadít bennünket az emberkép csúfságától és ostobaságától, ami elözönlötte a kortárs művészetet. Ezt úgy teszi, hogy megszabadul az emberi alaktól. Legalább megvan nála (legigazibb képviselőire gondolok) a ritmus és a harmónia szépségének az érzéke, az értelemmel szem gyönyörűsége áthatott iránti érzék. (.. .) Az absztrakt művészet képes a szemlélődésre hangolni, és nyugalmat sugall, de igaz, csak úgy, hogy elhagyja az emberit, sőt az élőt; sőt a létező egzisztenciális valóságot..."

A tragédia ott van, hogy eltűnik az emberi arc, az emberi alak, eltűnik a szépség, megkezdődik a dehumanizáció. Cézanne mondotta, hogy „a művészet végső bcteljesedése az alak". Az emberi alak eltűnése a szépség kárára a modern művészet egyik legnyugtalanítóbb tünete. Az irodalom is egy bizonyos nihilizmus, az abszurd felé mutat.

Valéry és Mallarmé az üreset keresi, Jean Paul Sartre-nál már a rút, az undorító, a csömört keltő lesz az érdekes, az abszurditás kifejezésének eszköze. Korábban Kafka világa is azt az értelmetlenséget sugallja (bár még megmarad az értelmes kérdezés), amit az abszurd dráma testesít meg.

Az ember halála teljes Beckett abszurd drámáiban: az egész mindenség hullaszagot áraszt, ahogy egyik hőse mondja. Mivel általában Beckettnek tulajdonítják az abszurd színház feltalálását, hallgassuk meg, mit ír erről a közelmúltban (1994. márc. 28-án) elhunyt Eugene Ionesco (román-francia drámaíró) emlékirataiban : „Amikor azt mondják, hogy Beckett az Abszurd Színház megalapítója, elhallgatva azt a tényt, hogy valójában én vagyok az, az újságírók és a dilettáns irodalomtörténészek félrevezetnek, és ennek én vagyok az áldozata. Ez tudatos félrevezetés, mert én nem tetszem nekik! Miért? Azért, mert én nem voltam kommunista abban az időben, amikor nem illett nem kommunistának lenni. Nem bocsátották meg nekem, hogy kommunistaellenes voltam őket megelőzve. Ez arcátlanság volt." (9,46.) Amikor Ionesco így magának követeli az „abszurd színház’’ alapítói jogát (csakugyan A kopasz énekesnő, A székek, A kötelesség áldozatai korábbiak, mint a Godot-ra várva) ez nem jelenti azt, hogy mindvégig megmaradt az abszurd filozófiánál. Ionesco 1987-es emlékiratai éppen Isten- és Jézus-kereséséről tanúskodnak. Ha korábban kifejezte – drámailag megjelenítette – a modern ember elidegenedéseit, az elembertelenítő helyzeteket és a humanizmus hiányát, nem akart megrekedni a zsákutcában, hanem éppen a kiutat kereste. Rá akarta ébreszteni a modern embert abszurditásaira, hogy azokon túllendülhessen. Ionesco sokkal pozitívabb korábbi műveiben is, mint Beckett, Genet vagy Sartre.

A drámaíró bizonyos szupraracionalitásban keresi a kiutat. Megállapítja, hogy az Istenbe vetett hit ma már nem nevetséges. „Isten újra megmutatkozik. Megismétlem azt, amit Malraux mondott: a XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem létezik. Csakugyan valami eredményt elértünk: egyre kevésbé nevetséges Istenben hinni, Istent figyelembe venni."(9,89.) Ionesco kritikája nem kíméli Sartre-ot és bizonyos baloldali értelmiségieket, akik azután is megmaradtak kommunistának, hogy többen, pl. ő, a román író, vagy a magyar Koestler, leleplezték a sztálinizmus borzalmait. (Sartre árulónak és gazembernek titulálta Koestlert!) „Haragudtak rám, mert előttük akartam látni, tudni, előttük tudtam. Tilos volt megelőzni őket. Baloldali és anarchista voltam 35 éves koromig (. . .) De ők hiú módon az elsők akartak lenni, éleslátóbbak. Sartre néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy a marxizmus az utolsó, a tökéletes, a végleges filozófia. De mihelyt megjelentek az ún. új filozófusok könyvei, egy összejövetelen kijelentette, hogy »két év óta Simone (de Beauvoir) és én már nem vagyunk marxisták«. Így a ravasz Sartre már nem volt elmaradott, hanem éppen ellenkezőleg: előfutár..."

Ha már Sartre-nál tartunk, az író filozófus utolsó világnézeti változásáról idézzük O. Clément, „Jean Paul Sartre szembesülése az ateizmussal és a nihilizmussal" tanulmányát (2,51-59). J. P. Sartre (1980) ismert ateista nihilizmusa az utolsó években átalakult valami nyitottabb, etikusabb perszonalizmussá (még ha az író mindvégig ateista maradt is Simone de Beauvoir feljegyzései szerint). A volt marxista-maoista Pierre Victor, igazi nevén Benny Lévy, Sartre titkára volt az utolsó években. A zsidó Lévy Szolzsenyicin és Maurice Clavel hatására felfedezte az ember lelki dimenzióját és saját zsidó szellemi örökségét. Sartre Benny Lévyt akkor vette maga mellé titkárnak, amikor elveszítette szemevilágát. Rajta keresztül kapcsolatba került a zsidóság vallási hagyományával. A Benny Lévynek adott interjúk arról tanúskodnak, hogy Sartre utolsó éveiben – a zsidó gondolkodás befolyására – már nem vallja A lét és a semmi, valamint egzisztencialista-ateista színdarabja tételeit, melyek szerint az ember Isten akar lenni, de e törekvése hasztalan szenvedés-szenvedély, továbbá, hogy mivel Isten nincs, minden megengedett. Most már elfogadja az ember korlátait, a másik ember másságát. Azt állítja, hogy a tudat a más tudatokhoz való vonatkozásában létezik, vagyis a másik tudata és másokért való tudat. A szabad tudatoknak ezt a kölcsönösségét nevezte Sartre erkölcsi tudatnak. Így közel került a keresztény perszonalistákhoz (Marcel, Mounier, Nédoncelle).

Különös, hogy még az egyik legszenvedélyesebb ateistánál és nihilistánál, Sartre-nál is fordulatot észlelhettünk élete utolsó éveiben. De nem feledhetjük, hogy az ateista-nihilista szellemiség mellett századunkban mindig is voltak igazán megtért, mélyen keresztény írók, művészek, gondolkodók. A századfordulón még Adyt is megsuhintotta Claudel és egy sor megtérés „tornádója". A nagy barátok c. könyvben olvashatunk a Maritain házaspár köré csoportosult írók és művészek példájáról. (Főleg a franciák vagy Párizsba menekült idegenek.) Itt csak néhány íróra utalok, akiknek kisugárzó hatása ma is érezhető. (A nagy nemzedék tagjai közül már csak Julien Green van életben.)

Péguyt említem elsőnek. A modern költészet egyik alapvető törekvésére A. Béguin mutatott rá Péguy Éváját elemezve: „A romantikától és Beaudelaire-től kezdve az egész modern költészet törekvése ellentétes a »megtestesüléssel«, és ez a szándék egyeseknél tudatos, sőt módszeres. Mallarmé éppúgy, mint Rimbaud – bár különböző utakon – valóságos aszkézist gyakorolnak, hogy elszakadjanak a földi számkivetés világából, és befeszítsék az időbeliség tökéletlenségeitől mentes paradicsom kapuit. Péguy szellemétől idegen ez a prométeuszi magatartás... Péguy a megtestesülés költője. . . Természet és kegyelem nála szorosan összetartozik."

Péguyhez csatlakozik Claudel, Bernanos, Mauriac vagy napjainkban Pierre Emmanuel, hogy csak a „katolikus reneszánsz" néhány nagy képviselőjét említsem.

Paul Claudel kifejezetten a keresztény öröm költője. Robusztus hite láttán egyesek talán nem is sejtik, hogy mennyire megélte a „drámai kereszténységet"; a szorongáson és a szenvedésen keresztül jutott el az örömhöz.

Claudelnél ugyanazt az alapélményt figyelhetjük meg, mint idősebb költőtársainál: Baudelaire-nél, Rimbaud-nál vagy Mallarménál. Ez pedig a fullasztó bezártság érzése. Ugyanolyan szenvedélyesen keresi a kiutat, a nyitást a fojtogató bura alól, mint Baudelaire, vagy Teilhard de Chardin. Szerinte a költészet nem játék, hanem életszükséglet, megismerési eszköz, hogy megváltoztassuk az életet. „Az igazi élet távol van" („La vraie vie est absente"), hangoztatja a „vad misztikus", Rimbaud, a „Megvilágosodások" (Illuminations) költője, akinek hatása Claudelre – „nemző" erejű volt.

De ha megtaláljuk a nyílást, a kiutat, hogy a fulladástól megszabaduljunk, merre menjünk? Claudel megfordítja a mozgást. Nem elszállni az űrbe, hanem a kinyitni az ajtót, hogy a Vendég bejöhessen. Nem megjátszani az istent, erőszakkal meghódítani a paradicsomot, ahogy Baudelaire akarta, hanem beengedni az ajtón kopogtató Vendéget, Istent, aki megvilágítja a „szent valóságot", amely a teremtéssel adva van: adottság és ajándék. Ez a valóság Isten szimbóluma lesz, aki maga az öröm. Az új fény mindent megváltoztat, felforgat. A hatalomvágy helyett a befogadási készséget tágítja. Mert erre van szükség, hogy helyet készítsünk Istennek. Mindez áldozattal jár: önző énünk szétfeszítése kínos! De ez az áldozat az öröm lényegi része.

Egyben az új Vendég új nyugtalanság forrása. Amikor J. Riviére megtérése előtt abbeli aggodalmát fejezi ki Claudelnek, hogy a megtalált hitben unalmas lesz élete, Claudel ezt válaszolja: „Barátom, aki Istent befogadta, olyan Vendéget fogadott be, aki nem hagy többé nyugtot neki." Mallarmé az „Isten alkonyát" meghirdetve a Semmibe zuhan. Claudel is megéli a Semmi rettenetét, de később belátja, hogy lehetetlen az, hogy létünk a Semmibe torkolljék. Nem menekül el a világtól, mint Rimbaud, Mallarmé és Valéry, hanem – miután megnyitotta az ajtót a Vendégnek, aki fényt, szabadságot és örömöt hozott neki – felfedezi Istent a valóság szívében. (Ugyanezt látjuk Teilhard-nál is, aki a hit szemével a teremtésben Isten „diafániáját", átragyogó jelenlétét veszi észre.) A költészet Claudel szemében a valóság áttüzesedése, a lét lángolása.

Francois Mauriac a janzenista örökséget egész élete során cipelte. Ez a szellem átszövi regényvilágát. Élete utolsó másfél évtizedében naplójegyzeteiben „tisztázta" hitét, amely miatt sokat szenvedett korábban. Hite talán nem volt olyan „diadalmas", mint Claudelé, de kétségkívül őszinte. A különbséget jól megvilágítja Maurice-Claudel-Gide levelezése, Mauriac jó barátként aggódott és imádkozott Gide-ért, akit – végül gyökeresnek tűnő ateizmusa ellenére – állandóan nyugtalanított Isten (akárcsak Sartre-ot). Claudel türelmetlenebb, fölényesebb, agresszívebb volt Gide-del és más nem hívőkkel szemben.

Mauriacot szinte elbűvölte a Földi táplálékok szerzője: nemcsak Gide életében, hanem halála után is. Hányszor visszatért rá naplójegyzeteiben! Pierre Emmanuel jegyezte fel: „André Gide faszcinálta mindvégig; minden találkozásunk alkalmával róla beszélt, nem Claudelről vagy Valéryről. Az Isten és Mammon (1929) c. vallomásra is Gide késztette. A nemegyszer démoni vonásokat öltő barát azt akarta elhitetni vele, hogy ő, Mauriac nem igazi keresztény, cinkosa a bűnnek; hiszen egy nagy író nem lehet keresztény. Mauriac ekkor tisztázta maga számára is, mit jelent kereszténynek lenni. Hite elsősorban nem igazságok elfogadása, hanem hit a Szeretetben. Hisz abban, hogy a kegyelem erősebb a bűnnél és az emberi gyengeségnél. Isten ingyenes, irgalmas szeretete menti meg az embert – az »elveszettet« – Krisztusban."

Részben Péguy és Claudel nyomán haladt napjainkban Pierre Emmanuel, aki azonban előbb átment a baudelaire-i „kísértésen", sőt a nietzschei nihilizmuson is, miként oly sokan a század elején Európában. (Nálunk Babits, Kosztolányi, Juhász.) De végül is Emmanuel – miként még Nietzsche előtt Dosztojevszkij – az „Isten halálának" élményén túlhaladt, és most – mint hallottuk – Dosztojevszkijjel az ateizmus csődjét, a hit tavaszát és örömét hirdeti. Velük tartott Pilinszky is, bár univerzuma sokkal sötétebb volt. Emmanuel csatlakozik a maga módján Bernanoshoz, aki viszont már elővételezte Gábriel Marcel Sartre-nak adott válaszát. Ismeretes, hogy Sartre a Huis-clos (Zárt tárgyalás) hősének ajkára ezeket a rettenetes szavakat adja: „A pokol: a többi ember." Miután Marcel a darabot látta, kijelentette: „Számomra a menny a többi ember." Ugyanezt hirdeti Ambricourt plébánosa: „A pokol az, ha már nem szeretünk." És ugyancsak ő – az Egy falusi plébános naplója hőse – suttogja halála előtt: „Minden kegyelem." Ezt hangoztatta Lisieux-i Teréz, az evangéliumi gyermekség és alázat lelkületének modern szentje.

Pierre Emmanuel mindezt a költői alkotásra, a teremtő szóra is alkalmazza. Az ingyenességet és a szeretettől áthatott költői szót akarja, amely az Ige „megtestesülése": „Beszélni annyi, mint szeretni (Dire, c’est aimer). Szeretni nemcsak a nyelvezetet, hanem a szellemet is, amely megnyilatkozik benne. Minél inkább interiorizálja az ember a nyelv iránti szeretetét, annál inkább érzékennyé válik a szellem önmaga iránti igényességére. A nyelv szeretete aszkézishez vezet: ez a csend általi nevelés, a csend növekvő keresése a szavakban – óceán-íz. A szó szeretete a csend szeretete: a kimondás (dire) ebben a belső melységben fokozatosan a hallgatás (taire) visszhangjává válik. Lassan-lassan a lélek megérti, hogy egyedül a csend szeretet".

.. . Hogyan is énekelnék, ha nem szállnék Feléd?

Szólhatnék anélkül, hogy Leheletedet ünnepelném?

Ünnepi mise bármely parányi beszéd

Ahol te töröd meg a csend kenyerét.

A Te igéd legyen áldott!

Aki új Emmauszt teremt

Minden találkozással.

                                (Emmanuel, Emmausz)

Emmanuel barátja, Pilinszky János A teremtő képzelet sorsa korunkban c. tanulmányában a modern színházról írja, hogy „az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. . ." Ezután hiába minden mimikri: jelző, főnév és igenév, ha egyszer eltűnt az, ami a történtet a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. (. . .) Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg." Egy másik tanulmányában („Ars poetica helyett’’) az „Isten halála" utáni helyzetről az ember haláláról elmélkedik. „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. . ." Ebben a helyzetben egyetlen remény marad: a megfeszített Isten, aki megalázta magát, sorsközösséget vállalt a legszegényebekkel, az ártatlanul szenvedőkkel; Krisztus, aki végsőkig menő szeretetével nyilatkoztatta ki a Szeretet-Istent. „Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője." (A teremtő képzelet. . .) Pilinszky, miként Simone Weil, a Keresztrefeszítettre irányította be lelkét, a kereszt humanizmusa nevében fogalmazta meg követelményeit korunkkal szemben, és jelölte meg egy „evangéliumi esztétika" helyét. Ebben a „széttört világban" (Marcel), túl a naturalizmuson, de szürrealizmuson is, meg az abszurd dráma hasztalan kísérletén is, a szakrális cselekmény „valódi állítmányának meredekét" kereste egy új drámához, a szeretet drámájának megjelenítését, ami misztikum eucharisztiában történik. A szeretet drámája a szabadságban: ez a megváltás.

A költészet is csak akkor születik újjá, ha a mély forrásból merít. J. Mambrino francia jezsuita hangsúlyozza, hogy nincs költészet a Lét mély szeretete nélkül.

„Ami ismert és ízlelt – »tükör által homályosan« megsejtett –, az a kimondhatatlan valóság mélye, amelynek forrása a Megnevezhetetlen, aki a végtelen szeretetlendületben állandóan teremti szépsége képeit. De az egész mindenség az ember felé összpontosul, aki a Teremtő igazi képmása. Gloria Dei vivens homo (mondja Iréneusz: »Isten dicsősége az élő ember«). Így tehát minden valóságban, miként minden költeményben, az ember képe rajzolódik ki."

(Elhangzott 1994. április 9-én a budai várban a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett konferencián. Az általános téma ez volt: Kereszténység az új Közép-Európában. Hagyományok – etika – művészet.)

 

 


Barlay Ö. Szabolcs

BALASSI MEGTÉRÉSEI

(A költő halálának negyedik centenáriumára)

Esztergom ostrománál 1594. május 30-án hősi halált halt Balassi Bálintról két nekrológ homlokegyenest az ellenkezőjét állítja, méghozzá térben és időben egyszerre. Mind a kettő a halálát követő hetekben Esztergom táborából való. És a kérdést csak bonyolultabbá teszi az a tény, hogy látszólag mind a két híradás közvetlen ismeretségi köréből származik! Az egyesített német–magyar hadsereg német jegyzője az elesettek lajstromában megemlíti őt imigyen: „Perierunt: Valentinus Balassi, Hungarus, sed impius." („Meghaltak: Balassi Bálint, az istentelen magyar.") A magyar csapatok tábori lelkészétől, a jezsuita Dobokay Sándortól épp az ellenkezőjét halljuk: „... az oly keresztény vitéz, Balassi Bálint, ha Isten halálát halasztotta volna, szép és csodálatos példa lett volna az istenes keresztény életének viselésében."

Egyik istentelennek bélyegzi, a másik az istenes keresztény élet reményteli példájaként emlegeti. A szakirodalom körébe tartozik az ellentmondás feloldása és magyarázata. Hosszú lenne elemezni az okokat, és felsorolni mindazt, ami miatt a német írnok mindössze csak annyit tudott írni az életét feláldozó Balassiról, hogy „impius", és szép feladat lenne „amaz nagy elméjű és emlékezetű, jó Balassi Bálint" életének utolsó napjairól és hősi haláláról magasztos nekrológot írni a négyszázéves forduló alkalmából a tábori lelkész szellemében. De akkora ellentmondás feszül a két kortárs vallomása között, hogy sokkal mélyebbre kell hatolni ahhoz, hogy hitelt érdemlő képet nyújtsunk Balassi Bálint lelki életének metamorfózisáról, Krisztus-keresésének stációiról. Analízis nélkül megalapozatlannak ítélünk minden szintézist, és merő általánosításnak veszünk minden jelzőt, származzék az jelen esetben a német haditudósítótól vagy a magyar jezsuitától. A szükséges elemzés célja Balassi konverzióinak feltárása saját vallomásai segítségével.

Az első állomás, vagyis a családi indíttatás vitathatatlanul Krisztus-élménytől áldott és sokszínű. Elég, ha utalunk a zólyomi Balassi-udvar házi tanítójának, Bornemisza Péternek lelkiségére, hiszen éveken át nevelte a gyermek Bálintot. Személyében a kor egyik nagy hitújító misszionáriusával került kapcsolatba az az útnak induló kamasz fiú, aki már ezekben az években is nyugtalanul kereste a titokra adott válaszok igazát. Legalább egy mondat erejéig érdemes megállni a lutheránus hitelveket valló Bornemisza Péter feltűnő nyitottságának tanítványára, Bálintra gyakorolt hatásánál. Péter mester ugyanis protestáns hitével nem tartotta összeegyeztethetetlennek azt, hogy egy katolikus tudós papnak, az olasz Rafaello Maffeinek latin nyelven írt enciklopédiájából tanítsa kis tanítványát. Igaz ugyan, hogy nagy viták zajlottak a 38 részre osztott tankönyv jó néhány témája körül, de tény, hogy Bálint már tízévesen megtanult gondolkodni, egy-egy igazságot több oldalról megközelíteni, vitatkozni, korrigálni. A kérdés azért lényeges, mert a Bécset megjáró házitanítónak módjában állt volna válogatni tucatnyi protestáns tankönyv között. Hogy miért épp ezt a „pápista" tankönyvet adta Bálint kezébe, nem tudni, de tény, hogy ezzel beleoltotta tanítványának lelkébe, fantáziájába a nyitottságot, az egészséges dubitálást. Érdemes belelapozni az Esztergomi Érseki Könyvtárban őrzött példányba, mely hűen tükrözi a kiváló tanító és az igazságra szomjazó tanítvány közti kapcsolatot. Az aláhúzott sorok, a szellemes, csípős lapszéli megjegyzések egy-egy katolikus tétellel kapcsolatban („in dubio sunt haec!") jelzik, hogy nagyvonalú és sokszínű volt az az alapélmény, mellyel a szülői ház megajándékozta az éles eszű Bálintot. A zólyomi udvarban még nem ütött tanyát a szélsőséges egyoldalúság, annak ellenére, hogy Anna asszonyt, Bálint édesanyját 1553-ban, tehát épp akkor, amikor őt hordta, az esztergomi szentszék kiközösítéssel fenyegette a lutheri tanok iránt tanúsított rokonszenve miatt. Sok mindenben még nem vált ketté a régi és az új hit, és maga Péter pap is protestáns prédikátor létére gyóntatta híveit. Erre a devotio modernának nevezhető hitélményre épült rá később mindaz, amit Balassi Bálint megtérései folyamán átélt, és amihez mint időálló sziklabázishoz visszatért.

A második állomás körébe azok a megnyilatkozások sorolhatók, melyek jelzik, hogy Balassi hitelvei megváltoztak, méghozzá a kálvini reformáció irányában. Ezt a megállapítást saját szavaival, írásban rögzített kijelentéseivel igazolhatjuk. 1572-ben ugyanis egy vallásos témájú könyvet fordított németből magyarra: Beteg lelkeknek való füves kertecske . . . melyet gyarmathi Balassi Bálint fordított ... az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására. Bock Mihály által szereztetett németből.

A család történetéből tudjuk, hogy Balassi János, Bálint édesapja félévi bécsi fogságából megszökvén, közel két évig Lengyelországban élt önkéntes száműzetésben. A hírhedt Dobó-Balassi-összeesküvés drámája húzódik meg „a szülők háborúságokban való vigasztalása" kifejezés mögött. A lengyelországi tartózkodás idején került Bálint kezébe a hagenaui evangélikus lelkésznek, Michael Bocknak Würtzgartlin für die kranken Seelen című, 1562-ben megjelent könyve. Bálint 18 éves korában lát hozzá a fordításnak. Ez önmagában véve is elgondolkoztató, hiszen a fiatalemberek nem nagyon szoktak behatóan foglalkozni a szenvedés misztériumának bibliai, teológiai és morális elemzésével. Márpedig Bock könyve éppen erről szól: lelki vigaszt ad azoknak a keresztényeknek, akiket szenvedés ér, és megmagyarázza, hogy „miképpen kelljen embernek magát biztatni a nyomorúságnak, üldözésnek és kínnak idejében’’. És mindezt olyan élvezetes stílusban és olyan lenyűgözően szép magyarsággal adja közre, melyhez foghatót Pázmányig nem találunk. És ha olvasása közben minduntalan eszünkben jutna a Füves kertecske fordítójának kora, vagyis az, hogy ez a zseniális alkotás egy otthonából elzavart, száműzött 18 éves fiatalembertől származik, akkor nem csodálkoznánk Eckhardt Sándor kijelentésén: ez oly ritka jelenség, hogy nem lenne szabad a feledés homályában hagyni!

Minket azonban most még ennél is meglepőbb kérdés foglalkoztat. Tudniillik ez a könyv nemcsak a hazai lelki irodalom első remeke, hanem rávilágít a fordító lelkében zajló teológiai vitára, állásfoglalásra. Balassi Bálint ugyanis nem csupán szöveget fordít németről magyarra, hanem megmásít fontos teológiai vélekedést, korrigál, továbbmegy a lutheránus szerző hitújításán. És épp ez az, amire nekünk szükségünk van.

A most következő analízis hátteréhez tartozik annak a külföldi útnak a megemlítése, melyről eddig még nem szóltunk. Bálint szülei ugyanis a Bornemisza Péter házitanítósága után a tizenkétéves fiút Nürnbergbe küldték világot látni. A jelekből arra lehet következtetni, hogy a zólyomi évek után Bálint a reformáció újabb hullámaival ismerkedett meg. Egyedül ezzel lehet megmagyarázni azt a tényt, hogy amikor például a lutheránus úrvacsoratant elfogadó és valló Bock lelkész szövegét magyarra ülteti át, merész dogmatikai változtatást eszközöl. Bizonyításként idézem az eredeti német szöveg 43. és 137. lapján olvasható mondatot: „Also wenn der Christus sein Leib zu essen, und sein Blut zu trincken gibt..." Balassi ezt és az ehhez hasonló mondatokat önkényesen kezeli, elhagyja vagy megváltoztatja imigyen: „annakokáért megemlékeznél az úr vacsorájához is egynéhányszor jártál legyen." Vagyis nem élezi ki a dogmatikai vitára okot adó tételt, hanem az olvasóra bízza, hogy az ún. „átváltoztatás" fogalmát miként fogadja el. Közben azért nem hagy kétséget aziránt, hogy ő maga sem a katolikus, sem egykori házitanítójának és a most magyarra fordítandó Michael Bock evangélikus lelkésznek hitvallását ebben a kérdésben nem fogadja el, helyette Zwingli magyarázata mellett áll ki. Ezért az említett Eucharisztia-hitigazságot így változtatja meg: „így mikor Krisztus lelkiképpen az ő testét és vérét enned és innod adja, akarja azért a te hitedet ezzel erősíteni." És hogy az olvasó ne maradjon kétségben aziránt, hogy a fordító mit ért a nálunk még szokatlan „lelkiképpen" kifejezésen, ezért a „zu essen" és a „zu trincken" mellé azonnal hozzáfűzi, hogy az csupán jel, vagyis jelkép. Egyértelmű tehát, hogy Balassi ismerte, sőt hitéletét befolyásolta a kálvini reformáció. Újabb konverzióját ezzel a precíz teológiai vallomással fejezi ki: „Hogy pediglen Krisztus az ő testének és vérének neked jelét adja enni és innia, azon értheted, hogy te is bizonnyal egyike vagy azoknak, kiknek bűnökért Krisztus az ő testét halálra adta."

És ne gondoljuk, hogy itt csupán szavakról van szó! Arról ugyan nincs tudomásunk, hogy Péter pap mikor, hol, milyen körülmények között szállt vitába egykori tanítványával, de arról van dokumentumunk, hogy mihelyst mód nyílt rá, korrigálta „eltévedt" fia tévedéseit, méghozzá elég látványosan. Tudniillik 1577-ben ő is kiadta a Beteg Lelkeknek való füves kertecskét, de azt nem tüntette fel, hogy Balassi Bálint a fordító. Nos, a két szöveg összevetéséből kiderül, hogy Bornemisza elhagyja, kijavítja és az eredeti, vagyis a lutheri tantételnek megfelelően adja vissza az említett mondatokat. Sőt feltűnően így jár el mindannyiszor, amikor tanítványa eltérő módon „magyarítja" a lutheri teológiát.

A harmadik stáció meglepő fordulatról ad hírt Balassi Bálint konverziójának elemzésében. Viharos 14 év következett Bock lelkész jámbor könyvének fordítása után édesanyjának halála, apjának újabb meghurcolása, a család vagyonának elvesztése, szenvedélyes szerelmi kalandok már-már a züllés felé sodorták ezt a daliás fiatalembert. Pokoljárás volt ez a szó dantei értelmében, hiszen Bálint jól tudta, hogy egyéb bűnei mellett két főbűn okozta vesztét: mérhetetlen haragjánál, gőgös büszkeségénél csak bujasága volt nagyobb. Mégis azt kell mondanunk, hogy pokoljárása közben sem tagadta meg hazulról hozott istenhitét. Mindig égett lelkében a tisztulás vágya. És ahogy Dante Vergiliusszal Húsvét hajnalán eljutott az Antipurgatórium üde pázsitjára, úgy Balassi is megérkezett kormosan, piszkosan, zilált állapotban a rendezett élet igényének felismeréséhez. 1584 karácsonyán feleségül vette unokahúgát, Dobó Krisztinát. Bár kalandregénybe illő módon várfoglalással, majd megszégyenítő futással zajlott le ez az esküvő is, mint minden Balassi életében, mégis megrendítően szép és velejéig igaz az a szándék, mely újabb konverziójának első lépcsőfokaként tekintendő. A Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét kezdetű énekverse elé ezt a mondatot írja: „Kiben bűne bocsánatáért könyörgött akkor, hogy házasodni szándékozott." Hogy milyen volt élete eddig, nem tagadja, sőt őszintén bevallja, és „undok fertelmességnek" bélyegzi meg. Most azonban új életet akar kezdeni. Életrajzából ismerjük ezeknek az éveknek eseményeit, tudjuk, hogy bár kisfiúk született, házasságuk boldogtalan volt, és elválással végződött. Mégis több jel mutatott arra, hogy istenkereső lelke nagy változásokon ment át. Ezek közül a legfeltűnőbb és mindmáig sok vitára okot adó az az elhatározása volt, hogy katolizál feleségével együtt. 1685. július 27-én egyházi személyek előtt, majd néhány hét elteltével a nagyszombati egyházi hatóság előtt áttérését saját aláírásával hitelesítette. Az okmányban „ígéri, megfogadja és megesküszik, hogy ezentúl vallja mindazt, amivel a szent római katolikus egyház él". Közben kezével érintette az evangéliumot, és ünnepélyesen „a Boldogságos Szűz Mária, minden szentek" ősi formulájával „Isten engem úgy segéljen"-t esküdött.

A szakirodalom, különösen az utolsó negyven évben, a legkülönbözőbb véleményekkel, hipotézisekkel és olykor szándékos belemagyarázással igyekezett torz képet festeni Balassi áttéréséről. Nagyon érdekes és tanulságos lenne sorra venni és egyenként megcáfolni ezeket az álérveket. Ehelyett most az említett áttérési okirat két kijelentésére hívom fel a figyelmet, melyek felettébb elgondolkodtatóak. Az egyik kijelentés így hangzik: „Isten különös kegyelméből megvilágosíttatva. . ." határozta el áttérését. Ha eleve nem tételezzük fel Balassiról a sanda kétszínűséget, akkor szó szerint kell vennünk mondatát. Természetesen a kérdés nyitott marad, mert csak sejtése4ink lehetnek „a különös kegyelem" kifejezés belső tartalmára vonatkozóan. Talán a „megvilágosíttatás" azt jelenti, hogy nem hirtelen elhatározás, hanem külső, belső hatások együttes átélésének, értelmi és érzelmi élmények katarzisának eredményeként született meg benne a konvertálás vágyai? Számomra perdöntőnek tűnik az a szoros kapcsolat, mely a Balassiakat, különösen Bálintot a katolikus restauráció nagy személyiségéhez, Báthory Istvánhoz fűzte. Erdélyi és krakkói udvarában több évet töltött el, és elég mély benyomást gyakorolt rá a fejedelem és király keresztény hite, katolikus hűsége. Végrendeletében a királyra bízta kisfiát, mert egyedül benne bízott. Környezetében találkozott először jezsuitákkal, akikkel később őszinte barátságot kötött.

Az áttérési okirat másik kijelentése még mélyebb betekintést enged Balassi Bálint konverziójába. Hitvallását ugyanis oly eltökélt szándékkal tette, hogy a következő mondattal kívánta nyomatékozni: „e hitvallást, ahol szükséges, nem habozom életemmel és véremmel állítani és vallani." Bizonyára nem gondolta, hogy nyolc év elteltével ígéretét valóra is váltja: életével és vérével pecsételi meg a hűséget Jézushoz és hazájához. Konverziójának következő lépcsőfoka épp ehhez az állomáshoz vezet, életének utolsó stációjához.

Ez az életszakasz a Valedicit patriae-vel kezdődik: a szó szoros értelmében teljesen lerongyolódva egyetlen lován átlépi a magyar határt, ajkán a felejthetetlen mondat: „Ó, én édes hazám, te jó Magyarország!" Nem hazátlan, csak otthontalan, és csigához hasonlítja magát, mert az is hátán hordja a házát. Bolyongásának végső célja annak a Báthory Andrásnak felkeresése, aki szemefénye volt István királynak, és akit húszévesen Róma bíborossá kreált. A két éve halott erdélyi fejedelem és lengyel király szellemi örökségének letéteményeséhez, András bíboroshoz meghívott vendégként ment Lengyelországba. A későbbiek megértéséhez jó megjegyezni, hogy a nagy műveltségű, igen értékes könyvtárral rendelkező fiatal bíboros a jezsuiták neveltje volt, sőt nélkülük aligha nevezte volna ki bíborosnak a Vatikán.

A több hetes vendégeskedés után útja egyenest Braniewóba, a jezsuiták egyik szellemi központjába vezetett. A szakirodalomból tudjuk, hogy Braniewóban nemcsak lengyel, de számos külföldi, köztük több magyarországi, erdélyi jezsuita élt és készült fel hivatására. Ezekben a hónapokban Balassi – saját kijelentéseiből tudjuk – sokat írt, olvasott, és észrevehetően megnyugodott. Maga a csend, a tenger közelsége, fiatal jezsuita barátainak regulázott élete mélyen megrendítette. Utólag már megfejthetőnek véljük ennek a lengyelországi „lelkigyakorlatnak" isteni titkát. Az a Krisztus, akit Bálint „hadnagyának", urának és parancsnokának nevezett, bizonyára ezekben a hónapokban akarta felkészíteni mindarra, ami ezután következik. Olyan hírek terjedtek el, hogy rövidesen megkezdődik Magyarország felmentése a török megszállás alól. Ez volt Báthory István legmerészebb terve már húsz évvel ezelőtt, de halála miatt abbamaradt az ún. keresztény liga együttes fellépése. De most újult erővel lángra lobbant a harci kedv: országszerte toborozzák a csapatokat! Balassi Bálint azonnal lóra ül, és hazavágtat, beáll Pálffy Miklós hadvezér csapatába. A híres pákozdi győzelem után Bálintnak már századnyi külön csapata van. A kemény tél után 1594 tavaszán a német-magyar hadsereg fel akarja menteni Esztergomot, a magyar Siont. Ez a hadsereg még nincs úgy megszervezve, mint a száz évvel későbbi, itt még olykor teljes a káosz a vezérkar, a legfelsőbb politikai és katonai vezetőség körében. Itt most inkább a rögtönzött virtuskodás jellemzi a hadműveleteket. Hiányzik a kiváló hadvezér, még az orosz várakat is megadásra kényszerítő Báthory István...

1594. május 19! Az ostromló seregek parancsnoka Hardegg generális német–magyar önkénteseket toboroz az esztergomi vár nyugati falán keletkezett omlás megrohamozására. A rohamosztag magyar önkéntesei között találjuk Pálffy Miklóst, Nádasdy Ferencet és Balassi Bálintot. A török védők ágyúk össztüzével várták a támadókat. Valóságos vérfürdő lett a vége: rengeteg halott, súlyos sebekből vérző katonák. Balassi halált megvetően, Pálffy figyelmeztetése ellenére nem keresett biztonságot a közeli falnál, hanem rohamra indult. Ekkor „mindkét lábát golóbis érte’’. Tíz napig tartó rettenetes szenvedés következett ezután. A német kirurgus operálni akart, a magyar tábori orvos hiába igyekezett erről lebeszélni. Az elgennyedt sebek vérmérgezést okoztak. Minderről pontos feljegyzések maradtak ránk. Minket itt annak a nagyhírű magyar jezsuitának a tanúvallomása érint a legközelebb, aki az esztergomi táborban katonalelkészként teljesített szolgálatot. Neve Dobokay Sándor. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni a 400 évvel ezelőtt írt jelentést: Pünkösd havának huszonhatodik napján meggyónt nála, majd felajánlotta magát az Üdvözítőnek és a magyar nemzet szószólójának, Szűz Máriának. Amikor gyóntatója a rettenetes kínok láttán vigasztalni akarta, elhárította magától: „Ugyan atyám! Krisztus meghalt énérettem, és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam Uram, és a Te seregedben jártam."

Bálint ekkor negyvenéves. Élete minden ellenkező vélemény dacára tudatosan vállalt és az utolsó napig csiszolt remekmű. A külső szemlélő „impius hungarusnak", a lelkeket belülről vizsgáló azonban egy olyan isten-kereső férfinak látja, aki néhány évi bolyongás után visszatér ősei hitéhez, megtér és konvertál, sőt Krisztus katonájának nevezi és érzi magát. Utolsó hónapjaiban egy vértanú angol jezsuita könyvét fordította magyarra, de hősi halála miatt a fordítást gyóntatója, Dobokay atya fejezte be és adta ki Bécsben 1607-ben.

Balassi Bálint konverzióinak állomásait végigjárva veszem kezembe ennek a kiadásnak előszavát. Dobokay egyik mondata számomra perdöntő, és eldönti a vitát: „. . . minekutána keresztény hitét megismervén, ahhoz tökéletesen ragaszkodván, lelke nyugodalmat és csendességet talált, mindezeknek felette az árnyékvilági pályafutását is vitézi módra végeznie". Konverziónknak ez a valódi tartalma és hitele.

— o —

Balassi Bálint halálának 400. évfordulóján ajánljuk

Barlay Ö. Szabolcs: Balassi Bálint, az istenkereső c. könyvét (Budapest 1992), amely a szerző Balassi istenes verseit és prózáját elemzi, rávilágítva a költő megtéréseire, amelyről e számunkban olvashatunk tanulmányt. Különösen is figyelemre méltó a „Hiszen azt akartuk, hogy így legyen" c. fejezet (91-111. old.), ahol a megtért költő életének utolsó eseményeiről tájékoztat Barlay. Nevezetesen megtudjuk, mi volt a szerepe Dobokay Sándor jezsuitának (Pázmány rend- és kortársának) Balassi lelki vezetésében. Campianus (Boldog Campion Ödön angol jezsuita vértanú). Tíz okok c. könyvének fordítását Balassi nem tudta teljesen elvégezni; Dobokay fejezte be, rendezte sajtó alá és, adta ki Bécsben 1607. Ennek előszavából is sokat megtudunk Balassi utolsó lelki állapotáról. (A Campianus-Balassi-Dobokay féle „Tíz okok" a jubileumi évben megjelenik hasonmás kiadásban a Balassi Kiadónál.) Végül megjegyezzük, hogy a Balassi vallásosságára vonatkozó fontosabb prózai szövegek és istenes versei olvashatók Barlay könyve függelékében.

Balassi Bálint Versei 1993-ban újra megjelentek a Balassi Kiadónál (Régi Magyar Könyvtár, Források 4.) Kőszeghy Péter szerkesztésében. (286 oldal, 290 Ft.) A szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta: Kőszeghy Péter és Szentmártoni Szabó Géza. A kötet végén található „Jegyzetszótár" – a latin szavakon/kifejezéseken kívül – a Balassi által használt régies szavak megértését is megkönnyíti a régi irodalomban nem jártas olvasóknak.

(Sz. F.)

 

 


Szabó Ferenc

Olvasónapló

(Az ismeretlen József Attila)

Idestova tíz éve lesz, hogy Rómában kezembe került az Arkánum 1983. februári száma, amely közzétett egy megrendítő dokumentumot: a külföldi folyóirat Budapestről megkapta József Attila leghosszabb kiadatlan írását, amelynek eredeti kézirata a Petőfi Irodalmi Múzeumban található: „Szabad ötletek jegyzéke két ülésben (1936. május 17. és 22.)." Egy fél éjszakát azzal töltöttem, hogy megrendülve olvastam, újraolvastam ezt a szöveget, amelyet a folyóirat bevezetője is „obszcénnak" jelöl meg, és amely az utolsó József Attila emberi elesettségét, pszichológiai kiegyensúlyozatlanságát, de ugyanakkor meglepő éleslátását is tanúsítja. Hiszen nemcsak lejegyzi a szabad („szabad"?) ötleteket, asszociációkat, hanem egyszerre figyeli/elképzeli hatását az elemző pszichiáternél, Gyömrői Editnél, illetve – minthogy maga is sokat tudott a freudi pszichoanalízisről – szinte önmagát elemzi is: tehát elemzett páciens és elemző pszichiáter egyszerre.

A „Szabad-ötletek" nemcsak azért érdekfeszítőek, mert valóban az „ismeretlen" József Attila lelkének mélyrétegeit világítják meg, hanem mivel – most szaktanulmányok is megmutatták ezt – szinte nyomon követhetjük azt a folyamatot, ahogyan az „asszociációk zabolátlan nyersanyagából a versváltozatokon keresztül kikristályosodnak" József Attila utolsó nagy költeményei. Szőke György írt erről figyelemre méltó tanulmányt abban a gyűjtőkötetben, amelyet 1992-ben tett közzé a Balassi Kiadó: „Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. (502 oldal.) Ez a kötet az említett Szabad-ötletek (most már hibátlan, kritikai) szövege mellett hozza a Rapaport-levél és Sárgahajúak szövetsége c. dokumentumokat, valamint a Gyömrői Edit hagyatékában fennmaradt iratokat. E szövegeket Stoll Béla, Horváth Iván, Szőke György és Tverdota György rendezte sajtó alá, illetve látta el szakszerű jegyzetekkel. Az értékes kötetben pszichoanalitikusok és elmeorvosok, pszichológusok és irodalomtörténészek elemzik József Attila kórképét, illetve az említett dokumentumokat, rávilágítva – mint már említettem – arra a folyamatra, amely a szabad asszociációtól a kész költeményig vezet. Korábban szakemberek már foglalkoztak József Attila „szkizofréniájával", „pszichózisával"; ma a pszichózis határán járó (bordeline case) neurózist tartják a helyes diagnózisnak.

„A Szabad-ötletek és a többi, hasonló jellegű írás érdekfeszítő nyersanyag, melyet József Attila költeményeinek salakmentes tisztasága hitelesít. A csapongó, nemegyszer szokatlan mozzanatokat is tartalmazó fantáziák költeményeiben szublimálódnak; az esetleges patogén tartalom átlényegül. Műveinek izolált, egyoldalú patográfiai vagy irodalmi elemzése önmagában nem vezethet alkotáslélektani sajátosságainak feltárásához: a kettő egybehangolása szolgálhat igazi tanulságokkal." (Szőke György, i. m. 23. old.) Szőke György elemzései megvilágítják pl. azt a tényt, hogy József Attila kései verseiben (az istenes versekben is) milyen erős az ambivalencia: a tagadás és az elfogadás, a hit és a kétely jelenléte; az egykor pozitív töltésű tendenciák egyre inkább negatív előjellel fordulnak elő: a nincs, a nem, a hiány, a hiába, az éjszaka, az űr, a semmi. . . „Ijessz meg engem, istenem. . ." – „fogadj fiadnak, istenem" „a bűntelenség vétek!", „hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben"... E költői világ mögött húzódik meg a szabad asszociációk zavaros, kusza televénye. A szürrealisták és Freud receptje szerint a páciens (önelemző!) mindent kimond, ami eszébe jut, ami emlékeiből – tudattalanjából – felmerül. Az emlékfoszlányokat, a „tiltott", de most kimondott örömöket és elfojtott fájdalmakat szublimálja költeménnyé.

A szerzők szerencsére szakítottak a bűnbakkeresés hagyományával. Illyés Gyuláné őszinte visszaemlékezése József Attila utolsó hónapjairól (Szépirodalmi, 2. kiadás 1988) szintén hozzájárult ahhoz, hogy tárgyilagosabban lássuk a József Attila-Flóra-Illyés Gyula kapcsolatot. Korábban meg a „pártos" irodalomtörténet és ideológia miatt maradtak homályos foltok József Attila curriculum vitae-jében: a párthoz való viszonyát kozmetikázták. (Pl. Vágó Márta visszaemlékezéseinek teljes kiadása körül is nehézségek voltak; illetve a József Attila-kultusz egyes terjesztői hazugságokat is próbáltak népszerűsíteni.) Ezért tartjuk jelentősnek ezt a kiadványt: valóban az „ismeretlen József Attila" arcát – lelkét – tragédiáját világítja meg. Cserne István a költő kórképéről írva mítoszfosztást végez, és meggyőzően igazolja, hogy József Attila bordeline személyiségzavarban szenvedett. A diagnózist József Attila életrajzának, személyes jellegű írásainak felhasználásával, valamint a hozzá közelállók róla szóló visszaemlékezései alapján vázolja fel (Vágó Márta, Németh Andor, József Jolán, Szántó Judit és Illyés Gyuláné visszaemlékezéseiben sok párhuzamot, összefüggést fedez fel). Mindezek után jobban „megértjük" (ha egyáltalán érteni lehet az abszurd tettet!) a költő öngyilkosságba torkolló válságának lélektani, eszmetörténeti, politikai összetevőit, és főleg – mint mondottam – költői alkotásának és betegségének titokzatos összefüggéseit.

(A „posztumusz" Tűz Tamás)

Fél évszázada lesz, hogy kapcsolatba kerültünk. Mint pécsi érettségiző diák (1949-ben) elküldtem Harsányinak és Tamásnak első verseimet – ezt már valahol megírtam. Tamás kedvesen pirossal megjelölte a jó képeket, jó tanácsokat adott a modern verseléshez, idézve pl. néhány mai francia költőt. Később Rómában többször találkoztunk személyesen. Szívesen jött át az USA-ból és Kanadából Rómába; a Szent István Házban tanyázott. Sokat írt, néha költői estet is tartott. Első verseskötetemről („Őszi ámulat") szépen és hosszan írt a párizsi Irodalmi Újságban. Olvastam sorra megjelenő köteteit, kritikákat is írtam róluk különböző folyóiratokban. Tamás is szeretettel nyugtázta neki dedikált könyveimet. Ilyenkor rövid leveleket váltottunk. Itt van egyik kötetében néhány, hozzám intézett levele (1966. február 19-én kelt az első). Nemcsak filozófiai, teológiai és irodalomkritikai írásaimat értékelte, hanem verseimet és műfordításaimat is. „Érdemes folytatnod..." – bátorított.

Többször írtam versesköteteiről, mint mondtam. Itt most nem akarom megismételni kritikáimat, illetve mások, az értők, így Kemenes Géfin László vagy Szakolczay Lajos (a Hét sóhaj a hegyen c. 1987-es válogatáshoz írt bevezetőjére utalok: „Tűz Tamás költészete") kitűnő jellemzéseit. Meglepetés volt a posztumusz kötet: A szív jogán, Szivárvány könyvek 20, Chicago-Toronto-Budapest-Győr 1993. Válogatta és szerkesztette: Simándi Ágnes. Az 1986 és 1988 között írt, eddig többnyire kiadatlan versek jórészt a pap költő szerelmi lírájának vonulatához tartoznak. Leona, Alion, Ágnes. . . – voltak a múzsák. A szerelmi versekről írta találóan Szakolczay Lajos: „Ez a tragikus »szereleméhség«, melyben jóval több a fájdalom, mint a beteljesülés kínálta gyönyör, az »angyalénekek« legfőbb jellemzője." A költő egyre többet mert, nemcsak „félig", hanem teljesen kimondja a szerelem gyötrelmeit – „keresztútját". Erről vallott már az Amoris via dolorosa. „Gyötrelmes", várakozó, de be nem teljesülő szerelem.

Várlak. Kihallhatod a szélből

vers-zeném zizzenő szavát,

s ha esztenádig már nem ér föl,

vágtatok hegyen-völgyön át. . .

                 (Kihallhatod a szélből)

Túl vagyunk már az „Éneke éneke" idilljén! A „rokonok a szépség vérkörében" szétválnak, marad a bűntudat, bűnhődés:

.. .Ma messzi

kullogok már minden csoda mögött:

nem maradt már csak a pokol édene

(Vérkör)

Mi is volt hát ez a varázslat, ez a másodvirágzás? Alkalom, hogy Tűz Tamás megírja ezeket a szépséges utolsó költeményeket? Nem! Ennél több. Talán olyan élmény, amire korábban mindig vágyott, de amit csak „angyalénekekbe" szublimált. „Ni ange, ni béte"! – mondotta Pascal az emberről. Se angyal, se állat. (Ez a nőre is vonatkozik.) Nehéz az egyensúly az állat és az angyal között. Mintha Szakolczaynak lenne igaza, aki az említett válogatás bevezetőjében írta (még nem ismerte a posztumusz kötetet!): „Az Angyal mondd ki csak félig című ciklus 20. verse még csak látványként nyugtázza a »veszedelmet« (...) A Szemünktől kék az égbolt (1982) című verskötet szerelmi ciklusa záró szonettkoszorúja, az Amoris via dolorosa már valódi férfi- nő viszonyról, az egymás húsába tépés állati birtoklásvágyáról s nemkülönben a bűnbe esett emberpár maga akarta-szerezte gyönyöréről ad hírt." Tűz Tamás sejtette, hogy be fog következni a dráma; mintegy „készült erre a szerepre, elébe ment.. ." Alion Athis („az anagrammába bújtatott csoda") után jött Ágnes, az „Aranykupolák" költőnője. Jött a varázslat; ismét angyalszárnyak emelik magasba a részben maga teremtette „Ideált"...

.. .ennyi volt az egész

a levegőben megállt a keze röpte

s kezdetét vette az emlékezés

árnyékba menekül

hogy ott ragyogjon mindörökre. . .

                     (Ennyi volt az egész)

Marad a Sugárzó ikon:

.. .egyszerre boldog, ijedelmes

és keresztfára szögezett,

mert aki angyalba szerelmes,

annak nincs földi övezet,

annak csak kín, világiszony,

villámhárító, viharágyú,

annak csak sugárzó ikon

és arc, amin a szél is átfú.

Tűz Tamás hamvai már Győrben pihennek. Elhamvadt a tűz – e verseiben még izzik, fellobog a kései szerelem. Gyötrelmes „énekek éneke" ez. Őszinte vallomás ez a posztumusz 1993-as kötet, a költő halálának első évfordulóján. Reméljük, hogy Tűz Tamás eddig még ki nem adott költeményei, írásai is kiadóra, gondozóra találnak, hiszen életműve az egyetemes magyar irodalom javához tartozik.

 


Jelenits István Betű és lélek c. elmélkedési könyvét (318 old., 450 Ft) 1994-ben második kiadásban is megjelentette a Szent István Társulat. A piarista író az Újszövetség egy-egy szakaszához fűz jegyzeteket. A nem szaktudományos igénnyel készült, de a modern exegézist is figyelemmel tartó eszmélődések arra segítik az olvasót, hogy aktualizálja a Szentírás üzenetét, illetve megtanulja a szentírásolvasást. Jelenits nem rugaszkodik el a szövegtől, de nem is fundamentalista; nem betű szerinti, hanem egzisztencialista értelmezést találunk könyvében. Jelenits István azt is ajánlja a bevezetőben, hogy jegyzetei mellé olvassuk Xavier Léon-Dufour-féle Biblikus Teológiai Szótár vonatkozó cikkét.

 

 


Roska Tamás

AHOL AZ ÉSZ MEGÁLL

... hit és tudomány

Thomas Merton írta valahol, hogy a hit (személyes hit) nem ott kezdődik, ahol a tudomány éppen megáll, hanem bennünk magunkban. A Szentírás üzenetét tanulmányozva, hamar eljutunk oda, hogy nem mi kérdezünk, hanem bennünket kérdeznek. Nemcsak az a kérdés, hogy mi Isten szava, hanem az, hogy ki vagyok én, aki olvasom (K. Barth).

Amikor kutatómunkám – a számítógépek korlátainak tanulmányozása és az idegrendszer néhány elemének gépi utánzása, az ún. neuroszámítógépek tervezése – először közelített olyan kérdésekhez, ahol az ember intelligenciája, vagy az idegrendszer funkcióinak egzakt megragadása merült fel mint a vizsgálat tárgya, hamar szembetaláltam magamat egy sor bizonytalansággal. Megszűnt a mesterséges környezetet tervező mérnök, vagy az élettelen világot kérdező kutató biztonsága.

Az érett tudományok kezdik kitapogatni saját korlátaikat. Ilyen például a matematikában a Gödel-tétel, amely kicsit leegyszerűsítve, így hangzik: minden logikai (axióma)rendszerben létezik legalább egy olyan állítás, amelyről elvileg sem dönthető el, hogy igaz-e vagy hamis. Einstein szerint ez a XX. század egyik legmegrázóbb tudományos eredménye. Vagy gondoljunk a Heisenberg-féle határozatlansági relációra. A mesterséges környezetünk alakításában, a műszaki tudományokban is egyre fontosabbakká válnak a tervezett rendszerek képességeinek elvi korlátai. Engem személy szerint nagyon izgatnak e problémák. Másrészt megdöbbentő, hogy egyszerű élőlények milyen hatékonyak néhány információfeldolgozási feladatban. Például: ahogyan egy galamb felismeri a párját, egy istállóbagoly megtalálja az egeret stb. De ezen az úton haladunk tovább, új eredményeket érünk el napról napra ... és majd itt is beleütközünk elvi korlátokba.

Számomra a hit nem a még megmagyarázhatatlannál, és nem csak ezeknél az elvi korlátoknál kezdődik. A hitnek és a tudománynak más a kompetenciája, az érvényességi köre. Rendkívül tömören foglalta ezt össze Budapesten II. János Pál pápa a Magyar Tudományos Akadémián. „Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. A különböző szaktudományok a természeti jelenségeket és azok kölcsönhatásait vizsgálják. De a jelenségeken túl a filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a világmindenség alapja. . . Ész és hit ugyanarra az őseredeti igazságra törekszenek, amely nem mondhat ellent önmagának. Ezért, amikor ész és hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális (tudományos) tevékenység, vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit."

Sajnos ez a kompetencia-követelmény gyakran sérül. Egy olyan világban, ahol a kutatóknak munkalehetőségeik biztosításáért folyamatosan kell bizonyítanunk, hogy valami nagy felfedezést tettek, könnyen átveszik a hirdetések, az olcsó propaganda és tömegkommunikáció vulgáris, nagyot mondó stílusát. Felfedezünk egy egeret, és azt mondjuk, elefántot találtunk. A saját szakterületemen ilyen felfújt fogalom a mesterséges intelligencia és a neuroszámítógép. Jóllehet örök vágyunk, hogy túlszárnyaljuk a természetet (a bábeli torony), mégis vigyáznunk kell az ilyen fogalmakkal. Sok esetben használunk metaforákat, és megszemélyesítünk személytelen dolgokat: pl. a számítógép dönt, gondolkodó gépek... – de tudnunk kell, hogy ezek képek. Tanulságos volt számomra e kérdésben Jáki Szaniszló előadása a közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémián.

De vajon hogyan érthetjük meg az univerzumot, elegendőek a matematika és a fizika fogalmai minden jelenségre? Már ezeken belül is nagyon nehéz fogalmakra találunk. Például valami ott is van, meg nem is stb. E század nagy felfedezései magát a módszert, a megismerés technológiáját is érintik. Mindeközben van egy állandó titok: maga a megismerő ember. De nemcsak a személyes ember, hanem az emberi gondolkodás maga, az a mód, ahogyan igaznak fogadunk el valamit, és ahogyan felismerünk egy új összefüggést.

A klasszikus, biztos út a logika. De számtalan jel utal arra, hogy intuitív úton is megismerünk, felismerünk igazságokat. A művészi alkotás igazsága, az esztétika, az élet drámai helyzeteiben felvillanó igazság legalább olyan erős lehet, mint a logikai következtetéssorozat útja. Egy zeneakadémiai koncert néhány pillanata, egy Rembrandt-kép előtti reveláció, egy Morus Tamás, vagy egy Nagy Imre halálos döntése az igazság mellett, egy Szent Ferenc vagy Szent Erzsébet életre szóló döntése... az igazság megismerésének megannyi titkos útja. Így merül fel a kérdés, mit tekintek megértésnek, mi a bizonyító erejű igazság ismérve?

Blaise Pascal, a XVII. századi nagy matematikus írt erről már, a megismerés két, sokszor egybefonódó útjáról: a néhány logikai alapelvre és tényre épülő, hosszú következtetéssor, illetve a sok alapelvet és élményt egyszerre megragadó, intuitív döntés e „duális" út. És Pascal matematikusokról beszél, nem költőkről.

E gondolatok túl költőinek tűnhetnek, pedig nem azok. Egyszerű formái modellként motiváltak új szuperszámítógép struktúrákat, melyeket duális vagy analogikus elvű gépeknek neveztek.

A tudomány és a személyes vallásos hit, a természettudomány, bölcsészettudomány, társadalomtudomány és a hittudomány (teológia), mind, mind különböző szférái az ember világának. Vigyáznunk kell, és nagyobb alázattal kell kezelnünk ezeket a részben autonóm világokat. Talán túl vagyunk „a tudományos világnézet" csörtető magabiztosságán, a „vallás elhalása" sztereotip ismételgetésén, a tudománytörténet egyoldalú interpretálásán. Szembe kell néznünk valaha tudományosnak tartott jóslatok be nem válásával, és csodálkozva tekintünk arra a tényre, hogy miért éppen az európai kultúrán keresztül vezetett az út a modern tudományokhoz. A „sötét" középkor fontossága és helye éppúgy előtűnik a maga kiemelkedő XII. századával, mint a XX. század nagy felfedezéseivel és sajnos brutális csúcsteljesítményeivel.

A részek ismerete nem jelenti az egész ismeretét. Valószínűleg „tükör által homályosan" látunk sok mindent. Minden új felismerés újabb, korábban nem is sejtett kérdéseket vethet fel. Az ész sem áll meg, de a hit sem.

Megújuló, XX. század végi szellemi életünkben, Nyugaton és Keleten egyaránt, mintha csöndesedne a „most már mindent tudunk" hurráhangulata. Jó lenne, ha ez az üzenet eljutna a mai középiskolás és egyetemi korosztályhoz is, művelt, igényes értékrendet sugalló pedagógusok útján.

A hit és tudás viszonyának másik oldala az emberi felelősség. A tudás nem felmentés az egyéni felelősség alól, és nem garancia az emberi bukások ellen. A magyar statisztikák, és a nemzetközi sorrendben elfoglalt helyünk az élet minőségét meghatározó mutatókban szomorúan példázzák ezt (öngyilkosság, válás, magzatelpusztítás, iszákosság).

A harmonikus világkép, mely többféle lehet, egyaránt tartalmazza a tudás és a hit világát. S bár számomra e harmóniára törekvésben az általam ismert tudományos eredmények, korlátaim és tévedéseim ellenére, mélyen erősítik a keresztény üzenet megható egységét és igazságát, úgy látom, hogy az „üzenet" meghallása a hit adománya. A hité, amely nem ott kezdődik, ahol az ész megáll, hanem ott, ahol az ész elámul – egy-egy csoda láttán. És ez a csoda a szívünkben van és a természetben.

 

 


Rónai Zoltán

TIZENHARMADIK SZÍN Gondolatok

„Az ember tragédiája" olvasása közben

sötét, folyóparti sétányon bandukoltam. A sebes víz tükrén meg-meg-villantak a távolodó város fényei, a hátam mögött fel-felbúgott még egy autókürt, előttem azonban ott nyújtózkodott már a csend. Tóth Árpád zsongó rímeit ízlelgettem magamban a tejút dús csillagseregéről, az augusztusi égbolt tüzeiről, az esti temetőről. Köröttem béke volt, lomha gályán úszó szomorúság. Színes lámpáit váltogatva, egyre gyorsuló iramban egy gép húzott el a fejem felett. Egy másik Tóth Árpád-sor jutott az eszembe: „Hová röpülsz? A föld nem jó neked?" Valami nyugtalanság vett erőt rajtam, s a vers helyett öntudatlanul Ádám szavait mondtam tovább folytatásul: „őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?" Valami mintha felvilágosodott volna előttem. S futottam haza, hogy fel üssem Az ember tragédiája rég nem olvasott, tizenharmadik színét. (Ezt az írást a müncheni Új Magyarul 1951 májusában közölte „A végtelen űrben keringeni?" címmel. A dátum lényeges, hiszen még az űrhajózás, a holdra szállás előtt írta Rónai Zoltán. Madách halálának 130. évfordulója alkalmából közöljük újra a szerző 1994-es jegyzetével.)

***

A tizenkettedikben már régen századunk vonásaira leltünk. Mi ihlette ezt a képet? A képzelet játéka vagy látnoki jóslat? Vagy a hegeli dialektika egyszerű alkalmazása, hogy Madách liberális jelenkorának londoni panorámája után a falanszter modern rabszolgaságának kellett következnie? Nem tudom. De magunkra ismertünk Cassiusban és Lutherben, éreztük Platón tragédiáját, akit béklyóba vert a rend, melyről álmodott, hirdetvén a közös tulajdont, az egységes állami nevelést. Michelangelo ajkáról már csak egy-egy szó hiányzik, a huszadik század terminológiája, hogy „egységruháról" és „egységbútorról" beszéljen. S nem a falanszter rendszerének megvalósítása volt a törvénybe iktatott „Rassenhygiene", s nem az Aggastyán sziszegését halljuk a hangzavarban, mely dühödten támad „a család előítéletére"?

***

A tudomány anyagnevekkel jelölte meg az őstörténet korszakait. Volt kő-, réz- és bronzkor, s vassal a kézben beléptünk a történelembe. Itt már nem volt szükség ilyen megjelölésekre, dinasztiák, évszámok, uralkodók neve szolgálhattak tájékoztatásul, bár voltak, akik nem nyugodtak bele. Melyik korszakban élünk, s vajon mi jön ezután? S az egyik a kohók füstölgő kéményeire nézve „acélkorról" beszélt, a másik a könnyű szárnyú gépmadarak és az új lábosok láttán „alumíniumkorról", az építész, aki harmincemeletes ketrecet tervezett, melynek csak váza és ablakai vannak, a „vasbeton-" vagy az „üvegkort" hirdette. Ma már aligha kételkedünk benne, milyen korszakba lép, talán nem is olyan sokára, az emberiség. A Démokritosz szülte szó, mely tegnap még csak tudós fizikakönyvek oldalain volt otthonos, ma már közszájon forog. A nyárspolgár is, ha nagyon zsírosat talált vacsorázni, s megfeküdte a gyomrát, atomlidérccel álmodik. S ki tudja, nem fog-e ennek a közeledő atomkornak az embere a Tragédia tizenharmadik színében magára ismerni, mint mi a falanszterben?

***

„Az űr" sokáig a Tragédia mostohagyermeke volt. Ha a szöveget a színpadon rövidíteni kellett, sokszor az egyszerűség kedvéért kihagyták az egész tizenharmadik színt. Úgyis a legrövidebb volt, de teljes törlésével nyerni lehetett néhány percet, egy díszletváltozást, és kiküszöbölni az űrben repülés technikai kérdését. Ha mégis előadták, kevés volt benne a felületes közönség számára a történés, a látványosság, az olvasó képzeletét pedig már vonta a „hóval és jéggel borított, hegyes, fátlan vidék", ahol az eszkimó elnyöszörgi a közszájon „sok az ember, kevés a fóká"-vá csonkított, madáchi szállóigét. Így sikkadt el az egész Tragédia drámai csúcspontja. Vagy talán nem az a repülés az űrben? A sok bukás, csalódás után nem marad Ádámnak csak egy remény:

Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül

Felénk rebeg, mint édes zöngemény. ..

Csak egy vágy hajtja:

... menten a salaktól

Magasb körökbe. ..

A „nagyszerű falanszter" látomása után még nem nyugszik bele szárnyaszegetten, hogy menthetetlenül lefelé, a hideg, sötét vég felé visz az út. Új életet akar nyerni mikrokozmoszának gyűrűjén túl az elemek erőivel, vagy ha kell, ellenük. Egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést tesz még, hogy feltörje „a szentelt pecsétet", bár „feltárta az Úr magának".

***

Évtizedek óta bámulja az ember a titokzatos vonalakat, melyeket a „Mars csatornáinak" nevezett el. Élőlények, emberek műve talán? Van ott is levegő, napfény? Lehetne ott is élni? E néma ábrákban sejtette a feléje rebegő „szellembeszédet", fényjeleket küldött az űrbe, s várt. Az első holdbéli társasutazás jegyei is elkeltek már. Az indulás órája bizonytalan még, de utazni akarunk. S azt is tudjuk már, hogy „platformokat" is szándékoznak kilőni a világűrbe, mely a vonzási körök határán lebegve támaszpontul szolgálhat majd. A gondolat szülői még egy globális háború támaszpontjaira gondoltak, de titokban azt reméljük, hogy más lesz talán: egy űrhajó útvonalán „átszállóhely, szakaszhatár". Vagy az a szilárd pont a Mindenségben, melyet Arkhimédész hiába kért. . . Itt minden rög vérrel itatott, súlyos örökséggel terhelt minden talpalatnyi tér... El innen! Itt megpróbáltunk már mindent, és csak bukás, kín volt a vége. . . Fel kell szabadítani a természet erőit, és szájába kantárt vetve repülni, el innen, míg a szemünk előtt a földgolyó „rossz görönggyé" nem törpül!

Ma még talán csak költők, álmodók, tudós fantaszták kiáltanak, de már bennünk a gondolat, s érik a vágy, s egy napon.. .?

***

Egy-egy atombomba-robbanásban felhangzott már figyelmeztetőn a Föld Szellemének a szava:

Ím itt vagyok. ..

. . .ámde megjegyezd,

Hogy fölzaklatni s kormányozni más.

Az első ízelítőt megkaptuk már, s tudjuk, e szózatnak igaza lehet. De vajon beteljesedik-e majd próféciaként a Föld Szellemének másik szava is?

Te ismersz már, a földnek szellemét;

Csak én lélegzem benned, tudhatod.

Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,

Térj vissza, élsz, hágd át, megsemmisülsz

Mint ázalag féreg, mely csöpp vizében

Fickándozik. E csepp a föld neked.

A választ nem tudjuk még. A falanszter színe még nem fejeződött be. De a falak mögött már építik a tizenharmadik szín díszletét.

(1951)

Utóhang 1994-ben. A falanszter színe befejeződött, a tizenharmadik szín díszlete elkészült, cselekménye folyik. Már láttuk földünket „a távolban. . ., mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten". A holdra léptünk és ki a világűrbe, felszabadítottuk a természet erőit, új galaktikákat fedeztünk fel, és atom melegítette vízzel mossuk a fogunkat. Megoldottunk ezer rejtélyt, választ csikartunk ki ezer kérdésre. De egy megmarad: az a csepp a föld nekünk? S nem az Úr szava lesz mindig a végső kérdésre a végső válasz:

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál?!

 


Expo’96

A budapesti világkiállítás vatikáni pavilonjának bemutatására hívták meg az újságírókat május 3-án a budai Prímási Palotába. Paskai László bíboros, Angelo Acerbi érsek, apostoli nuncius, Barsiné Pataky Etelka az Expo Iroda képviselője és Török Ferenc Ybl-díjas építész tájékoztatta az érdeklődőket a vatikáni részvételről, és mutatta be a pavilon makettjét. Angelo Acerbi érsek idézte az Expo jelmondatát: „Kommunikáció egy jobb világért."

Az egyház – mondotta az apostoli nuncius – kétezer éve az Örömhír, az Evangélium üzenetét adja át, amelyben Isten párbeszédet folytat az emberiséggel: egy jobb világért. Ennek a szellemnek akar megfelelni a vatikáni pavilon, amely az öröm és a művészetek kapcsolatán keresztül mutatja be a kereszténységet, a keresztény kultúrát és a Vatikán történetét. A műtárgyak jelentős részét a Vatikáni Múzeumból és Könyvtárból kölcsönzik. A látogatók áttekintést kaphatnak a magyarországi egyházi művészetről is.

(R)

 


SZEMLE


Somorjai Ádám

AZ ELNYOMÁSTÓL A SZABADSÁGIG

Az egyház Magyarországon 1945-1992

(De l’oppression á la liberté. L’Église en Hongrie 1945-1992 par Paul G. Bozsóky et László Lukács. Chronique des événements ordinaires et extraordinaires. Témoins et temoignages. Beuchesne Éditeur, Paris 1993. 381 p.)

A magyarországi katolikus egyház 1945 utáni megpróbáltatásai történetének rövid összefoglalását találjuk meg a párizsi Beauchesne Kiadónál az 1993. év utolsó negyedében megjelent kötetben. A két szerző: Bozsóky Pál ferences és Lukács László piarista. Utóbbit nem kell bemutatnunk a magyarországi olvasónak, az előbbit pedig a franciaországinak. Bozsóky Pál 1948 óta él Párizsban, és rendszeresen publikált a magyar katolikus egyházról az Études és más folyóiratok hasábjain. Lukács László többek között a Magyar Katolikus Püspöki Kar Sajtóirodájának vezetője. Tekintettel arra, hogy nemcsak a francia, hanem a magyar nyelvterületnek is fontos egy ilyen jól szerkesztett összefoglalás, ezért bővebben foglalkozunk ismertetésével.

A kötet első részében az események leírását olvashatjuk 1986-ig, Lékai bíboros haláláig, Bozsóky Pál tollából (11–139. I.), az 1986-tól 1992-ig terjedő átmenet ismertetését pedig Lukács Lászlóéból (149–189. 1.). A második részben tanúkat és tanúvallomásokat találunk. Apor Vilmos, Győr mártír püspöke és Mindszenty hercegprímás portréját Bozsóky Pál rajzolta meg (193–216. 1.), az öt tanúvallomást pedig Elmer István szerkesztette egybe (217–324. 1.). A könyv végén részletes kronológia:

Ennek első része az 1945 és 1954 közötti időszakkal foglalkozik, és megtaláljuk benne a környező országok főbb eseményeit is, az 1955 és 1992 közti időszakra pedig a magyarországi katolikus egyházi eseményeket sorolja fel (327–372. l). A kronológia mindkét része Bozsóky Pál munkája.

Amint a bevezetőben Lukács László megfogalmazza, nehéz még átfogó képet rajzolni az elmúlt 47 esztendőről, hiszen még hiányzik hozzá a történelmi távolság. Az a monolitikus hatalom, amely megdönthetetlennek tűnt sokunk, vagy talán mindegyikünk előtt, szemünk láttára omlott össze. A romok eltakarítása közepette nehéz világosan látni a körvonalakat. Szükség van azonban arra, hogy számba vegyük, hol tartunk, mi az örökségünk, és mik a tennivalóink. Ehhez segíthet hozzá ez a kötet is.

Bozsóky Pál a következő fejezetekre osztotta fel a történelmi összefoglalást: I. Helyzetfelmérés: A második világháború végétől Mindszenty bíboros letartóztatásáig 1945–1948; II. A próbatétel. Mindszenty bíboros elítélésétől az első „modus vivendi" aláírásáig 1949–1950; III. A megaláztatás. A katolikus egyház megtörésétől a Mons. Casaroli által aláírt részleges megegyezésig 1951–1964; IV. A vitatott újrakezdés. A részleges megegyzéstől Kádár János római látogatásáig 1964–1977; V. „A megnyesett fa kizöldül". Kádár János római látogatásától Lékai László bíboros haláláig 1977–1986.

Bozsóky Pál jól informált, alaposan dokumentált összefoglalása minden lényeges vonulatra felhívja a francia olvasó figyelmét, az egyes periódusokat elsősorban a külső kereteket megszabó, nagy eseményekhez köti. A magyar olvasó hiányolna egy árnyaltabb elemzést, így Mindszenty hercegprímás alakját, vagy az ötvenes évek hazai belső egyháztörténetét illetően. Talán Kádár János vatikáni látogatásának kiemelése is túl egyoldalúnak tűnik, Lékai bíboros művének méltatása is túlságosan szépre sikerült. Bizonyára nem feladata ennek a kötetnek, hogy az itthon el nem végzett alapos elemzés helyét vegye át, ez nem is várható el a bármilyen jól értesült külföldi szerzőtől, még kevésbé igénye az alig informált francia olvasónak. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, amiről talán elfeledkezünk: milyen lelkiismereti konfliktust okozott 1950 táján az állam alkotmányára teendő eskü egyházi személyek esetében – hiszen az 1949-es alkotmányba bekerült: a párt a nemzet vezető ereje. Annak tudatosítása is igen hasznos, amit Bozsóky Pál Havasy Gyula kötetéből átvéve ismertet: 1945 és 1964 között a püspöki kar háromnegyede részesült üldöztetésben: kettőt megöltek, további kettő internáló táborban halt meg, 14-et bebörtönöztek vagy házi őrizetben tartottak, elszigetelve papjaitól, híveitől. Börtönbe került, deportáltak vagy munkatáborba küldtek: 3582 egyházmegyés papból 360-at (10%), 1421 szerzetespapból 940-et (kétharmad rész); az 1300 férfi szerzetes testvérből 200-at (16%), 10 000 szerzetesnővérből 2200-at (22%). 34 pap halt meg börtönben vagy lett a kivégzések áldozata (96-97. 1. – Havasy Gyula: A magyar katolikusok szenvedései. Budapest 1990, 179-180.1.) Ezek az adatok Szántó Konrád kutatásait követően csak bővülhettek, de beszédes tanúi a megpróbáltatásoknak.

Néhány helyen nem ártana pontosítás. Így pl. 1964-ben a részleges megegyezés nem a magyar államnak adta át a római Pápai Magyar Intézetet (101. 1.), hanem (jóllehet a magyar állam által „betört" vagy megtört) magyarországi egyháznak, a püspöki karnak. A mariazelli bazilika építőjeként említett Nagy Lajos király nem a szicíliai ágból (115.1.), hanem a nápolyi ágból származott. Árnyalatlannak tűnik az a megállapítás, hogy 30 év alatt alig 10 teológiai könyv jelent meg (128. 1.), bár bizonyos, hogy az a kor még kevésbe bővelkedett magyar nyelvű, alapos teológiai munkákban. Francia nyomdászoktól el szoktuk viselni, hogy magyar személyneveket nyomdahibával közölnek (így: 123. old. 4. sz. jegyzet: Várszegy – Várszegi helyett; 128. old: Wojtila – Wojtyla helyett; 139. old: Wyszynsky – Wyszynski helyett; 148. old. 7. jegyzet: Balázs Béláról beszél); – de legalább a nyomdahibában lehetne következetes (a névmutatóban Várszegi és Balás helyesen, a Woytila és Wiszinski név új változatban található). A történelmi összefoglalás irodalomjegyzékét jegyzetekben találjuk meg; sajnos, összefoglaló irodalomjegyzéket nem találunk a végén, ezért a francia olvasót félrevezetheti az olykor francia nyelven közölt könyvcím, ha a kötet magyarul íródott. Hiányolhatnánk továbbá a német (Glaube in der 2. Welt, Herder Korrespondenz és Stimmen der Zeit), olasz (CSEO-Documentazione, II Regno-Attualitá, Altra Europa és Nuovo Areopago) és angol folyóiratokban (pl. Religion in Communist Lands) és más, gyűjteményes kötetekben megjelent irodalmat, legalább a bécsi Magyar Egyháztörténeti Intézet tájékoztatóiban (UKI-Berichte, ill. UKI-News-letter) megjelent elemzéseket; bár kétségtelen, hogy a kötet célja nem egy átfogó egyháztörténeti munka közreadása volt.

Lukács László feladata részint könnyebb, részint nehezebb volt: csak hat-hét év eseményeit kellett összefoglalni, viszont ennek a magyarországi „hosszú átmenetnek" az ismertetése nem bizonyulhat könnyűnek a kortárs számára. Az itt közölt írások egy részét már olvashattuk a Vigiliában vagy másutt. Az egyes fejezetek címei: A közelmúlt öröksége 1986–1988, A diktatúra bukása és az egyház 1988-1990; Az egyház a születő demokráciában 1990–1992; végül: A jövő távlatai.

Néhány kiemelt szempont: az új típusú vallásosság megszületése, a lelkiségi mozgalmak megjelenése az ifjabb generációban, az átmenet elemzésével kapcsolatban annak a magyarországi sajátosságnak az említése, hogy, a környező országoktól eltérően, az egyházak nem vettek részt aktívan a rendszerváltásban, csak tudomásul vették azt. A jövő perspektíváit illetően a zsinati egyházszemlélet meghonosítása elsőrendű feladat.

Itt is találunk néhány pontatlanságot. A 164. oldalon november 5-i keltezéssel tesz említést Németh Miklós miniszterelnöknek Casaroli államtitkárhoz írt leveléről a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről, a 371. oldalon kiderül, hogy ez szept. 9-én kelt. 1990. május 18-ra teszi Mindszenty bíboros ünnepélyes újraeltemetését, amely helyesen 1991. május 4-én történt. 1990. május 18-án a budapesti Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette az egykor Mindszenty bíboros ellen felsorolt vádakat (164. ill. 371-372.1.). A pápalátogatás leírásakor jobban kellene differenciálni: Lengyelország után igaz, hogy az első állam volt hazánk, amely meghívta a szentatyát, de tudjuk, hogy ez csak a meghívásra érvényes, Csehszlovákiában felgyorsult az idő, mind a meghívásban, mind a lebonyolításban megelőzte hazánkat – s a lebonyolítás korszakában már nem beszélhetünk „szocialista országokról" (181. 1.). A 178. oldalon közölt 5. sz. jegyzet értelmetlen: az egyház tanítását nem ismerő újságírókat említve a jegyzetben az Egyházunk a sajtó tükrében c. kiadványt nevezi meg, konkrét utalás nélkül. – A demokráciában jellemző a pártok pártoskodása (161. old.), a recenzens nem itt látja a problémát, hanem ott, hogy egyrészt ezek a pártok még nem világnézeti programpártok, hanem baráti körök nyilvánosság előtti politikai szereplése, másrészt a közéletre ezen baráti körök zártsága és a másfajta baráti körök elleni meg nem értő, egyoldalúan gyűlölködő viszonyulás a jellemző, mindez az elmúlt korszak öröksége. – E megjegyzések csak a pontosítás kedvéért szükségesek, a kötet egészének érdemeit nem érintik.

A tanúvallomásokban a börtönéleten és az elszenvedett méltánytalanságokon keresztül ismerkedünk meg egyháztörténetünk közelmúltjával: Endrédy Vendel cisztercita apát szenvedései egy feloszlatott szerzetesközösség életére vetnek fényt: Tabódy István emlékezésein keresztül megismerjük a Központi Szeminárium kispapjait feláldozó püspöki kar, valamint az Actio Catholica működését, továbbá a földalatti munkát. Halász Piusz ciszterci és Bulányi György piarista írásaiban megismerkedhetünk a papság lelki ellenállásának és a kisközösségi mozgalom kialakulásának központi személyiségeivel. Méltóképpen zárja le a visszaemlékezéseket Tímár Ágnesnak, a kismarosi ciszterci nővérközösség apátnőjének tanúságtétele közösségének életéről és börtönben elszenvedett méltánytalanságairól. Mindezeknek magyar nyelven való közlése is közelebb vihet bennünket magyar egyházunk jelenlegi helyzetének hiteles felméréséhez. A fiataloknak szükségük van arra, hogy ismerjék az elszenvedett méltánytalanságokat, megpróbáltatásokat, a személyiségek életalakulását, enélkül nem tudnak eredményes, szerves, közösségi életet építő munkát végezni a következő nemzedékben.

Összefoglalóan megállapíthatjuk: nagy eredménynek kell elkönyvelnünk, hogy megbízható és alapos összefoglalás került a francia olvasó kezébe, ritka esemény ez a magyar történelem ismertetésében, segít felszámolni az ismeretlen, fehér foltokat a magyar egyház történelmét illetően. A felsorolt hiányosságok arra is felhívják figyelmünket, hogy szükség lenne egy olyan egyháztörténeti munkaközösség vagy netán kutatócsoport rendszeres munkájára, amely kutatja és ismerteti egyházunk történetének új- és legújabb korszakát az egész nyelvterületre vonatkozóan. Így szükséges lenne többek között a mindenkori római magyar képviselet feltérképezése, az egyes szerzetesrendek és az egyes egyházmegyék történetének alakulása, a papság szétszóródása Európa-, sőt, világszerte, az új lelkiségi mozgalmak nemzedékének megjelenése, a papi hivatásra jelentkezők számának riasztó csökkenése, vagy akár a rendszerváltásban tanúsított passzivitás okainak alapos vizsgálata.

 


André Ravier SJ.: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus Társaságát. „Anima Una"-Könyvek/7, Budapest 1994, 352 old. Németből magyarra fordította: Hans Weber; az eredeti franciával egybevetette: Szabó Ferenc SJ.

A nemzetközi szakirodalom jól ismeri a kiváló francia jezsuita egyháztörténész, André Ravier nevét. Társaságának Magyarországi Rendtartománya most magyar fordításban is megjelenteti az 1974-ben franciául írt művet: Ignace de Loyola fonde la Compagnie de Jésus.

André Ravier ebben a könyvében is maradandót alkot, mert a sok válságon átment hagiográfia-műfaj klasszikus mestereként oknyomozó kutatást végez még ott és akkor is, amikor azt gondolnánk, hogy minden adatot ismerünk. A rendalapító Ignác és első társai életének és működésének történetével ugyanis már egy előbbi könyvében behatóan foglalkozott. De míg a „Loyolai Szent Ignác krónikái" című munkája az életmű kronológiáját nyújtja, addig a jelen mű kettős feladat megoldását tűzi célul. Nevezetesen úgy tárja fel az „első atyák" tapogatózó lépeseit, hogy közben minduntalan sejteni engedi a történések hátterében működő Lélek jelenlétét. Vagyis André Ravier nem csupán oknyomozó, „száraz" történészként dolgozik, hanem több szentnek – Ignácnak és társainak – életét is bemutatja. És épp azért, mert hivatott történész, a legnehezebbre is vállalkozik: úgy tárja fel a tényeket – felemelőket és taszítókat egyaránt –, hogy közben mégis meggyőződhetünk arról, hogy: „a Társaság nem Ignác Társasága, hanem Jézus Társasága" (342.1.)

A sok érték mellett különösen tárgyilagos történelemszemlélete dicsérendő. Épp azáltal válik hitelessé, vagyis a Léleknek, mint a rossz felett győzedelmeskedőnek leleplezőjévé, hogy minden álszemérmességet félretéve, azt az egyházi életet tárja fel, melynek megreformálására Ignácot és társait szemelte ki Jézus. Mindezt nem a kortárs, André Ravier vetíti vissza mából a múltba, hanem azoknak a főpapoknak jelentését idézi, akiket III. Pál 1535 végén szakértőkként a római egyház megreformálásának előmozdítására kért fel. A több mint egy évig készült jelentés okirata minden elképzelést túlszárnyal, és nem marad el a hitújító protestánsok bírálatától sem a hangvételben, sem a tények könyörtelen rögzítésében. A második fejezetben (27–44) Ravier ennek a Tanácsnak jelentése alapján tárja fel Róma, a pápa, a kúria visszaéléseit, majd folytatja a világi fejedelmek, a nép, a pénz, a kultúra, a papság, a hitoktatás siralmas állapotának bemutatásával. Aki tehát e korral tárgyilagosan kíván foglalkozni, ismernie kell ezt a hátteret: ennek a forrongó és némely vonatkozásban rettenetes korszaknak, a reneszánsznak teljes képét. A történelem egy-egy szakaszában ritkán került olyan szorosan egymás mellé a legjobb és a legrosszabb, mint ebben a korban. Ez a civilizáció – akárcsak a miénk – már a szekularizáció bűvöletében él, és rányomja bélyegét az intézményekre és magukra az emberekre.

Ebben az ellentmondásos világban hozza létre a Lélek, a hivatások Ura azt a különös társaságot, melynek eleinte hét, majd tíz tagja van. Az ún. „első atyák" bemutatása közben világossá válik, hogy 1539-ig nem volt más szándékuk, mint életüket minél szorosabban Jézushoz kötni. Ekkor még semmiképpen sincs szándékukban, hogy valamelyik szerzetben valósítsák meg tervüket, egy új rend létrehozásának pedig még a gondolata is teljesen idegen számukra. De már 1534. aug. 15-én a Mont Martre-i találkozójukkor megfogalmazódik a későbbi rendnek egy jellegzetessége: rövidesen a pápa rendelkezésére fogják magukat bocsátani. André Ravier könyve a negyedik fejezettől kezd valódi drámává válni. Amikor ugyanis III. Pál pápa 1538 novemberében jóindulattal elfogadta Ignácnak és társainak felajánlását, Róma városát jelölte ki számukra. Tudták, hogy innét csak akkor mennek el, és csak akkor valósíthatják meg világot mozgató apostoli terveiket, ha erre a pápától kapnak engedélyt és parancsot: „Bárhova Krisztus helytartója küldeni fog bennünket." És íme: még a tanácskozások be sem fejeződtek a pápa négyüket máris különleges feladatokkal bízta meg. Ez csak a kezdet, nemsokára Xavier Ferenc útnak indul Indiába. . .

Újabb drámai fordulat: bármennyire tiltakozik legidősebb társuk, Ignác, hosszas ellenállás után kénytelen tudomásul venni, hogy mindegyikük őt, Loyolai Ignácot szavazta meg elöljárójuknak. Tizenöt évi rendfőnökség következik ezután. A Madonna della Strada, azaz Úti Boldogasszony körüli házuk egyik szobája volt Ignác otthona. Ebből a kis szobából kísérte figyelemmel a nagyvilág útjain előrenyomuló fiait, innét támogatja őket harcaikban. Ide érkeznek azok a jelentések, levelek, melyek példás rendben mindmáig őrzik a Jézus Társaság megalakulásának minden egyes mozzanatát.

A könyv második részében ennek a missziós elkötelezettségű közösségnek első tizenöt évi tevékenységét találjuk időbeli és térbeli feldolgozásban: 1541–1556. Belső és külső konfliktusok mellett pontosan értesülünk az isteni Gondviselés kézzelfogható irányításairól is. Közben lankadatlanul írják a nélkülözhetetlen Szabályok, Konstitúciók fejezeteit, mert évről évre új házak, kollégiumok jönnek létre, és ezeket alaposan átgondolt szabályokkal lehet csak irányítani. Minden fejedelem és város Ignáchoz fordul, és jezsuitákat kér! Minden csoport a pápa küldetésében jár. A pápától várják a döntést még akkor is, ha a velük rokonszenvező III. Pál halála után spanyolellenes IV. Pál ül a trónon. A lényegen mindez semmit sem változtatott. Mind az első atyák, mind a jezsuitákkal rokonszenvezők, vagy velük ellenséges magatartást tanúsítók előtt világossá vált, hogy a Szentlélek akaratából jött létre a Societas Jesu, melynek Ignác 1556. júl. 31-én bekövetkezett halálakor már ezer tagja van.

André Ravier kiváló érzékkel még egy fejezetet fűz az ignáci műhöz: elemzi a halált követő két év válságokkal teli korszakát az 1558-i Általános Rendgyűléssel kapcsolatban. Ez nemcsak szerves része az útnak induló rend történetének, hanem kézzelfogható bizonyítéka annak, amit minden fejezetben amúgy is átélünk, hogy tudniillik ez nem egyedül Ignác műve, hanem mindenekfölött Jézusé. Ennek fényében nem lehet csodálkozni az Epilógus merész kérdésén és az író válaszán: mi lesz, ha egyszer a Jézus Társasága megsemmisül? Ravier lakonikus válasza: „az egyház akkor is megmarad." Ignác értelmezésében ugyanis valaki Jézus társa lehet akkor is és úgy is, ha nem tagja a Jézus Társaságának. Pontosabban fogalmazva: „Jézus Társasága túllép egy szerzetesrend kánonjogi határain." Mint minden egyházi közösségre, a Jézus Társaságára is érvényes a megállapítás, hogy történetének minden pillanatában annyit ér, amennyit tagjai érnek az Úr szolgálatában az Isten nagyobb dicsőségére.

Barlay Ö. Szabolcs

 


Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a mohács utáni reneszánszról, Gondolat 1986, 385 old. Barlay Szabolcs nyolc éve megjelent tanulmánykötete egy viszontagságos élet által meggátolt nagymonográfia részkutatásait foglalja össze. De még ezek a részletkutatások is új oldalról világítják meg a XVII. századi Erdély művelődéstörténetét.

Különösen jelentős a Vatikánnak, főleg pedig a katolikus Báthorynak Erdély iránti érdeklődését tárgyaló gondolatsor. A szerző kimutatja, hogy az Itáliából Erdélybe menekült Szentháromság-tagadók befolyása alól egy ügynökük segítségével igyekeztek János Zsigmond fejedelmet, az olaszok szóhasználatában „II. Jánost, Magyarország választott királyát" megszabadítani. Ez az ügynök, Giovanandrea Gromo Londonban működött az anglikán egyház alakulásának megfigyelőjeként, a hithű angol katolikusok összekötőjeként. Gromót az anyja, Izabella révén olaszrajongó és olaszul jól tudó fejedelem testőrkapitányává nevezte ki. Gromónak nem sikerült Blandratáékat eltávolítani, viszont a vatikáni levéltárban őrzött jelentései, ill. a firenzei nemzeti könyvtárban föllelhető Compendiója Cosimo de Medici herceghez: hasznos és eddig mások által fel nem használt, közzé nem tett adalékokat szolgáltatnak a XVI. századi Magyarország történetéhez. A szerző érdeme, hogy kitartó buzgalommal felkutatta ezeket a forrásokat. A legtöbb, általa könyvben idézett adat, forrás más kutatók előtt ismeretlen maradt.

Ez a gondos, helyszíni levéltári kutatómunka hozta meg gyümölcsét a jezsuiták erdélyi megtelepedésének bemutatásakor. Erről a korábbi magyar irodalomtudomány felületes és felekezetileg elfogult véleményeket fogalmazott meg. A Vatikán nagy fontosságot tulajdonított a jezsuiták esetleges erdélyi megtelepedésének; azonban a bécsi provinciális, a Habsburg-ház érdekeinek képviseletében minden eszközzel akadályozta azt. Az ifjú magyar jezsuitákban lángolt a hazaszeretet, és Leleszi János jezsuita a szó szoros értelmében átszökött Erdélybe. A pápa erélyes intézkedésére Szántó István is követhette Leleszit, és 1579. karácsonytájt már taníthattak. .. (Ebbe az összefüggésbe kínálkozik Bornemisza Péter önéletrajzi vallomása, aki elmondja, hogy bécsi fogságából egy Imre nevű magyar jezsuita szöktette meg!)

Új összefüggésekre világít rá a Báthory Andrást tárgyaló fejezet. András Istvánnak immár lengyel királynak unokaöccse volt – Báthory Andrásnak, Báthory István öccsének fia – akit a pápa, a túlzott kelet-európai Habsburg-befolyást ellensúlyozandó, húszévesen bíborossá kreált – noha a tehetséges ifjú nem is volt pappá szentelve. Itt is levéltári kutatások eredményeire támaszkodik a szerző. Különösen érdekes Borromei Szent Károlynak, Milánó érsekének rokonszenve a magyar bíboros iránt. (Akit, immár erdélyi fejedelemként, a havasalföldi román vajda haddal megtámadott, és akit a románokkal szövetkezett székelyek 1599-ben orvul meggyilkoltak.)

Fontos tudományos eredménye Barlay Szabolcsnak Batthyány Boldizsár németújvári főúr életének és tevékenységének bemutatása. Stuart Mária egykori apródja, a hugenottaüldözések szemtanúja hazatérve, jelentős természettudományos kutatásokat folytatott és támogatott. A tulipánt, a dohányt, sőt a burgonyát ő termesztette először hazánkban. (A burgonyát 1588-ban.)

Barlay Szabolcs az erdélyi zenekultúráról is számos újszerű, érdekes mozzanatra világít rá.

Tudós és olvasó egyaránt haszonnal forgathatja ezt a tartalmas, élvezetesen megírt könyvet.

Nemeskürty István

 


Két új sorozat a szegedi Agapé kiadónál

Eddig már megjelent füzetek:

Teológiai zsebkönyvek:

Nemeshegyi Péter: (1) Jó az Isten – (2) Szeretet az Isten – (3) Isten népének szolgái – (4) „Ezt tegyétek az én emlékezetemre. . ."

Hitvédelmi füzetek: „Igaz-e, hogy..."

Szabó Ferenc: (1)... a keresztény világnézet ideológia? – (2)... a kereszténység egy vallás a többi között? – (3) ... minden vallás illúzió? – (4) ... a keresztények három Istent hisznek?

Rendelési cím: Agapé, 6725 Szeged, Mátyás tér 26.

Integrizmus?

Jáki Szaniszló OSB, Mi az egész értelme? és Világegyetem és hitvallás – mindkettő Ecclesia Budapest, 1993. – Molnár Tamás, Utópia – örök eretnekség, SZIT, Budapest, 1993.

Szent Ignác azt írja a Lelkigyakorlatos-könyv elején, hogy a jó kereszténynek készebbnek kell lennie arra, hogy felebarátja állítását megmentse, semhogy elítélje. Nyilván a szent inkvizíciónak is szólt ez a figyelmeztetés, hiszen Ignác többször gyanúba keveredett ortodoxiája miatt.

Egy idő óta fokozódó nyugtalansággal olvasom Jáki Szaniszló tudománytörténész és Molnár Tamás filozófus cikkeit és könyveit, amelyek katolikus kiadóknál jelennek meg magyar fordításban. Mindkettő írásai kicsit inkvizíciós hangvételűeknek tűnnek. Mindketten hadakoznak egy bizonyos modernizmus ellen, egészen addig, hogy még a II. vatikáni zsinatot sem fogadják el teljesen, illetve egyoldalúnak tartják döntéseit. Jáki Szaniszló bírálja az ott szereplő szakteológusokat is (periti), akik pedig élen jártak a katolikus teológia megújításában, még ha egyesek, mint pl. Küng, el is hajoltak a teljes ortodoxiától. Jáki Szaniszló kritikáinak céltáblája főig a tíz éve elhunyt német teológus, Karl Rahner és a hozzá hasonló vagy őt követő „transzcendentális tomisták" (Coreth, Lonergan), továbbá Teilhard de Chardin. Ez utóbbit, a tudós és filozófus-teológus francia jezsuitát támadja pamfletszerű Utópiájában Molnár Tamás is, akinek könyve először 1967-ben jelent meg külföldön, a teilhardizmus divatja idején. Az „igaz hit" apostolai vagdalkoznak a hitet kikezdő szcientizmus ellen, illetve védik az egyházat a különféle támadásoktól, kritikáktól. A hitvédelemre, apologetikára ma is szükség van, ezt magam is hangoztatom, hiszen különféle ideológiák továbbra is támadnak (tegnap a marxista-materialista, ma a liberális-antiklerikális ideológia), illetve ferdítenek, torzítanak. De vajon jó-e az, ha magyar származású apologétáink az ellenfelet támadva egyoldalúan bírálják a legnevesebb katolikus teológusokat, gondolkodókat is? Akik pedig éppen úgy keresték a szakszerű választ például a kanti kritikára, vagy keresték a hit és a tudomány párbeszédét, harmóniáját annyi sok félreértés és egyházi részről is elkövetett hiba után. (Ezt elismerte a II. vatikáni zsinat is, miként legutóbb II. János Pál pápa, aki egy évtizedes szakkutatás után „rehabilitálta" Galileit.)

Lehet, hogy Jáki Szaniszló és Molnár Tamás azért rokonszenves egyes konzervatív katolikusoknak, mert bírálják a „haladókat", a liberálisokat stb.

De az integrizmus éppúgy hiba és tévedés, mint a modernizmus (lásd pl. Lefebvre és követői esetét). Kinek jó, ha a katolikus sajtó az ilyen „hitvédelmi" írásokat terjeszti?

Ha mármost a cikkekben és a könyvekben szereplő meghökkentő és sokszor nevetséges kitételeket, sommás ítéleteket és ferdítéseket sorra vennénk, jegyzetünk hosszú cikké növekedne. Csak szúrópróbákra szorítkozom. Nem szólok hozzá tudománytörténeti eszmefuttatásokhoz; tisztelem ebben Jáki Szaniszló szaktekintélyét. De azt nem hagyhatom szó nélkül, ahogy pl. K. Rahnert és az ún. „transzcendentális tomistákat" (Coreth, Lonergan) egy kézlegyintéssel elintézi. (Világegyetem és hitvallás, 27–37.) Hát éppen ők voltak – Maréchal nyomán – azok, akik komolyan vették a kanti ellenvetést, és megfogalmazták arra a szakszerű választ. Jáki csak emlegeti Kantot, de sohasem veszi komolyan, sohasem cáfolja szakszerűen. Nem is szólva a teológiai kérdésekről, amelyekben szintén szakembernek tünteti fel magát, pl. akkor is, amikor Teilhard nézeteit kipellengérezi (Mi az egész értelme? 146). A „világegyetemet prózakölteményekben dicsőítő" Teilhard eláraszt bennünket „metaforái vízözönével"; valóban se tudományos, se filozófiai-teológiai szempontból nem lehet komolyan venni, állítja Jáki Szaniszló. Hát erről más volt a véleménye pl. Henri de Lubacnak, korunk egyik legjelesebb gondolkodójának, akit Jáki is tisztel, vagy akár a filozófus Blondelnek, vagy paleontológus szakembereknek. (Lásd a Vallomások Teilhardról című gyűjtőkötetet, amelyet 1984-ben Rómában adtam ki.) H. de Lubac több könyvében értelmezte – bírálta is – Teilhard kozmikus vízióját, korszakalkotónak tartva néhány alapvető teológiai meglátását. Ugyanígy Etienne Gilson (tomista filozófus), vagy akár a domonkos Sertillange is, akit Jáki Teilhard egyik mesterével, Bergsonnal kapcsolatban emleget. Mennyire meghökkentő és öngólnak is vehető a bencés tudománytörténésznek az ilyen kitétele: Bergson „csodálatos szózsonglőr" (Világegyetem és hitvallás, 36). Vagy a Teremtő fejlődés Jáki szemében „felelőtlen giccs" (Mi az egész értelme? 130). Vagy az Erkölcs két forrását ugyanott (131) így jellemzi: „udvariasan leplezett ásítással olvasta a közönség és a kritika." Nos, a valóság egészen más. Bergson korábbi művei is felszabadítók voltak francia és más, köztük magyar (Dienes Valéria, Babits Mihály) gondolkodók számára: megtörte a szcientizmus-materializmus vaszubbonyát. Jean Guitton, aki személyesen ismerte Bergsont, leírta, hogy milyen szellemi becsületességgel kutatott, haladt előre a kereszténység felé Henri Bergson. És a két háború között Babits Mihály világnézeti fejlődésében is döntő volt a Két forrás, ahol Bergson a keresztény misztikusokon keresztül eljutott a Szeretet-Istenhez. Molnár Tamás Teilhard-kritikájáról részben hasonlókat mondhatunk. (Vö. Távlatok 1993/1, 118.) Hogy a teilhardizmusban volt sok kinövés, sok bírálható, az kétségtelen. Amikor az Utópia először 1967-ben megjelent, virágzó divat volt a teilhardizmus. De H. de Lubac, akire futólag Molnár is hivatkozik, helyesen mutatta be és értékelte Teilhard filozófiáját és teológiáját, amint erre már utaltam. Teilhard egyáltalán nem volt utópista vagy millenarista. Optimizmusának gyökere krisztusi volt, a Feltámadt Krisztusba vetett hit vidám merészségével – katolikus hitén belül – próbálta újragondolni az üdvösségtörténetet, többek között megvilágítani az emberi erőfeszítés és a történelem keresztény értelmét. Ezt a II. vatikáni zsinaton szereplő teológusok, köztük pl. H. de Lubac, Congar, Chenu, Alszeghy vagy akár K. Wojtyla is értékelték: a Gaudium et spes kezdetű konstitúció (egyház és világ viszonya) sokat köszön ennek a teilhardi víziónak.

Jáki Szaniszló és Molnár Tamás számtalan külföldi szerzőre hivatkozik, sokszor egy oldalon fél tucat névvel is találkozunk, különböző korokból, különféle irányok képviseletében. A szegény magyar olvasó, akihez főleg mostanában kezdenek beáramlani a nyugati eszmék (vallásosak és vallásellenesek), elvész a nevekkel és fogalmakkal zsonglőrködők tűzijátékában. Talán a kevesebb több lenne. Alaposabban be kellene mutatni egy-egy tudós, filozófus vagy teológus eszmevilágát, és azután értékelni, bírálni. Egyébként nincs abszolút szerző, és feltétlen vélemény a szellemtörténetben.

Ha valaha, akkor a mai magyar egyháznak, a magyar hívő keresztényeknek szükségük van támpontokra a tájékozódáshoz. AII. vatikáni zsinat tanítása és a zsinat szellemében kibontakozó, kiegyensúlyozott teológia helyes ismerete erre segítheti a korszerűen hűséges hívőket. De semmit sem használ a szellemtörténeti zűrzavar fokozása, az integrizmus és modernizmus szélsőségeit megmerevítő polarizálódás. Szerzőknek és kiadónak erre is gondolniok kellene publikációikban, kiadási terveikben.

Szabó Ferenc

 


A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI

András Imre SJ, egyházszociológus (Budapest) – Barlay Ö. Szabolcs, történész (Budapest) – Bastian, Bernard, pap/orvos (Strasbourg) – Batlogg, Andreas SJ, teológus (Innsbruck) – Béky Gellért SJ, teológiatanár (Hirosima) – Beöthy Tamás SJ, lelkipásztor (Budapest) – Dobler Magda, pszichológus (Budapest) – Ferencz Antal, orvoskutató (Budapest) – Halász Endre, lelkipásztor (Szada) – Hartai Éva, főiskolai tanár (Budapest) – Horváth Pál, filozófus (Budapest) – Kereszty Rókus, OCist, teológus (Dallas, TX, USA) – Kiss Ulrich SJ, egyetemista (Róma) – Kussbach, Erich, Ausztria magyarországi nagykövete (Budapest) – Lelóczky Donát OCist, teol. tanár (Dallas, TX, USA) – Labarriére, Pierre-Jean, teológus (Párizs) – Nemeshegyi Péter SJ, ny. egyetemi tanár, teológus (Budapest) – Nemeskürty István, író, egyetemi tanár (Budapest) – Rónai Zoltán, író (Madrid) – Rónay László, irodalomtörténész (Budapest) – Roska Tamás, tudományos kutató (Budapest) – Somorjai Ádám OSB, egyetemi tanár (Róma) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Szőnyi Zsuzsa, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – Vágvölgyi Éva, írónő (Budapest) – Végvári Lajos, művészettörténész (Miskolc)

Egyes szám ára 100 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1994-re 550 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta.

A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára.

Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Kossuth tér 3, H-6000.

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: – Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) – Tel/fax: (1) 275-0269

TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1994-ben megjelenik hat szám: február, április, június, augusztus, október és december végén.

Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. – Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ.

A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs–Budapest), Bárdosy Éva (Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest), Szentmártoni Mihály SJ (Róma).

Szerkesztőségi munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna.

Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc.

Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. – HU ISSN 1215-282X.

Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.

 


„Az igazi humanizmus forrása és garanciája az emberré, testvérünkké lett Isten Fia. Ha az egyház szociális tanításának – és általában a politikai közösségre vonatkozó katolikus tanításnak – lényege és célja az emberi személy transzcendenciájának védelme, az ember teljes fejlődésének biztosítása, akkor az itt közölt, Jézus Krisztusra vonatkozó írások ennek krisztológiai megalapozását nyújtják; ezért témakörünk időszerűségét nem kell hangsúlyoznunk. A világ (és benne mi) Krisztusért létezik: érte teremtette az Atya a mindenséget, általa tartja fenn és fejezi be teremtését. A Fiúnak – aki szolga lett – mindent lába alá kell vetnie, hogy mindent visszavigyen az Atyához, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15). A Krisztusra összpontosuló evangelizálás és ökumenizmus Európa és hazánk szellemi-erkölcsi megújulásának elengedhetetlen feltétele. Ehhez a feladathoz – a krisztusi szolgálathoz – kér szabad teret az egyház a mindenkori politikai hatalomtól."