|
Távlatok / 11 - 1992. Tartalom MAGYAR LELKIÁLLAPOT – EGYSÉGKERESÉS • Magyar lelkiállapot • Az egység felé • Az élet szeretete és választása • Főpásztoraink a gazdasági életről • A halványtól az ikonig • Kisebb testvérré lenni • Munkanélküliség és lelkipásztorkodás • A Biblia oktatásának tapasztalataiból • Fórum három időszerű témáról
Magyar lelkiállapot – Egységkeresés 257 Kopp Mária és Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot 259 Lénárd Ödön: Az egység felé 273 Gaizler Gyula: Az élet szeretete, az élet választása 282 Miklós Árpád: Logikailag következetes abortusztörvényt! 290 Török Péter: Főpásztoraink a gazdasági életről, fejlődésről 294 II. János Pál: Kábítószer és alkohol az élet ellen 305 Xavier Thévenot: A halványtól az ikonig 308 Barsi Balázs: Kisebb testvérré lenni 316 Balás Béla: Tamások az egyházban 324 Illés Béla: Kitűnni a király szolgálatában 328 Bálint József: 1938 Budapest – 1993 Sevilla 335 Szent Ágoston: „Hol a te Istened?" 340 Farkas Beáta: A munkanélküliség és a pasztoráció 343 D. Tóth Judit: A Biblia oktatásának tapasztalataiból 347 Vácz Jenő: Szent Ignác-i lelkigyakorlatok Püspökszentlászlón 352 Rózsa Elemér: „Illegális" lelkigyakorlatok 356 Névtelen alkoholisták 358 Lelki Elsősegély Telefonszolgálat 362 Ipacs Katalin: II. János Pál Albániában 363 Szabó Ferenc: A tömegkommunikáció problémáiról 366 Ferencz Antal: A magyar valóság a rendszerváltás után 368 I. „Pályamódosító papok" 375 II. „Magyar egyházunk negyven éve – Könyvek és reflexiók" 392 III. „Lehet-e szent, ami rossz?" 399 Szabó Ferenc: Maurice Blondel időszerűsége 410 Szabó Ferenc: Megalakult a magyar Maritain-egyesület 413 A magyar egyházmegyék újjászervezése 416 SZEMLE 417
MAGYAR LELKIÁLLAPOT – EGYSÉGKERESÉS A bolsevista diktatúra után a megújulást kereső magyar társadalomban a helyi egyház igyekszik megvalósítani a zsinati korszerűsödést, a pápa által annyira sürgetett új evangelizálást. A feladatok meghatározásához, tervek készítéséhez szükség van mindig helyzetfelmérésre. Már előző számunkban is több tanulmány, hozzászólás némi fényt vetett a tegnapi és a mai társadalom és egyház helyzetére. A demokratikus fejlődés útján elindult – de még hatalmi pártharcoktól szaggatott – országban igen nagy szükség van a párbeszédre, a toleráns konszenzuskeresésre, az egyházak között és a katolikus egyházon belül is az egységre, amint a szentatya magyarországi látogatása során hangoztatta. A „magyar lelkiállapot" megismeréséhez segít hozzá bennünket Kopp Mária és Skrabski Árpád szakszerű felmérésén alapuló tanulmánya. Közismert, hogy hazánk – sajnos – első helyen áll világviszonylatban az öngyilkosságban és az alkoholizmusban. A statisztikai adatok a magyar társadalom súlyos funkciózavarait jelzik: a bajok forrása a neurózis és a depresszió. Az abortusz és az eutanázia problémáival foglalkozik Gaizler Gyula írása. Utána közöljük Miklós Árpád parlamenti képviselő felszólalását az abortuszvitában; ezzel a teljes szöveggel kiegészítjük a Távlatok 93/1. számában megjelent florilégiumot. Lénárd Ödön tanulmánya az egyházon belüli problémákra irányítja figyelmünket; ebben is, valamint a Kamarás-könyv kapcsán kifejtett gondolataival is, a kritikán túlhaladva a pozitív feladatokat is megjelöli. Helyzetismerete és kiegyensúlyozott, a természetfelettire rányitó szemlélete segít bennünket eligazodni a szellemi-erkölcsi zűrzavarban. P. Lénárd a krisztusi szellemben történő „tisztázást" és egységkeresést sürgeti, amikor tanulmányában így fogalmaz: „Az egység felé tett első lépés: őszinte, benső elismerése mindnyájunk állandó megtérési, tanulási, kiegészülési szükségleteinek. Nem az a fontos, hogy kinek van, volt, lesz igaza, hanem hogy egymást segítve tapogatóddzunk az Igazság felé.'' Egyesek talán szkeptikus Pilátusokként vállat vonnak: „Mi az igazság?"De-mi hisszük, hogy Jézus az Igazság, és hogy az evangéliumi szellemben kell keresnünk a „tisztázást". Ez nem politikai „tisztogatás", nem a bosszúvágy vagy a megtorlás szelleme vezérel bennünket, de azért valljuk, hogy nem mindegy az, ha valaki vértanú vagy áruló. A szubjektív ítélet Istenre tartozik; Ő maga is csak az utolsó ítéleten mondja ki a végső szót. Az aratásig együtt nő a konkoly a búzával. Ha az európai és a magyar társadalmi-vallási helyzetet elemezzük, megállapíthatjuk: a mai elvallástalanodásnak és elkeresztényteledésnek, a szekularizálódásnak számtalan oka van; nem lehet minden bajt a kommunizmus számlájára írni. Ugyanígy pl. az egyházi életben tapasztalható „konzervativizmussal" sem vádolhatják egymást a hívek és a hierarchia, mert a válság alapvetően az egyház környezetében beállott változásokból fakad. A megújulás csakis türelmes tapogatódzás, felvilágosítás és tanulás, esetleg néha eltévelyedések és túlzások révén valósulhat meg. Szükségünk van a hit vidám merészségére és a reménységre. Nem a jogos kritika ellen foglaltunk állást, csak ez a kritika fakadjon az egyház építésének szerető gondjából, ne pedig a „magam igazát" védő szektásság szelleméből. Szakszerű felkészülés, kommunikációkeresés, párbeszéd, a nyílt személyközi viszonyok megteremtése mind-mind elengedhetetlen feltétel. De az őszinte megtérés, a Lélek által adott szeretet befogadása nélkül minden csak „horizontális" akarhatnámság marad. Nemcsak a keresztények közötti párbeszéd, az ökumenizmus nem lehet meg a „szívbéli megtérés" nélkül, de egyáltalán emberarcú társadalom sem alakulhat ki. Erkölcsi-lelki megújulás nélkül új társadalmat építeni – merő vágyálom – utópia. És itt vár fontos feladat az egyházakra, a keresztényekre a magyar társadalomban. Kezdődik a feladat az ún. előevangelizálással, a vallás és a keresztény hit, a keresztény kultúra tárgyilagos bemutatásával. Ebben döntő szerepe van a médiumoknak. De éppen ezért a keresztény egyházaknak gondolniuk kell arra, hogy ne pusztán a hitoktatásra és az igehirdetésre készítsék fel pásztoraikat és híveiket, hanem megfelelő szakembereket képezzenek ki a sajtó, rádió, televízió eszközeinek gyümölcsöző felhasználásához. Úgy tűnik, a médiumok új szabályzata kellő teret, keretet biztosít ennek az előevangelizálásnak, amihez a hívő állampolgároknak joguk van. Világos, hogy továbbra is elsőrendű szerep hárul a hit átadásában a családra, a szülőkre – továbbá a keresztény szellemű iskolai oktatásra-nevelésre. Mindehhez meg kell teremteni a kellő struktúrákat, biztosítva egyszerre az egyházak függetlenségét (a helyes szeparációt), és ugyanakkor az egyházak működéséhez szükséges anyagi-pénzügyi feltételeket is, anélkül hogy visszatérne az „államvallás" modellje vagy a jozefinizmus gyakorlata. Az érett keresztény hívő tudja, hogy nincsenek tökéletes társadalmi rendszerek, sem receptek a társadalmi-politikai választáshoz. Ilyeneket nem ad az egyház szociális tanítása sem. De igenis felvázol irányelveket a keresztény világnézettel és erkölccsel jobban összeegyeztethető társadalmi-politikai opciókhoz. Mindig érvényes elv marad: „Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg!" És a politikára éppúgy, mint a hitéletre áll a jézusi mondás: „Gyümölcseiről ismeritek meg a fát!'' Lapunk legközelebbi (kettős) száma október végén jelenik meg.
TANULMÁNYOK Kopp Mária és Skrabski Árpád MAGYAR LELKIÁLLAPOT Hogyan vizsgálhatjuk egy ország lelkiállapotát? Elemeire bontható-e az az összkép, amelyet az idelátogató külföldiek, a hosszú évek után hazatérők összbenyomásként fogalmaznak meg? Lehet-e empirikus módszerekkel vizsgálni ezt a nehezen megfogalmazható, mégis mindennapjainkat alapvetően meghatározó fogalmat – a lelkiállapotot? Van-e szükség ilyen vizsgálatra? A lelkiállapot és az életminőség, sőt az egészségi állapot között nyilvánvalóan igen szoros a kapcsolat. Magyarország az utóbbi évtizedekben szomorú elsőséget vívott ki magának Európában. Nálunk legalacsonyabb a várható élettartam: a férfiak között 1990-ben 65,1 év, a nők között 73,7 év volt; nálunk a legmagasabb az 1000 lakosra jutó halálozások száma. Különösen fontos megvizsgálni azt, hogy mi az oka az elmúlt két évtized során kialakult rohamosan romló tendenciának. Míg 1970-ben Ausztriában, Angliában is rosszabbak voltak a halálozási arányok, mint nálunk, ma sikerül a legrosszabb helyre kerülnünk a civilizált országok között. Ha a magyar halálozási arányok összetevőit vizsgáljuk, kitűnik, hogy nálunk különösen gyakoriak a magatartási zavarokkal, tehát a kóros lelkiállapottal összefüggő halálesetek. Magyarországon a legmagasabb a sérülés és mérgezés következtében meghaltak aránya Európában. A férfiak közül 1989-ben 159 százezrelék (az utánunk következő Finnországban ez az arány 138 százezrelék) halt meg sérülés és mérgezés következtében, a nők között 87 százezrelék (az utánunk következő Franciaországban 66 százezrelék). Érdekes módon erről a jelenségről sokkal kevesebbet beszélünk, mint a szintén kiugróan magas öngyilkossági arányokról, pedig az öngyilkosság a fenti haláleseteknek csupán 38%-a a férfiak esetében, 26%-a a nők esetében. A sérülések, balesetek előidézésében a magatartási tényezők nagy jelentősége nyilvánvaló. A neurózis és depresszió, a kóros alkoholfogyasztás és az öngyilkossági kísérletek a balesetek okozása és elszenvedése szempontjából egyaránt igen lényeges háttértényezők. Hasonlóképpen Magyarországon kiugróan leggyakoribb az emésztőszervi megbetegedés miatt meghaltak aránya, és ezen belül az egyértelműen alkoholos eredetű májzsugor miatti halálozás, mind a férfiak, mind a nők között. A férfiak májzsugoros halálozása az utánunk következő Romániát 32%-kal, a nőké 44%-kal előzi meg. E statisztikai adatok a magyar társadalom súlyos funkciózavarait jelzik. – Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az Egyesült Államokban, az 1960-as években voltak olyan rosszak a szív-érrendszeri halálozási arányok, mint nálunk, az 1980-as években. Reménykedhetünk tehát abban, hogy az átalakuló társadalom fokozott alkalmazkodási követelményei lassan nálunk is javulni fognak, ha erre komoly gondot fordítunk. A javulás első jele, hogy folyamatos növekedés után 1989 óta fokozatosan csökkennek a magyarországi öngyilkossági arányok, 1980 óta első esetben 1991-ben volt 4000-nél kevesebb az öngyilkosok száma. 1983-ban hatezer, 1988-ban mintegy 21 ezer emberre kiterjedő országos reprezentatív felmérés segítségével vizsgáltuk a lelkiállapot, a különböző devianciaformák és az egészségi állapot összefüggéseit a magyar népesség körében. Kísérletet tettünk a tünetek mögött feltárható pszichológiai, szociális, gazdasági háttértényezők sokrétű vizsgálatára. A többszörösen veszélyeztetett, valamint a nehéz élethelyzetekkel sikeresen megbirkózó alcsoportokat azonosítottunk. 1. Pszichoszociális háttértényezők és az alkalmazkodás zavarai a magyar fiatalok körében Keresztmetszeti felmérés segítségével igen nehéz ok-okozati összefüggéseket vizsgálni, az összefüggések általában visszacsatolást, többirányú kapcsolatokat, egymást erősítő ördögi köröket jelezhetnek. A kölcsönhatások kialakulásának vizsgálatára a fiatalok jellemzői a legalkalmasabbak. A fiatalok között feltehetően korábbi stádiumnak megfelelő összefüggéseket nyerünk, mint idősebb korban. A család, a szociális támogatás szerepe A család, a szociális támogatás hatását, szerepét az érzelmi, magatartási zavarok kialakulására különösképpen indokolt a fiatal korosztályban vizsgálni, hiszen ebben a korosztályban a többség szülei még élnek, és a szülőkkel való kapcsolat közvetlen hatása tükröződik. Összhangban korábbi vizsgálatokon alapuló hipotézisünkkel, a 20 évnél fiatalabb magyarok között valamennyi lelki, magatartási zavar hátterében a legfontosabb tényező, hogy úgy ítélik meg, hogy nehéz élethelyzetben nem számíthattak szüleik támogatására. Ez természetesen a személy szubjektív véleményét tükrözi, és nem feltétlenül a valós helyzetet. Ugyanakkor a szociális támogatás szempontjából a minősítés az alapvető, tehát a személyes kapcsolatok megítélése (Sarason és munkatársai, 1988). A megkérdezett fiatalok egyötöde mondta, hogy valójában nem számíthat szüleire – szinte egész pontosan megegyezik ezzel a súlyos érzelmi magatartászavarok aránya. Aki szülőjére komolyan számíthat, annak sokkal inkább vannak életcéljai, kevésbé panaszkodik lehangoltságról, szorongásról, kevésbé követ el öngyilkossági kísérletet, kevésbé érzi ellenségesnek a környezetét, szignifikánsan kevesebb közöttük az alkoholfogyasztás miatti és az egyéb büntetőeljárás. Az ellenséges beállítottság és a céltalanság az a két legfontosabb lelki tényező, amely ellen véd a család, ha szüleire komolyan számíthat valaki. Érdekes módon a szülőkkel való rossz kapcsolat önmagában, egyedüli tényezőként a büntető eljárásokkal kapcsolatban szerepel. A céltalanság, lehangoltság, szorongás, öngyilkossági kísérletek, alkoholfogyasztás miatti büntetés szempontjából, bár kevésbé fontos tényezőként, de szerepel az is, hogy a rokonokra nem számíthat. A barátokkal való jó kapcsolat, az, hogy számíthat-e barátaira nehéz élethelyzetben, egyedül a céltalanság, lehangoltság, depresszió ellen véd jelentős mértékben. Ez annál meglepőbb, mert a fiatalok számára a kortárs csoport meghatározó. Ennek ellenére a lelki-magatartászavarok kialakulásában a családi és a rokonsági kapcsolat az alapvető. Az ún. szociális támogatás hiánya – vagy ennek szubjektív megélése – tehát igen szoros kapcsolatban áll az életcélok hiányával és a devianciák valamennyi formájával. A családi állapot szerepe Mint ezt számos vizsgálat bizonyította, így Magyarországon Andorka Rudolf kutatásai, a családi állapot igen szoros kapcsolatban áll a különböző lelki zavarokkal, így a neurózis, valamint a depresszió tüneteivel. Az özvegyek közül 27,1% a közepesen vagy súlyosan depressziós. Depresszió és neurózis szempontjából egyaránt a legveszélyeztetettebbek a különélő házasok, de veszélyeztetettnek tekinthetők az elváltak és az özvegyek is. A magyar fiatalok lelki, magatartási zavarainak további pszichoszociális háttértényezői Az ún. diszfunkcionális attitűdök Az Aaron T. Beck-féle, ún. kognitív elmélet szerint azok lesznek nagyobb valószínűséggel depressziósok, szorongók, akiket ún. diszfunkcionális attitűdök jellemeznek. A szorongó, neurotikus tünetekről panaszkodó fiatalok között valóban gyakoribb az ún. perfekcionizmus-attitűd, az, hogy mindent, amit tesznek, minden részletében a lehető legtökéletesebben akarják elvégezni, és ha ez nem sikerül, nagyon negatívan értékelik saját magukat, vagyis fokozott teljesítményigény jellemzi őket. Fokozott külső kontroll jellemző rájuk, tehát úgy érzik, hogy az események történnek velük, nem ők irányítják a sorsukat. Azok a fiatalok, akik depressziós tünetekről panaszkodtak, fokozottan vágynak szeretettségre, fokozott teljesítményt várnak el saját maguktól, és azt minden részletében tökéletesen akarják megvalósítani (perfekcionizmus-attitűd). Ha elérhetetlenül magasra állított mércéhez viszonyítja, nyilván gyakrabban ítéli saját viselkedését negatívnak – és ez a szorongó, depressziós állapot kialakulásának egyik legfontosabb összetevője. A kognitív elmélet szerint, ha valaki egyszerre több területen vár el túl sokat saját magától, illetve a környezetétől, nagyobb valószínűséggel minősíti negatívan helyzetét, hiszen sem önmaga, sem a környezete nem képes megfelelni a fokozott elvárásoknak. Érdemes ugyanakkor elgondolkoznunk azon, hogy ezek az ún. diszfunkcionális attitűdök csak az egyén számára lehetnek károsak (ha nem képes teljesíteni a magával szemben támasztott fokozott elvárásokat); ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a teljesítmény, a precizitás, az elvárásokhoz való alkalmazkodás igen fontos hajtóereje az emberi létnek és a társadalomnak. Ezek az önmagukkal szemben támasztott fokozott elvárások a magyar fiatalok között a külföldiek által is sokszor dicsért, fokozott teljesítményigényt jelzik; sok nyugati szociológus panaszkodik a teljesítményigény csökkenéséről a civilizált társadalmak fiataljai között. Igen nagy tehát a társadalom és a politika felelőssége, ha nem tesz meg mindent, hogy ezek az attitűdök frusztráció és lelki zavarok helyett alkotóerővé válhassanak. Igen érdekes, hogy a fiatalok között az öngyilkossági kísérletek, valamint az alkoholfogyasztás miatti büntetés éppen negatív irányú, jelentős kapcsolatban áll a fenti attitűdökkel. Azok között, akik öngyilkosságot kíséreltek meg, alacsonyabb a külső elismerés igénye, a szeretettség igénye, a teljesítményigény, és nagyobb mértékű ún. autonómia jellemzi őket – tehát úgy gondolják, hogy nem a külső körülmények határozzák meg, hogy mi történik velük. A fenti kétféle, ellentétes beállítottság mutatja, hogy milyen nagy a társadalom, a külvilág felelőssége a fiatalok lelkiállapotának alakításában. Ha irreálissá válik a magasra állított mérce, például azáltal, hogy a fiatal nem képes továbbtanulni, pedig szeretne, az ún. tanult tehetetlenség állapota alakulhat ki, mikor saját magát általában negatívan értéktelennek, alkalmatlannak minősíti az ember. A megvalósíthatatlan, túlságosan magasra állított mérce a korábban elfogadott értékrend, célok felrúgásához, elutasításához is vezethet; ez a fiatalkori alkoholproblémák, drogfogyasztás hátterében igen gyakori háttértényező. Legalább ilyen súlyos, a magatartási viselkedési zavarok szempontjából meghatározó probléma, ha a szülők nem nyújtanak megfelelő mintát, nem alakul ki egyértelmű mérce, amelyhez a fiatal saját viselkedését viszonyítani tudja. A fiatalok öngyilkossági kísérleteinek magatartási háttere Felmérésünk szerint a 20 év alatti fiatalok közül minden hatodik (17%) mondta, hogy élete során megkísérelt már öngyilkosságot. A Schepanck professzor által Bajorországban végzett felmérés serdülők között (1987) szintén hasonló arányokat jelzett. Ezeknek a kísérleteknek jelentős hányada nem vált ismertté szélesebb körben, igen sok esetben nem kerültek orvoshoz. Ennek ellenére ezekre a fiatalokra, akik számára a konfliktusmegoldás lehetséges útja az öngyilkosság, igen fontos lenne sokkal jobban odafigyelnünk. A fiatalok 1,8%-a kísérelt meg kétszer vagy többször is öngyilkosságot. Az öngyilkossági kísérletek legszorosabb kapcsolatban azzal állnak, hogy a családban fordult-e elő öngyilkosság. Azok közül, akiknek a családjában öngyilkosság fordult elő, 59% szintén megkísérelt már öngyilkosságot. Többféle magatartászavar igen gyakran fordul elő együtt. A balesetokozás és öngyilkosság kapcsolata igen szoros; a 20 év alatti fiatalok 7%-a okozott balesetet az elmúlt évben, közülük majdnem mindenki, 77% megkísérelt már öngyilkosságot. Az alkoholfogyasztás miatti büntetéssel hasonlóan szoros a kapcsolat, az alkoholfogyasztás miatt büntetettek közül is 83% kísérelt már meg öngyilkosságot. A társadalomnak, a fiataloknak ez a többszörösen veszélyeztetett rétege 6-8%, ami mintegy 120-160 ezer 30 év alatti fiatalt jelent. A depresszió tünetei közül őket elsősorban a közömbösség, elégedetlenség jellemzi, jövőjüket reménytelennek látják, úgy érzik, hogy semmilyen munkát nem képesek elvégezni, őket is jellemzi az ellenségesség. Az öngyilkosságot megkísérlők legjellemzőbb konfliktus-megoldási módja, hogy nehéz élethelyzetben kockáztatnak. A továbbtanulás akadályozottságának szerepe Fontos külön kiemelni azokat a veszélyeztető tényezőket, amelyek a társadalmi torzulásokból fakadnak, amelyek megakadályozhatják, hogy az építő attitűdök az egyén és a társadalom összhangját biztosítsák. A fiatalok esetében ma Magyarországon legfontosabb ilyen probléma, hogy a 20 év alatti magyar fiatalok 19%-a, tehát minden ötödik fiatal, arról panaszkodott, hogy nem tudott továbbtanulni, bár szeretett volna. A továbbtanulás akadályozottságáról panaszkodó tanulók közül saját bevallása szerint minden negyedik megkísérelt már öngyilkosságot, igen gyakoriak közöttük a neurotikus, depressziós tünetek, de ebben az esetben talán mégsem ez a legtragikusabb. Köztudomású, hogy Albánia után Romániával együtt Magyarországon legalacsonyabb a felsőfokú végzettek aránya. Míg a legtöbb nyugat-európai országban a 20-25 éves fiatalok 30%-a jár egyetemre vagy főiskolára, ez az arány Magyarországon 15% volt 1988-ban. Mint felmérésünk mutatja, körülbelül a fiatalok 15-20%-a szeretett volna továbbtanulni, de nem tudott; ez mintegy százezer fiatalt jelent, ők azok, akik jól érzik, hogy továbbtanulás nélkül nem lesz rájuk szükség a jövendő Európában. Saját jövőnket pecsételjük meg, ha nem figyelünk fel neurózisuk, depressziójuk, öngyilkossági kísérleteik vészjeleire. Valóságos öngyilkossága a magyarságnak a 21. század küszöbén, hogy a fiatalok tömegeit zárjuk el a civilizált élet lehetőségei elől. A magasabb iskolai végzettség nem csupán jobb társadalmi-gazdasági helyzettel, hanem az életminőség magasabb fokával jár együtt, tehát maga a tanultság az egyik legjelentősebb mentálhigiénés védőfaktor, a tényleges munkalehetőségektől függetlenül is. Ezért nem megalapozott az az aggály, hogy a felsőfokú végzettek számára nehéz lesz elég munkahelyet biztosítani, így képzésükre sincs szükség. Az egyetem, főiskola elvégzése során olyan konfliktus-megoldási módokat sajátítanak el a hallgatók, amelyek sokkal rugalmasabb megbirkózásra, alkalmazkodásra készítik fel őket a későbbiekben. Az egyetemi, főiskolai közösség jelentős szociális támogatást is jelent, amely szintén elősegíti a nehéz élethelyzetekkel való eredményes megbirkózás képességének kialakulását. A magasabb végzettségűek nagyobb arányban alkalmaznak olyan eljárásokat, amelyek a konfliktushelyzeteket szerkezetüknek – azok helyes felismerésére alapozott – átépítésével kezelik; ők tehát a krízishelyzetekből is tanulnak, és nagyobb arányban kerülik el az egészséget károsító környezetet, az önkárosító magatartásformákat. Ugyanakkor a továbbtanulás megakadályozása olyan, az egész életre kiható frusztráló tényező, amely egyeseket eleve kizár a verseny lehetőségeiből, így nincs módjuk alkalmasságuk bizonyítására. Ezen a téren 1988 óta jelentős a javulás; igen érdekes volna megvizsgálni, hogy a felvételi arányszámok növelése hogyan változtatta meg a magyar fiatalok mentálhigiénés állapotát. A lelki egészség jelei A lehangoló jelenségek mellett igen fontos felfigyelnünk a lelki egészség jeleire. A fiatalok az idősebb korosztályokhoz viszonyítva gyakrabban állították, hogy nehéz élethelyzetek alkotó tevékenységre ösztönözték őket (33%), és 40%-uk más emberré vált nehéz élethelyzetben. Míg az idősek elmagányosodása katasztrofális, 80%-uk nem számíthat volt munkatársai, barátai segítségére, addig a 30 év alattiak 79%-a állítja, hogy nehéz élethelyzetben komolyan számíthat barátai segítségére. A konfliktus-megoldási módszerek közül a fiatal fiúkra inkább jellemző, hogy a nehéz élethelyzeteket derűsen fogják fel, hogy több megoldást találnak, hogy a nehéz élethelyzet kreatív, alkotó tevékenységre ösztönzi őket, hogy ilyen helyzetben megkétszerezik erőfeszítésüket – ugyanakkor gyakrabban menekülnek evés-ivásba, gyógyszerfogyasztásba. A lányok gyakrabban hibáztatják saját magukat, és gyakrabban keresnek szociális támogatást, kérnek tanácsot. II. A lelki zavarok legfőbb háttértényezői a teljes népesség körében A neurózis és depresszió háttértényezői A teljes mintában vizsgáltuk a neurózis és depresszió kialakulásában szerepet játszó pszichológiai háttértényezők közül az életcélokat, a diszfunkcionális attitűdöket, az ellenségességet, a konfliktus-megoldási módokat és a tanulással kapcsolatos kielégítetlen szükségleteket. Lépésenkénti regresszióanalízis segítségével vizsgáltuk a neurózis-pontszámmal mint függő változóval kapcsolatos változókat, amelyek sorrendje a következő: Az első és legfontosabb változó a nem, tehát a neurózis elsősorban a nők betegsége. A következő változó az ellenséges beállítottság attitűdje, tehát gyakrabban válnak neurotikussá azok, akik az embereket általában aljasnak, önzőnek tartják. Az életkorral is arányosan nő a neurotikus tünetek előfordulása. A konfliktusmegoldó stratégiák közül a neurotikusokra az érzelemcentrikus problémamegoldások jellemzőek, elsősorban az, hogy „evéssel, ivással, dohányzással vagy gyógyszerek szedésével próbálkozik" nehéz élethelyzetben. Az alkoholfogyasztás, táplálkozási zavarok és dohányzás mint a neurotikus tünetek leggyakoribb „öngyógyítása" vagy „coping" stratégiája tükröződik ebben az összefüggésben. Az életcél-kérdőív mind a négy változója szerepel a független változók között, azaz a neurotikusok többet unatkoznak, nem találják újszerűnek napjaikat, kevésbé vannak életcéljaik, és megbízhatatlannak tartják saját magukat. A diszfunkcionális attitűdök közül a perfekcionizmus, tökéletességigény, azaz hogy „elkeserednek, ha hibát követnek el", áll kapcsolatban a neurotikus tünetekkel. A továbbtanulással kapcsolatos frusztrált igény, az, hogy „nem tanulhattam tovább, pedig szerettem volna", szintén szerepel a független változók között. A nagyvárosokban gyakoribb a neurózis, mint a falvakban, a település lélekszámával egyenes arányban nő a neurotikusok aránya, azaz a neurózis elsősorban urbanizációs betegség, bár, mint Juhász Pál vizsgálatai bizonyították, a magyar falvakban az urbanizáció betörése óta egyre gyakoribbá vált. Lépésenkénti regresszióanalízis segítségével megvizsgáltuk a depressziópontszám, mint függő változó kapcsolatát a pszichológiai háttértényezőkkel. A depresszió vezető tünete a pesszimizmus, tehát érthető, hogy a depresszió legfontosabb két háttértényezője az életcélok hiányával kapcsolatos. Eltekintve a viszonylag ritka, ún. endogén, biológiai eredetű depressziós megbetegedések súlyos eseteitől, a depressziós állapot, melankólia megelőzésében alapvető szerepe van az életcéloknak, az életcélokkal való azonosulásnak, amelynek feltétele az előző fejezetben elemzett megfelelő családi, közösségi háttér. Igen érdekes, hogy a pszichológiai tényezők közül a depresszió hátterében az életcélok után következő legfontosabb jellemző, a neurózishoz hasonlóan, szintén az ellenséges beállítottság. A magyar lakosság körében idős korban igen jelentősen fokozódik a depressziós tünetek előfordulása. Ezzel lehet kapcsolatban, hogy az ún. „magyar típusú öngyilkosság" jellemzője, hogy az idős korosztályokból különösen sokan vetnek véget életüknek. Ellenséges beállítottság A depresszió, illetve a neurózis tünetegyüttesével kapcsolatos pszichológiai háttértényezők igen hasonlóak, csupán a sorrendjük különbözik. Az ellentétes beállítottság kiemelt szerepe azonos mindkét típusú alkalmazkodási zavar hátterében. Az ellenséges beállítottság vizsgálatunkban azt jelenti, hogy mennyire tartjuk az embereket általában aljasnak, önzőnek, akik csak ki akarják használni a másikat. Ez a beállítottság persze szubjektív megítélést jelent, és nem feltétlenül azt, hogy a neurotikus vagy depressziós tünetektől szenvedő ember környezete fokozottan ellenséges – természetesen bizonyos esetekben ez sincs kizárva. Valószínű azonban, hogy az ellenséges beállítottság a szocializáció súlyos zavarát jelzi. Megvizsgáltuk az ellenséges beállítottsággal szignifikáns kapcsolatban álló változók sorrendjét a 20 év alatti magyar fiatalok között. A következő sorrendet találtuk: 1 . Depresszió 2. A jövőt reménytelennek látja 3. Közömbösség 4. Neurózis 5. Nincsenek életcéljai 6. Nem számíthat szülei támogatására 7. Munkaképesség-csökkenés szervi ok nélkül 8. Nehéz helyzetben evésbe, ivásba menekül 9. Öngyilkossági kísérlet 10. Nehéz helyzetben kockáztat 11. Nem számíthat rokonai támogatására Az ellenségesség szerepe azért igen érdekes, mert nagy nemzetközi összehasonlító felmérések bebizonyították, hogy a szívinfarktus szempontjából legfontosabb veszélyeztető személyiségtényező az ellenséges beállítottság (Roseman és munkatársai, 1988). Így például a Japánban élő férfiak között a szívinfarktus miatti halálozás hat-nyolcszor ritkább, mint a legtöbb észak- és közép-európai országban – közöttük igen alacsony az ellenségesség-attitűd. Ezzel szemben az Egyesült Államokban felnevelkedő japán férfiak között már lényegesen gyakoribb a szívinfarktus – és a többváltozós elemzések szerint ezzel kapcsolatban első helyen az ellenségesség-attitűd emelkedését tudták kimutatni. A vizsgálatok eredményei, amit a bevezetőben már említettünk, arra mutatnak, hogy az ellenségesség a várható élettartalmat jelentősen csökkentő tényező. Felmérésünk szerint tehát ugyanez az ellenségesség a lelki-, magatartászavarok szempontjából is meghatározó. Ha elgondolkozunk azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy a mai magyar társadalomban a statisztikát vezető országok közül legnagyobb vagy nagyon nagy a lelki, magatartási zavarok aránya, talán a lépten-nyomon tapasztalható ellenségességet tudnánk megnevezni mint fontos tényezőt. Az öngyilkossági kísérletek elkövetésének pszichoszociális háttértényezői Lépésenkénti regresszióanalízis segítségével megvizsgáltuk az öngyilkossági kísérletek hátterében fellelhető tényezőket, ezek sorrendjét. Az öngyilkossági kísérletek legszorosabb kapcsolatban az életcélok hiányával állnak. Az életcélok hiánya a depressziónak lényegi jellemzője – érdekes módon az öngyilkossági kísérletet elkövetők saját magukat elsősorban megbízhatatlanként jellemzik, míg az öngyilkosságot nem megkísérlő depressziósokra nem jellemző ez az önjellemzés. A teljes mintában ugyanúgy, mint a fiataloknál, a depresszióval ellentétben az öngyilkosságot megkísérlőket alacsonyabb teljesítményre törekvés, csökkent külső elismerés iránti igény, csökkent perfekcionizmus-igény jellemzi. Tehát, míg az öngyilkossági kísérletekkel nem járó depressziós állapotot az önmagukkal szembeni fokozott elvárások és a megfelelés képtelensége miatti önvádlások jellemzik, az öngyilkosságot megkísérlők az átlagosnál kevesebb igényt támasztanak saját magukkal szemben, és kevésbé érdekli őket a környezet véleménye. Természetesen, mint korábban a fiatalok jellemzésével kapcsolatban említettük, ez a lelkiállapot lehet másodlagos, a túlzott igények, elvárások visszahatása is. A konfliktus-megoldási módok közül az öngyilkosságot megkísérlők is leggyakrabban evésbe, ivásba, fokozott gyógyszerfogyasztásba menekülnek – ez a nem adaptív, kóros öngyógyítási mód, konfliktusmegoldás valamennyi lelki, magatartási zavar szempontjából alapvető. Az öngyilkosságot megkísérlők másik jellemző konfliktus-megoldási stratégiája, hogy nehéz helyzetben valami olyat tesznek, amiről tudják, hogy nincs értelme, csak azért, hogy tegyenek valamit. Nem jellemzi őket, hogy nehéz helyzetben elemezni próbálják a problémát (negatív összefüggés). Az öngyilkossági kísérletek fiatalkorban a leggyakoribbak. Az öngyilkosságot megkísérlők közül igen sokan mondták azt, hogy nem tudtak továbbtanulni, bár szerettek volna. A továbbtanulás akadályozottsága az öngyilkossági kísérletek igen fontos háttértényezője. Az öngyilkosságot többször megkísérlőket az egyszeri kísérletet tevőktől megkülönböztető változók sorrendje: 1. Depresszió 2. Neurózis 3. Balesetokozás Tehát a többszöri öngyilkossági kísérlet súlyosabb depressziós és neurotikus állapottal és gyakoribb balesetokozással jár együtt. A neurotikus és depressziós tünetegyüttes összefüggései környezeti tényezőkkel, kielégítetlen szükségletekkel A neurotikus tünetekben szenvedők valamennyi társadalmi-gazdasági problémáról nagyobb arányban panaszkodtak, mint a neurotikus tünetektől nem szenvedők, annak ellenére, hogy 1988-ban jövedelmük nem volt alacsonyabb az országos átlagnál. Ez az elégedetlenségre való beállítottság a neurózis lényegi jellemzője, az ún. jogos elvárások attitűdjét jelzi, tehát azt, hogy neurotikus állapotban elvárásainkat egy ideális szinthez és nem a reális lehetőségekhez viszonyítjuk. Ez az éretlen, gyermeki lelkiállapot állandó elégedetlenségben, a külvilággal és a jövővel kapcsolatos negatív attitűdben nyilvánul meg. Mindennek fontos társadalmi következménye, hogy ha az ország lakosságának jelentős hányada neurotikus, várhatóan hasonlóan nagy az irreálisan elégedetlenek aránya is. Ezért tehát a neurózis megelőzése, kezelése nem csupán egészségügyi, hanem alapvető társadalmi, politikai feladat. A súlyos neurotikus tünetegyüttesben és a depressziós tünetegyüttesben szenvedők már bizonyos, az élet jobb minőségéhez szükséges cikkekről, szolgáltatásokról lemondanak, ugyanakkor az ő átlagjövedelmük alacsonyabb, tehát objektív anyagi helyzetük rosszabb, mint az igen sok ellátási panaszt említő, enyhébb neurotikusoké. A neurózis, a depresszió és az ezzel kapcsolatos pszichés eredetű munkaképesség-csökkenés egyrészt a fogyasztói közép- és felső rétegek betegsége. Bizonyos, a fogyasztói társadalmi ideálnak megfelelő szükségletek kielégítése nagyobb fokú neurotikus eredetű munkaképesség-csökkenéssel jár együtt. Ebben az esetben a neurotikus tünetek kialakulásának közös háttértényezője valószínűleg az életmód, a fokozott igényeknek megfelelő túlterheltség. Érdekes azonban, hogy már a tanulók között is tapasztalható ez a jelenség. A külföldre sokat utazó, hobbyval sok időt töltő tanulók között is gyakoribb a pszichés eredetű munkaképesség-csökkenés. Másrészt a neurózis, a depresszió és az ezekkel összefüggő szervi betegség nélküli munkaképesség-csökkenés tüneteiről panaszkodók aránya és valamennyi magatartási zavar gyakoribb az alacsonyan iskolázott, alacsony jövedelmű, alsó társadalmi rétegekben. III. Fokozottan veszélyeztetett és lelkileg védett csoportok Vizsgálatunk egyedülálló a világon abban a tekintetben, hogy a konfliktus-megoldási módok megoszlását országos reprezentatív mintán elemeztük. A 64 kérdést tartalmazó Folkman és Lazarus-féle konfliktus-megoldási kérdőív általunk felvett rövidített változata 22 kérdésből áll. Az eredeti kérdőív többváltozós elemzéséről igen sok tanulmány jelent meg. A magyar népesség körében az Aldwin M. C. és Reverson által (1987) közölt, az amerikai populáción végzett vizsgálat faktoraihoz hasonló faktorokat nyertünk. Folkman és Lazarus két alapvető módját különbözteti meg a konfliktusmegoldásnak, a probléma-centrikus és az érzelem-centrikus megoldást. Az érzelmi egyensúly helyreállítását a problémamegoldás előfeltételeként fontosnak tartja, de ez nem helyettesítheti a probléma-centrikus konfliktuskezelést. Ezt a felosztást figyelembe véve a „problémaelemzés" és „a helyzet-újraértelmezés" faktort probléma-centrikus konfliktusmegoldásnak, míg a többi faktort érzelem-centrikus probléma-megoldási módnak nevezhetjük. Aldwin és Reversonhoz hasonlóan a magyar mintában is külön faktor a segítségkérés, amelyben az érzelmi egyensúlyra törekvés és az információkeresés egyaránt megtalálható. A konfliktusmegoldó módszereket feloszthatjuk más dimenziók mentén is, így aszerint, hogy a konfliktushelyzetben lévő személy a konfliktust megoldhatónak ítéli-e vagy sem. Ha megoldhatónak ítéli a helyzetet, úgy problémamegoldó stratégiát választ, míg megoldhatatlannak ítélt helyzetben érzelmi konfliktusmegoldó stratégiával próbálkozik. A konfliktuskezelő stratégiákra vonatkozó változókat egyéb társadalmi, gazdasági és pszichológiai háttértényezőkkel kiegészítve a veszélyeztetett és a nehéz élethelyzetekkel sikeresen megbirkózó csoportokat faktoranalízis segítségével azonosítottuk. Ezek szerint a magyar lakosság körében a következő veszélyeztetett alcsoportokat különíthetjük el: 1. Neurotikus, perfekcionizmusra, tökéletességre törekvő, sokat imádkozó nők, akik az átlagosnál kevesebbet keresnek, kevesebbszer vannak betegállományban, kevés alkoholt fogyasztanak, nem kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. 2. Ezzel szemben áll a férfiak azon csoportja, akiket a fentieknek éppen az ellenkezője jellemez: sok alkoholt fogyasztanak, sok bírósági ügyük van, nehéz élethelyzetben esznek-isznak, nem imádkoznak, nem perfekcionisták, nem neurotikusak, jövedelmük az átlagosnál magasabb. Jellemző a magyar viszonyokra, hogy a kevesebb időt betegállományban töltő nők kevesebbet kerestek, mint a többet betegállományban töltő férfiak. A nők gyakoribb neurózisa szorosan összefügg társadalmi-gazdasági hátrányos helyzetükkel, ettől függetlenül nem mutatható ki. Feltételezhető tehát, hogy a neurózis azért elsősorban női betegség, mert a nők társadalmi alkalmazkodási feltételei lényegesen nehezebbek, másrészt a nők hajlamosabbak arra, hogy önmagukkal szemben irreálisan magas követelményeket támasszanak. A nők gyakoribb neurózisával a férfiak fokozott alkoholfogyasztása állítható szembe. Az alkohol a szorongás, a lehangolt lelkiállapot leggyakoribb öngyógyítása, ugyanakkor az egyik legsúlyosabb egészségügyi kockázati tényező, a magyar férfiak korai halálozásának egyik legvalószínűbb oka. 3. Sokat imádkozó, magányos-depressziós emberek, akik szerettek volna továbbtanulni, de nem tudtak. Az életkorral igen jelentősen emelkedik a depressziós tünetegyüttes gyakorisága. Súlyos depressziós tünetekről a 39 év alattiak 1,9%-a, az 50–59 évesek 5,0%-a, a 60 év felettiek 11,0%-a panaszkodott. Időskorban a depressziós tünetek együtt jelentek meg a magányossággal, és viszonylag függetlenek az alacsony jövedelemtől. 4. Depressziós, neurotikus, az embereket ellenségesnek tartó alcsoport, nehéz élethelyzetben eszik-iszik, gyógyszert szed, kevésbé vannak életcéljai, sokat utazik, nem tudja befolyásolni munkahelyén az eseményeket, gyakran kísérel meg öngyilkosságot. E veszélyeztetett helyzet inkább jellemző a városokban lakókra. 5. A fokozott perfekcionizmus- és szeretettségigénnyel mint diszfunkcionális attitűddel, valamint szociális elszigeteltséggel – kevesebb barát – jellemezhető alcsoportot enyhe neurotikus és depressziós tünetegyüttes, kevés bírósági eljárás, az átlagosnál kevesebb öngyilkossági kísérlet jellemezte. Jövedelmük az átlagosnál magasabb, tehát esetükben a lelki zavarok jobb anyagi helyzettel járnak együtt. 6. A fenti csoport ellentéte a kevéssé perfekcionista, öngyilkosságot gyakran megkísérlő, törvénnyel gyakran ütköző, sok bírósági eljárásba belekeveredő, sok baráttal kapcsolatot tartó, átlagosnál kevesebbet kereső, nem neurotikus és depressziós alcsoport. 7. A szorongásos kórképek faktorai között külön faktort képeznek a pánik szindrómára, a típusos mellkasi fájdalomra jellemző tünetek, a mellkasi fájdalom, mellkasi szorítás, roham, görcs előfordulása, magas neurózis-pontszám és a munkaképtelenség fokozott arányú előfordulása, amely együtt jár az átlagnál hosszabb idejű betegállománnyal. Fájdalmat, kellemetlen érzést érez a mellkasban a megkérdezettek 31%-a, a 20-29 éves korosztályból megkérdezettek 24%-a. Ez a szorongásos tünetegyüttes a fiatalok között a munkaképesség-csökkenés és a betegállomány leggyakoribb oka. 8. A továbbtanulás lehetősége fontos szükséglet, amelynek kielégítetlensége szoros kölcsönhatásban áll a munkavégző-képesség csökkenésével, a neurózis és depressziós tünetegyüttes kialakulásával és az öngyilkossági kísérletekkel. A tünetek kialakulása a továbbtanulás lehetőségének hiányával, az abból származó hátrányos helyzet kompenzálására az átlagnál több túlmunka végzésével, több műszak elvállalásával, kevesebb alvással van kölcsönhatásban, és több betegállományhoz, az egészségügyi szolgáltatások gyakoribb igénybevételéhez vezet. 9. Egy magas jövedelemmel rendelkező, nagyobb településeken élő alcsoportnál a fokozott turizmus a magasabb életszínvonal velejárója. E csoportot fokozott alkoholfogyasztás jellemzi. A nehéz élethelyzetekkel megbirkózni képes, két további csoportot azonosítottunk, amelyekben egy-egy korábban elemzett veszélyeztető tényező hatását más faktorok ellensúlyozhatják. 10. Az ellenségesség attitűdje nem járt együtt érzelmi, magatartási zavarokkal azoknak a vezetőknek az esetében, akik munkahelyükön befolyásolni képesek az eseményeket, sok barátjuk van, és magas a jövedelmük. A szociális támogatásra utaló sok barát, az érzelemorientált konfliktuskezelő stratégiák elkerülése, kölcsönhatásban a munkahelyi események befolyásolásának képességével vagy lehetőségével, jó pszichológiai helyzetet jelent. Az 1988-as felmérés során a beosztottak száma és a neurotikus, depressziós tünetek előfordulása között nem volt kimutatható kapcsolat. Ez érdekes változás korábbi, 1983-as felmérésünkhöz képest, ahol a tíz beosztottnál több munkatárssal dolgozó vezetők között a munkatársak számával arányosan nőtt a neurotikus tünetek gyakorisága. Kérdés, hogy a társadalmi körülmények változása vagy a vezetők kicserélődése áll-e a jelenség hátterében. 11. A helyzetek újraértékelésének, a kognitív átstrukturálásnak képessége a várakozásnak megfelelően hatásos konfliktuskezelést tesz lehetővé. A faktoranalízis segítségével a nehéz élethelyzetekkel megbirkózni képes olyan csoportot azonosítottunk, amelyre a kognitív átstrukturálás képességén túl jellemző, hogy nehéz élethelyzetben imádkozik, vannak életcéljai, sok barátja van, és munkahelyén képes az események befolyásolására, annak ellenére, hogy az átlagnál nem rendelkezik sem több jövedelemmel, sem magasabb beosztással. Magyarországon a konfliktuskezelő stratégiák közül az ima több értelmezést kapott; ez részben különbözik az Egyesült Államokban végzett vizsgálatok eredményétől. A konfliktuskezelő stratégiákra vonatkozó faktoranalízis alapján Magyarországon az ima a segítségkérési és a visszahúzódási faktorba került. Más tényezőkkel együtt elemezve, kölcsönhatásban az életcélokkal, a barátok számával, a munkahelyi események befolyásolásának képességével, az ima magjelent a kognitív átstrukturálással jellemezhető érett konfliktuskezelési faktorban is. Az Egyesült Államokban az ima az utóbbi faktornak megfelelően azonos faktorba került a kognitív újrastrukturálás képességével. (Aldwin, Revenson, 1987.) A 16 évesnél idősebb magyar lakosság 37,7%-a válaszolta azt 1988-ban, hogy nehéz élethelyzetben szokott imádkozni, a nők 45,1%-a, a férfiak 29,1%-a. Az idősek közül lényegesen többen válaszolták azt, hogy nehéz élethelyzetben imádkoznak, a 60 évnél idősebbek 73,3%-a a 20-29 évesek 30,6%-a. A megkérdezettek 37%-ára jellemző, hogy egyaránt képes érett konfliktus-megoldásra, a helyzetek újraértékelésére, és nehéz élethelyzetekben imádkozik. A fentiek alapján az ima érzelemorientált és problémaorientált stratégiát is jelent. A kognitív átstrukturálódást szolgáló elmélkedő, szemlélődő ima demográfiai módszerekkel is jól mérhető, eredményes életvezetést jellemez. A tudatos vallásosság és az elmélkedő ima a mindennapok gyakorlatában hozzájárul az egészséges lelkiállapot kialakításához. Tanulmányunkban a lelki, magatartási zavarok és a lelki egészség legfőbb háttértényezőit vizsgáltuk a magyar lakosság körében 1988-ban. Az ellenséges beállítottság valamennyi lelki-magatartási zavar szempontjából fontos háttértényező, kialakulásában a családi és a rokoni érzelmi támogatás, biztonság hiánya az alapvető súlyosan romboló tényező. A magyar lelkiállapotra jellemző és a vizsgálatunkban is kimutatott fokozott teljesítményigény igen nagy hajtóerő; abban az esetben azonban, ha áttörhetetlennek vélt korlátokba ütközik, az egyént pusztító depresszióhoz, sőt öngyilkossághoz vezető kórokozóvá válhat. Minden felelős társadalmi, politikai erő, szervezet egyik legfontosabb célkitűzésének kellene lennie, hogy ezt az energiát ne egymás ellen fordítsuk, hanem a lehetőségek, különösképpen az oktatási, képzési lehetőségek fokozásával mindannyiunk lelki egészsége, és így az ország javára hasznosítsuk. Irodalom: Kopp M, Skrabski Á., (1992) Magyar lelkiállapot. Végeken kiadó. Aldwin, CM., Revenson T A. (1987) „Does Coping Help? A Reexamination of the Relation Between Coping and Mental Health": Journal of Personality and Social Psychology 1987, Vol 53. Vo. 2. 337-348. Barefoot, J.C. (1983) Psychosom. Med. 45,1, 59-63. Rosenman R.H. és munkatársai (1988) „Some Recent Findings Relative to the relationship of Type. A Behaviour Pattern to Coronary Heart Disease." In: Topics in Health Psychology. Eds. S. Maes, CD. Spielberger, PB. Derorens and I.G. Sarason, John Wiley & Sons Ltd. Sarason J.G., Sarason B.R., Pierce G.R. (1988) „Social Support, Personality and Health." In Topics in Health Psychology. Eds. S. Maes, CD. Spielberger, PB. Derorens and I.G. Sarason, John Wiley & Sons Ltd. Schepanck, H. (1987) Epidemiology of Psychogenic Disorders, Springer Verlag.
Lénárd Ödön AZ EGYSÉG FELÉ „... hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk" (Jn 17,22) Eléggé közismert dolog, hogy Franciaországban valójában két Franciaország él. A francia forradalom óta. Leegyszerűsítve a képet: azok szellemi utódai, akik a guillotine egyik oldalán, annak a kötelét fogták, s azokéi, akiknek a feje a másik oldalon hullott a fűrészporos kosárba. Persze, mondom, leegyszerűsítve a képet, mert a fűrészporos kosár oldalán a vendée-i parasztok éppen úgy nem voltak arisztokraták, mint egy mai liberális-antiklerikális akadémikus sem képzelhető el a guillotine kiszolgálójának. De azért e két oldal megvan. Akár a forradalom bicentenáriumáról van szó, akár a magán – tehát egyházi – iskolák ellátottságáról. Az idők folyamán a két oldal ugyan megmaradt kettőnek, de azért messzemenően tagolódtak is. Ma körülbelül úgy néznek ki, mint két párhuzamosan futó patakrendszer, melyek mindegyike egy csomó egymás mellett csörgedező érré bomlik. A két patakrendszernek legbelső erei közelebb vannak egymáshoz, mint bármelyik a maga legszélsőbb ágához. Ez tagadhatatlan. De azért az is vitathatatlan, hogy a két legközelebb eső is más-más táborba tartozik. És a kettősség öröklődik is. Hol családi, hol földrajzi, hol szellemi alapon, de öröklődik. S míg az ENSZ egy Franciaországgal számol, annak utcáin és házaiban két ország, két társadalom él és mozog. Nem feltétlenül az Evangélium elvárásainak megfelelően. .. Tüdők egy nyugati szerzeteskolostorról, egyik fele az őket elborító totalitarizmus idején többé-kevésbé kollaborált az uralmon lévőkkel. Nem valami lángoló meggyőződésből, csak a túlélés érdekében. Ugyanakkor a másik fele ellenállt, ugyancsak a túlélés érdekében. Aztán az idők viharai elsöpörték az egész intézményt. A vihar elmúltával viszont mind a két társaság hazatért. Azóta élnek egymás mellett, folytatva egymás történelmi elutasítását. Az intézmény egésze viszont sorvad, mert ebben a levegőben evangéliumi új élet nem támad. Ha a fentieknek megfelelően akarnám megjelölni a mi társadalmunk vízválasztóját, azt a nevet kellene mondanom, hogy Mindszenty. Az egyik oldalon elfogadással, megbecsüléssel vagy lángoló lelkesedéssel néznek rá, a másikon eltűréssel, elutasítással vagy lenézéssel. Amellett elhibázott lenne mindennek kapcsán egy történelmi alak személyét, magatartását, elképzeléseit boncolgatni. Ehhez rendszerint egyik oldalról sem rendelkeznek kielégítő adatbázissal. De nem is törekszenek erre. Annak vagyunk szemtanúi, hogy a két tábor lassan rögzül egy ma már jelképes demarkációs vonal két oldalán. A személyek és események ma már csak szimbólumok, amelyek mögött egyéni érdekek és hiúságok, sértődöttségek és szellemi beszűkülések húzódnak meg. És öröklődnek. Betöltik a levegőt, s az ifjúság azt hiszi, hogy apái hitének lobogó fáklyáját viszi tovább, pedig csak az ösztönvilágának füstjét. Valószínűleg az utolsó pillanatokat éljük ahhoz, hogy ezt a fentiek mintájára alakuló görcsöt még kisimíthassuk a magyar katolikus társadalom testéből. Korábban is voltak belső frakcióink – legitimisták, KALOT-vonal, harmadik utasok, européerek, gyakorlati materialisták, ragaszkodó hívők stb. –, de halványabb színezettel. Ezeket Rákosiék két alapformára redukálták: a hűségesek-keményvonalasak-hőbörgők, és a kompromisszumkeresők-gyávák-eladottak táborára. Egy bizonyos: bár korántsem egyenlő mélységig, mindkét oldal tiszta jó szándékkal is járhat el. Azon túl, korántsem egyforma súllyal, de hibázik. Mindez elvileg mondható, mert az egyébkénti személyes felelősség vonatkozásában csak a jó Isten illetékes. A társadalmi fejlődésben máig ez a kollaborálok és az üldözöttek gócára egyszerűsödött. Pillanatnyilag a két góc a lassú megmerevedés állapotában van, és azzal fenyeget, hogy hosszú időre félbe vágja a magyar katolikus társadalmat. Ugyanis mindenki sündisznóállásba vonul, mert az elkövetett bűnt a bűnös előtt pszichésen igazolni látszik a hozzá való ragaszkodás. A másik oldal pedig a belső megbocsátás elutasításával vagy elkenésével igazolja önmagát. S a két szembenálló sündisznóállást csak erősítik, hogy az egyik témában hol ez a bűnös, akinek bánnia kellene valamit, és a másiknak megbocsátania, hol fordítva. A megmerevedésben hitelre talál minden üres kiszólás, szlogen, ami a másik ellen és magunk mellett szól. Mindenki mondhatja: könnyű neki most beszélni, de lett volna az én helyemben! Persze voltak annak idején az ő helyében olyan mások, akik épp azért fizettek a nyakukkal, mert másként is jártak el, mint ő, de épp azért kell ezeket félretolni. A félretolás módjai: nem tudomásul venni, nem emlékezni, bagatellizálni a többieket. Egyszerűen ügyetlenek, rövidlátóak voltak, akik ezért estek verembe, amit elkerülhettek volna, ha nem ilyenek lettek volna. Forrófejűek voltak, akik eszetlenül kapkodtak; de hát a fegyelmetlenség mikor volt erény? Mindegy ma már, hogy volt; a jövőt kell építeni, nem a múltat piszkálni – aztán a sietség közben ott maradnak a fel nem robbant gránátok is! Hisz a múlt hibái is úgy születtek meg a nem rossz szándékúak keze alatt, hogy csak a pillanatot látták, amelyre álmaik jövőjét akarták építeni. Látásuk és magatartásuk nem elvi és átfogó, hanem közeli és gyakorlati volt, de hát nem ebben látja Julién Benda is az írástudók árulását? Életük pillanatnyi külső könnyebbségéért elvesztegették életük egész értelmét, ahogy a teológia már régen megfogalmazta: propter vitam perdere vitae causas... Ezek után érthető, hogy az elrendező és a jövő felé nyitó tisztázásnak éppen azok szegülnek ellene, akik erre a legjobban rászorulnának. Az irányító és hanghoz juttató pozíciók a múltak érdeméből túlnyomórészt a kompromisszumkeresők kezében vannak mindmáig. A csöndes, belső, személyi súly a másik oldalon. S mindketten egyre közelebb kerülnek az örökkévalósághoz. A kollaborálók nem tartanak bűnbánatot, nem nyúlnak az üldözöttek után, sőt egyre inkább marginalizálják az egész kérdést. „Ugye, megoldódott a dolog magától – a jámborabbja: ugye, Isten megoldotta –, ki kellett volna várni, és nyugton maradni!" Az üldözöttek megviselten, a fentieken is elkeseredve átfogóan árulónak néznek mindenkit, aki nem volt üldözött. A szakadék egyre szélesebb lesz, s ezzel együtt jár a társadalom bizalmának apadása is, a csalódottság, még a társadalom azon részében is, mely a maga múltbeli lapulásával egyáltalán nem szerzett arra jogot, hogy elvárásai legyenek. Nem kis szerepet játszik mindebben korunknak betegesen beszűkült, egocentrikus látásmódja. Nemhogy a kompromisszumkeresőknél, de a keményvonalasoknál is sokszor élmény volt, hogy milyen kevesen és kevéssé gondolkozunk magában az Egyházban, az Isten Országa egészében. Mindenki a maga kunyhójáért nyűglődött, a maga dolgaival, ártatlanságával, vallomásaival volt elfoglalva. Nemcsak a hűséges protestáns lelkész sóhajtozott a Gyűjtőben azon, hogy jaj, szegény feleségem hogy birkózik meg most a disznóöléssel egyedül; a katolikus látása is ritkán nyúlik túl a plébániája, egyesülete, rendje dolgain. Ha igen, „belül" hűséges, jó szándékú hivők is úgy néztek rá – például egy szabadulás után –, mint egy „szabadon elővezetett" kétfejű, hatlábú szörnyre, aki az idomító iskolában megtapogatható, feketével és süteménnyel kockázat nélkül megkínálható, de ennél tovább nincs! És még azzal kell itt nagyon számolnunk, hogy a múlt számbavétele és a jövő építése nem két egymástól elválasztható „szakmai" terület. Aki a múltat jó értelemben nem tartja magában elevenen, az homokra épít. Aki a mai élettől elvonatkozva, abból kikapcsolódva foglalkozik a múlttal, az nosztalgiába merül el, és egyénisége szerint tündérálmoknál vagy depressziónál köt ki. A fenti mottó tanúsítja, hogy mikor Krisztus az egységre gondol – „amint mi", tehát ő és az Atya –, a teljességre, az egészre, mindenre gondol. A szűk egocentrizmusban pedig az „egy" nem egyéb, mint az én és az enyém, akár tervek, gondolatok, akár intézmények vagy emberek. Megrázó Jánosnál (14–17. fej.), hogy Krisztusnak a szenvedése előtt egyik legnagyobb gondja úgy beszélni az egységről, ahogyan még sosem beszélt. De megrázó számomra az is, mikor egy koncepciós per kihallgatási gyötrelmei közt valaki rájön, hogy hiszen nem is őt üldözik itt, hanem a Krisztust! Volt, aki magától jött rá, hogy az a csöppecske, amit ő csinált, és egyáltalán tudott csinálni, eltörpül a mellett a harci felvonulás mellett, amellyel őt megközelítették. Az egyik oldalon például néhány elsőáldozó kisgyerek oktatása, a másikon a lefigyelés és nyomozás százezres, avagy milliós nagyságú befektetése. Volt, akinek a szemébe vágták: „Mit erőlködik? Csak nem gondolja, hogy maga a fontos! Maga egy nagy senki!" A kívülálló el nem tudja képzelni, hogy milyen hallatlan erőt és felszabadultságot jelentett annak, aki ezt már ott és akkor felismerte, hogy nem érdekes sem ő, sem az egyesületecskéje, hanem csak a Krisztus! Azóta eltelhettek évtizedek, de ez a felismerés végérvényesen, mindmáig tartó. Ebben lehet találkozniuk mindazoknak, akik esetleg valójában az ő oldala mellől indultak, csak aztán az emberi esendőség elsodorta őket. A „túlélni", „menteni" oldal sem akart rosszat, kivéve azokat, akik csak a saját karrierjükön dolgoztak. A többiek csak beszálltak a „ringbe", „mert csak ott lehet birkózni". S itt már elkezdődik valami, mert Krisztus sose akart birkózni! Ezért evangéliumi csatákat nem is lehet folytatni a ringben, csak politikaiakat. Apró előnyökért – ezeket nevezik majd később „kis lépéseknek". Legtöbbször azonban, és a lényeges esetekben leginkább, csak hátrálni kényszerülnek kis lépésekben. Így, amit tegnap valaki még képtelenségnek vélt, azt ma, ha nehezen is, de megcsinálja. Ha valahol egy új személy kerül előtérbe, egy újságcikk jelenik meg, már keresi a vélt új lehetőségeket. Nem elvi keretekben gondolkodik, mert azokat akár hangtalan mozdulatlanságával is védhetne. De nemhogy az Evangéliumot, Márait sem olvasta: „A következetes hallgatás a közszereplés egyik leghangosabb és legfeltűnőbb, veszélyes válfaja." (Ami a Naplóból kimaradt, Vörösváry, Budapest, 1992, 304. old.) Mindig körülbeszél, tárgyal, nyilatkozik és – besározódik. Igaz, hogy mindezt Isten ügyéért véli tenni, de annak ez mit sem használ, a társadalom előtt csak hitelét veszti, maga belülről őrlődik fel, s apródonként az állam kívülről is felőrli őket. Nem volt saját evangéliumi arcuk, nem rendelkeztek a partizánok feltétlen önfeláldozási készségével, s az Evangélium ügyének sajnálatos krájzlerosaivá züllöttek. Eláll az ember lélegzete, mikor olvassa az 56 utáni állam-egyház-tárgyalások egy nehéz fordulóján, hogy egy olyan hűséges és közmegbecsülésnek örvendő püspök is, mint amilyen Endrey Mihály volt, úgy foglal állást, hogy „hintázással" kell „tűrhetővé tenni a helyzetet". (Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948-1964), Görres Gesellschaft, München, 1988, 166. old.) Saját helyzetét sem tudta tűrhetővé tenni! Még kevésbé akartak rosszat a „hűség" oldalán állók; de az embernek itt is meg kell küzdenie minden pillanatért, mert sem a megcsontosodás, sem az irgalmatlanság nem hűséges. Mindmáig fájó élményem az a fiatal, intelligens és tiszta szívű pap, aki első miséje után két hónappal már börtönbe került. Sokat és jól megvoltunk együtt. Egy dolga hökkentett meg. Egyebek között egyszer bizalmasan elmondta egy szép és hosszú versét. Tartalmában mély, és nagyjából formailag is nemcsak kifogástalan, hanem friss, ízes is volt. Egyetlen hibáját éreztem; a vége elnyúlt, mint mikor valaki maga is élvezi, amit csinál, és éppen azért húzza-húzza annak természetes kikerekedésén túl is. Megjelöltem neki a pontot is: – Te, innen már esik a vers, itt kellene befejezni – Én sosem változtatok azon, amit egyszer leírtam - volt a válasz. Csak azért nem hökkentem meg, mert azt gondoltam: fiatal vagy még, majd kinövöd. Az azonban világos volt előttem, hogy ilyen merev szellemi magatartással nem lehet bonyolult társadalmi helyzetünkben szépen dolgozni. De minden egészen másként alakult. A Nagy Imre-féle amnesztiával együtt szabadultunk 53-ban. Én fizikai munkára mentem el, ő, gyenge testalkata miatt, ezt nem tehette. Adminisztrátor lett a Vasútellátó központjában. Az üzemi étkezőben minden alkalommal a terítéke mellett állva hangosan imádkozott. Mondtam neki, hogy imádkozni kell, nem másokat provokálni, de ezt ő megalkuvásnak tartotta. Engem kárpált, mert jegyeztem békekölcsönt. Én akkor egy szövetkezetnél voltam triciklis kifutófiú. Tudták, ki vagyok, ismerték a múltamat is. Jó szívvel voltak hozzám. A szövetkezet egy összegben kapta meg felülről, mennyit kell jegyeznie. Becsülettel osztották el. Meg is tagadhattam volna azt, hogy jegyezzek, de ez a helyzeten semmit nem változtatott volna, csak a többi – családos – ember között kellett volna azt is szétosztani. Feljebb nem is tudtak az én hozzáállásomról, se így, se úgy. A munkahelyemen tán elhúzták volna szájukat az emberek, tán nem, de hitvallásnak, kiállásnak senki sem gondolta volna. Közös nyomorban, közös nyomás alatt éltünk, hisz egyetlen párttag volt csak a szövetkezetben, az is kényszerből, mert a szociáldemokratáktól tették át a pártok egyesítésekor. Én érzéketlenségnek tartottam, amit a barátom megalkuvásnak. Aztán eljött az 56, és ő megkérdezte, hogy mit szólok hozzá, ha kimegy. Csak két pap ilyen kérdésére feleltem akkor igennel, ő volt az egyik. Mindkét esetben azért, mert idegi érzékenységük miatt kegyelmi segítségnek véltem számukra a kilépési lehetőséget egy olyan terhelés alól, amelyre, úgy gondoltam, nem voltak méretezve. Rómába került, ahol átmenetileg egy női zárdába osztották be misézőnek. Közben magánkihallgatásra jelentkezett XII. Pius pápánál, mert hogy ő majd elmondja, hogy mi van itt. Erre nem kapott lehetőséget, hisz a pápa mindenkor ugyancsak el van foglalva, és ő helyzete alapján nem tudhatott olyan információkat adni, ami lényeges újdonságot jelentett volna. Ettől – úgy látszik – mélyen megsértődött vagy csalódott. A menekültek áradatában kinn rábukkant egy elvált asszonyra, aki egy gyermekével disszidált, együtt megvigasztalódtak, polgári házasságot kötöttek, és kivándoroltak Kanadába. Ezek a sorok már készen voltak, mikor a prímási levéltárban megtaláltam egykori plébánosa hivatalos jelentését, melyben káplánja letartóztatásáról számol be, egyúttal bizalmasan jellemezve is őt. Eszerint 1948. november 5-éről 6-ára virradó éjszaka tartóztatták le, és Pestre vitték. Jelenleg – írja a plébános – a Zalka Máté, volt Hadik-laktanyában van. A letartóztatás oka ismeretlen, de valószínűleg nem drégelypalánki (itt éltek a plébános is, és a káplánja is), és nem papi ügy. Többször meggondolatlanul beszélt, csaknem naponta figyelmeztettem. Nem valószínű, hogy innen ment a jelentés, de a falujárók figyelhették. Értékes, mondhatnám zseniális ember, aki kellő vezetés mellett nagyon sokra viheti, de hibája a szertelenség, amit a rajongók még szítanak. Engem atyjaként tisztelt, és látszat szerint szót fogadott. Nem tartom valószínűnek, hogy hamarosan visszatérjen. (7834/1948 és 1178/1949. sz. iratcsomók) Akár magam is szó szerint elmondhattam volna róla a fentieket. Csak éppen a fegyelem, önuralom és szerénység hiányzott belőle. Régi keresztény filozófiai tétel: bonum ex tota causa, malum ex quolibet defectu. Hogy egy lánc használható legyen, ahhoz minden egyes láncszemnek jónak kell lennie. Hogy ne lehessen használni, ahhoz egyetlen láncszem hibája is elégséges! Biztos, hogy a merev lélek nem csúszik, de abból még nem következik, hogy nem is törik! Ennek a két változatnak „történelmi" sorrendje a következőképpen alakul: a) Szidják az egyházat, a kereszténységet, mert ócska, meghaladott, reakciós, gettóba vonul, nem szól napjainkhoz, b) ezért aztán akár a jó szándékú, de naiv és felületes, akár az üres keresztények elkezdenek „szólni napjainkhoz", mikor is, akár ugyanazok, legorombítják őket, hogy jogosulatlanul politizálnak, ahelyett hogy szolgálnák az igehirdetést vagy a társadalmat, c) viszont minden földindulás után felelősségre vonják azokat, akik előzőleg „politizáltak", és egyúttal támadják mindazokat, akik ebben a műveletben nem üvöltenek velük együtt, ezzel is igazolva, hogy a kereszténység ócska, meghaladott, reakciós, nem szól napjainkhoz – da capo al fine! Az egésznek a logikátlansága senkit sem izgat. A megoldás az, hogy mindettől meg nem zavarva, a keresztény kizárólagosan a Krisztus nyomán járjon, kizárólagosan őt képviselje. Akkor ugyan sorban lesz baloldali, jobboldali, reakciós, fasiszta, maradi és progresszista, s amit csak a múló közéleti divatok és birkózások magukkal hoznak; viszont megőrzi a Krisztussal való belső békéjét, és ez mindig elég is lesz neki! Egy fiatal paptestvérem győzködött velem 1943 őszén egy hosszú beszélgetésben, hogy be kell lépni az Imrédy-pártba, különben jönnek a nyilasok. Azt feleltem neki: te, ha az arkangyalok jönnek le az égből pártot alakítani, oda sem lépek be, mert nem ez a dolgunk. Krisztus minden emberhez küldött bennünket. Ő ekkor már nyilván benn volt a pártban. Aztán 1948-ban engem letartóztattak, ő egy évvel később aposztatált. Mindkettőnkön beteljesedett állásfoglalásunk belső logikája, nem is találkoztunk többé. A nácizmust a magam teológiai és történelemszemléleti látásának hátvédjével az első pillanattól fogva elhárítottam magamtól. És sajnáltam azokat, akik bedőltek a saját naivitásuknak. Az összeomlás után viszont Sztálin két aktuálissá vált brosúráját, a dialektikus és a történelemi materializmusról, megjelenésükkor azonnal áttanulmányoztam. És szintén naivul, azt mondtam magamban, hogy ezek olyan primitív dolgok, hogy ezeknek nálunk senki sem fog bedőlni. Tévedtem. Sokan még a vesztőhelyre vivő utukon sem döbbentek rá, hogy csak eben gubát cseréltek, lényegében a vörösben sem történik más, mint ami a barnában vagy zöldben történt. De mindegy, így is bármilyen áron változatlanul hűnek kell maradni, mert Isten gondolatai feltétlenül beérnek, mindössze malmai lassan őrölnek, de szükségképpen, mert az emberiség egésze számára dogoznak. De ezt a szemléletet akárhányszor ma sem értik, becsületes keresztények sem. Egy kiemelt poszton lévő képviselőjük mondotta mostanában: „Végül már csak egy pap volt a börtönben, akinek csak a kisujját kellett volna kinyújtania, hogy kiengedjék, de nem tette meg." – A fogalmazás és annak a melódiája kétségtelenül értetlen vagy elítélő volt, mikor a szólónak, már csak kora miatt is, halvány gőze sem lehet arról, hogy mit jelentett volna realiter az a „kisujj-kinyújtás": a kisujjnak nemcsak egész karnak, hanem egész embernek kellett volna lennie. Az ilyen kompromisszumkeresőknek ma is bő dandárja hiszi, hogy az elkenéssel a bölcsek kövét találta meg. Szerencséjük az ifjúságuk: ők már nem fognak folytonos csúsztatásaik végén semmilyen formában sem kiborulni. Egy öreg szerzetes meséli, hogy ő még emlékszik „arra a dermedt távolságtartásra" a „kereten kívüliekkel" szemben, nehogy a velük való érintkezés veszélyeztesse a „keretet" – tehát valójában a saját egzisztenciájukat, nem az Evangéliumot! És ugyanakkor én még azt is tudtam, hogy a mesélő ugyanúgy nem vett tudomást saját szerzetes édestestvéréről, aki szintén kereten kívüli volt. S közben emlékeztem a 61-es perhullám idejéből az egyik ügyvéd elcsodálkozására: „Ezek a lányok egészen érthetetlenek. Mindenkire mosolyognak, de azért nem engednek semmiből." Persze, ők is kereten kívül voltak. Magának az egység óhajának – már csak Krisztusra pillogva is – általában senki sem mer ellentmondani. Csak mindenki úgy értelmezi, hogy a többiek kötelessége az ő nyomába jönni. Mert ő jót akar, ergo igaza van. Az egység felé tett első lépés: őszinte, benső elismerése mindnyájunk törékenységének, mindnyájunk állandó megtérési, tanulási, kiegészülési szükségleteinek. Nem az a fontos, hogy kinek van, volt, lesz igaza, hanem hogy egymást segítve tapogatóddzunk az Igazság felé. Ehhez csapdákból kell kimásznunk, illetve elkerülnünk őket. Személyi kapcsolódásoktól függetlenül, elvileg kell ezeket megjelölnünk. Eszmei csapdák: a) A „túlélni" és a „menteni" sokarcú bálványait le kell döntetnünk a „hűség" oltáráról. „A megbízottól pedig nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen." (1 Kor 4,2) Ez megold minden kérdést, minden problémában vízválasztó. b) Soha, senkinek nem lehet meglenni megtérés, bűnbánat, jóvátétel nélkül, amit az egész kinyilatkoztatás egyre hangoztat. Nem az a főbaj, hogy voltak hibáink is – kinek és mikor nincsenek? –, hanem ha nem tudunk rajtuk túllépni. Ha várjuk, hogy majd elfelejtődik, az élet túlmegy rajta, az átélők kihalnak, mi fiatalok nem is vagyunk felelősek érte, mintha csak az egyén léteznék, és a közösség nem – a var alatt pedig gennyesedik a seb. Ennek a szellemi-erkölcsi rövidlátásnak az áldozatai közben szaladnak a pillanat után, a holnapig se látnak, és aki sürgetően szól, csak magát teszi kellemetlenné. „Ha az ilyen emberek azt mondják: Mit foglalkozunk a múlttal, úgysem tudjuk megváltoztatni? – ezzel azt bizonyítják, hogy nem értették meg az erkölcsi világ követelményét, amely megkívánja annak megtagadását, amit már nem tudunk visszacsinálni." (Dietrich von Hildebrand: Átalakulásunk Krisztusban, Szent István Társulat, 31. old. – kiemelés tőlem.) c) Az irgalmasság győzelmet arat az ítéleten (Jak 2,13). Az igazság helyreállítása nem jelentheti a naiv, a tévedő, a bornírt, a megijedt, a sérült marginalizálását, lenézését. Vezetési csapdák: a) Kilépni a hivatali rutinmunkák áradatából, ami elviszi az idő- és szellemi energiákat az átfogó lelki-erkölcsi-szellemi-közéleti-emberi látás és nívón maradás elől, elveszi a döntésképességet magát és annak idejénvalóságát. Minderre az ember egymaga nem is képes, s azért aki nem képes egy ilyen jellegű munkatársi kemény magot kialakítani maga körül, annak a vezetésre való alkalmassága válik kérdésessé. b) A fentiekre támaszkodva levetni az életszemléletet, az emberkezelés, a tárgyalási gyakorlat naivitásait. Serédi azt hiszi, hogy európai jogászként tárgyalhat a németek lakájaival; Czapik taktikusként, Schrotty ügyeskedő talpnyalással iparkodik a vörösöknél valamit elérni. Bánáss azt hitte, hogy mert a plébániáján vendégül látta a debreceni kormányt, ő eléri azt is, amit mások nem. Balogh páter, Beresztóczy lakájkodással, Barankovics intelligenciájával vélt harcolhatni. Mindszenty József, Ravasz László, Ordass Lajos egyképpen tudták, hogy ez nem megy. A bábok addig és úgy ugrálnak, ameddig és ahogyan a zsinór rángatja őket. „Ich verstand, dass es unmöglich ist, mit dem Terror zu diskutieren – und das eine Diskussion mit dem Terror Zusammenarbeit bedeutet. – In diesen Jahren [1968] lernte ich auch, wo die Diskussion abgebracht werden muss, damit sie nicht in Lüge umschlagt, und wo der Widerstand zur Erhaltung der Freiheit beginnen muss." (Megértettem, hogy a terrorral tárgyalni lehetetlenség – és hogy a terrorral való tárgyalás együttműködést jelent. – Ezekben az években [1968] tanultam meg azt is, hogy mikor kell a tárgyalást megszakítani, hogy át ne csapjon hazugságba, és mikor kell megkezdeni az ellenállást, hogy megtarthassuk a szabadságot. – 30 Tage, 1992. április, 42. old.: „Zehn Jahre in Etappen. Ratzinger von 1982 bis 1992.") – Mindszenty, Ravasz, Ordass sem gondolkoztak másként. c) Vezetői poszton az embernek mindezt nemcsak magában, csendben kell tudnia. A vezetőknek ki kell lépniük abból a csapdából, hogy nem mernek vezetni. Igaz, ez nem is egyszerű dolog, és a mai pszichés körülmények közt még kevésbé. De ha az ember a fentiek értelmében lélekben állandóan kíséri napjaink kihívásait, számol vele, hogy a prófétai elvárásokat számon fogják tőle kérni (Ez 33,6), és hogy általában nem parancsokra és utasításokra van szükség – persze, ha arra van szükség, azt kell adni! –, hanem legtöbbször tájékoztatásra, véleményközlésre, biztatásra, elvárásra, és általában a stílus és hangsúly megtalálásához megfelelő észre és szívre, nos, akkor talán mégsem megoldhatatlanok a vezetői feladatok. A vezetés fogalmába is nagyon sok minden beletartozik. A legértékesebb, legvonzóbb, sőt a „legkeményebb" vezetést az a megbabonázó szellemi-erkölcsi kisugárzás jelenti, amelynek az ereje elől a jó szándékú és egészséges lélek sose tud kitérni. Ahogy Krisztus hívta az apostolait. Persze egyikünk se krisztusi méretű, no de nem is Péter vagy János hívását várják tőlünk! Legyen ez a vezető plébános, hittanár, cserkésztiszt, de legyen akár egy országos lap szerkesztősége, ahol azonban emberközelben írnak, és mégis nívósan, napjaink nyelvén, laza fecsegés nélkül, hogy amikor az olvasó leteszi az írást, utat és csillagot lát maga előtt, és nem azon bosszankodik, hogy 8-10 oldalnyi körfecsegés elolvasása után ott van, ahol előtte volt! Amennyire századunk pápái a korábbiaknál sokkal sűrűbb enciklikákkal, nyilatkozatokkal és állásfoglalásokkal felelnek századunk kihívásaira, helyi viszonyaink nem mutatnak fel helyi megfelelőségeket. Pedig: ha a trombita bizonytalan hangot ad, ki indul csatába? (1Kor 14,8) Végül a követői csapdák. Egocentrikus korunkban nem szoktak az emberek rádöbbenni arra, hogy a kereszténység végső fokon Krisztus-követés. Tudatosan vagy öntudatlanul, de a legtöbben maguk formálják a maguk számára a kereszténységüket, legyenek bár nemzetközileg ismert teológusok vagy az utcák egyszerű emberei. És ha ehhez még a vezetői csapdák zsúfoltsága is hozzájárul, akkor a követői csapdák sem maradnak üresen. Egy fiatal valami Istennek szentelt közösségbe lép be. Családja nem örül neki, de főképp annak nem, hogy „belépett" valahová. „El fogja veszíteni az egyéniségét. Ha már valami ilyesmit akar, alapítson egyet." Hogy a családnak fogalma sincs arról, hogy az alapítás éppúgy külön kegyelem, mint a belépés – ez még érthető. De ha a belépés tönkreteszi az egyéniséget, kik lépnének be oda, amit a gyerekük alapítana? Az egocentrizmus korában az arisztotelészi logika általában nem kelendő áru. A közös Krisztus-követésnek először azt a szakadékot kell betemetnie, amely az elmúlt idők nyílt egyházi cirkusza és a földalatti egyház, illetve esetenként mind a kettőnek pszichés torzulásai közt nyílt. Ahelyett, hogy áldozatul esnénk a különböző jellegű szalámiszeleteléseknek, megőrizni a Krisztusba kapaszkodás egységét. Akkor az építés nem fullad majd önigazolásokba, Nyugatról importált, divatos pasztorális fontoskodásokba, irreális „nosztalgiákba", de irigységbe és féltékenységbe sem. Legyetek tehát résen, hogy az istentelenek tévedése el ne sodorjon, és biztonságotokat el ne veszítsétek (2Pt 3,17). Mert a francia forradalom továbbélése is mutatja, hogy a múlttal szembe kell nézni, fel kell azt dolgozni, ami aztán jól vagy kevésbé sikerült; csak egyet nem lehet csinálni vele: átnézni rajta, nem számolni vele, meg nem történtnek tekinteni. A fal, amelynek az ember fejjel nekiszalad, nem olyan kérlelhetetlen, mint a múlt, amelynek hátat akar fordítani. A szerző készülő, Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban c. könyvének első fejezete.
Gaizler Gyula AZ ÉLET SZERETETE, AZ ÉLET VÁLASZTÁSA Az orvos feladata és szép kötelessége Korunkban ismét új erővel tör fel a régi kérdés: az életet szeretjük, választjuk-e, vagy a halált? Míg régen csak lassan terjedtek a hírek, ma állandóan halljuk, mikor mit tartanak fontosnak a „mértékadó körök". Manapság társaságok szerveződnek az élet és a halál szépségének hirdetésére. Öngyilkosklubok éppúgy alakulnak, mint életvédő egyesületek. Kinek-kinek magának kell eldöntenie, melyikhez csatlakozik, melyik véleményét teszi sajátjává. Alapvető választás ez, ettől függ számtalan egyéb kérdésre adott válaszunk, hogy mit tartunk fontosnak életünkben, mit megvalósítandónak akár lemondások árán is. Cselekedeteink alapjának az élet vágyának kell(ene) lennie. Élni itt, e világban, és élni odaát, Isten látásában. Mit tehetünk a különböző ellentétes kihívásokkal szemben? Mit tehetünk azokkal és azok nézeteivel szemben, akik a halált választják? Mint orvos találkozom olyan betegekkel, akik valamilyen okból nem akarnak élni. Rendkívül nehéz meggyógyítani őket. Mit tegyen az orvos, ha pl. vakbélgyulladás miatt azonnal műteni kellene a beteget, de a beteg nem egyezik bele? Öngyilkosságban való közreműködés ez, vagy tisztelnem kell a beteg akaratát? Meddig terjed a másik akaratának tisztelete? Más problémákkal is szembekerülünk. Mit tehetünk a krónikus alkoholistákkal, a mértéktelen dohányosokkal, akik ezzel a lassú öngyilkosságot választották, sőt családjuknak, környezetüknek is ártalmára vannak? Az orvos működési területének határára esik az abortuszkérdés és az eutanázia, azok problémája, akik nem akarnak utódot, és azoké, akik már tudatosan elhatározták, hogy maguk sem akarnak élni. Az orvosok segítségét elsősorban mégis az életet szeretők várják, azok, akik maguk meg akarnak gyógyulni, meg akarnak szabadulni szenvedéseiktől, azok, akik gyermekeket akarnak, akár a legtermészetesebb szülési segítséget igénylik, akár művi megtermékenyítést kérnek. Nézzük, miben segíthetünk, és miben nem. Természetes, hogy a kérdést itt csak nagy összefüggéseiben tudom tárgyalni. Részletesebb tájékoztatás a Szent István Társulatnál most megjelent könyvemben olvasható. Betegeink segítése, gyógyítása szakmai és emberi feladatunk, kötelességünk. Erre készültünk, erre esküdtünk. Feladatunk tehát, hogy megtanuljuk a szakmánkat, de az is, hogy emberként, szívünkkel, embertestvérünk mellett álljunk. A köznapi feladatok sokszor a legnehezebbek, mert mindennaposságuk miatt teljesítésük gépiessé válhat. Krisztusban hívő orvosnak tudnia kell, hogy ő maga is gyógyított, orvos is volt. Őneki kell Fő-orvosunknak lennie. A halál választása Amikor a hozzánk forduló a halált választja, és ehhez kéri segítségünket: ebben nem „segíthetünk"! Különösen élesen megnyilvánul ez manapság az abortuszok és az eutanázia kérésekor. Az elvi nehézségeket tovább súlyosbítja két tényező. Az egyik, hogy amilyen elvek alapján döntök az élet kezdetéről, ugyanazon vagy hasonló elvek alapján kell véleményt alkotnom az élet végéről is. Ami az élet elején emberölés, az élet végéhez közel is az, és viszont. A másik a genetikai kísérletek. Ha nem emberi személy, hanem csak sejthalmaz az a „valami", akkor nyugodtan lehet tépni, vágni, lefagyasztani. De ha ember?! Abortusz: A meg nem született gyermek számára a halál választása „... nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzőm életemet és tudományomat.'' (Részlet a hippokratészi orvosi iskola esküjéből.) „Az emberi életet a fogamzástól kezdve a legteljesebb tiszteletben tartom; fenyegetés hatására sem fogom orvosi tudásom az emberiesség törvényeivel szembenálló módon felhasználni.'' (Részlet a genfi deklarációból.) „. . . amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25,49) Rendkívül aktuális az abortusz problematikája. Tudjuk, hogy hazánkban hihetetlenül magas a méhen belül elpusztított magzatok száma. A legveszélyesebb hely az anyaméh lett. Az országgyűlés „magzatvédő"-nek nevezte az e kérdéssel foglalkozó törvényt. Tisztelem a névadók jóindulatát, mégis felmerül bennem egy különösnek látszó kérdés. A még meg nem születettek külön csoportot képeznek a már megszületettek népesebb táborával szemben. Kisebbséget alkotnak. Mit szólna bárki egy olyan „kisebbségvédő" törvényhez, amelyben előterjesztenének különböző változatokat, hogy mikor, milyen kisebbségieket szabad törvény által engedélyezetten kivégezni. A kérdés megdöbbentően hat, de csak azért, mert nem tartjuk még mi, keresztények sem magától értetődőnek, hogy a még meg nem születettek: emberek, saját kistestvéreink! Megkérdezhetném azt is, hogy mikor alkotnak „szülővédő törvényt", amely megszabja, mikor szabad és mikor nem szabad a szülőket megölni! (L. eutanázia.) Az élet kezdetéről szóló teológiai állásfoglalás mindenkor a természettudományos ismeretekre támaszkodott, és lényegileg ma is ezt teszi. Ami a kérdést gondokkal övezi, az az, hogy távolról sincs lehetőség arra, hogy a problémát tárgyilagosan, tudományos szigorúsággal tárgyalhassuk. Világszerte annyi, oly mértékű érzelmi töltés, előítélet veszi körül, hogy ezek tekintetbevétele és megválaszolása nélkül nem számíthatunk megértésre még azok közt sem, akik voltaképpen hasonló nézeten vannak. Nézzük ismét a kérdést, amelyből nyilvánvalóvá válik a megítélés nehézsége: „Mikor kezdődik a várt gyermek élete, és mikor a nem várt magzaté?" Ha ugyanis a gyermeket örömmel, szeretettel várjuk, Isten áldásaként fogadjuk, akkor mindenki tudja, hogy a gyermek élete akkor kezdődött, amikor a két sejt, a spermocyta és a petesejt egyesültek egymással. Ha a gyermeket nem vártuk, akkor is gyakori, hogy ezt szívesen, vagy talán kissé nehezebben, de elfogadjuk. Az élet kezdetére adott válaszunkon nem kell töprengeni. Ha azonban a megfogant élettől meg akar valaki szabadulni, és nem akarja önmagát gyilkosnak tekinteni, akkor kiutakat keres. Ami engem mégis minden alkalommal mélyen megdöbbent, amikor ezekkel a kérdésekkel találkozom, az az, hogy lassan már alig van, aki emberként kezelné a még meg nem születetteket. Számtalanszor hallottam, hogy azokat, akik a magzat életét védik, akár az anya kisebb-nagyobb nehézségei ellenére is, kegyetlennek, jobb esetben az élet realitásával nem törődőnek nevezik. A vergődő anya lelkiismeretének támogatói között, a segítők között is alig van, aki a még meg nem született kistestvért Jancsikának vagy Julikának, tehát komolyan embernek számítaná. Alig van már, aki a lelkiismeret megfelelő irányú alakítását, az ebben való segítést tekintené feladatának. A legtöbben a „lelkiismeret döntésére" hivatkoznak, mintha nem tudnák, hogy a lelkiismeretet valaki, valakik valamilyen irányban alakítják. A hawaii nyilatkozat (1977) pszichiáterek, tehát olyan emberek számára ír, akikről feltehető, hogy van „kialakított" lelkiismeretük. „Szigorú lelkiismeret és személyes ítélőképesség lényeges az etikai magatartásban. Mégis szükségesek írott szabályok is azért, hogy világossá tegyük a hivatásból fakadó etikai vonatkozásokat, hogy irányelveket adjunk az egyes pszichiátereknek, és segítsük őket lelkiismeretük alakításában." Van-e jogunk mások meggyőződése ellenében törvényt hozatni? Vajon nem minden törvényt egyesek meggyőződése ellen hoznak? Felszökik a titkos abortuszok száma? Teljesen bizonyíthatatlan feltételezés, melynek főleg a mértékéről csak elképzelések lehetnek, kinek-kinek saját látásmódja alapján. Nem szabad halálos ítéletet hozni, nem szabad fegyvert fogni a másik emberre, stb. – mondják sokan. Nem megdöbbentő, hogy ugyanezek az „életvédők" emberi szabadságjognak tartják, hogy a méhben élő magzatot minden további nélkül ki lehet végezni? Másik bugyorban tartják a hátrányos helyzetűek védelmét – a gyengeelméjűeket is védik, ha már megszülettek –; de előzzük meg, mondják, ne engedjük megszületni. – Egy vak tanár barátom kérdezte: ezek tehát engem megöltek volna, ha előre megtudják, hogy vak leszek? – Hogy ez emberölés? Hogy manapság a legveszélyesebb hely az anyaméh? Minek ment oda? Hogy került oda? Ha vízben fuldokolna, kimentenénk, de ez még csak egy pondró! Idejében el kell nyomni! (Elhangzott vélemény!) Az orvos lelkiismereti gondjai Mi történjék azokkal az orvosokkal, akik hűek akarnak maradni elveikhez, a „hippokratészi eskü"-höz? Felhívom itt a figyelmet arra, hogy a hazánkban ma hivatalos orvosi eskü szövege ezt a kérdést nem is említi! A jelen helyzet azt eredményezte, hogy az abortuszt nem vállalók kizáródtak a szülész és nőgyógyász szakmából! Ma már hírmondó is alig van köztük. Változtassuk meg az eskü szövegét? A törvényi szabályozásnak az erkölcsi kötelezettség jogi megfogalmazásának kell(ene) lennie. Mennyit ér a törvényben biztosított jog, ha a főorvos csak akkor veszi fel osztályára a fiatal kollégát, ha eleve vállalja az abortusz elvégzését?! Nálunk nincs külön „abortuszklinika"; egyáltalában nincs jelenleg olyan kórházi nőgyógyászati osztály, ahol ne végeznék! Hol képezhetik ki a hívő orvosokat szülészekké, nőgyógyászokká? Megjegyzem itt még azt, hogy a katolikus egyház szerint (tehát szerintünk) a magzat életét veszélyeztető, a születés előtti diagnosztikus beavatkozások is tilosak, ha azok nem a főtusz egyéni életének védelme vagy gyógyítása érdekében történnek.
Eutanázia. A halál „választása". Ki-ki saját maga halálát. „Halálba segítés". „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok." (Részlet a hippokratészi iskola esküszövegéből.) „Az emberi életet a fogamzástól kezdve a legteljesebb tiszteletben tartom; fenyegetés hatására sem fogom orvosi tudásom az emberiesség törvényeivel szembenálló módon felhasználni." (Részlet a genfi deklarációból.) Kháron ladikjába szállva Mikor „tekintünk" valakit halottnak? A kérdést a szervátültetés rendkívül élesen vetette fel, felpezsdítette az orvosi kérdések iránti érdeklődést. Mikor lehet egy „meghalt" emberből pl. a szívét kivenni? Az orvos valójában nem a halált állapítja meg, hanem azt, hogy a beteg abba az állapotba került, amit halálnak nevezünk. A halál beálltát akkor véleményezhetjük, amikor az agy működése visszavonhatatlanul megszűnt. Meg kell itt is említeni, hogy ezt az új meghatározást egyesek manapság döntő érvnek tekintik az élet kezdetének megállapításakor is: ha még nincs működő agy, nem beszélhetünk emberről, tehát a magzat csak attól kezdve tekinthető embernek, amikor az agykezdemények fejlődése már megindult. Természetesen sokan vagyunk, akik ezt a nézetet könnyen megcáfolhatónak találjuk. Szerintünk a magzat agya ki fog fejlődni, ha nem öljük meg, míg az agy végleges elpusztulásán nem lehet segíteni. Utóbbi esetben az ember belépett Kháron ladikjába, a magzatot viszont, ha megöljük, mi lökjük bele! Ma már hazánkban is egyre hangosabban követelik egyesek a szabad eutanázia lehetőségét. Nem tudják, mit kívánnak! „Aktív" és „passzív" eutanázia Az eutanázia szó megtévesztő. Eredeti jelentése: jó halál. Valójában a „halálba segítést" jelölik vele. Különösen megtévesztő az, ha ún. aktív és passzív eutanáziáról beszélünk, amikor az aktív szóval valójában a „halálba segítést" (Sterbehilfe), gorombább szóval a beteg megölését jelezzük. A „passzív" forma ettől lényegesen eltér, semmiképpen nem sorolható azonos csoportba. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a beteget „hagyjuk békében meghalni". A haldoklást nem szabad meghosszabbítani. Nem jelenti azonban az élet erőszakos megrövidítését. Nagy különbség, hogy valakit elkísérünk Kháron ladikjáig, vagy belelökjük. Természetes, hogy ha mindkettőt eutanáziának nevezzük, akkor igen megnő azon orvosok száma, akik úgymond „eutanáziát végeztek''. Nagyon veszélyes játék ez, mert könnyen azt látszik bizonyítani, mintha az aktív (!) eutanázia széles körben elterjedt lenne már most az orvosok közt. Az orvosok érdeke is megkívánja, hogy élesen elkülönítsék egymástól az ún. aktív és a passzív eutanázia kifejezést. Nézzük az ún. aktív eutanázia néhány problémáját: Ki hajtja végre? Kinek a kérésére? Hogyan bizonyítható utólag, hogy valóban kérte? Hollandiában külön bizottságokat állítottak össze e célból, benne lelkésszel is, annak ellenére, hogy a törvény (e cikk írásakor) még tiltja az eutanáziát. (Ezt a törvényt ott alig veszi már komolyan valaki!) [És időközben, 1993 elején, Hollandiában meg is született az eutanáziát engedélyező törvény. A szerk. megjegyzése.] A jogászok felmenthetnek törvénnyel, rendelettel az alól, hogy lelkiismeretünk szavára hallgassunk? Utasításra is ölhetünk? Ki utasíthat erre? Utána mondható: „Parancsra tettem?" Könnyen elterjedhet a félelem: „Ebbe a kórházba nem szabad befeküdni, mert itt megölik az embert!" (Magyar prof.) Felmerül a kérdés: Orvos és hóhér két különböző foglalkozás-e még? Meggyőződésem az, hogy direkt eutanáziát nem szabad megengedni. Kíséret a halálig. A beteg utolsó útjára készül. Egyházunk eddig „utolsó kenetnek" nevezett szentségét ma „betegek szentségeként" tiszteljük. Szokásos az áldoztatást illetően a „Szent Útravaló" elnevezés is, mely már utalás a halál közelségére, de a továbbélés bizonyosságára is! Mindvégig fontos a beteg világos (számára világos), őszinte, felelős és folyamatos tájékoztatása. Ne felejtsük soha, hogy szenvedő, gyakran rettenetesen szenvedő, sorsukat kilátástalannak látó emberek sokszor már csak mielőbbi halálukat várják, ők azok, akik a szerintük megváltó mérget tartalmazó injekciót kérik, könyörgik tőlünk. Vegyük észre, hogy ez kudarcunkat jelenti olyan értelemben, hogy nem törődtünk velük eléggé, nem törődtünk fájdalmaikkal, nem tettünk meg mindent szenvedésük csökkentésére. Látni sem akarnak soha többet bennünket. Sokunk véleménye szerint az eutanázia elleni leghatásosabb küzdelem éppen a fájdalmak csillapítása, mint ezt a Hospice mozgalmak gyakorlata is igazolja. A beteg megérzi, hogy az orvos valóban együtt érez-e vele. Vágyva vágyja a vigasztaló jó szót. Emberi rokonszenvet vár. Időnként újra reménykedik a gyógyulásban. A szenvedés csökkentése. A fájdalomcsillapítás szeretetszolgálat. A fájdalom csillapítása minden emberszerető személy kötelessége tudásának, lehetőségeinek megfelelő mértékében. Különösen fontos feladata ez azoknak, akik emberek gyógyításával foglalkoznak. A fájdalomcsökkentés a beteg szenvedéseinek mérséklését szolgálja. Lehetőleg törekednie kell arra a halál közelében is, hogy a beteg ne veszítse el öntudatát, minél tovább megőrizze személyiségét, identitását, de ne szenvedjen. Előfordul, hogy az alkalmazott gyógyszer megrövidíti a súlyosan beteg ember életét, helyesebben haldoklásának idejét. Ez gyógyszer-mellékhatásként fogható fel. A beteg életének tudatos rövidítése teljesen más dolog, az már ún. aktív eutanázia, „halálba segítés". A szenvedés a keresztény ember számára misztérium, melyet egy ködfátyol fed el előlünk. Próbáljunk mögé pillantani. „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára." (Kol 1,24.) Nem jelenti ez azt, hogy önként jelentkeznünk kell: szenvedni akarunk. Jézus sem tette ezt, de amikor bekövetkezett, elvállalta. A kereszténységben ősi hagyománya van a másokért felajánlott szenvedés jelentőségének, segítő erejének. Amelyik betegben érzünk erre hajlandóságot, annak felhívhatjuk erre a figyelmét. Végső fokon Jézus értünk hozott áldozatához csatlakozik az, aki saját szenvedését mások testi-lelki boldogságáért felajánlja Istennek. Hazánkban is sokan vannak az ágyhoz kötött betegek között, akik Teréz anya működésének segítségére ajánlják szenvedéseiket. Fényévnyi távolságra van ez a lázadó istenkáromlástól, öngyilkos halálba meneküléstől. Kábítószer-tartalmú fájdalomcsillapítók használata különösen akkor indokolt, ha a halál bekövetkezte rövidesen várható, tehát hozzászokástól nemigen kell tartani. A Hospice-jellegű mozgalmak egyik legfőbb jogosultsága éppen az, hogy a testi-lelki törődés, a megfelelő fájdalomcsillapítás visszaadja a hátralevő időre a haldokló emberi méltóságát. A fájdalomcsillapításhoz sorolható tágabb értelemben mindaz, amit a beteg méltóságának fenntartásáért teszünk, tehát pl. az is, hogy a beteget mindig nevén szólítjuk, behozhatja kedvenc bútorait, sőt esetleg kis állatait, tehát otthonos, szerető légkört teremtünk körülötte. Ne feledjük, azok számára, akik nem tudnak otthon meghalni, éppen ezt a szerető légkört kell elsősorban biztosítanunk. Hozzátartozók vigasztalása Vigasztalnunk kell a hozzátartozókat is. Ez utóbbi részét képezi a gyászreakciók kezelése, csökkentése. Elengedés művészete Az orvos számára az „elengedni tudni" csaknem szkizofréniás késztetés. Eddig az volt a feladata, esküjéhez hűen, hogy mindent elkövessen azért, hogy a beteg életben maradjon. Ezért tanult, dolgozott éjt nappá téve, s most tegyen úgy, mint a középkori képeken látható: A „kaszás" megjelenésekor az orvos a másik ajtón sürgősen távozik. A halál folyamata alkonyodáshoz hasonlítható, a nappal és az éjjel közötti állapot. Meg kell találni azt az időpontot, amikor még küzdenünk kell az életért, és azt, amikor el kell válnunk a betegtől. Nem könnyű feladat. Alkonyatkor a gépkocsivezetők egyenként gyújtják meg fényszóróikat, míg végül valamennyié ég. Közben? Ez az egyéni megítélés ideje. Tekintetbe kell venni a beteg akaratát, gyógyulási vágyát, annak esetleges változását. Mindig marad egy adag bizonytalanság az orvosok és a többi gondozók részére. Művészet és intuíció. (Meran 157. o.) Hospice-mozgalom Angliában indította el a Hospice (Hospiz, Hospicium) nevű mozgalmat Cicely Saunders, 1967-ben, a St. Christopher's Hospice megalapításával. A hoszpícium lényege, hogy azokat a betegeket, akik várhatóan néhány napig vagy esetleg néhány hétig élnek még, külön kórházban helyezik el. Itt először főleg fájdalmaikat csillapítják, de legfontosabb, hogy mindent megtesznek azért, hogy betegeik méltósággal, emberi módon, saját egyéni életük befejeztével, egyéni halálukkal halhassanak meg. Az ide bekerülő betegek tisztában vannak betegségükkel, tudatosan készülnek fel a halálra. (Hazánkban többen, így a Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága, igyekszenek ilyen osztályt létrehozni.) Hívő gyógyítók gyakori problémája: Hogyan közeledjünk a haldoklóhoz? A kérdés megformázásában benne van a válasz is. Ha azt kérdezem: „Mindenáron meg kell-e térítenem a haldoklót?", akkor a válasz csak az lehet, hogy „minden áron" nem lehet téríteni, mert erőszakkal éppen ellenkező eredményt érhetünk el. Ha viszont azt, kérdezzük, hogy szabad-e segíteni a haldoklónak, hogy megtalálhassa Urunkat, Jézus Krisztust, akkor erre a kérdésre csak igenlő választ adhatunk. Ne feledjük, hívő ember számára alapelv: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg őt!" Az élet választása Életminőség. Meddig választhatom az életet? Meddig „érdemes" élni? „Méltósággal haljunk meg!" Katonák a csizmájukban. Szóvirág ez, vagy véres valóság? A fiatal korban oly határozottan követelt „kegyes" halál idős korban nem inkább iszonytató és félelmes? És a másik véglet? Meddig „gyógyítsunk"? Az utolsó lélegzetvételig, mint ezt eddig követeltük? Akár félagytekével, altest nélkül is, mert technikailag megoldható? (Kautzy) Kell-e, sőt: szabad-e a haldoklást meghosszabbítani? Fel kell-e mindenkit éleszteni, ha „elaludt"? Keresztény hivatalos nyilatkozat is van erről. XII. Pius pápa 1957. nov. 24-én az intenzív terápiát is irányító aneszteziológus szakemberek egy csoportja előtt tartott beszédében hangsúlyozta, hogy az embernek Isten adta joga, hogy méltósággal, ember voltának megfelelő módon haljon meg. Az akkor szokásos szóhasználat szerint még rendes és rendkívüli eszközökről beszélt. Kérdezhetünk így is: Szabad-e a haldoklást meghosszabbítani? Még a keresztények is két, végletekig eltérő következtetésre juthatnak. Egyik szerint: Isten akarata minden élet fenntartása. Másik felfogás: Keresztény kötelesség, hogy a betegséget és a halált alázatosan, készségesen elfogadjuk. A kinyilatkoztatásban nincs kifejezett utalás extrém orvosi ténykedések megítélésére. Mindenkinek joga van arra, hogy valamilyen különleges eljárást válasszon vagy megtagadjon. Ez nem öngyilkosság, hanem – ha már nagyon erőltetem a meghatározást – a halál nemének megválasztása. Persze mérlegelni kell a gyógyulás, illetve a maradandó károsodás valószínűségét. Más a megítélése annak, ha pl. egy kisgyermekes édesanya nem vállal egy könnyűnek ígérkező műtétet, és más, ha egy magányos idős ember nem vállalkozik egy súlyos operációra. Az orvos feladata, hogy lehető tárgyilagossággal világosítsa fel a beteget a várható előnyökről és hátrányokról. Az élethosszabbítás vagy a „békében meghalás" kérdésében a döntés sokszor rendkívül nehéz, felelősségteljes feladat. Ezt senki sem veheti le az orvosok válláról. Előfordul, hogy nemcsak a beteg személyes érdekével kell számolni. A hozzátartozókra rótt teher az elviselhetetlenségig nőhet. Fel szeretném hívni a figyelmet egy különleges problémára, melyről a tokiói deklaráció ír: „Ha egy rab visszautasítja a táplálkozást, és az orvos úgy ítéli meg, hogy ennek következményeit az illető racionálisan fel tudja mérni, nem szabad mesterségesen táplálnia." A deklaráció a börtönökben történő kínzásokkal, kínvallatásokkal kapcsolatban írja le az orvos kötelességeit. Érthető, hogy nem helyesel olyan magatartást, mely meghosszabbítja a kínzások lehetőségét. Az életet minden eszközzel fenntartó törekvések és a beteget „sorsára hagyó" magatartás két véglet. Mindkettővel követhetünk el hibákat. Újabban a „méltó halálhoz való jog" címén követelik az eutanázia engedélyezését. D. Jackson és St. Youngner közös cikke 1979-ben, 22 évvel XII. Piusz beszéde után, már erre a veszélyre figyelmeztet. A „Death with dignity" gondolatának túlhajtása világszerte terjed. Olyanok is ragaszkodnának a kezelés abbahagyásához, akiknek az állapota ezt egyáltalán nem indokolja. Az orvos feladata ekkor, hogy megfelelő felvilágosítással a beteget meggyőzze a további kezelés értelméről, szükségességéről. Ismét előtérbe lép a hippokratészi elv: Az élet érték, amelyet védeni, amelyért küzdeni kell. * Irodalom: Gaizler Gyula: Felelős döntés vagy ítélet-végrehajtás. Szent István Társulat, Bp. 1992. Itt bőséges irodalmi hivatkozás található.
Miklós Árpád LOGIKAILAG KÖVETKEZETES ABORTUSZTÖRVÉNYT! Az MDF-képviselő felszólalása 1992. november 23-án este 9 óra után hangzott el a Parlamentben, 25-nél nem több képviselő jelenlétében. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Azért kértem szót a magzatvédelmi törvény vitájában, mert szeretném együttgondolkodásra késztetni a téma iránt érdeklődő állampolgárokat. Nem vagyok orvos. Matematika-fizika szakos középiskolai tanár vagyok, de a terhesség-megszakítás problémája gyakran előkerült az osztályfőnöki óráimon. Pontosan olyan korosztályt tanítottam, akiknek erről a problémáról alapvetően fontos beszélni egy osztályfőnöknek. Meggyőződésem, hogy a huszadik század végén olyan törvényeket kell alkotni a képviselőknek, amelyek a lehetőségekhez képest egységes logikai rendszerbe ágyazhatok, és ilyen értelemben koherenciában vannak más törvényekkel. Ahhoz, hogy a leendő törvényünket logikusan végiggondoljuk, először le kell rögzíteni olyan alapelveket - nevezhetjük őket akár axiómáknak is -, amelyeket a társadalom nagyon nagy többsége elfogad. Miután ez megvan, ezekből az alapelvekből kell logikus következtetéshez jutnunk. Én ilyen alapelvnek tartom, hogy az ember szabadnak születik, szabadon rendelkezik önmagával, szabadon kamatoztathatja tehetségét, és kiteljesítheti egyéniségét. Ez – meggyőződésem szerint – olyan alapelv, amelyet a társadalom nagyon nagy többsége elfogad. Így rögtön fölmerül a kérdés, hogy van-e joga a társadalomnak törvényekkel korlátozni az egyéni szabadságot. Gyorsan beláthatjuk, hogy van joga, és korlátozza is sok olyan esetben, amelyek jogosságát nem hiszem, hogy sok ember vitatja. Például senki sem ölheti meg embertársát büntetlenül azért, hogy önmagát kiteljesítse. Ennél van sokkal kevésbé durva példa is. A törvény határozottan tiltja az alkoholos állapotban történő autóvezetést. Tehát attól még, hogy én szabad ember vagyok, nem tehetem meg, hogy jól berúgok, és utána hazavezetem autómat. A tiltás teljesen jogos, mert aki részegen vezeti autóját, nagy valószínűséggel veszélyezteti embertársainak az életét vagy testi épségét. Ezen megfigyelések után én második alapelvnek tekintem azt, hogy az ember szabadságát csak akkor jogos korlátozni, ha cselekedetével embertársai életét, egészségét vagy testi épségét veszélyezteti. Gondolom, ezzel az alapelvvel is egyetért a társadalom nagy része. Még egy alapkérdésben kell megegyezni, mielőtt a magzatvédelmi törvényjavaslatra rátérnénk. Ez a kérdés a következő: jogilag embernek tekinthető-e a magzat, vagy nem? Itt már nehezebb a megegyezés, mert bármit is válaszolunk a kérdésre, azt sokkal többen fogják vitatni, mint az előző két alapelvet. Mivel az előbb feltett kérdésre kétféle válasz lehetséges, ezért a magzatvédelmi törvényt mind a két válasz esetén végig kell gondolni. Ha abból indulunk ki, hogy a magzat ember, akkor az előző két alapelvvel együtt csak olyan következtetésre juthatunk, hogy a terhesség-megszakítást végrehajtani tilos, hisz azzal embert ölünk, embert ölni viszont a második alapelvünk értelmében nem szabad. Különben is Magyarországon eltörölték a halálbüntetést, tehát még súlyos bűnöket elkövető embereket sem szabad kivégezni. Vizsgáljuk meg, milyen következtetésre jutunk akkor, ha harmadik alapelvként abból indulunk ki, hogy a magzat jogilag nem ember. Azért, hogy tisztán végiggondolhassuk, újra felidézem a három kiindulási alapot: 1. az ember szabad; 2. csak akkor jogos korlátozni az ember szabadságát, ha azzal embertársaink életét, egészségét vagy testi épségét veszélyeztetjük; 3. a magzat jogilag nem ember. Logikus következtetésünk kimondásához azt kell megvizsgálnunk, hogy veszélyezteti-e egy nő embertársai életét, testi épségét akkor, amikor terhesség-megszakításon esik át. Ennek eldöntéséhez a statisztikát kell segítségül hívni. 1956-ig a magyar történelem minden korszakában tilos volt a terhesség-megszakítás. 1956-tól napjainkig közel 5 millió magzatot pusztítottak el. A legfélelmetesebb adatok a hatvanas évek elejéből valók. Ebben az időszakban egy év alatt született százharmincezer gyermek, és körülbelül kétszázezer terhesség-megszakítást regisztráltak. A terhesség-megszakításon átesett nők 20%-a egy életre meddő maradt. Az orvosok egyöntetű véleménye alapján a terhesség-megszakítások nagymértékben megnövelik a később sorra kerülő tervezett szülésnél a koraszülés valószínűségét. Ez pedig veszélyezteti a nő nem is akármilyen embertársát, hanem a saját kívánt gyermekét. Orvosi vélemény alapján tehát a terhesség-megszakítások, de még inkább a terhesség-megszakításokon átesett nők a cselekedetükkel veszélyeztetik a későbbre tervezett saját gyermekük egészségét és testi épségét. Ez azt jelenti, hogy olyan alapelvekből kiindulva, amelyeket a társadalom nagyon nagy része helyesel, csak arra a logikus következtetésre juthatunk, amely tiltja a terhesség-megszakítás szabadságát. Logikai szempontból vizsgálva az SZDSZ vezérszónokának, Rózsa Editnek a kijelentéseit, azok több ponton is vitathatók. Ezek közül csak egyet emelek ki. Azt állítja, hogy csak olyan törvényt szabad hozni, amely végrehajtható; a demokratikus parlament tekintélye attól függ, hogy megvalósítható törvényt hozunk. Gondolom, ez alatt azt érti, hogy nincs értelme tiltani a terhesség-megszakítást, mert a tiltás ellenére is lennének abortuszok. Kérdem én: melyik törvény végrehajtható? Hiába tiltja a törvény a gyilkosságot, a rablást, a lopást, mégis sokan elkövetik. Ha igaz lenne Rózsa Edit állítása, miszerint a demokratikus parlament tekintélye attól függ, hogy megvalósítható törvényt hozunk, akkor ezeket a tiltásokat meg kéne szüntetni. Ezt viszont – gondolom – senki sem akarja. Mint már beszédemben említettem, ma nem lehet széles társadalmi konszenzuson alapuló választ adni arra a kérdésre, hogy a magzat jogilag embernek tekinthető-e, vagy nem. Ez nem is csoda, hisz abban az egyesült sejtben, amely a petesejt és az ondósejt egyesülése után létrejön, már kódolva van az egyén későbbi élete; ez is mutatja, hogy tudományos szempontból nem rögzíthetjük le egyértelműen, hogy a magzat nem ember. Emiatt az a javaslat is erősen vitatható, amely a magzat 12 hetes koráig az anya döntésére bízza a terhesség-megszakítás végrehajtását. Bárki megnézheti orvosi szakkönyvekben, hogy egy 12 hetes magzat és egy újszülött között szinte teljes az alaki hasonlóság, ránézésre csak a méretekben van különbség. Egyéni öntudatról egyik esetben sem beszélhetünk. Ezek figyelembevételével nem tudom elfogadni azt a javaslatot, hogy egy nő a magzat 12 hetes koráig – nehéz szociális helyzetére hivatkozva – szabadon megszakíthassa terhességét. Ilyenkor arra szoktak hivatkozni, hogy a nem kívánt gyermek jobb, ha nem is születik meg, mert az anya úgysem tudja biztosítani a megfelelő körülményeket; valószínűleg nevelőotthonba kerül, így csak az állami gondozottak száma nő, ami nem kívánatos. Ez az érvelés nagyon veszélyes. Mert ezeket az érveket azok a nők is elmondhatják, akik hasonlóan nehéz szociális körülmények között élnek, csak valami ok miatt a magzat 12 hetes koráig nem fordultak az abortuszbizottsághoz, így akaratuk ellenére megszületik gyermekük, majd azt megölik. Ha már a gazdasági és a szociális körülményeket vizsgáljuk, akkor bele kell gondolni a következőkbe: az emberiség történelmének volt olyan periódusa, amikor a gazdasági fejlettség alacsony színvonala miatt a társadalom nem tudott túl sok nem termelő egyedet eltartani. Ilyen primitív társadalmakban előfordult, hogy az öregeket, pusztán gazdasági okok miatt, megölték. Olyanról is tudunk, amikor életképtelennek nyilvánított gyermekeket öltek meg. Az emberiség történelmének viszont – tudtommal – nem volt olyan korszaka, amikor életképes gyermekeket vagy magzatokat törvényesen pusztítottak el. Az életképes magzatok elpusztításának törvényesítése egyértelműen a XX. század civilizált társadalmainak a találmánya, amit először éppen a fejlettebb gazdaságú országokban vezettek be. E tények miatt nem tudom elfogadni a gazdasági és szociális körülményekre való hivatkozással elkövetett magzatgyilkosságokat. Hölgyeim és Uraim! Azért kértem szót a magzatvédelmi törvény vitájában, hogy megpróbáljam együttgondolkodásra késztetni azokat a honfitársaimat, akik végighallgatják beszédemet. Meggyőződésem, hogy ez a törvényjavaslat az, amivel a legjobban föl lehet korbácsolni a kedélyeket. Ezt én semmiképpen nem akartam. Ezért mondtam el úgy a beszédemet, hogy az érzelmi megnyilvánulásaimnak nem adtam hangot. Aki érzelmi érveket akar, az nézze meg a Néma sikoly című filmet. Többször végiggondolva az általam elmondottakat, én csak három esetben tudom engedélyezhetőnek elképzelni a terhesség-megszakítást. Az egyik: ha szülés alkalmával az anya élete nagy valószínűséggel veszélybe kerül; a másik: ha a magzat genetikailag károsodott; a harmadik: ha a terhesség bűncselekmény következménye. Gyakran elhangzó vád a nők részéről, hogy már megint a férfitöbbségű Parlament dönt egy olyan kérdésről, amely a nőket érinti. Ez a vád szerintem teljesen alaptalan, mert ez a kérdés egyáltalán nem csak a nőket érinti. Tisztelettel kérem azokat a nőket, akik az előbb említett vádakat hangoztatják, gondoljanak bele a következőkbe: Ha én most csak önző férfiérdekek alapján szavaznék, akkor a terhesség-megszakítás teljes szabadságát támogatnám. Önző férfiérdekek alapján az lenne a kívánatos, hogy ha egy felelőtlen szexuális kapcsolatnak terhesség a következménye, az szabadon megszakítható legyen – ettől az egész megúszható lenne párezer forintból, a férfi egészsége nem károsodna, és nem kellene egy életen át gyerektartást fizetni. Ebből egyértelműen látszik, hogy nem önző férfiérdekek miatt jutottam a már említett következtetésekre. Tisztelt Képviselőtársaim! A szavazásig hátralévő idő alatt, kérem, lelkiismeretesen döntsék el, hogy akarnak-e egy egységes logikai rendszerre épülő, a már meglévő törvényekkel koherens, életpárti magzatvédelmi törvényt, vagy inkább egy szabadnak nevezett, jövőt pusztító, népünk egészségi állapotát tovább romboló törvényre adják voksukat. Köszönöm szépen.
Török Péter FŐPÁSZTORAINK A GAZDASÁGI ÉLETRŐL, FEJLŐDÉSRŐL Nehéz manapság sikeresen helytállni a gazdasági életben. Még nehezebb tisztességesen, keresztényként tenni ugyanezt. De talán a legnehezebb útmutatást adni, hiszen a terület óriási, és az előttünk lévő út majdnem olyan meredek, mint az, amelyik az örök életbe vezet. A katolikus egyház azonban igyekszik itt is segítségére lenni híveinek. 1991-ben ünnepeltük a Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulóját. Az ünnepi alkalomból Svájcban a fribourg-i egyetemen konferenciát rendeztek, melynek témája a pápák szociális tanítása volt. Az idén – Maritain halálának 20. évfordulójára is emlékezve – április 1-étől 3-áig a Nemzetközi Jacques Maritain Társasággal közös szervezésben újabb találkozónak adott helyet az egyetem, de most a püspökök tanítását, gazdaságetikai útmutatását elemezték a résztvevők. A konferenciát többéves előkészítő munka előzte meg: a kutatók a világ püspökeinek, püspöki konferenciáinak 1891 és 1991 közötti megnyilatkozásaiból gyűjtötték össze azokat, amelyek a társadalmi-gazdasági élettel, a fejlődéssel, a közben felmerülő problémákkal foglalkoztak, vagy legalább érintettek ilyen kérdéseket is. Megadott szempontok és kulcsszavak segítségével minden egyes dokumentumot nyilvántartásba vettek és lefordítottak franciára. Az összegyűjtött anyagot jövő év elején tervezik megjelentetni, hogy ne csak az idei találkozó, hanem további kutatások forrásául is szolgálhasson. A konferencia nevének – Etika, gazdaság és fejlődés, Az öt kontinens püspökeinek tanítása – éppen térségünk szempontjából volt egy apró szépséghibája. Európát csak Nyugat-Európa képviselte, mivel Közép- és Kelet-Európa országai közül csak hazánkban és Erdélyt érintve részben Romániában történt meg a felmérés nem sokkal a konferencia kezdete előtt. Az itt következő beszámolóban először egy általános helyzetképről, majd röviden a magyar megnyilatkozásokról olvashatunk. Ezt követi a nyugat-európai püspökök tanításáról szóló összefoglalás és a bennünket is érintő gondolatok más kontinensek főpásztoraitól. Végezetül néhány szempontot gyűjtöttem össze, melyek támpontul szolgálhatnak majd egy jövőbeni magyar főpásztori levélhez. Az egyház és a gazdasági élet Az egyháznak nem az a feladata, hogy határozott politikai és gazdasági programot nyújtson, hanem hogy védje és őrizze az embernek mint személynek a méltóságát. Gazdasági és társadalmi kérdésekben az egyház akkor szólalhat fel, és kell is felszólalnia, ha az adott szociális és gazdasági keretek miatt az ember személyi méltóságán esik folt. Ehhez a feladatához az egyház mindig is hűséges volt, talán az egyetlen olyan intézmény, amelynek „hangja még az emberi konfliktusok között is részrehajlás nélküli volt".1 Azt sem szabad azonban elhallgatnunk, hogy az egyház megnyilatkozásai nem voltak mindig egyértelműek. A rabszolgaságot, mint a személyt leginkább megalázó formát, például már IV. Jenő pápa elítélte két bullában is (1433 és 1435), őt követték III. Pál (1537), VIII. Orbán (1639), XIV. Benedek (1741) és XVI. Gergely (1839). Ugyanakkor ennek az elítélésnek a hatékonyságát rontották más pápai dokumentumok, melyekkel az újonnan felfedezett területeket a király fennhatósága alá rendelték, kiszolgáltatván az ott élő népeket a koronát képviselő gyarmatosítóknak. A századok folyamán a keresztény szociális tanítás fejlődését két dolog jellemezte. Egyrészt az egyház morális doktrínái megőriztek bizonyos függetlenséget, másrészt ezek a tételek áthatották az egész egyház életét, erősítvén ezzel a Szentszék és a helyi egyházak közti kapcsolatot. Egy montevideói püspök, dr. Marino Soler, alig négy évvel a Rerum novarum után, 1895-ben, kiadott egy körlevelet Egyház és társadalmi problémák címmel, melyben a munkások helyzetével foglalkozott. Lényegét tekintve a levél XIII. Leó enciklikáját ismétli, de Soler püspök már az emberi munka, a gazdaság és fejlődés olyan megfogalmazásait is használja, melyekkel csak II. János Pálnál találkozunk. Különösen a latin-amerikai püspökök dokumentumai még az utóbbi évtizedekben is megőrizték az egyház szociális tanításának azt a dinamizmusát, amely egyidejűleg a Rómával való egységben és az önálló kreativitásban nyilvánul meg. Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy az egyház szociális tanítása éppen a latin-amerikai térségben talál a legnagyobb visszhangra. Mintegy három évvel a Quadragesimo anno megjelenése után a Katolikus Akció hatására demokratikusan megválasztott brazil parlament új alkotmányt szavazott meg, mely tartalmazta a szociális igazságosságot hangsúlyozó enciklika minden kitételét. A latin-amerikai püspökök két, az egyház szociális tanítását tekintve felülbecsülhetetlen jelentőségű általános konferenciája, Medellín (1968) és Puebla (1979) viszont már a II. vatikáni zsinat szemléletbeli változására épít. János pápa 1962. szeptember 11-én többek közt azt is a zsinat feladatául tűzte ki, hogy járuljon hozzá a szociális és közösségi érzés terjesztéséhez, mert „csakis ezen a módon mutatkozhat az Egyház úgy, mint mindenki Egyháza és főleg mint a szegények Egyháza."' VI. Pál pedig azt kérte a helyi egyházaktól, hogy terjesszék az egyetemes egyház szociális üzenetét minden kultúrkörben, hogy így minden népnek hirdessék az Örömhírt.5 Az utóbbi évtizedekben a világméretű fejlődés volt az, ami – a Kelet és Nyugat kapcsolatán túl – a különböző államoknak a legnagyobb kihívást jelentette. Ehhez járult a gyarmati rendszerek felbomlásával az Észak és Dél közti szakadék felismerése, miközben a szovjet típusú „tervgazdaság" csőddel járt, s egyre súlyosabb probléma lett a környezetszennyezés is. A berlini fal leomlása és az ideológiák konfliktusa megszűntével, amelyek akadályozták a valóság helyes felmérését, fokozódott a liberális kapitalizmus kritikája is. Ezek az események és tényezők eredményezték a társadalmi-gazdasági kérdésekben erősödő etikai érzékenységet. Az egyházon belül a zsinat előtti és utáni szociális enciklikák felkeltették az emberek érdeklődését korunk szociális problémái iránt; a helyi egyházakban a püspöki karok fontos körleveleket és nyilatkozatokat tettek közzé a társadalmi-gazdasági igazságosságról. A már felsoroltakon kívül mindenképp meg kell említeni az Egyesült Államok püspökeinek 1986-os körlevelét, melynek közös előkészítése és világvisszhangja is egyedülálló. Nemcsak a növekedéssel járó hiányokat igyekeznek orvosolni, hanem leleplezik azokat a „strukturális bűnöket", mechanizmusokat is, amelyek a szegénység okozói. Az egyház tehát „belépett a közgazdaságba" is, egyre többen hívták fel a figyelmet a közgazdaság és etika közötti szakadékra. Rámutattak arra, hogy a gazdasági érdek, az egyéni haszon, a piackérdés nem választható el a közjó és a „szeretet" értékeitől, hiszen a közgazdaság is az emberi akarat függvénye, tehát humanizálni kell, hogy az emberi kultúrán belül – túlhaladva a mechanizmusokat – megtalálja saját szabályait és célszerűségét. Korunk nagy kihívása tehát a közgazdaság humanizálása lett. Ezzel függ össze az etikai értékek kérdése, az emberi jogok előmozdítása, a részesedés problémája stb. A helyi egyházak szociális és gazdasági kérdésekre vonatkozó megnyilatkozásai – érintve az egyes országok konkrét problémáit – nem szorítkoztak arra, hogy rámutassanak a keresztény szociális elvekre, hanem kritikai szerepet is játszottak. Felhívták a figyelmet a megvalósított politikai tervek korlátaira, és olyan értékek megtestesítését sürgették, melyek alkalmasak a fejlődés káros mechanizmusainak kijavítására. A Nemzetközi Jacques Maritain Társaság és a fribourg-i egyetem morálteológiai intézete által irányított felmérés, és maga a konferencia is, rávilágított a közgazdasági etika bonyolultságára. Az egyes országok hasonló témájú körleveleiről meg lehet állapítani, hogy viszonylagos elszigeteltségben készültek, nemigen volt párbeszéd a szakemberek között, jóllehet egyes dokumentumokat szakfolyóiratok is közöltek. A megnyilatkozások azt is tanúsítják, hogy csak középszerűen ismerik a közgazdaság mechanizmusait, és hogy nem egyértelmű a velük szemben tanúsított magatartás; a szakszerű elemzések és kritikák helyett „moralizálással" találkozunk. Mégis lassan-lassan kikristályosodik az egyházban egy keresztény alapelvek szerinti gazdaságetika, amely segítségére lehet a mai gazdasági életben elkötelezetteknek a helyes cselekvéshez. A Maritain Társaság további feladatának tekinti egy olyan dokumentációforrás létrehozását a püspöki karok számára, melyben – a pápák és püspökök tanítása után – a világi keresztények, szakemberek és ökumenikus társaságok gazdaságetikára vonatkozó dokumentumait gyűjtenék össze. A magyar püspökök megnyilatkozásai Olyan önálló körlevelet, mely kifejezetten gazdaságetikai kérdésekkel foglalkozott volna, sem a Katolikus Magyar Püspöki Kar, sem az egyes egyházmegyék püspökei nem adtak ki. Az általános beszámoló és a magyar történelem – főleg az elmúlt negyven év – ismeretének birtokában ezen nagyon nem is csodálkozhatunk. A helyi egyházak ezzel a kérdéskörrel igazából csak a II. vatikáni zsinat óta foglalkoznak, a magyar egyház pedig 1948-tól 1990-ig nem volt abban az állapotban, hogy teljesen a saját belátása szerint nyilatkozzék. Mindamellett a történelem tragikus alakulása kényszerítette a magyar püspöki kart is olyan levelek közzétételére, melyekben akarva-akaratlanul érinteniük kellett gazdaságetikai kérdéseket is. Az elsőt az 1919-es események eredményezték; ebben kifejtik, hogy amikor az egyház a vallás jogait védi, akkor nem politikai és gazdasági kiváltságokat véd, hisz az egyház a társadalmi igazságosságért, testvériségért és egyenlőségért is küzd. A magyar egyházat a véres események késztették arra, hogy ráébredjen, a munkásokkal is törődnie kell. A következő esemény a nagy gazdasági világválság volt, melynek kapcsán a főpásztorok kifejtik, hogyan kellene a nemzeti erőforrásokat és a termelési eszközöket a szegénység és nyomorúság leküzdésére használni (1931. október 14.). Ezt követi Serédi Jusztinián 1944. június 29-i keltezésű, a püspöki kar nevében aláírt balsorsú levele, melyben nemcsak az antiszemita törvények ellen és az emberi jogok védelmében szól, de küzd a szegénység ellen, és megemlíti az agrárreformot is. A második világháborút követő magyar események Mindszenty Józsefet nemegyszer arra kényszerítették, hogy a püspöki kar nevében körlevelet adjon ki. Ezekben többször is kellett neki társadalmi és gazdasági problémákkal foglalkoznia, így például 1945. október 17-én védelmébe vette a hazai német kisebbséget, melyet súlyos politikai és gazdasági elnyomással büntettek. Másnap pedig a háború után hozott politikai és gazdasági abszurditások ellen emelte fel a hangját, amelyek az emberi jogokat, a magántulajdont sértették. Ebben is említésre kerül az agrárreform. 1948. május 29-én válaszol a kommunista vádakra, és tiltakozik az egyházi és szerzetesi iskolák tervezett államosítása ellen. Augusztus 1-i levelében viszont már az állás nélkül lévő egyházi tanárok, nevelők támogatására buzdította a híveket. Mint ismeretes, Mindszenty bíboros utasítására mintegy 4500 oktatással foglalkozó pap és szerzetes vonult ki az államosított iskolákból. Az ezt követő megnyilatkozásokat már mind a magyar püspöki kar írta alá, igaz, nem a saját akaratából. Az első ilyen nyilatkozat meglehetősen rövid, csak arról tudósít, hogy a püspöki kar támogatja azokat az intézkedéseket, melyeket az állam az életszínvonal emelése érdekében foganatosít (1949. május 6.). 1952. június 4-én keltezték az első buzdító levelet a mezőgazdasági munkák pontos és időbeni elvégzésére, melyet még kettő hasonló témájú követett.8 Több levél is foglalkozik a népgazdasági tervek és a kommunista állam által foganatosított szociális intézkedések népszerűsítésével, dicséretével.9 Az 1958. október 17-i és az 1985. március 12-i levelek pedig a szocializmus építéséről írtak. Az 1958-as kiemeli a katolikusok szerepét az új társadalmi-gazdasági rendszerben, míg a 85-ös az elmúlt 40 év mérlegét is megvonja. Ebben már érezhető a szocializmus válsága, mert a püspökök hivatkozhattak a kezdeti „kölcsönös" félreértésekre, gyanúsítgatásokra, ellenségeskedésre és előítéletekre; továbbá az állam szükségesnek ítélte az egyházak segítségét az erkölcsi-etikai értékek védelmében. Az egyes egyházmegyék püspökei sem nyilatkoztak gazdaságetikai kérdésekben. Még a szociális problémák iránt oly nagy figyelmet tanúsító székesfehérvári főpásztor, Prohászka Ottokár is – mint püspök (1905–27), – csak egyetlen levelében említi, hogy a háború és szenvedés forrása az ember, illetve a gazdasági önzés.10 Egy, a földosztással kapcsolatos, a klérushoz intézett rendeletében pedig arra utasítja papjait, hogy támogassák azt, de az egyház érdekeit és javait tartsák mindenkor szemük előtt.11 A magyar katolicizmus és az erdélyi magyarság nemzeti identitásának megőrzése szempontjából a gyulafehérvári egyházmegye különösen fontos szerepet játszott a múltban, és tölt be ma is. Kifejezetten gazdaságetikai problémákkal foglalkozó körlevelet itt sem adtak ki, de a még nehezebb körülmények az ottani püspököket jobban rákényszerítették, hogy – ha csak érintőlegesen is – foglalkozzanak ilyen kérdésekkel. Majláth püspök például bátorítja papjait, hogy támogassák gazdaságilag is híveiket, és terjesszék körükben a keresztény szocializmus eszméjét, később pedig arra utasítja a klérust, hogy figyelmeztessék az embereket, hogy ne higgyenek a brazil bevándorlási ügynökök csábításainak.12 A gazdasági világválság közben, 1931-ben, zarándoklatot szerveztek Rómába a Rerum novarum megjelenésének 40. évfordulójára. Ennek kapcsán Majláth püspök kifejti, hogy a társadalmi és gazdasági problémák megoldására továbbra is XIII. Leó enciklikája a felelet. Ugyanakkor az év végén gyűjtést rendeztek a közelgő tél szegény áldozatai részére.13 Az ötvenes években itt is megjelennek a mezőgazdasági munkákra buzdító körlevelek, de sok helyen ezeket nem olvasták fel.14 Talán még Márton Áron az, aki a legkifejezettebben foglalkozik társadalmi és gazdaságetikai kérdésekkel, de ő is csak annak kapcsán sorolja fel a problémákat, hogy csatlakozik egy nemzeti felhíváshoz, a Szolidaritás Alap támogatásához.15 Ez az alap a harmadik világ népeit és a természeti katasztrófák által sújtott területeket szándékozott megsegíteni. Jakab Antal pedig egy újévi békeüzenetében említi meg, hogy béke csak akkor lesz, ha a javakat igazságosan osztják el.16 Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a magyar főpásztorok 1891 és 1991 között nem szenteltek egyetlen körlevelet sem kifejezetten gazdaságetikai kérdéseknek. De azt is látnunk kell, hogy ez nem a téma iránt való érdektelenségükből fakadt, hanem történelmi kényszerből. A nemzetközi konferencián részt vevők azért is tanúsítottak különös érdeklődést a magyar felmérés iránt, mert eddig ez volt az első, amely egy volt szocialista országból származik. Sehol máshol a világon nem fordult elő, hogy a püspökök dicsérték volna – persze térségünkben dicsérniük kellett – a szovjet mintájú szocializmust.17 Érdemes ezért a püspökök megnyilatkozásait ott is megnéznünk, ahol szabadon, kényszer nélkül írhattak társadalmi és gazdaságetikai kérdésekről is. Püspökök tanítása Nyugat-Európából és más kontinensekről A nyugat-európai püspökök18 gazdaság iránti érdeklődése is gyakorlatilag csak a II. vatikáni zsinat óta érezhető. Ennek oka kettős: egyrészt a zsinat óta az egyház a civil társadalom szerves részének tekinti magát, és felelősségének érzi, hogy segítsen a társadalmi rossz leküzdésében; másrészt pedig a hetvenes és nyolcvanas évek gazdasági válságai óta az egyház látja, hogy a harmadik világ népeinek nagy része nem fog kikerülni a szegénységből, éppen a fennálló politikai és gazdasági körülmények miatt. Az európai püspökök elengedhetetlennek érezték, hogy a különféle gazdasági intézmények megítéléséhez kritériumokat állítsanak fel. Szerintük az igazságosság feltétele a minden ember számára biztosított aktív részvételi lehetőség a gazdasági életben. Az „aktív gazdasági részvétel" három jellemzője: az igazságos részesedés a gazdasági javakból, lehetőség az értelmes alkotói munkára és a személy gazdasági életét érintő döntésekben való részvétel biztosítása.19 A méltányos részesedés joga a föld javaiból a teremtés teológiájában gyökeredzik. A teremtés, és így a föld összes gyümölcse, Isten ajándéka minden embernek, mert mindenki részesül Isten méltóságából. Ezért az emberi méltóság, a tisztességes emberi léthez való jog is mindennél előbbre való, megelőzi a fajokra és nemzetekre való, valamint az emberi munka és teljesítmény szerinti felosztást. Ennek feltétele az „aktív gazdasági részvétel" második szempontja, az alkotói és termelői alkalmazottság. Ezen keresztül teremtődnek meg az emberi méltósághoz szükséges életvitel lehetőségei, és fejlődik nemcsak az egyén, de az emberi társadalom is. Ezért a püspökök még a töredéknyi munkanélküliséget is elfogadhatatlannak tartják, nem is beszélve a jelenlegi európai állapotról, melyet egyenesen erkölcsileg tarthatatlannak bélyegeztek. Ennek orvoslására a legfontosabb feladatul új, megfelelő fizetésű és munkakörülményű állások megteremtését tűzték ki célul. A püspökök felismerték azt is, hogy a teljes foglalkoztatottság mindaddig csak álom marad, amíg az egyes nemzetek nem mutatnak teljes elkötelezettséget e cél megvalósításáért. Ezért ajánlják az alulról jövő (grassroots) politikai kezdeményezéseknek és mozgalmaknak, hogy ez élvezzen elsőbbséget céljaik között. A teljes foglalkoztatottsághoz elengedhetetlen az is, hogy a gazdasági döntéshozatalok demokratikusak legyenek, és minden érdekelt részvételével történjenek. A vállalkozások szintjén ehhez olyan kezdeményezésekre van szükség, mint például a munkásszövetkezetek, vagy olyan üzemek, amelyek részvényeit, valamint a munkavégzés körülményeinek ellenőrzését teljes egészében vagy nagyrészt a dolgozók tartják kezükben. Maguk a püspökök is több tapasztalatot szeretnének még az ilyen vállalkozásokról. Nemzeti szinten, az európai főpásztorok szerint, elengedhetetlen valamiféle tervezés, koordináció a munkanélküliség és a szegénység problémáinak megoldására. Bár a püspökök ügyelnek arra, hogy kifejezésre juttassák ellenkezésüket a „kollektivista" vagy „állami" gazdasági irányítással szemben; ugyanakkor azt is elvetik, hogy a teljesen szabadjára engedett piacgazdaság biztosítaná a gazdasági jogokat. Ismételten olyan kísérleteket javasolnak, melyek új - demokratikus és a munkások bevonásával működő - modelleket dolgoznának ki a nemzetgazdasági igények megállapítására és kielégítésére. Az európai püspökök dokumentumait vizsgálva összefoglalójában Zamagni professzor rámutatott arra, hogy a nyilatkozatok egyértelműen kimondják: ha egy politikai-gazdasági rendszerben a részvétel minimális szintje sem biztosított, akkor ott nem a részesedés szintjét, hanem magát a rendszert kell megváltoztatni. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a főpásztorok megnyilatkozásai „reménytelenül zavarosak a gazdasági teóriákat illetően, és érzéketlenek a gazdasági és politikai realitásokra." Ennek oka egyrészt az, hogy a püspökök dokumentumai következetesen kerülnek minden teoretikus gazdasági elemzést; másrészt pedig arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az általuk kidolgozott iránymutatás gyakorlati átültetése már a közgazdászok és nem a klérus feladata. Ennek ellenére Zamagni professzor politikai közgazdászként kimutatta azt is, hogy az európai főpásztorok által kívánatosnak tartott valamelyes mérvű központi tervezés sem csökkentené jelentősen a vállalkozók gazdasági kedvét, valamint a munkások által menedzselt gyárakban sem hanyatlana a termelékenység. Ellentétben az európai dokumentumokkal, a latin-amerikai megnyilatkozások – főleg a medellíni és pueblai általános konferenciáké – „bevezették a valóság elemzésének egy olyan formáját, mely sikeresen ötvözte a valóság átfogó megértéséhez nélkülözhetetlen társadalomtudományokat az egyház gazdag doktrinális örökségével . . . Ennek az új módszertani megközelítésnek köszönhetően a püspökök képesek voltak az elvont megfontolások fellegeiből leszállni a valóság talajára."20 Ugyanakkor, európai kollégáikhoz hasonlóan, a dél-amerikai püspökök is szükségét érzik az új modellek kidolgozásának, melyekben ők sem vetnék el teljesen a központi irányítást, sőt néhány esetben ez – igaz, meglehetősen mérsékelt formában – közel kerülne egy olyan szocializmushoz, amely összhangban van az emberről és a világról alkotott keresztény felfogással. A latin-amerikai püspökök megnyilatkozásaiban van egy, azóta már híressé vált, visszatérő formula: a szegények előnyben részesítése (la opción preferencial por los pobres). A szegényekkel való sorsközösség vállalása olyan új látásmóddal ajándékozta meg a helyi egyházat, amely lehetővé tette a társadalmi szerkezetben lévő igazságtalanságok közvetlen megtapasztalását. A szegényekkel való azonosulás következtében az egyház szükségét érzi annak, hogy bizonyos múltbeli meggyőződéseit felülvizsgálja. Isten nem azt akarja, hogy bizonyos gesztusokat gépek módjára ismételgessünk, még kevésbé akarja azt, hogy gondolkodás nélkül elfogadjunk, illetve beletörődjünk igazságtalan és sértő állapotokba. A püspököknek joguk és kötelességük, hogy a hit fényével átvilágítsák a valóságot, mert „nincs rosszabb a néma és vak Egyháznál."21 A püspökök számára a szegények választása nem osztálypreferenciát jelent, hanem Krisztus követését. Ezzel nem azt akarják mondani, hogy olyan szegénységben kell élni, ahogy híveik milliói nyomorognak. Ellenkezőleg, azt állítják, hogy a társadalmi igazság és jólét bizonyos szintje szükséges az evangéliumi örömhír terjesztéséhez. De még csak a gazdagságot sem ítélik el, hanem annak társadalmi szerepét akarják előmozdítani.23 A szegények választásának okát és aktualitását különösen is aláhúzta a Santo Domingóban tartott konferencia megállapítása. Ma már nemcsak szegénységről, hanem, sajnos, az elmúlt évtizedben statisztikailag, abszolút és relatív számokkal is kimutatott elszegényedési folyamatról kell beszélnünk. Más szóval, az éhezők és kisemmizettek száma és aránya is nőtt. Ezért vezettek be ezen a konferencián egy új formulát: az emberi jogok a létező extrém szegénység és az óriási egyenlőtlenségeket előidéző gazdasági berendezkedések révén is veszélyeztetettek.24 Az egyház ázsiai püspökeitől a következő négy szempontot érdemes megfontolnunk. Először is, latin-amerikai kollégáikhoz hasonlóan, ők is hangsúlyozzák a szegények előnyben részesítését – a túlzott egyház- és kléruscentrikussággal szemben. Másodszor összefoglalják, hogy miben is áll a keresztény tanúságtétel, melyek annak szükségképpeni összetevői: (a) nyitottság a széles társadalom felé, de ugyanakkor éberség is, hogy a pozitív értékek mellett az elembertelenítő helyzeteket is felismerjük; (b) együttérzés a szenvedőkkel; (c) alázatosság, elsősorban az egyházi vezetők részéről, ami megnyilvánul az életvitel egyszerűségében is; (d) Krisztus jelenlétére és a Lélek irányítására alapozott bátorság; és végezetül (e) az a megkülönböztető képesség, amely segítségül, tanácskérésre hívja a világiakat, elsősorban azokat, akiket szakértelmük és lelki ajándékaik különösen is alkalmasakká tesznek erre. Végső soron a világiaknak ez joguk, és nem a püspökök nagylelkűségének a függvénye.25 Harmadszor, az ázsiai kontinens bővelkedik ősi vallásokban és kultúrákban. Elég legyen itt csak megemlíteni Konfucius etikáját, az indonéziai állami vallást, a Pancasilát, mely kifejezetten foglalkozik a társadalmi igazsággal, a Gandhi-mozgalmakat és a különféle közösségi döntéshozó testületeket Indonéziában, Dél-Ázsiában és a Fülöp-szigeteken. A velük való együttműködés, a rájuk való figyelés, értékeik megbecsülése és alkalmazása a keresztények feladata is. Végezetül, de nem utolsó sorban, megfogalmazódik a hierarchia szerepe is az ázsiai hívek társadalmi tevékenységében. Eszerint a püspökök feladata, hogy „Isten szavát elgondolkodásra szánt elvek, ítéletek kritériumai és a cselekvések meghatározó irányvonalai által az emberek és a társadalom életére alkalmazzák, nem konkrét lépések formájában, de nem is elvont erkölcsi általánosságokban, hanem a konkrét történelmi szituációban a közösségért érzett emberi felelősség útmutatásaival ... a mai ember számára közérthető nyelven".27 Ez egyúttal megmagyarázza azt is, hogy a püspökök szintjén miért nincs szisztematikus teológiai reflexió a gazdaságról és a gazdasági fejlődésről. A főpásztorok a teológiát sohasem önmagáért keresik, hanem pasztorális szempontokból gyakorolják. Szempontok egy jövőbeni magyar püspöki állásfoglaláshoz Az elmondottak összegzése és a hazai helyzetre való alkalmazása támpontot nyújthat egy jövőbeni gazdasági problémákkal foglalkozó főpásztori megnyilatkozáshoz. Először is, egy püspök mint püspök egyedül már nem vállalkozhat arra felelősségteljesen, hogy egy ennyire összetett témáról nyilatkozzék. Emögött már a nemzet püspöki karának kell állnia. Másodszor nyilvánvaló, hogy egy ilyen dokumentum nem születhet meg máról holnapra. Az ír püspökök például öt éven át dolgoztak a tavaly megjelent körlevelükön. Viszont a munkát már most el kell kezdeni, hiszen a magyar társadalom is olyan korszakban él, mely tele van és lesz még sokáig az átalakulás adta gazdasági nehézségekkel is. A hívek talán szeretnének lépésről lépésre kidolgozott útmutatást, s noha ez nem a püspökök feladata, használható irányvonalakra joggal tartanak igényt a katolikusok. A megnyilatkozás alól nem bújhatnak ki azzal sem, hogy szolgai másolással vagy kis változtatásokkal átvegyék valamelyik közeli ország vagy térség püspökeinek ilyen témájú dokumentumát. Ahogy Hardawiryana professzor kifejtette, egyetlen püspöki kar sem követhet más, idegen modellt, senki sem kerülheti meg a helyi adottságok, történelem és kultúra komoly, széles körű tanulmányozását. Viszont figyelemmel kell kísérni más megnyilatkozásokat is, mert abból mindenkor tanulni lehet, és kell is. Negyedszer világos az is, hogy ezt a munkát – a társadalmi mozgások figyelését, nyomon követését, azok jövőbeni hatásainak előrejelzését stb. – világi szakértők, közgazdászok, politikusok, szociológusok bevonásával kell elvégezni. Nem azért mert az ebben való részvétel „a hívek joga", hanem egyszerűen azért, mert a szakértelmük nélkül ez lehetetlen. Magyarországnak is megvannak a maga „szegényei", akiket az egyháznak előnyben kell részesítenie: az idősek, a kisnyugdíjasok, a még egy ideig emelkedő létszámú munkanélküliek, a cigányok, a más országokból hozzánk menekültek, a nemzeti kisebbségek stb. Ezekre egyébként már II. János Pál pápa is felhívta a figyelmet nálunk tett látogatása során.29 Hazánkban külön kell még foglalkozni olyan problémákkal, mint például a lakáshelyzet, alkoholizmus, öngyilkosság és abortusz. Hatodszor, mivel egy ilyen dokumentum nemcsak a katolikusokhoz szól, hanem közvetve az ország egész népéhez, az egyháznak a saját hagyománya és tanítása fényénél el kell ítélnie a társadalmi igazságtalanságokat, továbbá fel kell hívnia a figyelmet a gazdasági életben is – például az adózásban – kötelező erkölcsi normákra. Mivel áttételesen az egész országot érinti egy ilyen megnyilatkozás – hisz az egyház mindenki Egyháza akar lenni, és hívein keresztül a nem katolikusokhoz is eljut szava –, ezért különösen fontos, hogy ökumenikus szellemű legyen. A más keresztény felekezetekkel való együttműködésnek, akár egy ilyen dokumentum megalkotásában is, hazánkban sem szabad különösebb akadályának lennie, hisz szociális kérdésekben nincs komolyabb eltérés az egyes egyházak között. Nyolcadszor, a világiaknak is ki kell a munkából venni a részüket. Magyarország történelme bővelkedik olyan katolikus mozgalmakban, melyek a társadalmi és gazdasági élet megreformálását tűzték ki célul. Elég csak a KALOT-ot és a KALÁSZ-t említenünk. Ezeknek minden erejükkel azon kell lenniük, hogy a múlt sikeres kezdeményezéseit a jelenre alkalmazzák, tapasztalataikról pedig beszámoljanak a püspöki karnak (vö. a fentebb az európai püspökök megnyilatkozásainál mondottakkal). Max Weber híres műve - A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme – rámutatott arra, hogy a gazdasági fejlődés a jobbára protestáns vallású országokban indult meg nagy erővel. Jó lenne, ha évtizedek múlva kis büszkeséggel azt állíthatnánk, hogy a közgazdaság, a gazdasági élet humanizálásában a katolikusok más keresztényekkel együtt jártak az élen. Jegyzetek Pinto de Oliveira, C.-J. OP: Le discours social de l'Eglise, Apport des Eglises particuliéres. Többnyire a Fribourg-ban április 1. és 3. között megtartott előadásokra fogok utalni, melyek minden bizonnyal összegyűjtve, könyv alakban is megjelennek majd. Restrepo, S. B. S.J.: The Prophetic Defense of the Human Person, The Teaching of the Latin American Bishops and the Economy. Az 1934-es brazil alkotmány XII. fejezete: A gazdasági és társadalmi rendről. Papini, R.: Introduction Vö. Octogesima adveniens National Conference of Catholic Bishops: Economic Justice for All. Pastoral Letter on Catholic Social Teaching and the U.S. Economy, Washington D.C., 1986. A levél első verzióját 1984-ben adták ki, melyet óriási vita követett egyetemeken és politikai körökben egyaránt. A második 1985 novemberében jelent meg. A végső formula előkészítéséhez nemcsak helyi szakértőket, de hét latin-amerikai püspököt és néhány európai megfigyelőt is meghívtak a Miamiban 1986. április 16-1,7-én tartott konferenciájukra. A dokumentumot végül is novemberben fogadta el az amerikai püspöki kar: 225-en szavaztak mellette és 9-en ellene. Ez a levél nemcsak a kanadai, hanem több európai megnyilatkozásra is nagy hatást gyakorolt. 7 1919. augusztus 22. A Magyar Püspöki Kar leveleit ezek után a szövegben csak a keltezés dátumával jelölöm. 8 1953. szeptember 28. és 1954. március 9. 9 Az 1953. májusi; az 1966. decemberi; az 1967. december 24-i, mely a következő évben bevezetésre kerülő új gazdasági mechanizmusnak szavaz bizalmat. 10 1917. január 14. 11 945-ös számú rendelet, 1919. március 15. Litterae Encyclicae et Officiosae Ordinariatus Almae Dioecesis Alba-Regalensis, Anno 1919. 12 Az 1905. november 12-i körlevélben, illetve az 1925. október 6-i, 4365-ös számú rendeletében. 13 Az 1931. január 23-i 198-as számú rendelet és az október 15-i körlevél. 14 1952. április 1, 1953. szeptember 19. és 1954. március 6. 15 1972. január 18-án kiadott 350/1972-es számú körlevél. 16 1985. december 31-i keltezésű 2850/1985-ös számú körlevél. 17 Dr. Lucrezia Meier-Schatz-cal, a kutatás módszertani előkészítőjével folytatott beszélgetés alapján. A latin-amerikai megnyilatkozások szimpatizálása egyfajta szocializmussal nem jelenti a szovjet típusú rendszer fenntartások nélküli utánzását. 18 A továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak „európai" püspököket fogok írni. 19. Zamagni, S.: Western Europe. 20 Restrepo, S. B. S J.: The Prophetic Defense ... Op. Cit. 21 The Paraguayan Peasant and the Land, Statement of the Bishops' Conference, Paraguay, 1983. Az utalás Restrepo, S. B. S.J. idézett előadásából (The Prophetic Defense ...) való. 22 Declaration of Bishops and Prelates of the Amazon Region, Brazil, 1952. Az utalás Restrepo, S. B. S.J. idézett előadásából (The Prophetic Defense ...) való. 23 Soler, M.: Church and Social Matters, Montevideo, 1895. Az utalás Restrepo, S. B. S.J. idézett előadásából (The Prophetic Defense ...) való. 24 Santo Domingo Conference, 1992, 167. pont. Az utalás Restrepo, S. B. S.J. idézett előadásából (The Prophetic Defense ...) való. 25 Theological Advisory Comittee of the Federation of Asian Bishops' Conference (TAC-FABC: Church and Politics, 1992., 5.3. pont. 26 Hardawiryana, R. S.J.: Churches in Asia: Theologizing Perspective on Economic Development, a szerző itt megint utal a TAC-FABC fent idézett kiadványára. 27 Ibid. A szerző itt Fr. M. Suseno SJ.-nek az Indonéziai Püspöki Kar 1988-as évi összejövetelén elhangzott ismertetőjére utal, melyben a Sollicitudo rei socialis enciklika helyi alkalmazásáról volt szó. 28 The Irish Episcopal Conference: Work is the Key, Towards an Economy that Needs Everyone, Veritas, Dublin, 1992. 29 Vö. például András Imre: Pápai útmutatás a magyar egyház lelkipásztori programjához, Távlatok 6,1992/2, p. 205.
DOKUMENTUM II. János Pál KÁBÍTÓSZER ÉS ALKOHOL AZ ÉLET ELLEN. (Részletek egy fontos pápai beszédből) 1991. nov. 21. és 23. között az Egészségügy Pápai Tanácsa háromnapos nemzetközi konferenciát rendezett a Vatikánban erről a témáról: „Remény a reménytelenség ellenére: Kábítószer és alkohol az élet ellen. "Mintegy 30 ország egészségügyi minisztere, 100 ország miniszterei és más fontos személyiségei, kiváló szakemberek, tudósok, Nobel-díjasok, továbbá bíborosok, lelkészek, orvosok, ápolók – összesen mintegy kétezer személy vett részt e fontos összejövetelen, ahol tudományos és etikai szempontokból közelítették meg a kábítószer- és alkoholfogyasztással kapcsolatos súlyos problémákat. November 23-án délután II. János Pál pápa a VI. Pál-aulában fogadta a kongresszus résztvevőit. Hozzájuk idézett beszédéből idézünk részleteket. [. . .] Kábítószer és alkohol az élet ellen: erre a témára összpontosítják megfontolásaikat. Nagyon helyesen egy Szent Páltól vett mottó találó szavai vezetik be: „a reménytelenség ellenére is remélve" (Róm 4,18). Ezzel azok számára, akik – Ábrahám pátriárka példájára – reménykedve hisznek Isten ígéreteiben, mintegy jogot követelnek arra, hogy sohase adják fel a reményt, még akkor se, ha emberileg szólva üresnek és megalapozatlannak tűnne is. A kábítószer-élvezet és az alkoholizmus belső súlyosságuk és széles körű elterjedésük folytán két olyan jelenség, amely az emberi nemet fenyegeti, aláásva az egyedekben, a családi környezetben és a társadalom szövetében annak a reménységnek a mély gyökereit, amelynek az életbe vetett reménynek, az élet reményének kell lennie. Csakugyan, ha jól megfigyeljük e két jelenséget, könnyen észrevesszük kapcsolatukat a reménytelenséggel. Egyrészt ugyanis az alkohollal és a kábítószerrel való visszaélés gyökerénél – jóllehet az okok és a helyzetek fájdalmas bonyolultsága tagadhatatlan – megtalálható az egzisztenciális űr, ami viszont az értékek hiányából, valamint az önbizalom, a másokba és általában az életbe vetett bizalom hiányából ered. Másrészt az áldozatok igen nehezen találják meg a kiutat felvett szokásukból, és ez csak súlyosbítja, fokozza a reménytelenséget; ezért az áldozatok maguk, családjaik és a közösség beletörődnek a helyzetbe, megadják magukat. Ezenkívül az évek múlásával az alkoholizmus és a kábítószer hatósugara mérhetetlenné tágul; ma olyan alattomos társadalmi csapással állunk szemközt, amely hajszálereken keresztül kiterjed az egész világra, és amelynek óriási gazdasági, sőt gyakran politikai érdekek kedveznek. Miközben így számos élet tönkremegy, a kábítószer hatalmas urai arcátlanul a fényűzésnek és a pazarlásnak adják magukat. Emberileg tekintve a helyzetet, a reménytelenségnek kellene úrrá lennie főleg azokon a családokon, amelyeket közvetlenül sújt ez a szomorú jelenség, és amelyeket nem támogatnak, védenek kellőképpen. Nagy szeretettel mellettük állok, és megosztom fájdalmukat; szeretnék velük egyenként találkozni, hogy elvigyem nekik Krisztus vigasztalását (vö. 2Kor 1,5), és arra buzdítani őket, hogy ne adják meg magukat, és ne engedjenek a beletörődés kísértésének. [...] [. . .] Immáron szélesen elterjedt, rettenetes arányú jelenséggel állunk szemben, nemcsak a megcsonkított áldozatok magas száma szempontjából, hanem mivel aggasztóan terjed az erkölcsi ragály is, amely egy idő óta a legfiatalabbakat is eléri: sajnos, gyakran a gyermekeket is arra kényszerítik, hogy a velük egykorúakkal együtt fogyasztók legyenek. Ezért megújítom néhány évvel ezelőtt tett sürgető felhívásomat: „a különböző közéleti vezetők, a nemzeti és nemzetközi hatóságok vessenek gátat a kábítószer-kereskedelem terjedésének. Ennek érdekében mindenekelőtt le kell leplezni e kereskedelem érdekeit; ezután azonosítani kell azokat az eszközöket és mechanizmusokat, amelyeket felhasználnak a kereskedelemben; végül össze kell fogni az erőket, hogy hathatósan megszüntessék ezt a piacot. Ezenkívül szükség van arra, hogy elősegítsék azoknak a népeknek a teljes fejlődését, amelyek megélhetésük végett a kábítószer alapanyagának termesztésével foglalkoznak. Ugyanakkor elő kell mozdítani a segélyakciók összekapcsolt hálózatának kiépítését, amelyek a baj hathatós megelőzését célozzák, illetve támogatják a drogfüggőségben szenvedő fiatalok megmentését, beilleszkedését a társadalomba." (1989. szept. 23-i beszéd.) Kétségkívül határozott különbség van a kábítószer-használat és az alkoholfogyasztás között: hiszen az alkoholos ital mértéktartó fogyasztása nem ütközik erkölcsi tilalomba, míg – ellenkezőleg – a kábítószer-élvezet mindig tilos, mivel a szabad személy gondolkodási, akarási és cselekvési szabadságáról való indokolatlan és irracionális lemondást jelenti. Egyébként nagy elővigyázatossággal kell alkalmazni a pszichoterápiás anyagokat is meghatározott fizikai vagy pszichikai szenvedések csillapítására, hogy elkerüljék a kábítókhoz való hozzászokás és függőség veszélyes formáit. Az egészségügyi felelősök, orvosok, kutatóközpontok vezetőinek a feladata az, hogy a minimálisra csökkentsék ezeket a kockázatokat megfelelő megelőzéssel és tájékoztatással. Drogfüggőség és alkoholizmus az élet ellen vannak. Nem lehet a „kábítószerhez való jogról" beszélni, illetve arról, hogy mindenki „szabadon élhet" a kábítószerrel, mert az emberi lénynek nincs joga ahhoz, hogy saját magában kárt tegyen, és nem mondhat le, nem szabad lemondania Istentől kapott személyi méltóságáról! Mindig emlékeznünk kell rá: ezek a jelenségek nemcsak a fizikai és pszichikai jólétre ártalmasak, hanem megakadályozzák a személyt éppen abban, hogy közösségre lépjen, és másoknak ajándékul adja magát. Mindez különösen is súlyos a fiatalok esetében. Mert ebben a korban nyílnak meg az életnek, a nagy eszményeknek, ez az őszinte és önmagát ajándékozó szerelem időszaka. [...] Íme: a szerelem-szeretet! A kábítósokhoz, az alkoholizmus áldozataihoz, a családi és társadalmi közösségekhez fordulva, amelyek annyira szenvednek tagjaik e gyengeségétől, az Egyház Krisztus nevében a szeretet terápiáját ajánlja: Isten szeretet, és aki szeretetben él, megvalósítja a közösséget másokkal és Istennel. „Aki nem szeret, halálban marad." (1Jn 3,14) De aki szeret, megízleli az életet, és abban marad. Nem lehet, kedves Testvéreim, küzdeni a kábítószer és az alkoholizmus ellen, nem lehet hathatósan tevékenykedni az áldozatok gyógyulása és társadalmi beilleszkedése érdekében, hacsak előzőleg nem hódítjuk vissza a szeretet és az élet emberi értékeit, mert egyedül ezek képesek – főleg, ha a vallásos hit világítja meg őket – teljes értelmet adni létezésünknek. A társadalom nem helyezheti szembe azzal az idegenség-érzéssel, amely oly gyakran sújtja a drogosokat, a saját közönyét; azzal sem elégedhet meg, hogy önkéntesei segítik e betegeket; ez ugyan helyettesíthetetlen, de önmagában elégtelen. Törvények és struktúrák kellenek! Bátor közbelépésekre van szükség! [...]
LELKISÉG Xavier Thévenot A BÁLVÁNYTÓL AZ IKONIG Érzelmi érettség és keresztény hit A keresztény ember egyetlen egészet alkot: szellemi és testi lény egyszerre; szavakkal és érzelmekkel egyaránt kifejezi magát. A múlt lelki írói ezt jól látták. A klasszikus filozófia által leírt három képesség: akarat, értelem és érzés; a lelki szerzők gondosan ügyeltek arra, hogy e három közül egyiket se mellőzzék, hanem megmutassák szerepüket az Istennel való találkozásban. Az érzésvilág számos megfontolás tárgyát képezte, mivel esélyt jelentett arra, hogy jobban befogadjuk Isten országát, és egyben kockázatot is, hogy elidegenedjünk a hamis vallásosságban. A jelenlegi egyházi helyzet, ahol az érzelemvilág ismét megtalálja helyét (egyesek szerint túlzottan is), azt sugallja, hogy újra vizsgáljuk meg az érzelemvilág szerepét a lelki életben. Manapság affektivitásról (affectivité) beszélnek, ezzel helyettesítik a hajdani szenzibilitás (sensibilité) fogalmát. Az érzelemvilág érlelődése De mit is jelent pontosan az affektivitás? Igen nehéz ezt megmondani, mivel a mindennapi szóhasználatban pontatlanul alkalmazzák a fogalmat. Úgy tűnik mégis, hogy egyrészt az alapvető érzelmekre (affects), másrészt számos érzésre utal. Négy alapvető érzelem a személyeket érinti: a félelem, a harag, a gyönyör, a fájdalom. És ezek számos érzésben és különböző indulatokban nyilvánulnak meg. Idézzünk néhány lehetségest: szorongás, aggodalom, félelem; gyűlölet, zaklatottság; szerelem, gyengédség, barátság, rokonszenv, öröm; szenvedés, kín, szomorúság. . . Mindegyik érzelem és érzés egységben van az összes többivel: bonyolult és változó rendszert alkotnak elannyira, hogy ha e rendszer valamelyik eleme mélyen módosul, az érzelmi élet egésze másképpen szerveződik. Például: ha megváltoztatjuk egy személy viszonyát az Isten félelméhez, ezáltal módosul a gyönyörhöz való viszonya is, miként haragvóképessége is. Rögtön megsejtjük így az affektivitás játékának végtelen bonyolultságát Istennel való viszonyunkban. Az alany egész ösztönélete mozgósítva van, szexualitása és agresszivitása viszonylatában, beleértve múlt – nagyon régi – tapasztalatait, sikertelenségeit és sikereit. Ez a játék „belejátszik" az érlelődés egész folyamatába. Ennek során a gyermek, aki kezdetben szinte összeolvadt anyja életével, olyan alannyá válik, aki teljesen elismeri a másságot, anélkül hogy elveszítené belső egységének érzetét. Az érettség az a pszichológiai állapot, amelyet a nárcizmus és a másság komolyan vételének finom kapcsolata alkot. Nárcizmus: a kiegyensúlyozott alany helyes önszeretettel rendelkezik, amely belső kohéziót (összetartást) és alapvető szeretetreméltóságot biztosít neki. A másság komolyan vétele: az alanynak egyéni és társadalmi életét a létezés nagy különbségeinek elismerésére kell építenie: a nemek, idők, terek, felebarátok különbözőségei, és más címen: az Istentől való különbözőség. Érthető, hogy az önszeretet és a másik elfogadása közötti törékeny egyensúly nem valósul meg hirtelen, egyik napról a másikra. Winnicott angol pszichoanalitikus kiemelte, mennyire szükséges biztosítanunk a gyermeknek, aki éppen elhagyja az anyával való összeforrás állapotát, az átmenetiség élményeit, ahol az én és a másik közti határok kissé elmosódnak. Hála az ilyen tapasztalatoknak és a velük járó illúziónak, a gyermeket nem érheti sokkhatás a másság megtapasztalásakor. Anélkül hogy elveszítené alapvető biztonságérzetét, lassanként hozzászokhat ahhoz, hogy az élet mindig a gyász és a „fel-éledés" egyidejű „munkája", ugyanúgy a kiábrándulás és a felfedezés élménye, ami a béke és öröm forrása. Ez a „munka" arra segíti, hogy helyesen kiegyensúlyozza a nárcizmust és a másiknak adott kellő helyet. Ezt a munkát az alanynak el kell végeznie története minden állomásán és élete minden szektorában, nevezetesen érzelmi életében és Istennel való kifejezett kapcsolatában. Ezért szoros kölcsönhatás van az érzelmi élet fejlődése és a lelki élet fejlődése között. Próbáljuk ezt jobban látni. Tézisem a következő: – minden keresztényben van egy visszaható kapocs a hit különböző valóságainak észrevevése és az érzelmi élet között; – ez a kapocs bénító lehet, ha valaki egy bálványhoz való ragaszkodás módján éli meg, de éltető lesz, ha egy ikonhoz való ragaszkodás módján éli meg. Az érzelemvilág (affektivitás) a hit valóságaival szemközt Vizsgáljuk meg legelőször a kapocs első részét: az érzelmi élet szerepet játszik a hit valóságainak észrevevésében és elfogadásában. Úgy tűnik, helyesebb, ha inkább a „hit valóságairól" beszélünk, semmint Istenről. Először is pszichológiai okokból. A keresztény vallásában nem csupán a láthatatlan isteni valóság előtt áll, hanem szövegek, emberi csoportok, rítusok előtt, amelyekről azt mondják neki, hogy Isten közvetítői. Az istenihez való ragaszkodásának tehát szükségképpen számolnia kell ezekkel a különböző valóságokkal. Továbbá és főleg teológiai okokból. A keresztény hagyomány ugyanis arra szólít bennünket, hogy számoljunk ezzel a kettős ténnyel: a Szentháromság közvetlen kapcsolatban van a hívő alannyal, mert mindegyik isteni Személy, amint János evangélista mondja, lakást vesz abban, aki szeret, és így végtelenül közeli kapcsolatot létesít a lélekkel. Mégis a Szentháromság olyan viszonyt létesít Maga és a hívő között, amely állandóan közvetítőkhöz utal. Az Atya a Názáreti Jézus közvetítése révén nyilatkoztatta ki magát, Jézus révén, aki a kereszten meghalt, majd, üresen hagyva a sírt, feltámadt, és láthatatlanná vált a tanítványok számára, amikor „felment a mennybe". Ezentúl látni, hallani, érinteni Krisztust csak új közvetítés révén lehetséges: ezt nevezik a teológusok „a kinyilatkoztatás alakjának". Ez az „alak" különféle, egymás között harmonikusan összekapcsolt valóságokból tevődik össze: a liturgikus szertartások, és különösen is az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt imádkozók; a Szentírás, amely gyümölcsöző olvasásra szólít; az Egyház, amely tagjait szeretetközösségbe gyűjti össze; az emberiség, amely a szeretet etikájának megélésére hivatott; végül a kozmosz, amelyet tiszteletben kell tartani. Így a lelki élet, amely a Szentlélek tevékenysége hatására az élő Krisztus befogadása és Isten Atyaságának örvendező elismerése, egyben e világ valóságainak elfogadása és elismerése sajátos mivoltuk szerint. A keresztény tehát – hacsak nem akar elmerülni egy teljesen illuzórikus világmindenségben – köteles e valóságokkal szembenézni, amikor meg akarja élni Istennel való kapcsolatát. És ezt abból kiindulva teszi, ami ő maga, nevezetesen azokból az esélyekből kiindulva, amelyeket affektivitása és pszichikai struktúrája biztosít neki, elfogadva az általuk hozott korlátokat is. A keresztény érzelmi életét félelmek, haragok, gyönyörök, szenvedések, utálkozások és gyengéd érzések alkotják... Így valósítja meg ragaszkodását a hit bizonyos valóságaihoz, és így menekül mások elől, ill. így torzít el egyeseket, stb. Mindezt most illusztráljuk egy példával, amelyet gyakran megtalálunk fiatal keresztények körében. Példa: nárcisztikus vonásokkal rendelkező alany Képzeljünk el egy eléggé erős nárcisztikus vonásokkal rendelkező alanyt. Tudjuk, hogy az ilyen alany, aki kisgyermek korában traumatizáló családi eseményeket élt át, elég korán elakadt pszichikai-érzelmi élete fejlődésében, mielőtt még belépett volna az Ödipusz-komplexus szakaszába. Nem élte meg kellőképpen a nemek és a nemzedékek különbözőségét, amely segíti a komplexus megoldását. Érzelmi kapcsolatait tehát nem olyan módon éli meg, amely teljesen elismeri a felebarátot különbözőségében és függetlenségében, hanem nagyon erős várakozás jellemzi a másikkal szemben, akit erősnek, nagynak, hibátlannak tart. Azt akarja, hogy ez az idealizált másik teljesen szeresse, és hogy reá támaszkodhasson. Az ilyen alany szorongása tipikus: azért szorong, hogy esetleg elveszíti ezt a „szeretettárgyat", vagy hogy a szeretett másik elhagyja őt. Ha a szeretett személy eltűnik vagy hiányzik, depresszió áll be, néha nagyon mély depresszió. A nárcisztikus alany igen magasra helyezi az eszményt, amelyben öntudatlanul is önmagát szemléli. Amit tiszta szeretetnek vesz, az valójában jórészt önszeretet. „Teljeset" mond, és a minden vagy semmi módján teszi meg élete választását. Könnyen olyan életforma felé vonzódik, amely abszolútnak tűnik számára, mint amilyen pl. a szerzetesi állapot, amelyben élete „teljesen Istennek adott" lesz. Hogy többé-kevésbé jól megőrizze egyensúlyát, és küzdhessen a reá leselkedő depressziós tendenciák ellen, olyan védekező rendszert alkalmaz, amely kapcsolatait két szektorra osztja: az egyik lehetővé teszi a normális kapcsolatokat, amelyek a valóságba ágyazódnak, a másik idealizáló kapcsolatokat fejleszt ki. Végül, amikor eszményével szemben csődöt mond, igen erős bűntudatot érez; de nem tud különbséget tenni aközött, ami emberi korlátaiból eredő bukás, és aközött, ami erkölcsi vétek, minthogy etikai felelősségét elkötelezte benne. Már csupán e tények első olvasásakor is sejtjük, hogy az ilyen alany, akinek pszichizmusa és érzelmi élete ilyen módon szervezett, a kinyilatkoztatás különböző alakzataihoz ragaszkodik, vagy pedig védekezik velünk szemben, menekül tőlük, eltorzítja őket. Istenhez való ragaszkodását jórészt kondicionálja az a tény, hogy nagy, erős, hibátlan személyiséget keres, aki őt méltatlansága ellenére szereti, akire feltétlenül támaszkodhat, és aki csalhatatlanul gondoskodik róla. Isten tökéletesen megfelel ennek az eszménynek, többé-kevésbé tudatos elvárásainak. Így tehát az Úrhoz való első ragaszkodását különösen is örvendező módon éli meg, számtalan vigasztalásban van része, amelyek – a Biblia és Keresztes Szent János hasonlatával – az anyja keblét szopó csecsemő boldog állapotára emlékeztetnek. A most bemutatott alany a Szentírás olvasásakor kiválaszt bizonyos részleteket, vagy másokat átalakít úgy, hogy Istentől azt hallja, amit tudattalanja kíván. Pl. nem a megtestesülés misztériuma bűvöli el, úgy, ahogy azt az Evangéliumok bemutatják, tehát túlságosan a valóság korlátaival szembesítve, hanem a betlehemi jászol vagy a kisgyermek, aki szűz anyától született, aki előtt nemcsak szülei hódolnak, hanem a nagy emberek is, a napkeleti bölcsek is. Példánk alanyának az Egyházhoz való ragaszkodását az alapozza meg, hogy csodálja a hit nagy tanúit: ő is nagyon szeretne hozzájuk hasonló lenni, minden megalkuvás nélkül az Úrnak szeretné adni magát! Eszményét megerősíti az ilyen csodálatos személyiségek szemlélése egészen addig, hogy ő maga is hőn vágyakozik arra, hogy hozzájuk hasonlóan szenvedjen Krisztusért. A keresztény etikából főleg az Isten- és felebarát-szeretet parancsát akarja megtartani, feledve, hogy ezeknek a helyes önszeretetbe kell kapcsolódniuk. „Önmaga felejtése", amelyre hívást érez, átalakul énje rossz elfelejtésévé, ami az abszolútum beteges keresésének takarója lesz. Többé-kevésbé elhanyagolja a szeretet szexuális dimenzióját, amely pedig jelen van a Bibliában, vagy pedig ez a vonatkozás túlzott módon jelen lesz az imában átélt érzelmekben. A Hegyi Beszédből áradó szelídséget azért idézi, hogy fékezze haragját, indulatait, és így a rendes emberi állapot fölöttinek képzeli magát, amelyet általában a szexualitás és az agresszivitás jellemez. A bűn témája arra szolgál, hogy a végletekig fokozza a méltatlanság érzését, ami viszont annak be nem vallott eszköze lehet, hogy bebiztosítsa: Isten feltétlenül szereti őt. Kapcsolata a világmindenséghez, amelyet Isten Krisztusban és Krisztus által teremtett (Kol 1,16), hasonlít a nagy Anyatermészethez való viszonyhoz, amely jó szoptatóanyaként táplálja; de bizalmatlanul tekinti a természet minden olyan vonását, amely kellemetlen, pl. végességét. Végül az imában és a liturgikus szertartásokban kiváltképpen azokat a mozzanatokat keresi, amikor mintegy „kitapinthatja" Krisztus jelenlétét, feledve azt, hogy a Feltámadott teste már túl van a tér-idő korlátain. Az érzékek alkalmazásának célja a szemlélődésben az, hogy tudatosítsuk: Krisztussal emberi természete testi állapotában is találkozhatunk; de ez feledteti azt, hogy mindig szükségünk van a negatív teológiára is: Istent nem érjük el egyszerűen érzékszerveinkkel, miként nem szoríthatjuk fogalmainkba sem. Isten közvetlen jelenlétének témáját tehát ki kell egyensúlyoznunk azzal az igazsággal, hogy az Úrral való találkozáshoz közvetítésekre van szükség. A nárcisztikus vonásokkal rendelkező alany példája azt illusztrálja, hogy az érzelmi életnek megvannak az esélyei és veszélyei, amikor a hit valóságaihoz közeledünk, amikor azoknak kitárulunk. Ez a helyzet mindenfajta típusnál, az affektivitás különféle szerkezeténél. A nárcisztikus alany Krisztushoz való ragaszkodása hasonlít az emmauszi tanítványokéhoz: túlságosan idealizált; de azért megvan a ragaszkodás. És a valamilyen valósághoz ragaszkodás sohasem pusztán éretlen vagy patologikus tendenciák megnyilatkozása. Van mindig „egészséges rész" is abban az alanyban, aki a valósággal szövetségre lép. És ha maga ez a valóság is egészséges, akkor az alanynál a ragaszkodások tisztulása megy végbe, amely egy bizonyos illúzióvesztéshez és az érzelmi élet érlelődéséhez vezeti őt. Ez az affektivitás és a lelki élet közötti kapocs második része, amelyet most jobban megvizsgálunk. Az érzelmi élet megtisztítása A kapocs második részét így fogalmazhatjuk meg: a hit valóságai megtisztítják az alany affektív (érzelmi) ragaszkodásait. Csakugyan, ha az egyházzal hisszük, hogy Krisztus azért jött, hogy felvegye és megmentse az emberi állapotot, odatapadni azokhoz a valóságokhoz, amelyek révén Krisztust láthatjuk, hallhatjuk, érinthetjük, az érzelmi élet megtisztítását eredményezheti. De figyelembe kell vennünk azt, hogy ez a megtisztítás általában nem csodás módon történik, ami mellőzné az ember megtestesült állapotát. Általában Isten közvetítéseken keresztül cselekszik, amelyeket fentebb a kinyilatkoztatás „alakzatainak" neveztünk: liturgia, Szentírás, egyház, emberiség, kozmosz. Ezenkívül kegyelme érintetlenül meghagyja az emberi természet sajátos önállóságát: az alany struktúráin keresztül cselekszik, amelyek elég korán a gyermekkorban „kristályosodtak ki", és ezért jórészt változhatatlanok. Az ember különböző módokon éli meg az érzelmi élet megtisztítását a kinyilatkoztatás alakzatainak közvetítésével. Vannak kiábrándító és kemény mozzanatok: ezek néha igazi gyászt, sőt éjszakát jelentenek, amelyek látszólag megtörik a védelem pszichikai folyamatát, és amelyek végletes szorongáshoz vezethetnek. Máskor viszont a „feltámadás" pillanatai lesznek, amikor az alany megérti, hogy az Istenhez való igazi ragaszkodások hozzásegítenek az agresszivitás, a gyönyör, a szexuális vonzalmak helyreállításához, tehát a nagyobb emberi igazság megéléséhez. Ebből nagy béke származik még a jelentős pszichikai „felfordulás" időszakaiban is. Innen ered néha a mély öröm „árama", amelynek semmi köze az egzaltált állapothoz, annyira a valóságban gyökereznek. Hogy ezt a megtisztulást illusztráljuk, vegyük példának ismét a nárcisztikus alanyt. Istenhez való odatapadása (ragaszkodása) jórészt olyan személyiség keresésén alapul, akinek szeretete megingathatatlan, aki nagy és hatalmas, akire támaszkodni lehet. Nos, a Jézus Krisztus által hirdetett Isten, akit az imádságban szemlél, olyan Atyának mutatkozik (nyilatkoztatja ki magát), aki hagyja, hogy Fia megtapasztalja a kenózist, az önkiüresítő, halálig menő engedelmességet a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Az emmauszi tanítványok szavaival az, „akiről azt gondolták, hogy megszabadítja Izraelt", a kereszten halt meg teljes tehetetlenségben. A nárcisztikus alany, aki gyakran olvassa a Szentírást, ugyanolyan gyászra hivatott, mint Péter és társa, mielőtt megnyílna szemük (ti. megértve az üres sír láttán, hogy Jézus feltámadott). A nárcisztikus alany a betlehemi jászol szemlélésében azt a megerősítést, biztonságot keresi, amelyet minden csodált tárgyban keres. Mások tekintetének középpontjában áll, olyan világban, ahol minden kiengesztelődött, mert hiszen a szamár és az ökör is a szülőktől jövő védettséget segítik elő. Márpedig a gyermekség evangéliumainak szemlélése megmutatja, hogy Jézus eljövetele az emberek erőszakosságát váltja ki, alkalom az aprószentek lemészárlására, és anyját is majd tőr járja át. Vége az idillikus világ álmának, ahol a jócselekedetek csak jót teremnek. Ez az alany arra hivatott, hogy megértse: csak úgy lehet békét hozni, ha egyben viszályt is vetünk. A kétértelműségnek ezt a kúráját kell elvégeznie a nárcisztikus alanynak még egzisztenciálisabban az Egyházhoz való ragaszkodásában, mivel ez az Egyház egyszerre szent és bűnös is. Küldetése az, hogy „hirdesse a világban Isten csodatetteit", de sok ponton kicsinyesnek, elidegenedettnek és kiábrándítónak mutatkozik. Felfedezni azt, hogy Isten hatalma úgy tesz erőssé, hogy meghagyja a gyengeséget, ez kiváló alkalom az illúzióvesztésre; ez készíti elő azoknak az örömteli gondtalanságát, akik tudják, kibe vetették reménységüket. A felebaráttal vállalt szolidaritás etikai követelményeinek megvalósítása, főleg amikor a felebarát szegény és elnyomott, a narcizmusnak ugyanazt az orvoslását eredményezi. Az alany, aki mindenhatósága gyerekes illúziójában azt képzelte, hogy testvérei megmentője lesz, a velük való érintkezésben megérti, hogy ugyanúgy az emberi állapotban részesedik, mint ők: ösztönös lény, szexuális vágyakkal, agresszivitással, félelmekkel. Sőt, velük együtt cinkosa a bűnnek: ő is képes elidegeníteni magát a féltékenységben, gyűlöletben, házasságtörésben stb., íme, most elhagyva azt a fellengzős beképzeltséget, hogy mások megmentője, érzelmi és ösztönös élete jelentős átalakítása révén alázatosan felfedezi, hogy neki is kapnia kell másoktól, és be kell fogadnia az üdvösséget az igazi Üdvözítőtől, Jézus Krisztustól. Végül testi mivoltának lassú és hosszú megtapasztalása folytán, érezve, hogy teste lassanként leépül az életkor és a betegség folytán, felfedezi, hogy mennyire a kozmoszban gyökerezik élete: függ az éghajlattól, a naptól, az esőtől, a táplálékokkal bevett kémiai elemektől. Nem tudja elérni azt az Istent, akitől „az élet leheletét" kapta, hacsak nem tudatosítja, hogy a Teremtő porból formálta testét; megtalálni Istent annyi, mint felismerni végességünket a kozmosszal összefűző kötelékek révén. Láthatjuk, hogy az az alany, akit a gyász és a feltámadás kettős mozzanata alakít, néha szenved affektív életében. Ezért szüksége van szünetekre, amikor látszólag minden megbékélt, az öröm ritka pillanataira, amikor – miként a színeváltozás evangéliumi epizódjában – a feltámadás érzése erősebb a gyásznál, ahol az élő víz úgy buzog, mint sivatagi oázisban. A misztikusok jól megértették ezt, amikor Istent úgy mutatták be, mint (Winnicott kifejezése szerint) „kellőképp jó anyát", vagyis mint olyan anyát, aki nem okoz szorongást gyermekének, és kellő nyugvást biztosít neki, de aki ugyanakkor állandóan igyekszik megtisztítani és elmélyíteni vágyát. Így lassan és türelmesen arra segíti, hogy beszélő alany lehessen. Az ilyen anya tudja, hogy a gyermeknek pillanatnyilag szüksége van illúzióra, amely ideiglenes támpontot biztosíthat neki, hogy még erősebben szembenézhessen a valósággal. A bálványtól az ikonig (végkövetkeztetés) Végkövetkeztetésként próbáljunk különbséget tenni az érzelmi élet jó és rossz szabályozása között a lelki életben: jellemezzük a két formát a bálvány és az ikon két fogalmával. Az érzelmi élet eltévelyedését a bálvány, kibontakozását az ikon jelképezi. A bálványozó funkció megragadja a hit különböző valóságait, hogy azokból az alany álmainak és mindenhatóságának tükreit alkossa meg. Ezek a valóságok ahelyett, hogy a másságra utalnának, elbűvölik a tekintetet, azt ígérik az alanynak, hogy hibátlan lesz, hogy megkímélik a kételytől, a gyengeségtől, a bukástól, és végső soron a haláltól. A kivonulás Jahvéjától vagy Jézustól eltérően, akik arra szólítják fel az embereket, hogy haladjanak előre velük együtt a hitben és a reménységben a nem látott ígéret földje felé, a bálvány merev tárgy, amelyet az ember hordoz kénye-kedve szerint. És amikor segítségül hívják a bálványt, megállnak útjukon, hogy leboruljanak előtte, hamisan istenítve azt, amit maguk faragtak. Ezenkívül a bálvány olyan mérhetetlen ígéreteket tesz, amelyeket képtelen teljesíteni. Felismerjük itt a nárcisztikus stratégiát, ahol a hit valamennyi valóságát oly módon érinti az alany affektivitása, hogy megakadályozza vágyának igazi kiteljesedését. Egészen más az ikonhoz való ragaszkodás. Miként a bálvány, az ikon is mozgósítja az érzelmeket: az egész érzelemvilág megmozdul az alakzat szépsége előtt, amelyet a kép képvisel. De ez az elragadtatás nem a valóságtól való elmenekülés, hanem az érzelemvilág és az egész testi állapot elfogadása, egyben túlhaladás azon, hogy a tekintetet messzebbre lendítse, és megnyissa a másságnak, amely jóval túl van azon, amit az érzékek megragadhatnak. Az ikonhoz való ragaszkodás mindig rányit a misztériumra, anélkül, hogy az ember elvetné az affektivitást. Az ikon nem teszi mozdulatlanná, nem merevíti meg az alanyt, hanem fáradhatatlan keresésére sarkall, amely gyakran bizonytalanságot ad, de alapjában véve békét teremt. Aki belép az elragadtatásba, amelyet az ikon okoz, mélységről mélységre halad, mígnem végül megérti, hogy ezt a szépséget nem meghatározni, hanem szeretni kell. Mert végső soron az ikon Krisztusra utal, aki a láthatatlan Isten ikonja (Kol 1,15), azé az Istené, aki a „Szeretet". A lelki élet az érzelmi élet szemszögéből tekintve állandó megtisztulás: megtisztítása a bálványhoz és az ikonhoz való ragaszkodás keverékének; mert keverékről van szó. Nem lehet olyan állapotról álmodozni, ahol az ember tökéletesen elérhetné a hit valóságait, amelyekre az ikon utal. A nárcizmus túlzásai és a bűnös hajlamok bennünk azt eredményezik, hogy a kinyilatkoztatás alakzatait mindig kissé „bálványozó" módra közelítjük meg. De Isten Lelke, aki lassanként elvezet a teljes Igazságra, megtisztíthatja érzelemvilágunkat úgy, hogy egyre inkább befogadhatjuk Krisztust, az Atya Ikonját, Képmását. A szerző szalézi szerzetes, a párizsi Institut Catholique professzora. – A francia eredeti megjelenési helye: Christus, 752. szám, 1991. július – Magyarra fordította Szabó Ferenc.
Barsi Balázs KISEBB TESTVÉRRÉ LENNI (Ferences lelkiség) Miért olyan nehéz egy lelkiségről írni? A lelkiség olyan, mint a légkör egy közösségben vagy családban. A légkör meghatározhatatlan, megfoghatatlan, mégis a legelső pillanattól kezdve érzékelhető és mindent teljességgel átjáró valóság. Azért megfoghatatlan, mert nem a dolgokban van, hanem a viszonyokban: embereknek Istenhez, egymáshoz és a világ dolgaihoz való viszonyaiban. Amikor az Úr Jézus azt mondja, hogy „Isten országa köztetek (bennetek) van" (Lk 17,21), akkor kinyilatkoztatja, hogy az Országa a létezésnek elsősorban ebben a rétegében van jelen a világban. Márpedig ez a legelrejtettebb, legtörékenyebb, a szemnek nem látható, kézzel nem tapintható, de a jövőt (az emberi jövőt) egyes-egyedül hordozó és meghatározó realitás. Isten országa ezért olyan botrányosan gyönge (személyes kapcsolatokban van), és ezért olyan egyedülálló módon erős és hatalmas (mert csak a személyesség iránya jelzi az emberi jövőt). Szent Ferenc lelki családjainak közös lelkiségét abban az újfajta emberi viszonyban látom, amelyet Szent Ferenc atyánk így nevez meg: testvér. Nyilvánvalóan csak ott lehet testvériségről beszélni, ahol van közös atya. Szent Ferenc nem egyszerűen humanista, hanem evangéliumi ember, igazi misztikus, aki felfedez valami egészen lényegeset és döntően fontosat az Evangéliumban: hogy egy a mi Atyánk, a mennyei. Amikor 1988 késő őszén Assisiben találkozott a Rend összes novíciusmestere, egyes mesterek külön figyelték, hogyan nevezzük meg magunkat: „ferenceseknek" vagy „kisebb testvéreknek". Nem lényegtelen dolog a szóhasználat. Egy egész világot fejezhet ki. Szent Ferenc atyánk döntő fontosságot tulajdonított a névválasztásnak, mert, a középkor embere lévén, a Biblia emberének ősi érzékével rendelkezett. Isten maga adta az ember hatalmába a névválasztást. Megtalálni egy közösségnek a saját nevét annyi, mint megtalálni Istentől rendelt hivatását. Hiszen az elnevezés a dolog természetét, a dolog lényegét akarja megragadni. Szent Ferenc atyánk a Rend első éveiben még nem adott nevet a Rendnek. Így nevezték magukat: „Assisi-béli bűnbánó testvérek", mert még keresték a hivatásukat. Aztán egyszerre elérkezett a nap, a felismerésnek a napja, amikor így szólt testvéreihez: „Azt akarom, hogy rendünket ezentúl a Kisebb Testvérek Rendjének nevezzék." (1Cel 38) A „kisebb testvér" kifejezés evangéliumi illatot áraszt, utalás Szt. Lukács evangéliumára. Sajnos, a Rend későbbi történetében a szegénység sokszor külsődleges felfogása körüli viták miatt polarizálódtak a csoportok, és a szegénységviták; elfedték ennek a névnek a fontosságát, amely mégis, hála Istennek, a testvéri közösség hivatalos neve maradt. Olyan név, amely Szent Ferenc atyánk szerint alapvetően összefoglalja karizmánkat; prófétai, provokáló erő van benne ma is, a mi számunkra is. Az Assisiben egybegyűlt novíciusmesterek is ebben látták lelkiségünk lényegét, Fráter Minorrá, Kisebb Testvérré lenni az Evangélium szerint. A jelzős szerkezetben nyilván a jelzett szó a fontosabb. Testvérként élni Szent Ferenc olyan világban élt, amely mindenestül megmozdult, átalakulásban volt. Ennek az átalakulásnak az iránya egy testvéribb, emberibb világ keresése. Kommunák és konfraternitások létesültek, vagyis egyenlőségre, testvéri kapcsolatra alapuló városok és csoportok. De befulladtak, megromlottak, leblokkoltak, mert alapjaik nem voltak mélyek, nem nyúltak a transzcendens világba, hanem csak a politika és a gazdaság rétegeibe. Hogyan is lehetne testvérként élni, ha nincsen közös Atyánk? Nemde ellentmondás ez? A testvériség fogalma rendkívül törékeny, sőt gyanús is lehet, ha nem társul hozzá a mi Atyánk fogalma, hiszen a testvér szó relációt jelent; nemcsak a gyermekek között, hanem a gyermekek és apjuk között is. Az ateista humanizmus a humanizmus csődje; nem lehet ott igazán testvériség, ahol Istent nem ismerik fel Atyának. Ferenc a testvériség új és örök alapját fedezte fel: az Evangéliumban meghirdetett krisztusi alapot. Az ő testvéri élete Isten atyaságának hármas megtapasztalására épül. 1. Amikor visszaadta apjának utolsó szál ruháját is Assisi főterén, a püspök előtt arra a végső meggyőződésre jutott, hogy csak egy Atyánk van, a mennyei. Tőle való az élet, sőt Tőle van a létezés is; állandó áramlásban, állandó születésben van a teremtés. Életének ez a jelenete egy fordított Ádám-jelenet: Ádám fel akar öltözni, vagyis hatalommal akarja övezni magát, mert mezítelensége (ember voltának, teremtmény voltának a szegénysége) szégyennel és rettegéssel tölti el. Ferenc viszont csak ember akar lenni, mezítelenül is ember, mert szívéből elszállt a félelem, a szégyenérzet és a rettegés, abban a pillanatban, amikor a Teremtőt atyjának ismerte meg. Nyilvánvaló, hogy kora hitéből és a Szent Liturgiából tanulta meg, hogy Isten az ő Atyja, de ilyen hatalmas erővel csak a kegyelem rendkívüli csodája tárhatja fel egy ember számára az Isten atyaságát. Ferenc nem Krisztus-központú, hanem Atyaisten-központú. Lelkiségére jellemző minden területen ez a hatalmas egyetemesség. Nem ájtatoskodási szinten él. Nem egyharmad-negyedrangú misztériumot abszolutizál, hanem az Evangéliumnak ragyogó közepében találja magát. „Egy a ti Atyátok, a mennyei, és mindnyájan testvérek vagytok." (Mt 23,9.) 2. Szent Ferenc atyánk, nagy istenélményei ellenére, vagy talán éppen azok következtében, felismeri múltjának bűneit, és szorongva siratja. Poggio Bustone remeteségében Isten maga nyugtatja meg lelkiismeretét, amikor arról biztosítja, hogy most már minden bűne bocsánatot nyert. Isten tehát nem kegyetlen bíró, hanem irgalmas Atya. Ezzel az élménnyel azonnal az emberek közé siet, és így köszönti őket: „Bon giorno, bona gente", azaz „Jó napot, jó emberek!" Csak az Istennel kiengesztelődött ember képes valódi, új emberi kapcsolatokra. Csak egy feloldozott ember képes, Isten irgalmában látva, jónak nevezni az embereket. Ebben a tapasztalatban az is benne van, hogy a világban nemcsak áteredendő bűn létezik, hanem áteredő jóság is, amely a Teremtőtől való. És ez az áteredő jóság mérhetetlenül több és alapvetőbb, az embert jobban meghatározó, mint az áteredő bűn. Ebben az élményben az is benne van, hogy az emberek megváltott lények, akiknek jósága Isten jóságából való, aki az egyetlen Jó. 3. Harmadik élményét Végrendeletében tárja fel, amikor így ír: „Miután az Úr testvéreket adott nekem ... egyedül a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a Szent Evangélium szerint kell élnem." Tehát Szent Ferenc atyánk nem akart rendet alapítani. Semmiféle szervezői és rendalapítói talentummal és ambícióval nem rendelkezett. Megtért az Evangéliumhoz; de ahol igazi megtérés van, ott élet fakad. Emberek jöttek hozzá, akik úgy akartak élni, ahogy ő. Ezt a mozzanatot Isten beavatkozásának tartja az ő életébe, később majd az Egyház életébe. Az Úr adta a testvéreket, nem pedig ő toborozta. S az Úr ezen ajándéka és hivatásának megtalálása között oksági kapcsolatot lát, mert akkor mutatta meg neki a Magasságbeli, hogy az Evangélium szerint kell élnie, miután testvéreket adott neki; vagyis az Evangélium szerinti élet emberi kapcsolatok fölvállalásában és azok minőségében van. Ettől a naptól kezdve, amelyre visszaemlékezik Végrendeletében, egész lelki vezetése abban áll, hogy közvetlenül az Úr Jézusra tekintve tanulja és tanítja testvéreit testvérként élni az egyetlen Atya színe előtt. Még most is hallom a Szent Ferenc-bazilikában annak az olasz kisgyereknek a kérdését, aki látva a sok barna ruhás szerzetest, megkérdezte édesanyját, akinek a karján ült: Kik ezek? A fiatal mama nem azt mondta, hogy ferencesek, nem ferences atyák, nem barátok, nem szerzetesek, végképp nem főtisztelendő urak vagy főtisztelendő plébánosok, hanem „fratti". Összenéztünk Jean Dominique testvéremmel, és szinte egyszerre mondtuk: most meghatározták hivatásunkat. Szent Ferenc atyánk valóban úgy gondolta, hogy közössége laboratórium lesz, amelyben a Szentlélek Úristen az eljövendő világot kikísérletezi; ahol újra megtanítja a különböző korú, különböző műveltségből, különböző rétegekből jött embereket testvérré válni, hogy aztán ezt a testvéri életet felajánlják a világnak. Ez az alaphivatásunk, ennek fényében kell mindent értelmeznünk: munkánkat, a papi hivatást (annak, aki közülünk pap), mindent. Az individualizmus egy kisebb testvér életében nem megbocsátható egyéni hajlam, hanem teljes doktrinális tévedés és identitászavar. Most nézzük meg, milyen az alapközösség testvéri élete. „Mivel mind egy Atyától születtek, és ugyanazon Lélek vezérelte őket, Ferenc azt akarta, hogy úgy éljenek, mintha egy és ugyanazon atya ölében lennének" (2Cel 191) –, vagyis családiasan éljenek. Ez az a családias légkör, amely megérezhető minden egyes ferences közösségben. Amikor élete vége felé Szent Ferenc atyánk nagyon rosszul lett, és a sienai pápai udvarba vitték, ahol orvosi kezelésnek vetették alá, a testvéreknek végrendeletül a következőt mondta: „Mindig szeressék és tiszteljék egymást, áldásomra és erre a végrendeletemre emlékezve." (Sienai Testamentum) Nagyon fontos megjegyezni, hogy nem jó barátok együttlakásáról van szó, hanem testvérekről, akik nem választják egymást, hanem Isten ajándékai egymás számára. A testvériséget jellemezze a hatalom és uralom nélküliség: „Hasonlóképpen egyik testvér se törekedjék semmiféle hatalomra vagy uralomra, kiváltképpen a testvérek fölött. Mert miként az Úr mondja az Evangéliumban: A népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmat gyakorolnak fölöttük – nem így lesz a testvérek között, hanem aki nagyobb akar lenni, az legyen az ő miniszterük és szolgájuk, s aki nagyobb közöttük, legyen mint a kisebb." (1Reg 5,9) Örvendezzenek egymás létezése miatt, különösen ha találkoznak, hiszen nem monostorokban élik le életüket a világtól elzárva, hanem kettesével az Evangélium hirdetőiként bejárják Umbriát. A találkozás mindig az örvendezésnek a pillanata. „Akárhol vannak, és akárhol tartózkodnak, mindig lélek szerint szeretettel és zúgolódás nélkül lássák viszont testvéreiket, és tiszteljék egymást. És óvakodjanak attól, hogy kifelé szomorúak és komor tekintetű képmutatók legyenek, hanem mutassák meg, hogy az Úrban örvendeznek, vidámak és illően kedvesek." Amikor az egyik miniszter (provinciális) ott akarta hagyni testvéreit, hogy remeteségben, testvéreitől távol és nyugodtan Istennek szentelhesse életét, Szent Ferenc atyánk nem engedte meg neki. Ebben a vágyban látott valami zavarosságot; nem lehet az remete, aki az irgalmas szeretet követelményei elől fut a hegyekbe. Ezért ezt írta neki: „És ebben szeresd őket, és ne kívánd, hogy jobb keresztények legyenek. És ez többet jelentsen számodra, mint a remete élet. Abból akarom megismerni, hogy szereted-e igazán az Urat és engem, az ő szolgáját és a tiédet, hogy megteszed-e ezt; nevezetesen, hogy ne legyen olyan testvér a világon, akinek, bármilyen súlyosan is vétkezett – miután szemedet látta, és irgalmat kért tőled –, irgalmad nélkül kellett távoznia. S ha nem kér irgalmat, neked magadnak kell megkérdezned tőle, nem kíván-e irgalmat nyerni." (LMin) Megdöbbentő nagyvonalúság, szinte érthetetlen bizalom! Azt kívánja ettől a minisztertől, hogy ne akarja, hogy testvérei jobb keresztények legyenek, mert az ő szájában az „akarat" uralmat jelent. Istennek lehet akarata ránk vonatkozóan, de nekünk nem lehet akaratunk a másik testvérre vonatkozóan, csak inthetjük, kérhetjük őt lábát csókolva, de nem lehet akaratunk felette. Azt kéri ettől az elöljárótól, hogy akarata ne abban nyilatkozzon meg, hogy erőszakosan jobb kereszténnyé akarja tenni őket. Mindezekből az idézetekből láthatjuk, hogy konkrét, gondoskodó, a másikkal törődő, személyét tisztelő, örvendező testvéri élet állt Szent Ferenc szeme előtt. Ez a testvériség nem zárkózik önmagába, küldetése pontosan abban áll, hogy ezt a testvériséget fölajánlja mindenkinek, különösen azoknak, akiknek nincsen testvérük, a társadalom peremére szorultaknak, a kivetetteknek, a kicsiknek. A rendnek tehát legalapvetőbb hivatása nem a prédikáció (ez a dominikánusok hivatása, akik prédikáló testvérek), nem is a plébániák ellátása (ez az egyházmegyés papság gondja), hanem akármilyen munkakörben, akármilyen helyzetben ennek az evangéliumi testvériségnek a felkínálása és megosztása, amely történhet nyilvánvalóan egy plébániai keretben, iskolában, intézményben is. Testvéri viszonyba lépni az egész teremtéssel! Szent Ferenc számára a világ nem natura (természet), hanem creatura (teremtés), Isten személyes ajándéka, amelynek szentségi jellege van, mert a világ nem Isten, hanem Isten ajándéka. Soha nem láttunk a történelemben ilyen szerelmes vonzódást mindahhoz, ami létezik. Ennek a vonzódásnak alapja egyfajta testvéri érzés, hiszen a teremtés címén minden létezővel testvéri viszonyba kerültünk. A világhoz való viszonyulásnak egészen új dimenzióit nyitja itt meg Szent Ferenc atyánk, amely nemcsak a leigázásban és a kihasználásban áll, hanem testvéri vonzódásban és megbecsülésben a Teremtő Atya miatt. Kisebb testvérként élni A minor, minores (kisebbek) szónak Szent Ferenc korában társadalmi csengése és jelentése is van. A korabeli társadalmat két képletben lehetne összefoglalni: a piramisképletben, ahol mindenkinek van még egy ura, a legfelsőbb úr a pápa és a császár; vagy pedig a két rétegződést feltüntető képletben: maiores (tehetősebbek, nagyobbak) és minores (kisebbek). Szent Ferenc édesapja egy új, a középkori társadalomban eddig nem ismert rétegből, a kereskedőrétegből való. Ez az a réteg, amely felrobbantja lassan a piramisképletet, a maiores és a minores megkülönböztetését. Testvéri közösségeket akarnak; elűzik a Rocca Maggiore urait, és a lerombolt vár köveiből falat építenek Assisi kommunája köré, és egy új testvéri világot hirdetnek meg. Sajnos, mindez megbukik a pénzen. Ferenc mindennek lelkes, résztvevője, tanúja, majd kiábrándult szemlélője. Jellemző azonban, hogy egy testvéri világ utáni legmélyebb vágyait nem adja föl. Majd az Evangéliumban találja meg azt az alapot, amelyre tényleg föl lehet építeni egy új testvéri világot. Az evangéliumokból leginkább a lábmosás jelenete ragadja meg (Jn 13,1–8). Erre az evangéliumi jelenetre közösségi struktúrát épít fel: a fejjel lefelé fordított piramis képletét. Úgy rendelkezik, hogy az elöljárók minisztereknek (szolgáknak) neveztessenek, és szolgálatuk abban álljon, hogy mossák a többi testvér lábát, vagyis szolgálják őket. Ez a jelenet a János-evangéliumban nem egy mellékes eseményt tükröz. A pillanat rendkívül ünnepélyes. Az üdvösségtörténet középpontjában vagyunk, legalábbis a János-evangélium látásmódja szerint, abban az időben, amikor eldől az emberiség sorsa: az Atya küldöttje itt van, aki tudja magáról, hogy Úr és Mester, mégis vizet öntött egy tálba, és elkezdte mosni apostolai lábát. Így nyilatkoztatja ki Isten alázatosságát. Megdöbbentő tény, hogy Szent Ferenc használja a nyugati teológiában először ezt a kifejezést: „Isten alázatos." Tehát az őáltala alapított testvéri közösség képletében az alázatos Istennek, Jézus Krisztusnak az utánzása az alap. Ezért nincs a közösségben abbas – apát, atya, superior – feljebbvaló, prior – első, hanem miniszter (szolga) és gvardián (őr) van. Szent Ferenc atyánk meghatározza társadalmi és egyházi helyünket: a mi helyünk lent van, ott, ahol az egyik ember szolgálhat a másiknak: „Tudom, hogy a Rendben vannak és lesznek név szerint és magatartás szerint is igazi kisebb testvérek, akik az Úristen iránti szerelemből és a Szentlélek kenete miatt, aki őket tanítja és tanítani fogja, minden dologban testvéreik szolgálatára alázattal, teljes alázattal megalázzák magukat." (Perugiai Legenda 62.) Ennek a magatartásnak kell megnyilatkoznia „kifelé", az emberek iránt is: „A testvérek azért neveztetnek kisebbeknek, mert minden ember irányában alázatosnak kell lenniük ezen a világon. Mindenkor magatartásukban, példájuk és nevük által." (Perugiai Legenda 5.) Természetesen a testvéri és a minoritásban (kisebbségben) folytatott életet Szent Ferenc atyánk a Magasságbelitől tanulja, akinek megünnepli betlehemi születését, egyedülálló és felejthetetlen módon a kereszténységben, amikor is Greccióban saját szemével óhajtotta szemlélni Isten alázatosságát. Ugyancsak ünnepli a kereszten megnyilvánuló isteni önkiüresítését, amely a világ (az emberek) iránti irgalomból történt. Szent Ferenc atyánk Alverna hegyén, halála élőt két évvel, megkapta Krisztus jegyeit, a stigmákat. Előtte a kereszténységben ilyen jelenségről nem tudunk. Egyedülálló isteni szövetség jele a húsba vésve. Értelmezése nem könnyű. Félreértelmezték mindazok, akik a gótikus feszületeken ábrázolt, agóniában vonagló, vércsatakos Krisztus emberi szenvedésével való együttérzést látták benne. Szent Ferenc első találkozása a kereszttel San Damiano templomocskájában történt. Bizánci feszület ez: a Megfeszítettnek tágra nyílt csodálatos emberi tekintete van. Ez a kép szólalt meg: „Ferenc, nem látod, hogy házam (az Egyház, az emberek háza) roskadozik? Menj, építsd újjá!" Tehát a San Damianó-i feszületen Krisztus nem a szegek miatt szenved, hanem Egyháza állapota miatt. Krisztusnak az Egyház és az emberek iránti irgalma indítja Ferencet mindarra, amit tesz. A ferences élet végső mozgatója Isten irgalma a világ iránt. Innét származik a mi küldetésünk. Ettől, a világot irgalmas szemmel néző Istentől tanulja meg Szent Ferenc, hogyan kell kisebb testvérként élni. Mindabból, amit eddig mondtunk, világos, hogy a ferences élet nem tisztán aktív élet, hanem gyökereiben kontemplatív, szemlélődő. A Megtestesülésnek és a Megváltásnak titkait vizuálisan szemlélő Ferenc indul a világba, hogy megossza testvéri szeretetét azokkal, akik rászorulnak. Ezért nincs a Rendre jellemző egy bizonyos aktivitás. A testvérek bármit tehetnek, ami nem rontja le a testvéri életet és a minoritást (a kisebbséget) a társadalomban és az Egyházban. Szent Ferenc atyánk lelkiségének egészét összefoglaló tény: az Eukarisztia, az Oltáriszentség. Az XIII. századi piszkos és elhanyagolt egyházakban szó szerint a szemétből kaparja elő az Eukarisztiát, és felfedezi Isten alázatos, kicsiny, rejtett jelenlétét ebben a világban. Mégsem lesz rendje szentségimádó rend. Itt is jellemző rá egyfajta hatalmas tágasság, szélesség és mélység. Az Eukarisztiában látja a megtestesülés folytatását és a megváltás gyümölcseinek jelenlétét, vagyis Isten emberek iránt megmutatkozó irgalmasságát; ezért a templomba lépve így imádkozik: „Imádunk téged, legszentebb Urunk Jézus Krisztus, a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot." Mégis, miért kell mindezért elhagyni családot, társadalmi állást? Nem lehetne mindezeket megvalósítani valamiképpen családi keretben is? De igen. A Világi Ferences Rend meg is valósítja. Mégis a szerzetes (még a pogány vallások szerzetese is) úgy tudja, hogy ő csak akkor adna méltó választ Isten hívására, ha mindent elhagyna. A szerzetes úgy éli meg Isten jelenlétét, mint valami kizárólagos ragyogást. A szerzetes elkápráztatott ember. Anélkül hogy magát többre tartaná, vagy jobb lenne, mint más hívő ember, valamiképpen így gondolkozik, így érez: Isten egyedül elég! Ezért hivatása prófétai: az örökkévalóságra utal, ahol az Isten lesz minden mindenben. Így a szerzetes jelenléte megérinti a megkereszteltek szívét, ahol ugyanez az odaadás él a keresztségi fogadalom óta, de másként valósul meg a földi élet folyamán. A szerzetesi lelkiséget Szent Ferenc atyánk így foglalja össze: „Deus meus et omnia." Régen így fordították: „Istenem és mindenem." Ma pontosabban így: „Istenem és minden dolog." Vagyis egyazon öleléssel öleli át Istent és Isten műveit. A minden kell neki; nemcsak valami. A szerzetes Isten szerelmese, Isten bolondja, Isten irgalmának szelíd jele ebben a mulandó, de az örökkévalóság felé sodródó világban. Jegyzet *Az első rend a maga három ágával: OFM (Ordo Fratrum Minorum – Kisebb Testvérek Rendje, ferencesek); OFM Conv (Ordo Fratrum Minorum Conventualium; minoriták); OFM Cap (Ordo Fratrum Minorum Capuccinorum; kapucinusok) – A második rend: OSC (Ordo Sanctae Clarae – Szent Klára Rendje, a klarisszák, akik 200 év után ismét megtelepszenek hazánkban!). – A harmadik rend két ága: Szent Ferenc világi rendje, amely a világban, a házasságban élő testvérek közössége; a Reguláris Harmadik Rend, kb. 400 női kongregáció összessége.
1993 húsvétjára jelent meg a Pannonhalmi Szemle. A Pannonhalmi Szemlét Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát indítja útjára. Beköszöntőjében minden nyíltszívű barátnak, olvasónak ajánlja ezt a vallási-kulturális folyóiratot, amely a régi Pannonhalmi Szemle nevét vette fel, de tartalmában új kíván lenni. „Mindenkit megszólítunk – írja –, legyen társunk a hit és a kultúra, az örök emberség párbeszédében. Mind az örökség, mind a küldetés egyetemes értelmet hordoz, hiszen Jézus Krisztus életszolgálatában egyszer s mindenkorra leomlott a válaszfal szakrális és profán, szent és közönséges között. Benne minden teljessé, szentté lehet." A negyedévenként megjelenő folyóirat főszerkesztője Sulyok Elemér bencés, akitől az első számban szép húsvéti, biblikus-teológiai elmélkedést olvashatunk. Az ugyancsak bencés teológus, Ghislain Lafont a krisztológia mai útjait vázolja. A tanulmányrovat három Kierkegaard-tanulmányt közöl, amelyek eredetileg elhangzottak a „Kierkegaard Budapesten" c. rendezvénysorozaton 1992 decemberében (Török Endre: Kierkegaard és Dosztojevszkij, Balassa Péter: Kierkegaard és Bergman, Tóth Benedek: Ismétlés – kísérlet Kierkegaard nyomán.) A lapban számos verset vagy versfordítást, valamint könyvismertetéseket olvashatunk. Németh G. Béla ismertetést közöl az egykori Pannonhalmi Szemléről.
Balás Béla TAMÁSOK AZ EGYHÁZBAN „. . . Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: »Láttuk az Urat.« De ő így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ... én nem hiszem!«" (Jn 20,24–25.) Mi baja volt Tamás apostolnak? Az, hogy hiába futott Magdolna a jó hírrel, hiába lángolt az emmausziak szíve, mondhatott, amit akart, a többi apostol... Tamás nem hitt nekik, mert „nem volt velük". Számára nem volt súlya az asszonyi szónak, nem volt tekintélye a kollégáknak. A szívében egy fájó magánügyet őrzött, saját Jézusát, és ez a Jézus nem volt azonos azzal, akiről a többiek beszéltek. Ma így mondanánk: kommunikációs zavar támadt... Jézus – igen, egyház – nem. Az eredmény: se Jézus, se egyház: két szék közt a pad alatt... Mi baja volt Tamásnak? Letiltották volna az információit? Valaki hírzárlatot rendelt el? A jeruzsálemi főtanács ezt valóban megpróbálta, de a rendelkezés kudarcba fulladt. Miként a zsarnokság, mely - Illyés Gyula kifejezésével -, mint a dögszag vagy a gázfolyás, mindenhol ott van, úgy a győzelem is, mint a tavasz érkezése vagy a virág illata, korlátozhatatlan, fékezhetetlen. Nemcsak a rémhírek, hanem a jó hírek is terjednek. Egy vicc a városban leállíthatatlan; az evidenciáknak nem kell propaganda; a tényeknek nem lehet parancsolni. A húsvéti örömhír is így terjedt el. Tamás esetében sem a cenzúrával volt a baj. Neki a hír befogadásával volt gondja. A „rövidzárlat" nem a távvezeték problémája. Ez általában a kislámpákat sújtja... Tamásnak szívében volt a zárlat. Mi baja volt Tamásnak? Nem is annyira a hitetlenség gátolta, mint inkább a túlbiztosítás igyekezete. Ő már Lázár halálakor is hajlandó lett volna Jézussal halni (Jn 11,16). Az agya mindig is precízen működött, de ennyi itt kevésnek bizonyult. A kizárólag önmagában bízó, a betegesen pontos, de fantáziátlan észjárás elhibázza a valóságot. Tamás „kézzelfogható" jelekre számított, ezért nem értett szót a társaival. Azok ugyanis, mint általában a keleti emberek, másként gondolkodtak, másként beszéltek. Látszólagos pontatlanságuk mögött a tartalomra és a jelentésre való érzékenység rejlett. Jézus Keleten élt, a Bibliát is ott írták, az egyház is onnan indult. Mi – nyugatiak – ezt nehezen értjük. Minket az adatok érdekelnek, s közben elveszítjük a lényeget. Arra vagyunk büszkék, hogy megőrizzük a „hidegvérünket" meg a józan eszünket, és ezzel a józan eszünkkel aztán megállapítjuk, hogy kommunikációs zavarok vannak. A kérdés csak az, hogy ki zavarodott meg. Chesterton szerint őrült az, aki mindenét elvesztette, egyedül az esze maradt meg. .. Az őrültnek nincsenek viszonyításai, nála hiányzanak a hangsúlyok és a fokozatok, elveszti a kapcsolatait. Tamás úgy viselkedett, mint aki beleőrült egy csalódásba. Esete, sajnos, tipikus lett. Pál később azt írja, hogy „a zsidók csodákat követelnek, a görögök bölcsességet keresnek. . ." (1Kor 1,22). A monofiziták elképzelhetetlennek tartották, hogy a végtelen tiszta Isten érintkezzék az anyaggal. El nem viselhették a gyengeséget, a kiszolgáltatottságot. Mások másként tusakodtak – mind a mai napig. Ratzinger mondja, hogy a tökéletes világ: a terroristák, a vörösbrigádok, a szektások ábrándja. Ebben az üdvrendben ugyanis ilyen nincs. Mert mi is az egyház? Jézus egyik jelenléti módja a földön, miként ezt de Lubac újra felfedezte. Az egyház a megtestesülés folytatása. Amint az örök Ige érintkezésbe, sőt egységbe lépett a mi gyengécske világunkkal, úgy az ő továbbélő testében, az egyházban is egységben van a fő a lábbal, az erős a gyengével, hogy „ne támadjon meghasonlás" (1Kor 12,25). Aki buzgalmában mozgásba akarja hozni ezt az időnként tetszhalállal, trombózissal küszködő testet, annak ezt figyelembe kell vennie. A csónak állva marad akkor is, ha az evezővel a levegőt verdessük, de akkor is, ha azt durván a mélybe nyomjuk. Ilyenkor törik a lapát, és áll a hajó. Evezni tudni kell, kritizálni is... Mit tegyünk hát...? Ha az egyház csakis emberi eredetű, akkor következetesen privatizálnunk kell. A vezetőit időközönként le kell cserélnünk az általunk vélt jobbakra, a tanítást pedig – megismételt népszavazásokon – hozzá kell igazítanunk igényeinkhez, és így végre a miénk lesz, kizárólag a miénk, istenmentesen a miénk. Ha az egyház maradéktalanul isteni eredetű, akkor egyetlen ismertetője van: a korhűség. Ez esetben templomaink rég múzeumok lennének, amelyekben papjaink a teremőrök, a teológusok restaurátorok, a népnek meg elegendő lenne életszabályként ennyi: „csak úgy, mint régen!" Ha sikerülne elérnünk ezt az állapotot, akkor végre semmi dolgunk sem lenne, hiszen az égieké a tulajdonjog, övék a felelősség, miénk egyedül a haszonélvezet. .. Ha viszont az egyház valóban olyan, mint amilyenek a II. vatikáni zsinat a Lumen gentiumban bemutatta (vagyis csak bibliai képekkel körülírható, összetett valóság, szent titok, misztérium), akkor először is térden állva meg kell köszönnünk benne az istenit, és aztán dolgoznunk kell az emberin. Emődi atya, a budapesti Regnum egyik legendás vezetője, annak idején a vészterhes 60-as években arra nevelt minket, hogy óvatosak legyünk a józanész szabta határokig, a többit pedig bízzuk Jézus úrra. Így mondta: „mi nem érünk rá vitatkozni, de még védekezni sem, annyi a dolgunk." Sokan alvó Csipkerózsikának gondolják a magyar egyházat, a szerzetességet, a cserkészetet, a pártokat. Azt hiszik, hogy a rendszerváltás homlokon csókolta az eddig alvót, és most folytathatjuk, ahol abbahagytuk 48-ban, 50-ben ... Ki kell ebből józanodnunk. Csipkerózsika nemcsak aludt, hanem öregedett is, részben meg is halt, s közben egy teljesen új nyelvet beszélő, új világ nőtt fel. Ez menthetetlenül munkát jelent. Nemrég valahol megkérdezték tőlem, hogy mit szólok az egyház és az állam viszonyához. Azt válaszoltam, hogy semmit, mert szerintem előbb mind a kettőt meg kellene csinálni... A hit – mint tudjuk – nem örökölhető úgy, mint a kapukulcs vagy a családi név. A hit ugyanis személyes kapcsolat Isten között és köztem. Így értve, az egyház sem örökölhető. A beléje való meghívást és a benne rám váró hivatást nekem kell elfogadnom. A gyermekkorban ajándékba kapott keresztséghez fel kell zárkóznom. A látható közösségemet meg kell teremtenem. A szeretetmunkáknak a fogható részét meg kell ragadnom. Krisztus a mai világban az egyházán keresztül, vagyis az én lépteimmel, az én tetteimmel jelenik meg. Ezzel a látással természetesen nem csempészünk vissza valami eszelős fontoskodást. A helyesen felfogott egyházban végig Jézus a főszereplő – nem az égben, nem a múltban, és nem a célban, hanem a jelenben és bennem. A jól működő egyház: együttlét és jelenlét. Befejezésül egy élményemet hadd osszam meg. Október, Esztergom, püspökszentelés. . . Áldoztatáskor a mérhetetlen tömegben észreveszem régi ismerősömet, a Kossuth-díjas festőművésznőt, Szántó Piroskát. Felnőtt korában tért meg, de reformátusnak keresztelkedett. Férjét, az ugyancsak felnőtt korában keresztelkedett híres költőt, a katolikus Vas Istvánt, egy éve én készítettem fel a nagy útra. . . Nem érek rá sokat töprengeni, mert Piroska a sorban máris elém került. Úgy érzem, nincs mit tennem, ezt most Jézus megbocsátja; odanyújtom a szentostyát. Igen ám, de a kézibe kéri, és sejtelmes mosollyal elviszi. Nem szólok, Jézusunk bizonyára ezt is bekalkulálta a megtestesülésébe. .. Karácsonykor, szenteste napján, férjének egyéves halálévfordulóján, felhívtam telefonon. Hallom, hogy sír. . ., és mondogatja: köszönöm, köszönöm, hogy nem felejtett el. Hogy elüssem ezt a sírós hangulatot, mondom neki: Piroska néni, láttam, hogy besompolygott az áldozok közé! – Miért, nem lett volna szabad? – De nem ám! – De én nem áldoztam! – Azt is észrevettem. . . – Kivittem a Pista sírjára! – Óóó! Piroska néni, abban valóságos jelenlét van, prezencia!!! – Tudom, hát éppen azért tettem. Kivittem az Élőt hozzá... Pista is áldozott volna. .. Nem tudtam haragudni. Pár nap múlva még egy levelet is írt, amiben még egyszer bocsánatot kért, és elárulta, hogy aznap egész nap böjtölt, és bűnbánatot tartott... Az esetet karácsonyi üzenetnek vettem. Éreztem, hogy most egy mélyen hívő reformátuson keresztül az Úr üzent: „Kedves testvér, drága püspök úr! El ne felejtsd, hogy rád nem egy szervezet lett bízva, neked nem területed van, és nem ügyeket kell intézned. Rád egy jelenlét lett bízva..." Isten kezünkbe adta magát, és minket meg egymás kezébe – ez az egyház! Így nézzük ezt a titkot, és ilyen óvatosan, tapintattal bánjunk egymással. Akkor megszűnnek kommunikációs zavaraink, s nekünk, mai tamásoknak, akik nem látunk sok mindent, és mégis hiszünk, újra lesz Urunk, Istenünk. Ámen! A veszprémi segédpüspök homíliája a Pax Romana-kongresszuson, Vépen, 1993. április 17-én.
A most indult Communio az 1972-ben Hans Urs von Balthasar és Josef Ratzinger által elindított nemzetközi folyóirat 14. nyelvi változata. A főszerkesztő Gál Ferenc, aki az első szám tanulmányainak nagy részét fordította; főmunkatárs: Erdő Péter; felelős szerkesztő: Török József. Kiadja a Communio Alapítvány; felelős kiadó Bolberitz Pál. A szerkesztőbizottság tagjai között van Pápai Lajos és Ternyák Csaba püspök. A szerkesztők szándéka az, hogy negyedévenként megjelenő füzetekben a régebbi Communio-számokból is válogatnak a frissen megjelentek mellé. A mostani összeállítás négy tanulmánya „Az ember és az örök élet" témakörrel foglalkozik (Hans Urs von Balthasar, Vincent Carraud, Jan Ambaum, Wendelin Knoch). Az első két tanulmányban pedig Hans Urs von Balthasar és Josef Ratzinger a húsz évvel ezelőtt elindult nemzetközi folyóirat programját és célkitűzését ismerteti. – Úgy tűnik, a magyar Communio csak tanulmányfordításokat közöl, tehát nem nyitnak (a folyóiratoknál szokásos) más rovatokat. Mindenesetre – a magyar szellemi élet korábbi elszigeteltsége miatt – hasznos lesz az elmúlt húsz év nemzetközi teológiai terméséből válogatott magyar nyelvű cikkgyűjtemény közreadása.
Illés Béla „KITŰNNI A KIRÁLY SZOLGÁLATÁBAN” Szent Ignác és a jezsuiták ambíciójáról (Elhangzott egy 1992. decemberi rekollekción) A nyár végén az egyik budapesti gimnázium tanárai, turistaútjukon, megtekintették a Loyolai Szent Ignác tiszteletére épült vörösberényi plébániatemplomot. Vezetőjük nagyon jól ismerte a helység és a templom történetét, valamint a templom látnivalóit. Élvezetes ismertetést nyújtott hallgatóinak. Ismertetése után beszélt magáról Loyolai Szt. Ignácról és a jezsuita rendről. Nagy elismeréssel és némi túlzással. Eközben mondotta, hogy a jezsuita képzés a rend tagjait „tudós szintre emeli". Így a jezsuiták csupa ragyogó képességű emberek, akik igen magas műveltséggel rendelkeznek. Mielőtt befejezték volna a templomlátogatást, arra kért a vezető hölgy, ha úgy gondolom, hogy ki kellene valamivel egészíteni ismertetését, tegyem meg. Éltem a lehetőséggel. Először is felfedtem, hogy én is jezsuita vagyok. Ezen a címen megköszöntem elismerő szavait, melyek némi kiigazításra szorulnak, mondván: valóban rendünk örvendezhet kiváló, „tudós szintű'' tagoknak, de nem ez a rendi képzés célja, és nem is mindnyájan érjük el ezt a minősítést. Majd egy kis ismertetőt igyekeztem adni a „jezsuita titokról" és a Szent Ignác-i ambícióról. Szent Ignác által lefektetett rendalkotmányunk szerint, bár a vállalt istenszolgálatra azokat lehet felvenni, akik emlékezet-, értelem-, akarat- és érzelmi világukban egészségesek, a felsőbb tanulmányok végzésére alkalmasak, mégis az a fontos, hogy kiképzésükben elsősorban alapos és megbízható erényekre tegyenek szert. Mert a magas fokú képzés csak akkor fog Isten dicsőségére tevékenykedni, ha fegyelmezett, szent életre épül. Ezért a jezsuita ambíció nem az, hogy minél ragyogóbb elme legyen, minél szélesebb körű tudásra tegyen szert, hanem az, hogy a kereszthordozó Jézusnak minél hűségesebb társa legyen. Mindig és mindenben Isten akaratát és dicsőségét keresve, annak szolgálatába állítva természetes képességeit és szerzett tudományát, teljes odaadással, ahogy ezt Szent Ignác felajánló imája, a Suscipe kifejezi. Az oltárkép is segített megértetni Szent Ignác nagy ambícióját, ahol a La Storta-i jelenet látható, a kereszthordozó Krisztussal, és olvasható Szent Ignác jelmondata: Omnia ad maiorem Dei gloriam. Az intelligens közönség – úgy láttam – nagy érdeklődéssel hallgatta szavaimat. Ennek az alkalomszerű, rövid apostolkodásnak a gondolatai bennem tovább szövődtek, és feltettem magamban a kérdést – amelyre ez a rekollekciós elmélkedés is válaszolni akar –: valójában hogyan fogalmazhatjuk meg azt az ambíciót, amely eltöltötte Szent Ignácot, és ma is Társaságunknak legszentebb jellemzője? Magának az „ambíció" szónak kétféle jelentése van. Érthetjük rajta, mint legtöbbször tesszük, a becsvágyat, az érvényesülési törekvést, a nagyravágyást, törtetést. De értelmezhetjük úgy is, hogy jóra való törekvés, kitűnni a jóban, lelkesedés valami nagyszerű iránt. (Bakos: Idegen szavak és kifejezések szótára.) Ez az ambíció az emberi lélek mélységéből forrásozik. Maga Isten akarja, hogy az ember ne legyen a nagyobbra törés vágya és törekvése nélkül. Ne legyünk állóvíz, mely csak párolog és poshad. Igen szomorú, kedvetlen élet lenne, ha az embernek nem lennének álmai, vágyai, tervei, törekvései. Ilyen élet nem lenne méltó hozzánk. Az Úr Jézus az evangéliumban beszél a kiosztott talentumokról, melyekkel az a kötelesség jár, hogy forgatni, kamatoztatni kell. Többet adjon vissza, aki kapta, mint amennyit eredetileg kapott. (Mt 25,14) Benedek Marcell egyik könyvecskéjében olvastam (Bevezetés az olvasás művészetébe): „Az élet termeli az ambíciót. . . vannak kis hiúságok, és vannak nagy küzdelmek, melyek kikényszerítik. Vannak szociális kapcsolatok, amikor parancsolnak nekünk, vagy mi parancsolunk. És jobb érzés hatalmat tartani a kezünkben és másokért felelősséget érezni, mint az ellenkezője. A munkvégzésben is találhat mindig és mindenki valamit, ami növelheti önérzetét. Ezért egy csatornatisztító vagy sintér is találhat valamit tevékenységében, ami fölébe helyezi pályatársainak". Úgy látszik, így van jól. Ha nem lenne ambíció közéleti szereplésre, ki vállalná a közügyeket? Ha nem lenne a tudományos megismerésnek ambíciója, fejlődhetne-e a tudomány? Ha nem lenne az erkölcsi jóságnak ambíciója, lenne-e életszentség, lennének-e szentek? Ezért az ambíció, gyökerében, természetes, egészséges emberi tulajdonság. Ám a megsebzett ember, akinek értelme elhomályosodott, és akarata rosszra hajló lett, ambícióiban is eltévedhet. Ha a célja és módszere hibás, akkor az ambíciója tévútra viszi. Ez történik, amikor nem tiszta, nem eszményi célok mozgatják, hanem önzés, hiúság, nagyravágyás. Ezt mutatja be Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyvében, a bűnről szóló elmélkedésben. (Lgy. 45) Az angyalok vétkeznek, mert beteges, hiú ambíció téveszti meg őket. Mi is akarunk olyanok lenni, mint az Isten . . . vagyunk is olyanok . . . tehát nem szolgálunk néki! Az első emberek vétke is a hamis ambícióban gyökerezik. A kísértő erre épít: „Olyanok lesztek, mint az Isten!" (Ter 3) Amikor az Úr Jézus a pusztában böjtölve, imádkozva készül nyilvános működésére, a kísértő őt is megtámadja ezen a ponton. „Vesd le magad, hisz angyalaid kezükben hordanak téged." (Lk 4,9) Tedd meg, hogy a világ ámuljon, mutasd meg, hogy te más vagy, te több vagy! Az Úr természetes, isteni tekintélyének kinyilatkoztatásához nem választja ezt az utat, mert ezt a hiúság fertőzné. Azt is tudjuk, hogy az apostolok Jézus háta mögött vitatkoznak, hogy ki a nagyobb, a tekintélyesebb közülük, ők is emberek, akik igazolják, hogy van bennük ambíció, és az tévutakra kerülhet. A Zebedeus fiak még anyjukat is mozgósítják, hogy Isten országában – amit ők nyilván földi impériumnak tartanak – az Úrnak a többieket megelőző bizalmasai lehessenek. (Mt 20,20) A tévútra került ambíciót Isten sohasem igazolja. Az angyalok és az első emberek bukása mutatja, az Úr Jézus szelíd helyreigazítása tanítja: „nem tudjátok mit kértek" . . . „aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, aki első akar lenni, legyen cselédetek." (Mt 20,22.27) Más alkalommal nagyon világos axiómákba foglalta az isteni bölcsesség tanítását: „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják" (Lk 14,11) Az életnek ezt az Istentől megszabott vastörvényét Szent Jakab apostol, az ószövetségi Példabeszédek könyve alapján, így idézi: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad." (Jak 4,6) Az Úr, hogy övéit megmentse a téves ambíció kudarcától, a megszégyenüléstől, önmagát állítja példának: „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,29) Érdemes stúdium, mert megment oly sok értelmetlen gyötrődéstől, a bukástól, és megadja a lélek nyugalmát. Bár az ember állandóan a kevély ambíció kísértésének veszélyében forog, Isten mégsem akarja bennünk megölni az ambíciót, hanem, ahogy az Úr Jézus tanította, irányát akarja megváltoztatni. Egyetlen igazi nagyság, fönség, méltóság van a világon, az Istené. Mi emberek ezt csodálhatjuk, szolgálhatjuk, fénye reánk is vetődhet, de nem tulajdoníthatjuk el, nem lopkodhatjuk meg. - Isten azonban, mert ő a Jó Isten, kész adni nekünk is ebből a dicsőségből, ha alázatosságba öltözünk, ő „fölemeli az alázatosakat". (Lk 1,52) Így az alázatosság rávezeti a lelket a fordított irányú ambícióra. Az emberi hiúság fölfelé törekszik, olyan akar lenni, mint az Isten, vagy legalább is az Úr jobbján vagy balján akar ülni, míg az istenfélő ember ambíciója lefelé irányul, ahogy Szent Ignác a Lelkigyakorlatos-könyvében (58) lejegyezte: „Szemléljem, ki vagyok én, összehasonlításokkal kisebbítve magamat." Hogy ezzel eljusson arra a józan semmiségtudatra, amit Szent Pál így fogalmazott meg: „Ki tesz téged másnál különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7) A nagyravágyás és alázatosság latin szavai jól illusztrálják a felfelé és lefelé irányuló ambíciót: egyfelől exaltatio (altus = magas), fölfelé, a magasságok felé törekvés, másfelől humiliatio (humus = föld), föld felé alacsonyodás, lealázkodás. Az Úr Jézus saját személyében mutatja be az alázatos ambíciót: „kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját, megalázta magát egész a kereszthalálig ... és ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott néki, melyre minden térd meghajol." (Fil 2,7) Jézus önmagán igazolja tanítását: az alázatos ambíció vezet felmagasztalásra, és nyeri el a dicsőség koronáját. Szent Ignác – úgy tűnik – erre döbben rá megtérésében. Ettől kezdve keresi a maga megalázásával Isten dicsőségét. Imaéletével, aszketikus gyakorlataival arra törekszik, hogy a benn feszülő ambíciót egészen Isten szolgálatába állítsa, és eljusson annak őszinte kívánására, hogy a kereszthordozó Jézus odaadott társa legyen. Szent Ignác természeténél fogva ambiciózus alkat volt. Mint lovag ki akart tűnni ura, úrnője szolgálatában. Megbecsülést keresett, elismerésre vágyott. Ez önmagában nem volt bűnös törekvés, hiszen nem akart uránál több lenni, de még vele egyenrangú sem. Nem akart tisztességtelen eszközöket alkalmazni. A lovagi erényeket gyakorolta. A megtérésében azonban észreveszi, hogy eleddig hervadó babérokért küzdött, pedig van hervadhatatlan is. A földi királyok felett van égi király, örök király, akinek szolgálata érdemesebb. Ettől kezdve ebben a szolgálatban akart kitűnni, mindenben Isten tetszését szomjazva, keresve. Az ő szenvedélyes lelke nem akármilyen szolgálatra vágyott, hanem ami az ő Teremtő urának tőle telhető nagyobb dicsőségét mozdítja elő. Ez pedig azáltal érhető el, ha magát egészen megtagadva, önakaratát, önérdekét feláldozva Isten dicsőségét, akaratát szolgálja. (Lgy 189) Lelkigyakorlatos elmélkedései vezetik rá az alázatos ambíció következetes megélésére. Miután a bűnről szóló elmélkedések a hiú nagyravágyás kudarcát megmutatták, a Krisztus Király-elmélkedés az érdemes ambíciót állította eléje. Ezt így fogalmazza meg: „akiket Krisztus személye jobban megragadott, és ki akarnak tűnni örök Királyuknak és a mindenség Urának mindennemű szolgálatában ... nagyobb értékű és nagyobb jelentőségű felajánlást tesznek." (Lgy 97) Ez a felajánlás egy szívből fakadó ima, amely arról tanúskodik, hogy valódi ambícióról van szó: „akarom és kívánom, és megfontolt elhatározásom" – de nem hiú nagyravágyás, hanem alázatos keresése Isten akaratának –: „ha szent Felséged engem ilyen életre és állapotra kiválasztani és elfogadni akar" ... És ez az ambíció lefelé tendál, valódi humiliatio: „téged utánozzalak minden sérelemnek, minden gyalázatnak és szegénységnek elviselésében'' (Lgy 98). – Ezt a lelkületet erősíti a „két zászlóról" szóló elmélkedés is (Lgy 136), ahol épp azt ambicionálja az örök dicsőségre törekvő lélek, amit a világ nem szeret, sőt megvet. A szegénységet a gazdagság káprázata ellen, a gyalázatot, a megvettetést a világias tisztelet ellen, az alázatosságot a kevélység ellen. (Lgy 146) Íme, így fordul el Szent Ignác a világ hiú, mulandó dicsőségének keresésétől, és fordul az alázatos, Isten dicsőségét kereső lelkület kialakítása felé. Vagyis Szent Ignác egész lelkével azt ambicionálta, hogy minél teljesebben társulhasson a kereszthordozó Krisztushoz. Ezt a beállítottságot nemcsak önmagának, személyes jellegűnek szánta, hanem az általa alapított Társaság, a hozzá csatlakozott rendtársak lelkületének is. Ebben látta a Társaságnak azt a jellegzetességét, amellyel a Krisztus Király szolgálatára megajánlkozott és elfogadott emberek egészen, és nemcsak részben odaadják magukat Isten szolgálatára. A rendalkotmányt sok imával, könnyhullatással kísérve, szentmisék felajánlásával, nagyon sok vezeklő önmegtagadással támogatva fogalmazta meg. A vörös fonál, amely végighúzódik ezen a lelki építményen: „Megkívánni és elfogadni, amit Krisztus Urunk szeretett és felkarolt." Világosan látja, hogy a világ fiai a világ dolgain kapnak, keresik a méltóságokat, a hírnevet, a földi dicsőséget; akik viszont Krisztus zászlajához szegődtek, azok, mint maga az Üdvözítő, épp az ellenkezőjét szeretik és lelkesen óhajtják, vagyis ambicionálják. – Szent Ignác ezt a lelkületet nem szép elgondolásnak szánta, hanem kendőzetlenül, szigorú valóságában mutatja be. „Ha a Teremtő megbántása és az embertársak vétke nélkül történhet, inkább kívánjuk a szidalmakat, jogtalanságokat elszenvedni, ostobának tartatni, és bolond ember hírébe jutni". – Úgy tűnik, ez önmaga valóságában abszurdum. De ha a megokolást látjuk, érdemessé és magasztossá válik. „Hogy ezáltal némiképp Jézus Krisztushoz hasonlítsanak, aki mindezeket magára vette, hogy ezáltal az embereket az igaz életre vezesse." Szent Ignác, amikor ezt a világ szellemétől egészen elütő életfelfogást kimondja és szorgalmazza, nem valami mazochista felfogásnak hódol, hanem a kereszthordozó Jézussal való teljes azonosulást akarja. Ahhoz a Krisztushoz akar társul szegődni, akiről Szent Pál a már idézett Filippi-levélben így ír: „szolgai alakot felvéve kiüresítette önmagát. .. megalázta magát... és engedelmes lett (Isten létére) egészen a kereszthalálig." Megérti és egészen elfogadja az Úr tanítását: „Aki utánam akar jönni, az vegye fel keresztjét, tagadja meg magát, és úgy kövessen engem." (Mt 16,24) Követőinek is ezt hagyja örökségül, mert amiként a Messiásnak így kellett bemenni az ő dicsőségébe, számunkra is ez a dicsőség útja. (Lk 24,26) Íme, ez az alázatos ambíció, a lefelé irányuló ambíció útja, Szent Ignác szelleméből; ez kell, hogy jellemezze a jezsuitát. Az elmondottak nem új dolgok, ezeket minden jezsuita tudja, és kell, hogy élje is. Mégis jó a megismert igazságokat ismételni, hogy a még befejezettségre el nem jutott ember számára kéznél legyenek. Most, amikor az alázatos ambícióról gondolkodunk, lássuk meg ennek szilárd értékét és az elmúlt nehéz években megmutatkozott igazolását. – Az isteni Gondviselés megengedte a Társaság szétszórását és a rendtagokra nehezedő különféle megpróbáltatásokat. Igazán alkalmat kaptak a jezsuiták arra, hogy a kereszthordozó Jézushoz társul szegődjenek. Megaláztatásban, szenvedésben, börtönben mutassák meg hűségüket, és ne akarják azt, amit a világ szeret, hanem azt kívánják, ami Jézus lelkét is eltöltötte: kiinni azt a kelyhet, amelyet az Atya ad. – Hevenyészett számítás szerint több mint 150 évet ültek a Társaság magyar tagjai börtönben. Mások, nemegyszer ezen felül ráadásként, igen alacsony munkákban élték meg az Emberfia életét, akinek nem volt hova fejét lehajtani, és mindezt nem jajongva, panaszkodva, hanem megadással fogadták el, mert hisz oly sok imájukban ezt kérték az Úrtól: hogy ti. társai lehessenek a kereszt hordozásában és különféle gyalázatok elviselésében. Mástól hallottam, hogy P. Csávossynak valaki feltette a kérdést, nem sajnálja-e azokat a különben emberileg termékeny éveket, melyeket a börtönben volt kénytelen eltölteni, ő azt felelte: inkább azt sajnálnám, ha ez nem történt volna meg velem. – Valóban, mert így nemcsak a készsége, hanem a valósága is megadatott néki, hogy a megalázott és megvetett Krisztust kövesse. Mit mondjunk a mai körülményekre? Hogyan lehet ma ezzel a szemlélettel élni és használni Isten országa ügyének? Azt világosan kell látni, hogy a jezsuita tevékenységet nem lehet ott folytatni, ahol 1950-ben abba kellett hagyni. Erre sem a rendi, sem a társadalmi körülmények nem adnak alkalmat. A világot újra kell „hódítani", valahogy úgy, mint Szt. Ignác és társai tették, amikor Rómában feltűntek. Alázatos, fegyelmezett, áldozatos életükkel és tevékenységükkel. Az Úr Jézus mondotta tanítványainak: tanúim lesztek a világ előtt. (ApCsel 1,8) Úgy tűnik, ma ez különösen reánk vonatkozó feladat. Abban a társadalmi közegben, amely egész figyelmével afelé fordul, amit a „világ" szeret: gazdagság, hírnév, dicsőség. Lakás, berendezkedés, használati tárgyak, ruházat, étkezés, a testkultusz olyan igényeket támasztanak és elégítenek ki, melyek elhomályosítják az Isten arcát és a vele való kapcsolat igényét is, és eltöltik a szíveket a mulandók bálványozásával. Ebben a világban kell jellé lenni, a világ káprázatától való függetlenséggel, szabadsággal, alázatosságra, egyszerűségre, minden megpróbáltatás türelmes elviselésére való készséggel és példával. Különösen jelentősége van ennek az egyházi életben. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire beszüremkedett az egyháziak életébe is a világias szellem. Sokan keresik, amit a világ szeret: a gazdagságot, a megalapozott anyagi jólétet. Él a hiú dicsőségvágy: szinte csak az egyháziakban él a régen divatját múlt rangkórság. Továbbá ott a kevély fölény, a „szolgáló egyház" fonákjának botránya. Mennyire elüt ez a szegény és alázatos Krisztus képétől! Talán a legszomorúbb, hogy ennek a visszásságát nem is érzékelik. Itt kell prófétai jelnek lenni, megnyilatkozásban és életpéldában. Kétségtelen: ez nem népszerű feladat, sőt ellenszenves is lehet, mert nem szeretik az emberek, ha „hamis pénznek" tekintik őket. Mégis vállalni kell, hogy tanúságot tegyünk az igazságról. Szent Ignác úgy látta: az Úr Jézus nagy szándéka az volt, hogy „meghódítsa" az egész világot Atyjának, ezért vetette bele magát teljes alázattal és áldozattal ebbe a küzdelembe. Ignác és társai ehhez és így ajánlották fel magukat társul. A ma „meghódítandó" világ a jóléti társadalom, mely bálványok előtt térdel. Ezt a világot csak a kereszt ostobaságával lehet kijózanítani, amit nemcsak szemérmesen kell hirdetni, hanem meg is kell élni. A keresztre feszített élet ott kezdődik, amint az idézett író megjegyezte: „kis hiúságok, nagy feladatok . . . avagy a végzett munka" önérzetnevelő hatása se vezessen arra, hogy bárki fölé helyezzük magunkat, vagy akárcsak ennek kísértését megtűrjük lelkünkben. Tudjuk őszintén imádkozni a 130. zsoltár szavait: „Uram, szívemben nincs nagyravágyás, és szememben nincs kérkedés. Nem töröm magamat nagy dolgok után, sem erőmet meghaladó feltűnő csodák után." Az ilyen alapállás tesz alkalmassá arra, hogy bármilyen élethelyzetben készséggel el tudjuk fogadni azokat a megaláztatásokat, szenvedéseket, melyekkel Jézus megajándékoz bennünket, mint akik erre megajánlották magukat. Erre irányuljon ambíciónk, mert Jézus is ezzel váltotta meg a világot.
Bálint József 1938 BUDAPEST – 1993 SEVILLA Pacelli bíboros pápai követként vett részt a kongresszuson. Mint XII. Pius pápa, tíz évvel az események után, amikor a magyar egyház Nagyboldogasszony évét rendezte meg a kongresszusi jubileum alkalmából, 1948. máj. 30-án rádiószózatot intézett a magyar néphez. Ebben a következőket mondta: „Tíz éve már, hogy a Budapesten minden nemzet részvételével megtartott eucharisztikus világkongresszust mint a boldog emlékű XI. Pius pápa bíboros legátusa vezettük. Mindig kellemes és kedves nekünk a visszaemlékezés azokra a felejthetetlen ünnepi napokra, amikor a Duna két partján fekvő világszép városban a világ minden tájáról összesereglett mérhetetlen embertömeg az Oltáriszentség színei alatt rejtőző isteni Megváltó előtt ünnepélyes hitvallást tett... az ünnepi hódolatnak olyan megnyilvánulásaival, amelyekhez foghatót sehol másutt a világon nem tapasztaltunk." Ebből az egyetlen nyilatkozatból is megsejthetjük, hogy a budapesti eucharisztikus kongresszus nemcsak a magyar nép, hanem a világegyház számára is olyan kiemelkedő eseménynek számított, amely méltán ejtette bámulatba nemcsak a pápai követet, hanem a világegyház valamennyi részt vevő főpapját... I. A budapesti eucharisztikus világkongresszus célkitűzései A megnyitóünnepségen Pacelli bíboros a beszédében hármas célt tűzött a kongresszus elé. Az első célkitűzés: az Istenhit „büszke és megrendíthetetlen" megvallása és világméretű demonstrációja az előtt az Eucharisztia előtt, amely egész keresztény hitünk összfoglalata. „Nem a mai idők súlyossága ellenére, hanem éppen a súlyossága miatt hárul erre a világkongresszusra ez a szerep és küldetés." Megdöbbentően komolyak ezek a szavak, mert kimondatlanul is utalnak XI. Piusnak az ateizmus ellen előző évben kiadott körlevelére, amelyben az egész emberiség istenhívő táborát akarta rádöbbenteni a XX. század egyik legnagyobb veszélyére. Istentagadó emberek az elmúlt századokban is voltak. De a XX. század az első, amelyben az ateizmus mint szervezett társadalmi mozgalom minden eszközzel azért harcol, hogy nemcsak az Egyházat és a kereszténységet, hanem egyáltalán minden vallást lesöpörjön a világtörténelem színpadáról. A második célkitűzés: a hit és a cselekedet összhangjának megvalósítása azáltal, hogy az Eucharisztiát nemcsak távolból tiszteljük, hanem mint életünk élő Kenyerét magunkhoz is vegyük. Végül a harmadik célkitűzés: „a szeretet apostoli keresztes hadjárata" a gyűlölet századában abból a célból, hogy elősegítsék az egész emberi társadalom megbékélését. Mind a három célkitűzés annyira a XX. század emberének szól, hogy még most is időszerűnek tarthatjuk, sőt most még inkább, mint valaha, amikor az ateizmus egyre újabb tömegeket hódít meg, az emberi gyűlölködés pedig azóta is folyamatos lángolásával borítja be az egész földet. Ez a megnyitóbeszéd az áldozócsütörtök előtti szerdán délután hangzott el, a budapesti Hősök terén, amely a világkongresszus centruma és legfőbb eseményeinek színhelye volt. Az eucharisztikus Krisztus Király már ekkor megmutatta jóságát, hogy kegyesen és tetszéssel fogadja a hívő magyarság és a világegyház hódolatát. Tudnunk kell azt, hogy abban az évben rendkívül esős volt a május. A kongresszust megelőző hetekben, napokban egyre szakadt és szakadt az eső. Még a megnyitó napján reggel is sűrű felhők borították az eget. De már az előtte való hetekben valóságos imahadjárat kezdődött a jó időért. És íme, a borús égbolt alatt a reggeli órákban megszólal a rádió, és bemondja, hogy északnyugat felől erős légáramlat indult meg. Ez a légáramlat délutánra ragyogó tisztára söpörte az égboltot, és szikrázó, verőfényes, meleg napsütésben kezdődhetett meg az ünnepség. A jő idő egész a kongresszus végéig kitartott, utána ismét visszatértek az esős napok. II. A kongresszus legkiemelkedőbb eseményei A magyar püspöki kar az egész kongresszus jelmondatának Szt. Ágoston híres szép mondatát választotta: Eucharistia est vinculum charitatis: az Eucharisztia a szeretet köteléke. Az egész ország, de a világegyház minden tájáról összesereglett hívő tömeg is mellére tűzte ezt a szép jelmondatot viselő kongresszusi jelvényt. Akiknek ez a jelvénye még megvan, vegyék elő, és most a kongresszus jubileumi évében mint drága ereklyét viseljék újból a mellükön. Ez a kerek kis sárgaréz jelvény a Lánchidat ábrázolja, középütt a kehellyel és a szentostyával. Mint szimbólum tökéletesen kifejezte a budapesti kongresszus mondanivalóját: amint a Lánchíd összeköti a magyar főváros két partját, sőt az egész ország keleti és nyugati részét, úgy kösse, kapcsolja egybe az Eucharisztiában jelenlévő Megváltó Jézus Krisztus a szeretet és megbékélés jegyében az egész emberiséget! Először szeretnénk sorra venni az ünnepségeknek azt a három legkiemelkedőbb eseményét, amelynek az emléke még most, félévszázad után, sem tud elhalványodni azoknak lelkében, akik boldog részesei lehettek ezeknek az élményeknek. . Az első nagy kiemelkedő esemény mindjárt áldozócsütörtök délelőtt a százötvenezer gyermek első áldozása a Városligeti-tó területén. A Hősök tere mögötti Városligeti-tavat ugyanis a kongresszus idejére leeresztették, és az ünnepségekre padokkal rendezték be. A százötvenezer gyermek kísérőit is beleszámítva, háromszázezer résztvevője volt ennek a szívet-lelket gyönyörködtető szentmisének. A másik nagy esemény a százötvenezer, egyesek szerint kétszázezer magyar férfi éjjeli szentségimádása. Erre a szentségimádásra még az esti órákban is 12 külön vonat szállította az ország minden tájáról a férfiakat, hogy aztán a hajnali órákban ugyanezekkel a vonatokkal térjenek vissza otthonukba. A római Szt. Péter-bazilika Bernini által megtervezett oszlopos főoltárának mását építették föl a hősök emlékművének tetejére. Ott voltak a szentmisék, onnan irányították az éjjeli szentségimádást is, úgyhogy a Hősök tere és a Városligeti-tó felől mindenki szemmel kísérhette a magasban folyó szertartásokat. Még most is fülünkbe cseng az elmélkedéseket vezető P. Banghának és P. Csávossynak hangszórók által közvetített hangja, és a százötvenezer férfi torkából dübörögve előtörő válaszok: Szentségi Jézus, hisszük,
hogy a századok halhatatlan Királya vagy! És amikor elérkezett az éjfél, megkezdődött a spanyol Gomá y Tomas bíboros érsek prímás által celebrált szentmise, amelyen a százötvenezer férfi mind megáldozott, hogy erőt merítsen azoknak az ígéreteknek megtartására, amelyeket az éjjeli szentségimádáson tettek. Ennek a két, a Hősök terén és a Városligeti-tó területén lejátszódó eseménynek bensőséges hangulatával, lelki tartalmával egyetlen más esemény sem vetélkedhetett. De látványosság szempontjából minden mást fölülmúlt a dunai hajóskörmenet. „A budapesti eucharisztikus világkongresszus legragyogóbb és legemlékezetesebb mozzanatának az Oltáriszentséget kísérő hajóskörmenetet tervezték kezdettől fogva, Krisztus Király diadalútját a Dunán, Közép-Európa és a magyarság sorsdöntő folyóján. S valóban: amilyen jellegzetessé tette az autóskörmenet a chicagói kongresszust, éppen olyan jellegzetes eseménye marad a budapestinek a dunai hajóskörmenet. Minden szemlélő lelkében mély nyomokat hagyott hátra a sötétben tündöklő víztükör, a kivilágított terek, hidak és hajók gyöngyfüzéreivel az éjszakában, az Oltáriszentséget vivő hajó, a követő hajók fejedelmi kíséretével, a tűzijátékok, de még inkább az áhítattal áthevített éjszaka alatt. A világsajtó, amely a budapesti eucharisztikus kongresszusról megemlékezett, heteken, sőt hónapokon át a dunai diadalút látványát emlegette…” (Kongresszusi emlékkönyv, 145. oldal.) A kivilágított vár, a Halászbástya, a Mátyás-templom, a Gellért-hegy mögül legyező formában előtörő színes fénycsóvák, a tűzijáték: mindez megszokott látványa az ünneplő Budapestnek. De vegyük hozzá mindehhez a Duna mindkét partján az Oltáriszentség emeletnyi magasságú kivilágított szimbólumait, a lámpák gyöngyfüzéreivel kivilágított Lánchidat, rajta az Oltáriszentség jelével, amely óriási méretű kongresszusi jelvényként a Duna fölött lebegve hirdeti a kongresszus jelmondatát: az Oltáriszentség a szeretet köteléke. És vegyük mindehhez a hanghatásokat. A Duna mindkét partját kilométereken keresztül hangszórókkal szerelték föl, és ezek a hangszórók órákon keresztül az Oltáriszentséget dicsőítő énekeket harsogták a Szt. István-bazilika kórusán éneklő énekesek hangját közvetítve, így az a több, mint egymilliós tömeg, amely a Duna két partjáról követte az eseményt, egységes énekkel tudta kísérni a hajós körmenetet, amely a mostani Petőfi-hídtól a Margitszigetet megkerülve tért vissza a kikötőbe. Időközben elmélkedések, különféle megnyilatkozások hangzottak el. Elsők között annak a főmérnöknek a hangját hallottuk, aki a kilométereken keresztül elhelyezett hangszórók szerelési munkálatait irányította: „Mi, mérnökök, boldogok és büszkék vagyunk, hogy a technika eszközeivel is szolgálhatjuk, előmozdítjuk Isten dicsőségét.” Aztán hallhattuk a különféle országok rádióbemondóit, akik bekonferáltak, hogy több mint száz rádió élő adásban közvetíti a dunai hajóskörmenetet. A legfölemelőbb pillanat volt, amikor a hajók a Margitszigetet megkerülő útjukból visszatérve megálltak a királyi vár előtt, és egyszeriben elnémult minden. És ebben a néma csöndben fölhangzottak a ministránsok csengői, amelyek jelezték, hogy ebben a pillanatban a pápa követe, az Oltáriszentséggel a kezében, a világ négy tája felé adja áldását. Aztán elhallgattak a csengők, és a következő pillanatban mintha csak a mennybolt szakadt volna ránk. Mennydörögve szólaltak meg a körmeneten részt vevő összes hajók kürtjei. A Duna két partja, a budai hegyek, mint óriás méretű természetes hangerősítők, sokszorosára növelték a hajókürtök hangját, és adták tudtára a több mint száz rádió által közvetített budapesti eucharisztikus kongresszus hajóskörmenetének üzenetét az egész világnak: a szentségi Jézus, a népek és az egész világegyetem Királya, szeretetben és békében akarja egyesíteni a világ minden népét és nemzetét. És a magyar fővárosnak e fölé az ünnepi hódolata fölé a csillagfényes mennybolt borította védő sátorát, mintegy válaszként küldve Istennek földi dicséretére a 19. (18.) zsoltár szavait: Isten dicsőségét az egek hirdetik, zengi az égbolt kezei műveit. Nem volna teljes a képünk a kongresszusról, ha nem emlékeznénk meg a vasárnap délutáni befejező ünnepségről, amely alkalmat adott a kongresszusi napok által megerősített hitünknek és a szentségi Jézus iránti szeretetünknek első igazi próbájára. A megnyitóünnepség kongresszusi napcsodája ismétlődött meg. Csak most fordított előjellel. Amint a megnyitóünnepség napjának reggelén, az esős időben senki sem remélhette, hogy délután gyönyörű kék égbolt alatt kezdődhet meg a kongresszus, ugyanúgy most, amikor vasárnap délután 3-kor a Szt. István-bazilikából felhőtlen égbolt alatt megindult a körmenet a Hősök tere felé, senki sem jósolhatta meg, hogy fél óra, egy óra múlva mi lesz itt. Nos mi lett?! Villámlás, mennydörgés és közel egy órán át tartó felhőszakadás. Ha ez a megnyitóünnepségen történik, semmivé vált volna a nagyszerűen megszervezett program. Most azonban?! Az elmúlt napok által fölgyújtott lelkesedés lángját már a felhőszakadás sem tudta eloltani. A félmilliós tömeg bőrig ázott, de mindvégig kitartott. Mennydörgés, zápor közepette folytatta tovább az útját a körmenet, s a felhőszakadás sem gátolta meg az ünnepség befejezését. A „történelmi tanúk’’ még élnek, akik, mint jómagam is, ezt bizonyítják…
Európai szemmel a címe annak a negyedévenként megjelenő folyóiratnak, amelynek mutatványszámát húsvétkor vehettük kezünkbe. Az Európai Közösség fővárosában, Brüsszelben működő OCIPE (Európai Katolikus Információs Központ) francia, német és angol nyelvű lapjának magyar változata a régebbi számokból is válogat, és magyarra fordított cikkeket, de mindegyik magyar számban eredeti magyar vonatkozású tanulmányokat, írásokat is közöl. A szerkesztőbizottság tagjai: Tegyey Gábor SJ, Pongrácz Mária és Róna Judit. Megjelenik a Balassa Kiadónál. A szerkesztőség címe ugyanaz, mint a Távlatoké. A mutatványszámban pl. ilyen tanulmányokat olvashatunk: Számvetés a kommunista korszak örökségével (J.-Y. Calvez SJ), Az újrainduló szerzetesrendek helyzete Magyarországon (Török P. SJ), Hit és igazságosság (A. Zak), Eutanázia Európában (L. Reuter). –„Az OCIPE tevékenysége arra irányul, hogy megértesse és tudatosítsa: az európai egységgondolat mélyen benne gyökerezik a keresztény értékrendben. Elő kívánja segíteni azoknak a politikai, társadalmi és gazdasági kérdéseknek a mélyreható elemzését, amelyek az Európai Közösségben, illetve az Európa Tanácsban felmerülnek” – olvassuk Tegyey Gábor Beköszöntőjében.
Szent Ágoston: „HOL A TE ISTENED?” Naponta hallom: »Hol van Istened?« és naponta könnyezem; éjjel-nappal arról elmélkedem, amit hallottam… Én magam is keresem Istenemet, hogy lehetőleg ne csak higgyek Benne, hanem egy kicsit lássam is. Látom ugyanis azt, amit Istenem alkotott, de nem látom Istenemet, aki ezeket alkotta. De mivel, mint a szarvas, kívánkozom a vízforráshoz, és az élet forrása nála van… és minthogy az, ami Benne láthatatlan, értelemmel fölismerhető a teremtménynek révén: mit tegyek, hogy megtaláljam Istenemet? Szemlélem a földet: a föld teremtve van. A föld szépséges: de alkotója van. Csodálatos a növény- és állatvilág: de teremtőjük van. Előttem a tenger mérhetetlensége; megrendülök, csodálkozom, keresem az alkotót. Feltekintek az égre, és a csillagok szépségét szemlélem; csodálom a napot, amely fényessé teszi a nappalokat, az éjjeli sötétség vigasztalását, a holdat. Csodálatos mindez; dicsérendő mindez; sőt megdöbbentő mindez; hiszen már nem földi dolgok, hanem égiek. De szomjúságom továbbra is gyötör: csodálom, dicsérem ezeket, de szomjazom őt, aki alkotta őket. Önmagamba térek, és keresem, ki vagyok én, aki mindezeket kutatom. Azt tapasztalom, hogy testem és lelkem van. Nemde Isten is olyasvalami, mint az ember szelleme? Igaz, Isten csak a szellemmel látható, de nem, úgy ahogy az emberi szellem látható. Hiszen a szellem maga is olyasmit keres, mint ami Isten, ezzel kapcsolatban gúnyolódnak, mikor ezt mondják: »Hol van Istened?« Valami változhatatlan igazságot, hiánytalan tökéletességet keres. Maga az emberi szellem nem ilyen. A változandóságnak még az árnyéka sem esik Istenre… Keresem tehát Istent a látható és testi dolgokban, és nem találom. Keresem önmagamban lényegét, mintha hasonló lenne az enyémhez, de mikor itt sem találom őt, valamiképpen lelkem fölött sejtem meg Istenemet… Ott van ugyanis az én Istenem otthona, lelkem fölött; ott lakik ő, onnan tekint le rám, onnan teremtett engem, onnan kormányoz, onnan ad tanácsot, onnan ösztönöz, onnan hív, onnan irányít, onnan vezet, onnan vezet célhoz. Annak ugyanis, aki láthatatlanul a magasságban lakozik, itt a földön is van sátora. Tabernákuluma itt a földön az Egyház, amely még vándorol. De itt kell keresni őt, mert ezen a sátoron keresztül jutunk el lakóhelyére… A sátoron kívül keresve Istenemet eltévedek… Mily csodálatos dolgokat látok a sátorban! Isten sátorát ugyanis a földön hívő emberek alkotják… Nézem az Istennek engedelmeskedő lelket is… az igazságot és kiáradó szeretetet… Csodálom ezeket az erényeket a lélekben; de még a sátorhelyen járok. Ezeken is túlhaladok; és jóllehet csodálatos a sátor, elámulok, amikor az Isten házába érkezem… Isten házában örökös ünnep van, Isten jelenlétében fogyhatatlan örvendezés… Aki ebben a sátorban jár, és Isten csodáit szemléli a megváltott lelkekben, annak fülébe jut az ünnep zenéje, és a szarvast a vízforráshoz ragadja… A szarvas ugyanis, amely a vízforráshoz kívánkozik, vagyis Isten életének gyönyörűségéhez, az elragadott szarvas nem más, mint a lélek, aki önmaga fölé emelkedik elragadtatásában, hogy elérje azt, ami fölötte van, és a csodálatos sátoron át eljusson Isten házáig… Csakhogy az ember még itt a földön él, még itt sóhajtozik, még a törékeny testet hordozza, még a földi botrányok között hányódik. Önmagába tekint tehát, és kérdi: »Mért vagy szomorú, én lelkem? Miért háborgatsz engem? Lásd, már most örvendezhetünk valami belső gyönyörűség megtapasztalásával; lám, már valami múlhatatlant pillanthattunk meg a lélek csúcsával, még ha töredékes és kérészéletű is; miért háborgatsz hát, és miért vagy szomorú mégis? Hiszen nem kételkedsz Istenedben. Hiszen meg tudsz felelni azoknak, akik ezt kérdezik tőled: »Hol van Istened?« Már valami múlhatatlant megsejtettél, miért háborgatsz hát? »Bízzál az Úrban!« És mintha csendben ezt válaszolná a lélek: Miért háborgatnálak, ha nem azért, mivel még nem vagyok ott, ahol az a gyönyörűség van, ahova csak átmenetileg ragadtattam?... De »Bízzál az Úrban!« – válaszol önmagának az önmagát háborgató lélek… Csak maradj meg a reménységben! Amit ugyanis látunk, azt nem reméljük. Ha pedig reméljük azt, amit nem látunk, várjuk csak türelemmel… (Enarratio in Psalmum 41, 7-10: PL XXXVI, 467-471. Szabó Ferenc fordítása.)
LELKIPÁSZTORKODÁS Farkas Beáta A MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS A PASZTORÁCIÓ Nincs még egy gazdasági jelenség, amely olyan megrázóan bizonyítaná, hogy a gazdaság minden öntörvényűsége mellett milyen súlyos szociális, etikai problémákat hordoz magában. Ahhoz, hogy ezeken túl a címben jelzett pasztorális szempontig eljussunk, méghozzá a mai magyar helyzetet figyelembe véve, át kell tekintenünk az alapvető összefüggéseket. A munkanélküliség a piacgazdaság egyik alapproblémája A piacgazdaságot kezdettől fogva kíséri a munkanélküliség. Ennek okát a különböző iskolák különböző módon magyarázzák. A klasszikus iskola azt állítja, hogy a kényszerű munkanélküliség csak akkor jön létre, ha a piac szabad működését az állami beavatkozás korlátozza. A századunk 30-as éveiben működő J. M. Keynes nevéhez fűződő iskola szerint a mai korban – itt nem részletezhető okokból – az ár-bérmechanizmus már nem tud olyan rugalmasan működni, mint a múlt században. Ezért a gazdasági pangás, vele a munkanélküliség csak állami beavatkozással, a költségvetés keresletösztönzésével kerülhető el. Manapság a közgazdaságtan uralkodó irányzata semmi jót nem remél az állam nagyszabású gazdasági szerepvállalásától. Vége a 70-es évek idilli világának, amikor azt hitték, hogy állami költekezéssel és némi infláció vállalásával gyakorlatilag teljes foglalkoztatás érhető el. Mára általánosan elfogadottá vált a munkanélküliség természetes rátájának fogalma. Ez azt jelenti, hogy van a foglalkoztatottságnak egy olyan szintje, amely fölé csak gyorsuló infláció árán lehet eljutni, de ide is csak átmenetileg, rövid távon. A piacgazdaságban a munkanélküliség három fajtáját szokás megkülönböztetni: a) Súrlódásos munkanélküliség abból eredendően lép fel, hogy az emberek állandóan változtatják lakóhelyüket, állásukat, életciklusuk más-más szakaszába lépnek. A váltás időszakában hosszabb-rövidebb ideig munka nélkül maradnak. b) Strukturális munkanélküliség akkor jelentkezik, ha a gazdaság szerkezete változik, és más munkák iránt keletkezik kereslet, mint amelyekre kiképzett munkaerő van. c) Ciklikus munkanélküliség azért létezik, mert a gazdaság nem fejlődik soha egyenletesen, a fellendüléseket visszaesések követik. A pangás időszakában keletkezett munkanélküliséget az élénkülő gazdaság újra felszívja. A gazdaságban mindig van annyi mozgás, hogy egy mobil társadalomban a 3-4%-os munkanélküliség teljes foglalkoztatottságnak tekinthető. A 80-as évektől a munkanélküliség természetes rátáját 6-7%-ra becsülik. Ennek nagysága változik pl. aszerint, hogy milyen erős strukturális átalakulások zajlanak a gazdaságban. A közgazdaságtan meglehetősen tehetetlen a munkanélküliség sok súlyos családi, lelki, társadalmi problémát kiváltó jelenségével szemben. A javallott gyógymódok (átképzés, munkaközvetítés javítása stb.) néhány tizedpontot tudnak lefaragni a természetes rátából. Mindez azért különösen lehangoló, mert – főképp Nyugat-Európában – a munkanélkülieken belül nő a tartósan munkanélküliek aránya. A tapasztalatok szerint, aki egy évnél hosszabban munka nélkül van, elveszíti önbizalmát, begyakorlott szakmai tudását, alig van reménye, hogy újra vissza tud illeszkedni a munka világába, ezzel a társadalomba. A hazai munkanélküliség sajátos okai A hazai munkanélküliség nem érthető meg a kifejlődött piacgazdaságra vonatkozó magyarázatok alapján. Sokkal többről van szó, mint a piacgazdaság ciklikus működésének szokásos visszaeséséről vagy a folyamatos strukturális igazodás egyik újabb időszakáról. A megelőző rendszer egyik „ideológiai szent tehene” a teljes foglalkoztatottság volt. Amikor már a pártvezetés számára is egyértelmű volt, hogy a világgazdasághoz történő illeszkedés struktúraátalakítás, és hogy így némi munkanélküliség nélkül lehetetlen, akkor sem vállalták. Ezért a problémák egyre halmozódtak, előrelátható volt, hogy a gazdasági rendszerváltás nagyarányú munkanélküliséget hoz magával. Ma a közgazdászokat az aggasztja, hogy ez a szükségszerűen fellépő munkanélküliség már nem pusztán a strukturális átalakulás velejárója, hanem egy elhúzódó, súlyosbodó gazdasági visszaesés, a termelés tartós összehúzódásának következménye. Ennek okát pedig abban lelhetjük meg, hogy a rohamosan összeomló állami szektort a lassú privatizációban nehezen lábra álló magánszektor nem tudja ellensúlyozni. Mindehhez hozzájárul a világgazdasági recesszió. A hazai munkanélküliség jellemzői A hazai munkanélküliség egyik jellemzője a drámaian gyors növekedés. Egy olyan társadalomban, amelyik évtizedeken át csak a kapun belüli munkanélküliséget ismerte, hirtelen olyan ugrásszerű növekedéssel kellett szembenézni, amely a fejlett piacgazdaságban is páratlan. 1992 végére a munkanélküliség elérte a hatszázhetvenötezer főt, ami 12,4%-os rátát jelent.1 A munkanélküliek összetételére jellemző, hogy a 25 éven aluliak aránya 25% körül mozog, a 26-35 éveseké 25%, a 36-55 éveseké 45% körül. Az 55 év felettiek aránya a kedvezményes nyugdíjak miatt alacsony. Az elbocsátások első hulláma a szocialista nagyvállalatok szakképzetlen „vattaembereit” érte el. Azóta minden réteget elért, a diplomásokat is. A munkanélküliek között egyre nő a tartósan munkanélküliek aránya. Magyarországon a nők gazdasági aktivitása kiugróan magas a nyugati országokhoz képest, annak ellenére, hogy őket hamarabb bocsátják el, mint a férfiakat. A hazai bérek mellett, amíg lehet, nyilván nem fogják feladni a kétkeresős családmodellt. A másik feltűnő sajátosság, hogy különösen az ország kis méreteihez képest óriási különbségek vannak az ország egyes részei között a munkanélküliség mértékében. Ahogy az egyik szerző fogalmaz, nyugat-keleti lejtő alakult ki.3 Míg az ország nyugati felében és a fővárosban egy számjegyű az infláció, addig a keleti felében 20% felett van, egyes kis településeken 40-70% között is lehet. Azok a települések vannak a legsúlyosabb helyzetben, ahol magas a cigánylakosság aránya; ők szinte teljesen kiszorultak a munkaerőpiacról. Ez a kedvezőtlen szubkultúrákat állandósítja a társadalomban. A hátrányos társadalmi jelenségek sorát nem nehéz folytatni. Megnőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. Nem annyira az abszolút szegénységben élők száma nőtt, hanem a középosztály veszít a korábbi helyzetéből, miközben a felső 30% gazdagodik.4 A lecsúszó rétegek közé tartoznak a tudományos kutatók, egyetemi oktatók. Akik nem tudnak átnyergelni az üzleti életbe, mint pl. a jogászok vagy a közgazdászok, külföldre igyekeznek. Nem túlzás „értelmiségi exodusról” beszélni. A gazdaságnak rá kellene állnia ahhoz egy növekedési pályára – amit viszont életveszélyes mesterségesen gerjeszteni –, hogy „csak” annyi gondunk legyen a munkanélküliséggel, mint egy nyugati piacgazdaságnak. Addig pl. nem lehet eldönteni, hogy mire is képezzünk át. A munkanélküliség kezelését külön nehezíti, hogy már a múlt rendszerben magas volt a fekete gazdaság aránya, s azóta csak nőtt. Nehéz becslést adni, a GDP (bruttó hazai termék) 15-30%-a közé teszik a kutatók.6 A munkanélküliek körében 20-30%-ra tartják a feketemunka arányát. Óriási naivitás volna azonban azt gondolni, hogy adminisztratív intézkedésekkel „be lehetne terelni” ezt a szférát a legális gazdaságba. A munkanélküliség mint pasztorációs feladat A munkanélküliségről eddig főleg, mint gazdasági jelenségről beszéltünk, néhány utalást tettünk társadalmi vonatkozásokra. A munkanélküliség azonban súlyos kihívás a kereszténységünk felé is. II. János Pál pápa Laborem exercens kezdetű enciklikájában (81-86) nyomatékosan rámutat, hogy minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy a gazdaságban minél inkább megvalósuljon a teljes foglalkoztatottság. De mit jelent az egyház társadalmi tanításának aprópénzre váltása itt és most Magyarországon? A fentiekből világos, hogy hosszasan és súlyos formában kell együtt élnünk ezzel a problémával. Az egyház természetesen nem tud, vagy legalábbis csak elenyésző számban tud állásokat teremteni. Égetően fontos lenne azonban felismerni, hogy a munkanélküliek olyan nagy létszámú, lelki segítségre kétségbeejtően rászoruló rétege a társadalomnak, amely önálló lelkipásztori koncepciót igényel. Egyrészt a munkanélküli pasztoráció egyházmegyei felelősének (mert hogy ilyennek lennie kell!) fel kell vennie a kapcsolatot a regionális munkaügyi központokkal. Ezek túlterheltek, tehát az ügyintézésen túl nem képesek foglalkozni az ügyfelekkel. Meg kellene találni az együttműködés – helyenként eltérő – formáit. Másrészt a plébániai helyiségekben kellene szervezni, ún. „job-klubokat”, azaz álláskeresők klubjait. A munkanélküliek egymást segítik ezekben a klubokban, erősítik egymás fogyó önbizalmát, a tanultabbak segítenek a többieknek pl. egy önéletrajzot megírni vagy hivatalos ügyeket intézni. Az sem elképzelhetetlen, hogy egy kis faluban a lelkipásztori munkatárs egy vállalkozás beindításának megszervezésében segít. (Persze a plébánosnak, de legalább az egyházmegyének van erre alkalmas munkatársa…) Ahhoz, hogy szélesebb körben a papok felismerjék a keresztények felelősségét, személyesen a saját felelősségüket a munkanélküliekkel szemben, ezt a témát napirendre kell tűzni a továbbképzéseken. A munkanélküliséggel együtt járó pszichológiai problémákra (feleslegesség érzése stb.), a család felbomlásának veszélyére a mindennapi pasztorációban (pl. gyóntatás) fel kell készülni. A továbbképzéseken igénybe kell venni mind a hazai, mind a külföldi papi és világi szakemberek tapasztalatait. Az idő sürget, már így is késésben vagyunk. Irodalom 1 Juhász Gábor–Pető András–Szalai Tamás: „Határjárás”: Heti Világgazdaság, 1993. január 16., 7.0. Tímár János: „A hazai munkanélküliség jellemzői és kezelése a nemzetközi tapasztalatok fényében”: Külgazdaság, 1993/1., 330. 3 Laki László: „A nyugat-keleti lejtő”: Figyelő, 1993. január 14., 19.0. 4 Mézes Flórián: „A középosztály a légbe megy”: Heti Világgazdaság, 1993. március 20., 76-77.0. 5 Durst Judit: „Az értelmiségi exodus új hulláma”: Figyelő, 1993. február 18., 26 o. 6 Durst Judit: „Tovább feketedik a gazdaság?”: Figyelő, 1993. február 18., 26.o.; - Durst Judit: „A nagy halakra kell vadászni!”: Figyelő, 1993. március 11., 28 o.
D. Tóth Judit A BIBLIA OKTATÁSÁNAK TAPASZTALATAIBÓL A Biblia – a hívő ember értelmezésében az Isten által sugalmazott könyvek összessége – mindannyiunk számára érték. Ennek bizonygatása szinte felesleges, hiszen közhelyszámba megy a „könyvek könyvé"-nek és a hozzá kapcsolódó ismereteknek a jelentősége. Ha csak azt akarnánk összegyűjteni, hogy a világ és a magyar irodalom jelesei közül kik és milyen módon méltatták a Szentírás „roppant mélységét'' (Szent Ágoston) és fontosságát, hányan vitték volna magukkal arra a bizonyos lakatlan szigetre a választható könyvek egyikeként, már akkor is komoly feladat előtt állnánk. Pedig még nem is vettük számba az emberiség történetében és kultúrájában betöltött szerepét! Szent Jeromos az ígéret földjének földrajzi kicsinysége és történelmi szerepének nagysága közötti feszültséget élte át; a Biblia jelenkori tanulmányozóját a saját kicsinysége és a téma nagysága közötti feszültség nyomasztja. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy tegyünk valamit a bibliai ismeretek átadása terén. Köztudomású, hogy a kereszténységnek és szent könyvének oktatása nem kapott, nem kap elég teret a magyar oktatási rendszerben, semmilyen fokon, semmilyen iskolatípusban. Az egyetemeken legfeljebb az egyetemes történelem keretében került sor a kereszténység történetének tanulmányozására, beleértve a korai időszakot is; illetve a kánoni könyvek bemutatásakor eddig a marxista bibliakritika szempontjai érvényesülhettek. Az utóbbi évek változásaival és a felsőoktatási intézmények reformjaival párhuzamosan színesebbé vált a kép ezen a téren is. A történelem, irodalom, klasszika-filológia, filozófia, művészettörténet szakok keretén belül tűntek fel idevágó előadás-sorozatok. Aki a Bibliához kapcsolódó kurzus megtartására vállalkozik, egyfelől könnyű helyzetben van, mert nagy érdeklődésre számíthat. A hallgatók, akik ezeket az előadásokat, speciálkollégiumokat felveszik, sok esetben az átlagosnál érdeklődőbbek; néhányan közülük már folytatnak is valahol tanulmányokat teológiai akadémiák levelező tagozatain, hitoktatói tanfolyamokon, ifjúsági csoportokban, ők még nagyobb figyelemmel kapcsolódnak be a kurzusokba, mint a többi diák, mert előzetes ismereteik élvezetesebbé teszik számukra a hallottakat. Másfelől nagyon is nehéz az előadó helyzete, mert ha a hallgatóság rendelkezik is bibliai ismeretekkel, azok a legtöbb esetben rendkívül felületesek; továbbá azt is nehéz eldönteni, hogy a téma melyik pontjából kiindulva tágítsuk az ismeretek körét. A bőség zavara teszi aztán, hogy az előadás gyakran ismeretterjesztő szinten marad. Növeli a nehézségeket az is, hogy az előadóknak maguknak kell kikísérletezniük a megfelelő utat – nincsenek bejáratott módszerek, tapasztalatok. Ezért minden bibliai vagy Bibliával kapcsolatos ismeret oktatása terén szerzett tapasztalat érdekes lehet. Jelen sorok írója az irodalom tantárgy keretében próbált, próbál az Újszövetséggel és az újszövetségi apokrif irodalommal kapcsolatos ismereteket közvetíteni a debreceni KLTE magyar szakos hallgatóinak. Vitán felül áll, hogy az ilyen próbálkozás hittérítői és – oktatói feladatokat nem lát, nem láthat el. (Ma már az egyetemek falain belül is van lehetőség a téma vallásos szempontú megközelítésére: a hallgatók, az oktatók papokat és világiakat egyaránt meghívhatnak féléves és alkalmi előadásokra.) A Biblia könyveit nem mint sugalmazott könyveket vesszük vizsgálat alá, hanem mint irodalmi alkotásokat, amelyek segítségével azonban lehetségessé válik a keresztény tanítás alapelemeinek bemutatása, hiszen a Biblia elsősorban egy világvallás szent könyveként hatott. Első ízben az 1991/92-es tanév II. félévében hirdettünk speciálkollégiumot Műfajok az újszövetségi apokrif irodalomban címmel. Az első két alkalommal az újszövetségi könyvek kánoni gyűjteményének kialakulásáról és a kánonba be nem került művek színes világáról, az apokrif irodalomról volt szó, majd az újszövetségi apokrif irodalom különböző műfajainak és a műfaj egy vagy több alkotásának bemutatására került sor. Az apokrif irodalom alkotásai a kánoni könyvek műfajában íródtak, hiszen keletkezésüknek egyik oka lehetett, hogy – az emberi kíváncsiságtól inspirálva – pótolják az újszövetségi könyvek „hiányait", elbeszéljék mindazt, amit a tanítványok nem jegyeztek föl (vö. Jn 20,30). Így önkéntelenül adódott a lehetőség a vizsgálódásnak az újszövetségi könyvek irányába való kiterjesztésére is. Az iratok kiválasztásában sokféle szempont érvényesült: elsősorban nem a műfaj „reprezentáns" darabjaival ismerkedtünk meg, hanem azokkal, amelyek valamilyen szempontból különösen érdekesek voltak, és így alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést az apokrif irodalom többi alkotása iránt is. Ilyen szempontok alapján került sor a Jakab ősevangéliuma, a Péter apokalipszise, az Oracula Sibyllina VIII. könyve, a Hermász Pásztora, a Barnabás-levél, a Pál cselekedetei és a Tamás-akta gyöngyhimnusza kiválasztására, elemzésére. Bár a tematika „kulcsszava", középpontja egy irodalmi fogalom, a műfaj-kategória volt, korántsem csak az irodalmi elemzés szempontjaival közelítettünk a kiválasztott művekhez. Ez már jelzi a Biblia és a Biblia körüli irodalom oktatásának egyik alapkérdését: lehet-e ezeket „csak" irodalmi alkotásokként kezelni, elvonatkoztatva attól, hogy a keresztény valláshoz kapcsolódó könyvekről van szó? Az 1992/93-as tanévben I. évfolyamra beiratkozott magyar szakos hallgatók számára a szabadon választható előadások sávjában meghirdettük a Bevezetés az Újszövetségbe című előadást. Az Újszövetségi bevezetés elnevezésű tantárgynak mind a katolikus, mind a protestáns teológiai oktatásban hosszú múltja van. A bevezetéstannak, izagógiának mint teológiai tudománynak a megteremtése a XVII. századra nyúlik vissza: a római katolikus, oratoriánus Richard Simon (1638–1712) háromkötetes műve, az Histoire critique du Nouveau Testament (Rotterdam, 1689–1695) tekinthető az első bevezetéstani szakmunkának. A tárgykörbe tartozó kérdések azonban már az egyes újszövetségi iratok keletkezése után szinte azonnal felmerültek. Amikor a kéziratos hagyományozásban egy iratot címirattal, prológussal, utóirattal, összefoglalással láttak el, vagy kísérletet tettek arra, hogy az eredetileg beosztatlan szöveget beosszák, tulajdonképpen bevezetéstani kérdéseket vetettek fel. A bevezetéstani szakmunkák, jegyzetek tartalmi beosztása az évszázadok során állandósult: az ún. általános bevezetéstan tárgykörei (kánontörténet, szöveg- és nyelvtörténet, esetleg kortörténet) után a speciális bevezetéstan keretében az egyes iratokat kanonikus sorrendben tárgyalták. A XX. században a tudományos kutatások eredményei nyomán megváltozott az iratok tárgyalásának sorrendje: a legtöbb szerző a legkorábban keletkezett evangéliummal, a Márk evangéliumával kezdi, majd a többi irat esetében a kanonikus sorrendet meghagyva folytatja. Mások ún. corpusokat vizsgálnak azoknál a szerzőknél, ahol ez lehetséges, mégpedig kronológiai rendben, a Corpus Paulinum-mal kezdve, folytatva a lukácsi, majd a jánosi corpusszal. Az újabb munkák pedig az őskeresztény irodalom egészében elhelyezve foglalkoznak a kanonikus írásokkal. A teológiai tudományok oktatása terén e tantárgy szervesen illeszkedik a folyamat egészébe. A téma tárgyalását az évszázadok során kialakult módszerek és a kutatás újabb eredményei határozzák meg, és a hallgatóság előzetes ismeretei nem befolyásolják, hiszen a témában otthonosan mozgó személyekről van szó. Az általunk meghirdetett szabadon választható előadás tematikája a teológiai bevezetéstani jegyzetekre épül, kisebb változtatásokkal: a kánontörténet kérdései után egy előadás foglalkozik az apokrif irodalommal – elhelyezve mind a kanonikus, mind az apokrif iratokat az ókeresztény irodalomtörténet egészében –, majd röviden következnek a szövegtörténet kérdései. A nyelvtörténeti részt csupán zárójelbe téve említjük, hiszen a hallgatók nem tudnak görögül; végül három előadás tárgyalja a kortörténeti kérdéseket: az első Izrael népének történetét és vallásának legfontosabb vonásait mutatja be, a másik kettő pedig a Jézus korabeli zsidóság politikai és vallási jellemzőit, valamint Jézus életét és tanításait állítja középpontba. Ezt követi a speciális bevezetéstan keretében az egyes újszövetségi könyvek tárgyalása a fent említett módszerek vegyítésével: - Az evangéliumi anyag hagyományozásának kérdése és a szinoptikus kérdés. Márk evangéliuma, - Máté evangéliuma, - Lukács írásai: Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei, - Corpus Johanneum. I. János evangéliuma és a levelek, - Corpus Johanneum. II. Jelenések könyve, - Corpus Paulinum. - Katolikus levelek. A féléves kurzus tapasztalatai alapján nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a teológiai tárgyat nem lehet változatlanul átemelni egy világi egyetem oktatási szisztémájába. Az a sorrend, amelyet a bevezetéstani jegyzetek az általános részen belül követnek, nem tartható. Annak ellenére, hogy egyetlen területe, kérdésköre sem felesleges a téma egésze szempontjából, a sorrenden változtatni kell. Tapasztalatom szerint különösen az első téma, a kánontörténet sok ismeretlen fogalma és neve „ijeszti el" a hallgatókat. Bár Varga Zsigmond, debreceni református teológiai professzor utal arra bevezetéstani jegyzetében, hogy az újszövetségi könyvek szekuláris, profán filológiai vizsgálata során is születhetnek bevezetések (Újszövetségi bevezetés. Kézirat gyanánt. Debrecen, 1979.4. old.), nem volt szerencsénk ilyen jellegű munkát kézbe venni. Így marad az önálló kísérletezés útja. Azt a megállapítást, hogy a teológiai bevezetéstanban „a Biblia kutatásának egész folyamán Isten kijelentése marad" (i. m., 4. old.), nem fordíthatjuk egyszerűen a visszájára. Attól, hogy a Bibliára nem úgy tekintünk, mint kinyilatkoztatásra, a teológiai bevezetéstan még nem válik „világivá". Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy bármennyire is „világiasítjuk" a Bevezetés az Újszövetségbe című tantárgyat, soha nem lesz tisztán irodalmi tárgy: elsősorban mindig teológiai ismeretek átadását fogja jelenteni; ez a téma természetéből adódik. Ezek után joggal kérdezhetjük: mi lehet a célkitűzése egy ilyen kurzusnak az irodalom oktatásán belül? Jelen speciálkollégium legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy az újszövetségi könyvek kialakulásával és mibenlétével kapcsolatban jól rendszerezett alapismereteket nyújtson, s ezáltal felkeltse az érdeklődést az Újszövetség iránt, illetve elősegítse a további tájékozódást a később is érdeklődő hallgatók számára. Ily módon mindvégig a teológia, történelem, irodalom, klasszika-filológia határán maradt, de ez az „ide-odakalandozás" speciálkollégium esetében talán megbocsátható. „Irodalmasíthatjuk" a témát akkor, ha az általános bevezetéstan nagyobb, főleg kortörténeti kérdésekkel foglalkozó részét elhagyjuk, a kánon-, szöveg- és nyelvtörténet kérdéseit pedig csak az egyes újszövetségi könyvekhez kapcsolva vetjük fel, és nem szánunk ezekre külön órát. A fenti szempontok alapján történő átdolgozással a tárgyat át/visszaemelhetjük az ókeresztény irodalomtörténet, a patrológia területére. Az ókeresztény irodalomtörténet – ahogy a görög patér (= atya) és logosz (= tudomány) szavakból származó elnevezése is mutatja – eredetileg az ún. patrológiai kor egyházatyáinak és egyházi íróinak élettörténetéről, irodalmi működéséről, tanításáról közölt rendszeres ismereteket (Altaner). Napjainkban azonban a fogalom sokkal szűkebb, mint tényleges tárgya. A XVIII. század második felében a keresztény irodalomtörténetből kivált a dogmatika, az irodalomtörténet tárgya pedig kibővült: nemcsak az egyházatyákról és kortársaikról közölt ismereteket, hanem az apostoli atyákról, apologétákról, hittanítókról, egyházi írókról, egyháztanítókról, eretnekekről és az újszövetségi apokrif szerzőkről is. Jelenleg az ókeresztény irdalomtörténet forrásait az ő munkáik adják, de a források között tartjuk számon az újszövetséget is, és minden olyan iratot, amely nem sorolható egyetlen, általunk ismert szerző neve alá: pl. a vértanúk aktái. E kibővítés által jobban a figyelem középpontjába kerül az őskeresztény hagyomány egységes volta és a keresztény tanítás történetisége. Ugyanakkor az ókeresztény irodalomtörténetet a késő ókori hellenisztikus irodalom részeként kezelve más összefüggésekre is fény derülhet. Fentebb már utaltunk arra, hogy az újabb bevezetéstani szakmunkák bármelyike az újszövetségi könyveket nem kanonikus, hanem kronológiai sorrendben, az ókeresztény irodalomtörténet keretébe ágyazva vizsgálja. Az Újszövetségnek az irodalom tantárgyon belüli oktatása is ezt az utat kell, hogy járja. Mármost milyen konkrét lehetőségeink és feladataink vannak, nem tévesztve szem elől azt, hogy az Újszövetség – és tegyük hozzá, az egész Biblia – soha nem válik főkollégiummá az irodalomoktatáson belül? 1. Elemezhetjük az egyes újszövetségi műveket mint irodalmi alkotásokat a könyvek kánoni vagy keletkezési sorrendjében. 2. Végezhetünk műfaji vizsgálódásokat; az őskeresztény irodalom átvette a zsidóság és a pogányság legegyszerűbb prózai irodalmi formáit, de maga is teremtett újat: közismert, hogy az evangéliumnak mint műfajnak a létrehozása a Márk evangéliuma szerzőjének a nevéhez fűződik. 3. Számba vehetjük az evangéliumokon belüli irodalmi formákat: elbeszélés, példázat, himnusz stb. 4. Mivel a kánoni evangéliumok egyben Jézus életének fő forrásai is, át lehet tekinteni az evangéliumok irodalomtörténeti kutatását, számba venni a híres Jézus-életrajzokat, nem feledkezve meg a „hit Krisztusa" és a „történeti Jézus" (D. Strauss, XIX. századi raconalista kutató „klasszikus" megkülönböztetése) összekapcsolásának problémáiról sem. 5. Összevethetjük az újszövetségi könyveket a hellenisztikus irodalom korabeli alkotásaival, megvizsgálhatjuk, milyen területeken mutatható ki szorosabb kapcsolat (pl. hellenista regény – apostolakta), milyen hellenisztikus szellemi áramlatok hatottak az őskereszténységre. 6. Lehetségessé válik a keresztény embereszmény megszületésének, jellemzőinek, továbbélésének tanulmányozása. 7. Érdekes, és éppen napjainkban előtérbe kerülő megközelítési szempont az írásmagyarázatnak, exegézisnek az a módszere, amit bibliai tipológiának nevezünk. A módszer feltételezi az Ó- és Újszövetség szoros kapcsolatát, és az Ószövetségben olyan „előképeket", típusokat keres, lát, amelyek az Újszövetségben teljesednek be. 8. Kimeríthetetlen tárházát adja a vizsgálódásnak a Biblia és a későbbi korok irodalmának kapcsolata. 9. Ugyanezt elmondhatjuk a Biblia és a magyar irodalom kapcsolatáról, különös tekintettel a régi magyar irodalomra, amely területen belül jelenleg a kutatások középpontjában álló témák egyike a bibliai exemplumok a katolikus és a protestáns egyházi irodalomban. A sort folytathatnánk tovább, tágabb és szűkebb témákat megjelölve mind a világ-, mind a magyar irodalom területéről. Az elkövetkezendő évekkel kapcsolatban reményünk lehet, hogy az universitas gondolat megvalósulása nyomán a hallgatóságnak mind több teológiai ismeret megszerzésére nyílik lehetősége, s ezeknek az ismereteknek a birtokában még nagyobb sikerrel és még több örömmel tanulmányozhatja a Biblia és az irodalom közös területeit.
Vácz Jenő SZENT IGNÁC-I LELKIGYAKORLATOK PÜSPÖKSZENTLÁSZLÓN Az ember nemcsak képességek kötege, hanem mindenestül képességi lény: lénye legmélyén ott rejlik Isten Képmása, mint ahogyan egy filmen a fölvétel. A Szent Ignác-i Lelkigyakorlatokat az előhívóhoz hasonlíthatjuk. Persze az egész élet kell ahhoz, hogy a képmás kibontakozzék. Amint egyes képességeink kibontakozásához gyakorlatok vezetnek, úgy az egész emberben rejlő nagy titok is gyakorlatok során jön elő. Szent Ignácnál nagy hangsúly van a gyakorlatokon. Könyve gyakorlatait ő megélte, megtapasztalta, kiértékelte, és nagyon tudatosan „adta" másoknak, „személyeknek". A lelkigyakorlatokban sajátos életrendező erő rejlik. Segítenek megszabadulni kisebb-nagyobb „rendezetlenségeinktől", bűneinktől, kialakult „ragaszkodásainktól", és lendületet adnak, hogy „keressük, és meg is találjuk Isten reánk vonatkozó akaratát". Úgy is mondhatnánk, hogy Isten eredeti gondolatát, álmát velünk kapcsolatban: azt is, ami közös minden emberrel, de főleg azt, ami külön csak ránk vonatkozik. Pontosan ez az a bizonyos Isten-képmás, amelyet egyedül a mi lényünk rejt, amely csakis belőlünk hívható elő, mert egyetlen. Ha ezt megsejtjük, megtaláljuk, akkor válik lehetővé az „életrendezés" a megtalált eszmény szerint. [...] Püspökszentlászló, ez a Zengő kies völgyében rejtőző kis település, amely mindössze 28 házból áll, meg egy 200 éve idevarázsolódott kastélyból és templomocskából, amelyhez 100 éve, Hettyey Sámuel pécsi püspök alkotókedvéből, egy gyönyörűséges arborétum kapcsolódik, szinte ilyen lelkigyakorlatokra van teremtve. A Mecsek természetvédelmi területéhez tartozik, amint valaki egy kép alá írta: „A csend, fény, béke" világa. Mikor 1982-ben idekerültem, elődöm, az igazán „boldog emlékű" Németh János atya halála után, már kialakult itt egy lelkigyakorlatos szokás. Főleg katonaévüket töltő kispapok meg Németh atya egykori hívei jártak ide Hódmezővásárhelyről és környékéről, de szétszóratásban élő szerzetescsaládok kis csoportjai is megtalálták itt a lelki megújulást. Élő hagyomány szerint már Szent László királyunk is remetéket talált itt, mikor egy vadászaton a hirtelen vihar elől ők adtak neki menedéket. Hálából építtetett nekik egy kis templomot. Ennek romjaiból emelt kápolnát egy ferences atya, aki a török idők után ide települt 15-20 német család lelkipásztora is volt. Ittlétem első hónapjaiban egy felejthetetlen vendég kopogtatott be hozzánk remeteszándékkal: Blanckenstein Miklós, a krisztinavárosi templom káplánja, aki fél évre kiszakította magát az emelkedő népszerűség varázsköréből, mikor tódultak hozzá az egyetemi hallgatók, hogy részt vegyenek katekézisein. Azzal jött, hogy szeretné eldönteni, vajon szemlélődő rendbe van-e hivatása. . . Az első napon, ebédnél beszélgetve, ajánlottam neki, hogy ilyen nagy jelentőségű választáshoz legjobb a 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlat. Nyomban ráállt, és 4 órás munkaideje mellett, amivel kosztját akarta kiérdemelni a szociális otthonban, elvégeztük a „nagylelkigyakorlatot". Miklósban világosság támadt: arra szól az ő hivatása, hogy mint regnumi atya visszamenjen a fiatalokhoz, a lelkipásztori munkába. Hátralevő néhány hónapját még arra fordította, hogy elmélyedjen a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban. A rá jellemző lendülettel még lelkigyakorlatot is adott itt a nővéreknek, és elbúcsúzott. Ezzel indult az én itteni lelkigyakorlatos tapasztalatom. A következő évben Miklós itt a Mecsekben, a Takanyó-völgyben és környékén rendezte meg egyetemistái számára a Regnum-tábort. 1983-ban mintegy 300 fiatalt hozott ide, akik 50 fős altáborokban kapcsolódtak a főtáborhoz, ahol naponta előadások, programok folytak. A táborok közös, megnyitó szentmiséje itt volt az Arborétumban, felejthetetlen élmény gyanánt az otthon 32 „beutalt" nővérének is. Volt azonban egy teljes lelkigyakorlatos napjuk is a fiataloknak, amelynek megtartására engem kért fel Miklós. Én az alapvető elmélkedést (Fundamentum) bontottam ki a fiataloknak, és magam is meglepődtem, hogy milyen érdeklődéssel vették. Az erdő szélén, a fák alatt gyóntattunk is, majd a szentmisén keresztségben részesült egy nagylány. A táborzáró szentmise a templom előtti téren volt, mert nem fértünk el a kis templomban. Emlékezetes marad ez, mert a súlyos beteg Bedő Erzsébet, Szilvia nővér a fiatalokért ajánlotta fel maradék életét, és pont a mise elején kezdődött haldoklása. Szinte ennek az áldozatnak gyümölcseként elkezdtek jövögetni a fundamentumba belekóstolt fiatalok, hogy az egynapos tábori lelkigyakorlatos élmény után legalább 3-4 napot vagy egy egész hetet szenteljünk együtt a Szent Ignác-i lelkigyakorlatoknak. Főleg a nyári hónapokban egymást érték ezek az egyéni vagy kisebb csoportos kurzusok. Részemről arra törekedtem, hogy ne előadásokat tartsak, hanem inkább indításokat adjak, mint az edzők a sportolóknak. Nem az edző sportol, hanem akik az általa adott gyakorlatokat végzik. Törekedtem hát meggyakorlatoztatni az igénylőket, és napi négy alkalommal legalább háromnegyed órás elmélkedésekre fogtam őket. Vállalták, és lelki élményekkel gazdagodva mondták el tapasztalatukat barátaiknak, akik átvették a stafétabotot. Lassan jó hírünk lett, és meglepetésemre az ország más tájairól is jelentkeztek érdeklődők. Szinte minden nagyobb városunkból, ahol egyetem vagy főiskola és szakiskolák vannak, voltak már itt legalább mutatóban. Így alakult ki az immár tízéves tapasztalat során néhány olyan „gyakorlat", amelyről magamban már azt bátorkodom megállapítani, hogy nem csupán Szent Ignác-i, hanem már az enyém is. Ilyen továbblépés például a „teremtmények használatát" követően az önismereti nap beiktatása, főleg ösztönvilágunk végigelmélkedésével, hogy saját adottságainkat is mint közvetlenül rendelkezésünkre álló „teremtményeket" minél jobban fölismerjük, becsülni tanuljuk, és bánni tudjunk velük. Hasonló „specialitása" az itteni lelkigyakorlatoknak, de ezek nyomán azoknak is, amelyeket máshol adhatok, a szeretet alaposabb kibontása és átelmélkedése, mint amely a lelkigyakorlat után egyetlen életprogram a mindennapi megvalósításra. Természetesen nagy gondunk van főleg az első napon a minél hitelesebb Isten-kép kialakítására, megmutatva, hogy Isten nem csupán úgy jó, mint végtelen érték- és létgazdagság, hanem a „jó"-nak Aquinói Szent Tamás által megfogalmazott értelmében is, tehát dinamikusan, mint „önárasztó jóság", bonum diffusivum sui gyanánt, tehát önközlően. Nem készítettem statisztikát az itt járt lelkigyakorlatozókról, a kurzusokról sem. Visszatekintve a tíz évre kb. ezerre tenném a fiatalok számát, és évi tízre a kurzusokét. Főleg az utóbbi két évben mind erőteljesebben foglalkoztat a gondolat, hogy valamilyen formában tovább kell lépnünk a jövő felé. Nem lehet ez az én halandó személyemhez kötődő vállalkozás. Először arra gondoltunk, hogy talán az itt levő szociális otthon helyét fogja majd átvenni egy ifjúsági lelkigyakorlatos-ház, ha a pécsi püspökség az Egyházi Szeretetszolgálatnak kölcsönzött egész ingatlant erre a célra átengedi. De ez teljesen bizonytalan így, és a fenntartásához komoly anyagi bázis kellene. Második elképzelésünk az volt, hogy – a mecseki remetehagyományt folytatva – a parkban és a közvetlenül kapcsolódó erdős részen kis remeteházikókat állítanánk az erdészettel egyeztetve, hogy akár harmincnapos, teljes lelkigyakorlatokra is jöhessenek ide modern remeték. Ezt a gondolatot még nem ejtettük el, csak elodázzuk a távolabbi jövőbe. Harmadiknak végre most kikötöttünk egy igen reális vállalkozásnál. Eladó lett a kis település közepén, igen jó helyen, jó vizű, csaknem 30 méter mély kúttal együtt egy falusi ház és telek, amelyet tulajdonosa nekünk tart fenn mint vevőknek. Itt a kis házat le kellene bontanunk, és alapjaiból felépíteni egy ide álmodott és tervezett új, falusi megoldású épületet. Amolyan ifjúsági találkozások háza lenne ez, egészen egyszerű beosztással, de célunknak megfelelően. Anyagi bázisként a vállakozáshoz leginkább az itt megfordult lelkigyakorlatozók és itt járt turisták szeretete és közreműködése kínálkozik, de már vannak külföldi jótevőink is, akik ezt a tervet megtudták és magukévá tették. A tulajdonjogot a már meglevő Jézus Társasága Alapítványra ruházzuk, hiszen az ifjúsági ház működéséhez innen kapjuk az atyákat. De állandó gondnokot is kell még találnunk, aki esetleg nyugdíjasként ide költözne. Barátunk lett a Hosszúhetényben kisvendéglőt nyitott Deák Lajos, aki eddig is kész volt lelkigyakorlatozóinknak kihozni a megrendelt ebédet szinte minimális haszonkulccsal, ő vállalja ezt a szolgálatot a továbbiakban is. A közeljövőben körlevéllel fordulunk baráti és ismerősi körünkhöz, hogy módot adjunk a besegítésre közös vállalkozásunkhoz. Hogy az egyetemi város közelében, könnyen elérhető és természeti szépségével, csendjével ilyen vonzó helyen építünk ifjúsági lelkigyakorlatos-házat, ahol hétvégeken továbbképző programok is tarthatók, ez valamennyi „iskolaváros" közelében megvalósításra kínálkozik, hogy az ilyen helyek egész hálózatot alkossanak az országban. Nem frázis, hogy nemzetünk legnagyobb kincse az ifjúság, az új nemzedék. Alkalmat kell adnunk, hogy ők elmélyült csendben szembesülhessenek magukkal, hivatásukkal, az emberlét nagy kérdéseivel. Csak így bontakozhat ki belőlük a lényük mélyén rejlő legszebb, legjobb lehetőség, a Teremtő által odarejtett Képmás.
Rózsa Elemér
RÖVID BESZÁMOLÓ AZ ELMÚLT NEGYVEN ÉV Bevezetőül megjegyzem, hogy – bár a rendszer illegálisnak tartotta – a lelkigyakorlatok nem voltak illegálisnak minősíthetők, mert nem volt politikai tartalmuk, nem irányultak a rendszer ellen. Kizárólag az életreformra vonatkoztak. Annak magyarázata, hogy mégis titokban végeztük, abban a fenyegetettségben rejlett, amelyet a rendszer tanúsított a be nem jelentett gyülekezésekkel szemben. Ezért minden eszközt felhasználtunk, hogy ne vehessenek tudomást e lelkigyakorlatokról azok, akik tudásukat rosszra használhatták volna fel. Így tartottunk lelkigyakorlatokat magánlakásokban, szállodákban, vagy kirándulásnak álcázva a szabad ég alatt. Magánlakásnak azok a lakások váltak be, amelyekben több szoba is állt rendelkezésünkre, vagy amelyekben a lakók maguk végezték lelkigyakorlatukat. Ilyenkor a gyermekeket elküldték a rokonokhoz, hogy a szülők zavartalanabbul végezhessék lelkigyakorlataikat. A feltűnést kerülendő a megszokott mozgásokat nem állítottuk le: bevásárlásokat, megszokott szomszédolást, hogy ne legyen feltűnő a nagy csend, és oka után ne érdeklődjenek a szomszédok. A szentmiséket a házaknál mondtuk el. A legfeltűnésmentesebbek a házastársaknak adott ilyen házi lelkigyakorlatok voltak. Ilyenkor csak a háziak mentek ki a lakásból a szokott módon. Volt olyan lelki napunk is, amely teljesen nyílt volt, lehetett vendéget, ismerőst hívni; a nagy vendégségben egyesek természetes módon elvonulhattak, kiscsoportos munkát végezve, és közben elvégezték gyónásaikat. A legjobban beváltak a nagy kertes házak, mert ott szét lehetett oszlani, és a csend nem volt feltűnő. Találtunk olyan kertes lakásokat, amelyekben sátrak alatt helyezkedtünk el a táborozás szabályos módjain. Arra is figyelemmel voltunk, hogy az útról, ahol a közlekedés zajlott, ne lehessen látni még a sátrakat sem. Ilyen módon évenként visszatérően nyolcnapos lelkigyakorlatokat tartottunk, egyetemisták, fiatal mérnökök, közgazdászok részére. Minthogy zárt körben történtek a lelkigyakorlatok, nem volt veszély az indiszkrécióra. A módszert nem az ellenállóktól tanultuk el, bár lehetett volna, mert többszörösen is közzétették módszereiket, hanem az Úr Jézustól magától, ő nem kötötte rokonai orrára, hogy felmegy Jeruzsálembe, mégis felment, ő többször is változtatta tartózkodási helyét, kitért az ellenfelek támadásai elől, és amikor forró lett a helyzet, átment a Jordánon túlra. Jézus megtiltotta, hogy gyógyító csodáit elbeszéljék, és amikor megszegték e tilalmat, ő maga bujdosni kényszerült. Jézus nem mondta ki nyíltan, hogy ő a Messiás, mert félreértették volna. Példabeszédekben fejtette ki az igazságokat, hogy a rosszindulatúak „látván ne lássanak". Szokatlan, de nem feltűnő jellel ismertette meg a vízhordó embert, hogy megmutassa az utolsó vacsora helyét (vö. Lk 22,10.13). Idézhetnénk egyéb jézusi példákat is. Az előadott tanokat az evangéliumból úgy fogalmaztuk meg, hogy a mai helyzetre való alkalmazást a hallgató maga tegye meg, és így nem voltunk vádolhatók rendszerellenességgel. A nyolcnapos lelkigyakorlatokat különösen azoknak tartottuk, akik papok vagy szerzetesek vagy világi intézményben fogadalmasok akartak lenni. Őket rávezettük, hogy a természet képeit mint a természetfeletti jelképeit tekintsék. Pl. a kiránduláson a bűnről elmélkedve egy kiszáradt körtefa alá feküdtünk le, és szemléltük az élettelen fában az erejét vesztett lélek kegyelemnélküliségét, terméketlen voltát. Vagy a villám sújtotta fában a bocsánatos bűnben alighogy élő lélek állapotát, vagy a Prédikálószéken Szt. Péter szikla voltát szemléltük. A csónakkirándulások is alkalmasak voltak lelkigyakorlatokra. Ezeknél még a vizet is magunkkal vittük, mert nem minden lakatlan szigeten volt forrásvíz. Pl. Budapest alatt egy név nélküli kis szigeten találtunk alkalmas helyet egy nyolcnapos lelkigyakorlatra. Alkalmas volt a hely, mert nem látogatta senki sem rajtunk kívül. Mindig állítottunk őrt közülünk, aki jelt adott, ha valaki jött. A furulya kitűnő jelzőeszköz volt a „Fel, fel, ti rabjai a földnek" dallamával; az internacionálé vérpezsdítő melódiájával felhívta figyelmünket, hogy a lelki könyveket rejtsük el a takaró alá: ha benéznek mások, ne találjanak „gyanús" irodalmat. Budapest felett nehezebb volt alkalmas helyet találni a teljes csendre, de ott a sátorozásra kijelölt helyek szélén találtunk megfelelőt. A nagy természet másutt is kínált alkalmas lelkigyakorlatos-helyet. Így a Mátrában könnyen találtunk alkalmas helyet. Ezt előzőleg ketten-hárman bejártuk. Előzőleg a térképen és Mátra-kalauzból kijelöltem a megfelelőnek látszó helyet, mert figyelemmel kellett lenni a „belépni tilos" vagy a vadvédelmi területekre, mert kitettük volna magunkat a vadorzás feltételezésének, ami súlyos következményekkel járt volna. A kijelölt helyet aztán az adott napon különböző irányokból közelítettük meg, hogy ne legyen feltűnő a sok fiatalember gyülekezése. A Mátrában könnyen találtunk vizes helyeket, melyek még fürdésre is adtak lehetőséget. Mindenkinek volt közösségi munkája: kiásni a konyhát, a tűzhelyet, a latrinát, a sátorárkot. A napirend főbb pontjai: a felkelés-lefekvés ideje, az étkezések ideje fontos volt a „szakácsok" munkájának megkönnyítésére. Az étkezés főleg konzervekből készült, a maradékokat gondosan elföldeltük. A lelkigyakorlat előtt Gazsi szakácsunkkal megbeszéltem a napi szükséges kalóriát fiatalemberek részére, és ehhez mérten számítottuk ki a napi szükséges fejadagot. Minthogy önellátásra rendezkedtünk be, hogy ne kelljen a községekbe menni élelemért, ezért hátizsákban minden szükséges anyagot, még kenyeret is, vállunkon vittük magunkkal. Ez bizony a sátrakkal, hálózsákokkal, élelemmel együtt fejenként kb. 20 kilót tett ki. A reggelihez tejport, teát, édesítőt, kekszet vittünk, és kétszersültet a szalámihoz. A szabadban ugyanis több kalóriára volt szükség, mint egyébként. A tüzelést főleg spirituszégőn végeztük, hogy ne legyen füstje, ami felhívná az erdészek figyelmét ránk. Ha a spiritusz elfogyott, száraz gallyat gyűjtöttünk össze, aminek szinte nincs füstje. A Bükk hegységben kevés forrást találtunk, ezért még a napi vízadagot is a vállunkon vittük magunkkal. A turistautakról letérve libasorban mentünk a sátorozás helyére. Nagyon vigyáztunk arra is, hogy az avarban hagyott lábnyomokat eltüntessük, mint ahogy ezt az indiántörténetekből megtanultuk. Megegyezésünk szerint a vezető páter nevét nem említettük még a turistaházakban sem, nehogy személyük miatt a többiek gyanúba kerüljenek. Volt rá mégis eset, hogy az erdész felfedezett minket. Ilyenkor a megbeszélés szerint szegény, nyaraló egyetemisták voltunk, akiknek megvan az élelmük az ellátáshoz, és így nem szorulnak vadorzásra. Volt, amikor fel kellett szednünk a sátorfánkat, és néhány dombbal távolabb táboroztunk le. A jó levegő és az oldott napi program lehetővé tette a szemlélődést a hegyekben. Volt időnk elmélyedni a lelkigyakorlatos igazságokban, és kidolgozni egyenként az életprogramot. A szabadban jó anyagot találtunk az isteni Bölcsesség, Hatalom és Jóság szemlélésére, mert Benne éltünk, mozogtunk és voltunk. Ez a csodálatos Bölcsesség találta ki az eukarisztikus áldozatot, amellyel közel kerülhetünk hozzá a sátor mélyén is, naponta erőt merítve életünk Isten akarta megújításához.
NÉVTELEN ALKOHOLISTÁK Mostani számunkban az egyik súlyos magyar betegségről, az alkoholizmusról is szó esik. A baj orvoslására törekszik most már Magyarországon is az 1935-ben az Egyesült Államokban elindult Névtelen Alkoholisták (Alcoholics Anonymous = AA) mozgalma. A budapesti és vidéki AA-gyűlésekről az érdeklődők tájékoztatót kaphatnak a következő telefonszámokon: 136-2680 vagy 116-2701. Egyéb tájékoztatással is szolgál a Névtelen Alkoholisták által szerkesztett MEETING (telefon a fenti első szám!). Ennek első (1992 szeptemberében megjelent) számából vesszük a közösség meghatározását és „A tizenkét lépés”-t, utána pedig közöljük egy külföldön élő magyar (Péter) vallomását arról, hogy az AA közösség miképpen mentette meg az alkoholizmus betegségéből, amely oly gyakran halállal végződik. 1990-ben a Szolgálat adta ki Helmut Harsch Alkoholizmus című könyvét, amelynek második része a 12 lépés pedagógiáját fejti ki; ez a könyv szerkesztőségünkben még kapható. – (Szerk.) A Névtelen Alkoholisták olyan férfiak és nők közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és azon reményüket, hogy megoldhatják közös problémájukat, valamint segíthetnek másoknak az alkoholizmusból a gyógyulás útjára lépni. A közösséghez való tartozásnak egyetlen feltétele az ivással való felhagyás szándéka. Az A.A. tagság nem jár illetékkel vagy díjjal; mi önellátóak vagyunk a saját hozzájárulásunkból. Az A.A. nem szövetkezik semmiféle szektával, felekezettel, szervezettel vagy intézménnyel; nem kíván semmiféle vitába bonyolódni; nem hagy jóvá és nem ellenez semmi külső állásfoglalást. Elsődleges célunk józannak maradni és más alkoholistákat a józanság útjára segíteni. A tizenkét lépés 1. Beismertük, hogy tehetetlenek voltunk az alkohollal szemben, életünk irányíthatatlanná vált. 2. Meggyőződtünk arról, hogy csak egy nálunk hatékonyabb Erő képes helyreállítani lelki egészségünket. 3. Elhatároztuk, akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondjaira bízzuk. 4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról. 5. Beismertük Istennek, magunknak és egy másik embernek hibáink lényegét. 6. Teljesen felkészültünk arra, hogy Isten megszabadítson e jellembéli hiányosságainktól. 7. Alázatosan kértük őt fogyatékosságaink felszámolására. 8. Sorba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek voltunk jóvátételre mindnyájuk felé. 9. Közvetlen jóvátételre törekedtünk mindazokkal, akikkel erre lehetőség nyílott, kivéve, ha az sérelmes lett volna rájuk vagy másokra nézve. 10. Tovább folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat, azt haladéktalanul beismertük. 11. Igyekeztünk ima és elmélkedés útján fejleszteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, kérve velünk kapcsolatos akaratának felismerését és erőt annak kivitelezésére. 12. E lépések követésének eredményeként nyert szellemi ébredés után igyekeztünk továbbadni ezt az üzenetet más alkoholistáknak, és gyakorolni ezeket az alapelveket minden megnyilvánulásban. Péter vallomása Péternek hívnak, és alkoholista vagyok. Nem tudom, hogy lettem alkoholista, hisz 30 éves koromig nem ittam. Talán az élet viszontagságai voltak azok, amik a pohárhoz vittek. De ezt sem lehetne így mondani, hisz rengeteg embert ismerek, akiknek az élete nehezebb volt, s mégsem az alkoholban találtak választ problémáikra. Itt valami titokzatos dologról van szó, de akkor ezt még nem tudtam. Ahogy múltak az évek, mindig jobban és jobban rabja lettem az alkoholnak. Már nem volt elég napközben és este inni, hanem kellett reggel is, hogy a kezem remegését valahogyan megállítsam. Kezdtem elszigetelődni az emberektől, s állandó szorongásban és erkölcsi szenvedésben éltem. Féltem attól is, hogy az emberek rájönnek erre a rossz szokásomra. Akik közel álltak hozzám, s látták életemet, mindent megpróbáltak, hogy leszoktassanak az ivásról, de minden hiába volt. Még az volt a szerencse, hogy a munkámat még el tudtam végezni, habár ott is megmutatkoztak a nehézségek. Hányszor nem mentem be munkahelyemre, mert előtte való este vagy talán egész éjjel ittam! Fizettem bárkinek, csak cimborára találjak, akivel lehetett inni. Lassan-lassan kezdtem megcsömörleni magamtól, hisz mikor másnapos voltam, nem emlékeztem, hogy mit csináltam az előtte való nap. Láttam, hogy az ilyen életnek nincs értelme, de ahhoz nem volt bátorságom, hogy végezzek vele. Istenhez is fordultam, de onnan sem kaptam segítséget látszólag. Szerettem volna kikerülni ebből a kátyúból, de láttam, hogy egyedül erre képtelen vagyok. S nem tudtam, kihez forduljak, mert éreztem, hogy senki sem ért meg. Nem tudtam, miért, de nekem inni kellett. Erről az időszakról még sokat tudnék mondani, de az idő rövid. A Névtelen Alkoholistákról először Párizsban hallottam, s tudtam meg, hogy nevük mint AA bent van a telefonkönyvben. Egy krízis után telefonáltam nekik, s meghívtak egy csoportba, ahol együtt voltak. Nagy szeretettel fogadtak, s elmondták a tapasztalataikat, hogy hogyan kerültek ki ebből a problémából. Volt közöttük, aki már 10 éve nem nyúlt alkoholhoz. Én rögtön jól éreztem magamat közöttük, mert az én problémám is hasonlított az övékéhez. Ott hallottam először, hogy az alkoholizmus nem egy csúnya szokás, mint ahogy én gondoltam, hanem betegség. Egy gyógyíthatatlan, fokozatosan növekvő és halálos betegség, de amit meg lehet állítani. A fontos az, hogy ne nyúljunk az első pohárhoz. Mi nem mondjuk azt, hogy soha többet nem iszunk, hanem csak 24 óráig nem. Így 24 órákon keresztül múlnak a hetek és a hónapok. Én már így több mint egy éve, hogy nem nyúltam alkoholhoz. [Szerk. megj.: Barátunk az utána következő évtizedben, a mai napig nem nyúlt alkoholhoz!] Mit kaptam a csoporttól? Először is életörömet, szeretetet, ahol az ember nem gondol a múltra vagy a jövőre, hanem a jelenre. A jelen pillanatban meg tudom állni, hogy ne nyúljak a pohárhoz. Igen sok barátom van, amint az előbb említettem. Mindent megtettek volna, hogy segítsenek rajtam. A Névtelen Alkoholistáknál jöttem rá, hogy egy alkoholistát csak egy másik alkoholista tud igazán segíteni. Hisz ő is ugyanabban a problémában szenved, s mikor kikerül belőle, lehet neki hinni. Hisz hány embert ismerek, akik hónapokon keresztül az elmegyógyintézetbe voltak internálva, vagy szörnyeket és állatokat láttak ott, ahol semmi sem volt, vagy a delírium trémenszben szenvedtek. Ezek az AA csoporton keresztül leszoktak az alkoholról, és szép, normális életet éltek. A csoportban igazán csodák történnek. Az én esetemet is annak tartom. Itt tanultam meg, az ember csak saját magának szokik le az ivásról. Tehát sem a feleségéért, sem a gyerekeiért, sem a barátaiért vagy a munkáért. Mert ha velük történik valami nézeteltérés, akkor visszatérek az iváshoz. De ha magamért csinálom, akkor lassan-lassan megváltozik körülöttem az élet. Mit tanultam még? Azt, hogy a Névtelen Alkoholistákon keresztül megmentettem az életemet. – Kaptam kipróbált reményt az élethez. – Megtudtam, hogy az alkoholizmus egy betegség, amit lehet kezelni. – Azonosítottam magamat másokkal, akik szintén szenvedtek. – Találtam egy környezetet, ahol megértést kaptam. – S végül kaptam egy életprogramot, ami cselekvés a többivel együtt, hogy gyógyítsam magamat, s segítsek másokat is, hogy kikerüljenek az alkoholizmusból. Pontosan a csoportban tanultam meg, hogy az alkoholizmus egy betegség. Úgy, mint aki cukorbetegségben szenved, tudja, hogy nem nyúlhat cukorhoz. Így az alkoholista. Nem nyúl az alkoholhoz, kitűnően éli az életet, de ha hozzányúl az első pohárhoz, ez maga után hozza a többit is addig, amíg el nem ázik teljesen. Hisz pont itt van a különbség az alkoholista és a nem alkoholista között. A nem alkoholista megiszik egy-két pohár bort az étkezéshez, s ez neki elég. Ezt nevezem én szociális ivónak. Az alkoholista, ha megiszik egy pohár bort, az neki nem elég, neki folytatni kell. Itt hibázik nagyon sok orvos, aki kikezel, s elbocsát azzal, hogy te most jól vagy, s csak közben igyál egy-két pohár bort. Vagy azt mondja neki: te most jól vagy, de mérsékeld magad az ivásban. Egy alkoholista nem tudja magát mérsékelni, ő nem nyúlhat az első pohárhoz. Itt Nyugaton már sok orvos tudja, hogy a kórházi kezelés után el kell küldeni a beteget a Névtelen Alkoholistákhoz, s így a terápia tökéletes lehet. Befejezném egy imával, amit minden gyűlés végén elmondunk, megfogva egymás kezét, mint a láncszemek. Ez a felekezeteken kívül álló ima sokuknak békét ad. „Uram! Add meg a NYUGALMAT, hogy elfogadjam azt, amit nem tudok megváltoztatni, a BÁTORSÁGOT, hogy megváltoztassam azt, amit tudok, s a BÖLCSESSÉGET, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget!" Alkoholista barátaimnak minden jót kívánok, hogy ők is megtalálják a józanságot s a békét, amit én megtaláltam.
LELKI ELSŐSEGÉLY TELEFONSZOLGÁLAT A szó hatalma és a beszéd ereje nyilvánul itt meg. 1960-ban a svájci Nyonban alapították az IFOTES-t, a sürgősségi telefonszolgálatok nemzetközi szövetségét. Az IFOTES-nek több mint 500 tagszervezete van, s ezek vagy nemzeti szervezetbe tömörültek, vagy független állomásként működnek. Magyarországon ma már a legtöbb nagyvárosban működik szolgálat. Az első Debrecenben alakult 1970-ben, Budapesten és Győrben 1973-ban. Ma már az Egyháznak is van telefonszolgálata, sőt a rákbetegeknek is. Egyedül a budapesti elsősegély-szolgálat működik éjjel-nappal. „Élet 1-229-600" az IFOTES alapelveiből kiindulva, figyelembe véve más külföldi szolgálatok tapasztalatait, a telefonos beszélgetésvezetést mint módszert alkalmazza. Ez a rogersi klienscentrikus terápia, az Ellis-féle racionális-emocionális pszichoterápia, valamint az ún. „Gespräch-Psychotherapie" együttese. Alapelemei nagyjában megfelelhetnek a dr. Süle által „pszichoterápiás alapellátási formának'' nevezett intervencióknak: elfogadó meghallgatás, empátiás követés, ventiláció biztosítása, érzelmi támogatás, exploráció, katarzis elősegítése, racionális rendezés, életvezetési tanács, szuggesztív hatás. Ha tehát a krízisben lévő segélykiáltása eljut a telefonszolgálat munkatársához, annak meg kell tennie a következő lépéseket: kapcsolatteremtés és annak fenntartásával információk gyűjtése a hívó személyéről, a fokális probléma azonosítása, tisztázása, az öngyilkossági veszélyeztetettség mértékének megállapítása, a hívó személyisége dezorganizáltságának felmérése, a segítő erőforrások feltérképezése, szükség esetén ezek mozgósítása, a terápiás terv megformálása, a megfelelő akciók beindítása. A kormegoszlásnál szinte nincs határ 5-6 éves gyermektől 99 évesig. A legfontosabb problémák a magány, nehéz párkapcsolat, öngyilkossági krízishelyzet. Ez utóbbiban, sajnos, Magyarország vezet. Aki erre az életmentő szolgálatra érez hivatást, jelentkezzen a megadott telefonszámon (1-229-600), és a tanfolyam elvégzése után, ha megfelel, bekerülhet a szolgálattevők sorába. (x)
FIGYELŐ Ipacs Katalin II. JÁNOS PÁL ALBÁNIÁBAN (1993. április 25.) Szinte hihetetlen, hogy olykor mennyire felgyorsulnak a történelem eseményei. Két évvel ezelőtt, február 20-án az albánok méregtől tajtékozva ledöntötték hat éve halott, vérengző diktátoruk, Enver Hodzsa szobrát Tirana főterén. 1993. április 25-én pedig ugyanezen a téren ujjongó, meghatódott ünneplő tömegek szomjúhozva hallgatták a katolikus egyházfő, II. János Pál pápa szavait, aki a remény, a bátorítás, a béke, a szeretet üzenetével érkezett Albániába. A világ első és, hála Istennek, utolsó ateista állama ma határozottan megtagadja az utolsó ötven év őrült ideológiáját, és örömmel tér vissza vallási értékeihez, amelyekért nemrég még börtön, ha nem halálbüntetés járt. Albánia már az apostoli időkben megismerkedett az evangéliummal, de a szűnni nem akaró, öt évszázados oszmán uralom kézzelfoghatóan megjelölte a népesség vallási összetételét. A hárommillió-kétszázezer főnyi lakosságnak a fele muzulmán, mintegy húsz százaléka ortodox, a katolikusok számarányát 12-13 százalékra becsülik. A szentatya egyetlen napot, Szent Márk evangélista ünnepét töltötte albán földön. Látogatása lényegében két városnak, Tiranának és az albán katolicizmus hagyományos fellegvárának, Skodrának szólt. Érthető módon óriási várakozás előzte meg a látogatást; az albánok, és nemcsak a katolikusok, hanem a muzulmánok is, csodával határos eseményként élték meg. Ez a szinte felfoghatatlan szegénységhez, elnyomatáshoz, terrorhoz szokott, nemzeti tudatától megfosztott nép, mint az új idők reménységének hírnökét várta a pápát. Egyetlen, soha vissza nem térő alkalom volt a látogatás arra, hogy a világ felfigyeljen Albániára, és befogadja az európai nemzetek közösségébe – írták az albán újságok, és hangoztatta Sali Berisha elnök is, amikor fogadta a pápát a repülőtéren Ivan Dias érsekkel, az apostoli nunciussal és a skopjei származású „Kalkuttai" Teréz anyával, a szolgáló szeretet angyalával együtt. A pápa megérkezésekor, mint mindenütt, ahol először jár, megcsókolta a földet, amelyet a történelem viharos évszázadaiban és főként az utóbbi évtizedekben annyi ártatlan ember vére áztatott. Egy bányász fiából lett orvos, majd Albánia elnöke. Sali Berisha, könnyekkel a szemében köszönte meg a pápának látogatását, azt, hogy az albánok szerető barátra találtak benne. Kifejezte az albán nép aggodalmait a szomszédságban pusztító háború miatt, de egyben reményét is, hogy a pápa látogatása felhívás is a mészárlások, az értelmetlen pusztítás megfékezésére. II. János Pál pápa albán földön elhangzott első beszédében felidézte az utóbbi 25 év nagy szenvedéseit, „amelyeket Európának és az egész világnak nem szabad elfelejtenie." Hangsúlyozta, hogy az ősidőkre visszanyúló keresztény hagyományok olyan értéket képviselnek, amelyről az albán népnek semmi áron nem szabad lemondania. „Az egyház, ugyanúgy, ahogy részesült a közelmúlt fájdalmas eseményeiben, most szeretné megosztani a nemrég beköszöntött szabadság örömét és felelősségét is. Őszinte törekvése, hogy lényegesen hozzájáruljon Albánia teljes fejlődéséhez, ahhoz, hogy az ország felzárkózzék Európához, mert ősi történelmi gyökerei természetszerűleg hozzá kötik." A szentatya köszöntőbeszédében első helyen üdvözölte az ortodox egyház és a muzulmán közösség képviselőit is. Ebben az országban, ahol három vallás hívei békében éltek egymás mellett, elengedhetetlen, hogy a jó kapcsolatok folytatódjanak. A szentatya hangsúlyozta, hogy látogatásával lendületet akar adni Albánia minden etnikuma és vallása egységének, békés együttélésének és együttműködésének. II. János Pál pápa albániai zarándokútjának kétségtelenül a fénypontját 4 új püspök szentelése jelentette. A 75 éves Frano Illia és a 65 éves Zef Simoni – Skodra érseke, illetve segédpüspöke –, a 75 éves ferences, Robert Astha, Pulati (Pult) püspöke, és végül a montenegrói származású Rrok Mirdita Durres-Tirana érseke lett. Kinevezésükkel a pápa újraszervezte az albán egyház hierarchiáját. A pápalátogatás dátumául nem véletlenül választották április 25-ét. 25 évvel korábban, éppen ezen a napon hirdették ki Frano Illia halálos ítéletét, amit később kényszermunkára változtattak, Zef Simonit pedig 26 évvel korábban ugyancsak ezen a napon ítélték 15 évi börtönre. A püspökszentelés felemelő szertartására Skodra székesegyházában került sor. „A nagy próbatétel után az első albán püspökök szentelése azt hirdeti, hogy új idő köszöntött az albán egyházra és az egész albán népre" – mondotta a megható szertartás elején Dias érsek, apostoli nuncius. A szentatya homíliájában tisztelettel adózott mindazok emlékének, akik életüket adták e földön hitükért, és így részesültek Krisztus kereszthalálában és feltámadásában. Róma püspöke évek hosszú során át saját imáival és az egész egyetemes egyházéval övezte azt a sírt, amelybe albán földön Jézust és misztikus testét, az egyházat eltemették. Mert Krisztus szenvedett és meghalt mindazokban, akik őt megvallották, és akik Érte vállalták a halált is. Arra, ami Albániában történt, nem volt példa a történelemben – figyelmeztetett rá –, és nem szabad, hogy ez a tragikus örökség feledésbe vesszen. Le kell vonni a tanulságot a történtekből, csak úgy lehet előre tekinteni és új jövőt építeni. A szentatya arra kérte az új albán püspököket, hogy ápolják és adják tovább a Szent Pál apostoltól és tanítványaitól kapott hitet, majd pedig az emmauszi tanítványok nyomán a feltámadt Krisztushoz fohászkodott: „Maradj velünk, most, hogy véget ért Albánia történelmének éjszakája, és új nap köszöntött ránk. Maradj velünk, Urunk, Neked ajánljuk fel a napot." A pápa a fővárosban, Tiranában vett búcsút Albániától. A legendás törökverő nemzeti hősről, Kasztriota Györgyről (Szkander bégről) elnevezett téren állt Enver Hodzsa szobra is, amely két évvel ezelőtt ugyanarra a sorsra jutott, mint más kommunista vezéreké, más volt kommunista országokban. Berisha elnök köszönetet mondott a pápának, akit a „szabadság legendás hősének" és „a reménység és újjászületés pápájának" nevezett, hogy mindig szószólója volt az albán népnek, és a világ elé tárta kálváriáját. Aggodalommal emlékezett meg a szomszédos Bosznia-Hercegovinában dúló háborúról, az etnikai tisztogatás rettenetéről. A bosnyákok után majd a 2 millió koszovói albánra kerülhet a sor – mondotta –, „de mi nem engedhetjük meg az etnikai tisztogatást; s mély meggyőződésünk, hogy a koszovói és macedóniai albánok emberi és nemzeti jogainak tiszteletben tartása nélkül nem lehet megoldani a térség válságát." A szentatya búcsúbeszédében ismételten hangsúlyozta, hogy Európának nem szabad megfeledkeznie az albánok „megrázó tragédiájáról", arról, hogy az ateista rendszer kifosztotta őket, megalázta emberségüket, és lábbal tiporta szabadságukat. Ma olykor megtörténik, hogy az emberek gyorsan tovább lapozzák a történelem könyvét; feledve a múltat, előre tekintenek. Ez bizonyos szempontból pozitív és előnyös magatartás, de csak akkor, ha az eseményekből levontuk a szükséges tanulságot, nehogy megismétlődjenek a fájdalmas tévedések. A szentatya hangsúlyozta, hogy a vallásszabadság a demokrácia alapját alkotja, és minden más szabadság biztosítéka. „Az igaz hit nem választja el, hanem inkább összeköti az embereket. A hit minden másnál jobban arra emlékeztet, hogy mivel Teremtőnk közös, valamennyien egymás testvérei vagyunk." A szentatya biztosította az albánokat, hogy az egyház minden erejével hazájuk megifjodásáért harcol. Majd ezt a bátorítást intézte hozzájuk: „Albánia, nem leszel egyedül anyagi és erkölcsi újjáépítésed gigászi művében. A Te nevedben kérem a nemzetközi közösséget, hogy legyen figyelemmel fejlődésed követelményeire. Csak szolidaritás által valósulhat meg az abszurd és testvérgyilkos harc miatt vérző Balkán békéje. [. ..] Isten oltalmazza az albán népet a világ minden táján. Isten nevében megölelek és megáldok minden albán embert."
A CÍMZÉSBEN SZEREPLŐ JELZÉSEK ÉRTELME 99C cserepéldány - 99T tiszteletpéldány 93K közösségi hozzájárulás 93A ajándék - 93B barátja vállalt hozzájárulást 93F forinthozzájárulás - 931 intenciós hozzájárulás 93R részleges hozzájárulás - 93V valutahozzájárulás Kivételesen egyik-másik betűjel a fentiekről eltérő számkombinációban is szerepelhet.
Szabó Ferenc A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ PROBLÉMÁIRÓL A 35. Magyar Pax Romana Kongresszus utóhangjához (Szombathely–Vép, 1993. április 12–18.) Megújuló egyház a megújuló társadalomban címmel rendezte meg húsvét hetében Vépen évi kongresszusát a KMÉM (=Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom). A katolikus és világi sajtó beszámolt a gazdag programmal, színvonalas előadásokkal és csoportos megbeszélésekkel megtartott találkozóról. Itt most szinte kizárólag az április 15-i nap témájához szeretnék hozzászólni: „Kommunikációs deficitek – a jelenség okai." Kitérek a feladatokra is. Horányi Özséb, a pécsi Janus Pannonius Egyetem bölcsészettudományi karának dékánja, a kommunikációtan professzora a magyar társadalomban tapasztalható kommunikációs zavarokról beszélt. Megállapította a párbeszéd hiányát az egyes társadalmi rétegek között: „a kormánykoalíció pártjai és az ellenzéki pártok ellenséges viszonya" folytán jóformán megszűnt köztük minden kommunikáció. Horányi szerint a társadalmi nyilvánossággal van probléma, és ez áll az egyházra is. Ennek okait részben a magyar társadalom történetében találjuk meg. Az előrelépés csakis a társadalmi kommunikáció társadalmi ellenőrzésének növekedése lehet, szükség van az információs törvény parlamenti elfogadására. Az elmúlt két év nyilvánosságra került küzdelmei a kommunikációs eszközök körül világosan mutatják a tömegkommunikációnak a társadalmi nyilvánosság alakításában való fontosságát is, meg a mai (főként jogi) helyzet tarthatatlanságát is. Meg kell teremteni az egyház missziós küldetésének teljesítéséhez az egyházi nyilvánosságot is, az egyház saját belső nyilvánossági fórumait. Szakszerű egyházi szervezetekre, pl. ténylegesen működő, helyzetfelmérő, tájékoztató, a püspöki karnak javaslatokat beterjesztő, ellenőrző kommunikációs bizottságra van szükség, nem elégséges egy pro forma létező sajtóiroda, miként más püspökkari bizottságokba is életet kellene lehelni. Többé-kevésbé ismertek az egyház hivatalos okmányai (Inter mirifica, Communio et progressio, Aetatis novae): ezeket a sajátos magyar viszonyokra kellene alkalmazni, átvinni a gyakorlatba. Többek között, amint a pápa a legutóbbi ad limina látogatás alkalmával hangsúlyozta a magyar főpásztoroknak (vö. Távlatok 93/1,46): nagyon sürgős az „elkötelezett hívő fiatalok szakmai, elméleti és jellembeli kiképzése" a médiumok használatára. „Nem hagyhatjuk, hogy ne szakemberek tárgyalják a vallási és egyházi témákat a rádióban és a televízióban, mert különben fennáll a veszély, hogy újból és újból régi állításokat és előítéleteket ismételgetnek." De – tegyük hozzá – nem elég több időt követelni a vallási adások számára, hanem minél előbb gondoskodni kell megfelelő rádiós és televíziós szakemberek képzéséről, felkészítéséről. Az egyház életszükséglete – hangoztatta Vépen Mail József –, hogy jelen legyen a társadalom közéletében; ezért nem nézheti közömbösen a mai társadalom média-politikáját. Az információhoz való jog nagyobb tudatosítása óriásira növelte a közvélemény befolyását. A zsinati egyház meg van győződve arról, hogy ez a jelenség az „idők jeleihez" tartozik; evangelizáló munkája ma már nem képzelhető el a médiumok nélkül. A hívőknek jelen kell lenniük a rádió-televízió nem kifejezetten vallási-egyházi műsoraiban is, kerülve a gettószellemet, párbeszédet folytatva keresőkkel, nem hívőkkel. A hit és a kultúra párbeszéde manapság az előevangelizálás elengedhetetlen eszköze. Az egyházi nyilvánossági munka egyik fő feladata az, hogy a hit lényeges állásfoglalásait a közéletben, a társadalmi nyilvánosság előtt is képviselje; ez pedig lehetetlen a média nélkül. A katolikus nyomtatott sajtónak pedig egyik lényeges feladata lenne – a pozitív hitterjesztés és hitre nevelés mellett –, hogy kiigazítsa a vallással, egyházzal kapcsolatos téves és torzító tájékoztatásokat, kivédje az egyházellenes támadásokat. A helyesen felfogott párbeszéd a pluralista társadalomban nem jelentheti a saját álláspont, a keresztény önazonosság feladását, az evangéliumi igazság és erkölcs relativizálását. Ma is szükség van a helyes értelemben vett apologetikára, hitvédelemre: persze nem az ellenfél „lebunkózása" a cél, hanem a támadott és elferdített igazságok, tények megvédése, helyesbítése mindig a nyílt és másik fél igazát is figyelembe vevő párbeszéd szellemében. Nem elégséges olyan „Katolikus szemmel" rovat, mely a támadások és a ferdítések felpanaszolása után megállapítja: „sérti a katolikus érzékenységet." Ennél többet lehetett volna mondani már a pártállam idején is, ha szakértelemmel, kellő vallási képzettséggel rendelkező katolikus újságírókat állítottak volna munkába; most pedig, amikor valóban létezik a sajtószabadság, és annyi új katolikus lap, folyóirat jelenik meg, amikor szabad a vallásos könyvkiadás, az ilyen hitvédelemre bőséges alkalom adódik. Persze sürgető lenne a sajtótermékek, a könyvkiadás összehangolása, a nyereségszempont mellett a tényleges szükségletek felmérése, akár eredeti kiadványokról, akár fordításokról van szó. A magyar püspöki kar média-bizottsága ezen a téren hasznos munkát végezhetne, koordinálva a felmérő, tájékoztató és alkotó munkákat.
Ferencz Antal A MAGYAR VALÓSÁG A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN Távlatok 1993/2. számában összegeztük a Faludi-kör két megbeszélésén elhangzott véleményeket „Merre tart a magyar egyház?" címmel. Egyes résztvevők írásban is összefoglalták nézőpontjukat, ez megkönnyítette a szerkesztőség munkáját. Dr. Ferencz Antal, a megbeszélések résztvevője hosszabban kifejtette a magyar helyzetre vonatkozó meglátásait. Két írását itt némileg rövidítve, egyesítve közöljük. (Szerk.) 1. Milyen közegben élünk, melyek a realitásaink? Több kitűnő hozzászólás érintette annak a közegnek a kérdését, amelyben élünk. Ezek nyomán vizsgálom, hogy milyen mentalitású közegben élünk. A mentalitás kérdését két részre választanám. Az első kérdés a közgondolkodás tartalmának, ill. mélységének és módjának a kérdése lenne. Az elmúlt időszak rendszerének gonoszul ravasz manipulációja volt, hogy az emberektől távol tartotta azokat a lényeges információkat, amelyek alapján saját magukról, családjukról, közösségükről, az országról felelősen dönthettek volna. De nemcsak az információkat tartották távol, hanem annak az értékrendnek a megismerését is, amelynek a figyelembevételével a valahogyan, hiányosan beszivárgó információ megítélhető lenne. Sőt a helyes gondolkodási készséget is az üldözendő dolgok listájára írták fel. Az értékrendi és a gondolkodási károkat primitív manipulálással (szakszervezeti szemináriumok, szabad pártnapok, kötelező taggyűlések ideológiai kérdései, ideológiai továbbképzések útján) igyekeztek eltüntetni, valamint operatív világnézeti és erkölcsi korrupcióval, a szavakban sem túl hevesen bírált hedonizmus és a már infantilis színvonalú egoizmus szinte korlátlan uralmának a kulisszák mögül kikacsintó jóváhagyásával, sőt szorgalmazásával. Ehhez még az ún. törvények járultak, és a törvénykezés gyakorlata, amelyben lényegében csupán az számított véteknek, ami a hivatalos ideológia és a párt ellen irányult. Úgy vélem, hogy a mai mentalitás kialakulásának ez volt az egyik eleme. Másik elemének bizonyos magatartásformát, egy attitűdöt tekintek. Kissé leegyszerűsítve ezt úgy illusztrálhatnám, hogy alapvetően két magatartásformát sajátítottunk el az elmúlt évtizedek fizikai és lelki bezártságában; a rabét és a rabtartóét (és sokszor nélkülözhetetlen epizódszerepe volt a hóhérnak is). A börtönben bizonyos összhang alakul ki a két magatartásforma között. A rab is elérhet bizonyos kisebb kiváltságokat, nagyobb ételadagot kaphat, kényelmesebb cellába kerülhet, vagy ellenkezőleg. Jó magaviselete alapján esetleg rövid eltávozásra is elengedik, stb. Végeredményben azonban kizárólag azt teheti, amire a rabtartói utasítják, vagy amit a foglárok, a börtön falai, rácsai és lezárt ajtói megengednek. A foglárok helyzete is teljesen meghatározott, őket is köti a börtön, életüket a rabokhoz és a börtönhöz való viszonyulásban élik le. A szerepek néha fel is cserélődhetnek: a felfelé törekvésről álmodó rab mindent megtesz, hogy foglárrá válhasson, a foglár viszont könnyen rabbá válhat, ha nem engedelmeskedik a börtön írott és íratlan szabályainak, és a börtönt létrehozó eszmének. Miután néhány éve a börtön elveszítette létjogosultságát és értelmét, megnyíltak a cellák ajtai és a börtön kapuja. Kitódultunk a börtönből, rabok és foglárok, együtt. Most itt állunk hunyorogva, előttünk a szabad út, de nemigen tudunk mit csinálni. Hiányzik az ellátmány, raboknak és foglároknak egyaránt. Hiányoznak az írott és íratlan börtönszabályok, mert azok csak a börtön falai között érvényesek, a börtön falain kívül már nem, és hiányoznak a „felülről kapott irányelvek". Nem csoda, ha igen sokan elveszettnek érzik magukat. Az élelmesebbek már észreveszik, hogy a közeli fákról jóllakhatnak gyümölcsökkel, zsebüket is teletömhetik; vannak, akik a börtön bejáratához vezető utat a börtöntől való minél távolabb kerülésre kezdik igénybe venni, ahol nem börtön, hanem ház, lakás, szállás, ember, családi és szabad élet vár; többen azonban azt fontolgatják, hogy talán mégis inkább a börtön ismert közegébe kellene visszatérni; egyesek pedig sok kis új börtön létesítéséről álmodoznak, ahol kizárólag ők lennének a felvigyázók, élet és halál urai. Úgy vélem, hogy ebben a közgondolkodásban élünk, kicsit eltúlozva ez jellemzi mentalitásunkat. A feladatunk az lehetne, hogy óvatosan, ahogyan a szemész távolítja el a kötést a megoperált szemről, fel kellene nyitni a szemeket, és félre kellene húzni a felnyíló szemek elé odaerőszakolt silány paravánokat, hogy mindenki előtt feltűnhessen a valóság, és a tényleges értékek gyönyörű és vidám birodalma. A látvány önmagában azonban nem elég. Mint a jó idegenvezető teszi, meg is kell magyaráznunk a látványt, meg kell értetnünk mindenkivel, hogy mit lát és tapasztal, útba kell igazítanunk, hogy hogyan juthat el oda, ahová szeretne. Ha mindez megtörtént, akkor felnyílt szemmel már mindenki biztonságosan el fog igazodni az újonnan felfedezett birodalomban. 2. A katolicizmus és a protestantizmus kérdése Erről a kérdésről szívesen hallanék többet. Az a benyomásom, hogy a nem katolikus keresztény egyházak éltető erejüket valahogyan mégis a katolikus egyházból merítik, mintegy létükben függenek az Anyaszentegyháztól, bár az ilyen feltételezés ellen protestáns testvéreink minden bizonnyal szenvedélyesen tiltakoznának. Teréz anyának és Roger testvérnek az ökumenizmusért mondott imájában a katolikus egyház mint az Eukarisztia egyháza szerepel, a protestáns egyházak mint az Ige egyházai (az ortodox Egyház pedig úgy, hogy hűségben tett sokszor tanúságot végsőkig menő szeretetéről). Ez jelentheti-e azt, hogy sok protestánsnak az elmúlt évtizedekben játszott szerepe azon alapulhatott, hogy rosszul értették meg az Igét, az elszálló és a manipulált szót vélték az Igének a hitükben nem elég szilárdak, és ez vezetett a hivatalos ideológia felértékelődéséhez a szemükben? A protestantizmus nevében benne van a protestálás, a protestálás a római katolikus anyaszentegyházzal szemben. A protestáló léte alapvetően függ annak a lététől, ami ellen protestál. AII. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló határozatait azért érzem világtörténelmi jelentőségűeknek, mert a testvériség érzését újítják meg, az egység lényegét és szükségességét világítják meg. A kérdésről igen fontos lenne elmélyült ismereteket szereznünk. 3. A világi hívek szerepe Különösen fontosnak tűnik számomra az, amivel a II. vatikáni zsinat tanításai között találkoztam, ti. hogy minden keresztény részesedik Krisztus papságában, királyságában és prófétaságában. Ezt az igen fontos tényt kevesen ismerik, és nem hangsúlyozzák nekünk eléggé. Talán a katolikus egyház maga is tart valamiért ennek a fontos ténynek a kellő tudatosításától. Nem hallottam még eddig egyetlen szentbeszédben sem, és nem látom a katolikus sajtóban sem, hogy mindannyiunknak bizonyos értelemben véve papi, királyi és apostoli feladataink vannak, papi, királyi és apostoli küldetésünk van. Ezt a mérhetetlenül fontos megállapítást viszont mélységesen tudatosítani kellene minden hívőben. Mert a részvétel Krisztus papságában, királyságában és prófétaságában azt jelenti, hogy ez a küldetés minden keresztényé. Tehát nem néhány kiválasztotté, nem valamilyen elité. De – kicsit talán a büszkeség hibáját is megközelítve – úgy is mondható, hogy a keresztények jelentik az igazi kiválasztottakat, az igazi elitet: de nem önmaguk érdeméből, hanem az Üdvözítő ajándékaként. Feladatunk viszont nem a kiválasztottságban való tetszelgés és elszigetelődés, hanem a küldetés végrehajtása a világban, az evangéliumi üzenet eljuttatása mindenkihez. 4. Rendszerváltás a médiumokban? A hallgató és a néző nem érez világos rendszerváltást a médiumokban. Úgy vélem, hogy teljességgel elfogadható, hogy a médiumokban szereplőknek joguk van értékelni és felülvizsgálni korábbi szerepléseiket, részvételüket a régi rendszer építésében vagy fenntartásában. Korábbi tévedések, sőt vétkek is megbocsáthatók, bár a bűnbocsánatot a keresztény tanok bizonyos minimális, ám nélkülözhetetlen feltételekhez kötik. A vétek beismerése, a vétek megbánása, és a további vétkek elkerülésére tett erős fogadalom. A közízlés még jó néven veszi, ha a vétkes bocsánatot is kér az elkövetett vétségért. A keresztények örömmel és kitárt karokkal fogadják a megtérőket. A médiumoknál viszont még egy gond adódik: a helyes útra térő képes-e újjászületni szemléletében is, hangvételében is? A korábban a szocializmus eszméit megkövetelő, azoktól semmiféle elhajlást nem engedélyező mentalitásból nem a keresztényi szellemiség torzója válik-e, ha ugyanilyen hevülettel most a kereszténység külsőségeit sürgetné mindenhol? Valami nagyon hiányzik a médiumok struktúrájából. Ez a valami a folytonos megújhodás lehetőségének a beépítése a médiumok szerkezetébe. A jelenlegi helyzetben a legkisebb változás vagy változtatási kísérlet is óriási ricsajjal kísért, a világvégéhez mérhetőnek feltüntetett eseményként jelenik meg. Agonizáló vagy régóta halott műsorok kísértenek még mindig, a megújulni képtelenek maradhatnak mozdulatlanul a helyükön. Úgy tűnik, nincs mód a pókhálók eltávolítására, a fényét vesztett és anyagában tönkrement dolgok eltávolítására. Meg kellene teremteni a folyamatos megújulás lehetőségét, a tapintatos befejezést a kifulladás bekövetkeztekor, és új tartalom beépítését korábbi műsorszolgáltatások helyébe. A médiumokat befogadó közeg érzékeny, és minden kísérletezés és próbálkozás ellenére nehezen téveszthető meg. Nem azt mondom, hogy nem zavarható össze, hanem azt, hogy nehezen téveszthető meg. Másként megfogalmazva ezt úgy illusztrálnám, hogy a médiumokat figyelő ugyan összezavarodhat, de felismeri, hogy összezavarták. Azt mondja, hogy nem ismeri ki magát, és tudja magáról, hogy mint összezavart esetleg helytelenül cselekszik. Egy kitűnő tudós a rendszerváltozás előtt egy-két évvel az egyik hetilapban azt írta meg, hogy ha valamiről hivatalos nyilatkozatot, hivatalos állásfoglalást adtak ki, azt a lakosság nagyrészt automatikusan mint szemenszedett hazugságot értékelte. Úgy vélem, hogy ez a bizalmatlanság nem oszlott el nyomtalanul a médiumokat befogadó közegben. Ennek a bizalmatlanságnak az eloszlatása alapvetően fontos feladata lenne a médiumoknak. A másik elismerésében, a másság elfogadásában tobzódunk. Szinte áhítattal mutatják be, hogy a szomszédos vagy a távolabbi népek mennyire tudatában vannak saját értékeiknek. A médiumokban szinte fel sem merül senkiben, hogy a bemutatott – túlzott és mindent elsöprő, egyoldalú és kóros – nemzeti vagy nemzetiségi éntudat és öntudat, az erkölcsiség korlátai nélkül és a másik tisztelete nélkül, vezethetett oda, hogy szinte természetesek a világ sok pontján fellángoló nemzetiségi, véres és embertelenül gonosz viszályok, háborúk, rémtettek. A médiumokban is a másság követeli a jogait, pontosabban fogalmazva az előjogait. Az adásokból nemegyszer kiharsog, hogy a médiumokban szereplők saját magukban is valójában a másságot tisztelik, bálványozzák. Az egyik agresszív televíziós munkatárs egy vita hevében német származásával hetvenkedett, és szinte a másság jogán követelte meg magának az agresszív viselkedéshez és a jelenlévők fölé való emelkedéshez a jogot. A hazai médiumokban az éntudat véleményem szerint a tabu témák közé számít: kerülendő és üldözendő. A lekicsinylés, az irónia, sőt a gyűlölködés, az üldözés válik felismerhetővé, amikor az hangzik el, hogy „magyar". Meg kell jegyeznem, hogy – a kifejezetten vallási műsorok kivételével – ez jellemzi a „keresztény" vagy az „erkölcs" fogalmak fogadtatását is a legtöbbször a médiumokban. Úgy vélem, újra fel kell építeni az Isten, az erkölcs, a másik és az én tiszteletén alapuló szemléletmódot, és az ezt a szemléletmódot elfogadó és tükröző médiumokat. Ameddig a médiumok ezt nem szolgáltatják, addig a médiumokat befogadók viszolyogva figyelik a manipulációs erőlködéseket, és nem fogadják el hitelesnek őket. Kivételt az egészségtelen erkölcsiségűek és a „trükköket" és a nagyon is a saját zsebnek előnyös „stikliket" kedvelők és virtuóz ügyességgel végrehajtók maroknyi és gátlástalanul hangoskodó csoportja jelent. Nekik ez a mentalitás jelenti a szívüknek kedves és ínyükre való csemegét. Pedig a magyar – talán egyedül a szégyenletes, és hál Istennek, nagyon rövid, bár borzalmakban szörnyűségesen gazdag nyilas korszak kivételével – soha nem volt igazában véve etnikai fogalom. A „magyar" sokkal inkább integráló fogalom volt; mindig sok, környező országbelit vonzó közeg volt a magyarsághoz való tartozás elérése. Miroslav Krleza írja valahol, hogy a horvátok egykor úgy tekintettek Budapestre, mint a magyarok Bécsre, de a mikszáthi idők „tót atyafiai" is jól megvoltak a magyarokkal. Alig hiszem, hogy létezne etnikailag „tiszta" magyar ember vagy magyar család. Létezik viszont a magyar nyelv, a magyar toleráns szellemiség (ki is akarják sokan használni) és a magyar mentalitás (ezt nagyon rokonszenvesnek, bár néha nem igazán pozitívnak vélem: kicsit a dzsentri mentalitás enyhített változatának tekintem – felületességre, könnyelműségre hajlamos, a problémák megragadása és megoldása helyett a problémák kikerülése és a következmények előtt a szemhunyás jellemző rá többé-kevésbé). A másság fetisizálásának egyik apró, de meglehetősen jellemző megnyilvánulása, hogy Magyarországon a hírműsorok általában a külföldi hírekkel kezdődnek, és gyakran rendkívül messzi tájakról érkező, teljesen érdektelen tudósításokat tartalmaznak – néha talán a néző vagy hallgató tudatos bosszantására. Ugyanakkor a (jelentős) hazai események háttérbe szorulnak. Lehet, hogy ez az idétlen gyakorlat megváltozóban van, de ha így lenne is, a szervilizmus és a másság bálványozása, fetisizálása még nagyon sok területen tetten érhető. A hazai médiumok még mindig nem úgy tájékoztatnak, még mindig nem olyan műsorokat szórnak, amelyektől sokszor ne idegenkedne az ember igazságszeretete, erkölcsi tudata, azonosságtudata vagy a minimális minőségi színvonal iránti igénye. 5. Az új szellem Az új beidegződések észrevétlenül alakulnak ki. Szeretném ezt egy példával illusztrálni. Nyugat-Németországban, egy egyetemi kisvárosban dolgoztam a 70-es évek elején. Volt egy egyszerű gépkocsim, amit egy garázsban tarthattam. Amikor reggelente munkába indultam, a garázs ajtaját nyitva hagytam. Így állt egész nap, és este, amikor hazatértem, beálltam a garázsba, és becsuktam az ajtót. Mindenki így tett ott, és senkinek eszébe sem jutott belépni és elemelni valamit. Magyarországra visszatérve magától értetődően nyitva hagytam reggel a garázs ajtaját, és csupán ismerőseim meghökkent és kétségbeesett figyelmeztetésére csuktam be megint. Furcsa volt visszaállnom a hazai körülményekre. Tudom, ez a példa nem általánosítható, sok ún. fejlett országban nem lehetne ezt ma sem megtenni (a garázsajtó egész nap való nyitva tartását). Csupán azt szerettem volna illusztrálni, hogy az ember beidegződései megváltozhatnak. Ami egyik helyen természetes, az a másik helyen el sem képzelhető. Élményeim szerint a Faludi-kör új szellemiséget hoz a hazai gondolkodásba. A hazatért atyák egy tőlünk eltérő beidegzésrendszert képviselnek. Erre a kultúrára itthon égetően nagy szükség van. Ez mutatkozik meg a vitakultúrában, a nyitottságban, a kizárólag a legmagasabb mércéhez való igazodásban, az őszinte és higgadt érvek tiszteletében, a tévedések értő és óvatos kiigazításában. A Faludi-kör az a fórum, ahol a külföldön, a megfelelő közegben szabadon kibontakozott szellemiség találkozhat a hazai közegben kitermelődött szellemiséggel. Nagyon fontosnak tartanám, hogy a Faludi-kör életben tartói ne „akklimatizálódjanak", hanem tudatosan őrizzék meg azt az értékrendet, amivel megérkeztek, ne hagyják ezt denaturálódni, sőt ezzel a szellemiséggel a kereszténység, a latinos és az európai kultúra hajtását oltsák újra az elvadult magyar alanyra. De talán minden résztvevőnek hasznos, ha megismerheti a tényleges hazai alapot, amelyre építkezni kell. Magyarország megint missziós területnek tekinthető, de – talán – kedvező adottságú missziós területnek. A médiumokat és még sok mindent fel kellene használni a rendkívül fontos és halaszthatatlan missziós és országépítő feladatoknak a végrehajtásához.
FÓRUM FÓRUM címmel új rovatot nyitunk, mivel a közelmúltban igen sok visszhang érkezett a Távlatokban megjelent következő három írásra: Czigány György Lehet-e szent, ami rossz? c. vitaindító reflexiója a templomi gitárzenéről; Mészáros István visszapillantása a magyarországi egyház elmúlt negyven évére; Lénárd Ödön kritikája Kamarás István Júdások vagy Péterek? c, a pályamódosító papokkal foglalkozó „religiográfiájáról". Legelőször a Kamarás-Lénárd eszmecseréből, illetve a Kamarás-könyvre és a kritikára érkezett visszhangokból adunk ízelítőt. Úgy véljük: ez a „fórum" segíti a bonyolult és kényes kérdéskör tisztázását. Nincsenek, nem is lehetnek tabutémák, csak egyházunk szeretete és a zsinati megújulás szándéka mozgassa a hozzászólókat. Igaz, a diktatúra után visszanyert szabadsággal sokszor az egyházon belül sem tudnak élni. A nyugati bomlasztó kritikák (pl. Drewermann munkája a klerikusokról), a magyarországi kontesztálás, amely egyes csoportokat a szektásodás felé sodor, ahelyett, hogy az új evangelizálás érdekében mindenki összefogná az erőket; a különféle szekták és nemegyszer veszélyes gyakorlatokkal kísérletező „új vallások" szaporodása, amely gyengíti a nagy egyházak életerejét, és az ökumenikus törekvéssel ellentétes irányú: mindez óvatosságra int bennünket, amikor az egyházi struktúrákat, a régi és a mai vezetést, a püspököket és a papokat bíráljuk. Hajdani pártzsargonnal ezt mondanánk: a kritika legyen önkritika is, hiszen valamennyien az egyházhoz tartozunk. Hátha én nem vagyok igaz, én nem segítem kellőképpen a paptestvéreket, nem veszek részt a zsinati megújulást célzó munkában, hátha nekem kell megtérnem... Szent Ignác figyelmeztetését idézzük a lelkigyakorlatos-könyv elejéről (22. pont): „Eleve feltételeznünk kell, hogy minden jó kereszténynek készebbnek kell lennie arra, hogy felebarátja állítását megmentse, semhogy elítélje. Ha nem tudja azt megmenteni, kérdezze meg őt magát, hogyan érti állítását. Ha helytelenül, javítsa ki őt szeretettel. Ha pedig ez nem elég, használjon fel minden alkalmas eszközt, hogy felebarátja helyes értelmet adjon annak, és megmeneküljön [ti. a tévedéstől].'' Ismeretes, hogy Szent Ignácnak is volt ügye az inkvizícióval, tehát részben cenzorainak is szólt ez a figyelmeztetés. De ma is érvényes, valamennyiünk számára helyes vezérelv. Ilyen szellemben tesszük közzé a jelzett eszmecseréket, visszhangokat. Szerkesztőség
I. „PÁLYAMÓDOSÍTÓ PAPOK"? 1) LÉNÁRD ÖDÖN ÉS KAMARÁS ISTVÁN LEVÉLVÁLTÁSA A Távlatok 1993/1. (9.) számában jelent meg Lénárd Ödön atya kritikája Kamarás István Júdások vagy Péterek"! c. religiográfiájáról, amely félszáz „pályamódosító”, vagyis szolgálatát elhagyó pap esetét ismertette, vizsgálta, kutatva a régen „aposztáziának" minősített választások okait. Kamarás maga írta a zárszóban: „Gondolom, az olvasó egyre inkább érzékelte, hogy ez a könyv nemcsak a pályamódosító papokról szólt, hanem legalább annyira a pályára felkészítésről, a papi életformáról, az egyházról és az elmúlt negyven évről. Remélem, azt is sikerült érzékeltetni, hogy a fény és az árnyék összetartozik, s hogy a fény forrása nem evilági." (242. old.) Nos, én magam is, Ödön atya is, többek között azt hiányoltuk, hogy a religiografia túlságosan az árnyakra koncentrált, főleg a „nem evilági" fényforrás maradt homályban; jóllehet – és ezt érdeméül kell betudnunk – nagy testvéri szeretettel, megértéssel közeledett az emberi drámákhoz. Igaz – amint az Előszóban Tóvölgyi László is rámutatott –, a tanulmányozott bonyolult kérdéskört „egy szociográfiai tanulmány nem tudja a teljesség igényével tárgyalni, s mindig maradnak nyitott kérdések". De amikor a „kommentárokat" olvastuk, kicsit sommásnak, túl magabiztosnak tartottuk a kommentálók megjegyzéseit ilyen bonyolult papi drámák (tragédiák) magyarázatánál. Íme néhány ilyen megjegyzés: „Elhivatott ember. Úgy vélem, nyüzsgésével kompenzálta alkati hiányait. Kicsit naiv. . ." – ,Közéleti hivatás plusz üldözöttség. . . Nem ő lehetett a legrosszabbak közül való, ha még kutyáját is megsiratta. Kérdés, őt megsiratták-e övéi." – „ő az, akit a körülmények tettek tönkre. Másokért élő, segítőkész, de éretlen, túl fiatal..." – „ő az, aki komoly döntés nélkül fennmaradt a futószőnyegen, s nem ugrott le. .." – „Nemigen tudtam vele tisztába jönni. Úgy érzem, a maga szülte burokban agitátorként él." – „Furcsa szkizofréniában él: Krisztusban fiú, és mégis alkalmazottnak érzi magát. Nem tudta megérteni, feldolgozni, mit jelent az alter Christi" (helyesen: Christus)... De adjuk át a szót most a dialóguspartnereknek. Kamarás István és P. Lénárd (eredetileg nem kiadásra szánt) levélváltását némileg rövidítve közöljük. Szövegünket előzőleg jóváhagyták. Szabó Ferenc
Kamarás István (1993. II. 3.): Kedves Ödön Atya! Nagyon örültem, hogy ilyen terjedelemben és alapossággal foglalkozott könyvemmel. Úgy tűnik, nem hiába reméltem, hogy disputa alakul ki a téma körül, amitől egyházunk erősödik, gazdagodik. Külön is örültem annak, hogy éppen Ödön atya vállalkozott a kritikára, ugyanis a megszólítás nem üres forma. Sokat hallottam Ödön atyáról, egy alkalommal, amikor a Regnum Marianum vendége volt, nagy hatással volt rám előadása, különösképpen az, amikor arról elmélkedett, mit tegyünk, ha megtudjuk, hogy egy óra múlva vége van a világnak. Ezt azóta is sokszor idéztem (teljes nevével, s nem az ékírásos ábécé valamelyik betűjével). Gondolom, szívesen veszi, ha reflektálok írására. 1) Az 50 pályamódosító közül 46-an hozzájárultak volna nevük közléséhez, négyen kérték, ne tegyem, akik egyházi alkalmazásban vannak (kántorok, hitoktatók), s az ő kedvükért lett mindenki névtelen. Ami az előszóban megnevezett és a könyvben név nélkül idézett személyeket illeti (vigyázat: nem mindegyikük egyházi ember, már amennyiben klerikust jelent az „egyházi ember"; azok közt, akiknek köszönetet mondok, 7 civil is szerepel), egymást átfedő halmazokat képeznek. Vannak többen azok közül, akiknek köszönetet mondtam, akiket nem szólaltatok meg, és nagyon sokan vannak klerikusok és laikusok egyaránt, akiket megszólaltatok, de nem említem nevüket a bevezetőben. Ezért nemigen értem, mit jelenthet az „Ez az ún. »személyiségi jogok« mai tisztázatlan értelmezését tükrözi. . ." kezdetű mondat. Szeretném tudni, kinek, mivel ártottam, hogy valamilyen módon jóvá tudjam tenni, s ha nem lehet, bocsánatot kérhessek tőlük. 2) Amikor azt írom egy megnyilatkozás után, hogy „teológus", „cölebsz pap", „püspök", azt akarom jelezni, hogy van ilyen püspök, teológus, cölebsz pap is, akinek ez a véleménye. Nem állítok többet, mint azt, hogy ilyen is van egyházunkban. Nem állítom, hogy ez van. Úgy vélem, tipikus, amit leírtam, de ezt ítélje meg az olvasó. 3) Úgy gondolom, eléggé egyértelműen leírtam, hogy az, amit vizsgálok, csak részben tér-időbeli természetű, és ezen belül is csak részben szociológiai jelenség. Tehát a témát nemcsak szociológiainak látom, de én a magam kompetenciája szerint nyúlok hozzá. A sebész is tudja, hogy amiből kimetsz valamit, az test-lélek, de őneki a testre van mandátuma. És jó, hogy van. Tagadhatatlan, hogy egyházunknak van történeti-szociológiai dimenziója, s ha szeretjük, nem kötelességünk-e ezt a dimenzióját (frappánsan és szépen írja: az anyagi világban hátrahagyott lábnyomát) is jól ismerni? 4) Az Ödön atya által idézett, a 236. oldalon szereplő megállapítások, nem a szociológusé, hanem egyes cölebsz papoké; ez világosan kiderülhet könyvemből. Hogy van bennük igazság, ezt más írások és könyvek bizonyítják, nem is beszélve a rengeteg hasonló tapasztalatról. 5) Nem hinném, hogy Ödön atya nem vett volna észre könyvemben pozitív példákat. Van benne bőven, annak ellenére, hogy ebben a könyvemben elsősorban problémákkal, konfliktusokkal, csődökkel, gyarlóságokkal, nehézségekkel foglalkozom. (Az egyházzal foglalkozó másik három könyvemben – Lelkierőmű Nagymaros, Egyházközség-építők, Búvópatakok – éppen ellenkezőleg.) Valaki összeszámolta: félszáz pozitív figura bukkan fel e könyv szereplői között: paptársak, püspökök, szemináriumi nevelők, egy részük meg is van nevezve. 6) Igaza van Ödön atyának, a dogmatika és a morális hátvédjei között ott van az egyháztörténelem is. Úgy vélem, könyvem ehhez is adalék. A szociológia a teológia felől nézve tekinthető segédtudománynak is; az általam vizsgált problematika vizsgálatában, azt hiszem az egyik adekvát megközelítés. Ennek ellenére egyetlen sorommal sem érzékeltettem, hogy könyvem az IGAZSÁGOT kínálja. 7) Az, hogy a szociográfia műfaja kizárja az ítélkezést, s szeretné a felnőtt olvasót bevonni az értelmezésbe, nem jelenti azt, hogy a szociológus számára nem létezik bűn és kegyelem. Biztos, hogy én kentem el, puhítottam el bármit is ebben a témakörben, nem inkább azok, akik agyonhallgatják, akik tabuként kezelik? Nagyon sokan – köztük neves teológusaink, püspökök, mintaszerűen élő klerikusok, papnevelők – azt válaszolják: Igen, inkább azok. Ha gyónási titok marad, szívesen mondok neveket. 8) Mert nem papolok, mert nem lépek ki a műfaj szabta keretek közül, abból még nem következhet az, hogy ne vállalnám én is azt, hogy „aki meg akarja menteni életét. . ." Hogy több kárt okoztam-e, mint a nyílt ellenség – ez azért eléggé merész hipotézis, és jó lenne bizonyítani is –, az majd elválik. Ugye, Ödön atya, ezek a megállapítások is csak erre a könyvre vonatkoznak, és nem a szerzőre? Mert ez bizony nem derül ki ebből a bekezdésből! [...]
Lénárd Ödön (1993. III. 15.): Kedves Testvér! Jó értelemben vett csalódást váltott ki bennem a levele, mert hasonló esetekben ma az emberek vagy megsértődnek, vagy gorombáskodnak. Ezért szívesen megvilágítanék egy és mást, ami magához a könyvhöz szorosan talán nem tartozik, azért az írásban nem is kaphatott elég helyet, de a gyökerek feltárásával mégis segítségére lehet az igazság keresőjének. Mert írásom terjedelme valójában nem is a könyvnek magának szól, hanem annak az egész szellemiségnek is, amire – talán öntudatlanul – a könyv támaszkodik. (A) Mi ma valójában nem is egy azonos bolygón élünk. Az egész európai szellemi fejlődés egyik sarkköve, hogy pontosan különböztet az objektív és a szubjektív között. Mindegyiknek megvan a maga helye és fontossága, de csak a magáé. Századunk mérhetetlen nyomora úgy megkínozta az embereket, hogy ez a különböztetés eltűnt, illetve a szubjektív elnyelte az objektívet. Korábban a keresztény gondolkodás még öntudatlanul is teocentrikus volt, tehát tudta, hogy végső fokon az egész világ Istenre megy vissza, az ő gondolataira és elvárásaira, amikkel ugyan az ember szabadsága birtokában vissza is élhet, amiből azonban előbb-utóbb csak az lesz, mint mikor valaki egy elektromos kapcsolóházban negligálja az érintésvédelmi szabályokat. A múltak nyomorai után – amik éppen ennek az érintésvédelemnek átfogó felrúgásából erednek – mindenkit még inkább csak önmaga, a maga elgondolásai, vagy az ember általában, annak bajai (amiben valamiképpen mindig maga is benne van), és azoknak bármi áron való kisimogatása érdekel. Így a világ öntudatlanul is egocentrikus lett. Összemossa a kereszténységet és a humanizmust – az objektívet és a szubjektívet –, és ez bizony több kárt okoz, mint a nyílt ellenség. Ezt azonban az irányzat egészéről írtam, aminek vonásai persze felfedezhetők a könyvben is, hisz a bekezdés, amiből a fentieket idézi, erről az irányzatról beszél; de azt sehol sem állítom, hogy ez egy az egyben vonatkoztatható erre a könyvre is. De az biztos, hogy nem is érintetlen tőle, még ha ezt külön nem is szándékolta. (B) Ezért nem ismeri fel, hogy amiként egy képhez nem lehet kémiai eszközökkel közelíteni – és ezzel nem taposunk bele a kémia becsületébe –, éppoly tökéletes képtelenség erkölcsi témához szociológiával hozzányúlni. Az Isten kegyelme és a lélek készsége vagy csődje kizárólag erkölcsi témák. A geodéta, aki a „pályamódosító" papok házhelyeit méri ki, ugyanannyi kompetenciával szólhat hozzá az életükhöz, mint a szociológus. Az előző tételhez kapcsolódóan tehát – a teocentrizmus és egocentrizmus különbsége – a könyv témájára, de minden más, lényegileg erkölcsi témára vonatkozóan is, állítom fel azt a tételt, hogy aki egy matematikai témát esztétikai közelítéssel, egy gazdaságit retorikával, egy erkölcsit szociológiával akar megközelíteni, az kívül áll az európai gondolkodáson. Lehet nagyon jó szándékú, esetleg nem tehet, vagy akár nem is tud róla, már ebben a légkörben nőtt fel, nem felelős érte: ez mind lehet igaz, de a tényeken akkor sem változtat. (C) A harmadik tételem, hogy a keresztény Európában az egyéniség és a közösség mindenkiben és mindenben állandó és élően egyensúlyos együttesben van. Ahogyan felelős az ember egyéni tetteiért, úgy a közösségi kihatásúakért is. Minden felesleges szóról számot adnak az emberek (Mt 12,36) – amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek (Mt 25,40) – aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül. . . (Mt 18,6), stb. Ezért nem lehet mondani, hogy én ezt csak idézem, mert – hacsak kifejezetten el nem határolom magam tőle – maga az idézés ténye hasonulást jelent. – Ezért is felháborító az a bizonyos klozet-hasonlat, bár elsősorban a megfogalmazóval kapcsolatban, de az idézőnek sem válik dicsőségére. Százakkal voltam, papokkal is, majd egész életemben üldözöttségi és félreszorítottsági állapotban, de ilyen érzéssel soha nem találkoztam. Sokan kifejezetten életük leggazdagabb szakának mondták ezt az időt. Hasonlókat tudnék idézni nyugati lágernaplókból, itthoni civil keresztényektől is. Vagy az afrikai, dél-amerikai, polinéziai misszionáriusok is klozetban vannak? Nem sok gőze van a megfogalmazónak sem az evangélium lelkéről, sem az emberi lelkek egyenlő méltóságáról! És még csak nem is reális az állítás, mert akik százas körtének vélték magukat, azok jószerint gondoskodtak is arról, hogy ne kerüljenek klozetba! Bár ahová kerültek, az volt csak az igazi. (D) Negyedik tételem már történelemszemléleti. A történelmet egyébként a közelmúltban nem kevésbé utasították el, mint a teológiát, hisz túl közel áll a teremtett emberhez, s így a Teremtőhöz. A közösségi magatartások felelősségét a történelem hordozza. Naplóként, önéletrajzként az ember azt mond magáról, amit akar, és az hiszi el, aki akarja. De amit – ismét „objektíve", tehát magamon kívülről – állítok, azt igazolnom, alátámasztanom kell. És itt jönnek a mai személyiségi jogok, a maguk ismét jellegzetesen egocentrikus formájában, amikor lassanként becsületsértési perre kerülhet sor, ha valakiről azt állítják, hogy téved. Mert az, hogy tényleg téved, és a falnak viszi az embereket, személyiségi joga. Az ebből eredő közösségi bajok viszont az egocentrikus embert nem izgatják. Magam mint kutató folyton találkozom ezzel a témával; azért gondoltam, hogy pl. a Búvópatakok fejezetvégein ilyen szempontból szerepelnek ömlesztve a nyilatkozók. Ez így azonban, sajnos, semmit sem ér, marad az egész kötet szubjektív élmény- és beszélgetésanyag. Persze, ugyanez a helyzet az informátoraival is. (. . .) Ami a „pozitív" példákat illeti, az ismét a történelemszemléleti kérdés-komplexumhoz tartozik. Manapság naivul sok keresztény is a szabadságon a „minden lehet"-et érti. Pedig az ember a szabadságával „en vue de son destin éternél" (Catéchisme de l'Église Catholique, 1036. pont), örök hivatására való tekintettel rendelkezik, szabadsága lelkiismeretének a szabadsága. De a tényekből és az értékekből nem lehet ezen címszó alatt perzsavásárt csinálni, ahol mindenki azt veszi magának, amit akar. Ifjúkoromban hallottam még olyat, hogy a relativitás elmélete „zsidó hülyeség", de ezt akkor sem a szabadság megnyilatkozásának véltem. Amikor az Erőműben a „szociográfus" kilenc „kívülállót" hív meg (240. old.), akik minden zöldséget összehordanak, amiben vezet az a derék úr, aki megállapítja, hogy „a több ezres tömegből nem volt egyetlen lány sem, akit megkívántam volna" (294. lap), csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy „kívülállóként" összecserélte a helyet saját megszokott bordélyával. Ezzel az erővel pl. a hangversenyekre töksüketeket kellene meghívni kritikusoknak, hisz ők aztán igazán kívülállók! Csak ha a kritika elszakad az empátiától (vagy fordítva), csődbe jut az egész emberi megismerési mechanizmus! És ennek a megismerő emberben kell együtt lennie, mert a megismerés egyetlen pszichés folyamat, nem úgy, hogy egymás mellé teszek egy kritikust meg egy empatikust! Így aztán én az Erőműt kifejezetten rombolónak tartom! A Búvópatakokat pedig puszta zsurnalisztikának. Mindenki keresheti benne magát, barátait és ellenfeleit, minden állítás megkérdőjelezhető, és az állítás tagadása ugyancsak. De úgy nem romboló, mint az Erőmű. Viszont az „adekvát" megközelítés egyikkel szemben sem alkalmazható. A tabuként való kezelés mindig hiba, de ebből nem következik, hogy a médiák embertelen indiszkréciója a helyes út. Van gyónási titok, orvosi titok, emberi diszkréció és jó ízlés is! Talán elhiszi: jó egy napi munkámba került ez a levél. És különben sem unatkoztam volna. De azt gondoltam, hogy hátha hozzásegít valakit ahhoz, hogy az ilyen csillogó flitterekről lemondva, megtalálja a maga számára azt a verítékeztető, mert komoly, de evangéliumi munkát, amire minden bizonnyal képes lenne. De folytatólagosan vitatkozni nem kívánok. Minden disputa igazi értelme: az álláspontok tisztázása. Aztán az ember választ magának, módosíthat is, a végső rossz: a szubjektív, hangulati ringatódzást célzó elkenés. Bár lennél hideg, vagy meleg... (Jel 3,15–16)
Kamarás István (1993. márc. 17.): Köszönöm súlyos levelét, sokat tanultam belőle. Bár jelezte, hogy nem kíván „folytatólagosan vitatkozni", nekem mégis válaszolnom kell, három okból is: 1) mert tisztelem Önt, 2) mert mint kutatót kollégának tekintem 3) mert erre éppen Ödön atya szólít fel, amikor levelének végén azt írja: „Minden disputa igazi értelme: az álláspontok tisztázása." Levelét többször áttanulmányozva sem érzem bizonyítottnak, hogy nekem vagy könyvemnek köze lenne az Ödön atya által bírált szellemiséghez. Az Isten kegyelme és a lélek készsége vagy csődje kétségkívül nem eminens szociológiai, szociálpszichológiai témák; ám én nem ezekre reflektáltam mint szociográfus, hanem egy igen összetett jelenségre, a papi pályára és konfliktusra; ennek pedig számomra (és még nagyon sokak, teológusok, etikusok és maguk a papok számára is) igenis van egy szociológiai-szociálpszichológiai rétege. Én ezzel foglalkoztam, ugyanakkor úgy érzem, „gráfiám" feladta a leckét, a gondolkodnivalót a különböző „lógiáknak", köztük a teológiának is. Ödön atya, ugye a farizeusok, Heródes vagy Pilátus kijelentései nem árnyékolhatják be az evangélisták jóhiszeműségét és szavahihetőségét? Az ominózus idézettel (a százas körtével) nem akart mást jelezni, mint hogy ilyen is van: ilyen érzés, ilyen elkeseredettség is megfogalmazódik egyesekben (vagyis hát többekben). (...) Az az érzésem, Ödön atya nem érzi, nem szereti, nem érti igazán könyvem műfaját, a szociográfiát, s így talán nem is annyira elveink, mint ízlésünk különbözik, választott műfajaink mások. Immár hat szociográfiám jelent meg, de eddig senki sem emelt kifogást eljárásom ellen, senki sem védte velem szemben a személyiségjogokat, csupán Lukács László [1. Új Ember 1993. I. 31, 7. lap], és bizonyos értelemben (bár megfogalmazása nem világos) cikkében Ödön atya. Az Új Ember-recenzió óta, sajnos, rajtam maradt a kabátlopás gyanúja, pedig csak a kabátlopás ténye igaz, de nem én loptam, hanem tőlem loptak kabátot. Megdöbbentettek Ödön atya negatív minősítései, melyek szerint a Búvópatakok zsurnalisztika, hogy minden állítása megkérdőjelezhető. Miért? Mert „csak" szociográfia, és nem történetkutatás? És a Lelkierőmű attól lenne kifejezetten romboló, hogy „kívülállók" szemével is láttattam a jelenséget (...)? Igaz – én is tudom, tanítom is –, hogy a megismerés egyetlen pszichés folyamat; ám de mennyi szála, rétege, szólama van ennek az egységnek! Még egyszer hálásan köszönöm levelét, szeretetét!
Lénárd Ödön (1993. III. 23.): A szellemi távolságunkat az érezteti, hogy nem jut el magához szemléleti különbözőségünk. A „gráfiám feladta a leckét... a lógiáknak" írja, pedig csak a lógia adhat fel leckét a gráfiának! Nem érzékeli, hogy ha az egész osztály eltol egy levezetést a dolgozatában, ez jelentheti azt, hogy az influenzajárványban nem emésztették meg a feladatot (gráfia), de ez semmit sem változtat a matematikán magán (lógia)! Minden segítség kijárhat a rászorulóknak: de aki ezt az elvek feladásában, a felettünk álló struktúrák kikezdésében látja, az csak nőtteti, szélesíti a bajt! Egocentrikus kiindulás a teocentrikus helyett! [.. ] Nem a szociológiával, -gráfiával van bajom, hanem annak téves és elhibázott alkalmazásával. Az elkeseredés (a százas körtével kapcsolatban) bűnbánati és gyónási anyag, aztán szeretetteljes vigasztalásé, de nincs köze ahhoz, hogy valamit másként kell csinálni. Lehet, hogy igen; de ehhez objektív okot kell felmutatni; az elkeseredés és minden más szubjektív momentum önmagában véve ehhez kevés. Ha egyszer ezt a kettőt minden következményével együtt szétválasztja, akkor megérti majd az én elhárító magatartásomat is, ami, ismétlem, nem a szociográfiának, hanem a területi illetéktelenségnek szól. – Valamikor a századforduló idején írt valaki, már nem emlékszem, hogy ki, egy enyhén giccses verset A megfagyott gyermek címmel. Azt hiszem, maga is elhárítaná azt, hogy ezt az írást, pusztán témája révén, szociográfiának titulálják. A „papi pálya és konfliktusai" erkölcsi kérdés, mint a százas égő elkeseredése is. Nem szociográfiai, nem pszichikai (bár az elkeseredés maga pszichés dolog), nem biológiai, bár a könnyek, ha az elkeseredett esetleg sír is, biológiai anyag. Folyton a körül táncolunk, hogy a lényeget nem lehet a lényegtelen felől megközelíteni. Ezt a hibát különben a történetíráson – és minden más szellemi területen – belül is ugyanúgy el lehet követni. A történetíráson belül pl., mikor a forradalmi páthosszal – tehát egy formális tényezővel – elkendőzik azt, hogy mit is hozott a forradalom valójában a társadalomnak, és mit rombolt benne. A kereszténység Krisztus óta egy szerkezetkész épület. Ebben is sok lakás lehetséges, mint Krisztus Mennyei Atyja országáról mondja. De aki a szerkezetét is megbontva rendezkednék be, az lehet, hogy egy önmagát teljesen kielégítő odúra tesz szert – de automatikusan a kereszténységen kívül. Ami zűrzavaros korunkban nem szokatlan jelenség (lásd: Lefebvre, Küng, Drewermann), hogy hazai példákat inkább ne említsek. De mennyi olyan gondolatfuttatást olvashat az ember a magunk sajtójában is, ami valami éppen divatos „menő'' – és múló – eszmét képvisel, de érzik rajta, hogy a zsinati dokumentumokban és a pápai enciklikákban nem sok kárt tett az illető. Ilyenkor egy háború alatti régi vicc jut eszembe, amikor egy presszóban a vendég azt mondja: ennek a feketének van egy előnye, hogy nincs benne kávépótlék, van egy hátránya, hogy kávé sincs benne, és van egy titka, hogy akkor miért fekete?
2) HOZZÁSZÓLÁSOK A KAMARÁS-LÉNÁRD-DIALÓGUSHOZ A Távlatok néhány olvasója elküldte reflexióját Lénárd Ödön Kamarás-kritikájával kapcsolatban. Az illetők nem tudtak a Kamarás-Lénárd-levélváltásról; legfeljebb majd utólag erről is elmondják véleményüket. Éppen mivel „harmadik személy" szól a vitához, talán kevésbé „személyeskedő" a hangvétel. Mindenesetre ezek a hozzászólások is rávilágítanak a bonyolult kérdéskör néhány szempontjára. Tárkányi Ráfael (1993. III. 9.): Mivel én is róm. kat. pap vagyok – igaz, nyugdíjas –, valamiképpen találva éreztem magamat, és amik felmerültek bennem, megpróbálom összegezni. Kamarás Istvánt nem ismerem, könyvét sem olvastam, de a rádióban hallottam egy „nyúlfarknyi" előadását. Lénárd Ödönt sem ismerem, csak az írását. [...] A papi élet problémáit javarészt nem doktrinális, hanem diszciplináris nehézségek adják. [. . .] Ugyancsak szociális téma az egyházmegyei papság elmagányosodása. Szent Pál tanítja, hogy a pap homo segregatus. Rendben is van addig, amíg arról van szó, hogy elkülönített mire? Az apostolkodásra. De már a szemináriumban is elkülönített fiatalemberek készülnek, és mégis micsoda közösségben élnek! Ó, azok a kispapi évek! – soha nem lehet elfelejteni azokat. Csodálatos közösségi élet! Milyen kár, hogy sehol, semmi írás, film, előadás, bemutatás nem készült mindmáig róla! Számomra azok az évek ma az „elveszett paradicsomot" jelentik, nem Miltontól – az élettől. S ha tovább élhetek a hasonlattal, felszentelés után jön a „kiűzetés" – és ez a rettenetes: egy közösségi élet összetartó, formáló, megtartó melegéből kiszakítva jön a fagyos magány. Tóth Árpád: Meddő órán: „Magam vagyok, nagyon, kicsordul a könnyem, hagyom, szánalmas figura én ... én ... én ... Magam vagyok a föld kerekén." S ha még hozzáveszem az elmúlt 40 év „szegregáltságát", ó, de megosztott minket a világ, Jézusom! Jeremiással mondom: „Hogy végképp el nem fogyánk, az Úr irgalma tette azt." [...] Hivatásunkból adódik, hogy e „világi" életünkben (a saeculumban) a természetfölöttit kell élnünk és reprezentálnunk, ahogyan tudjuk. Ha valakiknek, akkor nekünk szól Szt. János figyelmeztetése: „Gyermekeim, ne hasonuljatok ehhez a világhoz!" Szt. Pál szerint: „Quae sursum sunt sapite!" Csak a kegyelem szerzője a megmondhatója, hányszor töltötte be szívemet-lelkemet magasba emelő jóságával: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, Csendesen és váratlanul átölelt az Isten." (Ady: Az Úr érkezése.) Mondom, nem tudok beszámolni ezekről az „ölelésekről" – és nincs is szociológus, aki ezeket össze tudná gyűjteni a papi szívek mélyéről –, sem pedig arról, hogyan keveredik a természetes a természetfölöttivel, illetve hogyan változnak bennünk (de gondolom, ez nemcsak papi, hanem keresztény, sőt emberi Isten-élmény is!). Viszont nagyon elgondolkodtató Lénárd Ödön eszmefuttatása a humanizmusról és a kereszténységről. A humánumból eljutni a természetfölöttihez – ez a kereszténység titka, feladata. „A kegyelem nem rombolja le, hanem tökéletesíti a természetet." Annyira, hogy a keresztény emberben már szét sem lehet választani, mint Jézus Krisztusban sem. Csupán a dogmatika teszi az unió hypostaticában. Jézusban is, meg bennünk is le egészen az alapokig, a humánumig mindent átjár a természetfölötti. [...] A humánum, ha igazi, akkor keresztényi, krisztusi. [...] Pályafutásom alatt a papságban megannyi antihumánummal találkoztam. Azt kell mondanom, azoknál a papoknál tényleg olyan bizarr mód váltak szét életük különféle szálai. Egyébként nagyon találóan ír erről Váczi Mihály Szerelem c. versében. (Összes művek 590. old.) „A könyv jelentősége messze túlnyúlik önmagán." Igen, úgy vélem, egy láncreakciót indított el vele az író. „A maga valóságában és értékrendje szerint kifogástalan, csak ez a valóság és értékrend marad nagyságrendekkel a kereszténység alatt." [...]
Részlet az egyik lektori véleményből Júdások és Péterek: ez a cím meglehetősen kizáró, és nagyon erőteljesen ítéletet követel; én pedig azt hiszem, sem ez a könyv, de még a kérdéssel való hosszú foglalkozás sem jogosít fel bennünket arra, hogy ilyen kizárást és kárhozatot sugalló választást provokáljunk. Biztos, hogy egyikük sem akart Júdás lenni, hiszen éppen azt bizonyítják végig: nem vagyok Júdás. Nem merik mondani, hogy Péter vagyok, de az ellenkezőjét sem mondják. Jobb címet, sajnos, én sem tudnék. Talán valahol a húsvét fényében kellene keresni egyet, amikor Péternek lehetővé teszi az Úr, hogy háromszoros tagadását a háromszoros vallomással tegye jóvá; ott a végén van egy izgalmas dolog: harmadszorra elszomorodik, mert akkor esik le neki a tantusz, s azt mondja: „Uram, te mindent tudsz." Ilyesmi lehetne a könyv címe: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy ..." Lehetetlen nekünk megítélnünk őket, mert előfordulhat, hogy az fog leginkább Júdásnak látszani, aki belső fórumon tisztázta ügyét. Valami talányosabb, nyitottabb, s mégis elirányítóbb cím kellene. Elhangzik sokszor az „aposztata" kifejezés. Világosan meg kell mondani, hogy miről van szó. Valójában hitehagyottat jelent, s ez a szó a két háború között kötelező is volt, mert akkor nem létezett ilyen, hogy „felekezet nélküli". Akkor egy pályamódosító papnak eo ipso hitet is kellett változtatnia. Az „aposztata" elsősorban régi állami szükséglet volt. Jól tudjuk: ha érvényesen fel volt szentelve, pap maradt. Az állami jogból ránk kényszerített „aposztata" kifejezést törölni kellene az egészből. Vannak hitetlen papok, de azokra nem mondják, hogy „aposztata", pedig, sajnos, aposztata módjára élnek. Amikor a könyv túl tudományos, akkor túl elméleti; amikor személyes, túl megértő; s bár hivatkozik a szeretetre, nekem mindig az az érzésem, hogy ebből az egész vizsgálódásból kimarad a szeretet. Egyik oldalon az Egyház felé, másik oldalon a testvér felé, aki összeütközött az általa is szeretett Egyházzal. Tudom, hogy nagyon nehéz a szeretetet is érzékeltetnem, valamint azt is, hogy a tettet nem helyeslem. (Úgy, ahogy Jézus a házasságtörő asszonynak mondta: „Én sem ítéllek el; menj, és többet ne vetkezzél!". Fontos tehát a tett megítélése, anélkül hogy a személyt elítélném.) Irtózatosan keveredik a könyvben az objektivitás és a szubjektivitás, s ez a szeretet kárára megy. Tudom, hogy a szociográfus a szeretettel nehezen tud mit kezdeni, mert nem érthető; de meg kell jegyezzem, hogy a hivatás kegyelmi valóság is. A vallásszociológus megpróbál foglalkozni a vallásosság mérésével, de igazán nem tudja megmérni, és egy ilyen kérdésben, ahol még intimebb dolgokról van szó, azt hiszem, még nehezebb valamit is mérni, megmutatni. Például, ha egyikük azt mondja: „a szentmisém csonka, mert nem áldozhatok", akkor ez szerintem nem diszkrimináció, hanem valami más, valami tragikus dolog. Ha valakinek csak azért probléma, hogy nem áldozhat, mert diszkrimináció, akkor az illető egyszerűen csak hiú. Bizonyos dolgokat, ha különböznek, bizony meg kell különböztetni. Hogy az örök élet kenyere nélkül tartósan nem lehet meglenni, az biztos; ezeken a testvéreken kell valamit segíteni. Hiányolom tehát a kegyelmi megközelítést, lehetséges persze, hogy ezt egy elkötelezett spirituálisnak kellene megírnia az „Uram, ezt te tudod" jegyében. Beszélünk pályamódosító papokról; de furcsa módon itt csak olyan pályamódosításról van szó, amikor a pap módosított, holott ennek a „pejoratív módosításnak" a természetes párhuzama az lenne, aki valamilyen más hivatásból módosított a papira. Tehát a késői hivatások kategóriája hiányzik, pedig ez a téma is megérne egy szociográfiát. Az alapkérdés mégis csak az, hogy az illetőnek volt-e hivatása, és azt hogy élte meg. Van egy sereg, akinek volt is, és nem is hagyta el, és van, aki elhagyta, mert akkor sem érezte komolyan hivatását. (Én például azért mentem először orvosnak, mert először nem voltam meggyőződve arról, hogy van papi hivatásom. Amikor orvosból módosítottam papra, akkor már meg voltam győződve, hogy papi hivatásom van, s ha az ÁEH lehetetlenné tette volna, akkor is pappá kellett volna lennem. Szerepelt ebben a könyvben egy ellenkező eset is, amikor a világi hatalom erőszakot tett Isten ellenében is, s nem volt, aki megvédte volna.) Tehát az alapkérdés: volt-e hivatása. Kívülről és belülről nézve. A közösség és az egyén szempontjából. A társak szempontjából. Tudom, ez egy külön kutatás témája lehetne, összehasonlítva a papit egy másik pályával; nekem ez a dimenzió ebből a könyvből mégis valahogy hiányzik. Lehet ugyanis hivatásos katona vagy szolgálatot teljesítő pap igazi hivatás nélkül. Milyen megdöbbentő a pályamódosítók ragaszkodása hivatásukhoz! Ebből én azt látom, hogy sokan azok közül, akik külsőleg módosítottak, a lényegen nem változtattak. [...]
Pap Ferenc (1993. III. 6.): Először is csak tisztelettel tudok gondolni Lénárd Ödön atyára, hogy helyet adott a kispaptalálkozónak is, s ott igazán kemény kritikákhoz szokott már. Tipikus és Lénárd Ödön korosztályára nagyon jellemző az, amit kifogásol, s amivel érvel. Sok idős atyát ismerek, s látatlanba merem állítani, nagyokat bólintottak olvasásakor, talán még gratuláltak is neki a leírtakért. Ezért érthető és helyes, hogy közölték. De kíváncsi vagyok, hogy a fiatalabb s ez ügyben némi tapasztalattal rendelkező személyeknek adnak-e helyet a lapban. Mi tagadás, esetemben igaza van: „Aki még keveset élt, keveset látott és gondolkodott, az előtt ez talán nem olyan lebunkózóan nyilvánvaló, mint a közelmúlt átélői és szemlélői előtt." (99. old.) Engem nyilvánvalóan lebunkózott: ledöbbentett írása, és felfogása. Kifogásolta, hogy a véleményeknél nincs ott, illetve tudatosan elmosott, kié a vélemény. (Ha a Távlatok ismét közli az írások címét is, Lénárd Ödön atyának az írások zöménél konkrétan leírom, valószínűleg ki nyilatkozta – bennfentesek előtt igazán nem nehéz rájönni az ismertetett névsor alapján). De mivel a téma olyan kényes, hogy ebből baja származhatott volna a nyilatkozónak – jogos a hallgatás. „Ezeket az érzelem fűtötte (szociológiai?) megállapításokat egyetlen konkrét ellenőrizhető adat sem támasztja alá, pedig nem közönséges állítások." (97. old.) Nem tudom, hogy maga a kilenc pályamódosító pap nem konkrétum-e. Az, hogy csak háromszázas becslést tudott írni, az jelzi, nincs nyilvántartva az aposztata papok száma. [...] „Hőskölteményeket csakugyan ne, de csődjegyzéket se, hanem a valóság teljességét." (97. old.) Kamarás István megírta a másik oldalt is Egyházközség-építők címmel, csomó pozitív példát ismertetve – ez így nem a valóság teljessége?!. Azért mert nem olyan tükröt tart fel – s a szociológia feladata épp a tükrözés, a visszajelzés –, amely Lénárd atya élettapasztalataival megegyezik?! Válasza az, hogy az Egyház természetfeletti lényegéhez a szociológia nem férhet hozzá, mert segédtudomány, csak egyházias érzékkel, érzülettel, azaz hittel lehet. Tipikus válasz. Ha az egyház emberi fogyatékosságairól, egyházszervezeti, egyházfegyelmi problémáiról esik szó, akkor mindig a „misztikus" egyházzal érvelnek. Csakhogy az egyház társadalomban élő, a társadalom elismerését, elfogadását igénylő emberi közösség is, látható struktúrával, viselkedési formákkal rendelkezik, amit a szociológia nézhet, és következtetéseket vonhat le. Számomra nem világos, hogy Lénárd atya mit ért az egyház lényegén. Ha Krisztust, akkor az egyház és a krisztusi eszmény között nagy a hézag. A „csődleltár" ezt jelzi. Főleg azt a fejtegetést nem fogom fel, mit ért a humanizmuson való túllépésen a természetfeletti irányába. [...] Javaslom Lénárd Ödönnek, olvassa el alaposabban a bevezetőt a szubjektivitásról (7-8 old.), a könyv műfajának határairól (12. old.), s hogy „a szerző ötven pályamódosító pap sorsát ismerte meg". Saját véleményem a kérdésről: Nem találó a könyv címe. Ezek a papok azzal, hogy szentelésük után „kiugrottak", az egyház felfogása szerint esküszegőkké váltak – ezért a kirekesztés, akár a házasságtőröknél, újraházasodottaknál. Isten-kapcsolatukban ez biztosan változást jelentett. Az egyháznak azonban a tékozló fiú atyjaként lehetőséget kell biztosítania a visszatéréshez, még ha más szolgálati formában is (hitoktató, katekéta, egyházközségi testület). Felvetődik a könyvben az állandó diakonátus ügye is, hiszen ez a hierarchia teljes jogú szolgálata, de cölibátus nélkül. Amit leír, hogy a kispapok bizonytalanok, az valós jelzés: „a klerikusok fele el tudna képzelni egy 3-5 éves próbaidőt, másik fele határozottan ellenzi, ezek kisebb része viszont az általános diakonátus széles körű bevezetését szorgalmazza." (183. old.) Dankó László érsek, aki a hivatalos vizitátor (körútjáról a Távlatokban beszámolt), az Új Ember 1992. jún. 7.-i számában „A papképzés műhelyeiben" c. interjúban kijelentette: „A papi és diakonátusi képzés közti különbséget világosan látjuk, az állandó diakonátus szabályzatát a püspöki kar elkészítette, de hazánkban kevés az ilyen diakónus, és nem is favorizáljuk ezt a hivatást." Jó lenne, ha a Távlatok az állandó diakonátus ügyében is várná a véleményeket, és helyet adna ezeknek.
Heller György (1991. IV. 21.): Kamarás István Júdások vagy Péterek? Religiográfia a pályamódosító papokról c. művével kapcsolatban a Távlatok ez évi 1. számában „Kérdőjelek egy religiográfia margójára" címmel terjedelmes hozzászólás jelent meg. E tanulmánynak beillő hozzászólás szerzője köztiszteletben álló olyan papi személy, aki sorsának alakulásával is bizonyította Krisztushoz és az egyházhoz való hűségét. Érthető tehát, hogy e hozzászólás íróját személyes ismeretség hiányában is nagyra tartom. Mégis szeretném a könyvvel és a Lénárd-féle írással kapcsolatos néhány észrevételemet elmondani. Ehhez nemcsak mint hitvalló világi keresztény veszem a bátorságot, hanem azért is, mert a magyar papság létszámproblémájával és a papi létszám jövőbeli prognosztizálásával behatóbban foglalkoztam; ez ügyben tanulmányaim is jelentek meg, s így érthető, hogy a hazai papságunk létszámhelyzetét is befolyásoló különböző jelenségek érdekelnek. Ezek előrebocsátása után mindenekelőtt azt szeretném hangsúlyozni, hogy rendkívül tiszteletreméltónak tartom Kamarás bátorságát, hogy ilyen „tüzes vas"-hoz mert nyúlni. Nekem a könyv megjelentével a wormsi birodalmi gyűlés elé idézett Luther legendás kijelentése jut eszembe: „Itt állok, és nem tehetek másképpen!" Kamarás látja a kötelező papi nőtlenségből – annak számos áldása mellett – itt és most adódó súlyos veszedelmeket, s éppen mint elkötelezett katolikus (amit életének a diktatúra alatt eltöltött évei is igazolnak) úgy érezte: nem hallgathat. Természetesen feltevődik a kérdés: a mű megírása megfelelő módon és megfelelő időben történt-e? Úgy hiszem, a második kérdésre rövid és egyértelmű válasz adható: napjaink magyar egyházában életbevágóan fontos, hogy minden közösségnek meglegyen a papja. Nem ilyen egyszerű a helyzet az első kérdésre adandó válasszal. Kamarás működése folyamán egy olyan sajátos stílust fejlesztett ki, mely őreá jellemző, így született az a „religiográfia", melyben a szociológia, a szépirodalom és a teológia elemei sajátos módon keverednek. A jelenlegi mű tehát olyan területen leledzik, mely mindhárom szempont számára botránykő lehet, hiszen a szociológus a szakmai pontosságot, az irodalmár a megfelelő felépítést, a teológus pedig „Isten természetfeletti világának a humanizmusra való ráépülését" kéri számon (lásd a Lénárd-féle hozzászólást). Véleményem szerint tudomásul kell venni az egyedi műfajt, s akkor mindezek a kifogások porba hullanak. Úgy hiszem, a műfajkérdés éppen a szentírástudományban jártasak számára ismert. Mégis tehető két észrevétel. Nem tartom túlságosan sikerültnek a – személyes vonatkozások miatt természetesen szükséges – sifrírozást. A mesterséges köd néhol áttetsző párává gyérül, mely alig vagy egyáltalán nem biztosítja az anonimitást; talán ez jobban is megoldható lett volna. Önkéntelenül felvetődik továbbá az a kérdés, miszerint nem lett volna-e célszerűbb az anyag nyilvánosságra hozatala helyett azt a hazai egyház belső anyagaként az illetékes egyházi vezetők elé terjeszteni. Ez a gondolat igen kézenfekvőnek tűnik, mégis valószínű, hogy Kamarás a fontos anyag elfektetésétől, a szőnyeg alá söprésétől tarthatott. Talán ez az oka a választott megoldásnak. Közismert tény, hogy az a bizonyos négy évtized - itt nem részletezendő okok miatt - súlyosan sorvasztotta a hazai hierarchia és a világi hívők közötti bizalmat. A kötelező cölibátus kérdésében ehhez még az a tehertétel is hozzájárul, hogy a hivatalos egyház tiszteletreméltó, de egyoldalú érveléssel zárkózik el az – egyébként valóban nagyszerű – papi cölibátus kötelező jellegének fakultatívvá tételéről. Történik mindez egy olyan országban, ahol ezzel egyidejűleg egy túlcsordult létszámú görög katolikus papsággal működő testvéregyház virágzik. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a probléma nem oldható meg egy tollvonással; de arról is meg vagyok győződve, hogy – történelmileg igen rövid időn belül – megjelennek a „viri probati" (szentelés előtt nősült) papok. Természetes dolog, hogy az efféle kijelentések egyes egyházi körökben felháborodást keltenek. Nem dogmatikai, hanem egyházfegyelmi kérdésről van azonban szó; itt a híveknek a szentmiseáldozatra és a szentségek vételére vonatkozó jogos igénye a döntő; ezen az állásponton van a világegyház számos püspöke is. Kétségtelen tény, hogy Kamarás sötét színekkel ecseteli a papi pálya visszásságait, veszélyeit. De hiszen egy súlyos, tragikus jelenséget vizsgál, s itt megint a műfajkérdésre szeretnék utalni! A cölibátus kétségtelenül létező felemelő aspektusaink gyakran egyoldalú tárgyalásával ma tele vannak a hivatalos egyházi megnyilvánulások. A hivatalos egyház néha szeretetlen magatartása sajnálatos tény, s az erre való utalás gyógyító célzatú. Mindent egybevetve: a Kamarás-féle mű hézagpótló, jó szándéka vitathatatlan. A szőnyeg alól kisöpört dolgok sohasem jelentenek felemelő látványt. Bizonyos módszertani hiányosságok menthetőek, és az alapvető érdem mellett elenyészőnek mondhatók. Számomra a könyv megjelenése annak jele, hogy a magyar egyház is előrehalad a nagykorúak dialógusának útján, mely mindannyiunk javára kell majd hogy szolgáljon.
Rivasz Tóth Gyula (1993. IV.): Sokat ígérő a cím, azonban – a klérus magánügyeiben való vájkálás izgalma miatt – egy újabb, ezúttal belülről jövő deheroizálástól való aggodalom fog el bennünket, ha kézbe vesszük ezt a könyvet. Régvolt ministráns éveimtől számítva mindig voltak papok a közelemben, akik példaképként, jó barátként vagy nagy csalódásom tárgyaként kísérték éveimet. Elhittem a szerző jó szándékát, elolvasás után sem csalódtam, és korábbi érzéseim sem változtak negatív irányba, csak mélyebben átéreztem, hogy mily nehéz és felelősségteljes tevékenység a papnevelés, és mennyire fontos, hogy a szeminárium védettségéből kilépőket a közösség szeretete fogadja és védje tovább. A könyv első része sorsokról szól, lebilincselően izgalmas. Együttgondolkodásra késztet és együttérzésre. Nem ítélünk, megszeretjük őket. A témában és miliőben kevéssé járatosak képet kapnak a hivatásra ébredés idejéről, a szeminárium súlyos éveiről, a kezdés nehézségeiről. A mindig is másságot, egyesek szemében akár kóros furcsaságot jelentő cölibátus kérdésének tárgyalásakor a humánum a mérce, együtt érezve XXIII. János pápával, aki így írt: „A papi nőtlenség áldozat, melyet az Egyház szabadon vállalt fel: szabadon, nagylelkűen és hősiesen" – a XII. században. A kérdés sokféleképpen megközelíthető, ezért is nagy értéke a műnek az a körkép, melyet idézetek formájában közöl a témáról. A pályamódosítás fő oka azonban nem a cölibátus. Az okok feltárásánál a szociográfia módszereit használja. Ha az olvasó „családtagnak" tudja magát, akkor megérzi, hogy a közösség belső nehézségeinek őszinte feltárására akkor is vállalkoznunk kell, ha fáj azok hibáinak felismerése, akiket tisztelünk, szeretünk; és amikor a könyvet leteszi, lelkiismeret-furdalás helyett a lelkiismeret-vizsgálat utáni megkönnyebbülés öröme tölti el.
3) LÉNÁRD ÖDÖN: A VITA LEZÁRÁSÁHOZ (KERESZTÉNY HUMANIZMUS) Végigdolgoztam azokat a hozzászólásokat, amelyeket Kamarás István könyvéről írt kritikám váltott ki, s amelyeket részben közvetlenül, részben a szerkesztőségen keresztül kaptam meg. Mondanivalóimat az alábbiakban tudom összefoglalni. 1) Rendkívüli jóérzéssel töltött el, hogy minden megszólaló európai hangon képviselte a véleményét. Nem mintha bármelyikjüktől is mást várt volna az ember, de igazságtalan dolog lenne nem hangsúlyozni ezt akkor, mikor napjaink kakofóniája tölti be mindünk fülét. 2) Bár senki sem tagadja annak a 40 évnek a létét, amely szellemileg két részre szakítja a magyar társadalmat, mégis keményebben kellene szembenéznünk ennek a lehúzó súlyával. Ezt az időszakot ugyanis minden objektivitás háttérbe szorításával a szubjektív szempontok jellemezték. Nem az volt érdekes, hogy mit csináltál, hanem hogy párttag vagy-e. Ha éltél már Horthy alatt: reakciós vagy! És folytatólagosan: ha túlélted a kommunizmust, biztosan beadtad a derekad! – A logikát ismerők tudják, hogy az argumentum ad hominem – a vitázó embert, és nem annak az állításait megkérdőjelező érv – az emberi ösztönösséget mindig megbizsergeti, s ezért népszerű, de logikailag teljesen alaptalan. Mennyivel többet mond Bocskai István vissza-visszatérő kitétele, hogy nézzük „a dolgot önmagát". – Ehhez kapcsolódik az a szellemi naivitás, amely ha egy könyvből valamit hiányolnak, arra hivatkozik, hogy azt az író megírta – egy másik könyvben. Ha egy épület összeomlik, és előveszik a statikust, az felháborodva mutat rá egy másik általa ellenőrzött épületre, amelyik tényleg nem dőlt össze; van olyan bíróság, ahol elfogadják ezt az érvelést? 3) Az objektivitás felé az első lépés, hogy megszokjuk az átfogó látást. Más emberi területeken is így van, de a kereszténységre ez még fokozottabban áll: Krisztus tanítása – lényegénél fogva –, és ennek folytatásaként – ugyancsak lényegénél fogva – az egyház munkája, nehezen közelíthetők meg különálló részleteken keresztül. Az emberi test egyes részeinek működése is felfoghatatlan a test egésze nélkül. A pápaság, a papság, az Eucharisztia, az interkommunió, a cölibátus, az egyházi adó, a kisközösségek és a homoszexualitás, a gitárzene és a szembeoltár – és még bőven folytathatnám a sort! –, ha önmagukban, a kereszténység egészéből kiszakítva szemléljük, jórészt csak a vitatkozó ügyességétől fog függeni, hogy milyen minősítéssel lépnek majd le a porondról. 4) Ennek fényében úgy látom, hogy a kifogások egyértelműen abban a talajban gyökereznek – öntudatlanul is –, amelyet olyasféle megjelölésekkel lehet megközelíteni, mint a Kirche von unten, a Christologie von unten, stb. Ez is arra utal, hogy korunk szemléletének központja az ember, belőle indul ki, akkor is, ha a Krisztus felé tartana. Értékszemlélete is emberi, mai divatos szóval: az ember „kiteljesedése". Egocentrikus világ ez, szemben az evangéliumi teocentrikussal: énközpontú, nem istenközpontú. Ilyen emberből való kiindulás pl. a nyugati Reality-TV is, amelyik az egész világról lesi, vásárolja és publikálja az emberi „realitást", tehát a durvaságot, erőszakot, s aztán a pszichológusok vizsgálgathatják, hogy mennyiben járul ez hozzá az ifjúság brutalizálódásához. [...] Krisztus mondja: ti innen, alulról vagytok, én felülről vagyok. (Jn 8,23.) A „von unten" valóságát nem kell tagadni, de a megoldás felé nem akkor tartunk, ha a lazulást tesszük meg irányjelzőnek, hanem ha felülről, az eszmény oldaláról, teocentrikus szemlélettel közeledünk a kérdéshez. A könyv és védői a „von unten" egocentrikus emberközpontú szemléletével alapjában véve két lépést vétenek el. Ezek: a) a téma emberközpontú kiemelése az Isten Országa-beli helyéről, és b) emberközpontú megoldás keresése egy lényegében természetfeletti kegyelmi kérdésben. 5) A továbbiakban először azt kell leszögeznem, hogy a humanizmust nem a kereszténységtől kell félteni. Régi teológiai tétel: gratia supponit naturam: a természetfeletti, a kegyelem eleve feltételezi a természetest, a humánt! Mindössze az Evangélium világában, aki itt megáll, olyan, mint az az ember, aki miután megépítette háza alapját, pincéjét, nem folytatja az építkezést, hanem bevonul lakni a pincéjébe. Nem a humanizmussal van a baj, hanem a humanizmusnál való megállással. [...] 6) Ezt megfontolva, könnyen belátható, hogy az egész cölibátus-komplexum csak az általános szekularizálódásnak egy pici részjelensége. Egy himlőhely a himlős emberen. A szekularizálódás röviden azt jelenti, hogy az emberek nem teremtő Mennyei Atyjuk elvárásai alapján akarnak élni, hanem a saját testi-lelki pszichés kényelmük, pillanatnyi hangulataik és ösztöneik szerint, amibe akár a jóisten is beleférhet, ha eléggé összehúzza magát. Mert áldozat, önátadás, beilleszkedés, engedelmesség, az nincs! Önmegvalósítás, kiteljesedés van csak, az is saját elgondolás, és nem holmi természetfeletti elvárások szerint. Azokban a bizonyos múlt időkben ismertem nem egy keresztény családot, akik mindent megtettek azért – és nem sikertelenül –, hogy jó szándékú kamasz fiukat, aki pap akart lenni, eltérítsék ettől az – amennyire megítélhettem – hivatástól, mert az veszélyes! Az ember anélkül is hű maradhat a Jóistenhez – mondták. Aztán később az egyikük felháborodott előttem, hogy nincsenek papok; ki fogja az ő unokáját hittanra tanítani? Bizony nem a cölibátus miatt kevés a pap, hanem azért, mert átfogóan minden társadalomnak annyi a papja, amennyit megérdemel! Amennyit ő maga is odaáldoz az egyének áldozata mellett. Mert a papság a Jóisten hívása a feltétlen, teljes odaadásra, amelyre a lélek készséggel és örömmel mond igent. [...] Mindennek, amit csinálunk, közösségi együtthatója is van! A papra hallatlan lelki hatalmat bíznak, és igen széles a társadalmi kisugárzási területe. Bizonyságot kell adnia szolgáló önuralmáról, és nem ezen az egyetlen ponton. [...] 7) A szekularizált világhoz hozzátartoznak azok a típusos és manipulált mentegetődzések, amelyekkel széles körben lehet társadalmunkban is találkozni: ugye, Krisztus megbocsátott a házasságtörő asszonynak, és az Egyháznak is „a tékozló fiú atyjaként lehetőséget kell biztosítania a visszatéréshez", stb. A szekularizálódás által felszabadult ösztönök vágyaik érdekében az európai szellemi élet évezredes humán kategóriáit is félretolhatják. [...] A tékozló fiú ügye úgy kezdődik (Lk 15,15–22), hogy „magába szállva bánkódott" – „fölkelek és Atyámhoz megyek" – „mondom neki: vetkeztem az ég ellen és te ellened" – és felszámolja egész addigi bűnös életét. Erre persze hogy úgy felel az atyja, ahogyan az Evangélium írja; de ezt ugyancsak szelektálva olvasná az, aki az Egyháztól kérne számon lehetőségeket a fiú számára, mikor az vétkezett, és éppen ezért neki kell gondoskodnia arról, hogy lehetővé tegye az Egyház számára a bocsánat megadását, vagyis bánnia kell, amit addig csinált, és felszámolnia. De ha ez lehetetlen, mondják (gyerekek stb.), akkor bűnbánó hűséggel várni azt az időt, míg az emberi élet „atyámhoz megyek" korszaka letelik. Nem pedig kivesézve olvasva a Szentírást, igazolni akarni az igazolhatatlant! 8) És mert a keresztény élet is valami egész, a cölibátust sem lehet egyszerűen csak szexuális, esetleg még pszichés szempontból nézni. Állandó aszketikus életrend, fegyelem nélkül nem megy. És ennek is pozitívnak kell lennie, az „ezt se teszem, azt se teszem" negatív görcse nem elégséges. Az életnek teli kell lennie liturgiával, szellemi élettel, pasztorális munkával, hogy a negatív húzások jó része már azért maradjon el, mert nem jut rá fizikai-pszichés energia. A hűtlenség nem villámcsapásként történik, az aposztáziának legtöbbször hosszú története van, ami nem mindig szexuális indítású; legalább annyiszor gyökeredzik az energikus gőgben, mint a puha és energiátlan nyárspolgárságban. [...] 9) Befejezésül a közismerten baloldali, ateista Julien Benda két tételét idézném, aki az első világháború tragédiáját az „írástudók árulásá"-ra vezette vissza, akikbe, jogosan, az egyháziakat is beleértette. Szerinte lényegében ez az árulás azt jelenti, hogy az értelmiség (a) előnyben részesítette a gyakorlati szempontokat az elviek előtt, és (b) a részlegeseket az egyetemesek kárára. (Benda:.Az írástudók árulása, Anonymus, 1945, 145–239. old. – a könyv a Horthy-időkben baloldalisága miatt nem is jelenhetett meg magyarul, közönségünk csak Babits Mihály nagyszerű Nyugat-beli ismertetéséből szerzett róla tudomást!) Az én egész fenti gondolatsorom is belefér ebbe a két skatulyába, és azt a felszólítást tartalmazza, hogy amit nem tanultunk meg az Evangéliumból, szívleljük meg legalább egy humanistától!
II. „MAGYAR EGYHÁZUNK NEGYVEN ÉVE – KÖNYVEK ÉS REFLEXIÓK" 1) HOZZÁSZÓLÁSOK Számos egyetértő és kritizáló hozzászólás érkezett Mészáros István tanulmányához (Távlatok 1993, 77–85. és 228–237. lapok). Ezek közül annak a négy bíráló szándékú levélírónak a hozzászólását közöljük, akik mintegy négy tipikus megközelítésmódot fejeznek ki. Az egyik hozzászólás névtelenül érkezett „Anonymus" aláírással. Mivel tartalma egy bizonyos papi réteg véleményét jól kifejezi, ezért erre is reflektáltunk.
B. É. (Budapest): „. . . a 70-es évek »megegyezését« kihasználva alakult meg az Országos Hitoktatási Bizottság Konzultációs Irodája. Az ott dolgozó egyházi és világi munkatársak megkísérelték a katekézis korszerűsítését a zsinati szellemben, a pápai buzdítások nyomán, a szűkre szabott, államilag engedélyezett határok kereteit próbálgatva. »A kis lépések politikájának bizonyos konkrét eredményei valóban születtek – írta többek között Mészáros István –, de ezek legtöbbje teljesen kis jelentőségű volt, nem érintette az Isten népe életét alapjaiban, mélységeiben, jövőbe hatoló módon.« Evvel a véleménnyel – a hitoktatással kapcsolatban – szeretnénk néhány vonatkozásban vitába szállni. Az igaz, hogy nem volt »látványos«, ami történt; de az Irodán keresztül elindult az erjedési folyamat, hangot kapott és lassanként gyakorlatot nyert egy korszerűsödési folyamat. A korszerű hitoktatás alapján megindult egy gyarapodó létszámú papi továbbképzés, egymás után alakították ki a plébánosok közösségük segítségével a jól felszerelt hittantermeket, ahol kitartó munkával megszervezték a korcsoportokra bontott, folyamatos katekézist óvodás kortól kezdődően. Kimunkálóik tevékenységüket és eredményeiket nem verték nagydobra, akkor ez volt a helyes magatartás. De mindezzel valójában Isten népének életét érintették alapvetően és a jövőre ható módon."
P. F. (?): „...Az 1964-es megállapodást másként értékeli jelenleg is Róma és a hazai papság azon része, akik szenvedő alanyai voltak. Emlékszem arra az Új Emberben megjelent cikkre, melyben Szabó Ferenc azt a »hivatalos«-nak mondható könyvet ismertette, melyet a közelmúltról írtak, s történész írója hasznosnak és szükségesnek minősítette a megállapodást, s ezzel szemben kifejtette, vagy inkább jelezte, hogy más a véleménye a hazai papok zömének... Róma magatartása 1945 után is kettős volt. Kifelé hangos antibolsevizmus, az ateistákkal való együttműködés elutasítása, a háttérben pedig gyakorlati kompromisszumkeresés... 1964-től kezdődött a papság korrumpálódása és szétzüllesztése. Addig ui. a pápa iránti hűség nevében Mindszenty irányvonala mellé álltak, de a megállapodásra a pápa adta áldását. 1962-ben az »előkészítés« jegyében számos papot saját püspökével zárattak ki az egyházmegyés keretből »illegális szervezkedés« címén. Volt novíciusmesterem dührohamot kapott, ha ez szóba került, hiszen miután megkapta a papírt, és a püspökéhez szaladt, az a bajszos püspökkel a hátában csak tehetetlenül széttárta a karját, ő üres kézzel mehetett segédmunkásnak, lakása nem volt, a »jeles« békepapok pedig villákban éltek. Amikor néhány év után kérvényt adott be, a véleményét kérték a békepapi mozgalomról – 10 évig nem kapott utána útlevelet. Vagy hogy az utolsó »tisztogatás«-ra utaljak, az 1972-esre, amikor 150 kiváló plébánost, káplánt akart áthelyezni az ÁEH – csak Balás Bélára gondoljunk. A jezsuita rend szenvedéseiről a legutóbbi, Jezsuiták a szétszóratásban alcímű könyvből képet kaphattunk. Megdöbbentett éppen ezért Pálos Antal álláspontja az 1964-es egyezményről. Részletesen bizonygatta ennek hasznos és előnyös oldalait, és pozitívnek tekinti. Ajánlom, hogy ő és Mészáros István, valamint Szántó Konrád üljenek össze, s beszéljék meg ezt a dolgot, mert zavaró az ellentétes végkövetkeztetésük. (Róma felelősségét viszont igyekszenek mindhárman gondosan kikerülni!)... Tehát szükséges rossz, azaz igazi kompromisszum volt e megállapodás, amivel végül is hosszú távon nem a kommunisták (akik persze hatalmuk legalizálását látták benne), hanem az egyház járt jól. Megvárta, míg a rendszer összedűlt, s új, szabad korszak kezdődött. Nem »kis lépések« politikája volt ez, hanem »kivárásos«." Anonymus (?): „Az elmúlt 40 év minden árnyoldala és annak feltárása feladat, őrizkedni kell azonban attól, hogy negatív kritikával, a tények önkényes felsorakoztatásával feleslegessé, nevetségessé vagy egyoldalúan a [kommunista] párt inszinuációjából eredőnek tüntessünk fel minden olyan törekvést, amely – mai szemmel, a nem várt fordulat után – egyszeriben elhamarkodottnak tűnhet, esetleg egyházellenesnek, az Ostpolitik kérlelhetetlen megkérdőjelezésének, hogy ti. volt-e rá egyáltalán szükség?... A »megállapodás« igenis nyitánya volt egy dadogva kezdődő párbeszédnek, mely igenis magyar földön kezdődött először, még a csaknem tiszta katolikus lengyel népet is megelőzve; a többi szocialista ország vallási megosztottsága miatt erre ők nem is gondolhattak. Kár tehát persziflálni és degradálni azt az eredményt, mely akkor szenzáció volt, fellélegzést hozott. Persze nem azok számára, akik biztos fedezékből külföldről biztatták keményen ellenállásra, megosztottságra az itthoniakat. A nevezett időszakban voltak olyan papok, akik vállalták a harcot, s voltak, akik vállalták a túlélés szolgálatát. Vajon a ferences barátokat miért nem kárhoztatja Szántó Konrád, hogy a török hódoltság idején nem futottak Nyugatra, hanem itt maradtak az elhagyott magyar néppel, vállalva a »kollaboráns« jelzőt? Így tehát nem szabad írni recenziót, cikket, tanulmányt katolikus folyóiratban, mely nem lengeti meg a zászlóját a másik fél felé, elismerve történelmi szerepét, nemcsak megengedve tevékenységét, melyet alapállásból elítél. Casaroli úr szerepe és VI. Pálé (a Mindszenty-ügyet is beleértve) egy ezeréves katolikus ország jövőjéért aggódó tenniakarással magyarázható. Azt vajon mikor fogják megjegyezni, hogy Mindszenty hercegprímás érdemei mellett 25 éven át az esztergomi főegyházmegye „diu viduata pastore" magára volt hagyva öt apostoli kormányzó váltakozó vezetése alatt, akik csupán a status quo fenntartását intézgették fél kézzel? S míg a többi egyházmegye birtokai, kanonoki házai stb. megmaradtak, e miatt a tartós távollét miatt is (ez a másik oldala a hősiességnek) a főegyházmegye úgy leromlott, ahogy? A nagyszabású katolikus ifjúsági perek valóban hazug vádak alapján, eléggé el nem ítélhető módon folytatódtak 1961-től is. De ezekben mindig voltak olyan viszketeg papok, akik megítélésem szerint minden rendszerben valamilyen formában összeütközésbe kerültek volna az állammal összeférhetetlenség miatt; eleve negatív beállításba burkolva azokat a társaikat, akik csupán tették a lehetségest, és – sajnos – nem lehettek börtönviseltek. Tiltakozom az ellen a beállítás ellen, hogy csak az elítéltek voltak hűséges papok. Az egyház az elmúlt két évezred alatt megtanulhatta, hogy nem mindig lehet mindent megvalósítani. Nem a kirándulások és titokban tartott összejövetelek tartották meg az egyházat, a gitáros misék sem minden alkalommal. Félreértés ne essék: akik hősiesen vállalták – mert ilyen alkatúak voltak, debatter típusúak – a kockázatot, most ne állítsanak fel mércét, börtönben töltött éveik hosszát tekintve új mértékegységnek, mellyel egyházhoz és hazához való hűségüket magyarázzák. A »részleges megállapodás« nem volt kifejezetten káros a magyar egyház számára. Hitellenes agitáció, egyházellenes propaganda mindig is volt, van és lesz; kár lenne történelmi analfabétizmusba esve ezt csak az elmúlt 40 évnek felróni. A Horthy-korszakban minden vallási mozgalma ellenére is megmaradt az indifferentizmus; Prohászka művei is eléggé megmutatják, hogy hazánkban, a soknyelvű és soknemzetiségű, liberális és egyéb indíttatású lakosságban mindig is akadtak ellenzői a katolikus vallásnak: kár ezt a fenti cikkben kizárólag az elmúlt 40 év nyakába varrni. A püspökkinevezések csak azoknak fájhatnak, akik gettót és katakombát szerettek volna látni Szent István országában... A konkrét kis lépések elbagatellizálása szintén felháborító. 1993-ban egy új templom, szociális otthon, vatikáni kápolna stb. létesítése miért kellemetlen eredmény, de létrejöttük időpontjában korszakot nyitó volt. »Kis jelentőségű«, nem érintette Isten népe életét alapjaiban?" A. H. (Westford, USA): „Örömmel és elismeréssel olvastam cikkét a Távlatokban, és ezúton gratulálok hozzá. Azt hiszem, fontos kötelesség a múlt reális megmutatása a korábbi történelemtorzítás korrekciójaként. Ami miatt »tollat ragadok«, az, hogy egy hazai levelező partnerem, aki szintén a Távlatok olvasója, magánlevélben írta, hogy sajnálkozással tapasztalja, hogy egyes cikkek túlzásokat követnek el, ami káros, véleménye szerint. Példának az Ön cikkét említette, mert Ön azt írta, hogy az elmúlt időszak mindhárom szakasza negatív volt. Partnerem szerint azok, akik elmentek, rendszerint arra a képre emlékeznek, amit otthagytak, és nem ismerik megfelelően azt, ami enyhülés vagy javulás azért volt. Én őszintén szólva nem látom ezt az Ön cikkében; de azért, hogy felvértezzem magamat a válaszlevél megírására, megkérdezném Önt, miként vélekedik arról, hogy túl szigorúan ítélkezett, és a nyolcvanas évek második felében bekövetkező, szerinte komoly enyhülést csak torzítottan, kismértékben ismerte el?"
2) MÉSZÁROS ISTVÁN MEGJEGYZÉSEI Köszönöm az itt közölt és a többi hozzászólás szerzőjének, hogy megtisztelt véleményével. Örvendetes, hogy végre szabadon megindulhatott az eszmecsere olyan kérdésekről, amelyekről többen többféleképpen vélekednek, s amelyekről beszélni kell. Nem hiszem, hogy az e kérdésekkel foglalkozóknak össze kellene ülniük, hogy a közös – „egyetlen igaz" – álláspontot kialakítsák. Több, alaposan indokolt vélemény is létezhet egymás mellett. S egymás véleményét őszintén tiszteljük. Ahogy az egyik levélíró kifejezte: mi, résztvevők, remélhetőleg mind „megerősödve kerülünk ki ebből a szeretettel írt »szóváltás«-ból." A magyar kommunista kormányzat és a Vatikán között 1964-ben jött létre a „részleges megállapodás". Akkor tényleg szenzációszámba ment, s valóban fellélegzést hozott volna, ha valamiféle lényeges dologban megegyeztek volna a felek. Nagy reménység töltött el akkor mindenkit – a mi korosztályunk még élénken emlékszik erre –, de a reményekből semmi sem lett: a magyar egyház életében lényeges változás nem történt. A „megállapodás" két eredményét megemlítettem, hozzátehetem még ezt is: több magyar püspök mehetett Rómába a zsinatra. Hazatérve azonban elmaradt a zsinati elvek megvalósításának még a megkezdése is. Kivéve a magyar nyelvű liturgiát. De ha nem jön létre az 1964-es megállapodás, akkor az ÁEH megtiltotta volna a magyar nyelvű liturgia bevezetését? A kettőnek nyilván semmi köze nincs egymáshoz. Azt ajánlom annak, aki ezzel az 1964-es megállapodással foglalkozik, hogy arra koncentráljon, azt sorolja fel tételesen: milyen konkrét eredményeket hozott ez az Isten magyar népe számára, az elvett jogok és lehetőségek közül mit kapott vissza; amennyiben közelített ettől kezdve a magyar egyház élete egy európai jogállamban létező egyház „normális" életéhez. Mert azért eléggé furcsa, hogy 1964-ben megkötik a Vatikánnal a megállapodást, 1965-ben pedig súlyos vádpont a magyar bíróságon, hogy a vádlottak a vatikáni rádiót hallgatták... A megállapodás valóban nyitánya volt „a párbeszéd"-nek a két fél – a budapesti és a vatikáni hivatal képviselői – között. Időnként találkoztak hol Budapesten, hol Rómában. A hazai tömegkommunikáció ettől kezdve fennen hirdette: íme, rendezett a kapcsolatunk a Vatikánnal, nagy hangsúllyal sulykolva: a Vatikán tökéletesen egyetért a Magyar Népköztársaság egyházpolitikájával (máskülönben nyilván nem lehetne párbeszéd). Mit szólhatott ehhez az egyszerű hívő? Elhitte, ettől kezdve ő is helyeselte azt. Ez volt a valóságos hatása ennek az ekkor megindult párbeszédnek. Az szinte már mellékes, hogy a két fél vajon miről is beszélt 25 éven keresztül a párbeszédek keretében? Erről soha nem esett szó a tömegkommunikációban (túl a püspökkinevezéseken). S még egy lényeges dolog: semmi ok-okozati kapcsolat nincs az 1964-i megállapodás és a 15 évvel későbbi, az 1970-es évek végén, az 1980-as években a kommunista állam részéről tapasztalt engedékenység között. A kettőnek semmi köze egymáshoz. A kommunista kormányzat ekkori engedékenységének egészen más oka volt: a szocialista világrend közeli összeroppanásának nyilvánvalóvá válása, és saját megmentésük érdekében a kommunista hatalmi szervek kétségbeesett kapkodása. A végveszélybe került hazai kommunista hatalom az őt nem csupán tudomásul vevő, de folyamatosan elismeréssel illető katolikus egyházi vezetésnek nyújtott alkalmi engedményeket nevezték az 1970-es évek végétől „kis lépések"-nek a magyar egyházi terminológiában. Magam úgy látom, amint írtam: „a kis lépések politikájának bizonyos konkrét eredményei valóban születtek." Ezek számomra egyáltalán nem „kellemetlen eredmények", de nem voltak semmiféle új korszakot nyitóak. Nem érdemes ezeket abszolutizálni, hanem a helyükre kell tennünk őket. Egy új templom valóban igen jelentős esemény volt a helyi hívőközösség életében, de hát „normális" körülmények között a templomépítés az egyház magától értetődő joga, ennek engedélyezése nem külön jóindulatú kegy gyakorlása a hatalom részéről. Egyébként igen sokáig csak régi leromlott templom és miséző hely helyébe lehetett új épületet építeni. A legelső templom, amely olyan helyen épült, ahol korábban nem volt templom – ha jól tudom – a békásmegyeri: a kommunista uralom 35. évében, 1984 októberében tették le alapkövét. Pedig 1970-től minden nagyobb városunk körül hatalmas lakótelepek keletkeztek... Ide tartozik az 1977 májusában megnyílt Hitoktatási Konzultációs Iroda is. Jelentősége éppen az volt, amit „suba alatt" tett, eredeti céljától eltérve: a pap hitoktatók konzultálásán túl, a hozzászóló által leírtak mellett, az 1980-az évek első felében megkezdődött itt a világi hitoktatók képzése, az ÁEH hallgatólagos engedélyével. Igen nehéz, sanyarú körülmények között folyt a munkája: pap vezetői sokféle egyházi feladatkörük mellett mellékállásban foglalkoztak vele, az iroda tényleges működtetését kitűnően intéző, e munkába szívét-lelkét beleadó nyugdíjas tanárnő „társadalmi munkában", egyetlen fillér honorárium nélkül vezette az intézményt; mi, világi előadók titokban jártunk ide: munkahelyünkön fegyelmi járt volna ezért, még a 80-as években is. És a végzett világi hitoktatók konkrét elhelyezkedése terén is rengeteg akadályt állítottak az egyházi és az állami egyházügyi szervek. Fontos feladatot látott el az intézmény (írtam is róla a Mozdul a Föld 1991. július 23-i számában), de azért egy 20. századvégi modern katolikus hitoktatóképző-intézet nem egészen ilyen. Nekünk ilyet engedélyezett az Állami Egyházügyi Hivatal kegye. De hát miért nem követelt többet – ez ügyben is, más téren is – a katolikus egyházi vezetés? Az egyik hozzászóló idézte a korabeli katolikus indoklást: „Nem lehet hétmérföldes csizmával lépni, mert akkor kiesünk belőle." Ez is egy álláspont, bár erősen vitatható (nemcsak most, akkor is az volt). Meglepő furcsaságokat írt a névtelenségbe burkolódzó hozzászóló a papság korabeli helyzetét illetően. Hogy a két világháború közötti időben hazánkban itt-ott felbukkanó antiklerikalizmus azonos súlyú lett volna a proletárdiktatúra heves egyházüldözésével, majd enyhébb, de határozott és elvszerű egyházkorlátozásával, ezt a megállapítását nem minősítem (azt sem, hogy közben engem kedvesen „történelmi analfabétá"-nak nevez). A perbe fogott papokról tett megállapítása viszont nemcsak ízléstelen, hanem sértő is. Az pedig etikátlan csúsztatás, amit a korabeli magyar papság egészéről ír: állításával szemben a kommunista hatóságoknak bizony sikerült megosztani a papságot, a békepap-mozgalommal éppen ez volt a céljuk; s a békepap-szervezetek vezető rétegébe tartozó papok valóban kollaboránsok voltak, elkülönítve magukat a többiektől státusban is, lelkiekben is. Ezt kár lenne most tagadni, illetve a tényeket összemosni. S hogy Mindszenty bíboros lett volna az oka az esztergomi főegyházmegye 1949 utáni leromlásának? Ezt még az igen sokat publikáló egykori marxista-kommunista egyháztörténész, Gergely Jenő sem állítja egyik tanulmányában sem. A kommunisták a magyar egyházat „megszabadították" Mindszenty bíborostól, s attól hermetikusan elzárták: éppen ez után kellett volna jönnie a nagy fellendülésnek az esztergomi és a többi egyházmegyében egyaránt. Hogy ez nem így történt, abban éppen a kommunista hatalom képviselői a ludasak: ne keverjük össze a szerepeket! Ami pedig a korszakolást illeti: az 1970-es évek végétől az állam ereje annyira meggyöngült az egyházzal szemben, hogy engedményekre kényszerült; 1986–87 tájban, még inkább 1988-ban, ez a folyamat fokozódott, de mégsem sikerült akkor még valamiféle korszakváltást elérni az egyház számára. A helyzetet jól szimbolizálhatja a két Szent István-jubileum sorsa. 1973-ban nem engedték megünnepelni a szent király születési évfordulóját, az Állami Egyházügyi Hivatal ezt 1970-re tétette át (hogy egybeessen a „felszabadulás" 25. évfordulójával!), s ekkor csupán egészen szűk körben történhetett az ünneplés. 1988-ban már országjárásra indulhatott a Szent Jobb, s a csodálatos ereklyét körülvevő ünneplők karéjában az első sorban változatlanul ott állt mindegyik városban az Állami Egyházügyi Hivatal magas rangú képviselője (aki vagy akinek az elődje még oly kíméletlenül fenyegette-űzte-üldözte az illetékessége alá eső papok sokaságát), egyrészt jelezve, hogy „már ezt is megengedtük", másrészt figyelmeztetőül: „változatlanul itt vagyunk, tőlünk függ most is a sorsotok." Számomra alapvető szempont: az öt-hat milliós magyar egyház egésze számára mikor következett be a gyökeres változás? Egy demokratikus jogállamban magától értetődő alapjogok sokaságától fosztották meg az elmúlt évtizedekben az egyházat – ez aligha lehet kétséges. És az is tény: a jogfosztás mértéke valóban valamelyest enyhült az 1980-as években, különösen annak második felében. De a csökkentett mértékű jogfosztás is jogfosztás a javából! Ezt ugyan lehet „komoly enyhülés"-nek minősíteni: a korábbi nagy és nyílt egyházüldözéshez képest igen; de hol volt ez a jogállamiság egyházszabadságának európai normáitól! Való igaz: bizonyos, szűk körű engedményekre kényszerült a pártállam a katolikus egyházzal szemben akkoriban. De az állampárt jószívű engedékenységére, jóindulatú kegyére – amely bármikor megváltozhat – aligha épülhet egy demokratikus jogállam katolikus egyháza. Mikor születtek meg a gyökeres változást, az új korszakot hozó törvények? A lelkiismereti és vallásszabadságról? A szerzetesrendek szabad működéséről? A katolikus egyesületek alakításának jogáról? A katolikus sajtó szabadságáról? Az iskolaállítás szabadságáról? A materialista-ateista nevelés óvodai-iskolai-egyetemi kötelezettségének megszüntetéséről? Az iskolai hitoktatás szabadságáról s hasonlókról? A válasz: 1989 nyarától 1990 nyaráig. És ezek létrejöttéhez – ezt is le kell írni – semmi köze nem volt a megelőző időszak „kis lépések"-politikájának, az ok-okozat kapcsolat itt is kizárt. De hát akkor miért túlzás az a véleményem, hogy „a lényeg azonos volt mindvégig: keményebb vagy lágyabb, nyíltabb, majd rejtettebb, drasztikusabb, majd kifinomultabb, rafináltabb eszközöket alkalmazó diktatúra – és ennek megfelelő, a lényeget illetően változatlan kommunista egyházpolitika" érvényesült a négy évtizedben...? Alighanem ott vagyunk, abban a gondolatkörben, amely manapság az egész országban – sajnos – egyre terjed, illetve tudatosan terjesztenek: tulajdonképpen nem is volt olyan rossz az a Kádár-rendszer! Egyház és állam békében élt egymás mellett, közösen, vállvetve építették a szocializmust (amelynek lényege – senki sem tagadta, sem a nyílt, sem a lágy diktatúrában – a materialista-ateista társadalom létrehozása, a nagy Barát mintája nyomán). Talán e vita is hozzájárul ahhoz, hogy tisztábban, világosabban lássuk hazai egyházunk közelmúltját, Isten magyar népe életének fényeit és árnyait, pozitívumait és negatívumait, teljes, valós arcát. Csakis így tudunk jelenéért és jövőjéért eredményesen munkálkodni.
III. „LEHET-E SZENT, AMI ROSSZ?" pap hozzászóló LEHET-E SZENT, AMI NEM IGAZ? Szomorú jelenségnek vagyunk tanúi mostanában. Úgy tűnik, hogy az Egyházon belül is ellenségekké váltak a régi harcostársak. Azok az „orgonabarátok" és „gitárzenészek", akik a diktatúra idején együtt küzdöttek Istenért és az Egyházért, most hadban állnak egymással. Pontosabban: a művészi zene kedvelői hadat üzentek a „pengetőknek". Egyre több komolyzenész érez elhivatottságot arra, hogy megvédje az Egyházat azok ellen, akik pár éve még kockázatot vállaltak, sőt üldözést is szenvedtek az Egyházért. Nem kevesebbet kellene megérteniük a gitárkedvelőknek, mint azt, hogy eljárt fölöttük az idő, és a művészi zene szolgálatára hivatott Anyaszentegyház ma már csak tehernek érzi őket, mint nagykorúvá vált gyermek a kiöregedett szülőket. Nincs jogom arra, hogy az így gondolkodó komolyzenészek fölött ítélkezzem, ők biztosan meg vannak győződve arról, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszenek, amikor keresztes háborút hirdetnek a „dilettáns gitárzene'' ellen. Én mégis szeretném szerény erőmmel védelmembe venni a művészi zene ellenségeivé kikiáltott pengetőket, előre is elnézést kérve Czigány Györgytől és mindazoktól, akik soraimat sértőnek érzik. Először is szeretném leszögezni, hogy szeretem (10 éven át énekeltem is) a gregoriánt. Szeretem az ún. klasszikus zenét is, több mint 500 ilyen felvételem van Machaut-tól Szokolayig, és ezeket mind végig is hallgattam. „Anyám méhétől fogva" szeretem és szívesen énekelem a magyar vallásos népénekeket is. Szomorú lennék, ha a gitárzene bármelyik fenti műfaj felett „győzelmet aratna". Ugyanakkor nagyon szomorú lennék, ha a gitáros zenét végérvényesen száműznék az Egyházból. Meg kell vallanom, hogy azok közé a műveletlenek közé tartozom, akik „még szépnek is hallják" a gitáros szerzeményeket, bár kétségkívül nem mindegyiket. A szentatya által is hallgatott Gen rosso néhány dala (Talita kum, L'amico gen), a 17 éve Párizsban hallott taizéi Cantate, cantate Domino, vagy a Sass Szilvia által énekelt (Wolf-Fülöp-féle) Ave Maria legkedvesebb zenei élményeim közé tartozik. És majdnem 26 éves papi életem legszebb miséit a szombathelyi kórházban mondtam el szolid gitárkíséret mellett... Ismereteim kétségkívül rendkívül felszínesek a gitárzene területén, de azért meg tudom különböztetni a Gen rosso dalokat a taizéiektől, Sillye Jenő szerzeményeit a Continental Singers, a jezsuita Duval atya vagy a dominikána Sourire nővér kompozícióitól. Ismerek gitáros dalokat a Superstarból, Zefirelli Naptestvér, holdnővér című filmjéből, sőt felismerem az izraeli himnusz gitáros változatát is. Meg tudom különböztetni a magyaros dallamokat (Megkötöm magamat, Imre, Margit) a néger spirituáléktól (Kész az én szívem, Kegyelmed, ó Jézus), valamint a héber stílusú (Halld, Izrael, Héber tánc) vagy éppen gregorián ihletésű daloktól (Üdvöz légy, Mária, számos taizéi szerzemény). Világi slágerre viszont csak egyetlen egyre ismertem rá, Lourdes-ban az El Condor Pasa című dalra, de később megtudtam, hogy ez maga is egy dél-amerikai népdal feldolgozása volt. De vajon mire gondol Czigány György, amikor nemes egyszerűséggel csak „gitárzenéről" beszél, mint „lapos, giccses slágerfordulatok, zenei közhelyek, unalmas monotóniák" gyűjteményéről, „dilettáns rögtönzésekről", „rossz értelemben vett vidéki presszók" zenéjéről? Minden tisztelet adassék meg Szent X. Piusz pápa 90 éves Motu propriójának, amelyben szabályozta az egyházi zenét. Amikor azonban egy speciális törvényt magyarázni és alkalmazni akarunk, nem függetleníthetjük magunkat a legfőbb törvénytől, a méltányosságtól és a szeretettől. Különben úgy járunk, mint azok az írástudók és farizeusok, akik „tizedet adtak mentából, kaporból és köményből", de elhanyagolták azt, ami a legfontosabb a törvényben, az igazságosságot és az irgalmat (vö. Mt 23,23). Az egyházon belüli vitás kérdések megoldásának módjával kapcsolatban tudomásom szerint a II. vatikáni zsinat mondta ki az utolsó szót, amikor a hitviták helyett a párbeszédet ajánlotta: „... mindenekelőtt az szükséges, hogy – minden jogos különbség elismerése mellett – fokozzuk az Egyházon belül a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést: így kezdődhet el az egyre termékenyebb párbeszéd azok között, akik Isten egyetlen népét alkotják, akár lelkipásztorok, akár egyéb keresztény hívők" (Az Egyház a mai világban, 92). – Maga a Távlatok is – a 9. szám vezércikke szerint – „a széles körű párbeszéd szellemében" nyitotta meg Kultúra és élet című rovatát. Nos, Czigány György cikke mégsem a párbeszéd igényével íródott, ő nem saját meggyőződését teszi közzé, megengedve mások számára más meggyőződést is, hanem egyszerűen kinyilatkoztat végső igazságokat – primitívnek, dilettánsnak, műveletlennek minősítve mindenkit, aki nem fogadja el az ő sommás ítéleteit. A cikk a hitviták szellemét idézi, nem a párbeszédét. Hitvitát folytatni azonban – hogy a szerző szavaival éljek – életveszélyes dolog. Nem csupán azért, mert a vitatkozás igazában sohasem volt időszerű, hanem azért is, mert ha a vitatkozó nem rendelkezik megfelelő logikai készséggel, akkor nem képes érvelni és bizonyítani, legfeljebb vádaskodni. Mint ahogy teszi ezt – minden jó szándéka ellenére – Czigány György is. Egy vitában például nem tehetjük meg azt, hogy „elmondhatatlan belső evindenciákra" hivatkozva felmentjük magunkat még az eszmei mondanivaló megfogalmazásának kötelezettsége alól is, ugyanakkor mások műveitől számon kérjük még a tartalom és a forma egységét is. – Aki nem rendelkezik a különbségtétel (distinctio) és a tiszta fogalom (notio dara) alkotásának képességével, aki hajlamos a bonyolult valóságok leegyszerűsítésére, a téves általánosításokra, az ne kezdeményezzen hitvitát. Aki pedig nem látja tisztán az összefüggéseket, az ne vonjon le messzemenő következtetéseket. Ahhoz, hogy valaki érdemben nyilatkozhassak az egyházművészetről – és ezen belül az egyházi zenéről –, először is tisztán kell látnia az Egyház és a művészet kapcsolatát. Meg kell értenie, hogy az Egyházat nem lehet lefokozni sem „régizene-együttessé", sem „művészetkedvelők baráti körévé". Az Egyház számára nem az emberi ízlés vagy okoskodás a mérvadó, hanem Isten akarata. Isten pedig, aki – a művelt görög filozófusok nem kis megütközésére – valóságos emberi testben jött közénk, néha abban találja kedvét, hogy „balgaságnak tűnő igehirdetéssel üdvözítse a hívőket" (1Kor 1,21), máskor pedig úgy rendelkezik, hogy egy értéktelen Mária-szobor könnyezzék értünk, és vonzza magához a hívek ezreit. Isten szemében nem a tehetség, nem is emberi művészet a legfőbb érték, hanem a hit és a szeretet. Ezek az erények pedig néha a legbalgábbnak tűnő, „képtelen prozódiai ügyetlenségekkel terhelt" szövegeken és zenéken keresztül is testet öltenek, máskor a legművészibbnek hitt alkotásokból is hiányzanak. Tény az, hogy Jeremiás viszonylag egyszerű stílusa éppúgy próféciát, isteni üzenetet hordoz, mint a ragyogó tollú Izajásé. A csupa mellérendelő összetételt alkalmazó Márk könyve éppúgy evangélium, mint a klasszikus stílust is ismerő Lukácsé. Mindezek fenntartása és hangoztatása mellett készséggel elismerem, hogy a művészetnek fontos szerepe van a hit továbbadásában. De csak szolgaszerepe! A művészet fontos eszköz, amelyet az Egyház megbecsül, de sohasem bálványoz, sohasem állítja azt a cél, vagyis a hit, a szeretet és többi erény helyébe. De vajon igaza van-e Czigány Györgynek, amikor pusztán a művészet magaslatáról – vagy vélt magaslatáról – szemléli a gitáros zene értékét és szerepét? Nekem az a véleményem, hogy nincs igaza. Egy szerteágazó zenei irányzatról, felszínes benyomások alapján, sommás ítéletet alkotni: ez mindig a tévedés veszélyét hordozza magában. Annak ellenére, hogy a „gitárzenéről" minden állítását megfellebbezhetetlen igazságként mondja ki, írása – legjobb esetben is – csak féligazságokat tartalmaz. Nincs igaza akkor, amikor „a szavak fölösleges ismételgetését" ostorozza. Először is: a legtöbb gitáros dalban nem szerepelnek feltűnő ismételgetések. Ilyenek elsősorban a taizéi dalokban fordulnak elő – érthető okokból. (A soknyelvű társaság rövid, ismételhető refrének segítségével tud bekapcsolódni a közös énekbe.) Másodszor a vallásos szövegek ismétlése csak a beavatatlan számára unalmas és „felesleges". Ha végigimádkozzuk a dicsőséges szentolvasót, 53-szor ismételjük el az Üdvöz légy Máriát anélkül, hogy fölöslegesnek találnánk. Lourdes-ban vagy Fatimában egy-egy estén százszor is elénekli a tömeg az Ave Mariát, és ezt csak éretlen és frivol emberek találják nevetségesnek.a Nem igaz az, hogy a gitáros dalok dallamai nem többek „lapos, giccses slágerfordulatoknál, zenei monotóniáknál". Sem a taizéi, sem a Gen rosso-féle dalokban, sem Sillye Jenő Kis Hercegében vagy keresztútjában nincsenek giccses slágerfordulatok. Hol vannak „slágerfordulatok" a Halld, Izraelben, vagy Az Úr nékem pásztorom című dalban? Az taizéi dalokat vagy mondjuk Soeur Sourire Dominique című dalát vajon miért vették fel komolyzenei együttesek is a repertoárjukba? Mert laposak, giccsesek, dilettantizmust sugárzó szerzemények? Nem igaz az, hogy a gitáros dalokat „képtelen prozódiai ügyetlenségek" teszik mulatságossá. Kétségtelen, hogy prozódiai ügyetlenségekkel gyakran találkozunk. Ezeket azonban csak az találja mulatságosnak, aki eleve mulatni akar rajtuk. – Mivel a gitáros dalok jó részének – anyagi és politikai okok miatt – a mai napig nem jelent meg hiteles, „kritikai kiadása", az ítélkezésben nem árt óvatosnak lenni. Egy gyenge kántor előadásában a legszebb népének is hibákkal terheltté, „mulatságossá" válhat. Nem beszélve arról, hogy dogmatikai, stilisztikai és prozódiai „képtelenség" bizony számos népénekünkben is előfordul. Ilyen irányú problémáktól nem mentesek még a legkiválóbb szakemberek által összeállított liturgikus szövegek és dallamok sem. – Ami pedig a szövegek tartalmát illeti – mert azért egy vallásos dal szövegében a mondanivaló sem lényegtelen –, a gitáros dalok elérik, sőt egy-két vonatkozásban felül is múlják a népénekeket. Biblikusabbak, mint a népénekek szövegei, az Istent dicsérő és hálaadó dalok pedig szerencsésen pótolják népénekeink ilyen irányú, viszonylagos szegényességét. Helyet kapnak át nem írt liturgikus szövegek (az átírásokat én sem helyeslem!), továbbá olyan igényes szövegek is, mint Sík Sándor, Juhász Gyula versei vagy II. János Pál pápa gondolatai. Elfogultságra vagy tájékozatlanságra vall, ha valaki a gitáros dalokat értékelve ilyesmit észre sem vesz. Az is csak féligazság, hogy „a gitárzene elhallgattatja az orgonát." Bocsánatot kérek, de nekem itt a „keresztény kurzusról", „az Egyház nyomulásáról" szóló demagóg szövegek jutnak eszembe. Nem hiszem, hogy sok olyan templom van, ahol a gitár tényleg elhallgattatta az orgonát. A legtöbb templomban egyáltalán nincs gitár. Ahol pedig van, többnyire egyszer szólal meg. – A templomban, ahol én misézem, havonta egy (szombat esti) gitáros misét mondunk, több mint 100 orgonás, népénekes mise mellett. Természetesen ott is elhangzott a vád: „ti elhallgattatjátok az orgonát!" Az sem igaz, hogy a gitáros zene „megfosztja ifjú művelőit az igazi zene élményétől". Az általam ismert gitáros fiúk és lányok gyönyörűen és szívesen éneklik a népénekeket, sőt zsoltároznak is – klasszikus stílusban. Ismerek olyan templomot, ahol ők éneklik a húsvéti öröméneket – hibátlanul. Vannak köztük zeneművészeti főiskolások, sőt főiskolát végzettek is. Egyikük például a Bécsi Zeneakadémián tanul, és Placido Domingónak is hegedült már. Őket nem fosztotta meg a gitáros zene a többi zenei műfaj élvezetétől, ők nem dilettánsok! – Akik pedig tényleg dilettánsok, azokat hogyan akarja Czigány György „átigazítani" a „jó zene" művelőivé? És miféle „tapintattal"? Azzal a tapintattal, amely azonnal ráüti a dilettantizmus, a primitívség és az ízléstelenség bélyegét mindazokra, akik gitárt vesznek a kezükbe? Az az állítás pedig, hogy a templomi gitáros zene azonos „a rossz értelemben vett vidéki presszók" zenéjével, inkább a cinizmus határát súrolja, mintsem a tapintatét. Igaz, nem járok (rossz értelemben vett) vidéki presszókba, de nem hiszem, hogy azokban Taizét vagy Sillye Keresztalját idéző zene szólna. De ha igen, akkor mit játszanak a (jó értelemben vett) városi presszókban? És mit játszanak Czigány György munkahelyének, a Magyar Televíziónak könnyűzenei műsoraiban? Azt hinné az ember, hogy a szférák zenéjét. . . Sajnos, le kell szállnunk mégis a földre, mert én egyik nap Madonna, másik nap a Pa-Dö-Dö, harmadnap pedig Lagzi Lajcsi parázna dalait vélem hallani. Pár hete pedig azt énekelte egy ifjú: „Mit csináljak veled? Lapos vassal szétverem a fejed!" Ismétlem: ez a nóta nem egy (rossz értelemben vett) vidéki presszóban hangzott el, hanem a Magyar Televízióban; és mégis: merné-e valaki egy szintre helyezni az Ubi caritas et amor kezdetű énekkel, vagy pl. azzal a dallal, amely Lisieux-i Szent Teréz leveléből született: Anyámnak, az Egyháznak szívében szeretet leszek. Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy „a dilettánsnak mondott gitárzene toronymagasan felülmúlja a tévé könnyűzenéjét", mert hiszen a tévé sem csak ilyen dalokat játszik; ugyanakkor a templomi gitáros dalok közül sem mindegyik éri el az Ubi caritas színvonalát. Kell tudnunk különböztetni! Befejezésül csak azt kérdezzük meg: valóban érvényes-e a templomi „gitárzenére" a „dilettáns rögtönzés" minősítés? Ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismernünk: bizony érvényes néha. De nem mindenhol és mindenkor. Mint ahogy az is csak részben igaz, hogy „a falusi kántorok éneke nem éri el a kívánt színvonalat". És mint ahogy Czigány György cikke is csak részben nevezhető rosszul sikerült rögtönzésnek, csak részben tükrözi a hitviták szellemét, a régen idejétmúlt, a rossz értelemben vett hitvitákét.
Lukács Mária MIÉRT NE LENNE SZENTZENE? Nem kis megdöbbenéssel olvastam a Távlatok ez évi első számában a Czigány Györgytől származó „Lehet-e szent, ami rossz?" című cikket. A téma nem új, hiszen időről időre más katolikus sajtótermékben is megjelent hasonló stílusú durva kirohanás a gitáros zene ellen; de idáig a Szolgálat, illetve a Távlatok az ilyen jellegű, kereszténynek egyáltalán nem nevezhető hangvételtől távol tartotta magát. A szerző, miután a cikk első részében kellőképpen felmagasztalja az általa „szentnek" nevezett zene képviselőit, olyan kijelentéseket tesz, amelyek egyszerűen valótlanok. Néhány gondolatot fűznék ezekhez. Állítása szerint a gitárzene elhallgattatja az orgonát és népéneket. Maradjunk a számszerű tényéknél. Városunkban 20 éve játszom barátaimmal rendszeresen gitáron, hetente egy vasárnapi misén. Templomunkban minimálisan 12 hétköznapi és 5 vasárnapi mise van, valamennyin orgona és népének. Ha pusztán a számokat nézzük, látható, hogy senkit és semmit nem hallgattattunk el. Más templomokban is hasonló a helyzet, hiszen mi sem a zenéből élünk, van más foglalkozásunk, csupán szolgálni szeretnénk a saját pénzünkön vásárolt hangszereken, hozzáadva időnket és szeretetünket. A „szent" és a „rossz" szerző által kisarkított szembeállítása idegen a hívőktől; templomunkban egyformán telt házat hoz az egyházzenei kórustalálkozó és a gitáros mise, zömében hasonló résztvevőkkel. Biztos vagyok benne, hogy nem azért jönnek, hogy a szerző által meghatározott címkét bármelyikre ráragasszák. Egyébként a gitárosok tagjai az énekkarnak, van, aki az énekes népi passióban évek óta stabil tag; tehát semmiféle „tapintatos átigazításra" nincs szükség, ezt már maguk is megtették. A misetételek átírása, fölösleges ismételgetése, variálása, ahogy a szerző írja, egyetlen énekünkben sem történik. Ez olyan abszurd állítás, amire több szót nem is érdemes fecsérelni. Bátorkodom viszont megjegyezni, hogy a teológia levelező tagozatát elvégezve, némi ilyen irányú ismeretre is szert tettem; természetesen nem olyan céllal tanultam, hogy a gitárzene ideológiai megalapozására törekedjem. Nos, a népénekekben nagyon sok olyan szöveget lehet találni, amely teológiailag megtámadható; mégsem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy a gitárzenét különböző ürügyekkel támadók közül egyik is felemelte volna szavát ezek ellen. A szerző szerint felelősség terheli azokat az egyháziakat, is, akik a hatvanas évektől a fiatalokat ilyen olcsó eszközökkel próbálták az oltár köré vonzani. Szűkebb és tágabb környezetemben is megtapasztaltam ezen papok kálváriáját, nemcsak a sorozatos rendőrségi zaklatások, de az egyházi elöljárók elmarasztalása miatt is, amellyel a legenyhébb esetben az örökös áthelyezésekkel próbálták munkájukat lehetetlenné tenni. Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik sokat kockáztatva próbálták megmenteni a magyar ifjúság 1-2%-át, és azt meg is tették; ne merje őket senki utólag bántani. Azokat kellene felelősségre vonni, és ennek ideje is volna, akik zaklatásukban közreműködtek. Hosszan lehetne elemezni a cikkben felsorolt vádakat: alacsony zenei műveltség, giccses slágerfordulatok, zenei közhelyek, dilettáns gitárzene, tenyészik, ami primitív (mint valami penészgomba), prozódia, vidéki presszókba illő sláger-kísérlet (természetesen vidéken kizárólag félművelt, buta emberek élnek), ügyetlenségek, amelyek mulatságossá teszik a gitárzenét. Ha nem látnám, hogy egy katolikus folyóirat van a kezemben, azt hinném, tévedésből egy ma oly szép számmal megjelenő bulvárlapot olvasok. A cikk utolsó szakasza végül is kategorikusan összegez: meghatározza, mi az igazi szent zene, és a rossz, az idejétmúlt dilettáns gitárzene. Tegnap olvastam egy egyházzenei konferenciáról tudósítást az Új Emberben. Az egyik felszólaló elmondja, hogy a zenei viták helye nem a sajtóban való vádaskodás, hanem a megbeszélés az érintettek között. Annak ellenére, hogy a jelzett személy ugyancsak tett már közzé a sajtóban gitárzenét elítélő nyilatkozatot, tökéletesen egyetértek a véleményével. Ne a sajtóban vagdaljuk egymás fejének az alaptalan vádakat, különösen ne a katolikus sajtóban. Én azonban tovább mennék. Szerencsére elmúlt az az idő, amikor a társadalomban néhány ember meghatározta, mi a szép, és a többieknek azt kellett szépnek tartani. A döntést bízzuk a hívőkre; eléggé felnőttek már ahhoz, hogy legyen véleményük. Egyetlen zenei irányzatot sem gátol senki, hogy egy adott helyen bemutassa, amit tud, és az ilyen irányú igényeket rendszeresen kielégítse. Hangsúlyozom, a rendszerességről van szó, tehát nem egy-egy ünnepi alkalomhoz kötött fellépésről. Ha a gitárzene olyan rossz, ahogy a szerző leírja, akkor a hívek ezekről elmaradnak, a templom kiürül azon a misén, és arra mennek el, amelyet „szépnek" találnak. Bízvást állíthatom, hogy amennyiben ez következik be, lesz annyi önkritikánk magunktól is, hogy abbahagyjuk a gitározást. Nos, egyelőre ez a veszély nem fenyeget. Nem számítok arra, hogy akik idáig is durva jelzőkkel illették a gitáros zenét, változtatnának álláspontjukon; azt azonban kérhetem, és joggal el is várhatom, hogy hagyjanak minket a lelkiismeretünk szerint szolgálni azzal, amit tudunk, amire képesek vagyunk.
Ichnád Sándor LEHET-E SZENT, AMIT ISTEN AZZÁ TETT? A zsidóság történelmének – az Ószövetségnek – lapjait forgatva igen gyakran találkozunk az Istenétől elfordult néppel és az emiatt hozzájuk küldött prófétákkal. Gondoljunk Mózes népére, akik aranyborjút öntöttek, vagy Ninive lakóira, akikhez Jónásnak kellett elmennie – hogy csak két példát említsünk. Jézus kortársai közül maga emelte ki az írástudókat és a farizeusokat. Ahogy ő beszél róluk: „Jaj nektek írástudók és farizeusok! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat nem engeditek be." (Mt 23,13) Legnagyobb fájdalom, hogy Krisztus után mind a mai napig sem szűnt meg az elfordulás, és így időről időre feltűnnek Isten által hozzánk küldött próféták. Az egyik legkiemelkedőbb volt a XII–XIII. század fordulóján Ferenc testvér, aki kora kirívó istentelenségeire mutatott rá. Egy ilyen jellegű elfordulás következett be a második világháború után, amikor „rendeződtek" a politikai viszonyok, és viszonylagos egyensúly állt be. Ez a jóléti társadalmak megjelenését és a technika ugrásszerű fejlődését idézte elő. A katolikus egyházra is rányomta bélyegét ez a korszak. A jólét, a technika teremtette kényelem elfordította az embereket a hittől, Istentől. Az egyház tagjai, a hívők is elkényelmesedtek. Lelki értelemben sokak számára „kihűlt" a vallásos élet. Ez az általános jelenség megmutatkozott az egyház zenei életében is. Az énekelt imádságok csak eldalolt versekké váltak. A kántorok nagy része a templomot csak munkahelynek tekintette. Az egyházközségek egy részében még ma is olyan kántorok tevékenykednek, akik finoman szólva sem teljesítik a vallási minimumot. Szentségekkel nem élnek. A kapcsolatuk az Istennel nulla. Ezt a visszás helyzetet ismerte fel néhány fiatal, akik a hatvanas években gitárt vettek a kezükbe. Céljuk nem az volt, hogy kivegyék a munkát a hagyományos értelemben vett kántorok kezéből. Hiszen mielőtt saját dalokat kezdtek énekelni, maguk is hagyományos templomi kórusokban énekeltek. Amit tettek, azt – ellentétben a hivatalos zenészek többségével – nem munkának, hanem küldetésnek tekintették. Amit akartak, csak annyi, hogy visszakapja az egyházi zene az őt megillető helyet: újra imádsággá váljon az imádság. Ne csak „eldarált" éneksorozat legyen a szentmise, hanem egy átélt, szívből és lélekből fakadó istenélmény énekesek és hívek számára. Ahogy Szent Ferencet, ezeket a fiatalokat sem értette meg koruk. Nem látták tisztán, és nem fogadták el, hogy nem a régi, évszázados értékeket elsöpörni, hanem jobbá tenni akarják. Nem az ősi zene helyett, hanem mellette akarnak újat hozni. A meg nem értettség odáig fajult, hogy üldözték, és megpróbálták csírájában elfojtani az egész jelenséget. Úgy látszik, e kor bölcsessége meg sem közelítette Gamálielét (ApCsel 6,38–39): „... mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket. . . Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől származik, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe." A kezdet kezdetén, éppen azért, mert a hiányt vették észre, a hangsúly természetesen az énekek imádság voltára helyeződött. Az évek azonban változást hoztak. A hétköznapi templomi gyakorlatban és a katolikus sajtóban – ez utóbbiban, sajnos, minősíthetetlen stílusban – már 7–8 évvel ezelőtt kritikák érték a gitáros énekkarokat és az általuk énekelt dalokat. A kritikák egy része – amivel nem tudtak mit kezdeni a gitárosok – abból fakadt, hogy a klasszikus zene szabályaiból és nem a gitáros zene sajátosságaiból kiindulva ítélték meg e stílust. Hozzá kell tenni, hogy a klasszikus zene szabályait leíró alapmű 1952-ből származik, tehát jóval a templomi gitározás hazai megjelenése és elterjedése előtt készült. (Dr. Kesztler Lőrinc: Összhangzattan.) Napjainkra a dalokat író zenészek – egyrészt az elődök évtizedes tapasztalatainak, másrészt a zenei képzettségnek köszönhetően – a gitáros zene szabályait követő dalokat írnak. Talán, ha a kezdetekkor megfelelő támogatást és nem visszautasítást kaptak volna e fiatalok, ma már előbbre tarthatnának. Egészen a közelmúltig nem volt megfelelő képzési lehetőség gitáros templomi kórusok és énekkarvezetők számára. Nem volt hova fordulniuk a dalszerzőknek, zenészeknek, énekeseknek. Egyénileg az esetek többségében elutasítást kaptak, intézményesen pedig csak a hagyományos, orgonacentrikus kántorképzés keretei álltak rendelkezésre. Elvárták tőlük a színvonalas zenélést, viszont szakmai, anyagi támogatást nem kaptak. Ma ez már a múlté. Van több hivatalosan – államilag és egyházilag is – elismert magánkezdeményezés, amely ezt a munkát kívánja támogatni, segítséget nyújtva a szükséges és megfelelő ismeretanyag megszerzésére. Rendelkezésre állnak képzett, hozzáértő zenészek, akik a dalok tökéletesítésében nyújtanak segítséget. Nem állíthatjuk természetesen, hogy ezzel megszűnt minden probléma. Az elkövetkező évek és a szakértelem azonban segítenek kicsiszolni az énekeket. Itt kell emlékeztetni a Szent vagy, Uram! énekgyűjteményre, amelynek átdolgozása Éneklő Egyház címen a közelmúltban jelent meg. Ha nem szégyen ez az átdolgozás, javítás, akkor azt hiszem, a gitárosoknak sincs mit szégyellniük... Nagy tévedés azt gondolni, hogy a gitározás elvonja a fiatalokat a „népénekléstől". Ma már a templomok zömében, ahol gitározás folyik, a dalszövegek ki vannak vetítve. A fiatalok a mise kezdete előtt néhány perccel kiállnak, hogy megtanítsák az énekeket, közös éneklésre buzdítva. Ez pedig nem más, mint szó szerint vett „népének". Hány templomban teszik ezt meg a kántorok vagy a gregorián kórusok...!? Csak remélni lehet, hogy az egyházi zene hivatalos képviselői lassan ráébrednek: szükség van az énekesekre, zenészekre mindenütt. Legyen az gitáros vagy orgonás, kürtös vagy hegedűs, szoprán vagy tenor hangú. . . Avval, hogy a lehetőségek megnyíltak a vallás és az egyház előtt, megnövekedett az elvégzendő munka is. Jó lenne, ha nem az egymásra mutogatás, hanem az egymás hiányosságainak közös kijavítása lenne a cél. Legyen az klasszikus vagy modern zene. A már említett, 7-8 éve egy katolikus hetilapban megjelent cikksorozat igen nagy botrányt okozott. Ugyanez történt néhány éve egy másik - szintén katolikus - újság hasábjain. Ez pedig nem tett jót sem az egyik, sem a másik félnek. Szeretném remélni, hogy a Czigány György által írt cikket várhatóan követő vitasorozat nem az előző kettő példáját követi. Hasznosabb lenne, ha közös munkával a helyzet visszásságaira keresnénk meg a megoldást. Mind a gitározáson, mind pedig a hagyományos éneklésen belül. Köszönet jár Czigány Györgynek, hogy fölvetette újra e problémát. Amit leírt, már nyolc éve is szinte szó szerint így jelent meg, és már akkor is idejétmúlt volt. Így, gondolom, e cikk megírására az indíthatta, hogy segítsen a megoldást megtalálni. Kíváncsian várom – azt hiszem, sokadmagammal –, hogy milyen konkrét, nem elnyomó célzatú megoldást tud javasolni.
Simon Endréné AMI JÓ, AZ SZENT IS? Gyakran és egyre szigorúbb hangú cikkek jelennek meg a fiatalok gitáros templomi muzsikáját elítélendő, a „szent zene" védelmében. A harcias hangvétel, amellyel az „erők megosztása" ellen tiltakozik egy kiválóan képzett muzsikusréteg, bizony fájó jelenség, mert ez olyan téma, amelynek megvitatásánál a párbeszédet példaszerűen lehetne gyakorolni. Ilyen szellemben írom soraimat. Huszonnyolc éven át tanítottam éneket az általános iskolában, átlagon felüli eredménnyel. Találkoztam Kodály tanár úrral, és énekeltem tanítványaimmal a jelenlétében. Nagy tisztelettel jártam a tőle megjelölt úton. Szomorúan kell tapasztalnom, hogy az elmúlt 20 évben mindjobban feledésbe merül a népdaléneklés, ami a Mester legfőbb óhaja volt. Az ősi népdalok költőiségétől, mondanivalójától, lelkületétől megdöbbentően különböző újabb kori – sokszor a közönségesség határát súroló – „népdalokat" énekelnek együtteseink, hogy a mai kórustagság daloló kedvét fenn tudják tartani. Miért változott meg ennyire zenei anyanyelvünk? Mi a változás oka? Van a mai életnek egy területe, ahol a fiatalság, de nagyon sok felnőtt is mintha újra megtalálta volna dalolókedvét. Egyre nő a templomi gitáros együttesek száma. Nem kell ide becsalogatni senkit, főleg ha az együttes színvonala jó. Ez a lelkesedés abból a metafizikai szomjúságból fakad, amely az istenhit, a vallás újrafelfedezését is jelenti napjainkban. Az egyszerű ének: „Várj, és ne félj, az Úr jön már, várj, és ne félj, hű szívvel várj!" – vagy: „Ahol szeretet és jóság, ahol szeretet, ott van Istenünk", többet mond az éneklőnek és hallgatójának, mint a sok beszéd. Ezen elmélkedni lehet éneklés közben, és keresni, esetleg meg is találni Istent. Boldog nemzedék, amely így dalol, és boldogok lehetnek a szülők, akiknek gyermekeit ez a lelkület hatja át! Hogy vannak gyenge színvonalú gitáros együttesek? Vannak gyenge zenetanárok, világi és templomi kórusok, amelyek néha áhítatot zavaróan szólaltatják meg a klasszikus műveket. Énekeltem kiemelt kórussal szentmisét úgy, hogy kiváló minősítést kaptunk, pedig az énekesek zöme profán lelkülettel szerepelt. Nem mindig szent az, ami jó! Milyen nagyszerű lenne, ha a kritikusok energiájával a jól képzett muzsikusok, karnagyok a lelkesen daloló, hitet kereső fiatalok mellé állnának, velük énekelnének, és elősegítenék fejlődésüket! Ezt a stílust nem megváltoztatni vagy kizárni kell a templomból, hanem javítani, tökéletesíteni. A szent cselekményeket, szertartásokat átélni sokféleképpen lehet. Mindenki a maga felkészültsége és kegyelme szerint mélyed el bennük. Van, aki a „Közelebb, közelebb, Uram, hozzád..." elnyújtott éneklésével; van, aki Palestrina zenéje révén; de aki gitárral dicséri Istent: „Áldott légy, Uram...", az nem tiszteletlen, nem giccses, csak más. Nem tiszteletlen az afrikai keresztény, amikor dobszóra táncol Isten előtt. A fiatalok és felnőttek számára lelki élményt nyújtó gitáros ének nem ellentéte, nem ellensége a nagy mesterek egyházi remekműveinek, ők a mindennapi kenyér a pompás lakomák között. Azok a karnagyok, akiknek keze alatt élmény Harmath A., Werner A., Halmos L., Bárdos L., Szokolay S. műveit énekelni, akik családias, testvéri légkört tudnak tanulás közben kialakítani, azoknak valószínűleg nincsenek létszámgondjaik. Ha vannak, bizonyára akkor sem a gitáros együttesek terjedése miatt. Közéjük kellene állni, együtt énekelni, és minden igyekezettel emelni, fejleszteni ezt a mozgalmat, örömmel, hogy újra dalolni tudjon az ifjúság – és szépen!
KULTÚRA ES ELET Szabó Ferenc MAURICE BLONDEL IDŐSZERŰSÉGE (Száz éve jelent meg az Action) 1993. március 11-13-án Aix-en-Provence-ban egy filozófiai kollokvium keretében emlékeztek meg Maurice Blondel (1861–1949) fő műve, A Cselekvés (L'Action) megjelenésének századik évfordulójáról. Paul Poupard bíboros ez alkalomra elvitte a pápa levelét, amely méltatja a katolikus filozófus művét, újszerű apologetikáját, a század elején sokat vitatott, modernizmussal is gyanúsított gondolkodó módszerét. „Blondel eredetisége abban van – olvassuk az aix-i érsekhez intézett pápai levélben –, hogy az emberi cselekvést minden dimenziójában átfogja: tanulmányozza annak egyéni, társadalmi, morális és még inkább vallási szempontjait, és megláttatja e szempontok belső kapcsolatát. Ebből következik, hogy minden ember cselekvésében felfedi léte és belső élete képességeit, miként Teremtőjével való mély kapcsolatát. Ezért, amint a filozófus magyarázza, a vallásos lélek végső elemzésében tökéletességét a kinyilatkoztatott vallás egyszerű, »betű szerinti gyakorlásában« találja meg. Túl a dialektika csodáin és a »tudat elragadó érzelmein«, ott van a cselekvés, amely révén Isten lakást vesz bennünk. És a modell nemde az eucharisztikus cselekmény, amely a végtelenre nyit rá, és amely a hívőnek adja a »véges végtelent«?" II. János Pál levele a továbbiakban még megvilágítja azt, hogy Maurice Blondel abban a korszakban, amikor a racionalizmus és a modernista válság kiforgatta igazi mivoltából a kinyilatkoztatást, és fenyegette az egyház hitét, emlékeztetett arra, hogy cselekvésünkben az isteni cselekvést fedezhetjük fel, az isteni kegyelem és az emberi tudat-cselekvés bensőséges kapcsolatát, és hogy a filozófus filozófiai megfontolásai végén elvezet bennünket a misztériumhoz. Blondelnek sikerült kellőképpen megőriznie a természetes és természetfeletti rend közötti különbséget; az Action-ban a hívő filozófus megmutatta, hogy csodálatos harmónia van a természet és a kegyelem, az ész és a hit között. Miként Pascalnál, az ember itt is „a semmi és a minden közötti lény"; Blondel türelmesen elvezeti őt annak felismerésére, hogy az életnek isteni ára van. Végül a pápa rámutat arra, hogy Blondel a modernista válság idején sokat szenvedett kettős hűsége miatt: sikerült neki összeegyeztetni a legszigorúbb filozófiai kritikát legigazibb katolicizmusával, bőven merítve a dogmatikai, patrisztikus és misztikus hagyományból; hűséges maradt a modern gondolkodáshoz és az egyházi tanítóhivatalhoz egyaránt: a gondolkodó merészsége és egyházhűsége a mai filozófusok és teológusok számára is példa lehet. A modernista válság dokumentumainak közzététele és feldolgozása (Poulat, Marié, Bouillard, Gauthier és mások munkássága folytán) lehetővé tette, hogy világosabban lássuk Maurice Blondel életművét, vállalkozása eredetiségét és az „immanencia módszerének" igazi horderejét. Az első Action, amely 1893-ban jelent meg, ezt a módszert dolgozta ki. Miről is van szó? Próbáljuk összefoglalni a vaskos monográfia szándékát, amely arra az egzisztenciális kérdésre akar válaszolni: „Igen vagy nem, az életnek van-e értelme, és az embernek van-e rendeltetése?" E kérdés elől nem térhet ki senki; akár akarja, akár nem, az ember választ ad rá életével; a megoldás szükségszerűen benne van a cselekvésünkben. Aki nem akar választani, az is választ. Blondel a tudatos, ésszerű választásra akarja serkenteni az olvasót elemzései során. A filozófus felfedi a természetfeletti igényét minden akarásban: a mélyen fekvő akarat (volonté voulante), az akarás dinamizmusa a végtelenre tör; a meghatározott tárgyra irányuló akarat (volonté voulue) hiába próbálja kiegyenlíteni a végtelen vágyát, mindig megmarad az eltérés (inadéquation), a hasadás cselekvésünkben; a soha-meg-nem-elégedés élményét mindenki naponta megtapasztalhatja. A cselekvés „dialektikája" azt mutatja meg, hogy önmagunktól képtelenek vagyunk a cselekvés befejezésére: a Végtelenre vagyunk betájolva, de ez elérhetetlen számunkra. Alkalmazva mindazt, amit a cselekvés tudományos feltételeiről, a determinizmusról és a szabadságról, a cselekvés különböző összetevőiről előzőleg kifejtett, miután sorra elemezte az emberi cselekvés különböző „köreit", a család, a haza, az emberiség és a vallás területeit, Blondel az emberi cselekvés és az Abszolútum kapcsolatát vizsgálja. Rámutat a bálványozás tévedésére, tehát amikor az ember a végesben keresi és imádja az Abszolútumot, és miután az emberi cselekvés összes lehetőségét végigjárta, így következtet: „Lehetetlen, hogy az ember ne élje meg a természetes rend elégtelenségét, és ne érezzen vágyat valami több után; viszont önmagunkban képtelenek vagyunk olyasmit találni, ami kielégítené a vallásos igényt. Szükséges és elérhetetlen (c'est nécessaire et c'est impraticable)" – ez a meghatározatlan természetfeletti. A cselekvés – az emberi élet – csak úgy lehet befejezett, ha szabadon a Transzcendenst választja, ha beleegyezik abba, amit látszólag rákényszerített valami idegen Hatalom, ha beleegyezik a teremtésbe, és az isteni Akarathoz simul. Blondel tehát az „immanencia módszerével" (fenomenológiájával) megjelöli a hipotetikus természetfelettit, amely ajándék, amely nélkül befejezetlenek vagyunk: ha a személyiségünket beteljesítő Valóságot választjuk, az Egyetlen Szükségest választjuk. De létezik-e ez a vágyott, minden tettünkben keresett és – a feltételezés szerint – cselekvésünket beteljesítő Végtelen Valóság? Mert a filozófus csak a Végtelen eszméjéhez vezet el; az ember annak valóságát csakis – a keresztény hittől sugallt – választásban állíthatja, mondhatja magáénak. A filozófia tehát rámutat a követelményekre, megmutatja azt is, hogy milyen feltételek mellett ésszerű a választás (az ember megvizsgálja a történelmi kinyilatkoztatást és a hitre invitáló jeleket), de a szabad döntést az élő embernek kell megtennie. Ez az Action legfőbb következtetése: nem lehetünk meg a gyakorlat nélkül, meg kell tennünk az igazságot. Blondel monográfiája végén személyes tanúságtételként így fejezi ki a természetfelettire vonatkozó pozitív választását: „C'est", igen, létezik. Blondel új apologetikája nem a régi érveket akarja korszerűsíteni, hanem magát az embert készíti elő a választásra (option): rávezeti arra, hogy foglalkozzék a vallási problémával, az Egyetlen Szükségessel, és hogy a megoldást a katolicizmus irányában keresse. Később a támadásokra válaszolva Blondel még jobban megmagyarázta módszerét híres Levelében (Annales de philosophie chrétienne, 1896): a katolikusoknak megmutatta a hagyományos apologetikai módszerek elégtelenségét; a hitetleneknek pedig racionálisan igazolta szándéka jogosultságát. Vagyis: kimutatta, hogy az immanencia módszere és a transzcendencia tana egymást kölcsönösen magában foglalja. Miben is áll tehát az immanencia módszere? „A tudatban kiegyenlítjük azt, amit látszólag gondolunk, akarunk és teszünk azzal, amit valóban teszünk, akarunk és gondolunk: így a tettetett tagadásokban és a mesterségesen akart célok keresésében felfedjük azokat a mély állításokat és azokat a megfékezhetetlen igényeket, amelyek cselekvésünkben burkoltan benne vannak." A keresztény filozófus tiszteletben tartja a modern filozófia követelményét és posztulátumát: „semmi sem léphet be az emberbe, ami előzőleg nem tőle jött volna, és ami nem felelne meg bizonyos formában terjeszkedési törekvésének." Vagyis a gondolkodásnak autonómnak (függetlennek) és autoktonnak (öntörvényűnek) kell lennie. Másrészt az is igaz, hogy a katolicizmus elképzelhetetlen természetfeletti nélkül (tehát nem lehet szó az immanencia tanának elfogadásáról). Az ember ugyanis önmagától képtelen önmagából kicsiholni az erőt, hogy gondolkodását és akarását befejezze: Isten ajándéka (kegyelem) nélkül, Isteni Közvetítő nélkül képtelen megtalálni és elnyerni az üdvösséget. „Szükséges és elérhetetlen" – ez a természetfeletti fogalma a filozófus megfogalmazása szerint. Ha Isten mellett választunk, ha hittel elfogadjuk Isten ajándékát, a megistenülés útjára lépünk. A természetfeletti tehát (amely a történelmi kinyilatkoztatás révén tárul fel az ember számára) szükséges az embernek, hogy beteljesedjék, hiszen Istenhez rendelt lény. Blondel mint filozófus eleve (a priori) nem határozza meg a természetfeletti tartalmát, amint ezt H. Bouillard helyesen magyarázta, hiszen ez ellentmondásos lenne: ha a természetfeletti kinyilatkoztatásnak van értelme, annak tartalmát az ember a priori nem határozhatja meg. Blondel számára a fő kérdés az ember alkalmassága és felkészültsége az isteni ajándék befogadására: milyen legyen a helyes emberi magatartás az esetleges természetfeletti kinyilatkoztatással szemben; mit kell tennünk, hogy Isten szavát felismerjük és kegyelmét elfogadjuk, ha ő közölni akarja magát? Blondel tehát mint filozófus az Action-ban nem a pozitív, történelmi kinyilatkoztatással foglalkozik, hanem a „meghatározhatatlan természetfelettivel", az örök ember Isten-szomjával, a Transzcendenssel, amely (Aki) szellemi dinamizmusunkat, megismerő és akaró lendületünket mozgatja. (J. Maréchal a szellemi dinamizmus megismerési szempontját tanulmányozta, amikor a kanti ellenvetésre válaszolva kidolgozta a transzcendentális módszert; őt követték olyan teológusok, mint K. Rahner.) Jean Lacroix perszonalista filozófus szerint az egész blondeli mű a filozófia nagysága és gyengesége jegyében áll. Nagyság: a filozófus mindent meg akar érteni, minden tapasztalatot ki akar kutatni. Gyengeség: a filozófia elégtelen önmagának, hiszen önmaga alapjait nem tudja igazolni, és nem is lehet befejezett: ha őszinte, be kell vallania saját elégtelenségét. Blondel maga megkapó hasonlattal jellemezte filozófiáját. Rómában Agrippa Pantheonjának kupolája felülről nyitott: a központi nyíláson keresztül árad be felülről a fény. Ugyanígy az emberi szellem is, mint valamiféle befejezetlen mű, felülről nyitott, felülről kapja az isteni fényt: képes Isten befogadására, ha kellőképpen felkészülve megnyílik Isten önközlésének. Blondel filozófiája tehát nem zárt rendszer, hiszen nyitott a természetfeletti felé, csírájában a vallás filozófiája. Az 1893-as Action-ból kiindulva, a Hagyomány és a dogmafejlődés kérdéseit elemezve (miként Newman is), Blondel hozzájárult a II. vatikáni zsinat isteni Kinyilatkoztatásáról szóló konstitúciója (Dei verbum) és az ökumenizmusról szóló dekrétum megszületéséhez. Maurice Blondel korunk katolikus gondolkodásának egyik legkiemelkedőbb alakja; száz évvel ezelőtt megjelent Action-ja pedig legkiválóbb, ma is időszerű műve.
Szabó Ferenc MEGALAKULT A MAGYAR MARITAIN-EGYESÜLET 1993. május 12-én este a budapesti Pénzügyminisztérium tanácstermében megalakult a Magyar Jacques Maritain Egyesület, amely hazánkban a Nemzetközi Jacques Maritain Intézettel együttműködve fejti ki kulturális tevékenységét. Az Egyesület névadója, Jacques Maritain újtomista filozófus, éppen 20 évvel ezelőtt hunyt el. A róla elnevezett nemzetközi intézet és az egyes országokban működő Maritain-egyesületek kulturális-világnézeti tevékenysége bizonyítja, hogy a francia katolikus gondolkodó szellemisége, „teljes humanizmust" hirdető világnézete ma is eleven erő. Az alakuló közgyűlésen a mintegy harminc értelmiségi elfogadta az egyesület alapszabályát, és megválasztotta a tisztviselőket. Elnök Keresztes K. Sándor országgyűlési képviselő, titkár pedig Turgonyi Zoltán filozófus, egyetemi tanár lett. Az alapszabály az egyesület céljai között a következőket jelöli meg: – J. Maritain életművének megismertetése és a perszonalista filozófia szellemiségének terjesztése; – Magyarország és környezete szellemi megújítása; – a magyar társadalom átalakulási folyamatának tanulmányozása vallási, kulturális, szociológiai, gazdasági, politikai és morális szempontok alapján; – a keresztény hívők gondolkodásának alakítása, segítése hitük tudatosabb megéléséhez, illetve filozófiai és társadalomtudományi téren művelt, világi keresztény értelmiség kialakítása. Az egyesület e célokat személyes kapcsolatok, baráti közösségei révén kívánja megvalósítani a következő eszközökkel: könyvek és más sajtótermékek közzétételével; konferenciák, előadások, tanfolyamok szervezésével; általában a tomista-perszonalista szellemiség képviseletével és terjesztésével a különböző fórumokon és a közéletben. Az egyesület „laikus" jellegű (egyházi hierarchiától független) keresztény szellemű társulás, ugyanakkor interkonfesszionális, tehát elsődlegesen olyan alapvető erkölcsi értékeket képvisel, amelyeket a természettörvény (természetjog) alapján minden ember elfogadhat, a keresztény kinyilatkoztatástól függetlenül is. Ezt a célkitűzést Jacques Maritain szellemében kívánja megvalósítani, aki Szent Tamás nyomán hangsúlyozta a természetes ész (és a lelkiismeret) alapvető szerepét az etikai normák felismerésében. Maritain 1943-ban a bolsevista és a náci totalitarizmus idején hangoztatta Az emberi jogok és a természettörvény c. művében: „Az emberi személynek jogai vannak egyszerűen azért, mert személy (...), nem csupán eszköz, hanem öncél (...), akit így kell kezelni. Az emberi személy méltósága (. . .) semmit sem mond, ha nem jelenti azt, hogy a természettörvény alapján az emberi személynek joga van a tiszteletre, tehát jogalany, jogokkal rendelkezik." Jacques Maritain észak-amerikai emigrációja idején jelentős befolyást gyakorolt az 1948-ban az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja kidolgozására, amely részben magáévá tette a tomizmus természettörvényről vallott (manapság sokat vitatott) felfogását. Maritain meglátta, hogy az általa korábban hirdetett „kereszténység" (chrétienté = középkori keresztény társadalom) már eltűnt a szekularizálódással, és hogy a pluralista társadalomban nem mindenki fogadja el a keresztény hit, a kinyilatkoztatás alapján megfogalmazott valamennyi etikai normát. De a „józan ész", egy bizonyos racionalitás alapján még lehetséges egy minimális konszenzuskeresés, lehetséges az alapvető emberi jogok listájának összeállítása éppen az emberi személy méltóságának tiszteletét keresve. Amikor 1951-ben a nürnbergi per alkalmával a náci háborús bűnösök ügyvédjei azt hozták fel a vádlottak mentségére, hogy „ahol nincs törvény, nincs büntetés" (szerintük az állítólag megsértett törvények még nem voltak érvényben), a vádlók olyan alapvető emberi törvényekre (természettörvényekre) hivatkoztak, amelyek pozitív törvényhozás előtt is érvényben vannak. Ez a megfontolás jelezheti, hogy a mai pluralista magyar társadalomban is a párbeszéd alapja, a konszenzuskeresés kiindulópontja lehet a maritaini „teljes humanizmus", az a keresztény szellemű perszonalizmus, amely az ember isteni hivatását is szemmel tartja, és nem elégszik meg az „egydimenziós ember"-rel. A keresztény humanizmus az egész ember és minden ember testi-lelki kibontakozását elősegíti. A háború másnapján Maritain Az ember és az állam c. konferenciasorozatában olyan „új demokráciát" vázolt fel, amely a szellem primátusát vallva morális forradalmat sürgetett a közéletben, a gazdasági és politikai életben, követelve egy bizonyos liberális kapitalizmus reformját is. A most megalakult magyar Maritain-egyesület az Alapszabály szerint „figyelemmel kíséri a magyar állami és társadalmi közélet jelenségeit és problémáit, azokkal kapcsolatban állást foglal, és megoldásukra javaslatokat tesz. Megkülönböztetett érdeklődést kíván tanúsítani a magyarság és a nemzetiség kérdései, az élet tisztelete, a családi élet tisztasága, a szociális gondok enyhítése, az egyházak és a hívő állampolgárok helyzete, valamint az emberek toleráns megbecsülése iránt." Az egyesület kész együttműködni más olyan szervezetekkel, amelyek e célkitűzésekkel egybehangzó tevékenységet folytatnak.
Német nyelven is megjelent a Katolikus Egyház Katekizmusa Május derekán Németországban, Ausztriában és Svájcban bemutatták az új egyetemes katekizmus német fordítását. (Mi magunk a francia kiadás alapján a Távlatok 1993/1. számában ismertettük ezt a hit- és erkölcstani összefoglalást, amely mintegy a II. vatikáni zsinat kései gyümölcsének tekintendő.) Christoph Schönborn domonkos, aki a katekizmust előkészítő szakbizottságot vezette, és közben bécsi segédpüspök lett, több ízben is nyilatkozott a sajtó képviselőinek. Ez a munka – mondotta május 17-én Lipcsében, ahol Karl Lehmann mainzi püspök, a német püspökkari konferencia elnöke mutatta be a katekizmust – segítség akar lenni, hogy megvilágosítsa a hit kérdéseit. Mintegy válaszolva az olyan erős kritikára, mint amilyen Hans Küngé is („A katekizmus a római iskolás teológia produktuma", tehát nem veszi figyelembe a II. vatikáni zsinat óta kibontakozott haladó teológiát), Kari Lehmann azt hangoztatta, hogy az egyetemes katekizmus „kiindulópont, nem pedig végpont". – Franz König bíboros az egyik osztrák lapnak nyilatkozva megjegyezte: a kritikák egyoldalúan nyugat-európai szempontokat vesznek figyelembe. A svájci püspökök sajtókonferenciáján Pierre Mamie püspök, a konferencia elnöke, az egyetemes katekizmus pozitívumai között kiemelte a következőket: figyelembe veszi az „igazságok rangsorát", amelyről az ökumenikus dekrétum beszél, előtérbe helyezi a szociális kérdést, és prófétai elemeket is tartalmaz. – Négy német nyelvű kiadó összesen 200 000 példányban jelentette meg a katekizmust, 100 000 példány már el is fogyott. Itt jegyezzük meg, hogy a francia nyelvű katekizmusból 600 000 példányt nyomtattak. Az olasz, francia és spanyol nyelvű kiadásból eddig összesen kétmillió példány kelt el.
A MAGYAR EGYHÁZMEGYÉK ÚJJÁSZERVEZÉSE II. János Pál pápa 1993 pünkösd ünnepén kelt bullájával a magyar katolikus egyház szervezeti felépítésében a következő változtatásokról döntött: A hazánkban eddig meglévő három érsekség számát (Esztergom, Kalocsa, Eger) növelte, új érsekséggé, valamint metropolitai székhellyé emelte az eddigi veszprémi püspökséget. Az új érsekség első érsekévé dr. Szendi József veszprémi megyéspüspököt nevezte ki. A pápai döntés nyomán a Dunántúlon a veszprémi egyházmegyéből létrejön a kaposvári egyházmegye, a Tiszántúlon pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyéket magában foglalva megalakul a debrecen-nyíregyházi egyházmegye. A szentatya kaposvári megyéspüspökké Balás Béla eddigi veszprémi segédpüspököt, debrecen-nyíregyházi megyéspüspökké pedig Bosák Nándor egri hittudományi főiskolai rektort nevezte ki. A jövőben Budapest főváros egész közigazgatási területe, Csepel kivételével, az esztergomi főegyházmegyéhez tartozik, amelynek új elnevezése esztergom-budapesti főegyházmegye lesz. A szentatya arról is rendelkezett, hogy a kalocsai főegyházmegye elnevezése a kalocsa-kecskeméti főegyházmegye legyen, és az érsekség vegye át a váci egyházmegyétől az egész Bács-Kiskun megyét, beleértve Kecskemét városát is. A fenti területrendezés intézkedik a legtöbb magyarországi katolikus egyházmegye határainak módosításáról is. A bulla végrehajtásával II. János Pál pápa Angelo Acerbi érsek, apostoli nunciust bízta meg, aki annak hatálybalépéséről is intézkedik.
SZEMLE Farkas György: A KALOT-mozgalom és népfőiskolái. Érdi Polgárok Népfőiskolája, Érd, 1992. Az ország megoldásra váró gazdasági és társadalmi problémái éppen úgy siettették a KALOT-mozgalom megszületését, mint a nemzetközi események. P. Kerkai Jenő, innsbrucki tanulmányai befejeztével, 1935 nyarán Szegedre került, és a szemináriumban dogmatikát adott elő. Évek óta készült a parasztifjúság megszervezésére. Különösen ösztönző hatással voltak rá a francia iparos- és agrárifjúság már akkor működő szervezetei, a „JOC" (Jeunesse Ouvriére Chrétienne) és a „JAC" (Jeunesse Agricole Chrétienne). De ismerte a SZKIE mozgalmat is (Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület), amely a Felvidéken 1932-ben kezdte meg szervezőmunkáját. P. Kerkai, provinciálisa engedélyével, de saját felelősségére elindította a KALOT-mozgalmat (teljes nevén: Katolikus Agrárifjúsági legényegyletek Országos Titkársága, 1938-tól Testülete). Két parasztszármazású civil munkatársa, Ugrin József és dr. Farkas György állt melléje. Az utóbbi a szerzője a KALOT-mozgalomról 1992-ben megjelent monográfiának. A tanulmány alapos, meggyőző munka, világos szerkezeti felépítéssel és bőséges információval. Számokban és szövegidézetekben előforduló eltérések a mű egészét lényegében nem érintik. Éppúgy relatív értékű részletkérdésekkel foglalkozó kritikája. Farkas György tudta tapasztalatból, hogy a KALOT-program az egész parasztsághoz szólt, és kertelés nélkül új társadalmi rendszert hirdetett. A provokatív kérdésre: „Kié a legényegylet?" a válasz így szólt: A földműves és földmunkás ifjaké, röviden az agrárifjúságé. Majd így folytatta: 1935. november elején küldtük ki az első tájékoztatókat. 10 legény jelentkezését már eredménynek tekintettük volna. 85-en jelentkeztek 14 faluból három és fél napos vezetőképző tanfolyamra. Ez három tanfolyam hallgatóságát tette ki. S mindhármat meg is tartottuk 1935–1936 telén. Az 1937-ben megjelent Vezérkönyv I. a mozgalom konkrét programját, az 1939-ben kiadott Vezérkönyv II. az egyletvezetés teljes praktikumát tartalmazta. A szervezési program három kísérleti tanfolyamán szerzett tapasztalatok kiértékelése alapján újabb legénycsoportok kiképzése került sorra. Három csoport 1937–38-as téli időszakban végzett munkájának eredménye több mint 150 lelkigyakorlatos vezetőképző tanfolyam, 7000 kiképzett legényvezetővel. Munkájuk nyomán év végére (már jóváhagyott alapszabállyal) 1500 helyi szervezet működött 100 000 rendes és 250 000 pártoló taggal. Az 1938–39-es év mozgalmi eseményeihez tartozik, hogy a SZKIE 20 000 taggal csatlakozott a KALOT-hoz. Az első öt év (1935–1940) eredményei: 279 vezetőképző tanfolyamon 17 458 parasztlegény nyert kiképzést; ez idő alatt a mozgalom 3500 faluba és tanyára jutott el, és a pártoló tagokkal együtt elérte a félmilliós létszámot. 1940-ben megnyílt hat, 1942-ben nyolc, 1943-ban újból hat népfőiskola, köztük elsőként az Érdi Népfőiskola, mint a mozgalom központi képzőhelye. 1942-ben a központban dolgozó hivatásos munkatársak száma már százra emelkedett. A központ 5000 főnyi egyházi és világi vezetővel tartott kapcsolatot. A költségvetés ebben az évben 300 000 pengőt tett ki. A központ belső szervezeti felépítése 1943-ban 22 különféle funkció szerint alakult ki. (Elnökség, szakosztályok, üzemek stb.) A népfőiskolák tanfolyamain történő kiképzés központi témái a következők voltak: I. A népfőiskola történeti útja; II. Hazai kezdeményezések; III. A KALOT-népfőiskolák; IV. Mozgalmi vezetőképzés a népfőiskolákon; V. A népfőiskolák kultúrmunkája; VI. Társadalompolitikai tervek; VII. Gazdaságpolitikai program. A hazai népfőiskolai mozgalom történetének általában három szakaszát szokásos megkülönböztetni. Az első szakasz az első világháború végéig, a második 1920-tól 1937-ig, a harmadik pedig 1937-től 1943-ig tartott. A népfőiskola-alapítás fénykora 1938 és 1943 közé esik. Öt év alatt 26 népfőiskola létesült: 19 KALOT-népfőiskola, 6 KIE-népfőiskola, egy pedig a Közigazgatás-tudományi Intézet támogatásával. A népfőiskolák tanfolyamai általában három héttől négy hónapig tartottak. A KALOT-népfőiskolák képzésében a nemzet különböző sorskérdései központi helyet foglaltak el. Pedagógiájuk alapelve az önállóságra nevelés volt. Az Érdi Népfőiskolán a nyár folyamán papi nagytáborokat rendeztek. A táborozásokon elhangzott előadások témaköre, amelyhez egyrészt a más típusú tanfolyamok, másrészt a többi népfőiskola előadásanyaga – a szükséges óraszám-módosításokkal – igazodtak, a következő volt: A magyarság és a nemzetiségek viszonya (Meggyesi Sándor); A magyar parasztság története (Ijjas Antal); A KALOT-könyvosztály és -műsorközpont (Kákonyi István); A megújuló magyar egyházművészet (dr. Kádár Zoltán); A magyar Madonna-képek és történelmi nagyjaink ábrázolása (Illésy Péter), A KALOT-szervezés további feladatai (Kozár Gyula, a népfőiskola lelkésze); Kertgazdálkodás (Somogyi Imre); A teljes embert kívánó magyar tánc, népballadák (Molnár István); A magyar hagyomány története, a népi kultúra szelleme, életformáló ereje (Muhoray Elemér); A KALOT-Hivatásrendiség témája (Kovrig Béla). Kiemelkedő feladatkörnek tekinthetők az ország első telepesképző népfőiskolája, nyolc népfőiskolán 10-12 hónapos kertgazdaképző tanfolyamok, valamint az első település, mely KALOT-munka volt. Létrehozása Ugrin József főtitkár nevéhez fűződik. A mozgalom programnyilatkozata hosszú elméleti viták és az első gyakorlati tapasztalatok analízise után négy tömör és radikális jelszóban fogalmazódott meg: „Krisztusibb embert, műveltebb falut, életerős népet, önérzetes magyart!" Ennek a négyes jelszónak mondanivalóját egyben a mozgalom világnézetének is lehet tekinteni. A KALOT stratégiái célkitűzésének középpontjában a magyar föld népének, a magyar agrárproletariátus problémáinak optimális megoldása áll. A mozgalom vezérkönyvének idevonatkozó követelése félreérthetetlen: „Érdekközösséget vállalunk népünkkel és a milliós tömegű agrárproletariátussal. .." A taktikai célkitűzéseket, a mozgalom konkrét programját a két vezérkönyv tartalmazta. 1943 augusztusában a katolikus reformmozgalmak létrehozták fedőszervüket Katolikus Szociális Népmozgalom címen. Ügyvezetőül Kerkai Jenőt választották. A Magyar Front létrehozása után, feltehetően 1944. október 13-án, megalakult a Katolikus Szociális Népmozgalom platformján a Kereszténydemokrata Néppárt. Az Érdi Polgárok Népfőiskolájának nemes gesztusa, dr. Farkas György KALOT-tanulmányának kiadása, remélhetőleg hozzájárul a KALOT-mozgalom célkitűzésének jobb megismeréséhez, valamint a kerek tíz éves kemény küzdelmekkel létrehozott szellemi és anyagi értékek elismeréséhez. A KALOT-mozgalomról Varga József tanulmánya olvasható a Távlatok 1992/3. számában, a 340-360. oldalon. Varga József Békés Gellért, Krisztusban mindnyájan egy. Keresztények egysége – utópia? Bencés kiadó, Pannonhalma 1993, 319 old. P. Békés Gellért, Rómában tanító, pannonhalmi bencés nagyszerű kötettel ajándékozott meg bennünket. Most megjelent műve I. részének első négy fejezete nem más, mint a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban 1976-ban megjelent Ökumenizmus c. füzet. Az ökumenikus teológia kérdéskörébe vágó, idegen és magyar nyelven azóta közzétett tanulmányai és szemléi szerencsésen kiegészítik, jelentősen bővítik és aggiornálják korábbi összeállítását: A II. vatikáni zsinattal elindult ökumenikus teológiai párbeszéd jelentős eredményeiről, még vitatott egyháztani és más hittani kérdésekről szakszerű és mégis világos tájékoztatást kapunk a szerzőtől, aki immár világviszonylatban is szaktekintély. Ugyanakkor összefoglalást olvashatunk a magyar ökumenikus törekvésekről is, nevezetesen a nyugati keresztények találkozóiról, a KMEM (Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom) és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem közös tanulmányi heteiről (Sión: 1971, Fuschl am See: 1979, Nassogne: 1984, Borken-Gemen: 1990). Tudjuk; hogy P. Békés a magyar Pax Romana (KMÉM) lelkésze, és egyben a mozgalom „lelke" is. Többek között azért is szükség van e magyar munkára, mert napjainkban aggasztóan szaporodnak hazánkban is a szekták és a különböző, nemegyszer tévesen „egyháznak" (vagy „kisegyháznak") nevezett vallási csoportosulások, amelyeknek vajmi kevés közük van az Újszövetséghez és Krisztushoz, tehát egyháznak sem nevezhetők. Ha valaki elolvassa az ökumenikus mozgalom kibontakozásáról szóló fejezeteket, ill. az Egyházak Ökumenikus Tanácsa doktrinális ágának egyháztani elveit, vagyis a Tanácshoz való tagegyházi csatlakozás feltételeit, világosan láthatja, hogy még analogikusan sem nevezhető egyháznak sok, ma keletkező és gomba módra szaporodó vallási közösség. És itt nem is a teljesebb katolikus egyházfogalomról van szó, hanem annak a Tanácsnak többé-kevésbé minimális konszenzust célzó alapelveiről, amelynek a katolikus egyház még nem tagja. Az EÖT és a katolikus egyház közötti párbeszédben egy ideig feszültséget okozott az a tény, hogy a protestánsok K. Barth hatására olyan egyházfogalmat vallottak, amelyet a katolikusok nem fogadtak el. 1952-ben Lundban aztán sikerült kikerülni a zsákutcából: itt azt az ökumenikus elvet és módszert fogadták el, hogy „ha igyekszünk közelebb jutni Krisztushoz, egymáshoz is közelebb jutunk". „Ez a Krisztus-központú alapelv – magyarázza Békés – teremti meg azt az egy irányba, egy cél felé tartó konvergens módszert, amelynek alkalmazása nélkül semmiféle ökumenikus párbeszéd nem vezethet valódi eredményre. Ennek a módszernek köszönhető, hogy legalábbis a hit néhány alapvető kérdésében – mint amilyen például Krisztus és az egyház viszonya, a Szentírás és a szenthagyomány összetartozása, keresztség, eukarisztia és papi szolgálat – bizonyos egyetértés jöhetett létre. A hitbeli egység legutóbbi négy konferenciája (Montreal 1963, Leuven 1971, Accra 1974, Lima 1982) és az Ökumenikus Tanács utóbbi négy közgyűlése (Uppsala 1968, Nairobi 1975, Vancouver 1983, Canberra 1991) enélkül eredménytelen lett volna, és enélkül a II. vatikáni zsinaton a Római Katolikus Egyház sem kapcsolódhatott volna partnerként az egyházközi dialógusba. Ez a módszer tette ugyanis lehetővé, hogy a teológusok valóban azt keressék, ami összeköti az egyházakat, s nem azt, ami szétválasztja őket. (. . .) Ha az egyházak újra meg akarják találni teljes közösségüket – s az ökumenikus mozgalommal voltaképpen ezt akarják –, azt csakis Krisztus személyében találhatják meg: ő az egyház egységének forrása és központja." (121–122. old.) – Természetesen ezzel felmerülnek a következő alapvető kérdések: Kinek tartják az egyes egyházak vagy egyházi közösségek Jézus Krisztust? Hogyan értelmezik üdvözítő művének folytatását, egyházat alapító szándékát? stb. Mindezeket a problémákat megvilágítja, magyarázza P. Békés könyve „Ökumenikus dialógus" c. harmadik részében. Ezt a hézagpótló magyar teológiai munkát melegen ajánljuk minden művelt kereszténynek, papoknak és lelkészeknek, illetve mindazoknak, akik a keresztény egyházak lényegi tanításáról tájékozódni akarnak. Szabó Ferenc
Ugyancsak Békés Gellért gondozásában, a római Katolikus Szemle kiadásában jelent meg a folyóirat 1992/3-4. kettős számaként, a Barankovics Akadémia 1992-ben Leányfalun megtartott tanulmányi hétvégéjének anyaga: Keresztények és a demokrácia 114 oldalon. (A füzet társszerkesztője Kovács K. Zoltán.) Számos időszerű kérdésre keresnek választ hívő keresztények, magyarok, akik a hosszú diktatúra utáni nehéz helyzetben a hazát előbbre akarják segíteni a demokrácia és az igazi szabadság útján. A történelem (európai és magyar távlatok, pl. éppen Barankovics kereszténydemokrata elvei és gyakorlata), a bölcselet és a társadalomtudomány szakemberei segítenek a tájékozódásban, még ha egyesek nézetei kivívják is kritikánkat, vagy katolikus szemmel másképpen látunk is bizonyos problémákat. A „pártokráciától" fenyegetett magyar közéletben nélkülözhetetlen az a tisztázás és dialógus, amelyre példát ad a gyűjtemény. (Szerk.)
Alain-Gilles Minella: Le Rebelle discipliné. Entretiens avec le Pere Riquet. Mame, Párizs 1993, 236 old. 1993. március 5-én hunyt el Párizsban Michel Riquet francia jezsuita, aki a háború után tíz évig a Notre-Dame-székesegyház híres nagyböjti szónoka volt. Kevéssel halála után hagyta el a sajtót az az interjúkötet („A fegyelmezett lázadó" címmel), amely Alain-Gilles Minella egy évvel korábbi interjúsorozatát tartalmazza. Ez a beszélgetés feltárja a jezsuita gazdag életét, amely átíveli századunkat (Michel Riquet a múlt század végén, 1898-ban született Párizsban). [E sorok írója is jól ismerte a hatvanas évek derekán Párizsban, a rue de Grenelle-i jezsuita házban, ahol gyakorlatilag leélte élete második felét.] Mindig mosolygós, kedves, mindenki felé nyitott szerzetes volt, a párbeszéd igazi embere, amint ez az interjúkötetéből is kiderül. Mivel domonkos lelkiatyja volt, előbb a domonkosok felé vonzódott, majd az első világháború alatt egy jezsuitával kötött barátsága a Jézus Társaságába irányította. Egyik fiatalkori mestere Jacques Maritain volt, akinek meudoni lakásán számtalan neves gondolkodóval, íróval, művésszel megismerkedett a század elején. Maritain szerettette meg vele Aquinói Szent Tamást, Maritain szellemében küzdött később az antiszemitizmus ellen; részt vett az ellenállásban, majd – 1945-ben visszatérve Dachauból – a francia–német megbékélésen fáradozott. Megalapította az „Ábrahám testvérisége" c. mozgalmat, amely keresztények-zsidók-mohamedánok testvéri párbeszédét igyekezett előmozdítani. P. Riquet XXIII. János és VI. Pál pápasága (a zsinati időszak) alatt az egyház és a szabadkőművesek közötti kiengesztelődésen is fáradozott: benyújtott VI. Pálnak egy memorandumot, amelyben megmutatta, hogy a szabadkőművességnek van egy „szelídebb" ága is (a Francia Nemzeti Páholy vagy a svédországi szabadkőművesség), amely nem ellensége az egyháznak és a keresztény vallásnak. P. Riquet azonban a legnagyobb befolyást a francia és világközvéleményre a háború után (1946–1955) a Notre-Dame-ban tartott nagyböjti konferenciabeszédeivel gyakorolta, amelyeket a rádió is sugárzott, és amelyek könyv alakban is megjelentek. Íme néhány téma: A keresztények szemben – a romokkal, – a pénzzel, – az élettel, – a hatalommal, – az ateizmusokkal; Isten Szava, mai valóság; Az egyetlen Üdvözítő; Az Egyház közöttünk... P. Riquet hosszú ideig a katolikus orvosok lelki vezetője volt, a Le Figaro c. napilapnak pedig számos éven át az egyházi események krónikáját írta. Mind a két lábbal a mai valóságban állt, a legégetőbb kérdésekben lelki-erkölcsi eligazítást adott keresőknek és hívőknek, az egyház és a világ, a hit és a kultúra annyira sürgető párbeszédét mozdította elő a zsinat szellemében. Szabó Ferenc
Az Ecclesia újabb kiadványaiból Jáki Szaniszló bencés tudománytörténész, aki 1987-ben Templeton-díjat kapott, majd a Pápai Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett, mintegy 30 könyvet tett közzé (főleg angolul) a tudománytörténet, a természettudomány és a filozófia, ill. teológia határkérdéseiről. Sajnos, néha jeles teológusokról sommás ítéletet mond; szakteológusok néha megkérdőjelezhetik tételeit. Magyarul is megjelentek a következő munkái az Ecclesiánál: 1) A tudomány megváltója: ebben a könyvében elméleti támpontokat nyújt a kozmológiai istenérvhez, kiindulva a modern természettudományok eredményeiből; cáfolja a materialista fejlődéselméletet, és igyekszik igazolni a természetben tapasztalható célszerűséget. Fő érdeme, hogy visszautasít bizonyos közhelyeket, a nemrég még a marxista ideológia által is követett szcientizmus érveit. 2) „. . . Erre a sziklára. . .": A Máté evangéliumban olvasható Fülöp Cezárea-i jelenetben mondja Jézus Péternek: „Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat..." A szerző az Újszövetség egyháztani szempontjait, az idézett mondat földrajzi-exegetikai összefüggéseit mutatja be. 3) Az Ország kulcsai: Jézus Krisztus Pétert, és benne a mindenkori Péter-utódot, választotta ki egyháza vezetőjéül, nekik adva a „mennyország kulcsait", az oldó-kötő lelki hatalmat. Jáki Szaniszló könyve felsorakoztatja a „kulcsok"-ra vonatkozó értelmezéseket az egyházatyák korától napjainkig. Közben megismerkedünk a katolikus és protestáns egyháztani nézetekkel; a szerző igyekszik tisztázni az ökumenikus párbeszédben vitatott néhány teológiai kérdést, nem utolsó sorban a pápaságról szóló katolikus tanítást. 4) Isten és a kozmológusok: Jaki Szaniszló, több, más véleményen levő mai kozmológussal vitatkozva, feltárja a mai természettudomány és kozmológia – az univerzummal foglalkozó természetbölcselet – néhány hozzájárulását az ún. kozmológiai istenérv újrafogalmazásához. A filozófusokat rá akarja döbbenteni (vajon sikerül-e?) arra, hogy Kant állítását nem lehet elfogadni, amely szerint az univerzum nem szolgálhat biztos ugródeszkaként a Teremtő felismeréséhez. 5) Csodák és fizika: Ez a kis könyv szintén az előbbiek szellemvilágában mozog. Válaszolva a szcientisták ellenvetéseire a csodákat, az isteni jeleket illetően, a tudománytörténész és a tudományfilozófus rávilágít arra, hogy lehetségesek a Szentírásban is leírt csodák; a tudományra hivatkozva nem lehet őket eleve kizárni.
Az Ecclesia folytatja a szentek élete sorozatot is. Az utóbbi években megjelentek közül felhívjuk a figyelmet két rokonszenves bemutató életrajzra: 1) Paul Türks: Néri Szent Fülöp. Fordította: dr. Tűzkő Lajos, 1992. 191 old. A toszkán Néri Fülöp a XVI. század papja; Rómában apostolkodott, lett szent, imádkozó, misztikus, költő, ugyanakkor a gyerekekkel játszó haver. Több pápa gyóntatója, Bellarmino Róbert, Borromeo Károly és Baronius barátja. Életének nagy műve az Oratórium, az oratoriánusok kongregációja, amely megvalósította a világi papok közösségét – szerzetesi fogadalmak nélkül. Néri Fülöp szentté avatási pere még halála évében (1594) megkezdődött, és hihetetlen gyorsasággal, 27 év alatt be is fejeződött. 2) André Ravier S.J.: Szalézi Szent Ferenc, 1993, 271 old. Fordították: dr. Szőke Pálma szociális testvér és Nagy Payr M. Magdolna vizitációs nővér. Ravier francia jezsuitának több könyve jelent meg Szalézi Szent Ferencről (1567–1622) és Chantal Szent Franciskáról. Szalézi Szt. Ferenc a mi Pázmány Péterünk kortársa, tehát a trentói zsinat után, a protestáns reform idején küzd a katolikus megújhodásért. Genf-Annecy egyházmegyéjében a környező hegyvidék kálvinistává lett falvaiban apostolkodik; harminchat éves (1603), amikor a pápa genfi püspökké nevezi ki. Zsinatot tart, kolostorokat reformál, az engedetlen közösségeket feloszlatja, közben számtalan hívő lelki vezetője. Lelki gyermekei közé tartozik Chantal Johanna bárónő, a Vizitációs rend alapítója, aki szintén szent lett. Lelki könyvei, a Filótea és a Teotimusz jól ismertek magyar hívők körében is. Mintegy 24 kötetnyi írása maradt az utókorra. Műveinek kritikai kiadását (Gallimard) P. Ravier gondozta, így a lehető legjobb szakembertől olvashatjuk a genfi szent életrajzát. Végül az Ecclesia kiadványai közül felhívjuk a figyelmet az egyiptomi jezsuita, Henri Boulad Minden kegyelem c. szép könyvére, amelyet Borosné Huber Mária fordított németből magyarra. P. Boulad 1985-től a kairói Caritas vezetője; a lelki élet kérdéseiről tart előadásokat, amelyek számos nyelven megjelennek. Magyarul az Ecclesia már közzétette A szív okossága (1988) és Az önátadás fényében (1991) c. munkáit, amelyek nagy sikert arattak. P. Boulad járt Magyarországon is. Lelkiségét befolyásolta rendtársa, Pierre Teilhard de Chardin, akit személyesen is ismert. A modern ember számára, a Szentírásra és a keresztény gondolkodóra, valamint a mai írókra is hivatkozva, életszerűen mutatja be a Lélek kegyelmi művét bennünk. Sz.F.
György Attila: Vasárnapi örömhír A év. 1992. 304 oldal Sashalom plébánosa hitoktatói és lelkipásztori munkájának gyümölcseit már több sorozatban tette közzé: adott ki prédikációgyűjteményeket felnőttek és gyermekek számára, hittankönyveket, példatárakat, szentek életrajzait, elmélkedéseket az év minden napjára. – Az 1990-es évek az örömhír meghirdetését új összefüggésekbe állították, új hangvételt tettek lehetővé és kívánatossá. Ennek jegyében áll a mostani A-kötet. Minden vasárnap és nagy ünnep igeliturgiájának egy rövid idézetéhez mint mottóhoz kapcsolódik a többnyire háromoldalnyi elmélkedés; kihallik belőle az elmondott homília, valamint a mai ember gondjaihoz, életérzéséhez, műveltségéhez csatlakozó tolmácsolása a keresztény örömhírnek. N.F.
A Szent István Társulat kiadványai Cserháti Ferenc: Hitébresztő. 1992. A év: 316 oldal; B év: 296 oldal; C év: 312 oldal. Bevezető a szentmise kezdetére és homília: ezt nyújtja a könyv az egyházi év minden vasárnapjára és az év alapszerkezetéhez tartozó ünnepekre, „a mai német szakirodalom gondolattárának segítségével". Napjaink történelmi változásai „magukkal hozzák az igehirdetés átalakulását, korszerűsítését és alkalmazkodását a változó kor igényeinek és körülményeinek megfelelően". „Ebben az új helyzetben a krisztushívők joggal várják a korszerű válaszokat az evangélium fényénél." „Ezek a bevezetők a szentmise kezdetén és szentbeszédek csak próbálkozások. Nem mintabeszédek, legfeljebb gondolatébresztő vázlatok, indítékok és kifejezések a prédikációra való felkészülés sokszínű munkájához." Előszavával tehát maga a szerző rámutat arra, hogy művét elsősorban a lelkipásztoroknak szánja. – A mise kezdetén mondandó bevezetés a könyvben előadott gondolatoknak csak egy részét tartalmazhatja, különben túlságosan hosszúra sikeredne. A homíliavázlat módszeresen elemzi és felvázolja a szentírási olvasmányok, főleg az evangélium üzenetét, tehát szilárd támpontokat nyújt az igehirdetéshez. „A szentbeszédek egy világvárosi magyar egyházi közösség szolgálatában születtek, a jóléti társadalom szekularizált környezetében, ahol... kevés a komoly vallási ismeret, sok szektás kísértéssel találkozunk, és egyáltalán nem természetes, ha valaki vallásos." A müncheni magyar katolikusok lelkésze a szatmári egyházmegyéből származik. Könyvéhez dr. Kada Lajos bonni nuncius írt ajánló bevezetést. Meglepőek a túlságosan széles sorközök. Nem világos, vajon nyomdai tévedésről van-e szó, vagy pedig a sorközök a könnyebb olvasást és a jegyzetelés lehetőségét szolgálják. N.F.
Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona. Fordította: Búzás József. Szent István Társulat, Budapest, 1993, 432 old. AII. vatikáni zsinat az egyházról szóló dogmatikai konstitúcióban ősi keresztény igazságot hangsúlyoz, amikor kiemeli, hogy „valamennyien meg vannak híva az élet szentségére"; „egyenlő a tagok méltósága..., közös a hivatásuk a tökéletességre"; bár „nem mindenki jár ugyanazon az úton" (LG 32), mivel különbözőek a karizmák és a konkrét feladatok. – Régebben a lelki élet mesterei ezt próbálták alkalmazni pl. a harmadrendek, társulatok szabályain keresztül a világi hívekre. A zsinati megújulás szelleme megkívánja, hogy az életszentségre való törekvés célját és eszközeit gyökeresebben és átfogóbban fejtsük ki. Ebben akar segíteni az 1988-ban megjelent Praktisches Lexikon der Spiritualität –„A keresztény szellemiség lexikona" címmel 1993-ban adta ki a Szent István Társulat. „A központ az ember, aki teljes ember és teljes keresztény akar lenni – olvashatjuk az előszóban –, s a mai élet körülményei között akarja konkrétan gyakorolni vallásosságát." Az impozáns kiadvány több mint ötszáz cikkét mintegy kétszáz neves katolikus teológiai tanár írta, köztük Gánóczy Sándor, Heribert Mühlen, Christoph Schönborn (a Katolikus Egyház katekizmusának szerkesztője), Christian Schütz, Joseph Sudbrack és néhány evangélikus szerző, pl. Friedrich Haack, a szekták és új vallások müncheni szakértője, Jürgen Moltmann teológiai tanár. – A cikkekben helyet talál a klasszikus katolikus tanítás minden lényeges témája, ugyanakkor számos korunkban fontos kérdést is tárgyal, mint pl. önmegvalósítás, a kivonulás lelkisége, mantra, okkultizmus, ökumenikus lelkiség, bázisközösség, lelki közösségek, mozgalmak stb. – A magyar fordítással kapcsolatban felmerül néhány kérdőjel. Félrevezető már a könyv címe: „keresztény szellemiség", amely a kereszténység bölcseleti és kulturális áramlatait idézi fel; nem fejezi ki szabatosan, hogy „lelkiségi" lexikonról van szó. A címszavak között már lelkiséggel adja vissza a német Spiritualität fogalmat, de a „lelki olvasmány"-ból ismét csak „olvasás" lesz. Furcsa, hogy a fordító a „lelkek", nem pedig a már bevett „szellemek" megkülönböztetéséről beszél. – A keresztény szellemiség lexikona nélkülözhetetlen segédeszköz hitoktatóknak, papoknak, szerzetesközösségeknek, de fontos minden komolyabb lelkiéletre törekvő hívő számára. Benkő Antal
Gál Péter: NewAge – és a keresztény hit. Lámpás kiadó, Abaliget, 1992. 173 old. Korunk súlyos válságokon megy keresztül: összedőlt a fasizmus ideológiája és az ateista marxizmus világmegváltó tana, de folytatódnak a háborús kegyetlenkedések, inog a tudomány és a technika mindenhatóságába vetett remény. A kiutat egyesek valami „egészen újban" keresik, ami személyes lelki-pszichológiai átalakulásra, vagyis alapjában véve egy vallásos tapasztalatra épül, de új rendszerbe foglalná az eddigi tudományos és okkult ismereteket is. A 60-as években Amerikában indult New Age, Új korszak prófétái ezt a ködös „valamit" hirdetik: egy szinkretista, azaz a legkülönbözőbb vallási és ezoterikus forrásokból összekotyvasztott, de az eddigiekkel mégsem azonos és nem is pontosan meghatározott valláspótlékot, amelyben jelentős szerepet kap az ember még ismeretlen képességeinek kutatása. Mivel nem szervezett vallásról, hanem egy laza, bár céltudatos és a szellemi élet minden területén fellelhető áramlatról van szó, nehéz pontosan meghúzni a határait. Főbb tételeik: a világban minden (Isten és ember, anyag és szellem stb.) egyetlen egység (monizmus); nem agresszív, hanem „szelíd eszközök" (köztük a meditáció) alkalmazása; a reinkarnáció és az önmegvalósítás. – Gál Péter NewAge – és a keresztény hit című munkája erre a szellemi áramlatra vet fényt. A szerző – amint megjegyzéseiből kitűnik: katolikus lelkipásztor – éles szemmel figyeli és éles logikával vizsgálja a magyar könyvpiacot és a médiumokat is egyre inkább elárasztó, magát vallásosnak tartó vagy „lelkiség" köpenyébe burkolózó, de alapjában véve keresztényellenes irányzatot, a „New Age"-et. Ismerteti az „Új korszak" néhány prófétája (Marlyn Fergusson, Fritjof Capra) és magyar követőik felfogását. Rámutat a New Age előfutáraira (gnoszticizmus, teozófia, antropozófia) és a mai „mellékágaira" (keleti vallások gurui, agykontroll, spiritizmus, sátánizmus stb.). A könyv 4. és 5. fejezete így hasznos ismereteket nyújt a hitoktatóknak és azoknak, akik fiatalokkal foglalkoznak. A szerző apologetikus beállítottsága néha azonban ott is veszélyt gyanít (pl. P. Déchanet: Keresztény jóga tíz leckében, C. R. Rogers nézetei), ahol komoly szerzők éppen arra törekszenek, hogy kiválasszák az ún. keleti elmélkedési formákból, illetve a pszichológiai ismeretekből azt, ami igaz és jó – s ezért a hívő katolikusok is felhasználhatják. Kár, hogy a könyvben nincs tartalomjegyzék, sem tárgymutató. Benkő Antal
Ipolyvölgyi Németh J. Krizosztom: Búcsújárók könyve. Balassagyarmat, Novitas B., 1991. 310 lap. A könyv szerzője Németh József ny. plébános, Krizosztom néven örök fogadalmas gödöllői premontrei. – Ábécé-rendben 230-nál több búcsújáróhelyet ismertet, az egész Kárpát-medence (a régi Nagy-Magyarország) területéről, sőt néhányat külföldről is (Czestochowa, Fatima, Lourdes, Mariazell, Medjugorje, Párizs, Siracusa stb.). Elmondja a kegyhely történetét, ismerteti lelkiségét, ünneprendjét, sajátos szokásait, és közli a megfelelő zarándokének szövegét is. A történelmi ismertetések tudományos apparátussal ugyan nincsenek ellátva; de megbízhatónak és kiegyensúlyozottnak tűnnek; mindenképpen élvezetes és építő olvasmányok. A könyv (a címében kifejezett gyakorlati cél mellett) a nemzeti történet, a lelkiségtörténet, a népi áhítat valóságos kincsesbányája; valamiképpen a keresztény életnek mint Isten felé menetelő zarándoklásnak kézikönyve. – A terjesztő címe: Novitas Kiadó, Balassagyarmat, Rákóczi u. 18, 2660. A könyv ára megjelenésekor 345 forint. Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot! Szentbeszédek „A" évre. Szeged, Agapé, 1993. 240 lap. Rövid (egyenként háromoldalas), tartalmas, jól szerkesztett, szellemes és lelkies, az élet valóságába és az Isten szavába egyaránt jól beleágyazott beszédek. A szerző évek óta megjelenő, hasonló jellegű könyveinek méltó folytatása. „Én csak közkinccsé szeretném tenni, amiért megdolgoztam. Paptestvéreimnek is, és különösképpen a lelkipásztori segítőknek. Adja Isten, hogy akkora örömet szerezzek nekik, mint nekem a készület és az írás!" Néhány idegen név a könyvben pontatlanul szerepel. Például, és helyes formában: Agnelo Rossi (112. lap), Helder Cámara (135. lap), Alacoque és Chateaubriand (138. lap). N.F.
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Anonymus, pap (?) – B. É., ny. pszichológus (Budapest) – Balás Béla, megyéspüspök (Kaposvár) – Barsi Balázs OFM, novíciusmester (Esztergom) – Bálint József SJ, lelkész (Tahi) – Benkő Antal SJ, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – Farkas Beáta, közgazdász, egyet, tanár (Szeged) – Ferencz Antal, pszichiáter, egyet, előadó (Budapest) – Gaizler Gyula, főorvos, egyet, tanár (Budapest) – A. H. (Westford, USA) – Ichnád Sándor, tanár (Budapest) – Illés Béla SJ, plébános (Vörösberény) Ipacs Katalin, a Vatikáni Rádió munkatársa (Róma) – II. János Pál pápa – Kamarás István, szociológus (Budapest) – Kopp Mária, pszichiáter (Budapest) – Kovács István, lelkész, orvos (Budapest) – Lukács Mária, növényvédelmi szakmérnök (Szécsény) – Mészáros István, pedagógiatörténész, ny. egyet, tanár (Budapest) – Miklós Árpád, tanár, országgyűlési képviselő (Radostyán) – N. N. lelkész (Szombathely) – Pap Ferenc, lelkész (?) – Rivasz Tóth Gyula, sebészorvos (Felsőzsolca) – Rózsa Elemér SJ, lelkész (Budapest) – Simon Endréné, énektanár (Szombathely) – Skrabski Árpád, vállalkozó (Budapest) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író (Budapest) – Tárkányi Ráfael, lelkész (Mezőtárkány) – Thévenot, Xavier, SDB, egyetemi tanár (Párizs) – Tóth Judit, egyetemi előadó (Debrecen) – Török Péter SJ, szociológus (Budapest) – Vácz Jenő SJ, lelkész (Püspökszentlászló) – Varga József, történész (Bécs)
Egyes szám ára 70 forint, illetve 50 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Javasolt évi hozzájárulás 1993-ra 400 forint, illetve 300 schilling, 35 márka vagy ezeknek megfelelő más valuta. A forinthozzájárulás befizethető az OTP Bp. VIII. kerületi fiókjánál, a 218-98086/516-036596-5-ös számú számlára. Levelezési cím (csak) bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, H-6000. Levelezési cím minden egyéb ügyintézési és minden szerkesztőségi kérdésben: -Távlatok, Budapest 114, Pf. 826, H-1525 (vagy pedig: – Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026.) TÁVLATOK. Világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóirat. – 1993-ban megjelenik hat szám: február, április, június végén, október elején (kettős szám) és decemberben. Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ. - Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ. A szerkesztőbizottság tagjai: András Imre SJ (Bécs-Budapest), Benkő Antal SJ (Róma), Czigány György (Budapest), Harrach Péter (Budapest), Keresztesné Várhelyi Ilona (Debrecen), Kovács István (Budapest), Lőcsei Gabriella (Budapest), Mészáros István (Budapest), Nemeshegyi Péter SJ (Budapest), Nemeskürty István (Budapest), Sajgó Szabolcs SJ (Budapest), Szentmártoni Mihály SJ (Róma). Szerkesztőségi és kiadóhivatali munkatársak: Gergó Ágnes, Mogyoróssyné Fogarassy Julianna. Kiadja a Jézus Társasága Magyar Rendtartománya. Felelős kiadó: Nagy Ferenc SJ. Nyilvántartási szám:B/EL/76/Bá/91. – ISSN-HU: 1215-282x. Petőfi Nyomda Rt., Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató. A nyomdai megrendelés száma: 120230.
„A kábítósokhoz, az alkoholizmus áldozataihoz, a családi és társadalmi közösségekhez fordulva, amelyek annyira szenvednek tagjaik e gyengeségétől, az Egyház Krisztus nevében a szeretet terápiáját ajánlja: Isten szeretet, és aki szeretetben él, megvalósítja a közösséget másokkal és Istennel. »Aki nem szeret, halálban marad.« (1Jn 3,14.) De aki szeret, megízleli az életet, és abban marad. Nem lehet, kedves Testvéreim, küzdeni a kábítószer és az alkoholizmus ellen, nem lehet hathatósan tevékenykedni az áldozatok gyógyulása és társadalmi beilleszkedése érdekében, hacsak előzőleg nem hódítjuk vissza a szeretet és az élet emberi értékeit, mert egyedül ezek képesek – főleg, ha a vallásos hit világítja meg őket – teljes értelmet adni létezésünknek.” (II. János Pál pápa, 1991. november 23-án)
|