|
Távlatok / 6 - 1992. Tartalom
KORSZERŰ LELKIPÁSZTORKODÁSÉRT • Lelkipásztori feladatok Magyarországon • Lelkipásztori teológia / • Egyházmegyei zsinatok • La Colombiére Kolos és Apor Vilmos • Stressz és egyensúly a papi életben • Világi apostolok az egyházban • Graham Greene és Tűz Tamás • A Drewermann-ügy • Katolikus és ortodox Európa
Korszerű lelkipásztorkodásért 145 Búcsúzás Ausztriától 187 Fontos közlemények 288 Brückner Ákos Előd: Lelkipásztori feladatok Magyarországon az ezredforduló táján 147 Szentmártoni Mihály: ... és az egyház megy tovább. A lelkipásztori teológia új feladatai 156 Erdő Péter Az egyházmegyei zsinatok egyházjogi kérdései és a nemzetközi tapasztalatok 164 Ternyák Csaba: „Érdemes volt!" Apor püspök születésének centenáriumára 175 Lelóczky Gyula Donát: A feltámadt Krisztus ajándékai: az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége 189 John Vessels: La Colombiére Kolos papi szolgálata 196 András Imre: Pápai útmutatás a magyar egyház lelkipásztori programjához 202 Unger Zsuzsa: Mit tehetnek a világiak az egyházban? 208 Női munkaközösség: A világiak apostoli mozgósítása 212 Perjés Imre: A cursillo mozgalom néhány jellemző vonása 218 Joseph Werth: Meghívás Szibériába 220 Szabó Ferenc: Katolikusok és ortodoxok 226 Két tüdővel lélegző kereszténység (Olivier Clément) 231 Ottó Bernhard Knoch: Állásfoglalás a Drewermann-vitában 236 Máté-Tóth András: Egyházmegyei Szinódus Szeged-Csanád 242 Szabó Ferenc: In memóriam Tűz Tamás 250 Dékány Endre: A keresztény jelenség az irodalomban 252 Vertse Márta: Lorenzo del Zanna Graham Greene-ről 256 Rónai Zoltán: „A szeretet tüzében égve" 260 Szabó Ferenc: Prokop-kiállítás Rómában 266 Jacques Jullien: Stressz és egyensúly a papok életében 268 Nemzetközi Teológiai Bizottság: Az eszkatológia néhány időszerű kérdése 272 Lékai Lajos: A ciszterciek – eszmény és valóság (Lelóczky Gy. D.) 278 Szabó Ferenc: Napfogyatkozás (Németh J.) 279 „Corona Fratrum" (V.R.) 281 Bindes Ferenc-Németh László: „Ha engem üldöztek..." (Mészáros I.) 281 Erdélyi Zsuzsanna: Boldogasszony ága 284 Szerkesztőségünknek megküldött könyvek 285
KORSZERŰ LELKIPÁSZTORKODÁSÉRT Mostani számunk az előző, az új evangelizálással foglalkozó húsvéti füzet központi tematikáját folytatja, egészíti ki, de most egészen konkréten figyelünk a korszerű lelkipásztorkodás követelményeire. Tulajdonképpen maga II. János Pál pápa jelölte meg az irányt a magyar püspöki karhoz szóló 1991. augusztus 20-i beszédében, amikor is a magyar főpásztorok és az evangelizálás felelősei figyelmét a jelen és a jövőfeladatok felé fordította, hivatkozva Szent Pálra: Elfelejtve a múltat előre kell futnunk, a jövőnek kell nekirugaszkodnunk (vö. Fil 3,13): „A Szentlélek mindig új utakat sugall, és ezt azokon az embereken keresztül teszi, akik mélyen megélik hitüket. A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk az idők jeleit, és Szent Pál tanácsa szerint az evangélium fényénél ítéljük meg azokat: ,Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg' (1Tessz 5,21). Kedves Testvérek, az ország új korszak küszöbén áll. Nagyon fontos, hogy az átmenetnek ebben az időszakában Ti, az egyház pásztorai Magyarországon, a mostani helyzetet és a jövendő lehetőségeket az egész nemzet összefüggésében lássátok. Ez olyan közös vállalkozást feltételez, amelyet a közelmúltban a körülmények meggátoltak. Ma az ilyen erőfeszítés nem ütközik akadályba. A zsinat után, miként ismeretes, sok helyi egyházban tartottak egyházmegyei zsinatot. Ezeken Isten egész népének – a papoknak, a szerzeteseknek és a világi híveknek – megadatott az a lehetőség, hogy együtt imádkozzanak és gondolkodjanak, azután pedig közös munkatervet dolgozzanak ki, amelynek megvalósításán mindannyian együtt fáradoznak. Itt az ideje, hogy a ti országotokban is elinduljanak hasonló kezdeményezések, amelyek hozzátartoznak az egészséges egyházi élet szokásos gyakorlatához. Az ilyen együttes elmélyülés lehetővé teszi számotokra, hogy kidolgozzátok a korszerű lelkipásztorkodás alapvető irányelveit. " – A pápai beszédet „olvasni" segíti p. András Imre elemzése. A lelkipásztori feladatokat konkretizálja Brückner Ákos Előd vezető cikke és néhány más írás, hozzászólás, vallomás: egyháziak és világiak tanulmányai és beszámolói. Ha a szekularizálódó társadalomban, az ateista, elnyomó kommunista uralom után a megnyesett, megtépázott egyház nehezen tud új életre kelni és hozzáfogni a missziós munkához – mert ahogy a pápa hangoztatta: „missziós egyházzá akarunk lenni!" –, ezért még nem szabad pesszimistán alábbhagyni a lendülettel. Nem a múlt nosztalgiája éltet bennünket; nem is gondoljuk naivan azt, hogy egycsapásra újraélednek a szerzetesrendek, működőképesek lesznek intézményeink; azt se hisszük, hogy a vallásszabadság tényleges visszaszerzésével, az egyházellenes, ateista ideológia bukásával rögtön eltűnik minden akadály, megszűnik minden ellenséges magatartás. Az 1989-es fordulat utáni társadalmi-kulturális-politikai harcok megmutatják, hogy Krisztus és egyháza továbbra is ellentmondás jele – így lesz ez a világ végezetéig. De azért nem vonulunk vissza a közéletből azzal a liberális jelszóval, hogy „a vallás magánügy". Helyes az, hogy a papok nem folytatnak pártpolitikát, és hogy az egyház határozottan elismeri a földi valóságok – tudomány, kultúra, politika – jogos önállóságát, és tiszteletben tartja az illetékességi területeket; ez azonban nem jelenti azt, hogy a világi híveknek nem kell elkötelezniük magukat a közéletben! A zsinat ennek éppen az ellenkezőjét tanítja a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióban (74-76. pontok). A világi keresztényeknek ki kell venniük részüket az egyház evangelizáló küldetéséből, és apostoli tevékenységük egyik területe éppen a közélet, ahol érvényre kell juttatniuk az evangéliumi elveket, a keresztény etikát. Az egyházközségen, egyházi közösségen belül hasonlóképpen a zsinati elveknek kell érvényesülniük, amelyekre a pápa szintén emlékeztette a magyar főpásztorokat: „A papjaitokkal való egységetek abban a közösségben válik teljessé, amely a lelkipásztori gondoskodástokra bízott egyházakat Isten egész népével egyesíti. Ezért a ti feladatotok az együttműködés előmozdítása az egyházmegyében levő szerzetesekkel és világi hívekkel. Arra kell buzdítani a papságot, hogy vegyék igénybe ezeket a lelkes és jól képzett személyeket, és adjanak helyet a plébániákon azoknak a közösségeknek, társulatoknak és mozgalmaknak, amelyeket a Gondviselés támaszt korunkban az egyházban. (. . .) Különösen pedig tudjatok együttműködni a világiakkal!" A pápa ezután a régi magyar példákra, nevezetesen a „licenciátusok"-ra hivatkozik, majd idézi a II. vatikáni zsinatot (Lumen gentium 33), amely ráirányította a figyelmet a világiak értékes és egyedülálló szerepére. „Különösképpen hasznosnak tűnik, hogy kikérjék a képzett világiak tanácsát és együttműködését, amikor arról van szó, hogy válaszoljanak a jelenkori társadalom kihívásaira azokon a területeken, amelyek különös szakképzettséget feltételeznek. Ilyenek például a tömegtájékoztatási eszközök használata, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági igazgatása, és olyan sajátos területek (az iskola, az egyetem, a kórházak, a fegyházak, a politika és a munka világa stb.) lelkipásztori ellátása, ahol hosszú éveken keresztül akadályozták az evangéliumi üzenet hirdetését."
TANULMÁNYOK Brückner Ákos Előd LELKIPÁSZTORI FELADATOK MAGYARORSZÁGON AZ EZREDFORDULÓ TÁJÁN I. „Jeleinket nem láthatjuk, prófétáink sincsenek, és nincs köztünk, aki a továbbiakat tudná..." – panaszolja a 74. zsoltár. A jövő víziójának hiányát még a templom tényleges pusztulásánál is nagyobb bajnak tartja. De ki merne beállni prófétának – a hamisnak bizonyulás aggodalma nélkül –, hacsak nem kéri az Úrtól: „az utat, merre menjek, mutasd meg, mert hozzád emelem a lelkem!" (143. zs.) Úgy tűnik, hazánkban ma az Egyház éppen ezért fohászkodik, éppen ezt keresi: merre vezet Isten útja a jövő felé?! Maga a szentatya segített abban, hogy ilyen szándékkal emeljük Istenhez a lelkünket, amikor szolgálata jegyében és mindnyájunk érdekében püspökeinkhez fordult: „El kell gondolkodnunk, hogy mi, pásztorok egyre jobban megértsük, milyen feladatra hív minket Isten az Ő népének szolgálatában, akikért Krisztus vérét ontotta." (Beszéde a Püspöki Karhoz, 1. p.) Ugyanakkor a pápa az élniakarásnak és kibontakozásnak számos jelét látta és láttatta meg velünk ittjárta napjaiban. Ismételten felfigyelhettünk arra, hogy kívülről gyakran nagyobb optimizmussal, jobb értékeléssel néznek ránk, mint ahogy belülről mi nézzük magunkat és egymást. A jövő papjai, szerzetesei felé II. János Pál kifejezte reményét: „A magyarországi egyháznak megvan a lehetősége arra, hogy megújuljon a zsinat szellemében, hogy megvalósítsa Krisztusban a hit, a remény és a szeretet valódi közösségét, és az egész nemzetben szétárassza az evangélium fényét." (A papnövendékekhez, 8. p.) Mindez arra készteti felelős vezetőinket és segítő szándékkal sokunkat, hogy keressük, s amennyire csak lehet, minél többen együtt keressük a jövőnk útját, a pasztorációnk irányát, feladatait. Nemcsak a bibliai toronyépítéshez kell a munka megkezdése előtt leülni, és a tennivalók mércéjét felmérni, hanem minden olyan pasztorációs nekikezdéshez is, amely kiemelhet minket a passzivitás, a kiskörű számítgatás, a „mi életünkben a jelen berendezkedés talán még kitart" horizontalizmusából. Az új lehetőségeinkben kapott kegyelemnek meg kell felelnünk, a jelen értékeinkből kell máris extrapolálnunk – s bár szervesen építkeznünk, mégsem egyszerűen a jelent meghosszabbítanunk... II. Az ezredforduló távlatában nézve lelkipásztori feladatainkat, tervezgetésünkhöz azt a gondolkodási kulcsot szeretném használni, amelyet a pápa alkalmazott mind a Püspöki Karhoz, mind a kispapokhoz intézett beszédében. Ad intra, ad extra... befelé, kifelé... hiszen az Egyház – s benne minden egyes helyi közösség is – egyrészt Ekklészia, az Isten által egybehívott közösség, másrészt paroikia, mások között vándorló közösség. [Ekklészia az egyház, paroikia a plébánia görög neve.] Csak hiteles egyházképben, otthonos közösségben élheti át a hívő, hogy élete el van rejtve Isten titkaiban, és hogy közössége közösség az Atyával és Fiúval a Szentlélekben, s így egymással is (vö. 1Jn 1). Csak ilyen közösség esetében van hová behívni a kívülállókat, a keresgélőket. Ugyanakkor közösségünk nem önérdekű zárt csoport, szekta, hanem „az egység, a remény és az üdvösség életerős magja" (LG 9.), szolgálatkész és segíteni tudó valóság a társadalom, az emberiség egésze felé, különösen is érzékenyen a rászorulók iránt. A Jöjjetek, menjetek" kettős irányulásán belül, mindkét esetben az evangelizációnak azt a logikáját szeretném követni, amelyet a II. vatikáni zsinat olyan következetesen használ a krisztusi élet lüktetésének jellemzésére: Krisztus hármas munusát (feladatát), hármas szívügyét, a tanítói, papi és pásztori szerepkörét veszem alapul. 1. Így, ami a befelé építkezést illeti: a) Az új evangelizálásra szóló felhívást ide is értve kiindulópontnak tekinthetjük, noha az elsősorban a kifelé misszionálás jelszava a már nem hívő, a már keresztény közösségeit elvesztett rétegek felé. Az idők jele az a felismerés, hogy „a jövőre egy új evangelizálás elkötelezettségével nézzetek, amely új elkötelezettségében, új a módszereiben és új a kifejezési formáiban" (II. János Pál, Haiti, 1983). Ebben sajátos lehetőség rejlik igehirdetésünk felfrissítésére. Valamiképp az ember iránt érzékenyebb, személyesebb kell legyen didaktikánk, amikor Isten igazságainak egészét teljes tanúságtevő énünkkel közvetítjük, vagy híveinkkel együtt keresgéljük. Ez arányban van a század pedagógiatörténetének értékes felfedezéseivel, eredményeivel is. A pap- és katekétaképzésre feladatokat ró – a zsinat szellemében. Jobb lélektani, társadalomtudományos áttekintéssel, gyakorlattal kell felszerelnünk fiataljainkat! Meg kell találnunk az evangélium közlésének azt a módját, amelyen át elementárisabban érinti az ige – Isten kegyelmével – a már hívőt. „Isten szava ugyanis eleven, átható, és élesebb minden kétélű kardnál." (Zsid 4,12) Az életrend zsúfoltsága, a hitről befelé (a hívő közösség felé) szóló közlések óriási és sokszor felületes halmaza, a visszatükrözés nehézsége, a megélés örömének-hálájának magunkba fojtása valamiképp frusztrálhatja az Úr igéjével való találkozásunk élményét. – Pedig ez a generáció megtapasztalta, milyen eleven erő a Biblia szava, ha nemcsak betű, de Lélek szerint találkozunk vele. Hányan váltak rendszeres Szentírás-olvasóvá, hány lelkiség dolgozott ki az ige megélésére utakat, mennyivel bibliásabb lett liturgiánk-prédikálásunk a század második felében! Jelet, a jövő egyik kincsét lehet látni abban a tényben, ahogyan fokozódik a bibliakörök, csoportbeszélgetések igénye az Egyházon belül. Az aktivitás és kölcsönösség, a közös feldolgozás, a tanúságtétel vágya megfelelő pasztorációs keretek kialakítását sürgeti. Családkörök, egyházközségi kiscsoportok, szenior-közösségek, Unio Cleri-szerű spontán papi csoportosulások, bibliás veretű programot megélő zarándokutak, továbbá a világiaknak a teológiai karokra áramlása, teológiai kurzusaik, továbbképző-hitoktatói tanfolyamok országos hálózata máris előre jelzik azokat a lelkipásztori formákat, amelyek két szempontból tehetik vitálisabbá a hívőnek az evangéliummal, az Egyház tanításával való találkozását. Egyrészt igehirdetésünknek, hitközvetítésünknek a teljes embert kell megszólítania (nemcsak racionalitását, hanem teljes érző-akaró-alkotni vágyó valóságát), másrészt a tanítás és élet egységét kell elősegítenie. Napjainknak becsületére válik, hogy sem házon belül, sem az Egyházon kívül nem könnyen tűrjük és viseljük a meg nem élt kereszténységet. b) A szentségi, liturgikus szolgálat terén Karl Rahnerrel remélhetjük, hogy a jövő század a misztika százada lesz. Yehudi Menuhint idézi az idei budapesti találkozóra írt Taizéi levél: „Meg vagyok győződve, hogy azok a fiatalok, akik most elkerülik a templomot, tömegesen tódulnának oda, ha megtalálnák azokban azt a misztériumot, amelynek uralnia kellene Isten házát." (A levél gyakorlati tanácsot is ad: „Alig kell valami ahhoz, hogy templomainkat otthonossá tegyük: néhány mécses és ikon, egy-két szőttes, értéktelen régi szőnyeg, amelyekre le lehet térdepelni...") Meggondolandó, hogy hazánk lakosságának jócskán fele ma a maga módján vallásos – a megbízható reprezentatív felmérések szerint. Ez az „Isten igen, Egyház nem" jelszavú modern pogányság szemlélete. A maga módja, mércéje, önkénye szerint vallásos, így keresi Isten támogatását, de nem veszi igénybe Isten közénk jött Közvetítője, hűséges Tanúja és összegyűjtött Népe segítségét. Ennek felel meg a mai pasztorációban egyre inkább megtapasztalható elidegenedés a liturgiától, amelynek jelszava, hogy „a ceremóniák idegesítenek, idegenek számomra". Ha leszámítjuk hazai fiatalabb generációink érzelmi és eszmei tájékozatlanságát az Egyház anyanyelve, kifejezési formái iránt; ha számításon kívül hagyjuk az értékrendet és formarendet vesztett kortársak nagy tömegét, még a megkereszteltek köreiben is; ha figyelmen kívül hagyjuk az ünneplés iránti érzéketlenséget és lelki ürességet – még a tényleges vasárnapi templomba járóknál sem mondhatjuk átütőnek az örömöt, a feloldódást a mise nyomán. Úgy tűnik, egyszerre kétfelé is ki kellene törnünk a jelenlegi pergő, futószalagszerűen hajtott, szolgáltatásszintű és igen személytelen gyakorlatból – a zsinat idevágó számtalan lehetőségét, szemléletét megragadva. Egyrészt a bensőség, a közösen átélt csend irányában mélyülhetnénk el, másrészt a mértéktartó közvetlenség felé. Lépten-nyomon látjuk, hogyan virágzik ki a hívő készség azokban, akik egy átélt keresztelési ünnep, egy valóban együtt érző temetés kapcsán találkoznak Egyházukkal. Egyik egyházközség személyes hangú levélben kereste fel az évben jubiláló esketettjeit: a rájuk gondolás szíven ütötte őket, és elmondhatatlan hálával jöttek el fél-országnyi távolságból, vagy mentették ki magukat félvilág távlatából a címzettek. A sivatag ma – Saint-Exupéryvel mondva – nem is elveszett gyermekkel, hanem személyükben meg nem szólított felnőttekkel van tele... Milyen lényeges szerep vár ezen a téren a szerzetesi közösségekre, lelkiségi tűzhelyekre, lelkigyakorlatos központokra! Milyen jó szolgálatot tehet a megleshető kontempláció, a monasztikumban vendégeskedés lehetősége, a jezsuitás vagy Don Bosco-közvetlenségű lelkigyakorlatok, imádságos együttlétek lehetősége. .. Elég arra gondolni, milyen vonzása van már ma is egy pannonhalmi, kecskeméti Triduum Paschalénak, Húsvéti Szent Három Napnak... c) Ami a közösségépítés krisztusi szolgálatát illeti, talán a koordináció a legfontosabb feladatunk. „A plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület, hanem inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke, 'családi, testvéri és befogadó ház', a ,keresztény hívők közössége . . .', .nyitott ház mindenki számára, mindenki szolgálatában'. Vagy amint XXIII. János szerette mondani, a falu kútja, amelyhez a falu minden lakosa odajön szomját oltani." (Christifideles laici 26-27. p.) Míg Nyugaton elegánsan szervezett és művelten udvarias a társadalmi légkör, bár gyakran hideg, addig nálunk a társas kapcsolatok szövete is szétzilálódott. A gyanú, az egymás ellen állítás molyférge sokfelé szétrágta a szociális vonatkozások szőttesét. Az egészséges szerveződés, az önkéntesség, a spontán vállalkozó kedv a közös jó érdekében lassan éled. Újabban ugyan alapítvány, könyvkiadás, egyesületalapítás terén számtalan kezdeményezést tapasztalhatunk egyházi vonatkozásban is, de ezek gyakran egymás mellett, összerendeződés nélkül alakulnak, keresztül-kasul hatnak. Már az élet jelei, de még nem szerves organizmusok. A jövő felé rendeződés mindjárt a vezetőképzés, szakemberképzés, papi-szerzetesi hivatásgondozás terén kezdődik. A klérus vonatkozásában ennek háttere kellene legyen a presbyterium-elv megvalósítása (Presb. Ord. 8. p.). A zsinat ezen megharcolt, ígéretes és az ősegyházban már egyszer áldásosan kipróbált szempontja szerint a megyéspüspök egyházmegyéje papjaival – az ott szolgáló szerzetes papokkal is – és diakónusaival bensőséges és a szolgálatban hatékony közösséget alkot. „A püspökök feladata megtenni minden lehetségest azért, hogy a papok úgy érezhessék magukat, mint egyetlen család, amelynek atyja a püspök." (A szentatya beszéde a Püspöki Karhoz, 4. p.) Ez egyben a mai papi életforma kietlenségeit is feloldaná, és közösségibbé, bizton rágósabbá, vonzóbbá alakítaná. – Óriási és elodázhatatlan feladat a hívek bevonása a lelkipásztori munkába és az evangéliumi társadalomépítésbe. Itt a feltételeknek, kereteknek, illetékességeknek, kontrolloknak, a szolgálat elfogadásának-szabadságának és biztonságának kérdéseit kell tisztáznunk. Ezt a témát csak azért nem folytatom, mert a mostani évek tapasztalatából máris látszik, hogy a gyógyulás folyamata egyben a szerveződési formák továbbérlelődését is magával vonja. Az is világos, hogy napjainkban igen sokat számítanak a jó modellek. Ezek tanúsítják az élet élhetőségét, a pasztoráció alkalmasságát. Többnyire nem felülről szervezett, bár az egyház belső rendjét hűségesen vállaló előretörések ezek; a megújuló élet csírái, friss hajtásai. És ha mindez nem volna eléggé világos a színéről, akkor a 2. Lelkipásztori Értesítőnkben közölt, „Kihívás a lelkipásztorkodás számára – a szektajelenségek vagy új vallási mozgalmak" című vatikáni tanulmány illetékesen figyelmeztet, hogy még a fonák, a hitélet „fekete piaca" is tanulságul szolgálhat a jövőnk érdekében. 2. Amíg az egyház belső életterét vizsgáltuk az ottani feladatok szempontjából, inkább a hangsúlyváltások, szemléletjavítások kerültek szóba. A kifelé irányuló, missziós feladatainkat viszont itt csak vezérszavakkal, intézménynevekkel sorolnánk fel. Ez egyben azt is jelzi, hogy hazai egyházunk még aligha mondható missziósnak. Sem a Redemptoris missió-ban említett klasszikus, a még nem hívőket evangelizáló misszióval nincs újabb kapcsolatunk (tisztelet adassék a régóta ilyen feladatban szolgáló testvéreinknek!), sem az új evangelizálást érdeklő, már nem hívő rétegeket még nem közelítettük meg módszeresen. a) A közoktatás-nevelés és általában a kultúra iránti felelősségünk az első terület. Amikor ezekben az órákban egy-egy ún. egyházi beiskolázású osztály vagy kis létszámú egyházi jellegű iskola jelentkezőit írjuk össze, máris jól látható, messze a kívánt létszám alatt vannak pillanatnyi lehetőségeink. Felelősek vagyunk a minden korosztályt elérő, mindenfajta oktatási intézményben felkínálható hitoktatási rendszer teljes kiépítéséért, beleértve az egyetemista, főiskolás réteg pasztorációját is. A hitoktatók korszerű képzése, továbbképzése, a hitoktatási követelményrendszer tisztázása és egysége, az iskolai didaktikusabb, társadalmibb hitoktatási jelenlétünk és a templomi (nevelésre, közösségépítésre alkalmasabb) szolgálatunk összhangja – mindmegannyi soron lévő, lassan bontakozó feladatunk. Talán egyik leginkább várt terület lenne a kollégiumoktól a klubokig a művelt, erkölcsös, közösségalakító, derűs együttléti formák megteremtése: az életre neveléstől a szórakozásig evangelizálandó az ifjúságunk. Ugyanígy feladat a nyílt érdeklődésű, vagy pláne egyházi elköteleződésű tanárok tájékoztatása, továbbképzése az egyetemes emberi, keresztényi kultúra továbbadásának szolgálatára. Szinte egész ágazatokból kimaradt a keresztény ember képzése: a menedzser-képzéstől a tömegkommunikáció szakembereinek kineveléséig, a nőgyógyásztól a pszichológusig, szociológusig. Szélesebb képben: bár a hit és tudomány szembeállítása már elavult szólam, a hitbeli alapműveltség hiánya számos kortársunknak valóban fájdalmas tudománytalansága. Talán még nagyobb feszültség van – Paul Claudel észrevétele szerint – a hit és a művészet, a minden erkölcsi mércétől magát emancipáló művészet között. Egyáltalán: egy lényegében keresztény gyökerű Európában mennyi párbeszédalkalma és párbeszédre való alkalmassága van ma a hazai katolicizmusnak a nagy kultúra terén, amikor a szakemberképzéstől a kutatás és közlés lehetőségéig alig juthatott évtizedeken át az élet asztalához? Mindez részünkről nem világnézeti harc vagy pozíciószerzés kérdése, hanem a szolgálni akarásé: szívesen felkínálnánk – kellő felvérteződés után – azt a „philosophia perennist", egyetemes érvényű teológiát, humanitást, amelyet a kereszténység két évezred alatt megőrzött, továbbvitt, s azt a nyílt együttgondolkodási készséget, amely az igazán hiteles keresztényeket mindig is jellemezte. (Vö. a szentatya beszéde a debreceni ökumenikus találkozón, 4.7. p.). – Ha ma olyan jelentősnek látjuk az inkulturációt, mennyi letaposott, agyonhallgatott magyar keresztény értéket kellene haza-kulturálnunk! b) Az Egyház jelszerűsége, ősszentség volta, hitele meg kell jelenjen társadalmi arányokban is. Nemcsak Amerikában érdemelt ki megbecsülést az ottani kereszténység amiatt, mert 5 évszázad óta minden partravetődöttet gondozásába vett. Ezen a téren a hazai egyház is sokat tett és tesz, ha ez nem is kap arányos visszhangot. Eseménnyé kellene válnia a kiengesztelődésnek, az elfogadásnak, az ünnepnek, a lelki felemelés szolgálatának, amint a pápalátogatás és talán a taizéi budapesti világtalálkozó alkalmával valóban azzá is vált, még ha megjegyzések mellett is. Kellő érdeklődés esetén és zörejmentes, nem magamutogató szervezésben micsoda feloldódás egy nagymarosi találkozó, regnumi nagytábor, Gen Rosso hangverseny, máriaremetei-nagy-budapesti zarándoklat, KÉSZ-kongresszus, családkongresszus. . . Megérdemelné mind, hogy a társadalom eseményévé váljon. A pozitív, bizalomerősítő példák, a katarzist, megtisztulást adó élmények, a hétköznapi szentek és szent események valahogy elérhetőbbekké és legalább alternatívákká kellene váljanak a számtalan destruktív, életellenes hírrel, reklámmal, lehetőséggel, kísértéssel szemben. c) A társadalom óriási rétegeihez, köreihez gyakorlatilag ma még a pasztorációnk szélső hullámverései is alig jutnak el. Tulajdonképpen az intelligencia egy része hordozza a hazai egyházat. De mi van a munkáskérdéssel, kinek fontos a tegnap is csak névleg „vezetőosztály"? Persze újra van már néhány Kolping-család hazánkban. Az utóbbi évtizedek alatt egészen átalakult agrárréteg, az egyre szélesedő alkalmazotti réteg igazában hová tartozik, hol talál alig kiváltott transzcendencia-éhségére táplálékot? Aztán a cigányság, amely annyi megértést igényel, de néhány szép példa szerint annyira érzékeny is. . . Az ínségesek hatalmas táborai: a munkanélküliek, a gyermekvédelemre szorulók, a hátrányos helyzetűek százezrei, a büntetőintézetek világa, a különféle fogyatékosságban, sérültségben szenvedő testvéreink, a drogok áldozatai . . . mindez radikális szeretetet, okosan szervező, kölcsönösségre késztető törődést igényel, odaadó diakóniát! Sorolhatnánk tovább: – ifjúságpasztoráció, a karizmák felfedezésével, elvárásokkal; – családpasztoráció az értékrend megszerettetésével, pedagógiai szemléletváltással, reális családvédelemmel; – az idősek gondozása: életet az évekhez! – betegpasztoráció, híveink bevonásával; – tábori lelkipásztori szolgálat stb. Meg hát a missziók ügye: a szolidaritás és kölcsönös kapcsolat a világegyházzal, kezdve a megfelelő partnerintézmények, szervezetek kialakításával. Teréz anya nővérei már itt szolgálnak fővárosunkban, de mi még tulajdonképpen kis lépésnyit sem tettünk a harmadik világ ínségesei felé. . . Sorskérdés nálunk és környezetünkben az ökumené, és vannak is pozitív tények ezen az úton. – A pasztorációt érinti az egyházi szolgálat anyagi, gazdasági ellátottsága, biztosítottsága is... III. Ami a jelen pillanatot illeti ilyen látóhatárral: Úgy tűnik, a lelkiismeretünk jelez. Legalább valami kis próbálkozást az előbb felsorolt területek legtöbbjén már tettünk. Ez már akkor is remény, ha ma még csak szimbólum. A gyógyulás sok apró jelét lehet érzékenyen észrevenni az utóbbi hónapokban... 1. Az ezredforduló felé az első számú feladatunk ma az, hogy szembenézzünk a közeljövőnkkel, de egy nagyobb távlat hátterével. Ami máris tény vagy történés, arról röviden ennyit: a) Lépten-nyomon beleütközünk a rideg valóságba: paphiány, elöregedés, túlterhelés, a munkatársszervezés megoldatlanságai, párhuzamos cselekvések, illetékességi körök tisztázatlansága, hogy nem kellő súllyal jelentünk meg az élet színterein. Vannak már diagnózisaink (Tomka Miklós: Magyar katolicizmus, 1991.), vannak gyógyító könyveink, szolgálataink (pl. a Találkozás a kereszténységgel c. hitre nevelő könyv, harmadik éve a nagy-budapesti jegyeskurzus stb.). Mindez kihívás a gyógyulásra! b) Nem lényegtelen az az elvárás sem, amely körülöleli egyházunkat. Van, aki jó iskolát vár az egyháztól, van, aki betegeivel törődést, van, aki nyakunkba varrná az egész szociális kérdést... Nyitottabb szemű-szívű híveink sürgetnek, és munkára jelentkeznek, teljesen tiszta, egyházias szándékkal. A külföldi segélyszervek, pályázatot felkínáló intézmények el- és beszámoltatási fegyelmet diktálnak, és további támogatásuk feltételeként terveink bemutatását, részleteredményeink visszaigazolását várják el. c) Hajtóerőnk az evangéliumi tapasztalat is: a modell-plébániáink alakulására gondolok itt elsősorban. 1989 őszétől az ország minden tájáról néhány plébánia arra vállalkozott, hogy a szentségi pasztorációt tudatosan összeköti a közösségépítéssel. Ez annyit jelent, hogy a keresztelés, bérmálás, házasságkötés szolgálatában nemcsak a szentségvételre való méltó előkészületet szorgalmazzák, hanem hozzásegítenek ahhoz is, hogy a már megkereszteltek, bérmáltak, házasok egymás közt és egyházközségükkel szorosabb kötelékben maradjanak (vö. Christifideles laici 61. p.: katekumenátus-szerű segítés). Alkalmas eszközök, módszerek kidolgozásával mára már odáig érlelődött a szerény kezdeményezés, hogy egyes munkatársak azt sürgetik, hadd terjeszthessék ki munkamódszerüket egyházmegyei környezetükben is. d) Csak Isten tudja azt, hogy mindez mennyi küzdelembe, szenvedésbe, újra nekifutásba, szakemberek felkutatásába, hívek ösztökélésébe, hivatali fórumok ostromába és ügyintézési labirintusok végigzarándokolásába kerül. Fogadja el az Úr a századvég utolsó éveiben tőlünk ezt az áldozatot. És áldja meg mindazokat, akik nemcsak szájukra, akik nemcsak szívükre, de vállukra is veszik gondjainkat. 2. Így jó reménnyel folyik az esztergomi főegyházmegyei zsinat, a szegedi-csanádi egyházmegyei zsinat előkészítése ezekben a hónapokban. Az esztergomi bejelentés nyomán a pápalátogatás előkészítése érthetően elnapolta a zsinati (szinódusi) folyamat beindulását. Most azonban [1992 elején] már valóban mozgásról, folyamatról beszélhetünk, és nem elszigetelt esemény előkészítéséről, rendezvény-rendezésről. Talán ez az útonlét, pasztorális elmozdulás a legtavasziasabb jelenség ma a hazai pasztoráció terén. Olykor zsinatias folyamatokat emlegetünk. Csak arra akarunk utalni ezzel, hogy ha a II. vatikáni zsinat nyitása, szemléletváltása, tágítása, gyümölcseinek érlelése még nem fejeződött be ma a világegyházban, akkor a mi elmozdulásaink a holtpontjainkról nem jelentenek reménytelen távolságbehozásokat, csak ugyanazon folyamat másik fázisát. Mások tapasztalata, biztatása segíthet, de sajátos feladatainkat nekünk kell megoldanunk az Úr áldásával. „Fontos tehát, hogy haszontalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel nekirugaszkodjunk a jövőnek'. Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni. Megtörténhet..., hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom szélesebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: ’Missziós területekké váltunk!' Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós egyház akarunk lenni!" (II. János Pál püspökeinkhez, 11. p.) * * * A fentieket így sűríthetjük tézisekbe – a megvalósítás útját ezáltal is egyengetve: 1. A hazai egyháznak megvan a lehetősége arra, hogy megújuljon a II. vatikáni zsinat szellemében. 2. Evangelizálásunk személyesebb és életközelibb legyen, teremtse meg a közös földolgozás és kölcsönös tanúságtétel kereteit! 3. Liturgiánk egyrészt bensőségesebb, másrészt közvetlenebb lehetne! Kellenek a lelki töltekezés alkalmai és helyei! 4. Koordinációra szorulunk! Ebben segít a vezetőképzés, a klérusban a presbyterium-elv vállalása, a hívek szolgálatának nyitott elfogadása. 5. Felelősek vagyunk a széles körű hitbeli alapműveltségért, a közoktatás-nevelés és a kultúra egésze terén a keresztény minta és szemlélet megjelenéséért, a magyar keresztény értékek fennmaradásáért! 6. Eseménnyé kell válnia – legalább időnként – az Egyház ünnepteremtő erejének, a kiengesztelődést elősegítő szolidaritásának. 7. Társadalmi szélességben és minden korosztálynak fel kell kínálnunk az élniakarás, a pozitív példák, a bizalmat kiváltó tények, a becsületes életminták és önzetlenül befogadó közösségek mindenfelé felmutató valóságát! 8. A rétegpasztoráció számtalan síkján a már elindult kezdeményezésektől a modellekig, majd átfogó struktúrákig kell eljutnunk, s ehhez szakembereket nevelnünk. 9. A jelen számtalan elvárását, tapasztalatát, máris kézzelfogható részeredményét, a küzdelmeink Isten előtt kedves voltát és a számtalan továbbképzési lehetőséget bátrabban megszívlelhetnénk! 10. A jelenlegi szinódus-előkészítő, a pasztorációt hitelesebbé tevő folyamatokat józan odaadással, egymást segítő munkával és azzal a készséges örömmel vállaljuk és szolgáljuk, hogy az Úr velünk van!
Szentmártoni Mihály ... ÉS AZ EGYHÁZ MEGY TOVÁBB A lelkipásztori teológia új feladatai1 Világbirodalmak összeomlásáról beszélni ma már nem megrendítő téma, hiszen a szemünk láttára dőlt össze egy önmagát, alig leplezett önteltséggel, a jövő évszázadok távlatába vetítő impérium. Annak a ténynek viszont meg kellene rendítenie bennünket, hogy mi vagyunk azok, akik e jelenségnek történelmi tanúi lehettünk, illetve még mindig vagyunk. Mert mint minden világméretű összeomlásnak, így a napjainkban végbemenő széthullásnak is lesz kihatása az utánunk következő nemzedékekre. Hogy ők mit találnak, romokat vagy világrendszert, az sokban rajtunk is múlik. A fönti eszmefuttatás háttere egy kísértés elővételezett elhárítása: a triumfalizmusé, amely spontán megmozdul lelkünkben. Összeomlott az ateista kommunizmus impériuma, amely szemérmetlenül, hangos szóval hirdette, és vértanúkat soha nem látott mennyiségben „gyártva" tettekkel igazolta, hogy elsődleges célja az egyház megalázása, aztán leteperése, majd elsöprése. Az egyház azonban nem tűnt le a történelem színpadáról; van, él és megy tovább. Illetve mennie kell tovább, ezért nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy megálljon, és gyönyörködjék a saját győzelmében. A megbukott történelmi bolsevizmus nemcsak győzelem, hanem kihívás és feladat is. Mert a kommunista birodalommal nemcsak egy rendszer omlott össze, hanem emberek roncsolódtak szét szellemileg, lelkileg. Hozzájuk kell ismét lehajolnia az egyháznak, és ezt nem teheti „kapásból", hanem csak megfontoltan, módszeresen, megszervezetten. A szervezés a helyi (egyházi) hatóságok feladata, a módszerek kidolgozása a gyakorló lelkipásztorok illetékessége, a megfontolás viszont a teológia, nevezetesen a lelkipásztori teológia új „házi feladata". A lelkipásztori teológia új körvonalai A lelkipásztori teológia a hittudományok viszonylag fiatal ága: alig kétszáz éves! Születési évét könnyű megjegyezni: 1777, amikor is Mária Terézia császárnő jóváhagyta a főiskolai oktatás reformját, és ennek keretén belül a teológiai oktatás is módosult. Azóta a pasztorálteológia sokat fejlődött, közben változott nemcsak elnevezése, hanem önazonossága is. A pasztorálteológia kezdeti útkeresésére jellemző volt a gyakorlat elsőbbsége: papoknak szánt tanfolyamként indul, amely igyekszik módszeresen bemutatni a lelkipásztori hivatás szakszerű gyakorlásának művészetét. Még hiányzik ugyan belőle a szisztematikus teológiai megfontolás, de nagy előnye, hogy kidomborítja a lelkipásztor személyének fontosságát. E laza keret aztán lassanként feltöltődik tartalmakkal, úgyhogy a múlt század végén az üdvösség közvetítésének módszertanává válik (pl. Sailer műveiben). Ezt követi a kerigmára építő tübingeni iskola, amely az igehirdetés köré csoportosítja a lelkipásztori tevékenységet. A II. vatikáni zsinatot megelőzve, majd aztán annak dokumentumaiba beépítve, a lelkipásztori teológiát meghatározzák F. X. Arnold, illetve K. Rahner eszmélődései, miszerint a lelkipásztori teológia tulajdonképpeni tárgya az önmagát cselekvésben megvalósító egyház. Hogy a további út merre vezet, nem könnyű megjósolni, de bizonyos új körvonalak kibontakozása már megsejthető. Talán az amerikai Duffy tapogatózik a legbiztosabban, amikor a „katekumenátus-modellt" jelöli meg járható útként. E távlatban a pasztorálteológia kulcsfogalmává a „lelkipásztori tevékenység" válik, a keresztény alapfogalmaknak (egyház, megváltás, bűn, küldetés és szolgálat) pedig „operativizálódnak", azaz megfigyelhető és felmérhető kategóriákká módosulnak; pl. az egyházhoz való tartozás a valóságban egy konkrét kisközösségben testesül meg, fedezetét viszont egyenesen a zsinati tanításban látja, amely pontosan ezeket az új prioritásokat szorgalmazza: a gyakorlat elsőbbsége az elmélettel szemben, a professzionális hozzáállás a rögtönzéssel szemben. Ma már aligha elképzelhető egy olyan lelkipásztor, aki mindenhez egyaránt értene, és minden lelki szükséget egyformán sikeresen ki tudna elégíteni, mint pl. jól katekizálni, lelkivezetéssel foglalkozni, különféle korosztályokhoz meggyőzően szólni. A fenti háttérből kiindulva a pasztorális teológia szélesebb távlatba ágyazódik bele: az egyház nem önmagáért él és tevékenykedik, hanem azért van, hogy evangelizáljon: a kívülállóknak hirdeti az örömhírt, a hívőket pedig arra segíti, hogy növekedjenek hitükben. Melyek az egyház feladatai és esélyei ma? Három nagy témakört lehet és kell megjelölnünk: igehirdetés, liturgikus élet és a bázis lelki gondozása. Az igehirdetés új útjai A kereszténység elsősorban élő ige, kiáltás, hirdetés, nem pedig betű, szó, könyv. Ezért az egyház, ha megszűnne hirdetni az igét, nem lenne többé Krisztus egyháza – szögezi le kategorikusan egyik idevonatkozó alapvető tanulmányában az 1991 májusában elhunyt teológus, Alszeghy Zoltán. És itt most nem (csak) örök igékről van szó, hanem örökké aktuális üzenetről: Isten ma szól a világhoz, Isten a mai embert szólítja meg. Az egyháznak: papoknak és hívőknek a mai világ nyelvére kell „lefordítaniuk" Isten önközlő szavát. A „kerügma" – hitébresztő ige – ma már azonban nemcsak a „pogány" népekre vonatkozó fogalom, hanem, pontosan teológiai értelmezése szerint, megtérést célzó ige, ezért a megkereszteltekhez is szól. II. János Pál pápa Redemptoris missio kezdetű enciklikájában határozottan vallja: „Az egyház alapvető feladata minden időkben, különösen is napjainkban, hogy az ember tekintetét, lelkiismeretét és tapasztalatát Krisztus titka felé irányítsa." (4. pont.) Az igehirdetés alapvonása, hogy a jelen pillanat történése megváltó ige azok számára, akik befogadják. Ezért kell az igehirdetésnek a lényegre irányulnia; az egyház nem ideológiát, világnézetet vagy filozófiát hirdet, hanem Jézus Krisztus halálát és feltámadását. Ezért vált szükségessé, hogy felülvizsgáljuk igehirdetésünk nyelvezetét, szókincsét, és kiiktassunk abból olyan fogalmakat, amelyek értelmetlenekké váltak a mai ember számára. Különösen fontos pedig az, hogy világos képünk legyen arról, amit a zsinat az „igazságok hierarchiájának" nevez. Nem minden keresztény hitigazság egyforma értékű, pl. a szentségi élet fontosabb, mint az egyéni jámborság, a felebaráti szeretet nagyobb érték, mint a böjtölés. A szentbeszédnél az ige drámaisága a vezérelv. Az igehirdetés saját belső logikával rendelkezik: szerkezeti felépítésében elsősorban nem objektív, tárgyilagos és statikus események elbeszélése és elemzése, hanem egzisztenciális, személyes és aktuális helyzetekre irányított fénycsóva. A kiindulópont – Jézus példájára – a jelen lévő hallgatóság egzisztenciális helyzete, amely a kinyilatkoztatás tükrében új értelmezést nyer. Az igehirdetés tulajdonképpeni alanya és tárgya Jézus Krisztus, éltető ereje pedig a Szentlélek. Az igehirdető szerepe viszont: tolmács és tanú. Ezért nem lényegtelen, hogyan közvetíti az igét. A keresztény közösségben történő igehirdetés, a tanítás, a homília célja, hogy mélyebb szinten Istenhez közelítse a hívőt. A homília jellegzetes vonása, hogy nem csupán tartalmazza Isten igéjét, hanem annak mostani történése. Ez persze nem minden egyes homíliára vonatkozik, hanem az egyház igehirdetésének egészére. Ám egy elv így is kidomborodik: a homília örömteli esemény, ezért elsősorban olyan témákat kell érintenie, amelyek építik a közösséget, vigaszt és erőt öntenek a csüggedt lelkű hívekbe. De ki az igehirdető? Teológiailag nem lenne egészen egyértelmű a teljes szétválasztás papok és laikusok, az egyház és világ között. A világi hívők szintén aktív hirdetői az örömhírnek, ha nem is elsősorban a szószékről, de – nem kevésbé felelősségteljesen – az irodalomban, a tömegtájékoztatási eszközökben és általában a nyilvános életben. A világnak ugyanis teológiai méltósága van. Rahner vallja: a „világ" fogalma kimagaslóan teológiai kategória: az Ige teremtette, és a teremtő Ige sohasem húzódott vissza a világból. Ezért nem szabad az igehirdetést úgy felfogni, mintha Isten az egyház pártján állna a világgal szemben, amely ily módon az igehirdetésnek csupán objektumát képezné. Az egyháznak bele kell merülnie a teremtett világba (nem a bűn világába), a mai mentalitásba, tanulmányoznia kell a társadalom belső szerkezetét, hallania kell a világ sóhaját, és mindezt bele kell építenie igehirdetésébe. A társadalomtudományok megkülönböztetett helyet foglalnak el az egyház küldetésének újraértelmezésében. Az Ige nemcsak üzenet, hanem teremtő szó is. Az igehirdetés ezért nemcsak elbeszélés, hanem történés: Isten most szól, most alkot és teremt újjá életeket, sorsokat. A fenti elv meghatározza az igehirdetés formáját is, amelyet jellemez az élményszerűség. Ma újra közkedveltté várnak a rövid hitvallási formák, amelyek azonban nem arra irányulnak, hogy felváltsák a hagyományos hitvallási formulákat, hanem, a hit személyes mivoltát tartva szem előtt, egyéni kereteket akarnak nyújtani. E téren ismertté váltak Lehmann fejtegetései. Mintaként megemlíthetjük a 114. zsoltár hitvallását, amely röviden összefoglalja az ószövetségi üdvösségtörténetet, az Újszövetségben a legismertebb tömör hitvallási formula: „Jézus Krisztus az Úr." (Fil 2,11) Az igehirdetés klasszikus formája mellett új tanúságtételi módok is körvonalazódnak, pl. a lelkipásztori tanácsadás, amely nem pszichoterápia, hanem egzisztenciális igehirdetés: két ember találkozásán keresztül arról tanúskodik, hogy Isten a megtestesülésben végérvényesen igent mondott emberi mivoltunkra, Krisztus embersége révén beleélte magát sorsunkba. Továbbá a tévé és a rádió ma már elkerülhetetlen eszközei és formái az igehirdetésnek. Nemrégen ért véget Rómában az a nemzetközi találkozó, amely a tévé sugározta misével kapcsolatos szempontokat tanulmányozta. A konklúzió egyértelmű: mindez jó, csak egy feltételre kell vigyázni: a szentmisét sohasem szabad előre rögzítve szalagról sugározni, hanem mindig egyenes adásban, tehát helyszíni közvetítés formájában. Így, és még sokféleképpen, az ige, sőt az Ige megy tovább: alkot, újjáteremt, lelki halottakat támaszt új életre, és szavatolja Isten jelenlétét korunkban is. A liturgikus élet új hangsúlyai A liturgia az egyház élettere – élete; benne és általa történik a hívek megszentelődése. A liturgia a megváltás aktualizálása, ezért szükséges, hogy jellemezze egy bizonyos elegáns egyszerűség, hogy mindenkinek hozzáférhető történés legyen. A liturgia Isten egész népének cselekménye, ezért nincsenek csak nézők, hanem mindenki cselekvő résztvevője a maga módján. A liturgia a vándorló egyház ünneplése, ezért nem fél a módosításoktól. A zsinat utáni liturgiát nagy hangsúlyeltolódások jellemzik: a rubrikák helyett a tartalom kerül előtérbe, az uniformitást felváltja a színes sokoldalúság, a bonyolult formák helyébe az egyszerű cselekmények lépnek, a latin nyelv átadja helyét az érthető népnyelvnek. Mindez azonban nem történik automatikusan; liturgikus pedagógiára van szükségünk. A lelkipásztori teológia alaptémája itt a liturgiára való nevelés, pontosabban a szentségek katekézise lesz. Ez a pedagógia befutja ugyanazt az utat, amely jellemző az általános tanulási-nevelési folyamatra: érzelmi síkon igyekszik otthonossá tenni (megszerettetni) a szentségek valóságát és világát, pragmatikus szinten begyakoroltatja azok vételét, etikai szinten érzékennyé tesz a felelősségteljes szentségi élet iránt, érzelmi szinten növeli a szentségek tartalmának és hatásának ismeretét. A fent vázolt pedagógiának van egy másik elnevezése is, amely talán ismerősebben cseng a lelkipásztorok fülében: iniciáció (beavatás), ami itt annyit jelent, mint az egyházon belül megvalósuló, Krisztushoz való tartozás tudatának növelése. Teológiai alapját Isten üdvösségterve alkotja, amely az embert e terv tevékeny részesévé, alanyává teszi. A hívő, aki ily módon megélte az üdvösséget, Isten személyéhez szóló szeretetét, belső ihletből tanúvá válik. A fenti teológiai keretet tárva szem előtt, a lelkipásztori feladatokat alapmeggyőződések formájában lehet pontokba foglalni: 1) Az ember kereszténnyé válik, és ez a folyamat nagy vonalakban követi az általános érési folyamatot; 2) Az ember nem elszigetelten válik kereszténnyé, hanem egyházi közösségben; 3) A mai helyzetből kiindulva nem lehet biztosan állítani, hogy mindazok, akik szentségekhez járulnak, erős hittel rendelkeznek. Mindehhez még hozzáadandó, hogy a keresztény iniciáció nem iskolai jellegű oktatás, hanem egzisztenciális, személyes tapasztalat útján történő bevezetés a hitbe. Ennek támpontjai a személyes ima és tanulmányozás (pl. Szentírás, egyéb források), közösségi ünneplés, valamint tevékeny szeretetgyakorlás. Mindez egybeötvözve adja meg azt az arcélt, amit általában „hívő keresztény embernek" szoktunk mondani. Az új pasztorális teológia (pl. Zulehner) az életfordulók – születés, esküvő, halál – szentségi megünneplését tartja sürgető feladatnak, születés, esküvő, halál és az ezeket az egzisztenciális pillanatokat ünneplő szentségekbe való alapos beavatást; legmegfelelőbb útiránynak pedig a megtérés folyamata tűnik (pl. Duffy). Ez utóbbi mintha tényleg erős visszhangra találna a mai ember lelki világában: a legkülönfélébb kiscsoportok, lelki megújulást célzó mozgalmak a megtérés útját járják be (neokatekumenátus, karizmatikus lelkiség, marriage encounter stb.). Így, és még sokféleképpen, egyre újabb és gazdagabb formában a liturgia, sőt az örök Főpap, megy tovább. A bázis lelkigondozásának új távlatai Jézus szólt a tömegekhez, de le tudott hajolni kicsikhez is: szóba állt a szamariai asszonnyal, meghallgatta annak esetlen teológiai fejtegetéseit, lehajolt a lábánál síró nyilvános bűnöshöz, az okoskodó Nikodémust nagy türelemmel oktatja, vitatkozik farizeusokkal. . . Jézus szem előtt tudta tartani a személyt, volt ideje és szíve meghallgatni mások panaszát, de tudott és mert osztozni mások örömében is (kánai menyegző). Az egyháznak is újra meg kell tanulnia a személyes lelkipásztorkodást; így is fogalmazhatnánk: a személy lelkigondozását. A perszonalista emberkép ráütötte pecsétjét az erkölcsre és a hitéletre is. Ez a fordulat új lelkigondozási modelleket igényel, amelyeknek egyik jeles válfaja a lelkivezetés. A hagyományos lelkivezetés egy ideig válságban volt, majd a hatvanas években, különösen a fiatalok, felfedezték a keleti gurukat. Csakhogy a nyugati, keresztény lélek hamar ráérzett a guru-követés elégtelenségére, és lassan megkezdődik a lelkivezetés igényének ébredése. A hagyományos vezetői stílus mellett új formák bontakoznak ki, különösen – a humanista pszichológia által szorgalmazott nem direktív terápiás módszer ihletésére – az együtthaladás elvét követő lelkivezetés. Másik bázisvalóság a család. A keresztény hitvesek, majd a család a „szentély" („családegyház") zsinati jelzőt kapja, amely nekünk itt most azért fontos, mert figyelmeztet arra, hogy a család nemcsak tárgya, hanem alanya a lelkipásztorkodásnak. Új utakat, új lelkiségi modelleket kell teremtenünk, vagy magunkévá tennünk, mint amilyen pl. a marriage encounter (amely nemcsak „terápia", hanem lelki mozgalom), Notre Dame-családok közössége stb. Néha jó, hogy van külön gyerekmise, de néha jó lenne a gyerekeknek olyan misén is részt venniük, ahol szüleik mellett ülnek a padban, hogy megéljék, Isten előtt egyenrangúak szüleikkel, pedagógiailag pedig példát lássanak bennük. Hasonló elv alkalmazható a szentségek vételére, különösen a gyónásra: legyen családi esemény, amikor egymás közt is „megbékélnek", megbocsátanak egymásnak, bocsánatot kérnek egymástól, és megbocsátanak egymásnak, majd valamennyien a megbocsátó Jézussal találkoznak a kiengesztelés szentségében. (A szülők is kérhetnek bocsánatot gyermekeiktől!) Harmadik „bázisfogalom" a kisközösség. Elvben tulajdonképpen a plébániai közösségnek kellene betöltenie ezt a szerepet, vagyis olyan társadalmi, pszichológiai életteret teremtenie, ahol a hívő kibontakoztathatja hitének közösségi arculatát. Mivel azonban a mostani mamutplébániák kevésbé alkalmasak e szerep betöltésére, belső igényből fakadtak a legkülönfélébb „bázisközösségek", kiscsoportok. Nem szabad félni tőlük, mögöttük nem vezetők és leaderek önkényessége húzódik meg, hanem a keresztény lélek szüksége. Az Evangelii nuntiandi enciklikában az „egyházi bázisközösségek" fogalma hivatalosan is polgárjogot kapott (58. pont). A bázis kifejezés az Isten népe teológiai kategóriájára utal vissza, történelmileg az apostoli kisközösségekre. Hasznos megkülönböztetni két fogalmat: csoport és közösség. Egy csoport bizonyos (kulturális, szellemi, esztétikai, vallási) szükségletek kielégítésének igényéből fakad, célkitűzései körülhatároltak és gyakorlatiak; a közösség viszont Isten igéje körül alakul ki, és alapcélja a személyes hit kibontakoztatása, tudatosítása és megélése. Ha ennek alapján akarunk lelkipásztori elveket felállítani, akkor azt kell mondanunk: hogy a lelki gondozás itt arra irányul, hogy a csoportot közösséggé alakítsa. Modellként örök érvényű marad Jézus pedagógiája, aki az apostolok kiscsoportját (akiket azon túl, hogy Jézus név szerint kiválasztotta őket, valószínűleg egy mély vallásos igény vonzott a közelébe) a Tizenkettő közösségévé formálta, akik most már nem személyes igény miatt vannak együtt, hanem egy küldetés tudatában. Valami hasonlót kell elmondanunk magáról a plébániai közösségről is: jóllehet a vallásos igények kielégítését szolgáló alapcsoport, teológiailag azonban nem öncélú csoportosulás, hanem közösségi minőségében apostoli küldetése van „kifelé". A csoportok lelkisége nemcsak gyakorlati feladat, hanem egyre elmélyültebb tanulmányozást igénylő jelenség. Talán itt mutatkozik meg legvilágosabban a professzionális felkészültség igénye: a kisközösségekben rendkívül kényes feladat tudni megkülönböztetni a hiteles vallásos-lelki élményeket a pusztán csoportdinamikai jelenségektől; a pasztorális pszichológia itt ismét szót kér, és értékes ismeretanyaggal szolgál. Így, és még sokféleképpen, egyre érzékenyebben az egyéni problémákra, a szolgáló egyház – az irgalmas szamaritánus – megy tovább. * * * Világbirodalmak összeomlásáról beszéltünk, és lelkipásztori teológiát mondtunk; lelkipásztori teológiáról beszéltünk, és új világ körvonalai rajzolódtak ki szemünk előtt. A két valóság tulajdonképpen elválaszthatatlan. A világ nem (csak) objektuma az evangelizációnak, hanem kerete és kritériuma is. Rahner meglátása, hogy a világ (a teremtett mindenség) tulajdonképpen eminens vallásos valóság: magában hordozza a teremtő Ige időtálló visszhangját, az „idők jelei" pedig egyenesen jézusi szó. Az egyháznak – mindannyiunknak – ezt a teremtett és megváltott világot kell szeretnünk (Jn 3,16: „úgy szerette Isten a világot...") és evangelizálnunk. Nem ülhetünk sírva a babiloni folyók partján vagy a romoknál, hanem fel kell emelnünk fejünket, és meg kell látnunk a mostani valóság jeleiben a köztünk álló, élő Jézus Krisztust és a minket újjáteremtő Szentlelket. Nemrégen jelent meg a jezsuita szerző könyve: M. Szentmártoni: Introduzione alla teologia pastorale, Piemme, Casale Monferrato 1992,110 lap. Az itt kifejtett gondolatok a könyv első (teológiai) részének szabad összefoglalását adják; ezért nem tartottuk szükségesnek megjelölni a forrásokat, ill. hivatkozásokat. A könyv második része a pasztorálpszichológia főbb témáit ismerteti.
Erdő Péter AZ EGYHÁZMEGYEI
ZSINATOK EGYHÁZJOGI KÉRDÉSEI I. Az egyházmegyei zsinat a mai egyházjogban Az egyházmegyei zsinat nagy múltú intézmény. Eredete az egyházmegye presbitériumához kötődik. Ez a testület közös tanácskozások formájában is működött.1 Az 1917-es CIC 356. kánonja szerint még tízévenként kötelező volt egyházmegyei zsinatot tartani. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy ennek az előírásnak szinte sehol nem tudtak pontosan eleget tenni. A II. vatikáni zsinatig az egyházmegyei zsinat az egyházmegye papságának gyűlése. A püspöknek ad tanácsot, főleg törvényhozás előkészítésére. A nagy egyházfegyelmi változások után általában mindig megélénkült az egyházmegyei zsinatok összehívása és tevékenysége. Határozataikban, melyeket a püspök erősített meg (sőt gyakran ő is készített elő), az egyházmegye olyan pasztorális-jogi vezérfonalat kapott, mely konkretizálta a világegyház vagy a nagyobb egyházi területek életében végbement változásokat. A II. vatikáni zsinat és az új Egyházi Törvénykönyv óta az egyházmegyei zsinat jogi képe módosult. Jelenlegi arculatát az alábbiakban vázoljuk. 1. Fogalma és szerepe Az egyházmegyei zsinat (synodus dioecesana) „a részegyház olyan kiválasztott papjainak és más krisztushívőinek gyűlése, akik az egész egyházmegyei közösség javára a megyéspüspöknek segítséget nyújtanak" (460. k.). Az egyházmegyei zsinaton a megyéspüspök egyházkormányzati feladatát ünnepélyes módon gyakorolja. Nem zsinat (concilium) ez a szó szoros értelmében, hanem csak gyűlés (synodus), mivel nem püspökökből áll. Az egyházmegyei zsinat tanácsadásra hivatott, tehát nem törvényhozó. Ezen a zsinaton az egyedüli törvényhozó a megyéspüspök (466. k.). Az egyházmegyei zsinat jellege miatt a concilium szó alkalmazásának kerülése már a IV. lateráni zsinaton (1215) megfigyelhető. Az Egyházi Törvénykönyvnek az egyházmegyei zsinatról szóló rendelkezései a Püspöki Kongregáció 1973. II. 22-én kiadott direktóriumához képest (Directorium de pastorali ministerio episcoporum, nr. 163-165) szűkszavúnak tűnnek. Ennek magyarázata a törvénykönyv műfajában keresendő. A direktórium ugyanis, mint végrehajtási utasítás jellegű okmány (vö. 34. k.), az indoklások és részletes útmutatások nagyobb bőségét nyújthatja. Ezek az elemek a hatályos CIC alkalmazásához is hasznos irányelvek lehetnek. A megyéspüspöknek e direktórium 163. pontja szerint különösen az alábbiakra kell figyelmet fordítania: 1) az egyetemes egyház tanításának és fegyelmének alkalmazása az adott részegyház körülményei között; 2) a lelkipásztori munka rendjének és irányának meghatározása; 3) az esetleges tévedések és hibák kiigazítása; 4) a közös tevékenység és felelősség előmozdítása Isten népének építésében. Mindezeket a feladatokat az egyházmegyei zsinat jogszabályok előkészítésével, buzdítások megfogalmazásának elősegítésével szolgálhatja. A püspökök által kiadott egyházmegyei zsinati határozatok a részleges egyházjog fontos forrásai. E határozatok többnyire egyházmegyénként és zsinatonként külön-külön kötetekben jelennek meg. A II. vatikáni zsinat utáni egyházmegyei zsinatok közül sok lemondott a normatív szövegek megfogalmazásáról; az ilyen szövegek helyett vagy mellett gyakorivá váltak a spirituális és buzdító jellegű okmányok, számos helyen vallásos összejövetelek és megbeszélések több évig tartó sorozata készítette elő, vagy szinte helyettesítette az egyházmegyei zsinatot. 2. Megtartásának ideje Szemben a régi egyházjoggal, mely szerint legalább tízévenként zsinatot kellett tartani (1917-es CIC 356. k.), a hatályos Codex nem ír elő meghatározott gyakoriságot az egyházmegyei zsinatok tartására, hanem a kérdést a megyéspüspök megítélésére bízza. A püspöknek, mielőtt erről döntene, meg kell hallgatnia a papi szenátus véleményét (461. k. 1. §). Ha egy püspök több egyházmegye gondját viseli, közös egyházmegyei zsinatot tarthat számukra (461. k. 2. §). 3. Összetétele Az egyházmegyei zsinat, mint mondtuk, nem püspökök gyűlése. A régi Codex azt hangsúlyozta, hogy az egyházmegyei zsinat az egyházmegye papságának képviselőiből áll. Az új Egyházi Törvénykönyv szerint a zsinat résztvevői már nem csupán a papság soraiból kerülnek ki, hanem lehetnek világi krisztushívők is (vö. 460. k.). A résztvevők típusai a következők: a megyéspüspök, aki a zsinat összehívója és elnöke, a rendes tagok, akiknek meghívása kötelező, valamint a rendkívüli tagok, akiket a püspök belátása szerint meghívhat. Meghívhat a püspök ezenkívül megfigyelőket is. A rendes tagok: 1) a koadjuktor püspök és a segédpüspök (de nem az egyházmegyékben tartózkodó egyéb püspökök); 2) az általános helynökök, a bírósági helynök, s ha van, a többi püspöki helynök (de nem a helyettes helynökök); 3) a székesegyház összes valódi (s nem csupán tiszteletbeli kanonokjai; 4) a papi szenátus összes tagjai; 5) olyan világi hívők és a megszentelt élet intézményeinek olyan tagjai, akiket a megyéspüspök által meghatározott módon és számban a pasztorális tanács választ, vagy ahol ilyen tanács nincs, a megyéspüspök által meghatározott módon jelölnek ki; 6) az egyházmegyei nagyszeminárium rektora; 7) az esperesek; 8) minden esperesi kerületből legalább egy pap, akit mindazok választanak, akik ott lelkipásztori szolgálatot teljesítenek; ugyanők kötelesek megválasztani ilyenkor egy másik papot is, aki a küldöttet akadályoztatása esetén helyettesíti; 9) az egyházmegyében házzal rendelkező szerzetes intézmények, illetve az apostoli élet ugyanilyen társaságai elöljárói közül néhányan, akiknek számát és megválasztási módját a megyéspüspök határozza meg (463. k. 1. §). Úgy tűnik, nem számítanak a 8. pontban említett lelkipásztori szolgálatot teljesítő személyek közé azok a világiak, akik megbízás alapján valamilyen részvételre jogosultak a lelkipásztori szolgálatban, de nem lévén felszentelve, nem láthatják el annak egészét (230. k. 3. §). Mivel a 463. k. 1. § 8. száma az 1917-es CIC 358. k. 1. § 7. számának megfelelően beszél azokról, akik lelkipásztori szolgálatot teljesítenek, az itt említett választók csak klerikusok lehetnek (vö. 6.2. §). Rendkívüli tagok azok, akiket a püspök belátása szerint hívhat meg. Lehetnek akár klerikusok, akár világiak. Lehetnek közöttük olyanok is, akiket a megszentelt élet valamelyik intézményének tagjai (463. k. 2. §). Mind a rendes, mind a rendkívüli tagok jogosultak a megbeszélésen való felszólalásra és a tanácsadói jellegű szavazat leadására (465. k.). A megfigyelők, akiket a püspök, ha alkalmasnak tartja, más keresztény felekezetek lelkészei vagy hívei közül hívhat meg, nem rendelkeznek ezekkel a jogokkal (463. k. 3. §). 4. Előkészítése és összehívása Az egyházmegyei zsinat egybehívására egyedül a megyéspüspök jogosult (462. k. 1. §). A zsinat összehívása kapcsán kell rendelkezni a papok és megfigyelők meghívásáról, s ennek keretében azoknak a tagoknak a kiválasztási módjáról, akik esetében ezt a törvénykönyv a megyéspüspökre bízza. Az összehívást követően – sőt egyes helyeken távolabbi előkészület gyanánt már az összehívás előtt – szokott sor kerülni a zsinat formális előkészítésére. Ennek módját az egyetemes jog nem szabja meg, így a püspök szabadon dönthet róla. Mindenesetre mind az 1917-es CIC 360. k. 1. §, mind az új Codex 1980-as szövegtervezete (384. k.: Communicationes 14,1982, 211) szólt arról, hogy a püspök egy vagy több előkészítő bizottságot alakít. Ennek tagjai szakértelemmel rendelkező papok és világiak. Munkájuk eredményeképpen célszerű, ha olyan okmányok készülnek, melyeket a püspök előzetesen a résztvevők rendelkezésére bocsát. 5. Lefolyása Az egyetemes egyházjog csupán rövid utalásokat tartalmaz az egyházmegyei zsinat lefolyásának módjáról. Leszögezi, hogy az elnök tisztét a megyéspüspök tölti be, ezt a feladatot egyes ülésekre (nem pedig a zsinat egészére nézve) rábízhatja az általános helynökre, vagy ha van ilyen az egyházmegyében, valamelyik püspöki helynökre (462. k. 2. §). A megyéspüspöknek joga van a zsinatot józan belátása szerint felfüggeszteni vagy feloszlatni is (468. k. 1. §). Mivel a zsinat a püspököt segíti, a püspök döntheti el, hogy milyen kérdések kerüljenek megvitatásra az üléseken. Az előterjesztett kérdésekről azután a tagok kijelenthetik véleményüket (465. k.). A tanácskozások eredményeként létrejövő záróokmány többféle úton készülhet. Lehetséges, hogy a megvitatott témákról dokumentum készül, amit a tagok egy ünnepélyes záróülés keretében megszavaznak. Az így megszavazott okmány azonban még nem hivatalos zsinati nyilatkozat vagy határozat. Akkor válik azzá, ha a megyéspüspök a szöveget, mint ünnepélyes formában adott tanácsot változatlanul vagy módosításokkal magáévá teszi, aláírja és közrebocsátását elrendeli (466. k.). Előfordulhat azonban az is, hogy szavazás útján elfogadott dokumentum a záróülésen nem születik, esetleg ilyen szavazásra nem is kerül sor, hanem a püspök maga vonja le a szükséges következtetéseket a tanácskozások során elhangzottakból, s maga állítja össze a megfelelő nyilatkozatokat és határozatokat. Megjegyzendő, hogy a zsinati munka eredményének ezek a különböző feldolgozásai és közlési lehetőségei jellegükben nagyon hasonlóak azokhoz a formákhoz, amelyekben a püspöki szinódus egyes üléseinek nyomán keletkezett dokumentumok napvilágot láttak. Az egyházmegyei zsinat végeztével a megyéspüspöknek közölnie kell az általa kiadott, illetve jóváhagyott nyilatkozatok és határozatok szövegét a metropolitával (hacsak nem ő maga a metropolita), valamint a püspöki konferenciával (467. k.). A Codex 1977-es és 1980-as szövegtervezete (Schema 1977, 279. k.; Schema 1980,387. k.: Communicationes 14,1982, 212) még tartalmazott olyan előírást, hogy ezeket a szövegeket mielőbb közölni kell a Szentszékkel, ám ez a követelmény a végleges változatból kimaradt, mert úgy tűnt, hogy ilyen rendelkezés túlzott centralizációhoz vezetne. A püspöki konferenciával, illetve a metropolitával való közlés csupán tájékoztató jellegű, és a szomszédos részegyházak jobb együttműködését szolgálja. Nem jelenti viszont azt, hogy a nyilatkozatokat vagy a határozatokat a metropolitának vagy a püspöki konferenciának meg kellene vizsgálnia vagy jóvá kellene hagynia.8 Az egyházmegyei zsinatot a megyéspüspök józan belátása szerint felfüggesztheti vagy feloszlathatja (468. k. 1. §). Ha pedig a püspöki szék megürül vagy akadályoztatva van, a zsinat automatikusan felfüggesztődik, míg a következő megyéspüspök annak folytatását határozatilag el nem rendeli, vagy megszűntét ki nem nyilvánítja (468. k. 2. §). II. Mai tapasztalatok A II. vatikáni zsinat óta az egyházmegyei zsinat intézményének fejlődése több fázison ment át, és jelentős regionális eltéréseket mutat. A II. vatikáni zsinat óta tartott egyházmegyei zsinatokkal kapcsolatos tapasztalatokról széles panorámát adtak a Consociatio Internationalis Studio Iuris Canonici Promovendo által szervezett VII. Nemzetközi Kánonjogi Kongresszus (Párizs, 1990. IX. 21-28) előadásai. Elsősorban ezek alapján kíséreljük meg az újabb tapasztalatok felvázolását. 1. Amerika Észak-Amerika angol nyelvű részén az egyházmegyei zsinatok megtartása az 1960-as évek derekától folyamatosnak tekinthető. Számos ilyen gyűlésre került sor. Ezek viszonylag rövidek voltak. Az egyéves vagy annál rövidebb előkészítést gyakran néhány napos vagy egy-két hetes ülés követte. Munkájuk eredményeként nem csupán buzdítások, de a püspöktől szabályosan megerősített és kihirdetett határozatok is születtek. A velük kapcsolatos tapasztalatok sokak véleménye szerint kedvezőek, mivel nagy gyakorlati érzékkel járultak hozzá az egyetemes zsinat gondolkodásmódjának, fegyelmi eszményeinek népszerűsítéséhez, valamint bevezetéséhez a részegyházak mindennapi életébe. Számos hasznos gazdasági, szervezési megoldást is elősegítettek. 2. Franciaország Franciaországban az egyetemes zsinat óta az egyházmegyei zsinatok három nemzedékét szokás megkülönböztetni. Az első csoportba a közvetlenül a II. vatikáni zsinat után tartott egyházmegyei zsinatok sorolhatók. Ezeket több kudarc, csalódás jellemezte. Megfigyelhető volt az a tendencia, hogy az egyetemes zsinatot ismételjék meg kicsiben, a világegyház nagy kérdéseit próbálják eldönteni. Mivel az előkészítés során helyenként tévedések fordultak elő, arra is akadt példa, hogy még ebben az előkészületi szakaszban lemondtak a zsinat megtartásának szándékáról (Nimes). A régi Egyházi Törvénykönyvben – mint láttuk – nem volt helye annak, hogy világiak is az egyházmegyei zsinat tagjai legyenek. Franciaországban ekkor mégis több helyütt előfordult a világiak parttalan bevonása a zsinatokba. Mivel ehhez nem kértek a Szentszéktől felmentést (amire akkor még szükség lett volna), vagy jogilag szabálytalanul működtek, vagy menet közben átminősítették a gyűlést, és már nem mint egyházmegyei zsinat dolgoztak tovább (Rouen). A második csoportot azok a főleg a nyolcvanas években tartott egyházmegyei zsinatok alkotják, amelyek hosszadalmas, nehéz, két-három évet igénybe vevő ülésezéssel végezték munkájukat. Jellemzőjük, hogy világi résztvevőik már képzettebbek, mint az előző zsinatok szereplői. A világi zsinati résztvevők száma igen magas (olykor ezrek!). Kiválasztásuk során az elkötelezett világi hívők különböző szervezeteivel (pl. az Actio Catholicával) konfliktusok merülnek fel arról, hogy ki képviselje a világiakat. Tipikus az előkészítő ülések és munkacsoportok igen nagy száma is. Az egyházmegyei zsinatok harmadik nemzedékét a legújabb ilyen gyűlések képviselik (Nanterre, Párizs). Jellemző rájuk, hogy témájukat csak néhány kérdésre összpontosítják, résztvevőik száma korlátozott (bár természetesen nem zárják ki a világi elemet sem). Néha azért előfordul, hogy olyan témát is tárgyalnak, amely nem egyházmegyei illetékességbe tartozik. 3. A német nyelvterület A II. vatikáni zsinat után a német nyelvterületen élénk zsinati mozgalom bontakozott ki. Ezek a gyűlések túlléptek az 1917-es Egyházi Törvénykönyvben az egyházmegyei zsinatok számára megadott jogi keretekén, pl. a tekintetben, hogy világi résztvevőket is bevontak a munkába. Ehhez azonban kikérték az Apostoli Szentszék előzetes felmentését. Eleinte kissé atipikus, de mégis egyházmegyei zsinatnak számító gyűléseket tartottak. Hamarosan azonban új, kísérleti formák jelentek meg, melyek nem minősültek a szó szoros értelmében egyházmegyei zsinatnak. Ez bizonytalanságot eredményezett az illetékesség, a feladatkör, az ügyrend és a lefolyás módja tekintetében. Svájcban pl. egyidejűleg több egyházmegyében tartottak egyházmegyei zsinatot (Synodalversammlungen). A püspöki kar tanácsadóiként fogták fel magukat. Ezzel összefüggésben jogi bonyodalmak jelentkeztek, hiszen a püspöki konferencia nem illetékes minden kérdésben, amiben az egyes püspök illetékes lenne. A hajdani NDK országos szintű rendezvénye (Pastoralsynode) szintén rendkívüli problémákat vetett fel. Mindenesetre az üléseken végzett munka alapján az egyes megyésfőpásztorok saját részegyházuk számára adtak ki jogszabályokat. Németország nyugati felében több egyházmegyei zsinaton kívül egyházmegyei zsinathoz hasonló tanácsadói szerepkörű „közös szinódus" (Gemeinsame Synode) megtartására is sor került. Ezt résztvevői több egyházmegye közös egyházmegyei zsinatának analógiájára fogták fel. Természetesen az egyetemes egyházjog ezt az intézményes formát sem dolgozta ki, így nagy viták voltak az összejövetel jogi értékéről, szerepköréről. Az ajánlások és az egyház hitről és erkölcsről szóló tanítása közötti összhang sem mindig volt egyértelmű, ezt a püspököknek az ajánlások elfogadása vagy el nem fogadása tekintetében figyelembe kellett venniük. Nem hiányoztak a nézeteltérések a belső szereposztás tekintetében sem. Ausztriában Synodale Vorgang néven tartottak típusában ugyancsak kísérleti jellegű összejövetelt, melyen a találkozó jogi természetével ellentétes módon felmerült az a törekvés is, hogy kötelező rendelkezések kibocsátására tekintsék illetékesnek magukat. E különféle gyűlések eredményeként különböző okmányok jöttek létre, melyek több helyütt püspöki kihirdetésben is részesültek. Zömmel változó műfajú nyilatkozatokat és ajánlásokat tartalmaznak, nyomukban jogszabály értékű püspöki norma is megjelent. Voltak azonban példák a II. vatikáni zsinat után olyan egyházmegyei zsinatokra is ezen a nyelvterületen, amelyek szabályokat alkottak, és így püspöki törvények előkészítői voltak. A nyomukban megjelent okmány lelki és fegyelmi részeket tartalmaz. Megjegyzendő, hogy ahol a II. vatikáni zsinat után ilyen normatív szerepet is betöltő igazi egyházmegyei zsinatokat tartottak, később az egyetemes egyházfegyelmet kiegészítő helyi jogszabályok előkészítésére már nem volt néhány évenként újra meg újra szükség. Így később – az alapvető szabályok birtokában – már áttérhettek más műfajú, egyházmegyei zsinatnak számító közös megbeszélések tartására (pl. Eisenstadt). A Bécsi Főegyházmegyében pl. jelenleg is folyik egy egyházmegyei fórumnak nevezett tanácskozás, mely körül nem elhanyagolható feszültségek is mutatkoznak, s felmerül az a kérdés is, hogy az ülésezésre fordított jelentős anyagi és emberi erőfeszítések arányban állnak-e a várható eredményekkel. Manapság a német nyelvterületen közmondásos „zsinati fáradtság" jelei figyelhetők meg. Általában szinte tartózkodnak újabb egyházmegyei zsinatok összehívásától. Feltehető, hogy a kísérletezéssel kapcsolatos bizonytalanság miatt az eredmények nem mindig látszottak arányban állni a ráfordításokkal. 4. Spanyolország A spanyolországi egyházmegyei zsinatok vizsgálata szempontjából alapvető jelentőségű az előkészítési szakasz és a szó szoros értelmében vett ülésezés megkülönböztetése. Éppen ezen az alapon szokás két különböző zsinattípusról beszélni. A ciklikus zsinatokon több szinodális ülésezésre kerül sor. Ezek mindegyikét külön-külön előkészítés előzi meg egy-egy központi témával. Természetszerűleg az effajta zsinatok hosszadalmas lefolyásúak, s aligha ölelik fel a részegyházak életét érintő témák összességét. A fázisos zsinatokon csupán egyetlen, viszonylag rövid szinodális ülésezésre kerül sor. Ezt megelőzően azonban komoly tanulmányi, lelki és más előkészítő szakaszt figyelhetünk meg. 1983 óta több helyütt az előkészítés idején kerül sor az egyházmegyében a papok és hívek különböző csoportjai véleményének kikérésére, helyzetelemzésre, tanácsadók előzetes szereplésére. E szakasz akár két-három évig is eltarthat. Ennek során a különböző lépések általában az alábbi rendben követik egymást: – szervező szerv létesítése; – „körkérdések", kapcsolat a hívekkel, imaakciók a zsinat sikeréért; – munkacsoportok (pl. plébániai, esperesi kerületi, pasztorális zónára kiterjedő vagy egyéb központokhoz, egyházmegyei intézményekhez, esetleg különféle egyesületekhez kapcsolódó tevékenység); – szakbizottságok vagy más szervek létesítése a munkacsoportokon belül vagy azok mellett, pl. a gazdasági, tárgyi, információs feldolgozásra; – a témák leggyakrabban: szervezeti-intézményi kérdések, igeszolgálat, a megszentelői feladat gyakorlása, karitász tevékenység; olyan témák, mint a házasság és a család, az oktatás és a katekézis, a társadalombiztosítás stb. vagy külön egységként, vagy a fenti témakörök alá besorolva kerülnek feldolgozásra (így a házasság és a család a megszentelői feladat, az oktatás és a katekézis az igeszolgálat, a társadalombiztosítás pedig a szervezeti intézményi keretek kapcsán). Ez utóbbi megoldás különösen is kidomborítja azokat a hangsúlyokat, melyek a II. vatikáni zsinat egyházképét jellemzik. Az egyház mint Krisztus teste szerves egészként vesz részt Krisztus hármas küldetésének, a tanítói, a megszentelői és a pásztori feladatnak a teljesítésében. Ebben a szolgálatban a Fő és a tagok valódi életközösséget alkotva vesznek részt (vö. Lumen gentium 25-27,28,31 stb.; 204. k.). A spanyolországi szakaszos egyházmegyei zsinatok eredménye gyakran főként buzdító jellegű szövegekben lát napvilágot, másutt a püspökök által kiadott záróokmány világos jogi rendelkezéseket is tartalmaz (pl. Valencia). 5. Olaszország 1966 és 1990 között Itáliában 22 egyházmegyei zsinatra került sor, ami az egyházmegyék nagy számára való tekintettel inkább egy folyamat kezdetét látszik jelezni. Általában jellemzőjük e zsinatoknak a sok évig tartó, igen hosszú előkészítés. Többnyire elválik az első bejelentés a hivatalos összehívástól. A kettő között esztendők telhettek el. Többször már az első bejelentés után a püspök titkárt nevez ki, és bizottságokat alakít a zsinat számára. Néhol a zsinatra az egyházmegye kánoni látogatásának végeztével kerül sor. Ha az előkészítés hosszú és tartalmas, az ülésezésre néhány nap elegendő lehet. Ha a hangsúly az ülésezésen van, hosszú viták szoktak adódni, melyekben a résztvevőknek igen komoly a felelősségük. A lebonyolítás egyik szokásos menetrendje: első fázis: távolabbi előkészítés nem ritkán plébániák bevonásával; második fázis: a bizottság előkészíti a munkaokmányt; erről tárgyalnak az ülésen; harmadik fázis: szűk bizottság az ülésezés eredményeinek birtokában az okmányt végső alakra hozza. Ezt hirdeti ki a püspök. A téma egyházmegyei szintre szorítkozik, az egyház sajátos lelkipásztori tevékenységét tartja szem előtt, a politika, a világegyház, a társadalom nagy kérdéseinek megoldását egy ilyen gyűlés nem vállalhatja magára. Ezek a problémák a konkrét pasztorális munka távolabbi hátterének tényezői lehetnek. A zsinati szervek az első fázisban: előkészítő bizottság, mely foglalkozik azzal, hogy mi legyen a téma, milyen irányulása legyen a zsinatnak, mi legyen az eljárás módja. A második fázisban: központi bizottság (tanulmányi csoportokkal), elnökség, közgyűlés, titkárság, határozatokat szerkesztő bizottság, néhol sajtóiroda. A világi résztvevők általában mozgalmak, egyházi egyesületek, csoportok képviselői. A záróokmányok gyakran két részre oszlanak. Az első rész lelki, teológiai alapokat mutat be. A második részben kötelező erejű rendelkezések foglalhatnak helyet. 6. Lengyelország Lengyelországban az egyházmegyei zsinatok számos különböző mintát követtek, lengyel típusú egyházmegyei zsinatról ezért nem beszélhetünk. Kölönös jelentősége volt a krakkói egyházmegyei zsinatnak, melynek terjedelmes okmányai (nem csupán záróhatározatok) olasz fordításban is napvilágot láttak. Az utóbbi időben több helyütt olvashattunk arról, hogy a Püspöki Kongregáció új instrukciót készít az egyházmegyei zsinatokról. Kétségtelenül fontos ügyelni arra, hogy az egyházmegyei zsinat ne lépje túl hatáskörét, résztvevői hit dolgában, engedelmesség és igazi egyházi érzés tekintetében egyaránt kitűnjenek, s felelősségük tudatában működjenek együtt Krisztus testének építésében mint a püspök értékes tanácsadói. III. Következtetések A fentiek áttekintése alapján a hazai gyakorlat számára az alábbi következtetések adódnak: 1) Mivel egyházmegyéinkben a háború óta nem volt egyházmegyei zsinat vagy ahhoz hasonló más gyűlés, a konszolidáltabb európai részegyházakhoz képest nagyobb és sürgetőbb a szükség arra, hogy a II. vatikáni zsinat és az annak eredményeit mintegy a jog nyelvére lefordító 1983-as Egyházi Törvénykönyv legalapvetőbb szemléleti és egyházfegyelmi eredményeit az egyházmegyék életében konkretizálják. 2) Ebben a munkában a szó szoros értelmében vett szabályos egyházmegyei zsinatnak sajátos szerepe van, de nem ez az egyetlen intézményes forma hivatott minden probléma megoldására. Az egyházmegyei zsinat sajátossága nem csupán története, hanem jelenlegi jogi valósága szerint is, hogy az egyházmegye presbitériumának képviselete valósul meg benne, bár újabban a világi hívők bizonyos mértékű részvétele is lehetséges és kívánatos. Jellemzi az egyházmegyei zsinatot az is, hogy a püspöknek egyházmegyei törvényhozás dolgában is tanácsokat adni hivatott. Mindezt egy bizonyos ünnepélyességgel, hosszabb távra szóló, átfogóbb eredmények reményében teszi. A mindennapi kérdésekben való tanácsadás és segítség feladatát a püspök mellett működő egyéb szervek látják el, így a papi szenátus, mely a klérus részéről támogatja a püspököt, a káptalan, melynek hazánkban továbbra is vannak ilyen funkciói, a pasztorális tanács, melynek szerepét egyes egyházmegyéinkben az egyházközségek egyházmegyei tanácsa tölti be. Ez utóbbi szerv az, amelyik a világi krisztushívők oldaláról a folyamatos tanácsadást és a főpásztorral való kapcsolattartást szolgálja. Ugyanakkor természetesen számos egyéb, jogilag kevésbé körülhatárolt, de ugyancsak szükséges mód is van arra, hogy a részegyházak szervesebben együttműködő közösségként teljesítsék az üdvösség jelének és hatékony megvalósításának krisztusi szolgálatát. 3) Mindezek miatt célszerűnek látszik, ha ma Magyarországon egy egyházmegyei zsinat nem csupán ajánlásokkal és buzdításokkal foglalkozik, hanem valódi egyházmegyei törvények alkotásában is segíti a püspököt. Aki tapasztalta, hogy egyházi életünk részleteiben ma is sok dologban még mindig az 1940-es évek elejének egyházmegyei zsinati határozatait kell használnunk, az tudja: új, lehetőleg a legdöntőbb kérdések teljes körét érintő igazi kötelező szabályokra is szükség van ahhoz, hogy megújulásunk ne csupán jámbor óhaj maradjon. Ezeknek az alapoknak a lefektetése után persze nincs akadálya annak, hogy későbbi egyházmegyei zsinatok, vagy más, egyházmegyei zsinatnak nem számító gyűlések egy-egy téma részletesebb feldolgozását végezzék el, akár úgy is, hogy munkájuk nem püspöki törvények előkészítésére irányul. 4) A tapasztalatok szerint az egyházilag kellően képzett személyeken kívül adminisztratív apparátusra és anyagi eszközökre is szükség van az egyházmegyei zsinat kellő előkészítéséhez és lefolyásához. Hogy egyházmegyéink ezekben a feltételekben nem bővelkednek, ez aligha lehet kellő ok az egyházmegyei zsinatokról való lemondásra vagy azok távoli jövőre halasztására. Világos rend szerint, a meglévő eszközökkel és az azokhoz mért formákat szerényen és realisztikusan megválasztva lehet az egyházmegyei zsinatok előkészítéséhez fogni. Az egyházmegyei zsinatok történetéhez lásd Erdő P.: Az egyházmegyei zsinat intézménye a történelemben, in Vigilia 53 (1988) 807-811. Ochoa, X.: Leges Ecclesiae post Codicem Iuris Canonici editae, Roma I-VI, 1966-1987, V, 6462-6539. A német nyelvterület újabb egyházmegyei zsinatairól lásd Hartelt: Die Diözesan- und Regionalsynoden 45-58,144 stb. A Magyarországon 1919 óta tartott egyházmegyei zsinatokról lásd Papp Gy.: Egyházmegyei zsinati jogalkotás Magyarországon a CIC óta, Nyíregyháza 1942. 4 Vö. Puza, R.: Katholisches Kirchenrecht, Heidelberg 1986,227. 5 Uo. 228. Vö. Az Egyházi Törvénykönyv. A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal, Budapest 1985,306. Vö. Mogavero, D.: II dinodo diocesano, in Longhitano, A. – Mogavero, D. – Urso, P. – Marchesi: M., Chiesa particolare e strutture di comunione (II codice del Vaticano II, 5), Bologna 1985,69. Vö. ET 387; Alesandro, J. A., in Coriden, J. A. – Green, T. J. – Heinitschel, D. E. (ed.), The Code of Canon Law. A Text and Commentary, New York-Mahwah 1985,382. A "synodus" szót értelemszerűen szinódusnak kellene magyarra fordítani; így jár el jelen számunk egy másik cikkében Máté-Tóth András. Erdő Péter a magyar kánonjogi hagyományokat követve használja a "zsinat" szakkifejezést. (A szerkesztő megjegyzése.) *• Most folyik a szinódus Rómában, a pápa egyházmegyéjében. (A szerkesztő megjegyzése.)
Ternyák Csaba „ÉRDEMES VOLT!" – Apor püspök születésének centenáriumára – 1) Segesvártól Győrig Száz évvel ezelőtt, 1892. február 29-én született dr. báró altorjai Apor Vilmos győri püspök Segesvárott, régi székely főnemesi családban. Gyermekkorának nagy részét Bécsben töltötte, mivel a családfő ide kapott államtitkári kinevezést. Vilmos még csak hatéves volt, amikor apja hirtelen meghalt. A család azonban továbbra is Bécsben maradt, és ő két bátyja nyomdokát követve a gimnázium első öt évét a jezsuiták kalksburgi gimnáziumában végezte, majd a kalocsai jezsuitáknál fejezte be a középiskolát, kiváló eredménnyel. Papi hivatása korán kibontakozott, és amikor olyan szándékkal áll elő, hogy érettségi után azonnal a szemináriumba lép, édesanyja úgy szeretne meggyőződni elhatározása komolyságáról, hogy azt javasolja, egy évig még várjon, és addig tanuljon jogot. De a nyolcadikos gimnazista azt kéri édesanyjától karácsonyi ajándékba, hogy tekintsen el ettől a feltételtől. Végül érettségi után a rokon Széchenyi Miklós püspöknél jelentkezik felvételre, aki az innsbrucki egyetemre küldi tanulni, amely ugyancsak a jezsuiták vezetése alatt áll. Így Apor püspök nevelése kora gyermekkorától egészen a papszentelésig a jezsuita eszmények szerint folyik. 1915. augusztus 24-én szentelik pappá, majd utána Gyulán lesz káplán. Naplójából mély lelkiségű, imádságos pap alakja rajzolódik ki. Ebből a Jézus Krisztushoz fűződő bensőséges kapcsolatból forrásozik lelkipásztori buzgósága és érdeklődése a szociális kérdések iránt. Ez utóbbiról tanúskodik a fiatal káplán naplójának egy feljegyzése 1916. február 6-án: Tegnap este érkezett egy szociális missziós nővér, Slachta Margit, akit plébánosom kéretett, tartana előadást a hadiözvegyek és árvák kérdéséről ... Ma délben szociális témákról folyt a társalgás, oly témák, melyek engem régóta foglalkoztatnak. . . Plébánosommal többször beszéltem ezekről. . . Magam is lelkesedem, látván ezen nővér meleg buzgóságát, minden szava mutatta, hogy Krisztus szeretete űzi. Arról van szó, hogyan lehetne itt egy munkásnő- és cselédpatronázs-szerű intézményt nyélbe ütni. A nővér és én azon a nézeten voltunk, hogy rögtön neki kellene látni, keresni egynéhány alkalmas nőt a gyulai intelligenciából, aki kezébe venné az ügyet.. . Elsősorban az özvegyek és árvák gyámolítására kell irodát nyitni... De remélem, hogy a munkásnők kérdésében a nővér el fog érni a második előadásban egy kis eredményt. A két kápláni év után egy esztendeig szemináriumi prefektus volt Nagyváradon, majd püspöke Gyulára helyezte vissza, de már plébánosi beosztásban. Így lett Apor Vilmos 26 éves korában egyházmegyéje legfiatalabb városplébánosa. A 20 000-es város nehéz napokat élt át az első világháborút követő forradalmak és a román megszállás miatt. A fiatal plébános azonban mindent megtett hívei érdekében, egy alkalommal még Bukarestbe is elutazott, hogy közbenjárjon a polgári túszok érdekében az udvarnál. Apor Vilmos plébánosi működését a katolikus megújulási mozgalmak és egyesületek létrehozása és támogatása jellemezte. A plébániai lelkipásztori munkát kiterjesztette a kórházra és a tüdőszanatóriumra, ahol lelkészi állásokat hozott létre, a kollégium vezetésére letelepítette a szaléziakat, más egyházi intézmények vezetésére pedig a városba hívta a szociális missziós nővéreket, az egri ferences szegénygondozó nővéreket és a szombathelyi Annunciáta-nővéreket. Hitbuzgalmi és társadalmi egyesületeket hozott létre, egyrészt a különböző műveltségi rétegek szerint, másrészt a foglalkozási ágaknak megfelelően. Egyházközségi lapot indított, népmissziókat szervezett, és a plébániát bekapcsolta az országos katolikus rendezvényekbe: híveivel részt vett a katolikus nagygyűléseken és a budapesti eucharisztikus világkongresszuson. Sok munkája mellett azonban mindig talált időt az elmélyedésre. Napközben is gyakran lehetett imádságba mélyedve látni a templomban. A plébánián nem tartott hivatalos órát, reggeltől estig hívei rendelkezésére állt. Jószívű adakozó volt, és bár tudta, hogy ezzel a tulajdonságával sokan visszaélnek, nem elutasítással, hanem inkább szavaival és segítségével igyekezett a munkakerülőket tisztességes életmódra bírni. Gondja volt a szegény gyerekek taníttatására is, akiknek nemcsak a tandíját fizette, hanem ruházkodásukról is gondoskodott. Az 1941. január 21-én kelt győri püspöki kinevezése híveiben kettős érzést váltott ki: egyrészt örültek a kitüntetésnek, másrészt azonban sajnálták, hogy így elveszítik plébánosukat. Püspöki jelmondata mintha későbbi sorsát vetítené előre: „Crux firmat mitem, mitigat fortem", a kereszt erősíti a szelídet, és szelídíti az erőset. Az új püspök ugyanazt a lelkipásztori munkát kívánta folytatni, immár egyházmegyei méretekben, amelyet Gyulán már megkezdett. Fő célkitűzései közé tartozott a szociális kérdés megoldása, a munkáspasztoráció előtérbe állítása, és az egyházi nagybirtok felosztása. Papjainak igazi atyja akart lenni, ennek érdekében bármikor bejelentés nélkül fogadta őket, és rendszerint asztalnál is vendégül látta látogatóit. Továbbra is nagy gondot fordított a szegényekre, és azokra, akik bármilyen formában segítségét kérték. Politikai beállítottsága egyértelműen királypárti volt, ezért Horthy István kormányzóhelyettessé választásában sem kívánt részt venni: inkább nem ment el az országgyűlés ülésére. A háborús katasztrófa közeledtére már 1943-tól igyekezett a papságot felkészíteni. Ezen év augusztusában a katolikus szociális mozgalmak vezetői számára értekezletet szervezett Győrött, amely megállapította, hogy a Harmadik Birodalom győzelme kizártnak látszik, és hogy a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás foga követni. Ezért a katolikus mozgalmaknak minden tőlük telhetőt meg kell tenniük, hogy az átalakulás valóban demokratikus szellemű legyen.2 A Győrt érő légitámadások után mindig megjelent a bombázások színhelyén, hogy bátorítsa és vigasztalja híveit. Mint a Magyar Szent Kereszt Egyesület egyházi elnöke minden lehetőt elkövetett a zsidók megmentése érdekében. Egykori kispapja így emlékezik vissza rá: „Jó pásztor volt, aki ismerte és szerette övéit, légyen az kispap, szegény pap, diák vagy bárki más. Jó pásztor volt, akinek szívébe belefért az üldözött politikus, ki palotájában húzódott meg, ugyanúgy, mint a félzsidó református teológus, kinek életét hamis iratokkal ő mentette meg." Különösen azt a jellemvonását kell kiemelnünk, hogy mindig a leginkább rászorulókat támogatta: Gyulán a szegényeket, Győrött szintén a szegényeket és a cigányokat, majd a gettó felállítása után a zsidókat. Amikor pedig a front elérte Győrt, azokat az asszonyokat és lányokat oltalmazta, akik a Püspökvárban tőle menedéket kértek. Az elnyomottak és üldözöttek felkarolása, a velük vállalt sorsközösség volt élete vezérfonala, és vezetett végül a vértanúsághoz, amely mint eszmény egyik ifjúkori lelkigyakorlatos feljegyzésében így fogalmazódik meg: Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság, a „boldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságért". Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.4 1945 nagypéntekén már délelőtt többször megjelent néhány orosz katona, hogy terepszemlét tartson a Püspökvárban. Délután erősen ittasan azzal tértek vissza, hogy krumplipucolásra szeretnék elvinni a lányokat és asszonyokat. Amikor ehhez a püspök nem járult hozzá, előbb dulakodásra került sor, majd az egyik katona pisztolyt rántott és lőtt. A több sebtől is vérző püspök a segítségére siető papjaira támaszkodva ment le az óvóhelyre, ahol elsősegélyben részesítették, majd a nagyon súlyosan megsebesült főpapot hordágyon szállították kórházba, ahol azonnal elvégezték a műtétet. Ez azonban már nem tudta életét megmenteni. 1945. április 2-án, húsvéthétfőn hajnalban csendesen elhunyt. „A jó pásztor életét adja juhaiért. . ." – írja Emlékirataiban Mindszenty bíboros Apor püspökre emlékezve. 2) Szükség van-e a szentté avatásokra? A szenttéavatási ügyek5 kapcsán nem ritkán lehet hasonló kérdéseket hallani: „Mi értelme van egy ilyen processzusnak? Máris túl sok szent van az Egyházban, miért lenne szükség még egy újabbra? Minek elfecsérelni annyi energiát, annyi pénzt? Isten Szolgájának nincs arra szüksége, hogy boldognak vagy szentnek nyilvánítsák! Az a fontos, hogy ott legyen az égben! A szentté avatás nem ad hozzá semmit az ő dicsőségéhez!" Mindezen kifogások ellenére, amelyek olykor felbukkannak a szentté avatások kapcsán, az Egyház mégis felkarolja hívei kívánságait és kezdeményezéseit, és nem szűnik meg oltárra emelni azokat, akik az erények, különösen a felebaráti szeretet gyakorlásában hősi fokon helytálltak életükben, vagy pedig Krisztus iránti nagy szeretetükben vállalták a vértanúságot, így volt ez Apor püspök esetében is. Az életszentség minden Krisztus-követőnek, vagyis minden kereszténynek a legfőbb hivatása. A Mester a hegyi beszédben így emlékeztet erre: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei atyátok tökéletes!" (Mt 5,48) A keresztség folytán mindnyájan részesedtünk az isteni természetben, és Isten barátai lettünk. Szentnek lenni pedig éppen azt jelenti, hogy megőrizzük, sőt elmélyítjük ezt a barátságot. Mindannyian a szentségnek ugyanabból a forrásából merítünk. Ontológiai értelemben nincs különbség a középszerű keresztény és annak a szentsége között, aki hősies fokban gyakorolja az erényeket, és benső egységben van Krisztussal. De különbség van a fokozatban, a növekedésben és a Krisztussal való egység intenzitásában, úgy, miként emberi kapcsolataink vonatkozásában pl. különbség van a barátságok mélységében. Az életszentségnek is vannak különféle fokozatai, és bár minden üdvözült ember a teljességet birtokolja, mégis ki-ki egyéni befogadóképességének megfelelően. Ebben az összefüggésben mondta Lisieux-i Szent Teréz, hogy a nagy pohárba több víz fér, mint a kis pohárba, de ha tele vannak, akkor egyformán tele vannak, és ebben nincs különbség köztük. Az Egyház kezdettől fogva tudatában van annak a nagy segítségnek, amelyet azok közbenjárása jelent, akik életükben bensőségesen egyesültek Krisztussal, és most színelátásának örvendenek a mennyben. Példaképeink ők Jézus Krisztus követésében, és egyben közbenjáróink Isten előtt. Mindenekelőtt a vértanúkra gondolunk, akik Krisztus iránti nagy szeretetükben életüket áldozták a hit vagy az erkölcs védelmében, s aztán a hitvallókra, akik az erények hősies gyakorlásában lettek Krisztusnak, minden szentség példájának és forrásának hűséges követői, és nehézségek, üldözések árán is tanúi. Tekintetbe kell venni mindazonáltal, hogy nem mindenkit nyilvánítanak szentnek vagy boldognak, aki életében hősies fokban gyakorolja a keresztény erényeket, és aki bensőségesen egyesül Krisztussal. Sokan voltak a századok folyamán, és vannak ma is névtelen vértanúk és szentek a családanyák, a szerzetesek, a munkások között, akik tevékenységük által lettek azzá, vagy éppen a betegek közt, akik szenvedéseik által megtisztultak, és az Istennel való egység legmagasabb fokára jutottak, mégsem nyerik el soha azt a kitüntetést, hogy az oltár magasára emelkedjenek. A boldoggá avatás vagy szentté avatás minden esetben feltételezi a szentséget, az Istennel való benső egységet, de sem a vértanúság, sem az erények hősies fokban való gyakorlása nem vonja maga után automatikusan a boldoggá vagy szentté avatást. Tudjuk, hogy egy ilyen eljárás a legtöbb esetben hosszú évtizedekig tartó kutatómunkát feltételez, amely nagy kitartást és türelmet, jól működő egyházi szervezetet igényel, és ezért jelentős anyagi kiadásokkal jár. Mindez jó szervezést és hozzáértést kíván, ami többet jelent, mint hogy hányan foglalkoznak ténylegesen a kérdéssel. Ez a magyarázata annak, hogy miért avatnak szentté sokkal több szerzetest, mint egyházmegyés papot, és több egyházi, mint világi személyt. Szerencsére az utóbbi időben nagyobb érzékenységet tapasztalunk a világi hívők boldoggá avatásával kapcsolatban. A Szentté avatási Ügyek Kongregációjában számos világi hívő boldoggá avatásával foglalkoztak, sőt kiemelt bánásmódban részesítik ezeket az ügyeket, ami azt jelenti, hogy azonos feltételek között előnyt élveznek másokkal szemben. Gondoljunk csak Batthyány-Strattmann Lászlóra, a híres magyar szemorvosra, aki világi hivatásának gyakorlása közben hősies fokban gyakorolta a szeretet erényét. Másrészt azonban nem arról van szó, hogy az egyház itt a földön mintegy megjutalmazná a boldoggá avatással annak a kereszténynek az erényeit, aki az életszentséget gyakorolta, hiszen sem a boldoggá, sem a szentté avatás nem adhat hozzá semmit ahhoz a dicsőséghez, amelyet számukra az Isten színelátása jelent. Annak az aktusnak, amikor az egyház tévedhetetlenül nyilatkozik egy ember üdvösségéről, mindenekelőtt közösségi jelentősége van. A szentté avatás célja sohasem a szentté avatandó dicsősége. A szenteknek nincs arra szükségük, hogy annak nyilvánítsák őket. Nekünk, híveknek van szükségünk arra, hogy bennük olyan példaképekre találjunk, akiket követve minden élethelyzetben az evangéliumi üzenet szerint tudunk dönteni. Mégis, a szenteknek nemcsak az a feladatuk, hogy erre ösztönözzenek bennünket, hanem az is, hogy megerősítsék és növeljék a győzelmes és zarándok egyház között meglévő egységet. Ők ennek a titokzatos egységnek a kifejezése, ők az egyház életrevalóságának konkrét megnyilvánulásai. A Lumen gentium kezdető zsinati konstitúció ezt így fogalmazza meg: „A szentek emlékezetét nemcsak jó példájuk miatt tiszteljük, hanem még inkább azért, hogy megerősödjék az egész egyház egysége a Lélekben a szeretet gyakorlása által (vö. Ef 4,1-6). Mert amiként az úton lévők keresztény közössége közelebb visz bennünket Krisztushoz, úgy kapcsol össze minket a szentekkel ápolt bizalmas kapcsolat Krisztussal, aki kútfeje minden kegyelemnek, és magának Isten népének is az éltetője." (LG, 50.) 3) Apor püspök boldoggá avatása a) Az első lépések Apor Vilmos boldoggá avatási ügye Szeghy Ernő karmelita atya levelével kezdődött, amelyben tíz nappal a püspök halála után felhívja a káptalani helynök figyelmét a boldoggá avatás beindításának fontosságára. Ennek a levélnek nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk, hiszen még szinte el sem múltak a háború kegyetlen napjai, épp hogy eltemették a halottakat, a híres karmelita atya, az éppen akkor megválasztott káptalani helynöknek leírja ezeket a fontos sorokat, amelyekből kitűnik: 1) Ernő atyának meggyőződése, hogy Apor püspök vértanú volt, abban az értelemben is, ahogy az egyház a vértanúságot érti, és ezt annyira fontosnak tartotta, hogy amikor az egyházmegye ismét törvényes kormányzót kapott, ezt a legelső adódó alkalommal írásba fektette. 2) Ennek érdekében szükségesnek tartotta a szemtanúk kihallgatását, vallomásaikról jegyzőkönyvek felvételét, vagyis tulajdonképpen a boldoggá avatási információs eljárás egyházmegyei szintű beindítását. A háború utáni napok dermedtségében szinte csoda, hogy valakinek eszébe jutott erre is gondolni. Mégsem elszigetelt kezdeményezésről van szó. Írása nagy tömegek kívánságának adott hangot. Ezt mutatják azok a levelek, amelyeket később egyházközségek és magánszemélyek nagy számban küldtek Papp Kálmán püspökhöz, hogy indítsa be az egyházmegyében hivatalosan is a boldoggá avatási eljárást. Ekkor még elevenen élt a hívek emlékezetében IV. Béla királyunk lányának, Margitnak, közelmúltbeli (1943-ban történt) szentté avatása, és az egész országban fellendült a magyar szentek tisztelete. Ezt mutatja a Margitvirágok mellékleteként évente tízszer, a nagyobb ünnepekre megjelenő Szent Magyarok c. lapnak a nagy sikere. Ez az újság felkarolt minden ilyen irányú kezdeményezést, és részleteket hozott a szent életű magyarok életéből, leközölte a beküldött imameghallgatásokról szóló leveleket, és hírt adott minden ezzel kapcsolatos információról. Ennek a lapnak a hasábjain gyakran lehet találkozni többek között Batthyány-Strattmann László, Tóth Tihamér, Bogner Mária Margit, Kaszap István, Bódi Magda fűzfői leány, aki a tisztaság áldozata volt, és természetesen Apor Vilmos püspök nevével. Egy boldoggá avatási eljárást akkor lehet beindítani, ha valaki szentség hírében halt meg, a vizsgálatot pedig két címen lehet lefolytatni: vagy a jelölt erényes életét, vagy vértanúsága tényét kell bizonyítani a per folyamán. Az előbbi esetben a bizonyítási eljárást az erények hősies gyakorlásáról szóló dekrétum zárja le, amely után a boldoggá avatáshoz szükség van még egy rendkívüli imameghallgatásra, egy csodára. Amennyiben a per a vértanúságra épül, mint Apor püspök esetében, akkor a Kongregáció eltekint ettől a feltételtől, a csodától, és ezáltal az eljárás lényegesen egyszerűbbé válik. A helyszínen készített kihallgatási jegyzőkönyveket és az összegyűjtött dokumentációt latinul vagy valamilyen nyugati nyelven a Szentté avatási Ügyek Kongregációjába kell küldeni, ahol nagyon körültekintő és minden apró részletre kiterjedő módon átvizsgálják a beterjesztett anyagot. A kongregáció szakemberei a Rómában tartózkodó posztulátoron keresztül állandó kapcsolatban vannak az ügy aktorával – aki jelen esetben a győri megyéspüspök –, és bármilyen felmerülő kérdés esetén újabb információkat és további dokumentációt kérnek. Szükség van a teljes írásos hagyaték tudományos igényű átvizsgálására is. Minden egyes lépésről külön határozat születik, és ezek a dekrétumok jelentik az előrehaladást a kongregáció munkájában. A győri boldoggá avatási eljárás első fázisa a bíróság felállítása volt 1947. december 16-án, a következő tagokkal: Wagner Mihály, Mentes Mihály, Keszi Gábor, Kálóczy István és Szele József. Az ügy posztulátorává, szorgalmazójává pedig Csávossy Elemér jezsuita atyát nevezte ki a püspök, aki ekkor már többek között Batthyány-Strattmann László boldoggáavatási ügyének is fő mozgatója volt, és nagy gyakorlatra tett szert egy ilyen eljárás szabályos lefolytatásában; ő szervezte meg az adatgyűjtést és a tanúk felkutatását, és 1948 júniusában előkészítette a cikkelyeket, augusztusban pedig összeállította azoknak a tanúknak a névsorát, akiket ki akartak hallgatni a per folyamán. A bíróság a kérdéseket két csoportba osztotta: 37 kérdéskör Isten Szolgája életére, 28 kérdéskör pedig halálának körülményeire vonatkozott. Összességében több száz rövid és könnyen érthető kérdésre kellett tehát a tanúknak válaszolniuk. Az egyik kérdéscsoport így szólt: „A szeretet erénye mellett volt-e benne bátorság és határozottság a tévedésekkel és erőszakkal szembeszállni? Megnyilatkozott-e nála ez a nyilas időkben, és védte-e az üldözötteket, az Egyház és a haza érdekeit? Ez a működése hogyan jelentkezett? Mi vezette fáradozásai közepette, milyen gondolat és elvek? Nem tehette-e volna meg, hogy nem exponálja magát?" Mintegy válaszul, idézzük a püspök híres pünkösdi beszédét, amely a győri székesegyházban hangzott el 1944-ben, közvetlen azután, hogy felállították a győri gettót: Aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt hirdeti, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy szabad embereket kínozni, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös. Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy bűnét jóvá nem teszi. Még azon a napon egy sokszor idézett levélben fordult Jaross Andor belügyminiszterhez, amelyben így ír a gettó felállításával kapcsolatban: Ezen intézkedés ellen, mely minden emberiesség és keresztény szellemmel ellenkezik, mely igazságos és tárgyilagos ítélet nélkül büntet ártatlanokat, sőt a bűnözésre még képtelen gyermekeket is, mint az ősi Győr városának püspöke tiltakozó szavamat emelem fel, és Isten és a magyar és világtörténelem előtt Miniszter Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek a nyomában fog járni. Idézzünk fel néhányat a vértanúsággal kapcsolatban feltett kérdésekből: „Tudhatta-e Isten Szolgája, hogy ha ellenszegül, akkor a katonák készek megölni? Nem véletlen szerencsétlenség történt-e, és ő nem annak következtében sebesült-e meg úgy, hogy ő a halálra és életveszedelemre előzőleg nem is gondolt, és a halál elfogadására ily módon benne semmi készség nem volt? ... Nem változott-e meg lelkülete a sebesülés és a halál közötti időben: Nem tett-e olyan kijelentést ebben az időközben, amelyből azt lehetne következtetni, hogy megbánta, hogy így védelmezte a rábízottakat?"12 Válaszként újból idézzük Apor püspök egyik életrajzának néhány sorát, és a püspök azon szavait, amelyeket sebesülése után mondott, és minden forrásban megtalálhatók: „Apor püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan felszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell fellépnie, hiszen, ahogy ő mondta, egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza fel az életét. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett." Amikor egyik munkatársa megkérdezte tőle, hogy vannak-e fájdalmai, válaszul csak ennyit mondott: Köszönöm Jézusomnak, hogy Nagypénteken szenvedhetek. Amikor pedig megtudta, hogy védencei megmenekültek, azt suttogta: Érdemes volt! A kórházban azt mondta: Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta áldozatomat, majd hosszabb imádságba kezdett papjaiért és híveiért. A megkérdezett tanúk ezekre a kérdésekre részletes válaszokat adtak, és elmondták minden emléküket, ismeretüket. A tanúk természetesen eskü alatt beszéltek. Vallomásaikat lepecsételt borítékban őrizték negyven éven át a Püspökvár páncélszekrényében, arra várva, hogy egyszer jobb idők következnek, amikor Apor püspök ügye ismét napirendre kerülhet. A per lezárására 1949-ben politikai okok miatt már nem kerülhetett sor. Az akkori bíróság utolsó összejövetele 1949. október 24-én volt, és ezután pontosan 40 évig, 1989 decemberéig Apor püspök személyére és boldoggá avatásának ügyére tilalmat mondott ki a politikai hatalom. b) Újabb fejlemények Az utóbbi három évben az események felgyorsultak. 1989 decemberében Pataky püspök felállította az új bíróságot, amelynek tagjai voltak dr. Bóna László, dr. Galavits József, dr. Szaradits József és Berkes Gyula. Az ügy új posztulátorának pedig e sorok íróját nevezte ki a főpásztor. A bíróság feladata dr. Cseh Sándor kihallgatása mellett az információs eljárás hivatalos lezárása, és annak megállapítása volt, hogy Isten Szolgájának nincs meg nem engedett kultusza, amely anticipálná a boldogoknak és szenteknek kijáró tiszteletet. Ennek kapcsán 1990 novemberében került sor mons. Rolando Zera, a per olasz ügyvédjével tett közős győri látogatásunkra, amikor hivatalosan felkerestük a vértanúság helyszínét a Püspökvár pincéjében, valamint a karmelita templom kriptáját, ahová először temették, és Apor püspök végső nyughelyét a győri székesegyházban. A győri információs eljárás lezárása után az időközben olasz nyelvre lefordított teljes peranyagot, vagyis a kihallgatási jegyzőkönyveket, amelyek 388, részben gépelt, részben kézzel írt oldalt tesznek ki, Rómában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja elé terjesztettük. A lepecsételt aktákat hivatalos felbontásuk után beköttettük. Az így létrejövő kötet a Copia publica, amely a továbbiakban a vizsgálatok alapjául szolgál. Ehhez a peranyaghoz csatoltuk Szolnoky Erzsébetnek a Szent Gellért Egyházi Kiadónál 1990-ben megjelent Fellebbezés helyett – Apor püspök élete és vértanúsága című könyvét, mint hivatalos, dokumentált életrajzot. A múlt év májusában a kongregáció kiadta az ügyben az első dekrétumot, amelyben a győri pert érvényesnek és hitelesnek fogadta el. Jelenleg egy kijelölt szakértő tanulmányozza a Copia publicá-t, aki munkája végeztével kiértékeli a tanúvallomásokat, és kijelöli az esetleges további kutatások irányát. Ezzel egy időben, már a szakértő útmutatásai szerint, megkezdődött az Isten Szolgája életére vonatkozó további dokumentumok felkutatása, és folytatódott azoknak a kéziratoknak, leveleknek, cikkeknek, publikációknak az összegyűjtése és olaszra fordítása, amelyek a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának alapos feltáró és kutató munkájához szükségesek. A fényképek és egyéb tárgyi emlékek annak az Apor Gyűjteménynek az alapját képezik, amelynek létrehozása Pápai Lajos megyéspüspök támogatásával jött létre. Ebben a munkában nemcsak koordináló, hanem tevékeny szerepe van Szabó Tamás teológiai tanárnak, aki egyben a boldoggá avatás ügyének viceposztulátora. Sokan értetlenül állnak az ilyen aprólékos kivizsgálás és látszólag túlzott óvatosság láttán, ami a boldoggá avatási ügyeket megelőzi. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy itt az egyház biztos tanításáról van szó, a szentté avatás pedig a dogmatikai igazság kategóriájába tartozik, vagyis tévedhetetlen egyházi tanítás. Az 1991 januárjában megalakult Apor Vilmos Emlékbizottság a vértanú püspök hazai és külföldi tiszteletének terjesztésében és szellemi hagyatékának gondozásában jelentős feladatot vállalt eddig is, és reméljük, hogy ez a jövőben még inkább így lesz. Hiszen ez a bizottság kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy Apor püspök munkásságát kutassa, emlékét ápolja, tiszteletét terjessze. A boldoggá avatás szempontjából is fontos lenne, hogy mindazok az egyháziak és világiak, akik szívügyüknek érzik Apor püspök ügyét, szervezett formában is kifejezésre juttassák ezen szándékukat. Bolza Ilona grófnő, Isten Szolgája Bécsben élő rokona, aki ennek az Emlékbizottságnak az elnöke és egyben legfőbb mozgatója, a boldoggá avatás ügyének anyagilag is lelkes támogatója. Az Emlékbizottság mellett Albrecht bajor királyi herceg és mások segítsége tette lehetővé Apor püspök életrajzának, valamint a magyar és német nyelvű emlékképecskéknek a megjelenését, amelyeken rövid életrajz is található és egy imádság Apor püspök boldoggá avatásáért. Isten Szolgája tiszteletének terjesztéséhez hozzájárult még, hogy Győr városa a közelmúltban díszpolgári címet ajándékozott neki, a székesegyház melletti teret pedig róla nevezte el, valamint az, hogy a múlt évben emléktáblát helyezett el az egyházmegye a Püspökvár udvarán, a vértanúság helyének közelében. Arra nézve is vannak tervek, hogy kápolnává alakítják át azt a helyiséget, ahol Isten Szolgája a halálos sebet kapta. A város legnagyobb lakótelepén Apor Vilmosról nevezett iskola épül; a budapesti XII. kerületi volt Lékai János tér pedig most már Apor Vilmos nevét viseli. II. János Pál pápa múlt évi lelkipásztori látogatása idején két ízben is szólt Apor püspökről. Először Szombathelyen emlékezett meg a közeli Győr város püspökéről, aki „1945-ben a város megszállásakor áldozta fel életét a rábízott nyáj védelmében"14. A zsidó közösség előtt pedig e szavakkal méltatta: „Meg akarok emlékezni arról is, hogy a katolikus egyház kiváló képviselői itt, Magyarországon és más országokban is mennyit tettek a zsidóságért a történelem adta lehetőségeken belül, bátran elkötelezve magukat, mint például Mons. Angelo Rotta, pápai nuncius vagy Apor Vilmos győri püspök." Mint Apor Vilmos boldoggá avatási ügyének posztulátora szeretnék minden olvasót arra buzdítani, hogy nehéz vagy megoldhatatlannak látszó ügyeiben kérje az ő közbenjárását, és imádkozzon mielőbbi boldoggá avatásáért. Nem Apor püspöknek, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy őt a magyar boldogok és szentek között tisztelhessük. Szükségünk van rá mint magyaroknak és mint hívő keresztényeknek egyaránt. Helyes nemzeti önbecsülésünk érdekében olyan példaképek kellenek, akik kipróbált tanúk, olyanok, akikre életük miatt a nagyvilág is felfigyel, és akik kiállták az idő próbáját. Apor püspök minden kétséget kizáróan megfelel ezeknek a kritériumoknak. Hívő emberként az ő példájából megtanulhatjuk: érdemes úgy élni, hogy nem riadunk vissza az áldozatoktól, érdemes kiállni az erényes élet védelmében, egyszerűen érdemes életünk középpontjába Istent és a felebarátot helyezni. Ha Isten e kiváló szolgájának a példája bennünket is lelkesít, sőt követésében nagy tettekre serkent, akkor így szólhatunk hozzá: Kedves Apor püspök úr! A mi nevünkben is mondhatod már: „Érdemes volt!"
Apor Vilmos győri püspök boldoggá avatási ügyének dokumentumai, 1/1,49. Közi Horváth József: Apor püspök élete és halála, München 1984,53. Balázs Károly: Emlékezés boldogemlékű Apor püspök úrra (kézirat), 3. Apor Vilmos: Lelkigyakorlatok (kéziratos feljegyzés: idézi Szolnoky Erzsébet: Fellebbezés helyett Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága, Szeged, 21.) A boldoggá avatás a helyi egyház vagy egy szűkebb közösség számára engedélyezi a kultuszt, míg a szentté avatás az egész világegyházban gyakorolható kultuszra vonatkozik. 6 Vö. Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, Budapest 1974, 58–59.
Vö. Romualdo Rodrigo, O.A.R.: Manuale per istruire i processi di canonizzazione, Roma 1991,11-14. Vö. Ternyák Csaba: Mikor kezdődött Apor püspök boldoggá avatási eljárása? in Távlatok 1991, 2,51. 9 Copia publica transumpti processus in Curia Ecclesiastica Jaurinensi constructi super asserto martyrio eiusque Causa Servi Dei Gulielmi Apor Episcopi Jaurinensis in odium fidei uti fertur interfecti, 1991,44-45. Apor Vilmos győri püspök boldoggá avatási ügyének dokumentumai, VI/6. Apor Vilmos győri püspök boldoggá avatási ügyének dokumentumai, 11/7. 12 Copia publica, 47-48. Szolnoky Erzsébet: Fellebbezés helyett, 158. 14 A pápa szól hozzánk. II. János Pál pápa hazánkban (1991. augusztus 16-20), in Katolikus Szemle 3-4 (1991) 41. A pápa szól hozzánk, 95.
BÚCSÚZÁS AUSZTRIÁTÓL A Távlatoknak ez az utolsó száma, amelyet római és bécsi szerkesztőségben, tehát Magyarországon kívül dolgoztunk ki. Ezzel egy 36 éves történelmi szakasz zárul le: a Magyar Papi Egység (1956–1968), a Szolgálat (1969–1990) és a Távlatok (1991-től) ausztriai története. Hálásan emlékezünk az alapítókra, akik a földi életből már az Úrhoz költöztek: Őry Miklós jezsuita atyára és Marosi László nagyváradi egyházmegyés papra. Másfél évtizeden át igen hatékonyan és sokoldalúan segítette őket Kardos Klára szerkesztőségi titkár. Élnek és különféle apostoli posztokon dolgoznak Őry Miklós utódai: Benkő Antal és Teleki Béla jezsuita atyák; úgyszintén Marosi László utódai: dr. Rácz Imre Eisenstadtban (Kismartonban) és Hegyi György Bécsben. Mindnyájuknak kifejezzük ez alkalommal lapunk szerzői és olvasói gárdájának köszönetét, és életükre az Úr bőséges áldását kívánjuk. Hosszabb-rövidebb írásokkal több százan működtek közre: nyugaton élők és egyre többen magyarországiak, egyháziak és egyre többen világi keresztények. A dallasi ciszterciek meg a magyar jezsuiták testületileg kötelezték el magukat folyóiratunk szellemi fenntartására. Munkatársaink nem szűnő lelkesedésére és hozzájárulására ezentúl is szükségünk van. Lapunk és könyveink egészen tavalyig Kismartonban jelentek meg, a Prugg Verlag kiadványaiként; ennek tulajdonosa és üzemvezetője, dr. Konrad Prugg és Raimund Milalkovits urak, valamint munkatársaik odaadással segítették sajtótevékenységünket. Köszöntjük és hálás emlékezetünkben őrizzük a Trägerverein tagjait, különösen dr. Stefan László eisenstadti püspököt, aki ügyünknek kezdettől fogva védnöke, a Trägervereinnek pedig elnöke. Anyagi segítséget évtizedeken át nyugat-európai egyházi segélyszervektől kaptunk; létünket és munkánkat csakis ez a segítség tette lehetővé. Ezentúl is hálás imánkba foglaljuk őket. Itt első helyen az Ostpriesterhilfének adózunk, és mellette az Europäischer Hilfsfondsnak, a Fonds Colloquiumnak, az osztrák püspöki karnak, a közép-európai jezsuita asszisztenciának, valamint a magyar jezsuita rendtartomány nyugaton élő szekciójának. Sokan, főleg szerzetesnők, de mások is, állhatatosan imádkoztak művünkért és egyéb szándékainkra (főleg a magyarországi papságért és a misszionáriusokért). Egy németországi női közösség éveken át naponta szentmisét mondatott a mi szándékainkra. Azt kérjük, hogy ez az imádkozó hátvéd ezentúl azt a kiszélesedett programot tegye magáévá, amelyen a Távlatokkal szeretnénk dolgozni. Búcsúzunk bécsi szerkesztőségünk hozzáértő és hűséges munkatársaitól: dr. Hegedűs Jánostól és feleségétől, Ilonától. Gyermekeikkel együtt továbbra is áldja meg őket az Úr! Nagy Ferenc SJ., a Trägerverein vezetője
LELKISÉG – LELKIPÁSZTORKODÁS Lelóczky Gyula Donát A FELTÁMADT KRISZTUS
AJÁNDÉKAI: A keresztény szentségek a nagy húsvéti esemény gyümölcsei. A szentségek itt és most jelenvalóvá teszik Krisztus keresztáldozatát és feltámadását, és annak gyümölcseit kiterjesztik a személyre, aki részesül az illető szentségben. Jézus értünk feláldozta életét, és meghalt a kereszten. De Isten örök Igéjén, még ha emberként élt is közöttünk, nem foghat a halál; a minden élet Ura széttörte a halál bilincseit: Jézus harmadnapon feltámadott a halálból, és ezt az új, halhatatlan életet meg akarja osztani minden emberrel, aki azt elfogadja. Jézus szentségei révén részesülhetünk az ő feltámadt életében. Amit Jézus tett az emberekkel földi élete során – gyógyította őket, megbocsátotta bűneiket, táplálta őket a csodálatos kenyérszaporításkor, italt adott nekik a kánai menyegzőn —, mindazt akarja tenni mennybemenetele után is, mindig és mindenütt a földön. Jézus életadó áldásaiban most az Egyház szentségei révén részesülünk. A szentségek látható jelei Isten láthatatlan kegyelmének; ezek a látható jelek Isten életét közvetítik az embereknek. Így pl. az Eucharisztia kenyere nemcsak szimbóluma Isten bennünket éltető szeretetének, hanem csakugyan az élet kenyere, Jézus teste kenyér színe alatt, amely a szentáldozásban valóban egyesít bennünket Krisztussal. A szentségek nemcsak jelzik Isten irántunk való barátságát, hanem azt teremtik, adják, árasztják is belénk, azaz a szentségek olyan hathatós jelek, amelyek teszik azt, amit jeleznek. A feltámadt, élő Krisztus a szentségek által folytatja életét az Egyházban. A hét szentség Isten hűségének hét pecsétje, annak bizonyítéka, hogy Isten mindig, örökké hű marad az emberekkel kötött barátságához, ehhez a végső szövetséghez, az Újszövetséghez. Isten szeretetének ez a feltartóztathatatlan kiáradása kimondhatatlan hálával kell eltöltsön bennünket, s ugyanakkor olyan fokú alapvető létbiztonságot is ad, hogy úgy érezzük, nincs mitől félnünk akkor sem, ha magunk körül a gonoszság és a rossz erőit látjuk mindenütt érvényesülni. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?" S hogy Isten velünk van, hogy ő csakugyan Emmanuel, Velünk-az-Isten, annak kétségbevonhatatlan jelei az Egyház hét szentsége. A hét szentség közül kettővel gyakran élünk, míg a többi öt szentség az élet nagy pillanataira, különleges alkalmaira van fenntartva, bár az azokban részesülő személyt szüntelenül elárasztja Isten a maga erejével, kegyelmével, jelenlétével, segítségével. A gyakran vett két szentség az Eucharisztia és a bűnbánat. Mindennapi életéhez két alapvető dologra van szüksége az embernek: táplálékra és békére. Ugyanez áll természetfeletti életünkre, Istennel való barátságunkra is. Az Eucharisztia az étel és ital: Jézus, az isteni pelikánmadár saját testével és vérével táplálja övéit, míg a bűnbánat szentségében újra és újra megkapjuk lelkünk békéjét, amikor kiengesztelődünk Istennel, az Egyházzal és testvéreinkkel, akik ellen önzésünkben oly gyakran vétkezünk. Az Eucharisztia: részesedés a húsvéti misztériumban. Amikor egy katolikus templomba belépünk, paradoxonnal, kettősséggel találjuk magunkat szembe: lakomára terített asztalt látunk, de az oltár fölött ott a feszület, a bitófa, amelyre Jézus megkínzott teste van szegezve. A szentmisén Isten családja az együttlét békéjében és örömében hallgatja az Úr szavát, és a kenyér és bor egyszerű étele, itala formájában Jézus isteni életében részesül. De Szent Pál figyelmeztet bennünket a lakoma értelmére: „Valahányszor e kenyeret eszitek és a kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön." (1Kor 11,26) Mintegy ezt az állítást húzza alá a pap kijelentése, aki felmutatva az Ostyát az áldozás előtt ezt mondja: „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit." A kenyér, amelyet magunkhoz veszünk, az áldozati Bárány, Jézus, aki vétkeinkért életét adta a kereszten. Mi hát a templom? Atyai ház vagy kivégzőhely? Mi az oltár? Családi étkezés asztala vagy véres halál színhelye? És mi maga a szentmise? Örömteli lakoma vagy egy ártatlan ember borzalmas halála? A válasz egyszerű: mind a kettő, mert a kettő együtt jeleníti meg számunkra Isten szeretetének a teljességét. Minden szeretet gyökerében áldozat és szenvedés, a halálnak valamilyen formája, gyümölcsében viszont édes étel, ízes csemege. A gyermek boldog a szülői szeretet melegében, élvezi a meleg otthont, tápláló ételeket, szép ruhákat, amelyekkel a szülei szeretetükben elárasztják, de nem is sejti, mennyi áldozatot, munkát, verítéket, lemondást jelent számukra, hogy gyermeküknek minden szükségeset előteremtsenek. Ez az élet törvénye, ez az evangélium törvénye, ez Jézus törvénye. Ő maga mondta: „Bizony, bizony mondom nektek, ha a földbe eső gabonaszem el nem hal, egymaga marad; de ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ezen a világon, megmenti azt az örök életre." (Jn 12,24–25) Ahhoz, hogy a magból új élet sarjadjon, a magnak a földbe kell esnie, ott meg kell halnia, el kell pusztulnia. Csak ebből a halálból nőhet a fa, mely gazdag gyümölcsöt terem. János evangéliumában olvassuk a meghalt Jézusról: A katonák, „mikor Jézushoz értek, mivel látták, hogy már meghalt, nem törték össze a csontjait, hanem a katonák egyike lándzsájával átszúrta oldalát, és onnan azon nyomban vér és víz folyt ki." (10,33) A kereszten a halál álmát alvó új Ádám oldalából lép ki az új Éva, az Egyház, amelyet a két legfontosabb szentség, a keresztség (víz) és Eucharisztia (vér) jelenít meg. Jézus Teste és Vére mint táplálék és a szentmise mint lakoma Jézus kereszthalálából fakad. Tehát aki a szeretetben csak az édes gyümölcsöt akarja látni, az nem látja, nem ismeri a szeretet teljességét. A mag halála és a gyümölcs édessége éppúgy összetartoznak, mint árnyék és fény, éjszaka és nappal, tél és nyár. Jézus halálának sötétsége nélkül nincs feltámadás, nincs húsvéti fény és öröm, nincs örök élet, és nincs élet kenyere. Mivel a szentmisében, az Eucharisztiában Isten szeretete teljességét adja nekünk, ott egyszerre van jelen Jézus önmaga tökéletes odaadása a kereszthalálban, és ennek a halálnak és a halálból való feltámadásnak a gyümölcse, az örömteli szeretetlakoma. Aki ebből a teljességből bármelyik elemet ki akarja iktatni, az lényegesen megcsorbítja az Eucharisztia valóságát, és meghamisítja az Eucharisztiáról szóló tanítást. * * * Bizonyos szempontból korunk emberének talán könnyebb megértenie, mi az Eucharisztia, mint a régebbi századok emberének. A mai sietős világban ételben, könyvben és más árukban is a sűrítést, a kivonatot, az esszenciát keressük. Az ezeroldalas regényt kétórás filmben akarjuk átélni, tíz narancs vitamintartalmát egyetlen tablettában vesszük be, a napi híreket az újságcikkek elolvasása helyett az alcímekből próbáljuk kiszűrni, és sok ember rohanó életmódjában napi alvásszükségletét is – ha lehetne – legszívesebben valami sűrített pihenési móddal elégítené ki. Az Eucharisztia Isten életének és szeretetének, úgy, ahogy az Jézus életében megnyilvánult, legnagyobb fokú sűrítése. Minél tökéletesebb egy létező, annál egyszerűbb a léte. Mozart legnagyobb zenealkotásai megtévesztően egyszerű dallamokra épülnek. A világokat semmiből létrehozó hatalmas Isten léte és szeretete olyan egyszerű, hogy egy szegény názáreti ács személyében tökéletesen ki tudta magát fejezni, láthatóvá tudott várni. És ennek a názáreti ácsnak számára az Istennek és embertársainak adottsága, egész élete olyan egyértelműen egyszerű, hogy egyetlen szem szőlő cseppnyi nedvébe, egy kis darab kenyérbe belefér. Minden komplikációtól, minden csűrés-csavarástól és körülírástól, minden feltételekhez kötöttségtől mentes, tiszta szeretet. A cseppnyi bor, darabka kenyér Jézus és így Isten életének egész teljességét tartalmazza. Az emberi élet során az egyes órák súlya nem egyforma. Vannak súlyosabb és vannak könnyebb óráink. Míg életünk legtöbb munkás napja nyomtalanul múlik el, vannak percek, amelyek hosszú évek munkáját, örömét, bánatát sűrítik magukban. A diploma átvételének pillanatában a végzős egyetemista tanulmányi éveinek minden kínja és gürcölése, az éveken át tartó szellemi gyarapodás és növekedés öröme, a megértésnek és az összefüggések meglátásának boldogító élménye, a teremtő és alkotó munka eksztázisa egyetlen percbe sűrítve mind jelen van. Egy ifjú pár házassági ígéretében, a papszentelésben, egy szerzetesi fogadalomban ott van az egész jövő élet ígérete, egy egész élet minden sikere és csalódása, hűsége és szolgálata, sőt valamiképp jelen van minden egyes ember, akit az illető élete során jelenlétével valaha is megérint. Ilyen óra volt az utolsó vacsora is. Jézusnak ebben a kijelentésében: „Vegyétek, ez az én testem", „Ez az én véremnek kelyhe", benne van az egész élete betlehemi születése pillanatától kezdve, a názáreti rejtett éveken és a fáradságos tanítóéveken át egészen a vacsorát követő agóniáig, szenvedésig, halálig, és azon túl a feltámadásig és megdicsőülésig. A falat ételben, kortynyi italban Jézus egész életét az övéinek adja úgy, hogy magának semmit sem tart vissza. Ugyanaz az önátadás nyilvánul meg Teste és Vére adásában, amely másnap a kereszten bekövetkező halálban lesz teljessé. S a parancsban: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre", minden korok minden Krisztus-követőjének odaajándékozza magát. Amint a parányi magban valamiképp már benne van az egész hatalmas fa, úgy van jelen a piciny Ostyában a teljes Krisztus, Jézus életének minden eseménye, s a Jézusban megtestesült Isten végtelen, szentháromságos élete. S ahogy a világszerte naponta ünnepelt sok ezer szentmisén milliók veszik ezt a Kenyeret, úgy kezdi élni tovább Jézus naponta milliókban saját isteni életét itt a földön. Adja Isten, hogy az Eucharisztia gyümölcseként mindegyikünk minden egyes napja Jézus életének a folytatása legyen! A kibékülés szentsége: a gyónás Alig van nehezebb feladat az életben a bocsánatkérésnél. Vérünk lázad, emberi önérzetünk és büszkeségünk tiltakozik az ellen, hogy egy másik ember előtt meghunyászkodjunk, őt megkövessük, hogy beismerjük: rosszat mondtunk, rosszul cselekedtünk, és kérjük, bocsásson meg nekünk. Nemcsak mások, de önmagunk előtt is körmünk szakadtáig ragaszkodunk a magunk igazához. Nagy erőre, rendkívüli erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy elismerjünk egy sértő szót, helytelen tettet, s azért egy másik embertől megbocsátást kérjünk. A bocsánatkérés az erő jele, nem a gyengeségé. Azt gondolnánk, hogy csak a gyenge alázkodik meg – pedig valójában csak az igazán, erős lélek képes megtenni ezt a kritikus lépést a béke helyreállítása felé. De alig van szebb, felemelőbb érzés az életben az őszinte kiengesztelődés megtapasztalásánál, s ez az érzés annál mélyebben hat át bennünket, minél jobban szeretjük a személyt, akivel kibékültünk. Jézus sok bűnbánó vétkeit megbocsátotta nyilvános működése során, de a bűnbocsánat hatalmát tanítványainak átadni csak feltámadása után tudta. Akár a többi szentség, a bűnbánat szentsége is a feltámadás szentsége. Viszont feltámadását követően Jézus nem késlekedett tudatni az apostolokkal, hogy az ő nevében ők (és utódaik) is megbocsáthatják az emberek bűneit. Ez volt az első, amit feltámadása után közölt az apostolok közösségével. Az esetet János részletesen leírja az evangéliumában (20,19-23). Amikor először jelent meg az apostolok között Jézus, a béke örömhírével köszöntötte őket: „Béke veletek!" Aztán, hogy biztosak legyenek benne, csakugyan Ő az, megmutatta nekik sebeit, majd megismételte a köszöntést: „Béke veletek!" Ezután szavaival csakugyan apostolaivá, azaz küldötteivé tette őket, küldetést adott nekik: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." Ezt egy fontos aktus követte: rájuk lehelt. Költői képet is láthatnánk ebben, a küldés gesztusát: rájuk fújt, ahogy az ember lefújja a pitypangról a számtalan kis ejtőernyős magot, és azok messze szállnak. De valójában e lehelettel Jézus megismételte Isten teremtő tettét, amellyel életet lehelt az első emberbe, Ádámba, aminek következtében az agyagszobor élni kezdett (Ter 2,7). Ne akadjunk fönn a fantasztikusan hangzó részleteken, lássuk inkább az értelmét: a föld elemeiből alkotott ember közvetlenül Istentől kapja emberi életét, létét, örök lelkét, Istenhez való hasonlóságát. Ugyanígy adja Jézus az Istentől származó erőt, magát a harmadik isteni Személyt, a Szentlelket apostolainak. Szóban is kifejezte cselekedete értelmét: „Vegyétek a Szentlelket", mondta, majd hozzátette: „Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, bűnben marad." Ennél világosabban nem lehetett volna kifejezni a tényt, hogy Jézus saját megbocsátó hatalmát ruházta át tanítványaira. * * * Hogy milyen hálával tartozunk mi, keresztények azért, hogy a jelenlegi üdvösségrendben van megbocsátás, hogy Isten Egyháza által csakugyan megbocsátja bűneinket, és hogy mi is megbocsátunk másoknak, arra igazán a régi törvénynek, az Ószövetség törvényének a keménységét látva döbbenhetünk rá: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért, fogat fogért!" (Mt 5,38) Az Ószövetségben parancs volt a meg nem bocsátás, kötelező volt a bosszúállás. Ha akart volna, sem bocsáthatott meg az ember, ha akart, sem szabadulhatott ki az örökös bosszú ördögi köréből. Az ószövetségi ember csak az igazságosságig juthatott el, az irgalom ajándéka ismeretlen maradt számára. Az Ószövetség az igazságosan büntető Isten üdvösségrendje volt: csak az Újszövetségben ismerjük meg az irgalmas, bűnbocsátó Istent. Az idők teljességében, a megígért messiási korban Jézus hozta meg a szabadságot a bosszú és bűnhődés törvénye alól szenvedése és feltámadása s az azokból forrásozó szentségek által. S hogy mi, katolikusok milyen hálával tartozunk azért, hogy – míg a protestáns reformáció eltörölte – a mi Egyházunk megőrizte a bűnbánat szentségét, azt protestáns testvéreinkkel való beszélgetésekből érthetjük meg. Távolsági autóbuszon utazva breviáriumoztam, amikor szomszédom, idősebb hölgy, furcsa módon szólított meg: „Do you have Jesus?" „Birtokolja Maga Jézust?" – kérdezte. Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de a kérdés jellegzetesen protestáns volt. Kifejezte a lélek örök gyötrődését, hogy közel van-e Istenhez. Mivel náluk nincsen meg a kiengesztelődés szentsége, Isten megbocsátását, barátságát, Jézus „birtoklását" csak érzésekből, érzelmi megtapasztalásból remélik megtudni – pedig hogy az érzések milyen változékonyak, azt mindenki tudja. Egy katolikus, ha legjobb tudása szerint őszintén meggyónik, és feloldozást kap, erkölcsileg bizonyos lehet Isten megbocsátásában, barátságában. Hogy a gyónás mint önvallomás mennyire természetes emberi igény és önmagában is jótékony hatású gyógyír, azt mutatja a 20. századi találmány, a pszichoterápia népszerűsége, a díványon fekve elmondott „gyónás" divatja. Kaliforniában minden „valamirevaló" embernek van „shrink"-je, „fejzsugorítója", azaz pszichiátere, akinek hetenként elmond mindent, ami bántja – és fizet pár száz dollárt a meghallgatásért, esetleges tanácsért. Pedig legfeljebb csak jó tanácsot kapott, nem megbocsátást. * * * Fontos igazságot fejezett ki a korai egyház bűnbánati gyakorlata. A nyilvános bűnösök a bűnbánat idejére ki voltak zárva az Egyház közösségéből. Csak a szentmise első részén vehettek részt, és akkor is a templom végében kellett tartózkodniuk, a felajánlás megkezdése előtt pedig el kellett hagyniuk a templomot. Szent Benedek Regulája a 6. században még tükrözi ezt a szokást. Eszerint olyan szerzetesnek, aki súlyosan vét valamely szabály ellen, egy időre a többiektől külön, egyedül kell imádkoznia, étkeznie, dolgoznia. Ez a gyakorlat azt a valóságot fejezi ki, hogy a bűnös bűne által kizárta saját magát az egyházi közösségből. Míg a jócselekedet közösséget teremt, a bűn elszigeteli, önmaga rabjává teszi a bűnöst. Minden egyes bűn nemcsak Istent, hanem Isten népét, az Egyházat is sérti. S ez nemcsak a felebaráti szeretet elleni bűnre érvényes, hanem minden bűnre, az akár csak gondolatban, kizárólag Isten ellen elkövetett lázadásra is. Minden bűn sérti, azaz valamilyen módon csökkenti az Egyház, Krisztus menyasszonya szentségét. Aki elveszíti az Istennel való barátságot, elveszíti az Egyház családjával való közösséget is. Ezért minden bűnbánónak kettős kiengesztelődésre van szüksége: megbocsátást kell kapnia Istentől és az Egyháztól. A gyóntató pap bíró mind a kettő nevében, és mind a kettő nevében adja a feloldozást. A megtérő, azaz hazatérő bűnöst nemcsak az irgalmas Atya zárja ölelő karjaiba, hanem a testvéri közösség is újra fivérként, nővérként fogadja be. Az ősegyházban a bűnbánat szentségét második keresztségnek nevezték. Amint a felnőttkeresztség révén megbocsátást nyer minden a keresztség felvétele előtt elkövetett bűn, és a személy Isten barátjává, az egyház tagjává válik, úgy kap megbocsátást a bűnös a bűnbánat szentsége által a keresztség utáni vétkeiért, megújul, elmélyül Istennel való kapcsolata, és helyreáll, ill. teljesebbé válik egysége az Egyház közösségével. Így – a keresztség és újjászületés, Jézus halála és feltámadása távlataiban – kell fogadnunk mindig a bűnbánat szentségét. A szentgyónás nem valami áruautomata, amely a bűnök gyors felsorolásáért, mint valami pénzdarab bedobásáért, kidobja bűneink bocsánatát. Mint minden szentség kiszolgáltatása, a bűnbánat szentségében való részesedés is az üdvösség nagy eseményének, a húsvéti eseménynek a megjelenése, szinte új megvalósulása itt és most azért, hogy az egyes ember ma, ezen a helyen annak gyümölcseiben részesedhessék. Mindaz, ami kétezer éve Jézussal történt Jeruzsálemben, az számomra a szentségben mintegy most történik, azaz annak az üdvösséghozó ereje most rám is kiterjed. Ha ezzel a tudattal járulunk a szentgyónáshoz, akkor az sohasem válik számunkra rutinszerű szokássá, hanem mindig megmarad az Úristennel és Egyházával való új, egyszeri, nagy találkozásnak.
John Vessels LA COLOMBIÉRE KOLOS PAPI SZOLGÁLATA A pápa 1992. május 31-én szentté avatta La Colombiére Kolos (1641.11. 2-1682.11.15) francia jezsuitát. Magyar egyházunk is érdeklődéssel fordulhat az új szent felé, aki a Jézus Szíve-tisztelet elterjedésében fontos szerepet töltött be. Az idősebb nemzedék, melyben még elevenen él a Jézus Szíve-tisztelet, a kultusz feléledését reméli ettől az eseménytől. A fiatalabb nemzedék – ha felfigyel rá – kíváncsian várhatja: az új szent mond-e valamit e kultusz korszerűségéről. Lapunk e két elvárásnak kíván szolgálatot tenni p. Vessels írásával. Az Imaapostolság római központjának vezetője Kolos atyát, a papot mutatja be. Ezzel a megközelítéssel válhat leginkább világossá: igaza volt-e La Colombiére-nek, amikor hitelesnek jelentette ki Alacoque Szent Margit-Mária misztikus élményeit. – A cikket Hevenesi János fordította. A La Colombiére család címerének felirata: „Fenntartás nélkül." A családból ezt a jelmondatot bizonyára Kolos, a jezsuita rend eddig is ismert és 1929-ben boldoggá avatott tagja vette a legkomolyabban. Ő a 17. században élt sok francia szent közül az egyik legeredetibb és legvonzóbb személyiség. Egész papi szolgálata rendkívüli volt. Ismertetésünk ennek kíván emléket állítani. La Colombiére-t hosszú rendi tanulmányok után 28 éves korában szentelték pappá. Börtönben elhatalmasodott tüdőbaja pedig már 41 éves korában véget vetett papi szolgálatának. A művelt, jómodorú fiatal rendtag a híres francia pénzügyminiszter, Colbert fiának nevelője lett. Ám a nagyúr nemsokára menesztette: Kolos egy levele kezébe jutott; benne a szegény népréteget sújtó egyik intézkedését merte bírálni a házitanító. Lyon, kollégium, 1670–1674 Kolos a diákok és a rendi növendékek szónoklattantanára lett, az iskolai színjátszók vezetője és a Mária Kongregáció prézese. Mindenki felfigyelt szónoklataira. De Kolos szívesebben tanított katekizmust gyermekeknek. Meggyőződéssel vallotta ugyanis, amit Loyolai Szent Ignáctól tanult: „A gyermekek hitoktatása mindennél eredményesebben mozdítja elő a népnek hitben való növekedését." A sikeres szónok hamarosan keresett lelkivezető is lett, a kollégiumban és a városban egyaránt. A fiatal jezsuitához tekintélyes emberek is fordultak tanácsért. Megérezték benne azt a lelkiséget, amelyet a szerzetesrendje szabályaihoz való teljes hűség, a betegeskedést és kínzó fejfájásokat elviselő készség érlelt meg, és mélyített el benne. Jézus Társaságában előírás, hogy a pályakezdő rendtagok „harmadik próbaévet" is végeznek, lelkiéletük elmélyítésére. Ekkor merült fel Kolosban az aggodalom – melyet egészen haláláig nem tudott egészen eloszlatni –: nem a hiúság táplálja-e benne a nagyra törő apostoli tervet. A tartományfőnök persze nem osztotta ezt a kételyt, és mindjárt házfőnökként küldte a fiatal atyát Paray-le-Monialba. Fő feladatul kapta népmissziók tartását, lelkigyakorlatok vezetését, az igehirdetést, gyóntatást, lelkivezetést. Paray-le-Monial, 1675–1676 A fiatal házfőnök hamar beleélte magát a nép lelkivilágába, és átérezte a szegények gondjait. A környéken a hugenották (francia kálvinisták) uralkodtak. Elnyomták, szegénységben tartották a katolikus népességet, ez viszont nemigen állt ellen erkölcsi-vallási befolyásuknak. La Colombiére a szószékről erőteljesen védelmezte a katolikusokat, egyébként azonban jó diplomáciai érzékkel tárgyalt a város uraival a közjó kérdéseiről. Az eredmény hamar megmutatkozott. Egyik leveléből idézünk: „Az aratás Ura tudja csak, mi történik a lelkek mélyén. Nekem úgy tűnik, lángok martaléka lett a sok bűn. Megváltozott sok bűnre csábító helyzet. A községek sora vett részt a két hétig tartó népmissziókon, és jutott Istennel való bensőséges kapcsolatba. Sokfelé zeng az istenes ének. Illetlen dalokat pedig már nem lehet hallani. Szent szokássá válik a gyónás-áldozás. Magam sem értem, hogyan láthatok-hallhatok ennyi sok jót..." Szentbeszédeinek hatását két Mária Kongregáció megalapításával tette tartóssá. Mind a fiatalok, mind a felnőttek kongregációjában komoly lelki nevelésre törekedett. Később, már Londonból, így biztatta őket: „Örülök, hogy létszámban gyarapodtok, és buzgóságotok sem lankad. Higgyétek szilárdan, hogy a Miasszonyunk által kiesdett kegyelem kiárad majd családotok tagjaira, gyermekeitekre és rokonaitokra is. Az Úr megjutalmaz titeket azért is, mert olyan jó példát adtok az egész városnak." Igazi papi lelkületének vonzóerejét megtapasztalták az egyháztól eltávolodottak, a hugenottákhoz átpártoltak is. Sokan tértek vissza a katolikus egyházba. Kolost nagyon bántotta a fiatalok helyzete. „Elszomorító, milyen állapotok vannak. A züllésre minden lehetőségük megvan. Féktelen önszeretetük minden elképzelhető formában megnyilatkozik. Önismeretük a semmivel egyenlő. Elbizakodottak és tudatlanok. Beszélnek, amikor hallgatniuk kellene. Azt hajszolják, amit elkerülni kellene. Hencegnek bűneikkel, és szégyellenek minden nemes cselekedetet. Az ember sírni szeretne . . . Szegény fiatalok! Életetek virágkorában, amikor annyi örömben lehetne részetek, siratnivalóan elrontjátok egész életeteket..." A házfőnök – állása minden tekintélyét latba vetve és sokak gáncsoskodásával nem törődve – mindent megtett az elhanyagolt állapotban levő szegények otthonának felújításáért és a megfelelő szeretetszolgálat megszervezéséért. Már Lyonban, négy éven át, sok tapasztalatot szerzett mint papok és szerzetesek gyóntatója, lelkivezetője. E tapasztalatnak Parayban is nagy hasznát vette. Igazi művésze lett a lelki tanácsadásnak. Rendes vagy rendkívüli gyóntatója lett bencéseknek, orsolyitáknak, vizitációs nővéreknek. Mindenkit meghallgatott türelmesen. Könnyen beleélte magát az aggályosok, elbizonytalanodottak állapotába. Nagy szakértelemmel segített gyónóinak megbecsülni imában nyert meglátásaikat, és szelíden bátorította őket, hogy kövessék a Szentlélek útmutatását. Rendkívüli karizmája volt a szellemek megkülönböztetésének képessége: az imában kapott megvilágosodások között mi az isteni eredetű, és mi a nem mindig hibátlan emberi értelmezés. Ugyanakkor még a látszatát is kerülte annak, hogy hatalmi szóval irányítson. Arra vezette rá őket, hogy maguk fogalmazzák meg maguknak Isten rájuk vonatkozó, felismert akaratát. Jó érzékkel tudta megoldani a kényes helyzeteket, ha ellentét mutatkozott a felismert jó és az egyházi vagy szerzetes elöljáró szándékai között. Kolos atya lelki tanácsadója lett Alacoque Margit-Mária vizitációs nővérnek is. Az apáca gondosan – és nagy aggodalmak között – beszámolt neki rendkívüli élményeiről. A páter mindent gondosan mérlegelt – majd megnyugtatta a nővért: a közlések teljesen isteni eredetűek. A nővér sokszor tárgyalt lelkivezetőjével. Ezekről a beszélgetésekről és két későbbi találkozásukról írt naplójegyzetei jól mutatják, milyen bölcs tanácsokat kapott páratlan küldetésére nézve, melynek teljesítésében így elkerülhetett minden túlzást és vakbuzgóságot. Kolos atya tanácsadói bölcsességét így méltatta II. János Pál pápa: „Istennek hála Margit-Mária és Boldog La Colombiére Kolos gondviselésszerű találkozásáért. Az a támogatás, amit a szent szerzetesnő Szent Ignác hűséges tanítványától kapott, lehetővé tette, hogy Margit-Mária túltegye magát kétségein, és jól megkülönböztesse rendkívüli tapasztalatában a természetfeletti, hiteles sugalmazásokat. Kapcsolatuk kiváló mintája a kiegyensúlyozott lelkivezetésnek. . . .Maga a lelkiatya is kapott jó tanácsokat az általa vezetett nővértől." (Paray-le-Monial-i beszéd, 1986.) Erre a lelkiség történetében igen jelentős szerepére La Colombiére-t jól felkészítette az Úr. A szív lelki valóságának mind a saját, mind pedig a Krisztus Urunk személyét illetően központi jelentőséget tulajdonított már első szerzetesi éveitől. Szent Ignác Lelkigyakorlatain nevelődve eljutott Jézus Krisztus belső ismeretére, így a Szent Szív érzelmi gazdagságának megtapasztalására is. E dologban hatással voltak rá olyan jezsuiták, mint Boldog Fáber Péter, Borgia Szent Ferenc, Kaniziusz Szent Péter és a segítőtestvér Rodríguez Szent Alfonz. Írásaikban Kolos a magáéhoz hasonló gondolatokra bukkant: Jézus Szíve a lelki erő forrása és a kölcsönös szeretet színhelye. Az „egyháztanító" Kaniziusz Péter így vallott: „Üdvözítőm, megnyitottad nekem szívedet . . . éreztem, hogy a saját szememmel látom. . . Megparancsoltad, hogy szívedből mint forrásból igyak, s onnét merítsem az üdvösség vizét. Nagyon kívántam, hogy a hit, remény és szeretet hullámai szívedből áradjanak rám. . . Azután felbátorodtam, hogy érintsem szívedet..." Borgia Szent Ferenc, a harmadik jezsuita rendfőnök a Szent Szív átdöféséről így elmélkedett: „Urunk csak halála után nyittatta meg a szívét, hogy így is tanítson: lelki szeretet nem létezhet, amíg a ,régi ember' meg nem halt, amíg test szerint élünk." „Vedd a drága vért és vizet, mely az Úr oldalából ömlik, és gyógyítsd vele a lelkeket. Ne várd az isteni Jóság más, még feltűnőbb jelét" – olvassuk Boldog Fáber Péter naplójában. A misztikus szerzetes testvér, Rodríguez Szent Alfonz önmagáról írja: „Az Úr őt beemelte önmagába, mégpedig a szívébe, ahol nagyon jelentős dolgokat közölt vele... lángra gyújtotta szeretetével..." Kolos atya számára tehát nem volt újszerű, amit Szent Margit-Mária Jézus Szívéről, a Szent Szív megnyilatkozásairól hallott. Könnyen tudott eligazodni a nővér imaéletét megalapozó élmények között. Felismerte azonban, hogy neki is el kell köteleznie magát a Szent Szívnek. Meg kell ismernie és mindenütt hirdetnie e Szív kincseit és jótéteményeit. Ettől kezdve tehát igehirdetéséhez és tanácsaihoz – melyeknek középpontjában eddig is Krisztus személye állott – hozzákapcsolta a figyelem erőteljes ráirányítását a Szív-lelkiségre. Amikor – nemsokára – Londonba került, alkalma nyílt, hogy még anglikánoknak is hirdesse Jézus Szíve szeretetét. (Ha ideje engedte volna, a hugenották körében is megtette volna.) London, St. James-palota, 1676–1679 II. Károly angol király rokonszenvezett a katolikusokkal, halálos ágyán 1685-ben vissza is tért a katolikus egyházba. Testvére, a trón örököse, a yorki herceg már 1672-ben katolikussá lett. A modenai herceg leányát vette feleségül. A leány vizitációs nővér szeretett volna lenni, csak a pápa kérésének engedett. Így panaszkodott: „Ha egy kunyhóban születtem volna, tehetném, amit a szívem sugall..." A leendő királyné megkapta az engedélyt, hogy legyen katolikus udvari szónoka és lelkivezetője – saját személyének és katolikus környezetének. Ezt a feladatot először egy francia jezsuita töltötte be. Őt azonban feljelentették, letartóztatták, és visszatoloncolták hazájába. Ki legyen az utóda? Ki az a bölcs, tapintatos, jól képzett pap, aki ebben az ellenséges környezetben is jól látja el feladatát? A választás La Colombiére-re esett. Egyebek között azért is, mert hazájában jól megtanulta, hogyan kell okosan és határozottan viselkedni – ellenséges környezetben. Nemsokára egyre többen jöttek miséire, beszédeire, külföldiek és hitüket nem titkoló bátor angol katolikusok. A hallgatók közül ezért nem egyet felakasztottak vagy lefejeztek. Bátorságuk lelkesítette Kolos atyát, hogy elvárásaiknak a lehető legjobban feleljen meg. A páter – szokása szerint – lelki tanácsadásra fordította legtöbb idejét. Ez fog majd okot szolgáltatni száműzetéséhez. Sokan akartak szakítani a protestantizmussal, újra járulni a bűnbánat és az Eucharisztia szentségéhez. Mintegy 25 egykori szerzetes is megjelent, hogy a feloldozás begyógyítsa lelkük sebeit, békét élvezzenek, és erőt merítsenek szembenézni a börtönnel, bitóval. Jöttek, akik szerzetesi hivatást éreztek. Ezek számára Kolos óvatosan megnyitotta a lehetőséget, hogy az európai kontinens kolostoraiba vagy szemináriumaiba léphessenek. Igehirdetésében és beszélgetéseiben sokszor, de keresetlenül hivatkozott Jézus Szívére, e Szív szeretetére. Úgy is emlegették, mint a Szent Szív apostolát. „Ajándékozz nekünk, Urunk, másik szívet, gyöngéd, fogékony és nem márványból való szívet, hanem a tiedhez hasonlót. Jézusnak imádásra méltó Szíve, szítsd fel szeretetünket, hiszen annyira vágyunk, hogy méltón szeressük Istenünket..." John Wall ferences atya is felkereste, hogy Jézus Szívétől –a páter által erőt és tanácsot kapjon. „Önt mindenfelé úgy ismerik, mint a Szent Szív apostolát." A beszélgetésről így írt John Wall atya: „Az volt az érzésem, hogy Szent János apostol tért vissza a földre, hogy lángra gyújtsa a szeretetet Jézus Szíve iránt." – Később a ferences atyát kivégezték. 1970-ben avatta szentté VI. Pál pápa. Egy leleplezett összeesküvés után minden katolikus pap fejére 20 font – jezsuita esetén 100 font – vérdíjat tűztek ki. Akadt is valaki, aki p. La Colombiére feljelentésével akarta e jutalmat megnyerni. „Ez egyet-mást megtudott arról, amit tettem, ahogyan viselkedtem. Sietett nyilvánvaló törvénysértésekké kinagyítani azt a keveset, amit a protestánsok között tehettem. Vádjai sokkal buzgólkodóbbnak és munkáimban eredményesebbnek tüntettek fel engem, mint amilyen valójában voltam." Kolos atyát a King's Bench börtönbe zárták. A Lordok Háza felszólította a királyt, hogy száműzze a hitszónok jezsuitát. Ha a király ezt azonnal megteszi, ki tudja, hány évvel hosszabbítja meg Kolos életét. De várt a végrehajtással, talán abban a reményben, hogy a rendeletet visszavonják. Ez idő alatt – 3 hét alatt – Kolos atya állapota teljesen rosszra fordult. A sok fáradság ugyanis már teljesen felemésztette életerejét. Két-háromszor vért hányt. A börtön pedig rettenetes volt: a szűk, föld alatti cellákban nem volt levegő, enni alig kaptak a rabok, egy mocskos gyékényen kellett feküdniük. – Végre megjelent a kiutasító királyi rendelet. A beteg egy kis erősödésre visszatérhetett a karácsonyi ünnepekre a palotába. December 30-án hagyta el Angliát. Lyon és Paray-le-Monial, 1679. január–1682. február Kolos Lyonban a bölcseleti kurzust végző jezsuita fiatalok lelkivezetője lett. Így írt egyik levelében: "Rosszabbul vagyok, mint amikor eljöttem Angliából. Látom, milyen nagy mindenütt az aratás, és én alig tudom visszatartani magamat. Mégis, azt mondják nekem, maradjak nyugton. Elhatároztam: így is lesz. Ha a Gondviselés a kereszt útjára irányít, kész vagyok járni rajta. Az Úr arra tanít: hozzak még nagyon sok áldozatot. Ha meghalok, kialszik az a nagy vágyam, hogy a lelkek megmentésén dolgozzam. Vagy pedig élem csendességben a beteg ember életét, hogy ne legyek más, mint haszontalan teher a rendházban..." A lélek mindenre kész állapotában ismeri fel korlátait, és szenteli magát a számára kijelölt feladatnak; ingadozó egészségi állapotának megfelelően gondozza a rábízottak lelkét. Töretlen volt bizalma az Úr iránt. Gondosan őrizte a szent „közömbösséget", ahogy Szent Ignáctól tanulta: „Ne akarjuk inkább a betegséget, mint az egészséget... inkább a hosszú életet, mint a rövidet." Az a mód, ahogyan a lelki szabadságnak ezt az elvét megvalósította, fiatal jezsuita rendtársai számára többet ért, mint bármilyen előadás vagy szentbeszéd. Azok közül, akikre mély hatást gyakorolt hitével és példájával, többen is a Szent Szív apostolai lettek. Jean Croiset, Joseph-Francois de Gallifet és Francois Fromant szentbeszédeikkel és írásaikkal biztosították az Úr Szíve lelkiségének azt a helyet, amelyet ma is elfoglal az Egyházban. Ennél többet Kolos atya önmagától sem várhatott volna. A páter állapota annyira rosszra fordult, hogy –a levegőváltozástól várt jobbulás reményében – Paray-le-Monialba küldték. Itt, küldetése csúcspontjának városában jött el érte Jézus, aki őt egykor – Margit-Mária előtt – „hűséges szolgájának és tökéletes barátjának" nevezte.
András Imre PÁPAI ÚTMUTATÁS A MAGYAR EGYHÁZ LELKIPÁSZTORI PROGRAMJÁHOZ A pápalátogatás beszédeinek különösen aktuális témái II. János Pál pápa magyarországi látogatását a magyar egyház megújulásának jegyében végezte. Ezzel a gondolattal kezdte esztergomi beszédét, s ezzel fejezte be a püspökökkel való találkozón. A programot ő maga és mások két éves munkával készítették elő a Vatikán évtizedes információira és kitűnő szakemberek elemzéseire támaszkodva. A pápa beszédeiben az egyház megújulásához jól átgondolt, a magyar valóságra alkalmazott útmutatást adott, amit a részletes lelkipásztori program kidolgozásánál alapul lehet venni. Lássuk e program néhány pontját. 1. Az egyházvezetés megújításáról természetszerűleg a püspöki karhoz intézett beszédében adta az iránymutatást. Hangsúlyozta, a pásztoroknak világosan kell látniuk, hogy Isten milyen feladatokra hívja őket népének szolgálatában. Fontos továbbá, hogy a magyar egyház az egységben megerősödjön, hogy a püspökök együttműködjenek egymással, a papokkal, s a papok által a világi hívekkel. Ennek pedig elsődleges feltétele a püspökök közti jó együttműködés. „Ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbeli események táplálnak" – mondta szó szerint. Minden püspöknek átfogó képet kell alkotnia a magyar egyházról és a társadalomról. Közös lelkipásztori tervet kell készíteni az egész magyar egyház számára, melynek kidolgozásában egy hatékony püspökkari titkárság jelentős segítséget nyújthat. Kívánatos továbbá, hogy a püspökök vegyék figyelembe az európai püspökök tapasztalatait – ilyen tapasztalatcserére jó alkalmul szolgált a pár hónappal később, november 28. és december 14. között megtartott püspöki szinódus –, és hangolják össze velük a lelkipásztori kezdeményezéseket. A püspökök feladata az is, hogy előmozdítsák az együttműködést a szerzetesekkel és a világi hívekkel. A világiak bevonhatók a hierarchia apostoli munkájába közvetlenebbül is: az apostoli munka anyagi és szervezési feladatainak megoldásába, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásába, betegek és gyermekek gondozásába, biblia- és imacsoportok szervezésébe. Az illetékesek kérjék ki a képzett világiak tanácsát és együttműködését olyan kérdésekben, melyek különös szakképzettséget feltételeznek (mint pl. a médiák, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági irányítása, a tanítás, a kórházak, fegyházak, a politika és a munka világának lelkipásztori ellátása). A szerzetesek, akiknek újraindulását az anyagi alapok hiánya s a kiöregedés nehezíti, az egyházban hagyományosan a lelki és kulturális élet központjai. A püspöki kar tegyen meg minden lehetőt támogatásukra. Hasonlóképpen segítsék a rendkívüli dinamizmussal és a hitterjesztés karizmájával megáldott új szerzetesi intézményeket is. A pápa elutasítja a fatalista pesszimizmust, amely visszafordíthatatlan jelenségnek tekinti a hívek körében egyre inkább terjedő szekularizációt, vagyis azt a folyamatot, amelynek következtében az emberek egyre kevésbé nyitottak a transzcendensre, Isten üzenetére. Ez ellen missziós lelkülettel kell küzdeni. Hasztalan siránkozás helyett – buzdítja a pápa a püspököket – magatok akarjatok missziós egyház lenni. Az elveszett bárány keresésére kell indulni, különösen a munkásosztály s a fiatalok körében. Inkulturációra lesz szükség az új nemzedékkel való foglalkozásban, hisz nevelésük eddig vallástalan szempontok szerint történt, minden Istenre való utalás nélkül. Beszéde végén a pápa ismételten arra kérte a püspököket, hogy maradjanak „egységben az imádságban, a lelkipásztori tervezésben és cselekvésben. Ez legyen a nálatok tett látogatásom legfontosabb gyümölcse!" 2. A papok és szerzetesek, s – meglepő küldetéssel – a betegek és idősek is, a magyar egyházi élet megújításában való közreműködéssel tölthetik be hivatásukat, mondotta a pápa a hozzájuk intézett beszédben. Ismeri azokat a nehézségeket – létszámhiány, öregség, betegség, a szervezeteknek, struktúráknak, az anyagi fedezetnek a hiánya –, melyek a papok és szerzetesek életét megnehezítik. Emlékeztette őket arra a különleges szeretetre, mellyel Krisztus kiválasztotta őket, s küldetést adott nekik. Vállalják ezt a küldetést még akkor is, ha a római századossal együtt azt kell mondaniuk: „Uram, nem vagyok méltó..." (Mt 8,8) Vállalják ezt a küldetést már csak azért is, mert ma sem hiányoznak a nagylelkű fiatalok, akik szívesen követik Isten hívását. „Ha a hívó szavát ,közvetíteni' tudjátok azzal, hogy élő tanúságot tesztek a Krisztusnak és evangéliumának való teljes odaadásról; ha veletek együtt Isten egész népe szüntelenül kérni tudja az ,aratás Urát' – mondta a pápa Esztergomban –, akkor a magyar egyházban ismét lesznek elégséges számban" hivatások a jövő évezred nemzedékeinek. A pápa a magyar egyház megbízott apostolai közé számítja a betegeket és a szenvedőket is. A Szent István-bazilikában így szólt hozzájuk: „Kedves testvéreim... akik a betegség, a testi gyöngeség, az öregség miatt szenvedtek, különösen kedvesek vagytok Krisztus Testének tagjai között." Főként az fontos, hogy a mai teljesítményközpontú és embertelen mentalitást elutasítva újra és újra hangsúlyozzuk a szenvedés értelmét és feladatát. Mindazok, akik Isten akaratát elfogadva vállalják a szenvedést, hasznosak felebarátaik számára, a Lélek fényét sugározzák szét maguk körül. Sokan azért őrizték meg vagy nyerték vissza hitüket, mert a szenvedők láttán megértették, hogy a hit a lelkierő és vigasz kimeríthetetlen forrása. Jézus nem szervezői képességével, szociális szolgálatokkal, hanem „szenvedése és halála által üdvözített minket". 3. A kispapoktól, szerzetesnövendékektől és fiataloktól a pápa a magyar egyházi élet megújításában azt várja, hogy váljanak Isten országa építőivé. A Mátyás-templomi beszédében kiemelte: „nem funkcionáriusokra, ügyintézőkre, vállalkozókra van szüksége az egyháznak, különösen ma nem, hanem ,Krisztus barátaira', akik tanúságot tudnak tenni a szeretetről." Ez a tanúságtétel hittérítői lelkületet kíván, hiszen hazájuk missszionáriusaivá kell válniuk. Ehhez azonban komoly tanulmányokat kell végezniük, meg kell ismerniük az egyház mai irányelveit, ami csak a nyelvi akadályok leküzdésével érhető el. Missziós küldetésük arra is kötelezi őket, hogy imával, életük odaadásával és tanúságtételével érvényre juttassák a világi hívek szerepét, és kapcsolatot teremtsenek a nem hívőkkel is. Az lesz a feladatuk, hogy olyan egyházközséget hozzanak létre, amelyben a testvérek a hitben eleven kapcsolatban állnak egymással, és amelyben kisebb közösségek alakulhatnak ki állandó összeköttetésben egymással és a megyéspüspökkel. A magyar egyház élő reménységének, a fiataloknak pedig azt mondta a pápa a Népstadionban, hogy Isten szereti őket, mert ő maga is fiatal. Hogy önmagukká válhassanak, a fiataloknak Isten akarata szerint kell növekedniük, melyhez útmutatást a szentségek vétele, a rendszeres imaélet és az egyház hagyományai adnak. A pápa ismeri azokat a csábításokat és társadalmi nehézségeket is, melyekkel a mai fiataloknak meg kell küzdeniük. Ezért biztatta őket: „Legyetek erősek!... Kapcsolódjatok bele újból a kontinens történelmének folyamatába! Ne hátul kullogva rimánkodjatok azért, hogy befogadjanak benneteket, hanem úgy jelentkezzetek, mint akik a keresztény eredetű nagy európai hagyományt hordozzák! Ne várjátok azt, hogy mások gondoskodjanak rólatok! Legyetek vállalkozó szelleműek és nagylelkűek! Házatok akkor lesz igazán a tiétek, ha magatok építitek." Arra figyelmezteti őket, hogy ne vesztegessék idejüket az előttük járó nemzedék terméketlen elítélésével, hanem tudatosan kerüljék az általuk elkövetett hibákat. 4. Szombathelyen az irgalmas szeretet példaképeként a város nagy szülöttjét, Szent Mártont állította példaképül hallgatói elé. Példája követésének az Isten iránti szeretetben, a mások iránti őszinte figyelemben, a szolgálat tetteiben és széles körű társadalmi szolidaritásban kell megvalósulnia. A pápa más konkrét teendőkre is felhívta a figyelmet, melyeket így lehetne összegezni: legyetek irgalmasok a szegények, a cigányok, a meg nem született életek iránt! A szegénységet és kitaszítottságot csak úgy küzdhetjük le, hogy egyesítjük erőfeszítéseinket. A nemzet anyagi és erkölcsi újjáépítése mindenkitől nagylelkűen vállalt segítséget kíván: felülemelkedni az ideológiai különbségeken, ellentéteken, föláldozni akár az egyéni érvényesülési vágyunkat is azért, hogy mások kezdeményezéseit támogassuk. A szív valódi megtérése lehetővé teszi a különböző etnikai és kulturális csoportok befogadását, tiszteletben tartva az eredeti és lényegi sajátosságokat. Az evangéliumi Jó Pásztor és Szent Márton példája nyomán arra buzdított a pápa, hogy találjunk megfelelő megoldásokat a cigányság nehézségeire, akkor is, ha nem az egyház feladata, hogy meghatározott intézkedéseket javasoljon, vagy politikai jellegű útmutatást adjon. Az abortusz problémájára utalva arra figyelmeztetett, hogy az igazi szeretet életté válik, és önmagát ajándékozza oda. Túllép az egyéni érdekeken, és mindig a közjóra tekint, a felebarát szolgálatára, fölismerve mindenkiben Isten jelenlétét. „Minden egyes emberben, abban a parányi emberi lényben is, akit az édesanya szíve alatt hordoz, és aki éppen csak elkezdte életútját." Szükséges ezért, hogy a keresztények szóval és tettel kiálljanak az emberi élet védelme mellett, és arra törekedjenek, hogy minden ember, az egész társadalom elismerje az élet sérthetetlen értékét, és előmozdítsa annak teljes kifejlődését Isten törvényének változhatatlan alapelvei szerint. 5. Debrecenben és a nunciatúrán a zsidó közösség tagjaihoz intézett beszédében, de Pécsett és Máriapócson is az egyháznak arról a feladatáról beszélt, hogy keresnie kell az összefogást a más vallású hívőkkel: ortodoxokkal, protestánsokkal, zsidókkal. Az ökumenikus mozgalmat, amely mellett az egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát, a Szentlélek kegyelme alapozta meg. A pápa az ökumenizmusnak három területét nevezte meg: a közös örökséget (Jézus személye, a Biblia és a keresztség), a közös kihívásokat (közöny az egyistenhittel, a túlvilági élettel, a személy méltóságával szemben; világnézeti vákuum, konzumizmus) és a közös tennivalókat (ima, igazságosság, szolidaritás). Az ökumenizmus célja a jogos sokféleség érvényesülése az egy apostoli hitvallás keretén belül. Ennek feltétele a megtérés és az előítélet nélküli objektivitás. A múlt negatív emlékeit ki kell szűrnünk emlékezetünkből. A keresztények azzal tehetik a legjobb szolgálatot hazájuknak, ha megújítják közös tanúságtételüket a közös keresztény értékek mellett, melyeken Európa és Magyarország felépült. Ebben a tanúságtételben nagy jelentősége van az imának. Az imában való találkozás döntő lépcső a keresztény egység felé. A zsidó közösség tagjaihoz intézett beszédében a pápa fájlalta és elítélte azt a gonoszságot, mely a zsidó népnek annyi szenvedést okozott, sokaknak pedig a halálát követelte. Mégsem szabad felülkerekednie a gonoszok elleni bosszúvágynak, hiszen a végső ítéletet Istenre kell hagyni. Az igazságosság, a szeretet és a béke igazságos keresését magunkon kell kezdenünk – mondotta. Ne várjuk, hogy először a többiek váljanak jóvá, hanem mi magunk haladjunk előre a jóra való megtérésben. Ugyanakkor az emberek lelkiismeretét arra kell nevelni, hogy az antiszemitizmust és a rasszizmus minden formáját úgy tekintsék, mint Isten és az emberiség elleni bűnt. 6. A nunciatúrán a diplomatákhoz szólva és a Tudományos Akadémián elhangzott beszédében arra szólította fel hallgatóit, hogy működjenek együtt a kultúra és a diplomácia embereivel. Hogy legyőzhessük a társadalmi élet ellentmondásait, és jobb jövőt tervezhessünk, szükséges, hogy a kereszténységtől ihletett kulturális értékek szerint tájékozódjunk. A kulturális fejlődés viszont akkor éri el csúcsát, amikor a részleges javakat a legfőbb értékek elismerésére alapozva használja, és a személyes Isten hitében fedezi fel azok forrását és célját. Ugyanakkor az egyház elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A kultúrának szüksége van a szabadságra még a vallásos hittel szemben is, mert két megismerési rend létezik, az ész és a hit rendje. Amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor vagy a tudományos tevékenység, vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte a saját illetékességi körét. A tudomány és a kultúra világának képviselőihez szólva a pápa gyakorlati kérdésekre is kitért. Elsőrendűen fontos, hogy a magyarok gyermekkoruktól kezdve megismerhessék a keresztény hit alapjait, és részt vehessenek az egyházi közösség hitéletében. A személyes növekedés folyamatában ugyanis nem lehet egyedül hagyni az embert, aki felkészítésre és irányításra szorul. Éppen azért – javasolja a pápa – a kultúra embereinek egyik fontos feladata, hogy az újonnan megszerzett szabadság keretében az új társadalmat olyan erények alapjaira építsék, mint a becsületesség, az igazságosság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás. Megállapítja, hogy a mai család nem képes biztosítani azt a légkört, mely megvédené a fiatalokat a környezet káros erkölcsi hatásaitól. Ezért a nemzet vizsgálja felül nevelői rendszerét. Az egyház felajánlja segítségét a fiatalok nevelésében iskolái által. A jobb és teljesebb nevelési rendszer megteremtésében a kultúra embereinek is együtt kell működniük, igénybe véve a szerzetesrendek és az elkötelezett katolikusok közreműködését. 7. A diplomácia embereitől azt kérte II. János Pál pápa, hogy tudatosítsák az indítóokokat, melyek előidézték és fenntartják Európában a feszültségeket és konfliktusokat. Ne engedjék, hogy elkendőzzék az önző érdekből fakadó viszályokat. Tárják fel mindazt, ami közös és építő értékű, ami az igazságos és tartós békét megalapozza. Megismételte egy régi üzenetét is: azt óhajtja, hogy az egyház Magyarországon hozzájárulhasson a társadalom javához, sajátos hivatása szerint, megőrizve a szívélyes kapcsolatot az itt élő többi vallásos közösséggel. A katolikus egyház nem követel privilégiumokat magának, jelentette ki a pápa, de szüksége van az anyagi eszközök minimumára, hogy a szerzetesi élet újra elkezdődhessen, a szociális és karitatív tevékenység kibontakozhasson. Szüksége van továbbá a médiákhoz való hozzájutás lehetőségére, hogy a nemzet jelentős részét alkotó katolikusság kifejezésre juttathassa hitét. A diplomáciai testületek képviselőitől azt kérte, hogy olyan államformákat állítsanak helyre, melyekben a népek kölcsönösen elismerik a különbözőségeket, és felülemelkednek az ellentéteken. A nemzetek közti szolidaritás és az igazságosság vágya méltóbb indítékokat ad a közös cselekvésre, mint az önző érdekekhez való ragaszkodás. 8. A pápának a magyar egyház lelkipásztori programjához adott útmutatása minden pontjából kicsendül a belső megújulás sürgetése: harcolni kell az egyéni és csoportönzés ellen; Mária tiszteletén keresztül, Szent István művének folytatásával építeni egy új világot, keresztény Magyarországot, nem feledkezve el a határokon túli magyarokról sem. A Magyarországon előállt új helyzet „egyedülálló lehetőséget nyújt az ősöktől épített ház megerősítésére – mondotta a Hősök terén celebrált miséjének homíliájában. – Ennek a vállalkozásnak sikeréhez azonban szükséges, hogy a benne lakók féken tudják tartani az egyéni jólétük önző és gátlástalan keresését, valamint az ellenségeskedés kísértését, amely újra egymás elleni küzdelemre uszítja az állampolgárokat, a társadalmi rétegeket és osztályokat." A repülőtéri búcsúzáskor Szt. István életművéből kiemelte, hogy a nagy király össze tudta kapcsolni az igazságosságot és az irgalmasságot. Követnünk kell az ő példáját, „amelyet örökségül hagyott ránk, tanúságot kell tennünk az igazságosságról és az irgalmasságról, a törvényről és a szeretetről, hogy békében és egyetértésben új Magyarországot és új Európát építsünk."
Unger Zsuzsa MIT TEHETNEK A VILÁGIAK AZ EGYHÁZBAN? Immár 17. alkalommal rendezték meg Budapesten a januárban szokásos teológiai napokat. Az 1992. január 27. és 29. között lezajlott tanácskozás tárgya a lelkipásztori terv volt. Az összejövetel második napján a világiak kerek asztal beszélgetését hallhatták a résztvevők. Ebből közlünk továbbgondolásra szánt kritikus észrevételeket. Önmeghatározás Világi vagyok, Isten népének tagja, a keresztény alaptípusa. Ordóval megkülönböztetett társaimhoz képest nem érzem magam fogyatékosnak, hisz az egész evangéliumot elfogadtam: nincs olyan mondata, amit ne tudnék, ne igyekeznék magamra vonatkoztatni. Jézus Krisztus hívott meg engem is, a teljességet ígérte nekem is. A világi keresztény alaptípus a szónak olyan értelmében, mint ahogy a vadon termő növény az alapja minden további nemesítésnek, ami különféle szakosodás: fagytűrő, korán termő, betegségnek ellenálló, nagy terméshozamú. (NB. Olyan növény nincs, amely minden tulajdonságában a maximumot mutatná!) A világinak általában nincsenek csúcsteljesítményei: nem fűti olthatatlan apostoli buzgóság, nem emészti el magát a vezeklésben, nem közösségszervező oly módon, hogy mindenkinek mindene lenne, és nem is ragyogó szónok. Mindezen és egyéb további erényeket szolid összhangban bírja. Legjellemzőbb vonása az, hogy életrevaló. Mit tehetnek a világiak az egyházban? A mondat állítmányát három alváltozatra bontanám a német segédigéknek megfelelően. Können – A világiak használhatóságát nem szerencsés „klerikus mértékegységben" kifejezni, mert mi másféle népség vagyunk. A papi csapat tagjai mind férfiak, felnőttek és felsőfokú végzettséggel rendelkeznek. A világiaknak legalább a fele nő, a „nyáj" jelentős része gyerekekből áll, és a hívek közt még írástudatlan is előfordul, nem beszélve a szellemi fogyatékosokról. A világiaknak más dolguk is van az egyházban való ténykedés mellett. Az ilyen feladatoknak csak bizonyos részét vállalhatják, azt sem akármikor és akármeddig. (Köti őket a munkahely, a gyereknevelés, a háztáji; életkörülményeik is sokkal inkább megváltozhatnak, mint egy pap esetében.) Mögen – Meg kell tudakolni, hogy ki mivel foglalkozna szívesen. Nem helyes, ha Jolly Joker-világiakra hárítjuk a tennivalókat: ugyanolyan kifacsart citrom lesz belőlük, mint a tehermentesítendő papokból. Egy hiányzó lelkipásztor helyett több világit kell beállítani, hogy ki-ki a maga részmunkájával járuljon hozzá a feladatok elvégzéséhez. Ne azt bízzuk meg valamely feladattal, aki a legtehetségesebb, és félkézzel is elvégzi, hanem azt, aki ügyben a legbuzgóbb, és a többiekhez viszonyítva életének nagyobb hányadát tudja, akarja az ügyre áldozni. Akkor számíthatunk arra, hogy alkotó módon megszervezi és kiterjeszti a rá bízott tevékenységet. Dürfen – Hogy mit szabad egy világinak? Gondolom, mindent, ami nem tilos. Az egyházi törvénykönyv meglepően hosszú lajstrommal szolgál ehhez. Ha azonban nem kapnak teret a világiak, akkor épp a legbuzgóbbak fogják otthagyni az egyházközséget, és inkább attól függetlenül működő mozgalmakhoz csatlakoznak. Találni fognak olyan bázisközösséget, ahol megbecsülik és dolgoztatják őket. Világiak és a lelkipásztori terv Óhatatlanul a nagy lelkipásztori tanácskozás, a II. vatikáni zsinat jut eszembe. Nekünk, egyházmegyénknek is zsinatra volna szüksége. Annak idején XXIII. János pápának se volt könnyű dolga. Leginkább a belső kör értetlenkedett. A kíváncsi kívülállóknak egy ablaktáró mozdulattal adta értésére a zsinat szerepét; az egyház olyan, mint egy múzeum, tele régi kinccsel, de a levegője kissé áporodott. Hadd jöjjön be a friss, kinti világ! – Ha a magyar egyház félne kitárulkozni az istentelen kinti világ előtt, hát engedje be tárt kapuján a világiakat. Ők szűrt és szelídített változatban hozzák majd magukkal a világot. Ki kellene építeni a jelenleg csonka hierarchiát. Nem segédpüspökökből van kevés. Nem a piramisszerűen felcsúcsosodó, egyházjogi fogalmak szerint kapcsolódó hatalmi fokozatokra gondolok, hanem egy másfajta struktúrára. A hierarchia – etimológiája szerint – szent hatalom, tehát Jézus értelmezésében szent szolgálat. Nos, a szolgálatok vízszintes síkban elhelyezkedő rendszerét kell kiépíteni. Ennek során a Lélektől közvetlenül kapott sokféle adományt és karizmát kell fölfedezni, és a közösség javára összehangoltan működtetni. (Ha a függőleges hierarchia tagjai a lelkipásztorok, akkor az egymás mellé rendelteket nevezhetjük „lelkibojtároknak".) Lehet persze alkalmazottá tenni néhány világit, de ez nem mehet annak rovására, hogy Isten akarata szerint az egész nép szent és tevékeny. Nemcsak gondozásra szoruló, de részvételre is jogosult az egyház egész küldetését illetően. Hallottam már olyan kifogást, hogy maguk a világiak nem fogadják el világi társukat, ha az a pap helyett végez valamit. Ez a tartózkodás könnyen feloldható éppen a katolikus egyházban meglévő, papok iránti nagy tisztelet miatt. A pap a maga tekintélyéből juttasson a világiaknak. Álljon mellette, mint karó, amire a még zsenge hajtás támaszkodni tud. Milyen az egyház – benne a világi – kapcsolata a társadalommal? Azt hiszem, nemcsak a KDNP tökéletlen, hanem elvileg is kizárt, hogy valamely párt igazán képviselni tudja az egyházat a közéletben. Az egyháznak legyen saját arca, legyen saját hangja, és ne csak a politikusokon keresztül nyilvánuljon meg. Az egyháznak tisztán és megerősödve kell elindulnia új útján. Az elmúlt rendszer utáni alapos mosdást nem helyettesíthetik a különféle „nosztalgia spray"-k, amiket hol itt, hol ott fúj magára. Nem elég újratemetni mártírjainkat, nyakló nélkül megjelentetni avítt vallásos könyveket, emléktáblát avatni, és zarándoklat címén drága társasutazásokat szervezni. A megtisztulásnak mélyrehatónak kell lennie. Az egyház kereste a megmaradás lehetőségét, ezenközben kénytelen volt idomulni a kemény keretekhez. Ma tehát magán viseli a pártállam lenyomatát, amitől meg kell szabadulnia. Sok olyan vonás van az egyház arcán, ami zavarbaejtő. Nem tudni, hogy miféle örökség, mert ha eredete szerint különbözik is, megjelenésében ijesztően hasonlít a levitézlettre. – Az elmúlt korszak diktatúra volt. Tehát fent megmondták, hogy mit kell tenni, lent pedig végrehajtották. Nem ilyesmi látszik az egyházban is, ahol legfőbb erény az engedelmesség? – A pártállamban eltussolták a botrányokat, szemet hunytak a mulasztások fölött, bagatellizálták a súlyos bajokat. Arra hivatkoztak, hogy ezek átmeneti jelenségek, véletlen dolgok, a rendszer lényegétől idegenek, mert hisz a szocialista társadalom nemcsak a legjobb forma, hanem el fog vezetni a földi paradicsomba. És az egyház? Nem valami hasonlót teszünk, amikor közösségi lelkiismeretvizsgálat helyett arra hivatkozunk, hogy tökéletes társaság vagyunk (lám a bolsevizmust is diadalmasan túléltük!), és az örök boldogság ígéretével elnyomjuk a kritikus hangokat? – A letűnt kor elvitatta az egyén szerepét, cselekvésének fontosságát, mondván, hogy a történelmi szükségszerűségen múlik minden. Valami hasonló tapasztalható az egyházban is, amikor a tervezni akaró, tenni vágyó embereket avval hűtik le, hogy az egyházban a kegyelem működik, sorsa nem emberi erőfeszítésen múlik, mert Isten rendezi el a jövőt. Hozomány Bármilyen szörnyűségek történtek is, a bukott rendszer nem csupán elfelejtendő rémálom volt. Olyan értékeket tudunk felmutatni ebből a korból, amelyek más körülmények közt talán ki sem alakultak volna. – Egyházi kiscsoportok jöttek létre a fiatalok belső igényéből – nemegyszer papot nélkülözve, mert a káplán a saját plébánosától is félt. – Ökumenikus kapcsolatok alakultak ki. Volt lelkész, aki az állását kockáztatta ezzel. A találkozókban tűz lobogott, nem lagymatag protokoll volt! – Világiak önkéntesként maguk ajánlkoztak egyházközségi munkára, mert látták az űrt, és kitöltötték azt a Lélek indítására. – Lelkiségi irányok, csoportok, „rendek" jöttek létre: üldözés közepette, támogatás nélkül, épületek híján is. Ma sokféle virág virít az egyházi réten. Ám érdemes megkeresni azokat, amelyek – a felsoroltakhoz hasonlóan – az elmúlt rendszerben sarjadtak. Azoknak erős a gyökérzetük, igazán életrevalóak, honiak, maiak. Biztos alapot kínálnak a lelki továbbépítéshez.
Budapest külkerületi női munkaközösség tagjai A VILÁGIAK APOSTOLI MOZGÓSÍTÁSA A tanulmánynak adott cím és a megírására való felkérés eleve meghatározta, hogy nagyon sokféle megközelítés lehetséges, és nagyon eltérő képet lehet kapni. A II. vatikáni zsinat és a Christifideles laici olyan feladatot ad a világiaknak, hogy már ennek gyakorlati megvalósítása is számtalan, egymástól merőben eltérő utat tesz szabaddá és járhatóvá. Ezzel kapcsolatban a világiak küldetésével foglalkozó püspöki szinódust előkészítő körkérdés során többen elmondtuk már véleményünket. A fentiek értelmében feljogosítva éreztem magam, hogy egészen egyéni módon közelítsem meg a témát: Budapest tucatnyi lakótelepeinek egyikében élek (peremkerületi, néhány éves, kb. 40 ezer lakosú). A többfalunyi lakosra tervezett telepek kialakításánál nem érvényesült a Szent István-i gondolat: 10 falunak 1 templom. Minden inkább, mint templom! A földesúri kötelesség és józanság sem érvényesült: templomot építeni a letelepített népességnek. A magyar történelem során annyiszor bekövetkezett áttelepülés velejárója, miszerint egy falu vagy kisebb közösség költözködve, új helyén újra megépíti templomát, nem valósulhatott meg. A városperemre kitelepített sokgyermekeseknek és rokkantaknak az egymás mellett tornyosuló panelházakban véletlenül – vagy tendenciózusan? – idegen családjai így más-más módon találtak vagy nem találnak egymásra; élik elzárkózott vagy hellyel-közzel közösségi életüket, gyakorolják vagy elhanyagolják vallásukat, tartanak kapcsolatot egyházukkal, annak valamelyik hagyományos bázisával (kisközpontjával), vagy teljesen elszakadnak. És itt kezdődik a mi történetünk, valamint a megadott téma kifejtése úgy, ahogyan ezt egy erre a feladatra spontán összeállt munkacsoport megfogalmazza. * * * Az Egyház mi vagyunk. Ha a XX. század legvégén itt, Magyarországon mi, katolikus keresztények a püspökeinktől vagy papjainktól várnánk, hogy kényelmes, igényeinkre méretezett egyházat csináljanak nekünk, meg sem érdemelnénk! Nagyon kevés papunk van, éppen annyi, ahányat a hitüket valóban élő családok vagy közösségek magukból adtak. Ők igazán csak azt a szolgálatot tudják ellátni, ami szorosan a felszentelt személyhez kötött, másra át nem ruházható. Ebbe beletartozhat a világi hívek buzdítása, bátorítása, hogy aktívan tevékenykedjenek egyházi vonalon, de nekünk, szolgálataikat igénylő világiaknak is buzdítani, bátorítani kell őket: papjainkat, hogy mellettük állunk, minden területen részt kérünk és vállalunk az egyházi munkából. Papjaink száma igen alacsony, ez a valóságos helyzet, és a bevezetőben említett kép feltételezné egyfelől, hogy fiatal papjaink már abból a környezetből származnak, amelyikhez küldetésük szól, ismerik a rájuk várók helyzetét, szükségleteit és képességeit; másfelől, a világi hívek, esetleg már közösséggé összeforrva, készek arra a hivatásra, amely a II. vatikánum utáni évtizedekben egyre határozottabban és erőteljesebben kirajzolódik. Sajnos, nem így van! Nagyon sok fölszentelt pap nem érzi szívében még a zsinat friss levegőjét – a Lelket. És nagyon sok „fogyasztó" keresztény él meg abból, amit az Egyház szolgáltatni tud neki. A magam bőrén – lelkén – tapasztaltam, hogy amikor egy világi hívő fölismeri hivatását az egyházban, hogy tennie kell valamit, ami állapota, képességei, netalán képzettsége, tudása következtében sajátosan tőle várható, akkor nagyon különös fogadtatásban van része. Leintik, hogy győzi még a pap, nincs szükség kotnyeleskedőkre, beosztják valahová, mert ott emberhiány van, intézményi hálózatba utalják, ami kiszakítja természetes közegéből, vagy sok esetben elutasítják a világiak is, mert nem tudják magukévá tenni a gondolatot, hogy világi „apostol" – hitoktató, beteglátogató, áldoztató, karitász- vagy plébániai munkatárs (nemcsak házvezetőnő vagy pénzbeszedő) – létezhet. Éppen a II. vatikáni zsinat után föl kell ismernie minden gondolkodó embernek, hogy a világiak apostoli tevékenysége szerves része az egyház életének, nem nélkülözhető és nem helyettesíthető. A legkézenfekvőbb és könnyen belátható terület a szülők apostoli hivatása. Ma már nyilvánvaló, hogy a szülők ilyen jellegű szolgálata – nevelés, példaadás – mennyire befolyásolja a pap munkájának eredményességét. Azt már kevesebben látják ilyen nyilvánvalónak, hogy a hivatásukat komolyan élő családok hatékonyabbak egymás felé, mint akár a legjobban prédikáló pap is. Az igazán jól dolgozó pap fölismeri a családok ilyetén hivatását, és bevonja őket, pontosabban bátorítja és biztatja őket az apostoli életre. Már itt le kell szögeznünk azonban egy megállapítást: a világiakat nem lehet „disponálni", nem lehet beosztani, és nemigen lehet „elszámoltatni" a végzett munkával. Egy nagyon szimpatikusan evangelizáló fiatalasszony mondta, hogy nem tud tovább őszintén beszélni hitéről – az evangélium örömhíréről – kereső társaival, ha „munkájáról" naplót, beszámolót vagy jelentést kell írnia. Világi életformánk, családi állapotunk és még ezer más szál tart minket, mint pókot a hálója, egy bizonyos helyzetben. Ebből adódik speciális apostolkodási lehetőségünk is, és kötöttségünk is! De ha felnőttként kezel minket egyházunk, ha bízik bennünk, és bízik a Lélekben, aki vezet mindnyájunkat, akkor mi is növekvő bizalommal fordulunk egyházunk felé, és felszabadultabban, bátrabban indulunk el arra az apostoli területre, ahol szükség van ránk, és lehetőségünk van dolgozni. Persze, nagyon nehéz helyzetben is vannak a világiak. Olyan intézmények igazgatják, gondozzák az életüket a világban, az egyházban és legtöbb esetben a családban is, amelyekben egyszerűbb az egyszemélyi vezetés, a jó és rossz felülről való meghatározása, mint az önálló, felelős tevékenységre nevelés. Azok a képességek, amelyek a tettrekész, felnőtt módon gondolkodó és cselekvő, a saját sorsát intéző egyéneket jellemzik, nem fejlődnek ki, nincsenek az emberek erre nevelve. Pedig ennél még tovább kellene mennünk: a magunk sorsának intézése közben vállalnunk kell, hogy a mások sorsát is figyelemmel kísérjük, segítjük gondjaikban azokat, akik nehézségekkel küzdenek, vagy sorsuk intézésében kudarcot vallottak. Most, itt, az apostoli tevékenység területén, a jó plébániai közösségek, nyíltszívű vezetőink, és nem utolsó sorban továbbképzések, tanfolyamok segíthetnek nekünk felszínre hozni a bennünk szunnyadó képességeket. * * * Nagyon különböző útjaink vannak. Indíttatásaink annyira eltérőek, hogy jószerivel csak példákat tudunk felhozni, kit mi „mozgósított" arra, amit tesz. – A megtérésem gyökerében megváltoztatta életemet. Valami új fény töltötte be napjaimat, és értelmet kapott minden. – Elfogott a vágy, hogy mindezt továbbadjam, hogy másoknak is jobb legyen. – Hitelesnek maradni. Erre törekszem, mert nagyon fontosnak tartom. – Megtisztítani magam, mondhatnám „Istenben megfürödve" útnak indulni, mert nem önthetek panaszáradatot senkire. – Ismeretlenül becsöngetni valahová izgalmas feladat. Nem lehet előre felkészülni, előre betanult szöveget elmondani. – Mi emberek nagyon sokfélék vagyunk, de egyvalami közös bennünk: mindannyian vágyunk rá, hogy valaki meghallgasson és megértsen minket. – Én ezt próbálom adni, minden erőmből, és nagyon boldog vagyok, ha meg tudom ezt tenni. – Van, mikor úgy érzem, hogy kudarcot vallottam, de ilyenkor sem akarok keseregni, mert tudom, hogy Isten nem emberi mértékkel méri az eredményeket, s így még az is előfordulhat, hogy az én ügyetlenségemet is fel tudja használni valamire. * * * Plébánosunk kérdezte meg egy alkalommal, nem szeretnék-e részt venni az akkoriban alakuló munkacsoport munkájában. Úgy éreztem akkor, hogy ilyen nagy és nehéz feladatnak képtelen lennék eleget tenni Később azonban nagyon megbántam, úgy gondoltam, ill. úgy gondolom, hogy ez „meghívás" volt, nem lett volna szabad visszautasítani. Isten azonban végtelenül irgalmas hozzánk. Rövid idő elteltével a munkacsoport vezetője megkeresett: „Van egy család számodra. Rád gondoltunk." És én örömmel mondtam igent. Jelenleg három családdal állok kapcsolatban. Köztük egy kétgyermekes édesanya, akinek fia súlyos beteg: égési sérült. Ő nagyon közel áll hozzám. Sokszor imádkozom érte, ill. az egész családért, hogy megtalálja az Istenhez vezető utat. Az általános iskolában a pályaválasztás előtt állva gyermekfelügyelői szakközépiskolába szerettem volna jelentkezni. Nagyon boldoggá tett volna az elhagyott, nehéz sorsú gyerekek közé megértést és szeretetet vinni. Jórészt az én hibámból nem sikerült még felvételiznem sem. Isten újra hív, csak rajtam múlik, meghallom-e szavát, és teszem-e akaratát. * * * 14 évesen kezdtem. Ifjúsági kisközösségi élményem volt az alap. Fegyelmezetlen ministránsok számára ministránspróbát szerveztem. Közben barátnőmmel a „keresztény élethivatás" jelentésén törtük a fejünket: papi-szerzetesi-misszionárius, vagy lehet világi is? Női-férfi, vagy netalántán gyermekes? Félreértések és rossz hittanórás emlékek utáni kamaszkori eszmélés: a kicsinyeknek nem a hét fő bűnről és a sátán csábításáról kellene mesélni, hanem a Mennyei Atya szeretetéről, Jézusról, az ünnepeinkről. . Összefoglalva tehát: belső szükséglet, indítás hatására és kívülről jelentkező igények kielégítésére kezdtem el hittan-ovit. Később az indítékokhoz csatlakozott az Egyház értelmének egyre mélyebb megértése – miért hozta létre Krisztus, milyennek akarta; és hogy közösség nélkül nincs keresztény élethivatás. A feladat felismerése felelősségtudatot is érlelt bennem, a szolgálat értelmének megismerését és az ezzel járó alázatot. Évek során a gyerekek szülei egyre inkább bekapcsolódtak a közösségi életbe: kialakult a várakozó papák-mamák tudatos „várótermi összejövetele", amit egy-egy gyakorlottabb szülő vett kézbe, így az elsőáldozásra készüléskor a gyerekeket már szülőközösség kísérte. (A gyermekeknek adott házi feladatok mindig a szülők bekapcsolását is szolgálták.) A többit a kegyelemre bíztuk. * * * A nagy szükségben lévő lakóterület annyi feladattal vár, hogy igazán objektív mérlegelés nem is döntheti el a világi apostoli munka fontossági vagy sürgősségi sorrendjét. Az biztos: ha csak egy pici tenniakaró mag összefog, és élni akar az evangélium szerint – és ezt engedik is neki! –, nem marad észrevétlen, nem marad munka nélkül, és ha nem zárkózik gettóba, vagy nem őrli föl magát (és családjait) a napi cselekvésben, hanem imádságos lelki közösséget alkot, Jézus velünk van. A továbbiakban nyitottsága, egymás iránt tanúsított bizalma és az egymás gondjaiban való segítőkész osztozás újabb lelkeket vonz, akik újabb karizmával megáldott munkatársak is egyúttal. Ez pedig olyan újabb területekre küld, amelyekre eredetileg gondolni sem mert senki. Csak nem szabad elvárásainkkal rátelepedni egymásra, nem szabad méricskélni, hogy kié a hasznosabb tevékenység, és nagyon őszinte, imádságos légkörben időről időre át kell tekinteni, hogy egyensúlyban vagyunk-e. Így optimális esetben egy olyan sokmagvú plébániai közösség jöhet létre, ahol a szentmise, a közösség ünnepe körül mint központ körül koncentrikusan elhelyezkedő kis körök betakarják a hagyományos értelemben vett plébániai területet, tevékenységet, és még újabb területekre is eljutnak (helyi tévéműsor, kultúra, ipari és szolgáltató tevékenység, sport stb.). Ha ezek a kis körök nem merevednek meg, és nem „tömjénezik" magukat szent felhőbe, akkor egymást elfogadó, őszinte és nyitott problémafelvető, -megoldó beszélgetéseken koordinálhatják tevékenységüket. Ennek kapcsán még az is előfordulhat, hogy megszületik a plébániai életet koordináló kis világi csoport, amelynek tagjai a plébános vagy világi lelkipásztor válláról az evilági, anyagi gondokat leveszik, mert valóban mindenre gondjuk van. * * * Visszatérünk kiindulásunk gondolatához: a világban élő keresztények úgy alkotják papjaikkal és szerzetes testvéreikkel az Egyházat, Krisztus Titokzatos Testét, hogy mindenki a helyén van, azt teszi, ami az ő sajátos hivatása, kiegészítik egymást, segítik egymást, mint Pál apostol szerint a fül-szem, kéz-láb stb. (ld. 1Kor 12.), és senki nem érzi magát sem többnek, sem fölöslegesnek. Ide kívánkozik egyikünk indító gondolata: mit jelent nekem az Egyház? – Az Egyház szent. – Dolgozni lehet érte-benne. – A problémákat építő módon meg lehet és kell beszélni. – De kritizálni, bírálni értelmetlen. – Olyan közösség, amelyet alakítani tudok, tehát jól érzem magam benne, akkor is, ha tudom, hogy vannak hibái. * * * Még egy végső megállapítás: természetesen rendnek kell lennie, de nem kell megmerevedni. Képesnek kell lennünk a növekedésre, és meg kell éreznünk, látnunk korlátainkat. A sejtek szaporodása-osztódása, elhalása nagyon szemléletes hasonlat: ha egy jól fejlett sejt nem tud osztódva szaporodni, beteges túlburjánzás jön létre, ill. elhalnak egészséges kezdeményezések, és felbomlik az egyensúly. Ez pontosan érvényes a különböző karizmákkal megáldott világiakra, csoportjaikra, tevékenységi köreikre. Egy elhalt szövetdarab pedig gennyes gyulladást idézhet elő. A hasonlatunk itt sántít: az Egyház testéből nem dobhat ki halottnak minősített tagot, sejtet. Épp a Krisztus Teste misztériumához tartozik a gyógyítás, halottföltámasztás csodája is! Ezek a gondolatok már megint túl vannak a világiak apostoli mozgósításának szorosan vett kérdéskörén. Egyházképünk azonban efelé közelít, és minden nehézség vagy kudarc ellenére bízunk a Lélek erejében.
Az pedig már csak a munkacsoport aláírása, hogy az Egyház Édesanyja, a boldogságos Szűz Mária gondjaiba ajánljuk magyar egyházunk sorsát, benne a világiak apostolkodását, mi nők, akik az anyai gondoskodást, a másokkal törődést, a szolgáló szeretet apró tetteit Tőle tanuljuk, hozzá szeretnénk hasonlóak lenni.
Perjés Imre A CURSILLO MOZGALOM NÉHÁNY JELLEMZŐ VONÁSA 1. A cursillo mozgalom klasszikus meghatározása A cursillo egyházi mozgalom, amely egyéni módszerével lehetővé teszi a kereszténységben a lényeg (alapvető sajátosság) átélését (élményét). Erre az alapra építi fel a keresztény munkacsoportokat, amelyek miliőjüket áthatják az evangéliummal, és így segítenek társaiknak – kellő tiszteletben tartva személyiségüket –, hogy felismerjék személyes meghívásukat és elkötelezettségüket. Az egyes személyek meghívása és elkötelezettsége a keresztségből ered. Ezért mondhatjuk, hogy a cursillo nem más, és nem is akar több lenni, mint a keresztség tökéletes élése. Arra törekszik, hogy tudatosítsa a keresztségben kapott kegyelmet, és a keresztségből eredő küldetést folyamatosan kibontakoztassa az élet minden síkján. 2. A cursillo mozgalom stratégiája és metodikája A cursillo mozgalom, hogy célját elérje, egyéni módszerét alkalmazza. Ebben három szakaszt különböztetünk meg: előcursillót, cursillót és utócursillót. Az előcursillo a személyek és a miliők felkutatása és kiválasztása, majd a kiválasztott résztvevők előkészítése a cursillóra. Az előcursillóban a cursillo munkatársai tanulmányozzák a város, a település, a vidék, a vállalatok, intézmények stb. különböző emberi környezetét. Felkutatják az ott élő természetes vezető személyiségeket, akik nagyobb hatáskörrel rendelkeznek, és jelentős befolyásuk van környezetükre. Ezeket megnyerik, velük barátságot kötnek, és meghívják őket a háromnapos cursillóra. A cursillo háromnapos „kis kurzus", amelyen egy csoport világi és egy-két pap munkatárs elveket és igazságokat tár a jelöltek elé, és példájával tanúságot tesz arról, hogyan valósítható meg a világban a keresztény élet lényegének (a folyamatos megtérésnek) élése. A három nap alatt – keresztény baráti csoportokat alkotva – a gyakorlatban is megvalósítják az örömteli közösségi (egyházi) életet. A csoportokban, személyes dialógus formájában, megbeszélik a szentségre törekvésnek és az apostolkodásnak életgyakorlatát és buktatóit is. A három nap végül olyan embereket teremt, akik a kereszténység lényegének örömteli élményét immár átélve, vágyakoznak szentté és apostollá válni – nemcsak a hétvég lelkes hangulatában, hanem életük végéig. Az utócursillóban a munkatársak keresztény baráti csoportokban egyesítik azokat, akik segíteni akarják egymást a keresztény élet élésében, és visszaküldik az új cursillistákat régi környezetükbe, hogy most már ott keresztény módon hassanak miliőjükre, kovászként megkelesszék az evangélium lelkületével barátaikat és társaikat is. A mozgalom tehát lavinaszerűen terjed tova. 3. Összefoglalás A stratégia tehát ez: meg kell találni a különféle környezetek kulcsszemélyeit; segítenünk kell Istennel való bensőségesebb kapcsolatukat azzal, hogy elfogadják apostoli hivatásukat; összekapcsoljuk őket egymással, hogy támogathassák egymást a keresztény baráti szeretetben és apostolkodásban. – Így válik hatásosabbá apostoli tevékenységük, és teljesebbé, szentebbé emberi életük, amelyben megvalósítják az Egyház (egyházmegye, egyházközség, közvetlen környezet) pasztorációs terveit, és szolgálják II. János Pál pápa jelszavát: újra kell evangelizálni társadalmunkat, a világot! A magyarországi cursillo "de colores" címen híradót jelentet meg a Márton Áron Kiadónál. Információkereséssel a következő címhez kell fordulni: Cursillo Társaság, Vizafogói Plébánia, Budapest, Váci út 91/B, 1139.
Joseph Werth MEGHÍVÓ SZIBÉRIÁBA Az 1991. augusztus 14–15-én Czestochówában rendezett VI. világifjúsági napra az egykori Szovjetunióból eljött Joseph Werth S. J. is, akit röviddel azelőtt szenteltek püspökké, és neveztek ki Novoszibirszk apostoli kormányzójává. Mintegy 40 000 fiatal előtt számolt be gyerekkoráról és ifjú éveiről, továbbá egyházmegyéjének – amely a világon a legnagyobb területű – jelenlegi helyzetéről. Beszámolóját kissé rövidítve közöljük. A magyar fordítást fr. Barna Máté domonkos novícius készítette Grazban. (A püspök már 1991. júniusban, püspökké szentelése alkalmával, Moszkvában tartott hasonló beszámolót.) Beszámolóm nem előadás, még kevésbé teológiai értekezés, hanem a szituáció egyszerű leírása, egy egyszerű tanúságtétel. A szentatya ez év június 13-án létesítette a novoszibirszki apostoli kormányzóságot. Engem nevezett ki apostoli kormányzóvá. A kormányzóság területe az Uraltól Japánig terjed, tehát Európán kívül fekszik. A mintegy 12 millió négyzetkilométernyi óriási területen különböző nemzetiségű katolikusok érnek. Sorsuk sokban hasonló. A legnagyobb létszámú csoportokat kétségkívül a lengyelek és a németek alkotják. A lengyel katolikusok történelmét és nyelvét még meg kell ismernem, hogy mint püspök – Szent Pál szavaival – „mindenkinek mindene lehessek". Az oroszországi németek történelmét e nép fiaként ismerem. Ezért bátorkodom ma az utóbbiról többet beszélni. A németek tömeges bevándorlása Oroszországba a hétéves háború (1756–63) után kezdődött. II. Katalin, egykori német hercegnő, 1763-ban manifesztumot adott ki, amelyben a bevándorlók számára sok kiváltságot ígért. Édesapám faluja, Schönchen, 1767-ben sok más hasonló településsel együtt jött létre a Volga középső folyásvidékén. A kezdet igen nehéz és kemény volt. Valójában semmi sem úgy történt, mint ahogy azt a cárnő megígérte. Sok gyerek és legyengült ember halt meg az első télen a mindenféle nélkülözés miatt. Később, amikor az emberek otthont teremtettek, a tatárok gyakran megtámadták a kolóniákat, s az embereket elhurcolták rabszolgának. Évtizedek múltak el, amíg egy jobb és nyugodtabb élet el nem jött. Hamarosan katolikus papok jelentek meg a kolóniákban. Minden falu egységes volt vallásában: voltak evangélikus, katolikus, mennonita falvak. Csak a nagyobb településeken, városokban keveredett aztán össze a népesség. A jezsuita rend feloszlatása után az atyák végeztek itt áldásos tevékenységet. Mondhatjuk, hogy az oroszországi német kolóniák meglehetősen zártak és önfenntartóak voltak. Ezért is tudott – távol a különféle korok káros áramlataitól – a vallási élet egyedülálló módon kibontakozni. A Volga menti katolikus falvainkat még a paraguayi jezsuita államok elszigeteltségével is összehasonlíthatnám. 1848-ban alapították a tiraszpoli egyházmegyét, amely 1913-ban csaknem 400 ezer hívőt, 180 papot és több mint 100 templomot számlált. A püspök székhelye Szaratovban volt; egy papi szeminárium is működött ott. A német kolóniák élete ekkor békés és mélyen vallásos élet volt. Annál drámaibbnak bizonyult az 1917-es katasztrófa. Ettől az évtől kezdve sok papot letartóztattak, agyonlőttek. A püspöknek, Joseph Kesslernek Németországba kellett menekülnie, ahol 1933-ban meghalt. Orubanban, ahol egyházmegyénknek egy másik főpapjával, Zottmann püspökkel együtt van eltemetve, fölkerestem a sírját. 1937-re a tiraszpoli egyházmegyének egy papja sem maradt szabadlábon. A templomokat tánctermekké, csűrökké, marhaistállókká alakították át, vagy teljesen lerombolták. A hívőket keletre deportálták; 1941-ben, a háború idején a deportálás befejeződött. Egy egész népet zártak szögesdrótok mögé! Egy egész egyházmegyét teljesen megsemmisítettek! Ennek augusztus 28-án lesz 50 éve. Felhívom Közép- és Kelet-Európa egyházát, amely hasonlókat vészelt át, hogy ezen a napon imádkozzon a megholtakért és az élőkért. Így mondom: az élőkért is. Mert ennek a népnek tragédiája még ma is folytatódik. Egyetlen templomot sem adtak vissza neki! A Szovjetunió kétmillió német lakosának nincs egyetlen iskolája sem! Kultúrája, nyelve, hagyománya elhal. A népet ma – ki tudja, hányadszor – megint deportálják. Százezreket kényszerítenek arra, hogy a történelmi óhazában keressenek emberséges életet. De Isten tervei kifürkészhetetlenek. Íme: Szibéria őserdeiben, ahol korábban csak különálló közösségek voltak, és Kazahsztán széles sztyeppéin, ami még egyáltalán nem volt keresztény, felgyulladt a hit lángja; egy olyan hité, amely előtt a szabad világban élő testvéreink mély tisztelettel hajtják meg fejüket! Nincs egyetlen város és nagyobb falu sem Szibériában, ahol ne élnének németek, ne élnének katolikusok. És mit akar az Isten ma tőlünk? Milyenek az Ő tervei sokat próbált népét tekintve? – Ezt nem tudom. De egyet tudok: ha az ember magát teljesen Isten kezébe helyezi – minden ember külön, de akár egy nép is –, ha egyedül Őrá épít, Őbenne bízik, és hagyja magát Őáltala vezetni, akkor biztonságban van, akkor oltalom alatt áll. Egy hagyományosan katolikus családban nőttem fel. Apám volganémet, anyám odesszai német. Még ma is emlékszem arra, amikor p. Bukowinsky megkeresztelt. A szükségkeresztségben valójában már korábban, szüleim által részesültem. De amikor Sztálin halála után a papokat kiengedték a börtönökből, mi, „szükségkereszteltek" feltételesen még egyszer részesültünk a keresztségben. Szüleim később szívesen mesélték, hogy én – akkor már három éves gyermekként – a pap kérdéseire magam feleltem. Édesanyám gondosan előkészített a keresztelőre – és mindezt hároméves koromban. Ez az eset és az a tény, hogy a keresztelő vagy más vallásos esemény a családban olyan ünnep volt, amelyre az ember mindig jól felkészült, mutatja, hogy milyen élő maradt a hit ezekben a családokban a harcos ateizmus évtizedeken át tartó tombolása ellenére is. Hitünk élő volt abban az értelemben is, ahogyan mi gyerekek a hitigazságokat befogadtuk. Ma is elevenen él bennem annak az emléke, amikor egyszer nagypénteken templomba mentünk: Édesanya, nyolcéves nővérem és én, hatéves gyermek. Egy rövid úgynevezett „tavasz" után, amelyben az Egyház némi szabadságnak örvendhetett, ismét a reakciós idők jöttek: a hruscsovi éra, és az Egyháznak ismét katakombákba kellett visszahúzódnia. Erre a nagypénteki szertartásra éjjel, sötétben mentünk: nem szabadott sokat beszélnünk. Minden olyan volt, mint halottvirrasztáskor, amikor valaki meghal. Igen, én akkor Krisztus halálát, mint valóságot éltem meg, bár tudtam anyámtól, hogy vasárnap föl fog támadni. A terror és az egyházüldözés idején voltam gyermek. Amennyire vissza tudok emlékezni, ezt sohasem tekintettem bajnak. Ez egyszerűen hozzátartozott az élethez, a keresztény léthez. És biztos, nem voltam egyedül ezzel. Egyszer az iskola igazgatónője bejött egy osztályba, és azt mondta a tanulóknak, hogy aki templomba jár, menjen vele az irodába. Amikor aztán körülnézett, és látta, hogy kis szobája tele van diákokkal, nyilvánvalóan módosítania kellett a tervezett beszélgetést. Nem került sor „vallás elleni megsemmisítő csatára". Ellenkezőleg: ezek előtt a 14-15 éves keresztények előtt kellett belátnia gyarlóságát, és barátságos szavakkal csakhamar el kellett bocsátania őket. Azon a napon egy diák beteg volt, és hiányzott erről a beszélgetésről. A következő nap nagyon sajnálta, és azt mondta, ha ezt tudta volna, betegen is bejött volna az iskolába. Igen, minden alkalommal, amikor nekünk, gyerekeknek meg kellett vallanunk hitünket, végtelen örömmel mentünk haza, és meséltük el azt mindenkinek, legelőször édesanyánknak, aztán este a munkából hazatérő édesapánknak is. Szívesen beszéltünk erről egymás között is. Még egy kis kérkedés is keveredett közé. Büszkék voltunk arra, hogy a katolikus Egyházhoz tartozunk. Ha a vasárnapi istentiszteletünk után szétszéledtünk, néhány percre elárasztottuk a szűk utcát. Ez a 60-as évek végén, a 70-es évek elején volt, vagyis még a földalatti egyház idejében. De boldogok voltunk, hogy hitünket ilyen látványosan vállalhattuk. Sőt később minden vasárnap az istentisztelet után összegyűltünk 20-40-en fiatalok, és meghívtuk a ferences harmadrendi Valentina nénit: ő vezetett be bennünket mélyebben a hitigazságokba. Ilyen légköre volt a hitnek Karagandában, ahol én felnőttem. Közülünk, egykori gyerekek közül 7 pap, 4 teológushallgató és több szerzetesnővér került ki. Azt hittem akkoriban, és magától értetődőnek tartottam, hogy a Szovjetunióban minden katolikusnak ilyen hite van. Később, már mint pap, olyan emberekkel kerültem össze, akik még a rózsafüzért sem ismerték, gyermekeiket nem tanították hittanra, mivel az tilos volt, sőt még a miatyánkot sem ismerték. „Verjétek meg a pásztort, s szétszéled a nyáj." (Vö. Zak 13,7; Mt 26,31.) Karagandában a legnehezebb időben is voltak papok. 1936-ban itt dolgozott Kelsch atya. Egy éjszaka, a szentmise alatt, tizenhetedmagával letartóztatták, és azóta nem hallottunk felőle. Staub atya, egy volganémet túlélte a sztálini poklot, és ott tevékenykedett az 50-es évek végén, a 60-as évek elején. Sok éven át dolgozott ott Bukowinsky atya, Alexander Chira püspök [eredetileg Teodor Romzsa ungvári püspök segédpüspöke, aki többek között a jelenlegi ungvári püspököt is felszentelte (a szerk. megjegyzése)], Stefanus atya és mások. De ott, ahol nem voltak papok, vagy csak egész rövid időre jöttek éjszaka, és aztán ismét elmentek, ott siralmas a helyzet. Ebben azonban Isten kegyelmének titka rejlik. Mert nem lehet mindig ilyen egyszerűen megmagyarázni, nem általánosan érvényes ez így, hiszen nem mindig hagyták el az emberek a hitet, ha pap nélkül maradtak; és megfordítva: nem mindig maradtak hűek azok a hívek, akiknek volt papjuk. A 30-as, 40-es, 50-es években, Sztálin haláláig az Egyház a legmélyebb földalattiságban élt. Az egyházi struktúrák teljesen hiányoztak: a felszíni Egyház meg volt semmisítve. A föld alatt csak imádkoztak, közösen imádkoztak. A hívők egy kis magja ehhez szenvedélyesen ragaszkodott, és nemcsak Karagandában, hanem bárhol, ahová csak katolikusok kerültek. Aztán 1953 és 1958 között a hívők egy lélegzetvételnyi szünethez jutottak. Mintha papok árasztották volna el közösségeinket Kazahsztánban, Közép-Ázsiában és Szibériában. A börtönből jöttek elő, és ahol több börtön volt, ott most több volt a pap. A legszerencsésebbek a karagandaiak voltak, mert Karaganda környéke különféle táborokról ismert. Még ma is emlékszem a sok szentmisére. Valószínűleg édesanyám is abból a rengeteg prédikációból nyerte vallásos képzettségét. Tőle, de édesapámtól is – ő olvasott föl nekünk időnként az otthoni Bibliából, és meg is magyarázta azt – kaptuk később mi, gyermekek a vallásos ismereteinket. Hogy ilyen sokat lehetett tudni a hitről, ez is magától értetődő volt számunkra. Csak később, már Litvániában kellett tapasztalnom, hogy még egyes szerzetesek se tudtak annyit, mint amire minket édesanyánk megtanított. Ma és tegnap is sokan megkérdeztek: mi annak a titoknak a nyitja, hogy az oroszországi német katolikusok hite ilyen erős maradt, hogy még hetven év ateizmus után is vannak papi és szerzetesi hivatások. A titok nyitja kétségkívül a jó katolikus családban rejlik. A család egyházzá vált. Sok pap aztán visszament a szülőföldjére, néhányan azonban maradtak. Mindenhonnan jöttek Karagandába a jámbor keresztények, ahol 1955 óta mindig volt pap. Így lett Karaganda Szovjet-Ázsia katolikus központja. 1969-ben, Frunzéban jegyezték be az első közösséget. Aztán Dusanbe, Dzsambul, Alma-Ata, Kusztanai, Karaganda egyházközségeit. Kis templomokat építettek. Ezek inkább imaházak és kápolnák voltak. 1976 óta vannak bennszülött szerzetesnővérek, valamivel később papi hivatások is jelentkeztek. Ezenközben a Szovjetunióban három apostoli adminisztratúrát hoztak létre: Moszkvában, Karagandában és Novoszibirszkben. Mintegy nyolc évvel ezelőtt jött Joseph Swednickij atya mint az első állandó szibériai pap Novoszibirszkbe. A közösség és egy kis templomépület felépítésével kezdte. De hamarosan, 1984 karácsonya előtt lecsukták – és ismét pap nélkül maradt egész Szibéria. Ez év július 20-án, hivatalba lépésemkor két hivatalosan működő pap tett nekem engedelmességi ígéretet. Ma már négy városnak van papja: Novoszibirszken és Tomszkon kívül Irkutszknak és Omszknak. Azonban nagyvárosok egész litániáját tudnám felsorolni, ahol továbbra sincs pap: Cseljabinszk, Krasznojarszk, Barnaul, Szverdlovszk, Magnyitogorszk, Bratszk, Habarovszk, Vlagyivosztok stb. Szibériának a kezdéshez legkevesebb 30-40 papra van szüksége. Az Egyház évtizedekig imádkozott Oroszország megtéréséért. Ma gyakorlati segítségre van szükségünk, hogy ezt a megtérést megvalósítsuk: papokra, szerzetesekre, katekétákra. Azt hiszem, hogy nem akad még egy ilyen ország, ahol ennyire termékeny talajra talál a kereszténység, mint Oroszországban. Mélységesen hiszek a Szűzanya fatimai ígéretében: Oroszország meg fog térni! A novoszibirszki egyetemen filozófiai-teológiai kart hoztak létre, és katolikus professzorokat hívnak! Novoszibirszkben egy kollégiumot alapítottak, és katolikus papokat, szerzeteseket hívnak meg, hogy oktassanak, és neveljék a növendékeket. Aldanban a hatóságok hívnak katolikus papokat a gimnáziumokba, iskolákba, árvaházakba. Én ezennel közvetítem ezeket a kéréseket és meghívásokat a kongresszusnak, és a kongresszus résztvevőin keresztül az egész katolikus egyháznak. Köszönöm! A püspök nemhiába imádkozott misszionáriusokért. Hogy hány pap és szerzetes fog munkát vállalni az elkövetkező idő során Szibériába, azt nehéz megjósolni. Azonban az első fecske már jelentkezett Németországból: Hans Schmink (35) káplán, aki másfél éve a hazájukból elűzöttek és a háború után kitelepítettek lelkipásztora a münsteri püspökségben, Szibériába megy, hogy Novoszibirszkben Joseph Werth püspök rendelkezésére bocsássa magát. A püspök értékes lelkipásztort talál majd benne, mert Schmink beszél oroszul és lengyelül. (Forrás: Stimme der Befreiten Kirche Nr. 4/1991. A püspök beszámolóját a Fels 1991/10. számából vettük át.)
Május 26-a és 27-e a két utolsó napja annak a munkánknak, amellyel jelen számunk nyomdai példányát előállítjuk. Mons. Werth éppen ezen a két napon Bécsben tartózkodik, 27-én továbbutazik St. Pöltenbe. 39 évével ő a világ egyik legfiatalabb püspöke (a legfiatalabb a 35 éves eperjesi segédpüspök, Milán Chautur). Két osztrák rendtársam találkozott vele; telefonon én is elértem. Megkeresztelt híveinek száma, ahogy mondja, kb. 100 000; de Szibériában egymillió vagy még több katolikusoktól származó személy él. A lelkipásztorkodás és a liturgia főleg három nyelven folyik: fontossági sorrendben németül, lengyelül és oroszul. Jellemző és döntő tényező, hogy a volgai németek egyre nagyobb számban hagyják el Oroszországot. A püspök, Ausztriában is, apostoli munkásokat – papokat és világiakat – keres hatalmas területű (egész Európánál nagyobb!) egyházkerülete számára. Toborzó tevékenysége nehéz, de nem eredménytelen; pl. már kilenc jezsuita elfogadta a meghívást, és Szibériába ment; közülük öten magában Novoszibirszkben – Szibéria legnagyobb városában és jelentékeny kultúrközpontban – dolgoznak. (Nagy Ferenc)
FIGYELŐ Szabó Ferenc KATOLIKUSOK ÉS ORTODOXOK Egység a különbözőségben? Az 1989-es fordulat után új helyzet állt elő Európában a keresztény egyházak számára is: az üldöztetés, elnyomás, megnyesés után megszűnt a katakombaélet, szabadon foghatnak hozzá a sürgető új evangelizáláshoz, ismét jelen lehetnek a kultúra és a közélet alakításában. De a fordulattal új nehézségek is támadtak, így például bizonyos volt kommunista országokban, ahol a görög katolikusok visszakövetelik a háború után az ortodoxoknak adott templomaikat és intézményeiket, vagy a volt Szovjetunióban még amiatt is, mivel a római katolikus egyház a latin szertartású katolikus hívek számára visszaállította a hierarchiát „ortodox területeken" is. Ezek a nehézségek már az utolsó, 1991. december elején megtartott vatikáni püspöki szinódus előtt is jelentkeztek, de a szinódus alatt, amikor az ortodoxok képviselője megindokolta az ortodox meghívottak távollétét, és minden kendőzés nélkül feltárta a katolikusok elleni kifogásokat, a súlyos nézeteltérések világossá váltak. 1992. március 2-án és 3-án ugyan egy-egy katolikus és ortodox delegáció próbált „egyezkedni” Genfben, és bizonyos egyetértésre jutottak, mégis az I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka által Isztambulba összehívott ortodox csúcstalálkozón szinte a dialógus megszakadásával fenyegetett a feszült hangulat. Hála Istennek, nem került sor a katolikus-ortodox párbeszéd megszakítására. Mindezt most részletezzük és dokumentáljuk. 1. Pápai levél a katolikus-ortodox kapcsolatokról 1991. május 31-én II. János Pál pápa levelet írt „A katolikusok és ortodoxok kapcsolatai Közép- és Kelet-Európa új helyzetében" címmel az európai püspököknek a közelgő, november végére összehívott különleges püspöki szinódus távlatában, amely Európa új evangelizálásának megvitatását tűzte ki célul. A pápa megállapítja, hogy a politikai változások folytán előállt új helyzetben, a politikai és vallásszabadság visszaszerzésével, a Közép-Kelet-Európában elnyomott, üldözött vagy felszámolt görög katolikusok újraszervezhetik életüket. A szentatya különösen is Ukrajna, Románia és Csehszlovákia görög katolikusaira gondol, akiknek hierarchiáját teljessé tette, továbbá a Szovjetunió területén a latin szertartású katolikusok számára is újjászervezhette a hierarchiát. A pápai levél megállapítja, hogy továbbra is tart a feszültség a görög katolikusok és ortodoxok között (különösen is a katolikusoktól elvett és most visszakövetelt templomok kérdésében). A viszálynak kedvezőtlen hatása van az utóbbi évtizedben szépen előrehaladt katolikus-ortodox teológiai párbeszédre is. Közösen reflektálni kell a Krisztus által akart testvéri együttélés követelményeire; ez segíti az igazságos és keresztényekhez méltó megoldásokat. A múlt igazságtalanságainak orvoslása előrelendítheti a kölcsönös kapcsolatok fejlődését. A gyakorlati vitás kérdésekben is a párbeszéd a legjobb eszköz ahhoz, hogy az igazságosság, a szeretet és a megbocsátás szellemében keressék a megoldásokat. A pásztorok ügyeljenek arra, hogy a szeretettől és igazságtól sugallt párbeszéd a II. vatikáni zsinat keleti egyházakról szóló határozata és az ökumenikus dekrétum által sugallt módszer szerint történjék. A zsinati tanítást egyébként átvette az új keleti kánonjogi kódex is. A pápa a gyakorlati kérdésekre térve, miután figyelmeztetett, hogy a főpásztoroknak kell az egyházakat a teljes egység felé vezetniük, hangsúlyozta, hogy vissza kell utasítani, el kell kerülni minden jogtalan prozelitizmust, az erőszak kísértését, mindenfajta külső nyomás alkalmazását. Továbbá: nem elég elkerülni a tévedéseket, hanem elő kell mozdítani a közös életet, a kölcsönös, egyetértő tiszteletben. A katolikusok és ortodoxok közötti egységet tehát a testvéri, békés együttélés és a vitás kérdéseknek a teológiai párbeszéd révén történő tisztázása segíti elő. Végül a szentatya e levelében is, miként december 7-én, a szinódus alatt tartott ökumenikus igeliturgia során is, a közös, hiteles tanúságtételt hangsúlyozta: „Jézus Krisztus hűséges tanúinak kell lennünk, aki megszabadított bennünket: ennek kell lennie legfőbb gondunknak kulturális, társadalmi és politikai változásokon áteső korunkban, hogy közösen és hitelre méltón hirdethessük az üdvösség egyetlen evangéliumát, és a béke, a kiengesztelődés munkálói legyünk egy olyan világban, amelyet állandóan fenyegetnek a konfliktusok és a háborúk." 2. Különleges püspöki szinódus (1991. nov. 28-tól dec. 14-ig) A püspöki szinódusról beszámoltunk (lásd: Távlatok 1992/1). Kétségtelenül az egyik fő nehézséget az ortodox „testvérdelegátusok" távolmaradása, illetve a Spyridon metropolita által előadott kritikák jelentették. A katolikus prozelitizmus vádjára a szinódus alatt hosszan válaszolt A. Sodano bíboros államtitkár, megismételve a Szentszék egy korábbi nyilatkozatát, amelyet akkor tettek közzé, amikor a moszkvai Szent Szinódus közölte, hogy nem küldi el képviselőit a vatikáni szinódusra. A bíboros megmagyarázta, hogy a sztálini diktatúra alatt az ortodoxiába olvasztott vagy megsemmisített, illetve katakombába kényszerített görög katolikusok templomait, intézményeit annak idején részben az ortodoxoknak adták; a vallásszabadság visszanyerésével az uniátok jogosan kérik vissza istentiszteleti helyeiket. Ami pedig a „párhuzamos egyházi struktúrák", vagyis egyházmegyék, ill. apostoli adminisztratúrák felállítását illeti: 1917 előtt is működött a későbbi Szovjetunió kérdéses területein püspökség; a sztálini deportálások következtében sok latin szertartású hívő került a Szovjetunióba: a pápa ezek lelki gondozására állította fel a moszkvai, novoszibirszki és karagandai apostoli adminisztratúrákat. Cassidy és Etchegaray bíboros felszólalásai is igyekeztek eloszlatni a szinóduson a katolikus-ortodox feszültséget. A dec. 7-i ökumenikus igeliturgia végén Spyridon olaszországi metropolita, a konstantinápolyi pátriárka képviseletében, mérsékeltebb hangot ütött meg, amikor az evangelizálásról és az ökumenikus kapcsolatokról szólt. A szentatya pedig homíliájában feltette az egyáltalán nem szónoki kérdést: „A politikai egység felé tartó Európában megengedhetjük-e, hogy Krisztus Egyháza a megosztottság és az egyenetlenség tényezője legyen? Vajon nem ez lenne-e korunk legnagyobb botránya?" A szinódusi zárónyilatkozat (III/7) kitér a keresztények együttműködésére és a párbeszédre. A keresztényeknek meg kell felelniük az igazság és a szeretet követelményeinek, úgy, ahogy azt a pápa dec. 7-i homíliájában hangsúlyozta. Az ortodoxokkal kapcsolatos nehézségekre utalva a nyilatkozat sürgeti a testvéri, gyümölcsöző párbeszédet: „Erre a párbeszédre hívjuk szeretettel az ortodox testvéregyházakat, emlékezve közös felelősségünkre, hogy az evangéliumról közösen kell tanúskodnunk a világ előtt és főleg az egyház Ura előtt; ennek a párbeszédnek a célja a teljes egység. Tudjuk, hogy feltétlenül szükség van e párbeszédhez a türelemre és a megértésre." A nyilatkozat utal még a kommunizmus alatt üldözött görög katolikusokra (egyedül Magyarországon nem történt meg ez, hála Istennek!), kifejezi az atyák reményét, hogy az ortodoxokkal együtt üldöztetést szenvedett görög katolikusok közös tapasztalata új alapot teremt a mélyebb ökumenikus megértéshez és az igazságos megbékéléshez. 3. Genf és Isztambul II. János Pál pápa és II. Alexij moszkvai ortodox pátriárka kezdeményezésére 1992. márc. 2-án és 3-án találkozott Genfben a Szentszék és a moszkvai Pátriarkátus egy-egy delegációja, Cassidy bíboros és Kirill metropolita vezetésével. A márc. 4-én kiadott közös nyilatkozat (sajtóközlemény) szerint a két küldöttség azokat a nehézségeket tanulmányozta, amelyek Nyugat-Ukrajnában merültek fel az ortodoxok és a görög katolikusok között, ill. a Független Államokban (FÁK), ahol új katolikus „struktúrákat" (adminisztratúrákat) hoztak létre. A megbeszélések során őszintén feltárták egymásnak a nehézségeket, nézőpontokat, így jobban megértették a másik fél álláspontját. A két delegáció egyhangúan érvényesnek ismerte el azokat az alapelveket, amelyeket 1990 januárjában Moszkvában megfogalmaztak, és amelyeket jóváhagyott a katolikus és az ortodox legfőbb egyházi hatóság. Az ortodoxok részéről továbbra is a katolikus prozelitizmus, terjeszkedés vádját hangoztatták, míg a katolikus delegáció újra csak megmagyarázta, hogy az új struktúrák felállítása a latin szertartású katolikusok lelki gondozását célozza. A közlemény leszögezi azt a megállapodásukat, hogy elkerüljenek minden félreértést, és megerősítsék az ortodox és a katolikus egyház közötti kölcsönös bizalmat; javasolják, hogy egyazon terület apostoli kormányzói és az ortodox püspökök konzultálják egymást, mielőtt a katolikusok új lelkipásztori terveket (pl. plébániák vagy más művek létrehozását) megvalósítanák. Március derekára I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka csúcstalálkozóra hívta össze Isztambulba, a Fanarba az ortodox „prímásokat": kilenc pátriárkát és öt metropolitát/érseket, hogy a pánortodox egységről, az evangelizálásról és az ökumenikus kapcsolatokról tárgyaljanak. Itt ismét csak megismételték a katolikusokkal és bizonyos fundamentalista protestánsokkal szemben a prozelitizmus vádját, bár azt is leszögezték, hogy folytatni kell a párbeszédet a katolikusokkal. A 14 ortodox prímás egy hétoldalas (angol) „üzenetet" tett közzé 1992. márc. 15-i keltezéssel. Ez hangsúlyozza a pánortodox egységet, kitér az Európában beállt új politikai helyzetre, szól a természet megóvásáról, környezetvédelemről, továbbá természetesen részletesen foglalkozik az ortodoxok ökumenikus kapcsolataival (bírálja a katolikus uniátokon kívül a protestáns fundamentalistákat és az anglikánokat, akik megengedik a nők pappá szentelését). Szó szerint idézzük a katolikus egyházra vonatkozó szakaszt: „Mivel szívünkön viseljük minden Krisztus-hívő egységét, ennek szellemében részt vettünk korunk ökumenikus mozgalmában. Ez a részvétel arra a meggyőződésre épült, hogy az ortodoxoknak minden erejükkel hozzá kell járulniuk az egység helyreállításához, tanúskodniuk kell az apostolok, az Atyák és az ökumenikus zsinatok egyetlen, osztatlan egyházáról. Az volt az elvárásunk, hogy a nagy nehézségek időszakában az ortodox egyház jogosan számíthatott volna minden Krisztus-hívő szolidaritására, mivel ez volt e mozgalom állandóan hirdetett, sarkalatos eszménye. – Nagy szomorúsággal és fájdalommal vesszük észre, hogy bizonyos körök a római katolikus egyházon belül olyan tevékenységeket folytatnak, amelyek teljesen ellentétesek a szeretet és az igazság párbeszédének szellemével. Mi őszintén vettünk részt az ökumenikus találkozókon és a kétoldali teológiai párbeszédeken. Az ateista, kommunista rezsim összeomlása után, amelyben számos ortodox egyházat szörnyű módon üldöztek és meggyötörtek, testvéri támogatást vártunk, vagy legalábbis azt, hogy megértik, milyen nehéz helyzet állt elő 50, sőt 70 éves, könyörtelen üldöztetés után. Ez a helyzet számos vonatkozásban tragikus az érintett ortodox egyházak gazdasági és lelkipásztori forrásainak szempontjából. – Ehelyett, a keresztény egység felé vezető, annyira óhajtott út kárára, a hagyományosan ortodox országokat missziós területeknek tekintve missziós hálózatokat állítottak fel, prozelitizmust gyakorolnak mindazokkal az eszközökkel, amelyeket évtizedeken át minden keresztény elítélt és elutasított. Különösen is megemlítjük és elítéljük az urnátoknak a római egyház vezetése alatt folyó tevékenységét Ukrajnában, Romániában, Kelet-Szlovákiában, a Közel-Keleten és másutt, egyházaink ellen. Ez olyan helyzetet teremtett, amely összeegyeztethetetlen annak a szeretet- és igazságpárbeszédnek a szellemével, amelyet olyan keresztény vezetők kezdeményeztek és szorgalmaztak, mint a néhai XXIII. János pápa és a néhai I. Athenagorasz ökumenikus pátriárka. Mindez olyan nagyon súlyos sebet ejtett ezen a párbeszéden, amelyet nehéz begyógyítani. Valójában ez a dialógus már csak az uniátok problémájának a megvitatására korlátozódik mindaddig, amíg e téren nem jön létre megegyezés." Különös, hogy a nyilatkozat nem veszi tekintetbe azt, hogy az „ortodoxiába" erőszakkal beolvasztott, szintén keményen üldözött, ill. megsemmisített görög katolikusok mennyit szenvedtek a kommunizmus idején, és most, hogy szabadon újrakezdhetik az életet, még jobban nélkülöznek minden eszközt az evangelizáláshoz, mint az ortodoxok, akik bizonyos állami védelemben részesültek. Cassidy bíboros, a Keresztények Egysége Pápai Tanácsának elnöke reflektált a fanari „üzenetre" az Avvenire c. olasz katolikus napilapnak (1992. III. 18.) adott interjújában. Ebből ragadunk ki néhány szempontot. A prozelitizmus vádjával kapcsolatban megemlíti a Szentszék álláspontját: a katolikus egyház lelki gondozásban akarja részesíteni híveit, bárhol élnek is. Mindenkinek jogában áll, hogy szabadon megválaszthassa hitét, egyházfelekezetét. Egyébként napjainkban, amikor Európában olyan nagy a népmozgás, nem lehet fenntartani „területhez kötött" egyháztant, úgy, ahogy azt az ortodox hagyomány teszi. Tulajdonképpen az ortodoxok számára nem pusztán a görög katolikusok (uniátok) működése, „terjeszkedése" a probléma, hanem az, hogy egyáltalán léteznek. Ezt az alapvető problémát viszont csak úgy lehet megoldani, hogy a katolikusok és ortodoxok tovább folytatják a teológiai párbeszédet, és tisztázzák a vitás egyháztani kérdéseket (pl. a pápai primátust). Ezt a párbeszédet mindkét fél folytatni akarja. A katolikus-ortodox teológiai vegyes bizottság legközelebb júniusban Bejrútban ül össze. Cassidy bíboros megállapított egy bizonyos konvergenciát az isztambuli üzenet és a vatikáni szinódus zárónyilatkozata között Európa új evangelizálására, a környezetvédelemre és a bioetikára vonatkozóan. A párbeszédet abban a szellemben és olyan módszerekkel kell folytatni, ahogyan azt II. János Pál pápa 1991. május 31-i levelében körvonalazta. Az egyházi vezetőknek kötelességük, hogy sürgessék és előmozdítsák a párbeszédet és az együttműködést, de igazában az ortodoxoknak és a katolikusoknak helyi szinten kell megtalálniuk – az evangélium szellemében – nemcsak a modus vivendit, hanem a testvéri együttműködést is, hogy a világ, látva közös tanúságtételüket, higgyen, és megtérjen Jézus Krisztushoz. – (1991. márc. 22.)
KÉT TÜDŐVEL LÉLEGZŐ KERESZTÉNYSÉG Az ortodox Olivier Clément vallomása Olivier Clément, a francia ortodoxia egyik élenjáró alakja, a Földközi-tenger partján húzódó síkság egyik – főleg protestáns hagyományú – falujában született és nevelkedett, minden keresztény szellemiséget nélkülöző légkörben. 30 éves korában keresztelkedett meg az ortodox egyházban. Megtérése történetét a Másik nap című művében beszélte el. Most azt az interjút ismertetjük, amelyet Olivier Clément az Actualité religieuse dans le monde c, havonta megjelenő francia egyházi folyóirat ez év február 15-i számában adott a Vendégünk rovat számára. Az ismertetést Vertse Márta készítette. Olivier Clément megtérése óta szüntelenül, a II. János Pál pápa számára is oly kedves kifejezést használva, a „mindkét, keleti és nyugati tüdejével" lélegző kereszténységről szól. Véleménye szerint ugyanis a latin és a görög egyház nemcsak a nagy szakadás előtt volt egységes és osztatlan, hanem a nézeteltérések ellenére, gyökereiben ma is az. Az ortodox teológus hivatásának érzi – és erről egyik írásának címe is tanúskodik –, hogy „révészként" kelet és nyugat keresztényeit elvezethesse a másik partra. A francia folyóiratnak adott interjújában a mindenféle vallásosságot nélkülöző gyermekkoráról mesélve Clément arra emlékezik vissza, hogy amikor kérdéseket tett fel a halál utáni életről, kétségbeejtő válaszokat kapott: A halál után nincs semmi, csak a nagy űr. Serdülő korában ateista módon próbált élni, módszeresen kutatta a marxista ateizmust anélkül, hogy belépett volna a pártba, majd eljutott a szürrealistákig. 10 éven át tapogatózott, hogy milyen irányba haladjon. Egyrészt a hindu gondolkodásmód, másrészt egyfajta európai – főleg francia – hagyomány vonzotta. Az első szerint minden szent, de végül is minden illúzió, és minden elvegyül az isteni óceánban, vagyis az „én" egy differenciálatlan abszolútum, amit a hindu vallás „atmannak" nevez. A második esetben pedig arról van szó, hogy a személy szemközt találja magát egy képmással, amely egy „előttem lévő másiknak a képe, aki néz rám, aki talán szenved. Vajon beszélhetek-e? Nem tudom, de mindenesetre próbálkozunk, és létrehozunk valamiféle kapcsolatot" – folytatja az interjúban Olivier Clément, majd felidézi, milyen nagy hatással volt rá az utcalány és a gyilkos párbeszéde Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. regényében. A két bűnös együtt olvassa Lázár feltámadásának történetét. Clément-t meglepte az elbeszélés hangneme, amely eltért az általa ismert keresztények – számára bosszantó – moralizmusától. Az ortodoxia felfedezéséhez ezen túl még Vladimir Lossky, nagy orosz emigráns teológus is hozzásegítette Esszé a keleti egyház misztikus teológiájáról c. művével. Clément választ kapott arra az ellentmondásra, amit az Én abszolútuma és a személlyel való találkozás között élt meg. Lossky az embert úgy írja le, mint a Szentháromság képmását. A Szentháromság az az abszolút egység, amit India keres, és ugyanakkor a különbözőség, a személyek közötti kapcsolat, szeretetközösség misztériuma, amit az európai hagyomány kifejez. A könyv hatására Clément kapcsolatba lépett Losskyval, és 30 éves korában az ortodox egyházban felvette a keresztséget. Ezenkívül még meghatározó volt a másik nagy – emigrációban élő – ortodox misztikussal, Bergyajevvel való találkozása is, aki nélkül elvesztette volna hitét. Az interjúban Olivier Clément ezután a mai Oroszországról szólva örömmel állapítja meg, hogy az orosz intelligencia – és nemcsak a keresztények – arra törekszik, hogy terjessze és olvassa a diaszpóra nagy ortodox íróinak alkotásait, amelyek szigorúan be voltak tiltva az egykori Szovjetunióban. (Pierre Emmanuel valóságos „kulturális népirtásról" beszélt.) Sok olyan hitvalló szöveg kerül napvilágra, amely az üldöztetés során, titokban született, és amely idáig rejtve maradt. A mai Oroszországban egyfajta múlthoz való ragaszkodással és, sajnos, a végsőkig kiélezett megosztottsággal találkozunk, amit már lehetett tapasztalni a száműzetésben élő disszidensek között is. A sztálinizmustól örökölt széthúzás ellenére Clément középtávon optimista, hiszen véleménye szerint a különböző tendenciák közül a valóban értékesek maradnak majd fönn. Az apokaliptikus tragikus áramlatok mellett, amelyek elrettennek a modernségtől, a megtérés irányzatai is feltűnnek majd. Példának a szentpétervári Vlagyimir Porecs ún. „nyitott kereszténység" mozgalmát hozza fel, amely figyelembe veszi azt a tényt, hogy az ország nagy többsége már nem keresztény, hanem inkább közömbös és szekularizált. Alekszij pátriárkát is figyelemre méltó személyiségnek nevezi, aki egyáltalán nem ítéli el a modernséget, és nem képviseli a múlthoz való visszatérés irányzatát. Az ortodoxia, különösen is az orosz ortodox gondolkodás Nyugatra gyakorolt hatását illetően Clément a katolikus teológiában bekövetkezett hangsúlyeltolódásra hívja fel a figyelmet. Az elmúlt századok dolorizmusával szemben a feltámadást, Krisztus halál és pokol felett aratott győzelmét emelik ki, újból felfedezik a Szentháromság szerepét. Természetesen ezek a témák nem az ortodox egyház „tulajdonát" képezik, hanem az egységes, osztatlan egyház közös kincsei, de szükséges, hogy a Nyugat egyfajta ozmózisra lépjen az ortodox gondolatvilággal – állapítja meg Clément, majd arról a nagy hatásról szól, amelyet a keleti lelkiség gyakorolt a karizmatikus mozgalmakra. Az orosz és görög spiritualitás fedezhető fel a spontán, szívből jövő imákban, az ún. „philocaliá"-ban (keleti egyházatyák bölcs mondásainak gyűjteménye), amelyek ma áthatják a nyugati monasztikus köröket. Az ortodoxiát ma az köti gúzsba, hogy ellentmondásba kerül a nyugati modernséggel, hiszen azt rosszul ismeri – magyarázza Clément, az ortodox világ kiváló ismerője. Kíméletlenül szembe kell néznie egy olyan jelenséggel, amely nem a saját termőtalajából nőtt ki, és amely szorosan kötődik szemében a fogyasztói társadalomhoz. Ma – teszi hozzá Clément – Romániát és Oroszországot a rock-zene, a szexuális szabadosság, az amerikai szekták otromba terjeszkedése árasztja el. Az elkövetkező évek egyik kockázatát jelenti, hogy az ortodox világ „algériai módra" – vagyis egyfajta fundamentalizmussal – válaszol ezekre a jelenségekre. Arra a kérdésre, hogy Kelet és Nyugat egyháza mit adhat kölcsönösen egymásnak, Clément a következőket javasolja: A keresztény Nyugat a szekularizált társadalomban kidolgozott elmélettel segítheti az ortodoxiát, vagyis megmutathatja, hogy ez a szekularizált világ nem idegen a kereszténység mély értékeitől, élhetünk és dolgozhatunk benne anélkül, hogy módszeresen szembeszállnánk vele. Az ortodoxia a maga részéről a következő jellemzőivel sietteti az egységes egyház kialakulását: a feltámadás, a Szentháromság élő jelenléte, a megváltás értelmezése – nem a tartozik-követel nyelvezetével kifejezett fájdalmas adósság, amelyet a Fiú fizetett az Atyának (ez a latin teológia és vallásosság egyik eltévelyedése), hanem az élet győzelme a halál felett. Az ortodoxia visszaadhatja még Nyugatnak Isten jelenlétének kozmikus érzékelését, amely teológusai számára olyan kedvelt. (Az aszkézis területén is számos olyan kincs van, amelyet örökölhetne Nyugat egyháza. Az ortodoxiában valóban megtalálható az ember mélységeinek ismerete, amely bizonyos vonatkozásaiban emlékeztet a távolabbi kelet, a hinduizmus, a buddhizmus aszkézisére, de amely legvégső fokon, amikor már eljutott az Énhez, a személytelen abszolútumhoz, túlmutat rajta a másik felé, a személy mint titok, mint a szeretet intuíciója felé. Isten eltölt engem, és ugyanakkor ez a fény mindig egy túlvilági forrásból fakad.) Az ortodoxia azt is ismét megtaníthatja nekünk, hogy az egyházat úgy tekintsük és úgy éljük meg, mint eucharisztikus közösséget, a primátusról pedig azt tanítja, hogy a testvéregyházak szeretetközösségének szolgálata. Olivier Clément tehát összegezésképpen megerősíti, hogy az ortodoxok sok értékeset nyújthatnak a nyugati kereszténységnek, és nem szabad, hogy elsüllyedjenek a Róma-ellenes, meddő vitában. Mint a hivatalos és nem hivatalos ökumenikus találkozók résztvevője, a francia ortodoxia képviselője az interjúban megállapítja, hogy jelenleg két, egymással látszólag ellentmondásos jelenségnek vagyunk tanúi. Egyrészt az egység felé irányuló mozgalmat figyelhetjük meg, másrészt pedig tapasztalhatjuk a katolikus, az ortodox és protestáns egyházakban, hogy önazonosságukat meghatározó témák felé hajlanak vissza. Ez a befelé-fordulás annál is inkább megfigyelhető az ortodoxiában, mivel kíméletlenül szembesülnie kellett a nyugati modernséggel. Mindebből az következik, hogy jelenleg a katolikus és az ortodox egyházak közötti párbeszéd holtpontra jutott. Valójában 50 év óta soha nem voltak ilyen rosszak a kapcsolatok. Az ortodoxok azt vetik a katolikusok szemére, hogy kihasználják a több évtizedes totalitarizmus során megnyesett ortodox egyház gyengeségét, és prozelitizmust folytatnak. (Erre példákat is hoznak, de a vádakra minden esetben lehet „fájdalomcsillapító" magyarázatot találni.) Amikor az ortodoxok a pápa szemére vetik, hogy apostoli adminisztrátorokat jelölt ki Oroszország területeire, azzal lehet érvelni, hogy ezeken a hagyományosan orosz – tehát ortodox – területeken most lengyel, német, ukrán, belorusz katolikusok tízezrei érnek, mivel erőszakkal idetelepítették őket, és természetesen szükség van lelki gondozásukra. Az ortodox egyház Oroszországban – saját bevallása szerint – gyengének érzi magát, hiszen nem rendelkezik intellektuális eszközökkel, hogy megfelelő katekézisben részesítse mindazokat, akik nagy számban megkeresztelkednek. A katolikusok pedig véleményük szerint mindenütt missziós területeket vélnek felfedezni, minden hézagot megpróbálnak betölteni. (Clément álláspontja szerint meg kell érteni ezeket az érzelmeket, és ügyelni kell arra, hogy minden kezdeményezés végtelenül tapintatos és diszkrét legyen, ha nem akarják, hogy agressziónak tekintsék.) Clément személyes tapasztalata szerint a katolikusokkal folytatott párbeszéd nagy érdeklődést kelt, és például Teréz anya nővéreinek csendes, szerény jelenléte nagyon kedvező fogadtatásban részesült. Ugyanakkor az októberre tervezett moszkvai ünnepség, amelynek során a Vörös téren a fatimai Szűz hatalmas diapozitív képe lesz látható, az emberekből ezt a kérdést váltja ki: „Mi szükség van erre, nekünk talán nincs vlagyimiri Szűzanyánk?" (Mindehhez tegyük még hozzá – folytatja Clément –, hogy Romániában és Oroszországban szégyenletes módon terjeszkednek az amerikai protestáns szekták.) A szerb-horvát konfliktusról szólva az ortodox teológus a vallás szerepét egyszerre fontosnak és ugyanakkor másodlagosnak nevezi. Hangsúlyozza mindenesetre, hogy a drámát nem vallási tényező robbantotta ki, de hozzájárul annak súlyosbodásához. (Azt is meg kell mondani, hogy Horvátországban a katolicizmus, illetve Szerbiában az ortodoxia nem játszanak evangéliumi szerepet, hanem inkább csak a szenvedélyeket szítják fel.) A szerbek számára nem ért véget a háború. A második világháborúban a horvátok részéről véghezvitt szerb népirtás óta a szerbek minden horvátban esetleges gyilkost látnak – állapítja meg Olivier Clément, majd „kollektív paranoiának" nevezi azt a különös jelenséget, hogy a belgrádi sajtó Angliát és Franciaországot Németország elleni háborúra szítja! Megemlíti még, hogy a szerb ortodox egyház a világháborús népirtás áldozatait, akiket a kommunista rendszer titkos helyen temetett el, most exhumáltatja és újból eltemeti. Clément szerint természetesen joguk van halottaik tiszteletére, de a mostani körülmények között mindez további gyűlöletet szít. (Emlékeztetünk rá, hogy 1991. november 27-én a Le Monde közölte Olivier Clément és más ortodox személyiségek felhívását a szerb püspökökhöz, amelyben világosan kifejezték, hogy a „hivatalos propaganda ellenére mindenki jól tudja, hogy ki az agresszor, ki az, aki védekezik, ki lő elsőnek. A szerb ortodox egyház pedig nem válhat cinkosukká.") Clément megítélésében a pápa az ortodoxok és katolikusok közötti kapcsolatok nem könnyű területén akaratlanul is kettős magatartást tanúsít. Egyrészt nagyon szép nyelvezetet használ, amit áthat a tisztelet, a barátság, a kölcsönös megbocsátás. Ugyanakkor az az ember érzése, hogy a pápa valamiféle visszahódításról álmodik. Meg kellene értenie: nemcsak a katolikusoknak vannak elvárásaik az ortodoxokkal szemben, hanem ez fordítva is igaz: például a primátus gyakorlását illetően, az első vatikáni zsinat kijelentéseinek megvizsgálása Róma érsekének egyetemes és közvetlen jogi fennhatóságát illetően. Olyan problémákról van szó, amelyeket nem lehet megkerülni. Végkövetkeztetésében Olivier Clément optimista, hiszen ma egy megújult kereszténység csírázásának lehetünk tanúi. A megtestesülés isteni-emberi kereszténysége felé haladunk, amely ismét megtalálja régóta és igazságtalanul elfelejtett dimenzióit, mint amilyen a szabadság, a kozmosz, az érosz, és amely csodálatosan világos és széles körű kereszténység lesz. Valószínűleg át kell haladni egy sivatagon, mielőtt ide eljutnánk, de miért ne! Csak előtte még olyan nagy feladatokat kell magunkra vállalnunk, mint a kereszténység egysége, a modernséggel való párbeszéd. Most, a fundamentalizmusok visszatérésével, a keresztények közötti szembeállással – mint az egykori Jugoszláviában – tragikus időszakon haladunk át, amely a közvéleményben elutasítást válthat ki, hiszen arra a meggyőződésre enged következtetni, hogy a vallás egyenlő a fanatizmussal, a háborúval, a halállal. Ilyen körülmények között ismét meg kell találni egy valódi lelki dinami/must. Ez vonatkozik a vallások közötti párbeszédre is. Clément nem ért egyet Karl Barth svájci teológussal, aki a keresztény kinyilatkoztatás abszolút eredetiségének apostola volt, és aki azt hirdette, hogy a kereszténység annyit jelent, hogy Isten jön az emberek felé, a „vallások" pedig azt jelentik, hogy az ember irányul Isten felé. Clément véleménye szerint az isteni kinyilatkoztatás jóval túlmutat a kereszténység keretein, és Krisztus mindenkiért meghalt. Az Actualité religieuse dans le monde munkatársa az interjú végén így fordul az ortodox teológushoz: Ha a világ csak egyetlen kérdést tenne fel a keresztényeknek, és a keresztények csak egy választ adhatnának, mi lenne ez a kérdés, és mi lenne a válasz? Olivier Clément szerint: – A kérdés: „Miért halunk meg?" És a válasz: „Krisztus feltámadt, és mi mindnyájan feltámadunk Vele együtt."
Otto Bernhard Knoch ÁLLÁSFOGLALÁS A DREWERMANN-VITÁBAN Eugen Drewermann paderborni pap, teológus, pszichoterapeuta, író és előadó személye és üzenete a nagy nyilvánosság elé került, és „esetté" („üggyé") vált, minthogy élesen bírálta a katolikus egyházi hivatalt és annak tanítását, ami illetékes püspöke állásfoglalását váltotta ki. Ismeretes, hogy Johannes Degenhardt paderborni érsek 1991. okt. 8-án megvonta a pap professzortól az egyházi megbízatást a teológiatanításra, majd eltiltotta a prédikálástól és a lelkipásztori munkától is. Gyakorlatilag – ha nem is szigorúan egyházjogi értelemben – Drewermann „felfüggesztett"-nek tekinthető (suspensus a divinis). – A konfliktus az érsek és a pszichológus-teológus között 1986-ban kezdődött; a levélváltások és személyes megbeszélések nem vezettek sikerre; az érsek nem tudta jobb belátásra bírni papját, aki nyilatkozataiban, különféle fórumokon elhangzott interjúiban egyre élesebben bírálta az egyházi hatóságokat, és egyre félreérthetőbb kijelentéseket tett a katolikus tanítás alapvető tételeivel, dogmáival kapcsolatban. – Már 1991. okt. 8-án (a tanítási megbízatás megvonása alkalmával) a német püspökök nevében F. Wetter müncheni bíboros érsek nyilatkozatot tett közzé (lásd KNA, 1991. okt. 9.), amelyben jelezte a kifogásokat Drewermann nézeteivel és magatartásával szemben. Főleg azt hangsúlyozta, hogy Drewermann kinyilatkoztatás-értelmezésében sok kétértelműség található (nem különbözteti meg kellőképpen a szimbolikus ábrázolást a valóságtól), egyes hitigazságokat úgy értelmez, hogy álláspontja nem képviseli a katolikus egyház tanítását (pl. Jézus szűzi születése Máriától a Szentlélek erejéből; a szentségek, különösen is az eucharisztia és az egyházi rend teológiatörténeti megalapozása; az abortuszra vonatkozó egyházi tanítás; stb.) – Wetter bíboros nyilatkozata óta Drewermann a Der Spiegel karácsonyi számának adott interjújában is, de pl. a Le Monde 1992. febr. 18-i számában megjelent hosszú interjúban is, még merészebb és heterodoxnak tűnő kijelentéseket tett. – A Mérleg 1992-es 1. száma hosszan (az 56–95. oldalakon) foglakozik a Drewermann-üggyel. Három részben 1) ismerteti az ügy történetét, 2) közli a szerző néhány rövidebb nyilatkozatát, 3) a szerző főbb műveit és egy-két vele foglalkozó művet ismertet. – A következő cikk, amelyet a szerző engedélyével a bécsi KATHPRESS-ből vettünk át (1992. február 7; Nr. 006), és amelyet p. Benkő Antal fordított magyarra, kissé megvilágítja Drewermann „üzenetének" hátterét és tevékenységének néhány alapvető szempontját. C. G. Jung nyomdokain Drewermann mélyen átérzi az ember sokrétű szenvedését, rendkívül tehetséges ember, aki kiváló emlékező- és képzelőerővel, erős kifejező-képességgel és hihetetlen munkabírással rendelkezik. Nagy bérházban van a lakása, vegetáriánus, telefon, tévé és jégszekrény nélkül él, a mániákus-depresszív ember benyomását kelti, akit mély küldetéstudat hajt. Lelkipásztori munkái folytán jutott el a mélylélektanhoz, pontosabban S. Freudhoz és C. G. Junghoz, és pszichoterapeutának képezte ki magát. Emellett foglalkozott a vallási tény valóságával, a vallások formáival és hagyományaival, a mesék bölcsességével, majd elkezdte a bibliai szövegeket a bennük foglalt képek, elképzelések és kifejezések alapján a mélypszichológia, a valláspszichológia és az egzisztenciális értelmezés módszereivel megfejteni. A képek szimbólumvilága A bibliaértelmezéshez írt alapvető alkotása, háromkötetes műve: Strukturen des Bösen (A rossz struktúrái. A jahvista őstörténet exegetikai, pszichoanalitikus és filozófiai szempontból, 1977/78). A monográfiában Drewermann a bibliai hagyományt vizsgálja a teremtésre, a paradicsomi állapotra, bűnbeesésre és a rossznak az emberiségben továbbélő hatására vonatkozóan. Ezt követte 1984/85-ben a Tiefenpsychologie und Exegese (Mélypszichológia és exegézis) két kötete. Ezekben Drewermann bemutatta, hogy milyen jelentős meglátásokhoz vezethet a mélypszichológia – és a valláspszichológia – a Biblia mély rétegű kifejezéseinek értelmezésében. E két alapvető munka meglátásaiból született meg a Márk-evangéliumról szóló kétkötetes elmélkedés (Das Markusevangelium, 1987/88). Mindezen műveit Drewermann érthető és hatásos stílusban írta meg; bennük a bibliakutatási módszerek és a szentíráselemzésre vonatkozó legfontosabb tudományos munkák kiváló ismerőjének bizonyul. A hittartalom és az életvitel kiemeléséhez gazdag valláspszichológiai, kultúrtörténeti, vallási és filozófiai anyagot is felsorakoztat. Alaptétele ez: a bibliai jóhír és ennek következtében a hit – az egyház által tanított hit – tulajdonképpeni értelmét és igazságát csak a képek szimbólumvilága révén, a szövegekben bennefoglalt hit- és élettapasztalatok által ismerhetjük meg. E felfogás szerint a szövegközlemények egzisztenciális igazságát ott ragadhatjuk meg legjobban, ahol a történeti-kritikai módszer alkalmazásakor bizonytalanságok, lehetetlenségek, ellenvetések mutatkoznak. Ez főleg akkor áll elő, amikor a szövegekben csodás elemek az üzenet hordozói, pl. leprások és epileptikusok gyógyítása, csodás kenyérszaporítás, halottak feltámasztása, Jézus szűzi fogantatása a Szentlélektől és szűzi születése, a vihar lecsendesítése, Jézus megdicsőülése és mennybemenetele. Ennyiben Drewermann elfogadja mint hitigazságot a bibliai hit áthagyományozásának összes állítását, jóllehet ezeket szellemi-lelki jelentésükben értelmezi és magyarázza. Ez a módszertani eljárás teszi oly nehézzé a párbeszédet az egyházi tekintéllyel a hit dogmatikai igazságairól, Drewermann ugyanis esetenként egy időben mondhatja: „igen" és „igen, de..." Kimondhatatlan szorongásban... Drewermann minden értelmezése azon a meggyőződésen alapul, hogy az emberiség helyzete szörnyű, mivel az emberek elvesztették Istent, és csak mint komor zsarnokot ismerik. Mint teremtmények azonban nem élhetnek jól és bölcsen Isten nélkül. Ezért a magányosság és a veszélyeztetettség gettójában kimondhatatlan szorongásban élnek. Az ettől való szabadulás kétségbeesett kísérlete vezet a világban mind a szörnyű „bűnökhöz" és szerencsétlenségekhez: az agresszióhoz, mohó hatalom-, pénz-, élvezet- és szexuális vágyhoz, gyűlölethez, kínzáshoz, hazugsághoz, egoizmushoz, háborúhoz és pusztításhoz. Ezért van szükség szociológiai, politikai és vallási rendszerekre, amelyek ideológiával, hatalommal, terrorral és megfélemlítéssel sakkban tartják a negatív hajlamokat és törekvéseket. Sajnos, idetartoznak az egyházak is, amelyek nemcsak vigasztalnak és segítenek, hanem el is nyomnak és ártanak is. Mint az analízisnél Igazi gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az emberek az igaz Istennel találkoznak, akit Jézus eredetileg ismert, akiről tanúskodott, akit életpályájával bemutatott, és akiben maga is hitt egészen haláláig. Isten tökéletesen jóságos Atya, aki feltétlenül akarja az ember javát, szabadságát és boldogságát. Az ember minden vágyával és reményével erre a jó Istenre irányul, aki meg akarja szabadítani őt, és életében biztonságot ad neki. Mint a pszichoterapeuta a terápiás analízisnél, úgy segíti az embert az igazi hithirdetés, hogy felfedezze ezt az Istent, és bízzék benne. Akkor az ember mindenben, még a rossz sötétségében is – mint Jézus a szenvedésben – bízik ebben az Istenben, akkor szabaddá válik, hogy bátor, jó, boldog ember lehessen. Teológiailag megalapozott pszichoterápia Ily módon Drewermann tágabb értelemben vett és teológiailag megalapozott pszichoterápiának tartja a lelkipásztorkodást. Ezt azonban nem képesek megvalósítani a hivatalból működő „írástudók" és „pásztorok". Ezért az egyháznak, és mindenekelőtt a katolikus egyháznak teljesen meg kell változnia. Ezért jelenthet ki Drewermann pl. ilyeneket: „Jézus csak azt akarja mondani nekünk, hogy minden ember mennyországot hord magában"; vagy: „Jézus szerint ugyanaz az Istenbe vetett hit és az ember önmagára való találása." Az „Emberfia" cím végső soron azt jelenti, hogy Jézus valóságos ember, aki (szabadságban és jóságban) igazi emberségre szabadít fel: „Jézus azt akarta, hogy Isten bensőségesen ott legyen az emberben. Sohasem kellene tehát az embert Isten nevében kívülről jövő törvényekkel és parancsokkal szabadságától megfosztani és elnyomni." Mindezek a kijelentések Drewermann szilárd meggyőződésén alapulnak, miszerint Jézus, a legnagyobb ember és „Istenfia", egészen a halál feneketlen mélységéig, arról a felszabadító igazságról tanúskodott, és arra adott példát, hogy Isten minden egyes embert, még a vétekben, szenvedésben és halálban leledző embert is, feltétel nélkül szereti, és saját életében részesíti. Ennek az örömhírnek a szemszögéből értelmezi Drewermann a Szentírás kijelentéseit és az egyház hittani tanítását. A bűn megcsonkított szemlélete Ebben a következetesen mélylélektani-teológiai beállítottságban rejlik a Biblia „szakmagyarázói", az exegéták, valamint a püspökök és az egyházi tanítók szerint Drewermann álláspontjának veszélyessége. Nem veszi (igazán) figyelembe – mondják – az ember hajlamát az Isten elleni lázadásra és a tőle való függetlenülésre, sem a rosszra való hajlamot és a rossz erejét. A vétekről és a bűnről sajátosan megcsonkított nézetet vall. Mindazt, amit a Biblia a sátánról és a rossz hatalmairól mond, végeredményben lelki erőre és a lélekben lejátszódó folyamatokra vezeti vissza. Isten szentsége és igazságossága annyira háttérbe kerül jósága és emberszeretete mögé, hogy már nem is lehet észrevenni. Mivel Isten maga a jóság, nincs is szükség arra, hogy bűneinkért engeszteljük. Ha Isten ezt megkövetelné, szadista lenne. Ha pedig Jézus ezt akarta volna tenni, akkor mazochista lett volna. Jézus szenvedése pusztán azon alapul, hogy kortársai és hitsorsosai nem viselték el az ő tiszta és önzetlen jóságát; szenvedésének értelme pedig az, hogy Isten feltétel nélküli jóságáról szóló üzenetét haláláig vallotta, és ezzel arra bátorít bennünket, hogy minden szenvedésben kitartsunk a jóság mellett, és ilyen jóságosán viselkedjünk. Ezért az egyház szentségei és tanítása csak azt szolgálják, hogy feltétel nélkül higgyünk Isten jóságában és hűségében, és éppen ilyen jóságosan és bizalommal éljünk a Vele és Jézus Krisztussal való közösségben. Vita az „írástudókkal" Drewermann lelkipásztori és egyházfelfogása következetesen az ember önmegvalósítására és boldogságára van ráhangolva; ebből a szemléletből szükségszerűen nőtt ki kritikai magatartása az egyházi tekintélyek, püspökök, „hivatalnokként" működő teológiai tanárok, főként az exegéták, moralisták, pasztorálteológusok és dogmatikusok ellen. Így születtek meg túlzó kijelentései, miszerint az „írástudók" és a hithirdetők csupán holt tanítást nyújtottak, ugyanakkor azonban, hatalmuk megtartása érdekében is, nem kritikusan tanúsították a hitigazságokat, és nem szóltak segítőkészen az embereknek az evangélium felszabadító erejéről, s arról sem, hogy Jézus nem akart „hivatalnokegyházat", nem alapított püspöki hivatalt és szentségeket sem. Ezért a mai egyháznak egy új, evangéliumhoz hű egyháznak kell átengednie a teret. Elég egy „beavatott" Drewermann Kleriker (Klerikusok) c. könyve (1990-ben) jelezte kritikus fordulatát az intézményes egyházzal és szolgáival szemben, akik – szerinte – elszemélytelenítő nevelés által az egyházi apparátus tisztviselőivé váltak. Azóta Drewermann hajlik arra, hogy a médiák segítségével támadásokat intézzen püspöke, a „püspökök" és a teológiáját bíráló teológus kollégái ellen. Mégpedig olyan módon, ami nagyon megnehezíti a kölcsönös megértést, és hosszú távon éles ellenhatást kell kiváltania. Drewermann egyáltalán nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi a szerepe az apostoloknak, akik a Jézus Krisztustól kapott felhatalmazással megvetették az egyház alapját, és hogy ezek az alapok milyen fejlődésen mentek át a történelem folyamán. Sőt kijelentései szerint az egyház felesleges mint Jézus Krisztus megváltói adományainak közvetítője és mint üdvközösség. „Jézus – írja – csupán azt élte meg, és azt hagyta hátra mint maradandó végrendeletet, hogy az istenhit a megtapasztalt pszichoterápia, az Istenhez vezető út pedig az önkifejlesztés útja." Másutt pedig ezt olvashatjuk: „Jézus tanításának az az értelme, hogy Isten minden pillanatban a szívetekben él, és a mennyek országa bennetek van, amikor – belső mivoltotok indítására – arra határozzátok el magatokat, ami boldoggá tesz, hiszen maga Isten él bennetek." Mindehhez azonban teljesen elegendő egy gyökeresen keresztény érzelmű és a pszichoterápiában tapasztalt gyógyító és „beavatott" tanító. Érthetetlen mindezek után, hogy Drewermann miért akar ennek az egyháznak a papja maradni. Összegezés Drewermann fontos kérdéseket vet fel, világosan rámutat az egyház hiányosságaira és akadályaira, új területeket tár föl az evangélium és a lelkipásztorkodás számára, sok emberben szítja fel a bátorságot az evangéliumi életre. De vajon nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy csak saját érdekeit nézi, és így inkább árt, semmint használ, szolgál az egyháznak, a teológiának és a lelkipásztorkodásnak? Így elérkezett ahhoz a válaszúthoz, amely az egyház és a keresztény örömhír minden tehetséges reformátorát döntésre késztette: Vajon mindenáron a saját elgondolását akarja-e megvalósítani, vagy pedig a Jézus Krisztustól alapított egyházat akarja-e önzetlenül és őszintén szolgálni?
Máté-Tóth András EGYHÁZMEGYEI SZINÓDUS SZEGED-CSANÁD* Az elnyomás és bénítottság állapotából felszabaduló egyházak közül Magyarországon a református és az evangélikus egyház már egészen hamar megkezdte – nemzeti zsinat, ill. tisztújítás által – sorait rendezni. A katolikus egyház sem várathat magára, mert különben szétszórt, spontán akciók áldozatává válik, és nem lesz képes megfelelni a II. vatikáni zsinat és a pápa által szorgalmazott evangelizációs küldetésének. A társadalmi feltételek gyökeresen megváltoztak, az egyház történetileg kialakult megjelenési formája és e történelemben megrekedt üzenetfogalmazása jelen állapotában anakronisztikus. Minden pasztorális tervnek és programnak erre az egyidejűtlenségre (fáziskülönbségre) kell koncentrálnia, és az egyház korszerűsítését kezdeményeznie. Ezek a kijelentések érvényesek a nemzeti zsinatra és egyházmegyei szinódusokra is. Minden zsinat hatékonysága nagymértékben függ attól, hogy az egyházmegye népe (benne a papsággal és a pasztoráció munkatársaival) milyen fogalmat alkot a szinódusról. A most következő gondolatok az egyházmegyei szinódus előkészítésének csupán szemléleti és szerkezeti aspektusaival foglalkoznak. 1. Szinódusi szemlélet Pasztorális zsinat Az egyház állandó zsinatolásban él. A II. vatikánum óta a katolikus nemzeti zsinatok lényege elsősorban nem a maradandó tanítás és struktúra leszögezése, hanem a változó valóság szemrevételezése. Az egyházmegyei szinódusnak sem az a célja, hogy az egyház tanításának és szerkezetének elsősorban a változatlan elemeit hangsúlyozza, és olyan kijelentéseket tegyen, melyekhez merev igazodást követelhet meg. A célja inkább az, hogy az egyházmegye minden krisztushívőije számára ünnepélyesen és hivatalosan is demonstrálja azt az egyházszemléletet, melyet a II. vatikáni zsinat az „Isten vándorló népe" képével fejezett ki. Ilyen értelemben a szinódus elsősorban nem dogmatikus, hanem pasztorális. Helyi egyház – közösségi autonómia A világzsinat és a nemzeti zsinat igen nagy területre vonatkozóan tesz megfigyeléseket és hangsúlyokat. AII. vatikánum az általánosságok, elvek megvalósításában és a helyi érdekek kielégítésében a nemzeti egyházaknak igen nagy önállóságot biztosít. Ez a szemlélet tette lehetővé, hogy elsőként a Latin-amerikai Püspöki Karok (Medellín és Puebla), nemrégiben az Európa-szinódus (Róma), majd várhatóan nemsokára az Afrikai Püspöki Karok „fekete zsinata" is egy-egy kontinens számára állapítsanak meg a helyi viszonyoknak megfelelő sajátosságokat, s ugyanez történhessen meg Európa számos országában, ahol már tartottak nemzeti zsinatot. Az egyházmegyei szinódus sem különbözhet ettől a modelltől, vagyis célja az, hogy az egyes egyházközségek, esperesi kerületek és egyéb egyházi csoportok önállóságát (egyedi fejlődését és testvéries összmunkáját) szorgalmazza, és nem az, hogy ezek számára – mintegy felsőbb szervként – pusztán kötelezvényeket írjon elő. Ez persze nem jelenti az egyházmegyei szinódus joghatóságának jogtalan beszűkítését.4 Gyógyító emlékezet Legutóbb a rendkívüli Európa-szinódus mutatta fel azt a nem dogmatikus és nem jogi zsinatszemléletet, amit az egyházmegyei szinódusnak is követnie tanácsos: hálát adni Isten töretlen hűségéért, megerősíteni a testvéreket (a pasztoráció munkatársait és az egyházközségek népét egyaránt), és ebből fakadóan programba iktatni a korszerűsítés hosszú munkájának egyes állomásait. Az egyház ereje ugyanis Isten hatékony jelenléte a közösségben, a szentségekben és a tanításban; nem pedig a pasztorációs program6 és feladathalmaz szigorúságában áll. Egész magyar egyházunkra és az egyházmegyére is elsősorban nem a személyhiány és eszköztelenség a jellemző, hanem a hit teremtő erejének hiánya. Amilyen mértékben szinódusunk képes az ülésezőket és a nem ülésezőket emlékeztetni Isten hűségére7, olyan mértékben lesz képes Isten Szeged-Csanád egyházmegyei népe tanúságot tenni Istenről, s egyházközségenként, egyéb közösségenként megfogalmazni azokat az egyházvízió-szeleteket, amelyekből az egész egyházmegye megalapozhatja részegyházi küldetését. Kommunió – kommunikáció Az egyház Isten népének közössége. A közösségi jelleg a hitből és a szentségekből fakad. A hit hallásból ered, a szentségek kapcsolatokban hatékonyak. Két elmúlt egyháztörténeti korszak jellegzetessége is a kommunikáció nélküli kommunió. Amikor a társadalmi közeg még támogatta az egyháziságot, akkor azért, amikor pedig éppen ellenezte, akkor viszont azért az egyház közössége nem a tagjainak és csoportjainak kommunikáló közössége volt, hanem hagyta magát hordozni a társadalmi közeg felhajtóereje által. Ez nem jelenti a kommunió teljes hiányát, hiszen jogilag, dogmatikailag és territoriálisan a kommunió töretlenül fennállt. A jelen társadalmi közeg azonban sem nem támogatja, sem nem üldözi-bénítja az egyházi kommuniót. A kommunikáció tarthatja életben és töltheti meg élettel. Mindez megköveteli, hogy az egyházmegyei szinódus mélyen az egyházközségek kommunikációjának rendszeréből nőjön ki: legyen már az előkészítés, és aztán főleg maga a szinódus, e kommunikáció alkalma és anyaga. Nagy a veszélye annak, hogy azok, akik helyzetüknél vagy ismereteiknél fogva kialakítják az újraevangelizálás pasztorációs koncepcióját, azok türelmetlenségből ezt mint programot előírják a kommuniónak, mielőtt megteremtődne az ilyesféle programok befogadására alkalmas kommunikáció. Bármennyire is a megyéspüspök joga és feladata az egyházmegyei szinódus meghirdetése, ez az intézkedés csak akkor segíti az egyházmegyében a kommunikációt, ha az egyházmegye népének konszenzusából fakad. Ha ez a konszenzus eleve nem áll mögötte, akkor maga a zsinati folyamat beindítása hátráltatja azt a kommunikációt, amit a szinódus éppen szorgalmazni akar. Az egyházmegye szinódusa Az egyházmegyei szinódus egybehívása a megyéspüspök kizárólagos joga. Az egybehívásra akkor kerülhet sor, amikor a megyéspüspök a papi szenátus meghallgatása után úgy ítéli, hogy a körülmények indokolják a szinódus egybehívását.9 Az egyházmegyei szinódus résztvevőinek körét a CIC egyrészt szigorúan meghatározza (463. kán.), ugyanakkor a megyéspüspöknek jogot ad arra, hogy tulajdonképpen bárkit meghívjon. Ellentétben a korábbi egyházi törvénykezéssel, a hatályos egyházjog a laikus krisztushívők meghívására is lehetőséget ad. Tekintettel az egyházmegye papságának létszámára és korára, s tekintettel a püspök számtalanszor kinyilvánított szándékára a laikusok pasztorációba való beállítását illetően, helyes lenne, ha a szinódusra a püspök lehetőleg minden pasztoráló pap mellé legalább egy laikust is meghívna, valamint a szinódus előkészítése és szakértése érdekében felállítaná az egyházmegye pasztorális tanácsát, amelybe szintén joga van laikusokat meghívni. A szinódus előkészítésével kapcsolatos nyilatkozatok egyöntetűen kifejezik a főpásztor abbéli szándékát, hogy a szinódus valóban az egész egyházmegye szinódusa legyen. Ahhoz azonban, hogy az egyházmegye egyházközségei és nem territoriálisan szerveződő közösségei valóban magukénak érezzék és tartsák a szinódust, s ahhoz képességeik mértékében hozzájáruljanak, még sok ösztökélésre lesz szükség. Annál is inkább, mert az egyházmegye hívei a püspökkel és a püspöki hivatallal szemben úgy éreznek, hogy nekik oda beleszólásuk és belátásuk nem lehet. Ezt a szemléletet pedig csak türelmes és fáradságos munkával lehet átalakítani, amelyre egyébként kiválóan alkalmas a szinódus főpásztor által kezdeményezett hosszú előkészítése. 2. Szinódusi szerkezet Zsinati minta Az egyetemes zsinatok újkori története mutatja, hogy lassan kialakult az a kiegyensúlyozott zsinati tárgyalási mód, amely egyfelől a pápa szuverenitását biztosítja, másfelől teret ad a zsinati atyák (meghívottak és szakértők) önálló véleményformálásának. A II. vatikáni zsinat története jó példa arra, hogy milyen nagy harcot vívtak egymással a különböző zsinati érdekcsoportok, s milyen nagy fordulatoknak lehettek a résztvevők tanúi a dokumentumok első szövegterve és a végleges szöveg leszögezése közötti időben. A zsinati dokumentumokban sem tökéletesen egybefésült, hanem „kócos" szövegekkel találkozunk. Az egyházmegyei szinódus előtt az a lehetőség áll, hogy megvalósítsa a zsinati tárgyalási mintát. Fenntartja a megyéspüspök szuverenitását, de biztosítja a részt vevő csoportok és személyek közreműködésének önállóságát. Ez azt a követelményt támasztja a püspök felé, hogy visszafogja magát, és Isten népének bölcsességébe vetett bizalommal figyelje a résztvevők munkáját – amint azt II. János Pál a rendkívüli Európa-szinóduson példásan bemutatta. A résztvevőktől pedig azt követeli a zsinati minta, hogy részvételüket részt-vállalásként fogják fel, vállalják a kezdeményezést, a teremtő önállóságot, a tárgyszerű és elkötelezett vitát. Ez a munkamódszer a magyar egyházban nem minden szinten honos. A papság körében már számos olyan plébánossal találkozhattunk, akik a képviselőtestület tisztújítása után valóban partneri viszonyt alakítottak ki, s a képviselőtestületnek valódi jogosítványokat adtak. Sajnos, vannak ellenpéldák is, ahol a plébánosok a képviselőtestületet „bólintó Jánosok testületének" tartják. Tudtommal a hazai megyéspüspökök még a CIC kánonjai által előírt, 111. ajánlott tanácsadó testületekkel is csínján bánnak, pedig ezeknek elsősorban a gazdasági és a civiljogi területen nagy jelentősége van. Érthető, de nem helyeselhető félelmek és gyakorlatlanságok lehetnek az okai annak, hogy a főpásztorok tanácsadó testületének szakértői tevékenységét régi iskolatársakkal, bizalmas ismerősökkel folytatott magánbeszélgetések helyettesítik. Szeged-Csanád megyéspüspöke hivatali idejének eddig eltelt öt esztendeje alatt több kísérletet is tett a tanácsadók testületeinek felállítására.12 Ha a kísérletek számát tekintjük, akkor talán az országban élen jár ebben. Ha azonban a kísérletek hatékonyságát elemezzük, akkor az eredménnyel – saját megítélése szerint – nem lehet dicsekedni. Az önálló munka feltételei közül csak a testületi tagság megújítása és egyes testületek felállítása valósult meg.13 A gördülékeny együttműködéshez azonban alighanem mindkét fél részéről a valódi jogosítványok kiosztásának és elkülönítésének további szorgalmazására van szükség, ami az egyházmegyei szinódus eredményességének is egyik legfontosabb feltétele. Pasztorális tanács A szeged-csanádi egyházmegye abban a ritka helyzetben van, hogy megyéspüspöke az egyházmegye papja. Ez a tény helyzeti előnnyel jár, hiszen végigszolgálta a káplánhelyek egy részét, több esperesi kerületben is volt plébános, majd az egyházmegye szemináriumának lelki igazgatójaként számos rekollekció és papi találkozó keretében az egyházmegye ügyeit illetően quasi „mindentudóvá" lett. Ez a helyismeret azonban magában hordhatja azt a kísértést, hogy a pasztorációs munka koordinálását egyedül végezze, hiszen ahhoz, hogy terveket szőjön és intézkedjék, nincs szüksége többletismeretre. Ez a nehézség mutatkozik meg abban, hogy az egyházmegyének nincsen pasztorációs tanácsa. A CIC 511. kánonja pedig a „lelkipásztori körülmények"-től teszi függővé a tanács felállítását, melyet évente egyszer össze kell hívni. Ugyanez vonatkozik a plébániai pasztorális tanácsra is. A pasztorális tanácsok egyházmegyei felállítása és döntési kompetenciájuk pontos meghatározása az egyház szociális tanításából jól ismert szubszidiaritás elvének pasztorális alkalmazása. Bármennyire igaz, hogy a tanácsok tanácsolnak, s a plébános, ill. megyéspüspök dönt, az a szervezetfejlesztési elv is igaz, hogy „minden döntést azon a legalsóbb szinten kell meghozni, ahol a döntéshozók a szükséges rálátással rendelkeznek". Az egyházmegyei szinódus előkészítésének rendszerét ez annyiban érinti, hogy a javaslatokat első szinten a plébánosoknak és a híveknek nem a püspök felé kell tolmácsolniuk, hanem azon a pasztorációs szinten kell megvitatniuk, amelyre azok vonatkoznak. Isten népe Magyarországon a „nép", „népi" fogalmakhoz kellemetlen asszociációk kapcsolódnak. Ennek ellenére az egyházmegyei szinódus előkészítésében központi szerepet kell kapnia egy megelőző programnak: a kedves hívek tömege váljon Isten népévé. Ehhez nem elég a szóhasználat lecserélése, ehhez olyan egyházközségi népfejlesztő programokra15 van szükség, melyek ráébresztik a krisztushívőket keresztségükből, bérmáltságukból és Istennel közösen átélt történelmükből fakadó erejükre és felelősségükre. Hiszen hiába hozna az egyházmegyei szinódus nagyszerű határozatokat, ha azok nem találnak Isten népében jól megművelt befogadó talajra. Isten népe az egyházmegyében is kereste az „idők jeleire" adható válaszokat, melyek közül az egyik az egyház megújulását szorgalmazó mozgalmak sora. A kisközösségi mozgalmak hivatalos elismerésének, a (poszt)sztálinista korszakban gyűjtött tapasztalataik feldolgozásának és az elszenvedett sebek begyógyításának munkája nemcsak egyetlen egyházmegye feladata, hanem az egész magyar egyházé. E feladat végrehajtását csak előkészítheti, de nem helyettesítheti a lelkiségi mozgalmak két országos találkozója, s az a támogatás, amelyet egyikük-másikuk a rendszerváltás óta élvez. Ami azonban bármely egyházmegye szintjén elvégezhető, e mozgalmak és kiscsoportok hitvilágának, Isten-tapasztalatának és egyházvíziójának feltárása. Az egyházmegyei szinódus előkészítése nem korlátozódhat pusztán a plébániarendszer kommunikációs csatornáinak alkalmazására, hanem – anélkül, hogy felesleges konkurenciát szítana – meg kell szólítania a nem plébániai rendszer szerint szerveződő mozgalmakat, közösségeket is. Zárszó Hazánk egyházi életének 1991-es nagy eseménye, a pápalátogatás, két fontos tapasztalatra hívja fel az egyházmegyei szinódus előkészítőinek figyelmét. Az első: a pasztorációs előkészületek elsődlegessége garantálja a pasztorációs eredményt. Amilyen mértékben a pápalátogatás előkészületében nem érvényesültek a lelkipásztori szempontok, olyan mértékben a pápa csak mint államfő járta a magyar ugart. Amilyen mértékben az egyházmegyei szinódus az egyházmegye népének és egész pasztorációjának valóságos megújítását és nem csupán adminisztrálását tűzi ki célul, s az előkészület minden pontján ezt helyezi előtérbe, olyan mérvű pasztorális eredményre számíthat. A második tapasztalat: nem az egyház van a pápalátogatásért, hanem a pápalátogatás az egyházért. A pápalátogatás előkészítésében a legfőbb célnak nem a magyar egyház önmegismerése tűnt, hanem egy alig létező egyházi életgazdagságot felmutatni akarás. Az egyházmegyei szinódus akkor kecsegtet eredménnyel, ha nem válik öncéllá, ha előkészítését, lefolytatását és határozatainak végrehajtását egy minden krisztushívőjében megtérni és megújulni kész egyházmegye végzi. Ez a megtérés és megújulás pedig, amely elsősorban szemléleti és csak másodsorban szervezeti kérdés, nem csupán a szeged-csanádi egyházmegye, hanem az egész magyar egyház hitelességének és hatékonyságának kulcsa. * Hozzászólás a Távlatok 1991/4. számában megjelent íráshoz: Gyulay Endre püspök „Pasztorációnk útirányai ma" c. reflexiójához. Gyulay püspök úr a párbeszéd embere, bizonyára nyitottan fogadja ezt a „hozzászólást", amelyet a magyar egyház megújulásának szerető gondja sugallt. (Szabó P. megj.) Bár általánosságban zsinatról beszél a megyéspüspök, helyesebb lenne a szinódus (gyűlés) szó használata, hiszen a zsinat (concilium) a püspökök szinódusa. Ebben a dolgozatban megpróbálom következetesen a szinódus szót használni, bár a zsinat kifejezés mellett közérthetősége komoly érv. 2 Meg kell jegyezni, hogy éppen a II. vatikáni zsinattal kapcsolatosan az utóbbi évtizedben felerősödnek azok a vélemények, melyei fájlalják a zsinat pasztorális jellegét, s pasztorális útmutatásainak igyekeznek utólagos (autentikusnak állított) értelmezéssel dogmatikus jelleget adni. Vö. D. Menozzi: Antizsinat, Egyházfórum 6 (1991), 4.16-27. A CIC 460. kán. az egyházmegyei szinódus célját a megyéspüspök segítésében jelöli meg. Ez nem mond ellent állításomnak, hiszen maga a kommentár is azt hangsúlyozza, hogy az egyházmegyei szinódus nem törvényhozó, hanem tanácsadó. (Vö. Az egyházi törvénykönyv, Szerk. Erdő Péter, Szent István Társulat, Budapest, 1985., 383.) 4 Az egyházmegyei szinódus joghatóságának fogalma egyébként is pusztán pasztorális jellegű, mert a 466. kán. értelmében „az egyházmegyei szinóduson a megyéspüspök az egyetlen törvényhozó". „Örömmel telve gyűltünk egybe Péter utódjánál, hogy hálát adjunk és elbeszéljük Istennek hatalmas tetteit, amelyeket ő, a történelemben állandóan jelenlévő, maga vitt végbe értünk ... hálát adunk Istennek, az Atyának a megfeszített Úr erejéért és bölcsességéért (1Kor 1,24), aki az üldöztetés próbái idején vigasztalt, és megadta a Szentlélek támogatását ..." (Declaratio, Előszó) Ilyen program hiányára sokan panaszkodnak hazánkban. Összeállítása természetesen az MKPK feladata lenne. Az egész országra vonatkozó általános pasztorációs irányelvek híján egy egyházmegyében nem tanácsos részletes programot kidolgozni, hiszen egyetlen egyházmegye hazánkban nem rendelkezik elegendő szakismerettel és apparátussal, hogy a rendkívüli felkészültséget és körültekintést igénylő pasztorációs programot kidolgozza. Egy ilyen program felvetését feltétlenül meg kell előznie egy mély és átfogó teológiai előkészítésnek, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen Isten-kép, egyházkép, stb. alapján állva kíván a magyar egyház élni. A II. vatikáni zsinat és az azóta eltelt időszak teológiai szemléletének hazai inkulturációja előbbre való valamiféle szinkretista teológiai alapokon álló pasztorális program kidolgozásánál. Vö. Egyházfórum Közéleti Társaság, Evangelizációs javaslat. Szeged-Csanád 1991,1. o. Ez Szeged-Csanádban elmaradt, így a meghirdetés jogszerűen még nem történt meg. A püspök körlevélben és az Új Ember hasábjain tett nyilatkozatai a szinódus előkészítésének meghirdetésére vonatkoznak. 9 Vö. 461. kán. 1§ 10511-514kán. Többek között erre a megállapításra jutottam az egyházmegyében „elárvult", tehát saját plébános nélküli egyházközségek vizsgálatakor. Vö. Máté-Tóth András: Pfarrer-mangel in der Diözese Szeged-Csanád, 1991. A legfontosabbak: Egyházközségek Egyházmegyei Tanácsának felállítása, új EPSZ, felnőttoktatás és pasztorális sajtók szorgalmazása. (Vö. Egyházmegyei körlevelek 1987-1991.) 13 Pasztorációnk útirányai ma c. vázlata (Távlatok 1 (1991) 4, 84–89) a laikusok pasztorációs jogainak fontos hangsúlyozása mellett azt sugallja, mintha az egyház útiránya pusztán szervezési természetű probléma lenne, mintha az egyházi élet felpezsdítésének problémáját az általa megjelölt számtalan terület rátermett személyekkel való ellátásával megoldhatná. A tanulmány nem veti fel a pasztoráció tartalmának problematikáját, s ebből a szempontból a II. vatikáni zsinat olyan szövegtervezetéhez hasonlít, melyet a zsinati atyák munkája egy teljesen új szemléletű tervezettel cserélt le. A szervezetfejlesztésben ezt az elvet „management by exception"-nak nevezik. Magyar nyelven egyelőre egy ilyen program ismert: Zulehner és mások: „Népem lesznek", Egyházfórum Könyvei 5, Luzern, 1990. Egy másik program kidolgozójának neve is ismert hazánkban: Heribert Mühlen: Neu mit Gott, Herder 1990; ez a mű már nem a karizmatikus mozgalom teológiai támogatását, hanem az egyházközségek lelki és pasztorális megújulását segíti. A magyar népegyházi hagyományból pedig – megfelelő korszerűsítés elvégzése után – a népmisszió kínálkozik.
KULTÚRA ÉS ÉLET Szabó Ferenc OLVASÓNAPLÓ In memóriam Tűz Tamás (1916–1992) 1992. április 7-én hunyt el Makkó Lajos (szül. 1916-ban Győrött), költői nevén Tűz Tamás. Élete utolsó szakaszában betegeskedett, a hamiltoni Szent József-kórházban érte a halál. Miklósházy Attila püspök temette. E rövid megemlékezés nem mérheti fel igen jelentős költészetét. Reméljük, végre erre is sor kerülhet, hiszen ma már senki sem tagadja, hogy a nyugati magyar irodalom (az „emigráns"-ként emlegetett vagy elhallgatott „hontalan" költők-írók életműve) is hozzátartozik a teljes magyar kultúrához. A nyugati magyar költők mostoha sorsát maga Tűz Tamás is felpanaszolta egyik, nyolc nyugati magyar versgyűjteményt ismertető tanulmányában. Örömmel nyugtázta, hogy az írószövetség folyóiratában egyik hazai kritikus ezt sürgette: „Úgy hiszem, eljött már az ideje, hogy az eddigieknél figyelmesebben nézzünk körül a távolabbi világban, és a hontalanok közül nevén nevezzük azokat, akiknek irodalmi munkássága gazdagítja a magyar kultúra egészét." Nos, Tűz Tamás kétségkívül közéjük tartozik, a legnagyobbak közé. Úgy tűnik, Szakolczay Lajos az elsők között fedezte fel Tűz Tamás jelentőségét. A Hét sóhaj a hegyen (Budapest, Magvető, 1987) c. válogatás bevezetője erre vall. De még Szakolczay előtt 1976-ban Kemenes Géfin László is értő bevezetést írt Tűz Tamás költészetéhez Halálos szójáték c. tanulmányában. A jóbarát kritikus három nagyobb periódust különböztet meg Tűz Tamás addigi költői művében: „Az első fiatalkori költészete; a verselés hagyományos, cselekmény-központú Ura, mely híven tükrözi a költő ártatlan, tiszta világát. A versek valami naiv, tökéletes paradicsomi közegben léteznek: a költő kozmikus áhítatában, amely bensőséges kapcsolatot létesít Isten és teremtett világa között. A második korszakban az éden elsötétül. A háború, a hadifogság, emigráció megrázkódtatásai a költő számára feltárják a világ valódi arculatát, s kénytelen elismerni, hogy a föld nem paradicsom. Verselése is megváltozik, elmélyül, komplikáltabb, keményebb, gondolatcentrikusabb lesz. Ez a nagy filozófiai költemények időszaka, amelyben már nem gyermekként, hanem sokat szenvedett felnőttként boncolja Isten s ember viszonyát. Isten teremtése után itt a természet működése köti le figyelmét. A harmadik a férfikor költészete, a nagy költészeti megújulás kora. A költő visszaszerzi belső édenét, de ez az éden csodálatosabb és gazdagabb, mint az ifjúkoré; visszaszerzi ártatlanságát, de ez már magasabb, misztikus ártatlanság; a verssel újrajátszani kezd, de itt már a ,gyermek-felnőtt' játékának lehetünk tanúi, amellyel a költő korunk legkomplexebb, legkorszerűbb magyar poézisét alkotja meg. Ez a képi-szójátéki korszak, ahol Isten s természet kreatív világa után az alkotójátszó ember kerül előtérbe." Kemenes-Géfin másfél évtizeddel ezelőtt írta tanulmányát. Tűz Tamás költészete az utolsó 10-15 évben még magasabbra ívelt, és hihetetlenül termékeny volt: ezt a negyediknek nevezhető periódust jól elemezte Szakolczay a Hét sóhaj a hegyen c. válogatás elején. „Az ő [TT] késő férfikori költészete – újabb és újabb kalandjai miatt öregedést egy pillanatig sem mondanék – harc: az elveszett belső éden visszaszerzése, és most már egy, a korábbi magasabb szinten való megörökítése misztikus ártatlanságként, s ugyanakkor elrugaszkodás ettől a ,holtponttól'. Kitörés az évtizedekig fegyelmezetten vállalt kalodából – ha istenkísértésként hangzik is eme életúttal kapcsolatban – az érzéki gyönyörök felé. Szinte minden megszólalása vihar: a test rapszódiája. . ." Egyre nyíltabban vall a papköltő a szerelem hús-vér gyötrelméről; „a Szemünktől kék az égbolt (1982) című verseskötet szerelmi ciklust záró szonettkoszorúja, az Amoris via dolorosa már valódi férfi-nő viszonyról. . ." Erosz-thanatosz: szerelem és halál, gyönyör és az idő múlása, a vég közeledte miatti gyötrődés alkotják Tűz Tamás kései versei, „őszikéi" két pólusát. Most beteljesedett, amit férfikora delén megénekelt egyik legszebb versében, az 1957-es Hét sóhaj a hegyen c. misztikus vallomásban, most, amikor elérkezett a számadásra, megtért a Szépséghez. Most visszhangra talált benne Ő, aki teremtette, „legalább annyira, mint a madarak énekében". Nyugtalan Isten-keresése elcsitult, s most már nem „tünemény-mivoltában" fogja fel Istent, hanem látja „úgy, ahogy létezik": „Ez hát az ítélet. / Mindent nekem adtál, csak éppen magadat nem. / A táj Veronikakendőjén halványan parázslik arcod / s én lehunyom szememet keserű szégyenemben, / mert szereteted által vagyok ily távol tőled. / Miért nem fosztasz meg mindenemtől, / hogy hamarább hozzád jussak?" Élete végén megjárta a keresztutat is (Amoris via dolorosa), amit keresett és kért, hogy hasonló legyen Urához: „Keresztedért is úgy kell tülekednem. / Ha meg-botlom, csak akkor bukkanok rá. / Add nekem magadat egészen! / Töviskoszorúddal együtt." Talán nem is volt olyan rettenetes a találkozás, mint sejtette. Talán a kamaszos éh-szomj, a teljes valót, mindent látni, ízlelni, megtapasztalni akaró soha-meg-nem-elégedés valami metafizikai szomjat, istenéhséget takart. „Körülkóstolgatni a nagyvilágot, / mielőtt a redőnyöket lehúzzák. . . / Megízlelni – egy forró fémkanálból – / a teremtés gőzölgő velejét / s mielőtt a józanság tele belép, / kihörpinteni istenigazából" – írta a Körkép a Gianicolóról c. versében. Mintegy erre utal vissza a IV. „sóhaj": „Mohóságomat bocsásd meg akkor, / mert annyit akarok belőled, / amennyit lélegzetem és szívdobbanásom csak elbír." Igaz, élete utolsó szakaszában talán túlságosan ráfeledkezett az illanó teremtményekre, a tűnő szépségszikrákra, amelyek – mint Ágostont – talán eltávolították azok Teremtőjétől. De már előre megénekelte, tudta, hitte, hogy Krisztus örökre lefoglalta, amikor meghívta papjának, és foglalóként rányomta lelkére pecsétjét: Boldog vagyok megbélyegzésem
biztos tudatában Odaszorítom fejem a
kereszthez, (Hét sóhaj a hegyen, VI.)
Dékány Endre A KERESZTÉNY JELENSÉG AZ IRODALOMBAN A keresztény ember életének középpontjában, szemléletének mélyén az áll, hogy ő az „örökkévalóság jegyében", igézetében él. Élete a megkezdett örök élet, amelynek terve, kezdete és folyamata Isten végtelenségének terében mozog, cselekszik, oldódik fel. Ha átérezzük ezt, tudomásul kell vennünk, hogy örökkévalóságra vagyunk ítélve, s ennek csak elenyésző töredéke a földi élet. Ebben a rövid életszakaszban kell megtalálnunk és valósítanunk Isten reánk vonatkozó tervét, ami egyedül a miénk. Ez a fölfedező, kutató, önmagát és környezetét, célját fölismerő munka, törekvés a mi szabad akaratunktól függően közelíti meg az eredeti elgondolást. Megvalósításában hivatásunk szerint Isten teremtő művének munkatársaivá leszünk – amint a Megváltásban is folytatjuk Jézus művét. Ezekkel a gondolatokkal jutunk el a keresztény jelenség eszméjéhez, annak értelméhez, s ennek jegyében közelítjük meg a művészetben s a mi esetünkben az irodalomban való szerepét. Ez a teremtő-alkotó tevékenység ugyanis a legnyilvánvalóbb és legmegragadóbb formában éppen a művészetben mutatja föl a világ felé az embernek ezt a végtelenül magasrendű hivatását. Kassák Lajostól hallottam éppen 80. születésnapján: „Csak az a művészet – műalkotás –, ami még soha nem volt. A művész – ha igazán annak nevezhető – teremt." „Notre Dame-i megtérése után Claudel azt a döntő felfedezést tette, hogy a művészet és a költészet mennyei eredetűek" – írja a megtérőről Gyergyai Albert. Teremt, hiszen az igazi művész – még ha akarja – sem ismételheti meg magát, amint a természet sem, amelyben – tudjuk – egyetlen falevél sem ugyanolyan, mint bármelyik másik. A teremtett világ hivatása, hogy revelálja Isten létét a látható és láthatatlan nyomokban és jelekben – a művész pedig Istent és a világot szólaltatja meg. A világot, amelyben Claudel szerint „semmi sincs hiába, semmi, aminek üdvösségünkhöz ne volna köze". Pilinszky írja: „A költészetnek vannak közlésen túli közlései is." Majd másutt: „A hallgatás az üres lélek tükre, a csend az Istenbe ágyazódó léleké." (Claudel-Varillon) A „közlésen túli közlés", a csend már idézi azt a tüneményes valóságot, amit mi keresztény jelenségnek nevezünk, s erre utalnak Pilinszky szavai is: „Az írásnak van egy része, amit én írok, és egy másik, ami íródik; engem ez érdekel igazából." A Szó – Ige – nála megtestesül, s így joggal mondhatja: „. . . hitem szerint minden művészet vallásos fogantatású. . . A művészet a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatása, korrekciója, beteljesítésére tett kísérlet... A művészet mintha ennek az elvesztett megtestesülésnek lenne méterről méterre való visszahódítása." E gondolatok mélyén Pilinszkynél ott rejlik egy másik: „A probléma nem Isten léte, hanem jelenléte." Mert, amint Pál apostol mondta az athénieknek az Areopaguszon: „Hiszen nincs messze egyikünktől sem; Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." Ezek a vallomások az irodalom látásmódját és lehetőségeit is megmutatják, s abban azt az isteni, keresztény jelenséget, amely akkor és ott is megjelenik az irodalomban, amikor Istenről, hitről szó sincs benne, mégis ott érzünk egy Jelenlétet. Ezt a jelenséget Claudel A selyemcipő c. kozmikus drámájának előtanulmányában így közelíti meg Semlyén Gyula: „Költészetét valami titokzatos homály, valami tompa misztikus köd üli meg, mely előtt megtorpan világossághoz szokott agyunk. Csakhogy ez a claudeli homály és ez a köd nem a fáradt szemek fátyola, nem a fény elégtelensége, amely az élet végső kérdéseit nem tudja már megvilágítani. Feltétel csupán, hogy új perspektíva bontakozzék ki szemünk előtt, művészi eszköz, mely lehántja a megszokott dolgok körvonalát, és a költő lelkéből született új és megkapó világ formáihoz vezet." Hadd idézzek erre a „homályra" egy, az olvasó gondolataiban továbbfejlődő, elhallgatásában is megragadó részletet Graham Greene sokak által ismert regényéből, A csendes amerikaiból, melynek befejező szakasza így szól (a belső monológ szereplője Fowler, aki megölette a Vietkonggal vetélytársát, Pyle-t): „Eszembe jutott az első nap, amikor Pyle mellettem ült a Continentalban, tekintetét az utca túloldalán lévő tejvendéglőre függesztve. Minden rendbejött körülöttem, mióta meghalt, de hogy kívántam, bár lenne valaki, akinek megmondhatnám, mennyire sajnálom." Igen, tudjuk, itt következik valami, a bánat után a hiányzó gyónás, az igazi megszabadulás a dolgok igazi rendje szerint, amint azt a keresztény lelkiismeret, az itt titokzatosan működő jelenség – s az író – sugallja. Így az ember a kozmikus ember látomásában áll elénk, amint az ismeretek bővülésével lelkébe mélyíti, s ott átélve élete lepárolt, egyéni részévé avatja a világot, mint az értékek rendjét, melyet egy láthatatlan igény sugall. Chesterton szerint: „Csak egy hit van: a világ rémuralma / nem bántja az aknát az almafán /. Egyetlen dolog szükséges csak: a Minden – / s minden egyéb hivalkodás csupán." (A Prédikátor könyvéből.) Ha belátjuk, hogy ez így van, akkor minden szükségszerű változás – még a romlás is! – metamorfózis lesz (emlékezzünk itt Baudelaire kötetének címére: A romlás virágai), tehát egy folyamat, amely átmegy egy másik dimenzióba. Ez a fajta hittel teli ráfigyelés és megtapasztalás kimondása egy irodalmi műben (amennyiben az valóban művészet) nem lesz gátja, inkább továbblendítője (finis intermedius-a) az alkotásfolyamatnak. Kassák e folyamatban kétféle művészi alkotásmódot különböztet meg: azt, amely ábrázolja, s azt, amely alakítja a világot. Nagyvonalú disztingválás ez, mint Pascalé is, aki szerint kétfajta megismerés van: a geométer – a lépésről lépésre közelítő – és az intuitív, a villanásszerűen mélyre ható. E nagyvonalú különböztetésen túl természetesen számtalan ágra-színre bomlik még ez a folyamat, még a (helytelenül nevezett) katolikus, ill. keresztény irodalmi alkotások terén is. Másként tűnik föl a keresztény jelenség Mauriac vagy Bernanos sötét tisztítótüzében, ismét másként Pilinszky tragikus humanizmusában, Böll ironikus-szatirikus kritikájában, Greene meghökkentő modern realizmusában, Villon ég és föld között feszülő balladáiban, Sík Sándor komoly és szelíd szeretetvilágában – s folytathatnám tovább a sort végeszakadatlanul. Az Örökkévalóság küldötte jelenség Chesterton Örökkévalóság c. versében így szólal meg: „Az égben majd mennyei fényben / fejtem a földi rejtélyt, / a pokol tüze hamvadását, / s a füvek győzedelmét..." Az Innen és Túl (Versek az Isten-kereső emberről) c. versantológia versei, költői tanúsítják annak a transzcendenciának sugalló erejét, amelynek közvetítője az „anima naturaliter christiana", a természeténél fogva keresztény lélek, amelybe behatol az isteni jelenlét, ennek az isteni milieunek (Teilhard) gyöngyházfényű sugárzása ihleti az alkotást, kelt sejtést és vágyakat, nosztalgiát, látomást. Íme, Zelk Zoltán kérdése (Felelj, ha vagy/ c. versében): „Szélfútta levél a világ / De hol az ág? De Ki az ág?" Ez az ág Sík Sándornál Cinegéjé-nek ága, Teilhard-nál az az „isteni milieu". Isten titokzatos jelenléte, mely „magához vonz mindeneket". Hányan keresik irodalmunkban is a rejtőzködő Istent, s jutnak el közelébe. Ady kiáltása hangos (Isten-kereső lárma): „Próbáltam sokféle mesét, / De hajh, egyik sem volt elég: / Szívemben, idegeimben / Kiabáló nagy lárma / Téged keres, Fölség! / Isten, a tied minden." Ady is eljut tehát a chestertoni „csak egy a szükséges: a Minden"-hez. József Attilánál is fel-felbukkan, majd eltűnik a rejtelem, amint egyéniségéhez közelít, s kopogtat a depressziós lélek falán (A kutya): „.. .egyszer csak előbúvik / nappali rejtekéből, / belőlünk / az az oly igen éhes, / lompos, lucskos kutya / és istenhulladékot, / istendarabkákat / keresgél." E néhány villanásban is föltűnik, hogy e Jelenség nem mérhető emberi mértékkel; nem az értelem geometriája talál reá, hanem az alkotó ember (s valamiképpen teremtő minden ember) belső végtelenjében bontakozik ki, művében fel-feltűnik, de nem siettethető csak emberi metódusokkal. „Semmi sem hátráltatja úgy a szándékok megvalósulását, mint az, hogy borzasztó jelentőséget tulajdonítunk a villámgyors győzelemnek" – halljuk Chestertontól. A folyamatot a kegyelem, annak belső sugallata irányítja, mértékeli. Ezért mondja ugyanő: „Az életerős szervezetek nem folyamatokról beszélnek, hanem céljaikról." A cél pedig a teremtő-alkotó társulás a kezdettől tartó isteni folyamathoz. A mulandóság, veszendőség és az örökkévalóság bennünk rejlő vágya sokszor emberfölötti feszültségek forrása. „Tér és idő keresztjére vagyunk mi verve, emberek" – idézi Pilinszky Simone Weilt. Az „úton lévő ember" nem kerülheti el a kereszt misztériumát, de ez a misztérium tündököl, amint húsvét ünnepén mondjuk: „Fulget crucis mysterium", és figyelmünket helyes irányba tereli. Ez a keresztény jelenlét formája az irodalomban, ez, amit Goethe oly csodálatosan fejezett ki és világított meg a Faust befejező szakaszában, amely Liszt Faust-szimfóniáját is ihlette: „Mindaz, mi elmúlik, / csak földi jelkép; / A fogyatékos itt / tökéletes szép; / A mondhatatlan is / alakra lel; / Az Örök Női visz / magasba fel." A Chorus Mysticus így énekli el azt, amit a költő az Örök Nőben, annak megszentelt jelenségében látott meg, a Szűz Anya, Mária anyai melegségében, a megmaradás állandó reményében, a változás fölfelé ívelésében, ami minden igazi alkotás lényegében rejlik. Ez a misztikus kórus – az alkotó emberé – visszhangzik Baudelaire-nak a művészeteket zengő versében, a Fároszok-ban is. Engedjék meg, hogy ennek, az általam oly sokszor csodált versnek befejező versszakaszaival zárjam ezt a néhány gondolatomat, eszmélődésemet arról, amit én az irodalomban fölfénylő keresztény jelenségről tapasztaltam. Mind-mind ez a szitok, e
káromlás, e kínból Millió őrszemen futó hang,
égi hullám, Mert ez, Uram, a
főbizonyosság, mely erőnkről
Vertse Márta LORENZO DEL ZANNA GRAHAM GREENE-RŐL Érvényes-e még ma is – több mint 50 év távlatában – az 1991. április 3-án elhunyt népszerű angol író üzenete? – teszi fel a kérdést Lorenzo del Zanna jezsuita, a La Civiltá Cattolica c. olasz jezsuita folyóirat január 4-i számának cikkében. Vagyis érthető-e még elbeszélő művészetének és színműveinek vallásos problematikája azok számára, akik századunk második felében születtek? Greene halálával véglegesen lezárul azon európai írók rendkívüli irodalmi tevékenységének korszaka, akik vagy a katolikus egyházba születtek, vagy ott kötöttek ki, miután megtértek az ateizmusból vagy más vallásokból; ez a korszak csaknem teljesen egybeesik századunkkal. A jelenség a XX. század elején vette kezdetét a katolikus, de már erősen laicizált Franciaországban, amelyen végigsöpörtek az egyházellenesség hullámai; lassanként kiterjedt a lutheránus Északra, aminek az a furcsa következménye lett, hogy a húszas években a legnevesebb skandináv írók, némelyek Nobel-díjasok vagy a díjra jelöltek, katolikus konvertiták voltak. Néhány év különbséggel ugyanez történt az anglikán Angliában, és a második világháború után Németországban is. Egyetlen kivétel Olaszország volt, ha eltekintünk az Il frontespizio (Címlap) úgynevezett „katolikus íróinak" szűk körétől. Ezek közül a szerzők közül – sokuk az ötvenes években vált híressé Olaszországban a két évtizedes fasiszta „betiltás" után – a Mauriac-Bernanos-Greene triász emelkedett ki; őket csaknem mindig közösen emlegette a laikus és katolikus kritika, talán a miatt a „sátános" légkör miatt, amelyben leghíresebb regényeik szereplői mozognak. A nemzetközi sikert minden bizonnyal – nem kis mértékben – elősegítették a műveikből készített filmek, de az a sok vita is, amelyet klerikális körökben kiváltottak; voltak a papság körében, akik megtiltották, vagy nem ajánlották e művek olvasását, mint olyanokat, amelyek ártanak a hit teljességének, mások pedig, ha fenntartásokkal is, ezekben a művekben apologetikus, hitvédő motívumokat véltek felfedezni, vagy legalábbis ösztönzést a terjedő vallási és erkölcsi közömbösséggel szemben. E triászon belül Graham Greene Európán és a „katolikus" világon kívül is messzemenően a legnépszerűbbé vált mint „katolikus író". Érdemes mellesleg megjegyezni, hogy az 1926-ban katolikus hitre tért Graham Greene 1940-es „katolikus regényét", a Hatalom és dicsőség-et már 1942-ben kiadták magyarul is Sőtér István fordításában (1984-ben újra megjelent a Szent István Társulatnál). Mint világszerte, Magyarországon is ez volt Greene legismertebb regénye a háborús években. Az 1950-es és 1960-as években több Greene-fordítás jelent meg Magyarországon (nyilván Amerika-ellenessége és egyházkritikája miatt is), a 80-as évek elejétől pedig az Európa Kiadó sorozatban teszi közzé Greene válogatott műveit. 1938-ban jelent meg Graham Greene első „megtérése utáni" regénye, a Brighton sziklája (azelőtt csak egy versgyűjteménye látott napvilágot). Maga Greene így írt e regényről: „Ennek a könyvnek a megjelenéséig olykor minden más regényíróhoz hasonlóan dicsértek egy sikerért, olykor pedig eléggé elfogadható okok miatt elítéltek, de most felfedezték – milyen gyűlöletes kifejezés! –, hogy katolikus író vagyok. A katolikusok kezdtek túlságosan nagylelkűeknek mutatkozni hibáimmal szemben, mintha valamilyen klánhoz tartoztam volna, és ezért nem tagadhattak volna meg, míg egyes, nem katolikus kritikusok – úgy tűnt – azt tartották, hogy hitem, bizonyos szempontokból, tisztességtelen előnyt jelentett számomra kortársaimmal szemben." Ugyancsak a Brighton sziklája c. regényére emlékezve Greene elmondta: „Körülbelül 10 évvel a könyv megjelenése után a westminsteri bíboros érsek felolvasta nekem a Sant'Uffizio levelét, amely elítélte a regényt, mert 'paradox' volt és 'rendkívüli körülményeket' írt le. A szabadság ára az egyházon belül is az örökös éberség; de felteszem azt a kérdést, hogy vajon ugyanilyen kedvesen bánt volna-e velem bármelyik a totalitárius államok közül – legyen bár jobb- vagy baloldali –, amelyekhez Róma egyházát gyakran hasonlítják, amikor visszautasítottam, hogy átírjam a könyvet, azzal a mondvacsinált kifogással, hogy a szerzői jog kiadóim birtokában van. Nem került sor semmilyen nyilvános elítélésre, és az ügyet lassan annak a derűs feledésnek a fátylával borították be, amelyet az egyház bölcsen fenntart a jelentéktelen kérdéseknek." Elismerve, hogy a Hatalom és dicsőség volt az a könyv, amely számára a legnagyobb megelégedést szerezte, Greene beismeri „apologetikus" célját: „Úgy vélem, hogy a Hatalom és dicsőség az egyetlen irányregényem", vagyis azzal a szándékkal készült, hogy meggyőzze honfitársait és főleg a nem katolikusokat arról a tényről, hogy „különbséget kell tenni az ember és hivatala között"; a katolikus egyház szent mivolta nem függ alapvetően tagjainak és szolgáinak minőségétől, hanem Krisztus szentségétől, aki egyházában él és működik a Lélek által. Ezt a tételt, amelyet nem mindig értenek meg helyesen, már a regény címében kifejtette. Az 1948-ban megjelent A kezdet és a vég, valamint az 1951-es A viszony vége c. regények, a francia és az olasz apologetikusok lelkesedése következtében végleg beskatulyázták „szegény Graham Greene"-t a „nagy katolikus író" kényelmetlen meghatározásába, éppen akkor, amikor az író magánélete kezdett kevésbé épületes fordulatot venni. Kétségbeesve ettől a címkétől, Greene, megtérése elbeszélésének ezután következő változataiban mindenekelőtt arra törekedett, hogy csökkentse az esemény fontosságát és hitelességét. Az egészet szinte kizárólag csak annak a kívánságának tulajdonította, hogy érdeklődjék menyasszonya, a katolikus költőnő, Vivien Dayrelle Browning vallási meggyőződéséről. Nem pusztán a véletlenek egybeesése, hogy Graham Greene Sebzett lélek c, 1961-ben megjelent, utolsó teológiai témájú regényét a zsinat „kirobbanása" előtt írta meg és adta ki. Nemcsak arról volt szó, hogy lerázza magáról a katolikus címkét; Greene-t egyébként főleg az „emberi tényező" érdekelte. Vizslaszimattal megérezte – személyes tapasztalatból –, hogy változás van a levegőben. A jólét hullámával végleg véget ért a háború utáni időszak, az olvasó elfordult a teológia és az erkölcsi problematika túlságosan igényes témáitól, inkább a bűnügyi regényt kedvelte, vagy a politikai bonyodalmat, amelyet a hidegháború táplált, fegyver- és kábítószer-kereskedelemmel. A vallás iránti érdeklődés, amelyet János pápa egyedülállóan karizmatikus alakja ébresztett fel, nagyon rövid ideig tartott a tömeg számára; a zsinati lelkesedés az elkötelezett katolikusok vagy az ökumenizmusra nyitottabb protestánsok kisebbségére korlátozódott, és ez az ökumenizmus csak alig tudott ellenállni az egymást követő hideg zuhanyoknak, lefékezéseknek és ellenparancsoknak. A Sebzett lélek kiadását megelőző könyvek után számos olvasó, papok is, úgy fordultak Greene-hez, mint valamiféle lelki tanácsadóhoz. Lelkük legmélyén érintette őket, ahogyan az író durva közvetlenséggel szólaltatta meg hőseit a gyónás, az eucharisztia misztériumáról, bizonyos szentségtöréssel járó tettekről, amelyekbe a keresztény lelkek nem ritkán belebonyolódtak. Greene A menekülés útjai c könyvében bosszankodva adja elő ezeket a hozzá intézett panaszokat, majd így következtet: „Az előbb elmondottak cinikusnak és érzéketlennek tűnhetnek, de A kezdet és a vég és A kaland vége közötti években úgy éreztem, hogy a vallás áldozatai kizsákmányolnak és kimerítenek...; a lelki segélykérések kétségbe ejtettek tehetetlenségem miatt. Mire szolgál az egyház, ha nem arra, hogy segítsen ezeken a szenvedőkön? Mire szolgál a papság? Olyan voltam, mint egy mindenféle orvosi tudást nélkülöző ember egy pestistől sújtott faluban." Greene visszaemlékezései szerint ezekben az években született a kongói lepratelepen játszódó Sebzett lélek c. regényének két szereplője, Querry és Thomas atya. Greene egy 1982-ben adott interjúban ismét elmondta, hogy már körülbelül 30 éve nem áldozik, mivel nincs kedve megígérni azt, ami a feloldozáshoz szükséges, majd így következtet: „Az életkorral, igaz, növekedtek a kételyek, de nőtt a hitem is. Különbség van hívés és hit között. A Hit a hívés felett áll: azt lehet mondani, hogy Isten ajándéka, míg a hívésről nem lehet ezt elmondani, mert az értelmen alapul. Ezért én megőrzöm hitemet, bár a ,hitetlenség' hosszú szakaszain megyek keresztül." Ugyanebben az interjúban Greene így nyilatkozott a modern teológusokról: „Ezek a viták azt mutatják, hogy az egyház még úton van, és hogy nagyon távol vagyunk már az inkvizíciótól. Hans Küng szabadon tanít. Senkit sem közösítettek ki, még a másik végleten lévő Mons. Lefebvre-et sem. [NB. Az interjú még a katolikus egyház és a tradicionalista főpásztor közötti végleges szakadás és Küng tanítási mandátumának megvonása előtt készült.] Azt hiszem, ez a hitvita tette lehetővé számomra – folytatta Greene –, hogy felfedezzek egy szórakoztató, Chesterton-ízű paradoxont. P. Schillebeeckx nyilatkozatai arra törekedtek, hogy hihetővé tegyék a hihetetlent; belőlem ellenkező hatást váltottak ki: váratlanul újjáélesztettek egy mély hitet a megmagyarázhatatlanban, Krisztus feltámadásának misztériumában. És nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki így reagált. Vajon nem a kegyelem csodájáról van szó, számunkra, akik félig hitehagyók vagyunk?" Fél évszázaddal Greene leghíresebb regénye, a Hatalom és dicsőség megjelenése után, amelynek felejthetetlen főszereplője az iszákos és vértanú mexikói pap, az író fantáziájából megszületik egy másik papi alak, Monsignor Quijote, akit első olvasásra karikatúrának lehetne vélni. De azoknak a helyzeteknek a komikuma, amelyekbe El Toboso plébánosa kerül, öreg SEAT 600-asával, a Sanchónak nevezett volt kommunista polgármesterrel együtt, keserű nevetést fakasztanak, amely valamilyen módon előkészíti a tragikus végkifejletet, amely nélkülözhetetlen Greene regényeiben. A Cervantes ihlette mese két szereplője közötti párbeszédek monológhoz hasonlítanak Greene két lelke között, olyan dialektikával, amely, egyre csökkentve a távolságokat, végül oda vezet, hogy a két kép fedi egymást; és ekkor a szerző gondolatai és kételyei hitelesen kerülnek a felszínre. Szegény monsignor Quijotét igazságtalanul „a divinis" (a szent dolgok végzésétől) felfüggesztik. Önkívületben, mielőtt belehalna sérüléseibe, amelyeket a túlbuzgó carabinerosok előli menekülési kísérlet során szerzett, amikor autójával nekiment az apátság falának, még sikerül neki egy rövid misét mímelnie, és üres kezekkel képzeletbeli szent ostyát adni Sancho „elvtársnak". A plébános „csonka" miséje és a kommunista polgármesterrel akaratlanul létrejövő lelki közössége, valamint a monsignore istengyalázó álma (Krisztus leszáll a keresztről, és táncol a tömeg éljenzése közepette), felfedik Greene feszültségeit, álmait és az atyai ház utáni nosztalgiáját. P. Zanna Graham Greene-ről szóló ismertetése végén megállapítja, hogy a népszerű angol író egyes művei erősen korukhoz kötöttek. De jellegzetesen „horizontális" világunkban vajon nem jelentenek-e ösztönzést arra, hogy visszanyerjük a bűnnek és következményeinek érzékét, hogy megsejtsük a kegyelem titokzatos működését, amellyel a mai ember szinte minden kapcsolatot elveszített? Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy Greene ma is és még sokáig időszerű marad.
Rónai Zoltán „A SZERETET TÜZÉBEN ÉGVE" Még egyszer Keresztes Szt. Jánosról és magyar fordításairól A Szerelemnek élő lángja című cikkemben – „égő láng" elírás volt! –, mely a misztikus líra csúcsának, Keresztes Szt. János költeményeinek magyar fordításait igyekezett számba venni, álltak ezek a sorok: „Eltekintve a címek zűrzavarától, itt a meglepő adat: a Cánticó-nak legalább három magyar fordítása jelent meg, a Noche oscurá-nak öt, más verseknek három. ,Legalább', mert talán nem mindegyiknek sikerült nyomára jutnom; különösen ha folyóiratokban láttak napvilágot."1 Meg kell jegyezni, e sorok írójának a költő szülőhazájában csak a spanyol költészet három magyar nyelvű antológiája állt a rendelkezésére (1895, 1944, 1962), meg azok a művek, amelyek az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában a karmelita szent neve alatt szerepeltek. A gyanú nem is bizonyult alaptalannak, vagy a remény hívságosnak: ma már a Cántico öt és a Noche oscura nyolc fordításáról tudunk, és összesen kilenc magyar költőről, illetve fordítóról, akik Keresztes Szt. János átültetését megkísérelték. Indokolt tehát, hogy még egyszer foglalkozzunk a magyar fordításokkal és a költő alakjával, s talán hivatkozni sem kell arra, milyen megemlékezésekre készül az Egyház és az irodalom világa: halála 400. és születése 450. évfordulójának megünneplésére (1591. december 14., illetve 1542. június 24.). Mert Keresztes Szt. János szellemóriás volt. (Testben inkább az ellenkezője. Ezért mondhatta Avilai Szt. Teréz egy rendtársával való érkezése láttán: „Másfél barát jött...") Ami a magyar szövegeket illeti, egy kedves hazai olvasó hívta fel figyelmünket Szedő Dénes fordításaira. Faludy György új, Test és lélek című műfordítás-kötetének egyik jegyzete vezetett a Noche oscura egy másik változatának nyomára, időközben pedig megjelent Szabó Ferenc Szomjúság-forrás című kötete további fordításokkal. De említést érdemelnek a módosítások is, amelyeket Takács Zsuzsa eszközölt Cántico-fordításán. Időrendben Faludyval kell kezdenünk: 1938-ban adta közre Dicsértessék címmel „A katolikus líra remekeit". A Szent Ambrustól Rainer Maria Rilkéig terjedő, középkori többségű sorban ott van „San Juan de la Cruz" . A lélek éjszakáján című versével2. Ez a kis antológia különben – 34 költeményével – a válogatás nehézségét is példázza. Rilkén kívül a XIX–XX. századokból csak két, költőként aligha számon tartott pápát találunk, viszont hiányzik Francis Thompson és Charles Péguy, hogy csak olyanokat említsünk, akik akkor már nem éltek, s így életművüket befejezettnek kellett tekintem. Hiába keressük a katolikus líra talán leghíresebb szonettjét is, A megfeszített Krisztushoz címűt (XVI. sz.), melynek szerzőségét még nem sikerült tisztázni; tulajdonították Avilai Szt. Teréznek, Keresztes Szt. Jánosnak, Loyolai Szt. Ignácnak és Xavéri Szt. Ferencnek is. Nem mehet el azonban az ember szó nélkül Faludy György egy meglepő megjegyzése mellett. A Test és lélek kötetében a spanyol-arab Abul Haszán Assustári Misztikus szerelem című verse kapcsán írja: „... a szúfik egyik kedvenc témáját dolgozza fel: a hívő találkozását az égi kedvessel – istenséggel vagy angyallal – szerelmi légyott formájában. (Ugyanezt a verset később Keresztelő Szt. János is megírta, lásd fordításomban .. .)"3 Eltekintve attól, hogy Keresztes és nem Keresztelő Szt. János volt a költő, legfeljebb ugyanazt a témát énekelte meg újra, mint más mohamedán misztikusok is – a karmelita költővel kapcsolatban mindig emlegetni szokták őket –, nem pedig „ugyanazt a verset". A ferences Szedő Dénes (1902–1983) fordításai először folyóiratban jelentek meg, majd más fordításokkal és saját költeményeivel együtt kötetben Facimbalom címmel (1981)4. Összesen tíz költeményt ültetett át Keresztes Szt. Jánostól, köztük két olyan négysorost is, melyek hitelességét nem mindenki ismeri el. Szabó Ferenc új kötetében megelégszik a négy leghíresebb vers lefordításával, a Cántico esetében a 31 versszakos változatot választja a hosszabb, 39-40 szakaszos helyett. Ennek magyarázatát nem a kötetben, hanem az Új Ember 1989. március 26-i számában találjuk. Ott írja A hit éjszakájában című cikkében: „A 31. strófa lezárta a Cánticót, a hozzáadások (fokozottabban allegorizálók) költőiség szempontjából nem érik el az eredeti színvonalát; bizonyos tartalmi ismétlések is vannak." Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy mindenütt a hosszabb szerepel – legfeljebb a 11. versszak hitelességét vitatják –, mert magától a költőtől származik. Másrészt különösen érdekes számunkra, hogy Szabó Ferenc a fordítással kapcsolatban is tesz megjegyzéseket: „Szerelmem mint a hegységek, / Magányos, árnyas völgyvonulatok, / Mint exotikus szigetek, / Mint zúgó folyamok, / Szerelmes szelek sivítása... – Igazában a mint fölösleges (csak a könnyebb érthetőség kedvéért fordítom így), mert a spanyol költeményben nincs copula. (A magyar nyelv alkalmas ennek érzékeltetésére a névszói állítmánnyal: 'Szerelmem: a hegységek' vagy így: 'A hegységek: Szerelmem."6 Éppen fordítástechnikai szempontból tanulságos a Noche oscura e három magyar tolmácsolása , A lélek éjszakája, Ének a titkos egyesülésről, ill. A sötét éjszaka dala címen. Három költő fordít, közülük kettő pap. A lírai formáról tehát egyik sem mond le, kettőjüket pedig feltehetően a legnagyobb mértékben érdekli a tartalmi hűség. Szedő Dénes mind a nyolc versszakban szigorúan követi az eredeti formát, a rímképletet (ababb) és a szótagszámot (7-11-7-7-11) a két nyelv különböző alkata és a szótagolás más rendszere ellenére. (E nehézségekről az előző alkalommal szó esett.) Faludy is az eredetiből indul ki, de az utolsó előtti rövid sort mindig meghosszabbítja. Nála 7-11-7-11-11 a leggyakoribb képlet, de nem bánja, ha hét helyett csak hat, tizenegy helyett csak tíz szótag van. Szabó Ferenc jár el a legszabadabban: a nyolc versszakban hat különböző megoldást találunk; a „rövid" sorok hét vagy kilenc, a „hosszú" sorok kilenc, tizenegy vagy tizenhárom szótagosak. Lássuk azonban a Noche első szakaszát e három fordításban: Lelkem mély éjjelén, midőn szívem szerelmi láncban égett, (ó boldog égi fény!) elhagyni béna hallgatásba révedt kunyhómat titkos útra vitt a lélek. (Faludy)
Vaksötét éjszakában vágyra lobbanva, jóllehet szorongtam – szerencse vitte lábam –, látatlan kiosontam, béke honolván immár otthonomban. (Szedő)
Egy sűrű, sötét éjen (Szabó) A két pap költő – az eredetihez híven – a második szakasz végén megismétli az első befejező sorát. Faludynál a két sor teljesen különböző: kunyhómat titkos útra vitt a lélek" – „és szótlanul; hűs fűbe tért a lábam". Az ötödik szakasz végén Faludy és Szedő viszont átmentik az alliterációt, míg Szabó lemond róla: „... ez éjben, mely öléig lett vezérem, / s veres vérébe olvadt veres vérem!" (Faludy) – „... vegyítő éj homálya, / ha Mátkájának mása már a mátka!" (Szedő) -„. . . a mátkalelket szűzi Jegyesével, / ha már kiégett szerelme tüzében" (Szabó). Hasonlóképpen Szabó Ferenc eltekint Cántico-fordításában egy állandó rímképlet alkalmazásától, mely Keresztes Szt. Jánosra oly jellemző; találunk az eredetihez hasonlót, más versszakok viszont egyáltalán nem rímelnek. Helyette meglep egy-egy ritka szép szóval („esztenák"), és hűségesebben követi az érzelmi fokozást. Hasonlítsuk össze Szedő Dénes és Takács Zsuzsa az előző írásunkban már méltatott, rímes fordításával! Szedő megtartja a Dombi Márk adta Szellemi páros ének címet, Szabónál A lélek jegyesi éneke, Takácsnál A lélek éneke (A lélek és a Vőlegény párbeszéde alcímmel.) Pásztorok! körbe járva akol-állásait a hegyoromnak, s netalán rátalálva, kit vallók királyomnak,
mondjátok neki: vágy öl meg maholnap. (Szedő)
Pásztorok, kérve kérem, míg nyájatok a hegyi legelőn jár, ha látjátok, ki nékem kedvesebb bárki másnál,
mondjátok, senyvedek, halott vagyok már. (Takács)
Pásztorok, kik arra jártok A dombtetőn az esztenák körül, ha látnátok, mondjátok néki, ki mindennél drágább nekem: Kíntól kesergek, lankadok, meghalok. (Szabó) Előző írásunkban kifogásoltuk, hogy Takács Zsuzsa rendkívül igényes fordításában néha annyira eltávolodik az eredetitől, hogy „kicseréli a szerepeket", így az Újabb strófák az isteniről esetében, ahol a vadászból vad lesz. Ezt a költeményt Szedő is átültette Sebzetten a vágy sebével címen, de hű maradt az eredetihez: Nem kétségben bontva
szárnyat, (Takács)
Szerelemnek mély sebével, (Szedő) Egy másik népszerű, általában A forrás címen emlegetett költeménynek is öt magyar fordítása van. Itt az a meglepő, hogy egyszerű refrénjét (aunque es de noche) mindenki másként magyarította: „ha éjjel is van" (Kállay Miklós) – „pedig éjszaka van" (Vas István) – „jóllehet éj van" (Szedő) – „bár éjszaka van" (Takács) – „bár tart az éjszaka" (Szabó). Talán tudatosan kerülte egyik-másik az egyezést? Egyáltalán mennyire kötelezett a fordító arra, hogy ne vegye át mások szerencsés megoldásait? Végül Takács Zsuzsa, az 1988-ban megjelent, a Lélek éneke című kötet fordítója, a budapesti Vigilia három számában közölt részleteket a Cánticó-ból és a költő hozzá fűzött, prózai magyarázataiból8, s felhasználta az alkalmat a kötetben közölt szöveg módosítására. Bizonyára a szent kommentárjai is hozzájárultak a szöveg értelmezéséhez. Lényegesebben változott a nehéz, utolsó versszak: Pillantás föl nem érte. Megtört Aminadab hatalma rajta, a harcnak íme vége: forrásait fakasztja, a lovasság a rohamot föladja. Nem néztem másra többé. Kár, hogy Takács Zsuzsa elismerést érdemlő munkájában ezúttal sem jelölte meg, milyen szöveget, kiadást használt. A kritika mai állása szerint ugyanis a Cántico mindkét kommentárja (a 39 és a 40 versszakos változathoz) magától Keresztes Szt. Jánostól származik. Befejezésül egy anekdota, mely fényt vet a költő munkájára és a misztikus ihletének kérdésére. Egyszer egy, a költemények szépségétől elragadtatott apáca megkérdezte Keresztes Szt. Jánost, Isten mondta-e tollba azokat a gyönyörű szavakat. A válasz ez volt: „Hol az Isten adta, hol én kerestem őket..." 1 Katolikus Szemle, 1988,4.sz. 312–319. old. 2 Dicsértessék. A katolikus líra remekei. Fordította Faludy György. Singer és Wolfner h.n. (Budapest), é. n. (1938). 3 Test és lélek. A világlíra 1400 gyöngyszeme. Faludy György műfordításai. Magyar Világ, Budapest 1988. 662. old. 4 Facimbalom – Szedő Dénes versei és műfordításai (Egy kötetben Az egyszerűség útja - Ferences írások – Assisi Szent Ferenc írásai c. művekkel.) Szt. István Társulat, Budapest, 1981. 307–324. old. 5 Szabó Ferenc: Szomjúság-forrás. Olvasónapló, versek és tanulmányok. Róma 1989. 121–152. old. 6 Szabó, 130. old. 7 Keresztes Szent János: A lélek éneke. Fordította és az utószót írta Takács Zsuzsa. Helikon Kiadó, h.n. (Budapest), 1988. 8 Takács Zsuzsa: Hogyan olvassuk Keresztes Szent Jánost? A lélek éneke – A lélek és a vőlegény párbeszéde. Részlet. Vigilia, 1989, 3. sz. 173–183. old. – Keresztes Szent János: A lélek éneke – A lélek és a vőlegény párbeszéde. Vigilia, 1990,5a 321–327. old. és a 6. sz. 411–417. old.
Szabó Ferenc PROKOP-KIÁLLÍTÁS RÓMÁBAN Köszöntjük az aranymisés pap festőt 1992. április 15-én (nagyszerdán) nyitotta meg Szörényi László római nagykövet a Magyar Kultúrintézetben Prokop Péter kiállítását, amely 47 különböző technikával (olajgrafika, ecsetrajz, vegyes grafika, tollrajz, vegyes technika...) készült és különböző időkből való műalkotást mutat be. A két terem festményeit szemlélve magával ragadott bennünket a színek varázsa. Prokop is Napistennek hódol e színekkel, mint az 1976-os „József Egyiptomban" c. olajgrafikájának fiatal „Józsefje" az óriási napkorong alatt. – Szörényi László olasz nyelvű bevezető előadása után röviden Prokopp Mária művészettörténész jellemezte a festő technikáját, majd maga a művész vallott önmagáról, amint már más (mintegy 80) kiállítása alkalmával is megtette, valamint újabban könyveiben is (most fogalmazza kilencedik könyvét, mondotta). Cseppkőbarlang c. könyvében ezt olvassuk: „Harminchárom éve a mediterrán kultúra éltet. De ez nem jelenti azt, hogy hazámtól elidegenedtem, sem azt, hogy beolvadtam. Sőt itt sikerült önállóvá cseperednem." A nagykövet így kommentálta a „Prokop-paradoxont": „nem megmaradni idegenben, hanem igazán felnőni azzá, aminek született." Az 1919-ben Kalocsán született pap festő 1957-ben érkezett Olaszországba, azóta Rómában él és alkot: „Rómában vált igazi kalocsaivá." Prokop Péter, aki nemrég egy szentföldi zarándokúttal ajándékozta meg önmagát aranymiséje alkalmából, Krisztusok, Madonnák, szentek között él, maga alkotja a saját „mennyei Jeruzsálemét", amely expresszionista-szürrealista, ugyanakkor az egész emberi drámát, a szenvedést és az örömöt, a szépséget és a torzulásokat, rútságokat is tükrözi. Főleg a szépség igézetében él és alkot „a szépet a szépért" jeligével. A teremtő ihlet – a Lélek műve ez! – akkor is vallásossá teszi festészetét, amikor nem vallásos témát dolgoz fel. Prokop így vallott magáról a kiállítás megnyitóján, majd (1992. IV. 22-én) a Vatikáni Rádióban kérdéseimre válaszolva: „Becsületesen festve eljutok a szakrálishoz. Amikor festek, kizárólag festőnek érzem magam. Lelkemben pap vagyok: a színekben és szavakban keresem az ihletet a titokzatos nyelvezethez. Különös? Nem akarom magamat vallásos festőnek nevezni, jóllehet az vagyok." Amikor pedig arról kérdeztem, hogy mit szól benyomásomhoz: festményeit vallásosabbaknak tartom, mint írásait (mármint az élet és az emberek látását, ábrázolását), így válaszolt: „Keresztény voltom miatt hitemről – persze a százéves Prezzolini módján, aki úgy szerénykedett: ,ha a hitet megkapnám, szégyenlenék vele dicsekedni' – csak úgy vallhatok, amennyiben lelki eufóriám átsüt kompozícióimon, melyek polemizálásra nem is alkalmasak. De mindenkiben bujkál kisördög. Nevezzük kritikai érzéknek. Nem tudom nem meglátni a fonákot is, ami viszont a szavak nyergébe jól odaültethető. A próféták is károgtak, Jézus is él borotva-korholásokkal. Lejajozza a farizeusi képmutatásokat. A simogatás csak félemberi. Nem verhetem ki meglátásaimnak az élét." Prokop Péter első kiállítása, amint Szörényi László is emlékeztet rá, 1957-ben ugyanott volt, a Palazzo Falconieriben, mint most, 1992 tavaszán: „Nemcsak a Szent István Házat indázta be festményeivel, mint egy termékeny gyümölcsfa (hogy Tamási Áron jellemzését idézzem Németh Lászlóról), nemcsak szülővárosának adományozott múzeumnyi képet, hanem tucatnyi magyarországi, európai és amerikai városban is állított ki, és gazdagította e városok gyűjteményeit. (...) Köszöntsük tehát a mestert, aki egy kiállítás erejéig visszatért e falak közé; köszöntsük annak a reményében, hogy ez a Palota is újra és visszavonhatatlanul része lesz annak a szellemi magyar Árkádiának, amelynek otthonául rendeltetett, és amelynek most már mindig is meg akarjuk tartani" – hangsúlyozta a Prokop-kiállítást megnyitó beszédében Szörényi László nagykövet.
DOKUMENTUMOK Jacques Jullien STRESSZ ÉS EGYENSÚLY A PAPOK ÉLETÉBEN A franciaországi Rennes érseke 1992. március 19-i keltezéssel írta papjainak az itt következő cikket. Fáradtság, visszatérő szívproblémák, hirtelen halálesetek, mindenféle egészségügyi bajok, amelyeknek a papok áldozatul esnek – van, miért szóljon a vészcsengő. A Le Supplément című folyóirat, amely az etika, az erkölcsteológia és az embertudományok közti határkérdésekre specializálta magát, tavaly decemberben különszámot szentelt a stressz témájának. A La Croix napilap olvasóinak postája bőségesen megszólaltatta ezeket a problémákat. Merjek-e itt beszélni róluk? Ez azzal a kockázattal jár, hogy megtetézzem azok szenvedéseit, akik a nap terhe alatt görnyednek. De azzal, hogy elhallgatjuk ezeket a komoly kérdéseket, nem fogjuk a dolgokat előbbre vinni. A tények magukért beszélnek Egészségügyi bajok, fizikai fáradtság, életkor szűkítik le tevékenységünket, éppen most, amikor a papok előtt kiszélesedik lelkipásztori feladatkörük tere: oldallagos ellátásra szoruló plébániák, sajátos lelkészi munkák, olyan szolgálatok, amelyeket régebben fiatalabb papok láttak el, stb. Nem is beszélve – és ez is egyre terhesebbé válik – a bizonytalanságról, az agressziókról és a betörésekről. A háttérben pedig ott van az álló- és küzdőképesség. Nem érezzük fáradalmainkat, amikor látjuk az aratnivaló növekedését. Nem érezzük fáradalmainkat, amikor a termést begyűjtjük. De amikor túlságosan kiszáradt vagy túlságosan kavicsos földet munkálunk meg, amikor az aratás soványnak ígérkezik, vagy amikor a nap kiperzseli a fiatal hajtásokat, akkor a fáradtság átvált kimerültségre. Nemde ez a helyzet számos lelkipásztori erőfeszítésünkben? Végig kellene itt gondolnunk az elvetett magról szóló példázatot (Mt 13, Mk 4, Lk 8). Mindezt megtetézi az a tátongó mélység, amely elválasztja egymástól a keresztény erkölcsöket és a hívek életét plébániáinkon, sőt családjainkban is. Főleg pedig elégtelennek ígérkezik a váltás, a papságra jelentkező fiatalok igazi nagylelkűsége ellenére. . . Ne is beszéljünk a magányról. Azt mondhatjátok: ugyancsak messze állunk attól a hálaadástól, melyre nagyböjti levelemben buzdítottalak! Ügyeljünk a tények igazságára! Stressz és fáradtság nem a papok kizárólagos osztályrésze; általános jelenségről van szó. Milyen sok velünk egykorú világi – szakszervezeti, gazdasági vagy politikai felelősök –, milyen sok orvos vagy tanár – akik új és jelentős problémák útkereszteződésén állnak helyt – éli ugyanezt a fajta stresszt, és gyakran még inkább, mint mi. Persze nekik van hova visszahúzódniuk, a családjuk; mi viszont, papok, szolgálatunk rabjai vagyunk, kényre-kedvre befoghatok, gyakran nincs pihenőnapunk se szombaton, se vasárnap, se hétfőn. De azért a világiak helyzete itt sem problémamentes. Visszahúzódni a családi életbe? Ez gyakran minden inkább, mint nyugalmas kikötő; új ellentétek, új problémák fakadnak belőle: a gyerekek nehézkes tanulmányi előhaladása, a munka, a munkanélküliség, az affektív élet, nem is beszélve a legrosszabb magányról, amikor befagy a hitvesi vagy szülői párbeszéd. Valójában az egész társadalmat átfogó problémáról van szó. Mégis igaz, hogy kortársaink leállnak 60-65 éves korban, nemegyszer már korábban; nekünk pedig, papoknak, akkor kezd a feladatunk súlyosabbá válni. Mit tegyünk hát? 1. Kíméljük magunkat! Az egészség egy talentum. Gyümölcsöztetni kell. Vakációzás, sport, egészséges életmód nem számít luxusnak. Kiegyensúlyozott étkezés (ez feltételezi, hogy gondoskodunk a szükséges háztartási munkaerőkről, közös étkezésről, ahol erre mód adódik, beadva a közösbe a gazdasági ügyosztály által rendelkezésünkre bocsátott anyagiakat, stb.). A higiénia, az alvásra szükséges idő megtartása. El kell ismernünk, hogy ilyen szempontból jelentős erőfeszítésekre van szükség. Száműzni kellene az éjszakába nyúló, véget nem érő gyűléseket; a szakemberek szerint a munkateljesítmény jelentősen csökken annak arányában, ahogy az este közeledik. Itt-ott csökkenteni lehetne a vasárnapi misék számát, például arra törekedve, hogy ugyanaz a pap ne végezzen háromnál több misét szombat estétől vasárnap délelőttig. 2. Rendszeres orvosi ellenőrzés. Ezt bizonyos egyházmegyékbe bevezették. Másutt viszont a papok azt kérték, hogy hagyják őket saját felelősségükre. Ez nem áll útjában annak, hogy biztassuk egymást a minimális elővigyázatosság megőrzésére ezen a téren. Ugyanakkor a közjó előmozdításával is törődjünk: mivel élvezzük a társadalombiztosítást, annak egy kicsit a társ-vagyonkezelői is vagyunk – használjuk, de úgy, hogy nem élünk vele vissza. Aztán: tartsuk magunkat ahhoz a kezeléshez, amelyet az általunk választott orvos előír. 3. Fogjuk egybe életünket! Az egészség nem valami abszolút jó. Meg kell tanulnunk, hogy tudatosan gazdálkodjunk vele; de arra is meghívást kaphatunk, hogy feláldozzuk azért, ami lényeges. Ez a lényeges pedig az Úrnak és testvéreinknek szolgálata. Mindazonáltal ez az Úrnak és testvéreinknek tett teljes önátadásunk – ahelyett, hogy többlet stressztényező lenne – az egyházban életünk egységbe fogásának és a stresszek lecsillapításának forrásává válhat. a) Olykor saját magunkat tartjuk a jó Istennek. Azt hisszük, hogy nekünk kell megváltanunk a világot. „Nem arra kaptam megbízást, hogy ezt önnel elhitessem – felelte Bernadette Lourdes plébánosának –; arra kaptam megbízást, hogy önnek megmondjam." Feladatunk nem a lehetetlen; a lehetetlen az Isten mestersége. Tőlünk azt várják el, hogy tegyük meg a tőlünk telhetőt: gyűjtsük össze az öt kenyeret meg a két halat (vö. Mk 6,38), és kérjük Istent: most már ő végezze el az ő munkáját: a lehetetlent. b) Ez a magatartás békét teremt és lecsillapít. Lehetővé teszi, hogy elfogadjuk korlátainkat, és belehelyez az alázatosságba. Az a munka, amelyet nem tudunk elvégezni, sokszor jobban elfáraszt, mint az, amelyet megtettünk. Gyakran az érett kor válsága ez. A negyvenéves ember rádöbben korlátaira, balsikereire, arra, hogy lehetetlen visszahozni, meg nem történtté tenni a múltat. A hitben, mely alázatos és szerény, megtanulja elfogadni őket, felajánlani azzal együtt, ami sötétség bennünk, tudván, hogy Isten előtt semmi sem elveszett. És ez a megbékélés útja. c) Erre hív Szent Pál. „Egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között; fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben; ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom az összes gyülekezet gondja miatt. Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy ne égnék én is?" (2Kor 11,25-29.) „Legszívesebben tehát az erőtlenségekkel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem." (Uo. 12,9.) d) Nem arról van szó, hogy a konkrét problémák elől meneküljünk, és azokat kiüresítsük valami áltató lelki értelmezés révén. Arról van szó, hogy egész életünket belehelyezzük ebbe az átfogó perspektívába, amely megadja neki egységét, dinamizmusát, és megbékélését is. Egy nagyon ismert pszichoanalista mondta el nekem egyszer: mennyire megdöbbent azon, hogy meggyőződéses keresztényeket lát, akik nem képesek a bennük rejlő lelki energiákat felhasználni egészségük megszilárdítására. Jócskán igaza volt. e) Szeretem egy pap következő tanúságtételét, amely a La Croix 1992. március 13-i számában jelent meg: „Egy szó sem esik a boldog papokról! Önök rosszul céloztak; mert ezek számosan vannak; ismerek ilyeneket, és én is közülük vagyok! Igaz, öregszünk (jómagam 81 éves vagyok); igaz, elfáradtunk; igaz, csökken a vallásgyakorlás; igaz, a közhangulat az énre, mindenütt az énre irányul; igaz, a világiakkal való együttműködés problémákat vet fel. Na és? ,Segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta.'" Ennek a papnak is igaza van. Erőnk fogytán Olykor azonban megesik, hogy „szamár testvér" összeroskad, vagy „lélek nővér" megroppan. Nem bírok többé megfelelni a várakozásoknak. A vezérlőművek nem engedelmeskednek. Képtelennek bizonyulok arra, hogy énemet kézbe fogjam. Nincs energiám, nincs kedvem semmihez. Bágyadtság állt be. Maguk a lelki energiák felmondták a szolgálatot. A kimerült ember válsága ez, hozzájárul nemegyszer a magas életkor válsága, és megkettőzi lelki válság is, amilyet Jeremiás tapasztalt meg (15,18): „Olyan vagy hozzám, (Jahveh,) mint a csalóka patak!" Jeremiás és más próféták és sokan a szentek közül megtapasztalták ezt a válságot. Az Úr halálküzdelmének ideje ez. Halálküzdelem, mely mindig megújul: „őr-álló, meddig tart még az éjszaka?" (Iz 21,11.) Nagyon fontos ilyenkor egy testvéri jelenlét, talán hallgatásba merült jelenlét. A halálküzdelmét vívó Jézus ezt tanítványainál kereste, háromszor is: „Szomorú az én lelkem mindhalálig... Simon, alszol? Nem bírtál egy órát virrasztani?" (Mk 14,34.37.) Nagyon fontos ilyenkor, inkább, mint valaha, hogy tekintetünket a szentek és a próféták tanúságtételén nyugtassuk. Akkor is, ha éjszaka van. Főleg akkor, ha éjszaka van. „Jól teszitek, ha a prófétai beszédre mint sötét helyen világító fényforrásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben." (2Pt 1,19.) Ez a hűség, ez a reménykedés nagy apostoli fontossággal bír. Ez még mindig és teljes mértékben apostoli szolgálat, evangelizálás és Eucharisztia, részesedés az Úr halálküzdelmében, szenvedésében és halálában, és egyben feltámadás is a magunk számára és az egész nép számára. „Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál." (Róm 8,28.)
Nemzetközi Teológiai Bizottság AZ ESZKATOLÓGIA NÉHÁNY IDŐSZERŰ KÉRDÉSE A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1990. decemberi teljes ülésén vitatta meg és hagyta jóvá ezt a dokumentumot, amelyet J. Ratzinger bíboros, a bizottság elnöke engedélyével a La Civiltá Cattolica 1992. márc. 7-i száma tett közzé (1992 I 458-494). – Kivonatos, erősen rövidített fordítás. A Vatikáni Rádió magyar osztálya készítette. – A dokumentum egy bevezető után 11 pontban fejti ki a feltámadás keresztény reménységét. Bevezetés Krisztus feltámadásának állítása nélkül a keresztény hit hiábavaló (vö. 1Kor 15,14). De mivel bensőséges kapcsolat van Krisztus feltámadásának ténye és a mi jövendő feltámadásunk reménye között (vö. 1Kor 15,12), a feltámadt Krisztus egyben alapja a mi reménységünknek is, amely mostani földi életünkön túlra nyílik. Csakugyan, „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél." (1Kor 15,19.) E reménység nélkül lehetetlen lenne keresztény életet élni. (...) A mai világban mégis számos veszély fenyegeti a keresztény reménységet. Ezt a világot ugyanis mélyen megjelölte a szekularizmus, amely – az 1985-ös püspöki szinódus zárójelentése szerint – „az emberről és a világról alkotott autonóm szemléletben áll, tehát amely elvonatkoztat a misztériumtól, sőt azt elhanyagolja és tagadja. Ez a teljes evilágiság az ember teljes szemléletének lefokozása." Az evilágiság mintegy légkört alkot, ebben él korunkban igen sok keresztény. Csak nagy nehézségek árán tudnak megszabadulni befolyásától. Ezért nem meglepő, hogy egyes keresztények körében is kételyek támadnak a végső reménységet (feltámadást) illetően. Gyakran szorongva tekintenek a jövő halál elé; lesújtja őket nemcsak „az a tudat, hogy közelednek a fájdalom és a test felbomlása felé, hanem sokkal inkább az a félelem, hogy mindennek mindörökre vége szakad a halállal" (Gaudium et spes 18). A keresztények a történelem minden korszakában ki voltak téve a kételyeknek, de a mi időnkben sok keresztény szorongása a reménység meggyengülését jelzi. Minthogy „a hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása" (Zsid 11,1), hasznos lesz nagyobb szilárdsággal emlékezetünkben tartani a katolikus hit jövendő sorsunkra vonatkozó igazságait. Megpróbáljuk ezeket az igazságokat összefoglalni, különösen is kiemelve azokat, amelyek közvetlen választ adhatnak a mai szorongásokra. Így a hit a reménység támasza lesz. (...) 1. Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk (Miután összefoglalta az Újszövetség és a dogmatörténet ide tartozó főbb megállapításait, a dokumentum az eszkatológiára vonatkozó állítások helyes hermeneutikáját, értelmezését sürgeti:) – A tulajdonképpeni teológiai hermeneutikának teljesen el kell fogadnia a kinyilatkoztatott igazságokat. Isten ismeri a jövendőt, és kinyilatkoztatja azt az embernek mint hitelre (elhivésre) méltó igazságot. – Ez nyilvánult meg Krisztus feltámadásában; erre hivatkozik mindig a patrisztikus irodalom, amikor a holtak feltámadásáról beszél. – Az emberről és a világról alkotott felfogásnak – a Szentírásra és az értelemre támaszkodva – olyannak kell lennie, hogy feltárja az embernek és a teremtett világnak magas hivatását. De még inkább hangsúlyozni kell, „hogy maga Isten a teremtmény 'legvégső" sorsa. Ha Őt elértük, ez a menny, ha Őt elveszítettük, ez a pokol; ha Ő megkülönböztet, ez az ítélet, ha Ő megtisztít, ez a purgatórium (tisztítótűz). Ő az, akiben a véges lény meghal, és általa támad fel Érte és Benne az ember. Isten ilyen, amikor a világhoz hajlik Fiában, Jézus Krisztusban, aki Isten megnyilatkozása és a ,végső valóságok' összefoglalása." (Hans Urs von Balthasar, „Eschatologie", in: Fragen der Theologie heute, 1957,407k.) (...) 2. Krisztus eljövetele, a mi feltámadásunk (A dokumentum a Szentírás és az egyházatyák alapján elveti egyes mai teológusok nézetét, amely szerint az ember feltámadása rögtön a halálban történik – mert ez tagadja a feltámadás realizmusát, hiszen a test nélküli földi feltámadást tételezi fel –, azzal az indokkal, hogy platonizmust látnak a halál után a testtől „elvált lélek" fennmaradásában. A visszautasított teória egyébként mellőzi a feltámadás közösségi jellegét.) 3. Közösség Krisztussal rögtön a halál után az Újszövetség szerint (Az Újszövetség – túlhaladva az ószövetségi seol-hiten – azt állítja, hogy egy bizonyos közbeeső állapot van a halál után az égbe került üdvözült lélek Krisztussal való találkozása és a végső, testi feltámadás között. A dokumentum számos idézetet felsorol.) 4. A feltámadás valósága a mai teológia összefüggésében (Az ember halála és a világ vége közötti átmeneti időszakot vallotta az egész keresztény hagyomány, csak a XX. századi teológiában kezdett elterjedni az a felfogás, amely ezt a két fázist tagadja: főleg protestáns teológusok magyarázzák azt, hogy az ember teljesen meghal – illetve a teljes ember meghal, és az idők végén Isten a semmiből újrateremti a teljes embert. Egyben azt is hangsúlyozzák, hogy nem kell többé halhatatlanságról és feltámadásról beszélni, hanem csak feltámadásról. Amikor az új tendencia katolikus teológusok körében is kezdett terjedni, a Szentszék egy a püspökökhöz intézett levélben -1979. máj. 17-én – ezt a nézetet nem tartotta összeegyeztethetőnek a jogos teológiai pluralizmussal.) Mindezeket az elméleteket a bibliai tanúság és a keresztény hagyomány komoly vizsgálata alapján kellene mérlegelni, akár magának az eszkatológiának, akár az antropológiai előfeltevések helyességének megállapításához. Mert ésszerűen felmerül a kérdés, hogy vajon egy (teológiai) elmélet könnyedén elvonatkoztathat-e minden olyan motívumtól, amelyekből származik. Különösen is számolni kell ezzel, amikor egy meghatározott teológiai irány nem katolikus felekezet alapelveiből eredt. Továbbá számolni kell az ökumenikus dialógus számára kedvezőtlen mozzanatokkal is, hiszen a kérdéses új felfogás (irány) néhány evangélikus teológus körében támadt, de nem felel meg a nagy lutheránus hagyománynak, amely ma még érvényben van az evangélikus hívek nagy többsége körében. A különvált keleti keresztények (ortodoxok) körében még szilárdabb a meggyőződés, hogy a halál után a lélek várja a test feltámadását. Mindezek a keresztények azt vallják (pl. az Ágostai Hitvallás), hogy szükséges a ,lelkek eszkatológiája', mert a holtak feltámadását Krisztus végső eljöveteléhez kapcsolják. Ezenkívül, ha a keresztény hitvallásokon kívülre tekintünk, láthatjuk, hogy a nem keresztény vallásoknál a lélek halhatatlansága közös meggyőződés. (...) 5. Az ember a feltámadásra hivatott A II. vatikáni zsinat a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban tanítja (14. és 18. pont): „Az ember test és lélek egysége. Testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, amelyek benne emelkednek fel a legmagasabbra, és általa szólalnak meg, hogy felszabadultan dicsőítsék a Teremtőt. (. . .) Nem önáltatás, ha az ember az anyagi világnál magasabbrendűnek ismeri el, és ha többre tartja magát, mint a természet egy részecskéjének vagy a társadalom valamilyen névtelen alkatrészének. Belső valójával ugyanis az anyagi mindenség fölé emelkedik; ebbe a mély belső világba vonul vissza, amikor szíve rejtekét keresi fel; itt Isten vár reá, a szívek vizsgálója, és ő is itt dönt saját sorsa felől Isten előtt. Amikor tehát az ember felismeri, hogy benne szellemi és halhatatlan lélek van, nem valami csalóka ábrándképpel, merőben a fizikai és a társadalmi körülmények egy termékével hitegeti magát, hanem épp ellenkezőleg, egy mélységes tárgyi igazságra talált rá." (GS 14) Ezekkel a szavakkal a zsinat elismeri a spontán és elemi tapasztalat értékét, amely révén az ember a földi teremtménynél magasabbrendűnek észleli magát, és biztosan azért, mivel képes Istent megismerni és szeretni. Az ember és a többi teremtmény közötti alapvető különbség a veleszületett boldogságvágyban nyilvánul meg, amely miatt az ember elborzad a gondolattól, és elveti azt, hogy személye teljesen megsemmisül a halálban; „az ember lázad a halál ellen, mivel magában hordja az örökkévalóság magját, amely nem vezethető vissza a puszta anyagra." (GS 18) Mivel ez a halhatatlan lélek szellemi, az Egyház vallja, hogy Isten a teremtője minden emberi lényben. Ez az antropológia teszi lehetővé az eszkatológiát, amelyet jeleztünk, tehát a két fázist. Mivel ez a keresztény antropológia az elemek („test-lélek") kettősségét foglalja magában, amelyek szétválhatnak (tehát különválhat „a szellemi és halhatatlan lélek"), egyesek platóni dualizmussal vádolták. De a „dualizmus" kifejezést különbözőképpen lehet érteni. Ezért, amikor a keresztény antropológiáról van szó, helyesebb, ha dualitást-kettősséget mondunk. Másrészt, mivel a keresztény hagyományban a lélek továbbélése a halál után nem végleges állapot, és ontológiailag sem a végső, hanem „átmeneti", ideiglenes, és a végső feltámadáshoz van rendelve, a keresztény antropológia egészen sajátos, és különbözik a platonikusok ismert antropológiájától. (A dokumentum a továbbiakban még jobban elkülöníti a keresztény felfogást a platonizmustól, és vázolja Szent Tamás antropológiáját is.) 6. A keresztény halál A sajátosan keresztény antropológia konkrét módon lehetővé teszi, hogy megértsük a halál jelentését. Minthogy a keresztény embertan szerint a test nem a lélek börtöne, amelyből a rab szeretne szabadulni, nem is olyan ruha, amelyet az ember könnyen levethetne, a halál – természetszerűen szemlélve – senki számára sem kívánatos dolog, sem nem olyan esemény, amelyet az ember nyugodt lélekkel átkarolhatna, anélkül hogy előtte ne kellene legyőznie a természetes elborzadást. Senkinek sem kell szégyenkeznie azért, ha megtapasztalja e természetes borzalmat, amelyet a halállal szemben érez, hiszen maga az Úr is szenvedett saját halála előtt, és Pál is megvallotta, hogy nem akarja ezt a „levetkőztetést", hanem a „felöltöztetést" (2Kor 5,4). A halál kettéhasítja az embert bensőleg. Sőt, mivel az emberi személy nem csupán lélek, hanem a lélek és a test lényegi egysége, a halál eléri az egész személyt. A halál abszurditása világosabb lesz, ha figyelembe vesszük, hogy a történelmi rendben Isten akarata ellenére létezik (Bölcs 1,13–14; 2,23–24): mert „az ember nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna" (GS 18). A halált egy bizonyos bűnbánati szemmel fogadja el a keresztény, aki szeme előtt tartja Szent Pál szavát: „a bűn zsoldja a halál" (Róm 6,23). Természetes az is, hogy a keresztény szenved a szeretett személy halála miatt. Jézus is könnyekre fakadt, amikor barátja, Lázár meghalt (Jn 11,35). Mi is sirathatjuk, kell is siratnunk kedves halottainkat. Az a borzalom, amelyet az ember a halállal szemben megtapasztal, és a lehetőség, hogy legyőzze ezt a borzalmat, jellegzetesen emberi magatartásra vallanak, tehát teljesen különböznek mindenfajta állati magatartástól. A halál ebben a világban olyan alkalom, amelynek kapcsán az ember emberként mutatkozhat, és meg is kell mutatnia emberi mivoltát. A keresztény ezenkívül más motívumokra is támaszkodik, hogy legyőzze a halálfélelmet. A hit és a remény megmutatják a halál másik arcát. Jézus a halál előtti szorongást az Atya akaratának fényénél vállalta (vö. Mk 14,36). Meghalt, hogy „fölszabadítsa azokat, akik a halál félelméből egész életükön át rabszolgasorban sínylődtek" (Zsid 2,15). Következésképpen már Pál vágyakozott arra, hogy eltávozzék és Krisztussal legyen; ezt a szeretetközösséget Krisztussal a halál után Pál úgy tekinti a jelen élet állapotához viszonyítva, mint a „legjobbat" (Fil 1,23). (...) (Pál) a halált úgy tekinti, mint kaput, amely a halál után a Krisztussal való szeretetközösséghez vezet. (...) Ez a pozitív szempont a halál keresztény értelmezésében csak akkor érvényesül, ha az „Úrban halunk meg", az Újszövetség kifejezése szerint (vö. Jel 14,13). Így a földi élet a Krisztussal való halál utáni szeretetközösséghez van rendelve, ami már megvalósul a testtől elvált (üdvözült) lélek állapotában, jóllehet ez ontológiailag még tökéletlen, nem teljes állapot. (Vö. XII. Benedek pápa 1336-os dogmahirdetését: Denz.-Schönm. 1000.) Minthogy a Krisztussal való szeretetközösség nagyobb érték, mint az egzisztenciális teljesség, a földi életet nem lehet a legfőbb értéknek tekinteni. Ez igazolja a szentek misztikus halálvágyát, amely ahogy mondtuk, elég gyakori. A szent élet révén, amelyre Isten kegyelme hív bennünket, és amiért segítsége támogat, mintegy megszakad a halál és a bűn közötti eredeti kapcsolat, nem mintha a halált fizikailag eltörölné (Isten), hanem mivel ezzel kezdődik az örök élethez vezető út. Az új meghalási mód részesedés Krisztus húsvéti misztériumában. A szentségek felkészítenek erre a halálra. A keresztség, amelyben titokzatos módon meghalunk a bűnnek, megszentel bennünket, mert részesít Krisztus feltámadásában (Róm 6,3–7). A keresztény, amikor magához veszi az Eeucharisztiát, amely a „halhatatlanság orvossága", megkapja a Krisztus feltámadásában való részesedés biztosítékát. Az Úrban való halál burkoltan azt is jelzi, hogy van egy másfajta meghalási mód is, vagyis amelyik elszakít az Úrtól, és a második halálhoz vezet (Jel 20,14). Az ilyen halálban legfőbb módon megnyilvánul a bűn ereje, amely révén a halál a világba lépett (vö. Róm 5,12), tehát elszakít Istentől. (...) 7. Az egyház valamennyi tagjának „sorsközössége" Krisztusban (Ez a pont főleg a II. vatikáni zsinat tanítását foglalja össze a Lumen gentium kezdetű konstitúció VII. fejezete alapján: „A zarándok egyház eszkatologikus jellege és egyesülése a mennyei egyházzal". 8. A lélek megtisztulása a dicsőséges Krisztussal való találkozásra (A purgatóriumról és a halottakért végzett imáról szóló katolikus tanítás.) 9. Az emberi élet megismételhetetlen egyszerisége. A reinkarnáció problémái (A mai világban egyre terjed a reinkarnáció vagy lélekvándorlás hiedelme; ezzel állítja szembe a dokumentum a katolikus tanítást.) 10. Az isteni terv nagyszerűsége és az emberi élet komolysága (Isten egyetemes üdvözítő terve és a kárhozat lehetősége.) 11. Lex orandi – lex credendi (Az egyház imája, liturgiája tükrözi a végső dolgokra vonatkozó hitet.)
SZEMLE Lékai Lajos O. Cist.: A ciszterciek – eszmény és valóság. Budapest, Szent István Társulat, 1991, 516 lap, 720 forint. A karácsony előtti hetekben került könyvpiacra magyar nyelven a magyar szerzőnek eredetileg angol nyelven megjelent és immár világszerte ismert monográfiája, a ciszterci rend standard története díszes, illusztrált kiadásban. Lékai Lajos ciszterci szerzetes és történész, Szekfű Gyula kiváló tanítványa, 1947-ben több rendtársával együtt Magyarországról Amerikába került a rend Spring Bank nevű kolostorába. A fiatal tudós itt hézagpótló könyv írására vállalkozott: mivel a 20. század során nem jelent meg mű, amely a ciszterci rend történetét korszerűen, tudományos igénnyel feldolgozta volna, úgy döntött, hogy maga végzi el ezt a nagy munkát. A rendelkezésre álló forrásmunkák segítségével megírta az 1953-ban The White Monks (A fehér barátok) címen megjelent rendtörténeti munkáját. Könyve nagy port vert fel, az angol kiadást egy-két éven belül követte a francia és német nyelvű fordítás, átdolgozás. De Lékai csak e kezdeti kutatásai során döbbent rá igazán, mennyi a fehér folt, ismeretlen terület a rend közel kilenc évszázados történetében. Elhatározta, hogy tanítás mellett ezek felderítésére szenteli idejét, energiáját. Időközben a magyar ciszterek Texasban, Dallas mellett alapítottak kolostort, és Lékai Lajos 1956-ban a dallasi katolikus egyetem történelemprofesszora lett. Professzori munkája mellett hosszú évek során számtalan európai, elsősorban franciaországi könyvtárban és levéltárban kutatott, minden fellelhető nyomtatott és kézírásos dokumentumot áttanulmányozott, mikrofilmen óriási kiadatlan levéltári anyagot gyűjtött össze, amit aztán feldolgozott, s a feldolgozott anyagot több tucatnyi folyóiratcikk formájában hozta nyilvánosságra. Kutatásaiban kezdettől fogva hűséges és energikus munkatársra talált rendtársa, Zakar Polikárp, a későbbi generális apát személyében. Több mint két évtizednyi fáradhatatlan munka után aztán 1977-ben végre megszületett rendtörténeti kutatásainak második szintézise The Cistercians – Ideals and Reality címmel. Lékai neve és életműve a ciszterci rendtörténetírásban ettől kezdve fogalommá vált. Könyve hamarosan flamand, spanyol, japán és olasz nyelven is megjelent, s ez a könyv jut el most végre magyar nyelven a magyar olvasó kezébe. Lékai új könyve, bár nagyjából követi a korábban megjelent The White Monks szerkezetét, nem saját korábbi könyve átdolgozása, hanem teljesen új mű. A kötet első része időrendben tárgyalja a ciszterci rend történetét az alapítástól, 1098-tól egész a II. vatikáni zsinatot követő évekig. A második rész témák szerint mutatja be a ciszterci életforma, lelkiség, műveltség, liturgia, művészet és gazdálkodás sajátosságait, a ciszterci apácák és a laikus testvéri intézmény történetét, a ciszterci szerzetesség viszonyát a környező társadalomhoz. A harmadik rész mintegy harminc oldalon részletes könyvészeti útmutatást ad, fejezetenként sorolva fel a felhasznált irodalmat. A Függelékben a legrégibb ciszterci okmányok magyar fordítását találja az olvasó, valamint megismerkedhet különböző korokból származó statisztikai felsorolásokkal, tanulmányozhatja a térképeket a férfi kolostorok középkori elterjedéséről. A könyvet a ciszterciek magyarországi történetét bemutató tanulmány zárja Hervay Ferenc Levente tollából. A kötetet részletes név- és tárgymutató teszi használhatóbbá. A könyv nemcsak eseménytörténet és adattár; Lékai a korok, események kiegyensúlyozott értékelésével, különféle döntések, cselekedetek értő és megértő megítélésével irányítja az olvasót a történések gyakran alig kibogozható útvesztőjében. A könyvet az angol eredetiből a texasi Our Lady of Dallas ciszterci monostor négy szerzetese és a Magyarországon élő ciszterci Hervay Ferenc Levente fordította magyarra. A fordítást Zakar Polikárp lektorálta, és egészítette ki a rendtörténeti kutatás legújabb eredményeivel. A könyv magyar kiadása munkájának a dandárját Hervay Ferenc Levente végezte el a kötet sajtó alá rendezésével. Lékai Lajos 1981-ben agyvérzés következtében fél oldalára megbénult, és elvesztette beszélőképességét. Még sok további eredményt ígérő tudományos munkássága derékba tört. De amikor most életműve koronájának magyar fordítását először tarthatta kezében a szerző, a meghatódottságtól kicsordultak a könnyei. Lelóczky Gyula Donát Szabó Ferenc: Napfogyatkozás. Kereszténység és modernség. Eszmetörténeti tanulmányok. Róma, 1991. Ugo Detti, 463 oldal. Az istenhit elhomályosulása jellemzi a vége felé közeledő huszadik századot. Mintha csak – Martin Buber szavaival – állandó napfogyatkozásnak lennénk tanúi. Az ember mindenünnen kitörli Isten nevét. Ha azonban a fényforrás – Isten – eltűnik, elsötétül a visszfény – az ember is. Ezt a témakört dolgozza fel p. Szabó könyvében a probléma mélyre menő elemzésével, és a rá adott feleletek szolid filozófiai és hittudományi megindoklásával. Mivel a szerző az egész témakört beleállítja a történelmi fejlődésbe, megéljük a könyv fejezetei nyomán a századokon keresztül vívott szellemi harcot, és lemérhetjük a magyar egyház nagyjainak, Pázmánynak, Prohászkának eddig még ismeretlen és nem kellőképpen méltatott szerepét világegyházi vonatkozásban is. Ízelítőt kapunk aztán abból, hogyan gondolkodnak az adott témáról a világi keresztények. A könyv utat mutat a jelenben, de biztos látással feltárja a jövőbe vezető utat is, hogyan kell keresnünk a hit megújulását, világnézetünk keresztény megalapozását a marxizmus összeomlása utáni szekularizált légkörben. Az ateizmus Marx szinte veleszületett tulajdonsága volt: az emberi öntudatot tette meg a legfőbb istenségnek. Hiába írta neki apja: „Az erkölcsiség szilárd támaszra talál a tiszta istenhitben... A hit az ember számára szükségesnek bizonyul; vannak olyan pillanatok az életben, amikor maga az ateista is, akarva-akaratlanul, leborul a Magasságbeli előtt." A könyv bevezetője egy hosszú fejezetben lexikonszerűen tárgyalja a kereszténység és modernség problémáját, és átfogó áttekintést ad a témáról egészen a zsinat utáni időkig. Az első részben – „A modernkor hajnalán" – példaszerűen látjuk Pázmány munkásságát, mellyel az európai szellemi áramlatokat is beviszi a katolikus megújhodásba. Az olvasó számára nagyon értékes felvilágosítás Pázmány ökumenizmusa, egyházszemlélete és a keresztény lelkiség alapjairól szóló tanítása, melyek szentbeszédeiben jutnak kifejezésre. A kor jezsuita iskoladrámái mutatják, mennyire áthatotta az apostolkodás a szellemi és művészi élet minden területét. A keresztény filozófia világraszóló üzenetét a drámahősök ajkáról olvassuk le. A második részben p. Szabó a múlt és jelen modernista válságot tárgyalja. Itt fűzi be könyvébe Prohászka püspök hitbeli, szellemi és társadalmi-szociális megújhodásra törekvő munkásságát, melyet a szerző szintén a századforduló táján jelentkező európai eszmeáramlatokba állít bele. A keresztény szellemű egzisztencializmus és perszonalizmus segít bennünket abban, hogy megértsük és értékeljük hazánk nagy püspökét, aki, mint a vele rokon gondolkodású Theilhard, messze megelőzte korát gondolataival, és akinek modern kereszténységét a zsinat kodifikálta. „Korszerű papnevelés, a klerikalizmus falainak ledöntése, sőt munkáspapi mozgalom, a laikátus bevonása az egyház küldetésébe, együttműködés egy pluralista társadalomban (ateista állammal!), népnyelvű liturgia (egészen a Lefebvre-ügyig!) – minden mai korszerű (zsinati és zsinat utáni) kérdés felmerül itt – 1919-ben!" – Prohászka korszakalkotó munkásságának bemutatása után Teilhard vízióját festi meg p. Szabó: az egyetemes Krisztus örök jelenlétét a világfejlődésben és az emberi erőfeszítés megszentelését. A probléma irodalmi vetületét éljük meg egy érdekfeszítő fejezetben, mely a mai regények bibliai témáit gyűjti össze. Majd a magyar keretekbe visszatérve rámutat a szerző Márai megváltáskeresésére és Németh László, a „hitetlenül is hivő író" üdvösségkeresésére. A könyv harmadik részében a zsinat utáni kor vajúdó kereséséről olvasunk, és tömérdek indítást kapunk a praktikus életből, a teológusok vitáiból, hogyan lehet a szekularizált világban keresztény hivatástudattal helytállni. P. Szabó könyvében nemcsak hatalmas filozófiai, teológiai és irodalmi anyagot dolgoz fel világosan, tagoltan és kellő rövidséggel, hanem utat mutat és kapcsolatot teremt a keresztény lelkiség területei felé is. Épp ezért nagyon alkalmas arra, hogy a mai lelkipásztor elmélkedve olvassa, prédikációihoz, előadásaihoz és konferenciáihoz mentsen belőle gondolatokat éppúgy, mint egyházhű tanítást. Németh József
„Corona Fratrum". Pannonhalma, 1991. 403 old. Szennay András 1991. július 2-án töltötte be 70. életévét. „Sokunk számára alkalom ez a nap arra – úja a kötet bevezetőjében Várszegi Asztrik püspök, az új pannonhalmi főapát –, hogy visszatekintve hála ébredjen szívünkben. (...) Közösségünk, a „corona fratrum" veszi őt most körül – és mindannyiunk nevében adjuk át ezt a kötetet. Az írások – egy kivételével – a testvérektől származnak, többen írtak tanulmányt, de az írók, a tollforgatók mögött ott vagyunk mindannyian. Sokszínűek ezek az írások, ahogy egy közösség is különféle egyéniségekből áll. Az alap azonban ugyanaz: az evangélium és a regula lelkisége, és egy a cél is: evangelizációval és a kultúra szolgálatával Isten tervei szerint nemesebbé, emberibbé tenni magunkat és a világot, hogy megteremtsük feltételeit annak az országnak, amely már bennünk és köztünk van, amely felé mégis zarándokúton vagyunk mindannyian." – így Várszegi főapát. Említsünk meg néhányat a változatos tartalmú írásokból: Korzenszky Richárd egy nagyon időszerű témát boncolgat: „Az egyház feladatai a pluralistává alakuló társadalomban." Írása végén, a mai magyar helyzet leírása után így összegez: „Az egyháznak szüksége van bátorságra, küldetésének világos tudatára. Fönnáll azonban annak a veszélye, hogy nem viseli el a bírálatot. Másrészt azonban könnyen visszaélnek vele olyan politikai tényezők, amelyeknek nagyon jól jönne, ha tevékenységüket az egyház támogatná." Békés Gellért „Életszentség a szekularizált világban", Tarnay Brúnó „Intézmény és karizma" c. írásai szintén időszerű témákat érintenek. A kötet egyetlen nem bencés szerzője, Szabó Ferenc SJ. „A Zsinat nyomdokain" c. tanulmánya a teológus Szennay Andrást mutatja be, aki a Teológia c. folyóirat szerkesztőjeként és professzorként több, mint két évtizeden át a legkorszerűbb zsinati teológiát közvetítette Magyarország felé, illetve a zsinati „aggiornamento" egyik vezető egyénisége volt. A gyűjtőkötet végén megtaláljuk Szennay András publikációinak bibliográfiáját; ennek elején négy önálló kötet szerepel. P. Szabó főleg a köteteket elemzi, rámutatva az ott megjelölt feladatok időszerűségére; továbbá a magyar viszonyokat is szem előtt tartva megvilágítja a zsinat fogadtatását és a jelenlegi feladatokat. P. Szabó hangsúlyozza Szennay András nyomán, hogy a zsinat hivatás és feladat, és hogy a bencés főapát jelzései a zsinati „aggiornamentó"-hoz az 1989-es fordulat után is érvényesek. V.R.
Bindes Ferenc-Németh László (kiadók): „Ha engem üldöztek..."/. Válogatott dokumentumok a győri egyházmegye életéből 1945–1966. Bp., 1991, Mécs László Lap- és Könyvkiadó. 408 old. Ha majd egyszer megírják a magyar katolikus egyház 1945 utáni hiteles történetét, akkor a szerzők számára kihagyhatatlan és bőséges forrásmunkát jelent ez a dokumentumgyűjtemény. A mű tartalma: a Magyarországon az elmúlt négy évtizedben uralmon lévő kommunista rezsim egyházellenes tevékenységének legfőbb, legjellemzőbb iratai a győri egyházmegyéből, Papp Kálmán püspöksége húsz esztendejéből. Beleolvasva e szövegekbe, az ember beleborzong: Krisztusnak és egyházának ellenségei a 20. században is, akárcsak kétezer évvel ezelőtt és kétezer éven át, milyen leleményességgel, milyen fejlett stratégiával, máskor milyen együgyű primitívséggel akarják bomlasztani, tönkretenni, megsemmisíteni az egyházat, a vallást, a hitet! S milyen melengető jó érzés: elmúlt ez a korszak, Krisztus erőt adott, túléltük, a magyar katolikus egyház újjászületésének ideje köszöntött ránk! Az iratokat Bindes Ferenc, a győri Hittudományi Főiskola lelkiigazgatója és Németh László fiatal világi történelemtanár válogatta a Győri Püspöki Levéltárból; ők írták a kötet egésze elé, valamint az egyes fejezetek élére a jól informáló bevezetőket. A könyvalapozó része Papp Kálmán megyéspüspöki tevékenységét (1946–1966) mutatja be, jól dokumentáló iratok kíséretében, megvilágítva: 1948 után hogyan szűkült be a megyéspüspök – mindegyik hazai egyházmegyés püspök! – tevékenykedési lehetősége, hogyan bénították meg egyházkormányzati és pasztorációs lehetőségeit a politikai erők. (Az már egy külön tanulmány tárgya lehetne: egy-egy akkori püspök személy szerint hogyan reagált erre a beszorítottságra, bezártságra.) A kötet szerkesztője, Adonyi Sztancs János kilenc fejezetbe rendezte el az összegyűjtött anyagot. Az első fejezet jellegzetes korabeli papi sorsokat mutat be: a velük szemben alkalmazott megaláztatások, jogtiprások, törvényszegések, az internálások, a bírósági perek, a börtönévek embert, papot próbára tevő, a testi egészséget s a pszichikum épségét tönkretevő ördögi prését. Sok pap járta ekkor hősiesen saját különleges keresztútját. (Sokuk tragédiáját még fokozta, hogy szenvedéseiket nemcsak a külső kommunista ellenségek okozták, hanem belső egyházi tényezők is...) A kommunista hatalom fennen hirdette a minden vonatkozásban teljes s az alkotmányban biztosított hazai vallásszabadságot. A második fejezet dokumentumai viszont bizonyítják: a vallás gyakorlásának minimális lehetőségét is lépten-nyomon nyirbálták a központi és a helyi hatalom elszánt képviselői. Az egyház még templomain belül is csupán látszatszabadságot élvezett. 1949 szeptemberétől Magyarországon mind az általános, mind a középiskolákban fakultatívvá vált a hitoktatás. Erre elvileg saját elhatározása alapján mindegyik szülő beírathatta gyermekét. De főként a helyi kiskirályok – párttitkárok, tanácselnökök s mások – jeleskedtek abban, hogy igen-igen átlátszó módszerekkel lecsökkentsék a hittanra jelentkezők számát, minél több paptól megvonják az állami hitoktatási engedélyt, és hogy a hittanórákat minél többször megzavarják, megtartásukat lehetetlenné tegyék. Csakis az iskolában engedélyezték a fakultatív hitoktatás megtartását, hogy mindig szem előtt legyenek a hittanosok is, a hitoktatók is. A gyerekekkel való iskolán kívüli foglalkozást összeesküvés szervezésének minősítették. A negyedik fejezet a cenzúrával foglalkozik: a püspöki székház teljes levelezését, iratait, az egyházmegyei kormányzat, a papnevelő intézet egész ügymenetét ellenőrizték az állami hatóság képviselői, illetőleg csakis jóváhagyásukkal bocsáthatták ki közléseiket, körleveleiket, intézkedéseiket. Érdekes a következő fejezet címe: „Udvarolnak a politikai szervek." A kommunista párt és annak segédszervei a külvilág felé látványos akciókkal igyekeztek bizonyítani, hogy tulajdonképpen az egyház, a vallás, a hívek javát akarják. Valós céljukat – az egyház megsemmisítését – akarták ezzel az ördögi taktikával leplezni. Terjedelmes a hatodik fejezet; „A papi békemozgalom a győri egyházmegyében (1950– 1966)" címmel a békepapok Győr egyházmegyei főbb dokumentumai tárulnak az olvasó elé. Ezen sok jó szándékú papot is magába tömörítő, de végső soron az egyháznak kárt okozó papi mozgalom – amelyet lényegében a kommunista párt irányított! – hazai történetének teljes feltárása szükséges lenne már. Ugyanez mondható el a következő fejezetről is, amely az Állami Egyházügyi Hivatal és a győri egyházmegye „kapcsolatát" mutatja be. A „kapcsolat" szót a könyv szerzői tették idézőjelbe: ez a kapcsolat ugyanis – annak idején is mindenki tudta – abszolút kiszolgáltatottságot jelentett a teljhatalmú kommunista hivatallal szemben. Meg kellene írni az Állami Egyházügyi Hivatal dicstelen történetét is, híven az igazsághoz. (Ez a monográfia – biztos vagyok benne – a következő tanulsággal is járna: az egyház legyen lehetőleg minél függetlenebb az államtól, mindenfajta államtól, minden időben.) Ma már hümmögve olvassuk a nyolcadik fejezetbe összegyűjtött anyagot: nevessünk vagy mérgelődjünk azon, hogy milyen aktuálpolitikai témákat tárgyaltak a lelkipásztorok az esperesi „koronák", azaz értekezletek összejövetelein? Ezeket a nem éppen a lelkigondozás körébe tartozó napipolitikai-pártpolitikai napirendi pontokat az Állami Egyházügyi Hivatal tisztviselői, a békepapi mozgalom országos központi, egyházmegyei központi és helyi illetékes papi személyiségei kényszerítették rá e papi értekezletekre. Végül sok egyéb érdekes apróbb korfestő mozzanat került a „Szilánkok a keresztből" című zárófejezetbe. A jól szerkesztett, szép kiállítású, elgondolkodtató és meditációra, lelkiismeret-vizsgálatra késztető tanulságos kötetet egyformán jó szívvel ajánljuk papoknak és világiaknak, hívőknek és nem hívőknek, egykor a kommunista párton kívülieknek és hajdan pártbelieknek, fiataloknak és idősebbeknek. Végigolvasva, végigelmélkedve a kötetet, bennünket is áthat az összeállítók szándéka: „Munkánkat a keresztény megbocsátás szellemében végezzük. Nem akarunk felhánytorgatni vagy bíráskodni, csak kötelességszerűen emlékezni és emlékeztetni. Úgy gondoljuk, könyvünk pozitív visszaigazolás azon sok hívő és más meggyőződésű embertestvérünk számára, akik csöndben vállalták a megaláztatás és üldöztetés mindennapi keresztjét." A múlt tisztán látása egyik fontos emberi-evilági feltétele magyar katolikus egyházunk jelenlegi megújulásának, jövőépítésének. Ezt szolgálja ez a kötet is. Bárcsak minél hamarább megjelenhetne a második kötet, s a szerzők más egyházmegyékben is követőkre találnának, hasonló kötetek létrehozóiban! Jó lenne, ha minél szélesebb körben érvényesülhetnének e történeti tényfeltárások tisztázó és tisztító szellemi-lelki-erkölcsi hatásai. A kötet – sajnálatos módon – nem kerül könyvárusi forgalomba. Ára 250 Ft, megrendelhető a következő címen: Mécs László Kiadó, Budapest, Jókai tér 10. V/2. 1061., vagy Németh László, Iván, Árpád u. 18. 9374. Mészáros István
Erdélyi Zsuzsanna (szerk.): Boldogasszony ága. Tanulmányok a népi vallásosság köréből. SZIT, 1991, 228 old. Ez a Bálint Sándornak ajánlott gyűjtőkötet (amelynek megjelenéséhez a Művelődési és Közoktatási Minisztérium is anyagi támogatást nyújtott), kiváló hozzájárulás a lassan „elsüllyedő" népi vallásosság értékeinek megmentéséhez, amelyben Erdélyi Zsuzsannának (az archaikus imádságok gyűjtőjének) a Hegyet hágék, lőtőt lépek c. kötet (Magvető Kiadó, 1976) szerzőjének, páratlan szerepe van. Ő maga mutatja be az olvasónak a tanulmánygyűjteményt, amelynek törzsrészét, közel 100 oldalt, a saját tanulmánya foglalja el „Az archaikus népi imádságzáradékok történeti kérdései" címmel. Bő adatokkal illusztrálva tanulmányát, Erdélyi Zsuzsanna megmutatja, hogy a XIII. századig visszamenően követhető a szöveghagyomány, és az archaikus imádságok a ferences szellemiség által kialakított érzelemhangsúlyos vallásosságban gyökereznek. A néprajztudós tárgyal a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatáról, és rámutat a szájhagyományozó népi kultúra informatív képességére, forrásértékére. Igen jelentős a kötet vezető tanulmánya a tavaly pünkösdkor elhunyt római teológus, Alszeghy Zoltán jezsuita tollából, aki baráti munkakapcsolatban állt Erdélyi Zsuzsannával, amint a kutatónő tanulmányának záradékában közölt levélváltások is tanúsítják. P. Alszeghy már a Hegyet hágék. .. c. kötet megjelenése után elmélyült méltatást írt a Szolgálatban Erdélyi Zsuzsanna munkásságáról. Mostani tanulmánya („Vádlottak padján") a népi vallásosság újabban bírált jelenségét veszi védelmébe, megmutatva annak maradandó értékeit. Az ugyancsak jezsuita teológus, a New Yorkban tanító p. Babos István pedig a jel-jelkép, szimbólum-szimbolizmus problematikáját elemzi, beillesztve azt a szeretet-örvendezés, ünnep-liturgikus ünneplés üdvtörténeti távlatába („Az ünneplés a szeretet örvendezése"). Szigeti Jenő „A folklór és a Biblia" c. tanulmánya arra világít rá, hogy a magyar nép szellemi-lelki arculatán mit alakított a Biblia; Grynaeus Tamás „Látomások – túlvilága élmények a mai magyar népi szájhagyományban" című, jól dokumentált írása a túlvilági élményeket keresi a mai folklór paraszti misztikájában (a szerző orvos, ideggyógyász és a népi gyógyászat szakértője). Striling János „Boldogasszony ága, Szent György virága" c. írása a szakrális növényszimbólumok eredetét kutatja; végül Török József történész a XI. századi hazai és lotharingiai liturgia kapcsolatait vizsgálja. V. R. SZERKESZTŐSÉGÜNKNEK MEGKÜLDÖTT KÖNYVEK A családi élet – Kentenich József atya, a Schönstatt alapítójának élete. Bp., 1992, SZIT. 224 o. A mise rendje 8 nyelven. Bp., 1991, SZIT. 48 o. Angyalok őriznek. Szeged, 1991, Szent Gellért. 192 o. – Adolf Rodewyk angyalteológiájának, A. M. Weigl angyaltörténeteinek (mindkettő német nyelvű mű) és angyalimáknak fordítása, ill. gyűjteménye. Az atyák bölcsessége. Bp., 1991, Holnap Kiadó. 152 o. – Az „Apophthegmata Patrum" című, az egyiptomi szerzetesség korai korszakából származó gyűjtemény kivonatos fordítása. Bajtai Zsigmond: Krisztus tanúi a történelemben. Véménd, 6 1991, Rk. Plébánia. 160 o. Balássy László – Szeghalmy Elemér: Csodák között élünk Miskolc, 1990, Új Misszió. – 19 művész vallomása Istenről, hitről, önmagunkról. Dr. Bányai János: Alapvető hittan. Szarvas, 1990, a szerző kiadása. Bányai János: Isteni pedagógia. Szarvas, 1991, a szerző kiadása. 92 o. Békés Gellért – Czigány Imre (szerkesztők): Útban Európa felé. Remények és távolságok. 33. Magyar Pax Romana Kongresszus. Róma, 1991, Katolikus Szemle. 224 o. Békés Gellért és Cz. Balassa Mária (szerkesztők): A pápa szól hozzánk. II. János Pál pápa hazánkban (1991. augusztus 16-20.). Róma, 1991, Katolikus Szemle. 156 o. – A pápa 18 beszédén kívül tartalmazza Török József, Lukács László, Békés Gellért, Erdő Péter és Rosdy Pál tanulmányait. Benesch, Kürt: A sivatag szentje. Charles de Foucauld élete. Bp., 1991, Ecclesia. 376 o. Dr. Benyik György: Ószövetségi egzegézis I. Szeged, 1990, Katolikus Hittudományi Főiskolai Jegyzetek. – A Teremtés és a Kivonulás könyve. Boff, Leonardo: Miatyánk. A teljes felszabadítás imája. Bp., 1989, Ecclesia. 204 o. Bogdán József: Ablakok. Verbica, 1989, a szerző kiadása. 56 o. – Költemények. Bossis, Gabriella: Ő meg én. Lelki beszélgetések. Bp., 1989, Ecclesia. A két kötet együtt: 780 o. Boulad, Henri: Az önátadás fényében. Bp., 1991, Ecclesia. 200 o. Burjan-Domanig, Irmgard: Sürgető szeretet. Burján Hildegard élete. Bp., 1991, Márton Áron Kiadó. 212 o. Családkongresszus. Bp., 1991, A Nagycsaládosok Országos Egyesülete. 280 o. Nincs könyvárusi forgalomban. Csongrádi János: Hüvelyk Matyi. Bp., 1992, SZIT, 64 o. Dabóci Mária: Mi az ember? Szeged, 1990, Szt. Gellért. Delbrél, Madeleine: Alcide. Mindennapi útmutató egyszerű keresztényeknek. Bp., 1991, Ecclesia. 104 o. De Rosa, Giuseppe: Vallások, szekták és a kereszténység. Bp., 1991, SZIT, 240 o. (A szerző neve helyesen De Rosa, nem pedig de Rosa.) De Vos, Gábrielé: Az imaélet kis katekizmusa. Szeged, 1990, Szt. Gellért. 64 o. Dreyfus, Paul: Emmanuelle nővér, a nyomortanyák apostola. Bp., 1991, Ecclesia. 230 o. szöveg és 8 o. kép. Enzsöl Ellák: Szeretlek, mint medrét a folyó. Szeged, 1990, Szt. Gellért. Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. Bp., 1991, Püski. A két világháború közötti magyarság és a gróf Esterházy család életéről írt tanúságtétel. Fasching Maria-Kornelia: Die Wallfahrtsorte Südwestpannoniens. Wien 1991, 384 o. Frossard, André: II. János Pál arcképe. Bp., 1991, SZIT. 160 o. Frossard, André: Van Isten, találkoztam vele. Bp., 1991, SZIT. 108 o. Garai István: Vasrács és boltív. Bp., 1990, a szerző kiadása. 208 o. – Versek és dokumentumok 1949-1951-ből. Guerrini, Mariarosa: Szeretlek, Uram, én erősségem Szeged, Szt Gellért. 94 o. Guerrini, Mariarosa: Valaki, aki azt mondta: igen. Egy hivatás története. Szeged, 1991, Szt. Gellért. 128 o. György Attila: Vasárnapi elmélkedések C év. Bp., 1991, Ecclesia. 288 o. Gyürki László: A Biblia földjén. Szentföldi útikalauz. Szeged, 1990, Szt. Gellért. 296 o. szöveg és 28 o. kép. Hildebrand, Dietrich von: Átalakulásunk Krisztusban. Bp., 1991, SZIT. 336 o. Hitünk és életünk. Ötödik kiadás. Bp., 1991, SZIT. – Hittankönyv, mely két főrészből áll: Keresztény hitünk, Keresztény életünk. Hoesl, Paula: Nőnek születtünk. Bp., 1991, Ecclesia. 144 o. Igeliturgikus naptár 1991. Pannonhalma, 1990, Hármas Halom Kiadó. Instrukció a kezdődő emberi élet tiszteletéről és az utódnemzés méltóságáról („Donum vitae"). Bp. Szeged, 1990, Magzatvédő Társaság – Szt. Gellért. 44 o. II. János Pál: Centesimus annus kezd. enciklika. Bp., 1991, SZIT, 96 o. II. János Pál: Ex corde Ecclesiae. Apostoli rendelkezés a katolikus egyetemekről. Bp., 1991, SZIT, 48 o. Juhász Gyula: A tápai Krisztus. Istenes versek. Bp., 1992, SZIT, 160 o. Két jezsuita költő. Cser László: A szív énekei. Morlin Imre: Üvegbolt. Róma, 1992. 184 o. Knoch, Ottó: Élet Isten Lelkének erejéből. Marana tha sorozat 1. Kovács Antal Kalliszt: Páduai Szent Antal. Élete, tanítása. Bp., 1991, Ecclesia. 224 o. König, Franz – Kremer, Jákob: Régi igazság új köntösben. A hit a harmadik évezred küszöbén. Bp., 1992, SZIT. 96 o. Kremer, Jákob: A Biblia – Isten szava mindenkinek. Útmutató a Szentírás olvasásához. Bp., 1992, SZIT. 152 o. Laurentin, René: Labouré Katalin élete. Bp., 1991, Ecclesia. 236 o. Lékai Lajos: A ciszterciek. Eszmény és valóság. Bp., 1991. SZIT. 516 o.
FONTOS KÖZLEMÉNYEK Lapunk szerkesztőségének és kiadóhivatalának címe 1992 júliusától: Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026. Nyomatékosan kérjük a következők figyelembevételét: - Ugyanaz a budapesti cím lesz a két szerkesztő (Szabó Ferenc és Nagy Ferenc) személyes címe is; - A Szív havilap és annak szerkesztője (Sajgó Szabolcs) ugyancsak a fenti Sodrás utcai címre költözik; - A szerkesztőknek (akár mint szerkesztőknek, akár más címen) írt személyes levélbe a Távlatok adminisztrálásával kapcsolatos ügyeket ne foglaljanak bele; - Ha a személyes és a hivatalos közleményt két külön lapra írják, postázhatják közös borítékban; - Ugyanúgy: a Távlatok és A Szív adminisztrációjával kapcsolatos közleményeket, ha valaki együtt postázza a Sodrás utcai címre, két különböző lapra írja; - Bécsi bankszámlánkat júliusban felszámoljuk, arra tehát később ne küldjenek pénzt; - Müncheni bankszámlánkra továbbra is lehet német márkát küldeni; - Forintot az 1992-es év hátralevő részében a Korda kecskeméti bankszámlájára lehet küldeni; - Július második felében és később bécsi címünkre már ne postázzanak levelet; - Hegyi György bécsi magyar lelkész címe marad a régi: Döblergasse 2/30b, A-1070 Wien.
A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI Dr. András Imre SJ, Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien – Barna Máté OP, Münzgrabenstiasse 61, A-8010 Graz – Dr. Benkő Antal SJ, Via dei Penitenzieri 20, I-00193 Roma – Brückner Ákos Előd OCist, Budapest, Villányi út 3, H-1114 – Dékány Endre, Budapest, Mária tér 3, H-1015 – Dr. Erdő Péter, Budapest, Bartók B. út 149, H-1115-Hevenesi János SJ, Budakeszi, Makkosmária (Pf. 59), H-2092 – Mons. Jacques Jullien, 45 rue de Brest, F-35042 Rennes – Prof. Dr. Otto Bernhard Knoch, Steinweg, 15a, D-8390 Passau – Dr. Lelóczky Gyula Donát OCist, Piazza Tempio di Diana 14, I-00153 Roma – Máté-Tóth András, Szeged, Pf. 777, H-6701 – Dr. Mészáros István, Budapest, Csaba u. 8, H-1122 – Nagy Ferenc SJ, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026 – Dr. Németh József SJ, Sillgasse 6, Pf. 569, A-6021 Innsbruck – Perjés Imre, Budapest, Dániel út 6, H-1125 – Rónai Zoltán, Londres 23 5°, E-28028 Madrid – Dr. Szabó Ferenc SJ, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026 -Dr. Szentmártoni Mihály SJ, Piazza della Pilotta 4, I-00187 Roma – Dr. Ternyák Csaba, Via Giulia 1, I-00186 Roma – Unger Zsuzsa, Budapest, Bíró u. 16.1. 7, H-1122 – Vertse Márta, Programma Ungherese, Radio Vaticana, I-00120 Cittá del Vaticano – R.P. John Vessels SJ, C.P. 6139,1-00195 Roma – Mons. Joseph Werth SJ, Ul. Narymskaja 19-163, 630132 Novosibirsk, Oroszország – Budapesti külkerületi női munkaközösség: a szerkesztőség címén. Egyes szám ára 60 forint, illetve 48 schilling vagy annak megfelelő más valuta. Kettős számára 120 forint, illetve 96 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Évi előfizetés 1992-re 300 forint, illetve 240 schilling vagy annak megfelelő más valuta. A forint-hozzájárulás befizethető az OTP Kecskemét 2. sz. körzeti fiók 259-98205/617-008750 sz. számlára. Levelezési cím forintbefizetésekkel és bizományi terjesztéssel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, 6000 Levelezési cím minden egyéb ügyintézési kérdésben: Távlatok, Budapest, Sodrás u. 13, H-1026 Távlatok (Új Szolgálat). Világnézeti, lelkiségi folyóirat. – 1992-ben megjelenik húsvétra, Péter és Pálra, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra. – A Trägerverein der Unio Cleri Hungaria (Bécs) kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ (Róma). Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ (Bécs). Kiadó és ügyvezető: Hegyi György magyar lelkész (Bécs). Távlatok (Perspektiven), neue Reihe des Klerusblattes Szolgálat (Dienst). – Eigentümer, Herausgeber und Verleger: Trägerverein der Unio Cleri Hungarici. – Präsident: DDr. Stefan László, Bischof von Eisenstadt. – Obmann und Redakteur: Ferenc Nagy SJ. Administrator und Herausgeber: György Hegyi. Beide: Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien. – Mit Druckerlaubnis des Bischöflichen Ordinariats, Eisenstadt. Kiadja a Jézus Szíve Népleányai Társasága KORDA Könyvkereskedése. Felelős kiadó üzlet vezetője. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. ISSN-HU:1215-282x. A nyomdai megrendelés száma: 120230. Petőfi Nyomda Rt, Kecskemét, felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató.
„A Szentlélek mindig új utakat sugall, és ezt azokon az embereken keresztül teszi, akik mélyen megélik hitüket. A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk az idők jeleit, és Szent Pál tanácsa szerint az Evangélium fényénél ítéljük meg azokat: »Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.« (1Tessz 5,21) Kedves Testvérek, az ország új korszak küszöbén áll. Nagyon fontos, hogy az átmenetnek ebben az időszakában Ti, az egyház pásztorai Magyarországon, a mostani helyzetet és a jövendő lehetőségeket az egész nemzet összefüggésében lássátok. Ez olyan közös vállalkozást feltételez, amelyet a közelmúltban a körülmények meggátoltak. Ma az ilyen erőfeszítés nem ütközik akadályba." (II. János Pál pápa a magyar püspökökhöz)
|