Távlatok/3  -  1991.

Tartalom


 

AZ EGYHÁZ MEGÚJULÁSA

• A zsinati megújulás

• Szent Bernát és egyházreform

• Neveléssel az egyház megújulásáért

• „Ecclesia a semper reformanda"

• A magyarországi egyház megújulása

• A pápa beszéde a magyar püspökökhöz

• „Magyarhonban ki a szent?"

• A szenvedély dicsérete

• Pilinszky és Mozart

 

Az egyház megújulása  1

Kiadói közlemény        54

TANULMÁNYOK

† Alszeghy Zoltán: A zsinati megújulás: terv, indítások, megvalósulás    3

Kereszty Rókus: Szent Bernát és egyházreform            11

Mészáros István: Neveléssel az egyház megújulásáért   24

Szathmáry Sándor. Ecclesia semper reformanda          39

LELKISÉG-LELKIPÁSZTORKODÁS

Hegyi János: Szent Ignác-i lelkigyakorlatok az egyházi megújulás szolgálatában 55

Lelóczky Gyula Donát: A szenvedély dicsérete 59

Brückner Ákos Előd: "Magyarhonban ki a szent?"       63

KULTÚRA ÉS ÉLET

Szabó Ferenc: Tíz évvel ezelőtt halt meg Pilinszky János          67

Habsburg Ottó: Magyar vers és próza Európában        70

Vertse Márta: Mozart, a megtestesülés zenésze            72

FIGYELŐ

Szabó Ferenc: A pápa magyarországi látogatása mérlegéhez    74

András Imre és Szabó Ferenc beszélgetése a magyarországi egyház megújulásáról 78

Szabó Ferenc: A zsinati megújulás apostola, Henri de Lubac S J. (1896-1991)           87

DOKUMENTUMOK

II. János Pál: Beszéd a kultúra és a tudomány képviselőihez     92

II. János Pál: Beszéd a magyar püspöki karhoz            95

SZEMLE

Három könyv a Szent Ignác-i jubileumra (Pálos Antal) 102

LEVELESLÁDÁNKBÓL

"Becsüljék meg..."        108

"Szóbeszédre fülelve..."            108

Rövid levélrészletek     109

 

 


AZ EGYHÁZ MEGÚJULÁSA

témát a szentatya magyarországi apostoli látogatása kapcsán választottuk. II. János Pál pápa augusztusban Magyarországon is lényegében a II. vatikáni zsinat szellemének és irányelveinek megfelelően sürgette a helyi egyház megújulását, az új evangelizálást most, hogy az 1989-es fordulat után újra szabad tere nyílt az apostoli tevékenységnek.

Krisztus szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás művét; az egyházat is ugyanerre az útra szólítja hivatása, ami az, hogy az üdvösség gyümölcsét szétossza... Csakhogy Krisztus "szent, ártatlan, szeplőtelen" (Zsid 7,26), „bűnt nem ismert" (2Kor 5,21), hanem azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (vö. Zsid 2,17); az egyház viszont, mely bűnösöket foglal magában, egyszerre szent is, és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen. Az egyház "vándorolva járja útjait, a világ üldözi, az Isten vigasztalja" (Szent Ágoston); az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg ő el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és a valóságnak homályos képével ugyan, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világban Ura misztériumát, amíg végül is az meg nem mutatkozik teljes világosságában. (Lumen gentium 8)

A zsinati megújulás tervéről és valóságáról szól Alszeghy Zoltán teológus vezető tanulmánya. A kiváló magyar tudós és jezsuita szerzetes elsőnek vett részt a szentatya magyarországi útjának szellemi előkészítésében, de mármint zsinati szakértő is hozzájárult a zsinati dokumentumok kidolgozásához. Jóval pünkösdkor bekövetkezett halála előtt elküldte e számunkba kért tanulmányát.

Ebben a számunkban három tanulmány történelmi szempontból tárgyal az egyházi megújulás néhány szempontjáról: a Szent Bernát- és Szent Ignác-jubileum kapcsán mutatjuk be a bernáti egyházreformot (Kereszty Rókus O. Cist) és a jezsuita nevelés egyházi megújulást elősegítő szerepét (Mészáros István pedagógiatörténész). Az ignáci jubileumhoz kapcsolódik még Hegyi János SJ. eszmélődése az ignáci lelkigyakorlatokról, valamint Pálos Antal SJ. könyvszemléje. A harmadik tanulmány ökumenikus jellegű. Szathmáry Sándor teológus barátunk Ecclesia semper reformanda c. tanulmányában a reformáció szándékát vázolja, majd a katolikus-protestáns teológiai párbeszéd, illetve a zsinat utáni kölcsönös nyitás alapvető szempontjaira világít rá. A tanulmányíró a saját véleményét képviseli: bizonyára katolikus és protestáns részről egyaránt lesznek bírálói. Mi magunk is fenntartással fogadjuk néhány kitételét.

De a termékeny – ökumenikus – párbeszéd elengedhetetlen feltétele a másik álláspontjának helyes ismerete. A Távlatok a jövőben is teret ad a tágabb eszmecserének. Lapunk alapirányának megfelelően egyidejűleg vagy egyik legközelebbi számunkban felvázoljuk a kérdésre vonatkozó katolikus felfogást is. A mai szekularizált és pluralista magyar társadalomban alapvetően szükséges egyrészt a vallásfelekezetek egymás közötti, másrészt a hit és a kultúra párbeszéde, ahogy ezt egyébként a pápa maga is hangsúlyozta a debreceni nagytemplomban tartott történelmi jelentőségű ökumenikus találkozón ugyanúgy, mint a kultúra képviselőihez és a püspöki karhoz intézett beszédeiben. (Ez utóbbi kettőből részleteket közlünk a Dokumentumok rovatban.)

P. Szabó és P. András beszélgetése pedig egyrészt rávilágít a pápai beszédek hátterére, másrészt máris néhány szempontot nyújt a magyarországi megújuláshoz és újraevangélizáláshoz, némileg konkretizálva azt, amit a pápa, a püspöki karhoz szólva, többek között így fejezett ki:

Kedves Testvérek, az ország új korszak küszöbén áll. Nagyon fontos, hogy az átmenetnek ebben az időszakában Ti, az egyház pásztorai Magyarországon, a mostani helyzetet és a jövendő lehetőségeket az egész nemzet összefüggésében lássátok. Ez olyan közös vállalkozást feltételez, amelyet a közelmúltban a körülmények meggátoltak. Ma az ilyen erőfeszítés nem ütközik akadályba. (...) Az ilyen együttes elmélyülés lehetővé teszi számotokra, hogy kidolgozzátok a korszerű lelkipásztorkodás alapvető irányelveit. Ezekből nemcsak a papok, a szerzetesek és a szerzetesnők, hanem a világi hívek is irányítást kaphatnak arra, hogy veletek együtt az ország újraevangélizálásán fáradozzanak, Magyarország megkeresztelkedésének immár ezredik, a keresztény kor kétezredik évfordulójára készülve. A követendő célok és az elvégzendő feladatok világos számbavétele, és az egész közösség megfelelő missziós buzgósága nélkül nem lehetséges a Lélek kegyelmét követni, aki ma is ugyanúgy szól az egyházaknak, mint egykor (vö. Jel 2,7)

Alszeghy Zoltán következő tanulmányában ezek a zsinati dokumentumok szerepelnek rövidített jelzéssel: AA Apostolicam actuositatem; AG Ad gentes; CD Christus Dominus; DV Dei verbum; GS Gaudium et spes; LG Lumen gentium; OT Optatam totius; PO Presbyterorum ordinis; SC Sacrosanctum Concilium; UR Unitatis redintegratio.

Fontos kiadói közlemény olvasható az 54. oldalon.

 

 


TANULMÁNYOK


+ Alszeghy Zoltán

A ZSINATI MEGÚJULÁS: TERV, INDÍTÁSOK, MEGVALÓSULÁS

"A Második Vatikáni Általános Zsinat kétségtelenül az egyház legjelentősebb eseményei közé tartozik" – állapította meg VI. Pál pápa a zsinatot lezáró okmányban (1965. dec. 8.). Még sohasem találkozott a történelem folyamán ennyi, ilyen sokféle népből származó főpásztor, még sohasem vontak be a munkálatokba ilyen nagyszámú, ilyen kiváló, ennyire különböző irányokat képviselő munkatársakat, még sohasem tárgyaltak ilyen eredeti és változatos témákat. A közvélemény is elismeri a zsinat rendkívüli jelentőségét. Az utolsó 25 esztendőben a katolikus irodalom állandóan kérdezi, idézi, magyarázza a zsinati okmányokat.

De a zsinat mint történelmi esemény még most, negyedszázaddal a feloszlatása után se tartozik a múlthoz. Hozzátartozik a zsinathoz az a mód is, ahogy az egyház feldolgozza magának a kapott irányelveket, ahogy befogadja a zsinat szózatát. Mikor egy szikla szakad bele a tóba, az eseményhez tartoznak a hullámok is, amelyeket felkavar. A zsinat mint egyháztörténelmi cselekmény ma is tovább folyik. A Szentlélek működik és magyarázza a zsinatot az egyház befogadó magatartásában. Mi is mindnyájan szereplői vagyunk annak a drámának, amelyet a jövendő évszázadok történészei "a zsinati megújulás" címszó alatt fognak elemezni.

Ezért van értelme annak, hogy ma is feltegyük a kérdést: mit jelent, mit kell jelentsen a zsinat számunkra?

I. A terv

Az emberi vállalkozás megértésének első feltétele, hogy tudomást vegyünk a kezdeményezők szándékáról, arról, hogy milyen célt tűztek maguk elé.

A zsinat gondolata már XI. Pius és XII. Pius pápasága idején felvetődött, de a döntő kezdeményezés XXIII. János pápától indult ki 1959 januárjában. A pápa 1962. szeptember 11-én elmondott rádiószózatában és 1962. október 11-én az első ülésszakot megnyitó beszédében világosan megmondta, mit vár a zsinattól. Szándéka jelentősen eltért a legtöbb előző zsinat célkitűzésétől. A zsinatokra rendesen az a kérdés adott alkalmat, hogy összeegyeztethető-e egy-egy újonnan felmerülő állítás a hitigazságokkal. A zsinatok tehát vitát akartak eldönteni, amely megosztotta az egyházat. János pápát az ilyen problémák kevésbé foglalkoztatták. Ő az egyház életét, a hit, remény és szeretet minél teljesebb kifejlődését akarta felszítani, éspedig azáltal, hogy a keresztény hitélet fokozottabb módon vessen számot a jelen kor sajátságos követelményeivel. Így elejétől fogva megjelent beszédeiben az "aggiornamento", a korszerűsítés követelménye. Nem annyira az igazságot bogozgatta, amit vallani kell, mint inkább a valóságot építette, amit meg kell valósítani, és ami által tanúságot lehet tenni az igazságról.

Ez volt az összesereglő püspökök többségének a terve is. A történelem folyamán volt már egy zsinat, amely az egyház belső megújulását volt hivatva előmozdítani, az V. lateráni zsinat (1512-1517), de ezen a résztvevők figyelme megint csak a helyes tanítás problémái felé fordult, és a keresztény embertan egy (kétségtelenül igen fontos) szempontját tisztázta (ti. az emberi lélek természetét); a belső reform elodázódott. Ez a veszély fenyegette a II. vatikáni zsinatot is. Az előkészítő bizottságok mintegy hatvan határozat tervét dolgozták ki, és ezek a tervezetek a hagyományos szempontot követték: a katolikus tanítást hirdették meg, és visszautasították az azzal ellenkező véleményeket. A zsinati atyák elvetették ezeket a tervezeteket, mert nem feleltek meg a célnak, amit a résztvevők maguk elé tűztek. Így valósult meg a zsinat terve, ahogy XXIII. János pápa két héttel halála előtt a világ püspökeihez intézett pünkösdi levelében (1963. május 20.) megállapította: ez a zsinat lényegében véve lelkipásztori zsinat lett, ami természetesen nem zárta ki, hogy elvont igazságokat is meghirdessen, amennyiben ez lelkipásztori célkitűzései érdekében szükségesnek bizonyult.

II. Indítások

A "lelkipásztori" jelző nem jelenti azt, hogy a zsinat csak az egyházi közösség külső mindennapi gyakorlatát akarja szabályozni. Minden egyes zsinati határozat ajánl részleges megoldásokat is, de ezeken túl irányelveket is ad a krisztusi ideál teljesebb és korszerűbb megvalósítására. Ezek az irányelvek vörös fonalként futnak végig minden tanító, buzdító, elmélkedő szövegen. Négy példát emelünk ki ezekből az alapvető témákból: az indítást arra, hogy (1) az egyház életében fokozottabb mértékben mutatkozzék meg történetisége, (2) a világgal szemben kedvezőbb magatartást gyakoroljon, (3) egész gondolkozását és tevékenységét az üdvrend központi igazságaiból kiindulva szervesen alakítsa ki, és (4) kerülje a jogi szempontoknak és a központi kormányzás igényeinek olyan egyoldalú hangsúlyozását, ami elhomályosíthatná az egyház élő testületi jellegét.

1. Történetiség

Tágabb értelemben "történeti" minden folyamat, ami külső tényezők hatása alatt változásnak van alávetve. A bolygók keringése még ebben az értelemben sem történet, mert állandó törvények szerint változatlanul folyik; viszont történeti minden földi esemény, a tájak alakulásától a birodalmak emelkedéséig és hanyatlásáig. Kétségtelen dolog, hogy az egyházzal is sok minden "történik": terjed, katakombába szorítják, figyelembe veszik...

Teljes értelemben azonban csak ott beszélünk történetiségről, ahol egy emberi közösség állást foglal a külső események irányában, és ezzel önmagát építi, módosítja, rombolja. A katolikus gondolkodás ősidők óta felismerte, hogy az egyház élete ebben az értelemben is történeti folyamat. Igaz, hitünk szerint Isten megígérte, hogy egyháza az idők végéig fennmarad, és belső lényegében sem változik, azaz azonos marad önmagával. De az egyházban egyre új dogmák merülnek fel, egyre új lelkiségi irányzatok igyekeznek Krisztus teljességét újabb és újabb oldalról megközelíteni, intézményei, szertartásai, szokásai sok mindenben változnak, a mindenkori lehetőségek és igények szerint. A hívők gondolkozása szívesen alkalmazta ennek a vezetett és korlátolt történetiségnek a bemutatására az élő szervezet analógiáját. Az öreg ember ugyanabban a testben él, amelyben megszületett, és mégis mennyire változott élete folyamán ez a test! Az V. századtól kezdve gyakran rámutattak, hogy ugyanígy az egyház is azonos és élő marad az idők folyamán fellépő változásokon keresztül.

Az egyház másfél évezrede tudatában van tehát annak, hogy "maradi" volta és "haladó" jellege nem zárja ki egymást. A zsinaton elejétől fogva szívesen ismételték János pápa megkülönböztetését, mely szerint más dolog egy állítás lényege, és más dolog, hogy milyen fogalmi alakban van kifejezve. Az utolsó négy évszázad azonban erősebben hangsúlyozta a hűséges megőrzés fontosságát, mint a korszerű kifejezés és alkalmazás szükségességét. Az I. vatikáni zsinat és a modernizmus elleni küzdelem során alig említették meg ezt a második szempontot. A hangsúly a II. vatikáni zsinat alatt eltolódott. János pápa a zsinat megnyitása alkalmával azt mondotta: feltételezhető, hogy az egyház alaposan ismeri és szem előtt tartja hagyományos tanítását; a zsinat feladata, a "punctum saliens" inkább az örök tartalmaknak korszerűsítése. A zsinat folyamán a múlthoz való hűség és a jövendő építése nem látszott két különböző útnak, amelyek között választani kell; e két követelmény mint egyetlen folyamat két szempontja jelent meg (DK8). A zsinat szerint az egyház éppen azzal marad hű önmagához, hogy szüntelenül megújul és halad: a Szentlélek műveli, hogy "megmaradjon Ura méltó menyasszonyának, és szüntelenül megújítsa magát" (LG 9). A megőrzésnek és a fejlődésnek ez az egyesítése alighanem Newman ismeretes gondolatát visszhangozza: az élet fejlődés, változás, és a haladás feltétlen tagadása a legnagyobb, végzetes változásnak, a halálnak a jele.

Érdekes dolog, hogy a háború óta az újító törekvések általában együtt járnak a "forrásokhoz való visszatérés" hangoztatásával. Rendesen azok ragaszkodnak legmerevebben a gyermekkoruk óta megszokott kifejezésekhez, liturgikus formákhoz, egyházfegyelmi intézkedésekhez, akik azt gondolják, hogy ezek az apostoli idők óta változatlanul szálltak rájuk. Akik tudják, hogy a mai szokások milyen merész újítások következményei, nem riadnak vissza attól, hogy kövessék az előző nemzedékek példáját. Talán összefügg ezzel, hogy a zsinat a papnövendékek dogmatikai kiképzésében erősen hangsúlyozza a történetiség szempontjait, és a jövő feladatok megoldását mint a tanfejlődés utolsó állomását jelöli meg (OT16).

2. A "világ"

"Ez a világ" az emberiség, ahogy történelmén keresztül kialakult, az, amelynek körében Isten népe él. Ez a világ az utolsó évszázadok folyamán megtanulta, hogy saját céljai érdekében kihasználja a természet erőit, saját magát (testi valóságát és szellemi életét) jelentősen megváltoztassa. Ezzel soha nem sejtett lehetőségek nyíltak meg az elnyomás, az önzés érvényesülésére is, mert hiszen ez a világ nagy többségében elutasítja Krisztus evangéliumát. Milyen álláspontot foglal el a hívő ember a világ tekintetében? A Szentírás erre a kérdésre két egymással nehezen összeegyeztethető feleletet ad.

Egyrészt írva van: "Az egész világ a gonosz hatalmában van." (1Jn 5,19) A keresztény embert hite arra hívja fel, hogy ne szeresse a világot, sem azt, ami a világban van, hiszen "ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete" (1Jn 2,15). "A világ barátsága ellenségeskedés az Istennel." (Jk 4,4) Krisztus tanítványa nem akar "ebből a világból való" lenni (Jn 15,19). Ha fel is használja a világ dolgait, igyekszik függetlenné tenni tőle a szívét, úgy érni, mintha nem ebben a világban élne (vö. 1Kor 7,31). Sőt, mindig voltak nagylelkű Krisztus-követők, akik tőlük telhetőleg "menekültek a világból", hogy a világgal való külső kapcsolatok ne veszélyeztessék belső szabadságukat.

Másrészt azonban az is írva van, hogy Isten rátekintett a világra, és úgy ítélte, hogy "nagyon jó" (Ter 1,31). Isten mindent szeret, és semmit sem utál abból, amit alkotott (Bölcs 11,24). Isten látja a világ bűnét, mégis megkíméli attól, hogy bosszúálló igazságosságával elpusztítsa: hiszen ő "barátja az életnek" (Bölcs 11,26). Hogy megmentse a világ életét, amelyet szeret, "egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen". Ahogy az Atya a világba küldte Fiát, úgy küldi a Fiú a világba tanítványait (Jn 17,18). A világ szántóföld, a hívő ember olyan, mint a jó mag, Isten veti a világba, hogy jó termést teremjen (Mt 13,38), azaz mint a föld sója és a világ világossága megváltoztassa a világot (Mt 5,13-16).

Mind a két tanács érvényes. Hogy egy konkrét helyzetben melyiknek kell inkább érvényt szerezni, az függ az Isten szavát hallgató személy külső és belső körülményeitől és a kegyelmi irányítástól, mert hiszen "mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat" (1Kor 7,7).

A zsinat hosszú és fáradságos viták eredményeképpen tudatosan és nyomatékosan kijelenti, hogy a jelen történelmi pillanat követelménye a szeretet szempontjának hangsúlyozása. VI. Pál a negyedik ülésszakot lezáró beszédében 1965. december 7-én kimondotta: "zsinatunk vallása főleg a szeretet volt." (5. pont.) "Az egyház talán sohasem érezte annyira szükségét, mint ezzel az alkalommal, hogy megismerje, megközelítse, megértse, áthassa, szolgálja, az evangéliummal kapcsolatba hozza a mai világot." (Uo. 4. pont.) A világ szeretetének lélektani alapja az, hogy az egyház "bensőségesnek és szorosnak érzi a kapcsolatot, mely őt az emberiséghez és múltjához fűzi" (GS 1.). "Az az öröm, és remény, az a szomorúság és gond, melyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és szenvedők éreznek, öröme és reménysége, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is." (Uo.) A világ alapvető vágya a zsinat szerint az ember, a személy felemelése, minél teljesebb kifejlődése a személyek közösségének létrejöttével. Az emberi tevékenység célja tehát az ember (GS 33). Az ember teljes kifejlődése a közösség megélése révén Isten teremtő terve, Isten akarata, Isten szándéka: ez a három kifejezés egyre ismétlődik, mikor a zsinat az emberi tevékenyég értékéről és rendjéről beszél. (GS 34-35.) Nem két különböző vagy éppen ellentétes fejlődésről van szó, hanem egy egységes folyamatról, amelynek több szinten kell megvalósulnia. Ahogy VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevelében 1967-ben kifejtette, emberebb az ember, mikor megszerzi az anyagi és szellemi javakat, amelyekre szüksége van, még emberibb, amikor erkölcsi értékeket ér el, mikor ezek egységét Istenben megtalálja, és különösen akkor, mikor a hit által Isten életében részesül (21. pont). A világ természetes fejlődése ezért előmozdítja az egyház sajátos feladatát (GS 44), aminthogy az egyház vallási küldetése is szolgálatot tesz az emberek közösségének helyes kiépítése érdekében (GS 42). A zsinat nem az egyház jogait akarja védeni a világgal szemben, nem törvényt szab a világnak, hanem szolgálatait ajánlja fel, alkalmazkodni akar. Igen messze vagyunk a politikai katolicizmus módszereitől; a "párbeszéd" életformájának következetes, elmélyülő és gyakorlati kiépítése új, de az eredetekhez közeli megvilágításban mutatja be az egyház és a világ viszonyát.

Mikor a zsinat újra és újra kijelenti, hogy az egyház tisztelettel és szeretettel szemléli az emberiség küzdelmeit és haladását (GS 3; 42), és hogy az emberi történelem vívmányai Isten nagyságának és kifürkészhetetlen terveinek a gyümölcse (GS 34), ez számára nem puszta elméleti kérdés, hanem egy lelkipásztori probléma megoldása. A keresztények mindennapi életét betölti a munka, amely által javul az emberiség helyzete a világban. Az ötvenes években sok, mélyen hívő ember föltette magának a kérdést, hogyan ítéli meg Isten ezt a tevékenységet. Mindez csak "hiúság és szélkergetés"? A hitélet, a maga irgalmassági gyakorlataival, és a mindennapi munka két úr szolgálata (vö. Mt 6,24)? A zsinat "nagyon és szándékosan optimista magatartása" az evilági gyarapodás tekintetében (VI. Pál, 1965. dec. 7.) lelkipásztori segítség a hívők érdekében, hogy mindennapi tevékenységüket a hit és a szeretet szellemében tudják motiválni.

Hozzá kell azonban tenni, hogy a zsinat nem hagyja jóvá megkülönböztetés nélkül a "világ" egész tevékenységét. A modern társadalom élete az egyház számára az "idők jelei" közé tartozik, amelyeket az evangélium fényében értelmezni kell és meg kell ítélni. (GS 4; 11) Ezért a zsinat éppen azokban a szövegekben, melyekben az emberiség haladását magasztalja, feltételeket is szab, és irányelveket is ad, amelyek szerint a világban folyó tevékenység Isten tervei szerint valósulhat meg, vagyis az egész embernek anyagi és szellemi, természetes és természetfeletti javát harmonikusan szolgálja (GS 35). A zsinat részletekbe menő tanácsai – a családi életre, a kultúra fejlődésére, a gazdasági és politikai életre vonatkozóan és a világbéke biztosítása érdekében – megint csak lelkipásztori segítséget nyújtanak, hogy a hívők közössége, miközben a "Moloch" alakításán is fáradozik, végső fokon csak Istent szolgálja. (GS 49-90)

3. A tanítás szerves egysége

Az ökumenizmusról szóló határozatban találunk egy állítást, amelyet a zsinat csaknem mellékesen említ, de amely a teológiát a rákövetkező évtizedben erősen foglalkoztatta: "A katolikus tanításokhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk, vagyis rangsoruk van, mert más-másképpen kapcsolódnak a keresztény hit alapjához." (UR 11) A dogmák között fennálló különbséget nem úgy kell érteni, mintha az egyik igazságáról biztosabbak lehetnénk, mint a többiekéről (minden kinyilatkoztatott igazság egyformán bizonyos), sem úgy, mintha némelyikből a többit le lehetne vezetni. A hitigazságok "hierarchiája" azon alapul, hogy bizonyos igazságok megértése nélkül a többi is érthetetlen marad, és bizonyos igazságok elfogadása nélkül nem lehet megélni az alapvető keresztény magatartásokat (hit, remény, szeretet). A következő fejtegetésekből (UR 12) kitűnik, mit tart a zsinat ilyen alapvető igazságnak: hogy az Atya a Fiú által a Szentlélekben Krisztus követésén keresztül üdvözíti az emberiséget. A zsinat szerint ezekre az alapvető igazságokra kell a figyelmet összpontosítani. A zsinat ezt az irányelvet egész tanítására alkalmazza: egy-egy téma tárgyalását nemegyszer úgy kezdi, hogy az egész üdvrendet állítja az olvasó szeme elé, és ebbe az összefüggésbe helyezi szózatának tárgyát (pl. SC1-2 a liturgiáról; LG 1-6 az egyházról; AG 1-6 a missziókról; GS 12-39 a világról). Ha a keresztény élet egy részletkötelezettségét idézi emlékezetünkbe, nem elégszik meg azzal, hogy kijelentse szükségességét, hanem megmutatja szerepét az élet dinamizmusában (pl. a vasárnap megszentelése, SC 43; 50; 56; 102; 106). Az alapvető tanítások körül kialakuló szerves egység határozza meg az igehirdetés tematikáját is. A püspök tanító tevékenysége elsősorban "Krisztus teljes misztériumát" kell hogy meghirdesse, vagyis "azokat az igazságokat, amelyeket nem ismerni annyi, mint Krisztust nem ismerni"; a püspökök feladata, hogy a középpont körül csoportosítsák az egész keresztény tanítást (CD 12). A papnevelés megújításának egyik legfontosabb követelménye, hogy a tanítás elevenebb kapcsolatba hozza a teológiai tárgyakat "Krisztus misztériumával és az üdvösség történetével" (OT16).

A hitéletnek ilyen szerves egységét nem hangsúlyozta mindig az egyház. A század elején szinte homiletikus közhely volt, hogy a katolikus élet tengelyét három "fehér misztérium" határozza meg: Krisztus Urunk "valóságos jelenléte" az eucharisztiában, Szűz Mária tisztelete és a pápához való ragaszkodás. Ez a három téma aránylag későn vált kifejezetten tudatossá az egyházban, és a nem katolikus keresztények éppen ezeket vonták leginkább kétségbe; hangsúlyozásuk polemikus beállítottság gyümölcse volt. A múltban talán nem is volt szükség arra, hogy az ilyen témákat kifejezetten összekössék a hit alapját képező alapigazságokkal, mert a "népegyház" bennfoglaltan, tudat alatt megérezte hite egységét. Ma, amikor a hívő ember általában hitetlen kulturális környezetben él, szükség van rá, hogy a hitigazságok szerves egészét az első századok szentatyái mintájára kifejezetten is tudatosítsuk.

4. "Kollegialitás"

A gondolkodás új irányai mindig nyelvi újításokat is hoznak magukkal, mert az új gondolatok tömör felidézéséhez neologizmusokra van szükség. Ezek az új, szokatlan kifejezések annál nagyobb nyomatékot kapnak, minél kevésbé forrott ki még az a képzet, amelyet jelképeznek, megsejtetnek. Ilyen népszerű neologizmus a zsinati megújulás szótárában a "kollegialitás", a testületi vagy közösségi jelleg; a szót ebben az elvont főnévi formában a zsinati okmányok még nem használják, de szinte zászlója lett a zsinat hatása alatt csírázó egyháztannak.

Egy csoport életére mindig jellemző, hogyan fogja fel a csoport a felettes és az alárendelt viszonyát. A katolikus közvélemény a század elején csaknem kizárólag a tekintélyi elv alapján értelmezte ezt a viszonyt: a pápa kormányoz, a püspökök alávetik magukat; a püspök parancsol, a papok engedelmeskednek; a pap vezeti a helyi egyházat, a "világi" hívek követik tanítását és utasításait. A kezdeményező tevékenység tehát szinte egyedül a feljebbvaló feladatának látszott, és a kivitelezés a közösség minden egyes tagja egyéni kötelezettségének tűnt.

A zsinat mindezt nem tagadta meg, de csak a valóság egyik részletének tekintette. Krisztus tanítványai közösséget alkotnak. Isten országának építése (a teremtés és a megváltás beteljesedése) az egész közösség közös érdeke és feladata. Minden tanítvány építi az Országot, önmagában és maga körül, éspedig egyéni kezdeményezéssel is, de amennyiben rajta áll, a Test többi tagjával együtt, a mindent mozgató Fő képviselőinek, a feljebbvalóknak vezetése alatt. Ez a "kollegialitás", a testületi, illetve közösségi szemlélet a zsinat folyamán elsősorban a pápa és a püspökök testülete viszonyának leírása során jelenik meg, és ebben az I. vatikáni zsinat tanítását kiegészíti (LG 22-23). A modell alkalmazást talál a püspök és a helyi egyház papságának viszonyára (CD 28; PO 7-8), majd a helyi lelkipásztor és az egyházközösséget alkotó hívek viszonyára is (PO 9;AA 10).

Az egyház életében szükség van jogi szabályokra is, de a jogi kategóriák nem merítik ki az egyház közösségi életének követelményeit. Az egyház olyan nép, melyben ott él Krisztus, a test feje, aki Szentlelkével az egyházat csupán jogi szabályok által teljesen meg nem határozható együttműködésre és együttélésre indítja; az egyház alaptörvénye a szeretet, amely a tagokat Krisztus által a Szentlélekben az Atyával egyesíti és az Atya munkatársaivá teszi.

Mindebben nem nehéz az egyház szociális tanításának visszhangját, a szolidarizmus és a szubszidiaritás elvének alkalmazását felfedezni. De az is kitűnik, hogy nem volna helyes, ha az egyház életének a szükségesen túlmenő centralizálása akadályozná az egyes tagok kezdeményezését, valamint a különböző helyzetekhez való alkalmazkodást. A zsinat folyamán állandóan érvényre jutott ez az óvatosan decentralizáló hajlam.

III. A megvalósulás

Hogy egy zsinat programja megvalósult-e, azt felületes módon úgy lehetne eldönteni, ahogy egy vizsgálóbíróság ítélné meg azt, hogy egy embercsoport megtart-e egy törvényt. Ebben a jogászi értelemben a II. vatikáni zsinat gyorsabban és teljesebben elérte a célját, mint a legtöbb régi zsinat, elsősorban azért, mert a Szentszék egész sor részletes és világos rendelkezéssel igyekezett végrehajtatni a zsinati előírásokat.

De ezeken a felszínes, tüneti megvalósuláson túl az igazi kérdés az, hogy a katolikus társadalom megértette-e, elfogadta-e, kivitelezte-e a zsinati indításokat. A teljes megvalósulás természetesen soha sem lehet az első nemzedék műve, hiszen még a papok között is kevesen vannak, akik figyelmesen elolvasták a zsinati okmányokat, és még kevesebben kísérik figyelemmel a gazdag és magas nívójú irodalmat, mely a zsinat törekvéseit magyarázza. A zsinat tanítása lassan itatja át a hívők közösségének gondolkozásmódját, életstílusát, és az egyes helyi egyházak erősen különböznek ebben a tekintetben.

Feltűnő dolog azonban, hogy milyen sokan vannak, akik elégedetlenek a zsinat útmutatásainak befogadásával. Még meglepőbb, hogy ez az elmarasztaló ítélet merőben ellentétes vádakra támaszkodik. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a zsinat megújító igyekezete lelassult, kialudt. Vannak viszont, akiknek az a benyomásuk, hogy a változások sürgetése túllőtt a célon, és örök érvényű értékeket kezdett ki. A véleménykülönbségnek az az oka, hogy a zsinat jellegzetes gondolatformája a "jóllehet-mégis" szerkezet. Igaz ugyan, hogy minden megkeresztelt és megbérmált ember részesül Krisztus papságában, mégis van szolgálati papság is, amelyre nincs mindenki hivatva... A zsinat okmányaiban hemzsegnek az ilyen mondatszerkezetek. Ki-ki saját beállítottsága szerint nagyobb jelentőséget tulajdonít az ellentétpár valamelyik tagjának, és az ellentéteket a legtöbb pontban nem lehet tekintélyi alapon feloldani, hanem az egész keresztény közösség halad majd lassan a kiegyensúlyozott megoldás felé, ahogy az inga lassanként jut el a nyugalmi helyzethez.

De a zsinati program megvalósulása a következő évtizedekben nem is a nyugalmi helyzet, hanem a feléje való haladás, a különböző felfogású hívők egymást kölcsönösen megbecsülő párbeszéde lesz. Ennek révén jut majd el az egyház, a történeti fejlődésnek az egész világra érvényes törvényei szerint, a hit alapelveinek fényében, a közösség egységes felfogására és közös tevékenysége kialakulására.

 


Kereszty Rókus

SZENT BERNÁT ÉS EGYHÁZREFORM

E cikk nem adhat teljes képet Szent Bernát egyházi reformművéről; a mai egyházi reform és megújulás szükségleteit szem előtt tartva. Szent Bernát egyházteológiájából és életművéből mutat be ma is aktuális gondolatokat, illetve tényeket.

A II. vatikáni zsinat óta divatos az egyházi reform két egymást kiegészítő irányát két idegen nyelvű szakkifejezéssel jelölni: ressourcement és aggiornamento. Az előbbi a keresztény forrásokhoz (sources a források francia neve) való visszatérést jelenti: újra birtokba venni a Szentírás, a szentatyák és a liturgia elfelejtett, illetve soha egészen ki nem aknázott gazdagságát. Az olasz aggiornamentót a "korszerűsítés" szóval fordíthatjuk magyarra: nem elég a keresztény hit forrásait megismerni; az eredeti, apostoli hitet úgy kell a saját korunkban megérteni és megélni, hogy korunk nyelvén tudjuk kifejezni és ezzel a mai ember számára hozzáférhetővé tenni. Ressourcement – aggiornamento nélkül – a múlt szolgai utánzásához vezet; aggiornamento – ressourcement nélkül – a keresztény tartalom elvesztéséhez: ha nincs mit korszerűsíteni, akkor a keresztény semmit sem tud adni a mai világnak: elveszti önazonosságát a kordivat szolgai majmolásában.

Az Egyház mai válságának talán legalapvetőbb oka, hogy a ressourcement munkája félbemaradt: Hugo Rahner, Daniélou, Congar és de Lubac nemzedékének alig van tapintható folytatása. A hit teljesebb megértése és kifejezése helyett sok helyen megelégedtek az ún. strukturális reformokkal, a legkülönbözőbb bizottságok, tanácsok, szolgáltatások felállításával. A cél: demokratizálni az Egyházat, és megmutatni, hogy az igazán "fontos" mai kérdésekhez (mint pl. a környezetvédelem, a harmadik világ szegény tömegeinek társadalmi-gazdasági felemelése, a nők egyenjogúsítása) az Egyháznak igenis van mondanivalója. Nyilván szükség van az egyházi élet formáinak a korszerűsítésére (bár a demokratizáció szó csak egyoldalúan és félreérthetően fejezi ki ezt a feladatot), a fent említett mozgalmakhoz is van az Egyháznak mondanivalója, de azt a mondanivalót csak a hit központi misztériumainak a mélyebb megértéséből lehet levezetni. Ahhoz, hogy korszerűek legyünk, nem elég a divatos koreszmék kritikátlan (és egy lépéssel amúgy is mindig elmaradó) átvétele.

* * *

Ebben a félúton megrekedt egyházi megújulásban Szent Bernát életműve és tanítása fontos segítség lehet számunkra. Nem kívánt Egyháza reformátora lenni. Pusztán Istentől kapott szerzetesi hivatását akarta megvalósítani egy ismeretlen, szegény monostorban. Azáltal lett az egész Egyház megújítójává, hogy saját szerzetesi hivatását az Isten által kijelölt helyen a maga teljességében, a hit központi misztériumainak a fényében értette és élte meg.

A solesmes-i bencés szerzetesek által alapított "új monostor" szellemét (későbbi elnevezéssel Cistercium) már Bernát belépése előtt is a kor szerzetesi reformideálja határozta meg. Elvetették a clunyi bencés életformát: gazdagság helyett szegénységet választottak, a szinte szünet nélkül folyó kórusimádság helyett helyreállították a közös ima, lelkiolvasmány (lectio divina) és a fizikai munka egyensúlyát. Egyszóval mindenben vissza akartak térni a Szent Benedek-i regula eredeti "tisztaságá”-hoz, melyet azonban a Szent Benedek előtti pusztai atyák vezeklő, kemény önmegtagadást vállaló szellemében értelmeztek. Az egész ciszterci mozgalmat jellemzi a ressourcement: mindenben vissza akartak térni a keresztény, illetve szerzetesélet eredeti forrásaihoz. Hogy csak néhány példát idézzek: Harding Szent István zsidó rabbik segítségét is igénybe vette ahhoz, hogy a Szentírás eredeti szövegét tőle telhetően helyreállítsa; lemásoltatta magának a metzi antiphonáriumot, mert úgy gondolta, hogy ez tartalmazza a gregorián dallamok legősibb, hiteles formáját.

1. Szent Bernát regulaértelmezése: a szerzetesélet mint az Isten- és emberszeretet iskolája

Szent Bernát átveszi a ciszterci ressourcement szellemét, de elmélyíti és kiszélesíti: számára is alapvetően fontos a Regulához való visszatérés, de ezt a Regulát nem önmagában, hanem az egész Szentírás és a számára elérhető patrisztikus hagyomány fényében magyarázza. Az így megértett Regula lesz saját monasztikus hivatásának zsinórmértékévé. A megélt ideál hamarosan kisugárzik a clairvaux-i monostorból: tevékenységén és írásain keresztül Bernát szinte az egész Egyház számára a megújulás központjává és ihletőjévé válik.

Szent Bernát szótárának egyik kulcsszava a voluntas propria, amelyet szó szerint önakarattal fordíthatunk; erkölcsileg mindig negatívumot jelent: az önző, Istentől való abszolút függetlenségre törő emberi akaratot. Egyébként az a tény, hogy a voluntas propria kiirtása központi fontosságú Bernát gondolatvilágában, mutatja, hogy az utóbbi mennyire függ a Regulától. Hiszen Szent Benedeknél is az aszkézis fő feladata a voluntas propria elleni harc az engedelmesség gyakorlásával. Bernát azonban nem elégszik meg azzal, amit erről a Regula mond, hanem a voluntas propria voluntas communis-szá (közösségi akarattá) válását központi teológiai témává mélyíti el, melynek fontos szerep jut szentháromságtanában, krisztológiájában és antropológiájában.

A voluntas propria állapotában az ember kivonja magát Isten fennhatósága alól, és csak önmaga akar önmaga ura lenni. Ez az önhatalmú akarat (sui iuris: 8 Div 2: VIA, 112) azután minden bűn forrásává válik, hiszen nem ismeri el Istent az erkölcsi jó normájának. Végső fokon, amennyiben rajta állna, az önző akarat az Istent akarja elpusztítani, mivel azt kívánja, hogy bár Isten ne volna olyan hatalmas, hogy megbüntesse, vagy ne lenne olyan igazságos, hogy elítélje, vagy ne lenne mindenható, hogy bűnéről tudomást szerezzen. Ezért kérdezheti Szent Bernát: "Ugyan mi mást büntet Isten az önző akaraton kívül? Ha megszűnne az önző akarat, megszűnne a pokol is." (3 Pasc 3: V, 105-106.)

Aki a saját érdekét keresi, annak a test kényelme a fontos; testvérével nem tud együtt érezni. Csak a saját baját érzi. A közösség akaratával is szembefordul, hogy önérdekét megvédje (2 Pasc 8: V, 98-99). Ebből érthető, miért fontosak Szent Bernát számára a szigorú szerzetesélet külső gyakorlatai: testi kényelem hiánya, a böjt, illetve egyszerű étkezés, a kétkezi munka, a fáradalmak és a hideg elviselése. Aki ezeket hajlandó a közös élet érdekében testvéreivel együtt elviselni, az már kezdi megtörni az önző akaratot: akarata egyszerre egyesül Krisztussal, aki a mi keresztjeinket hordozza, és testvéreivel, akiknek nélkülözését megosztja (3 Pasc3: V, 105). Ez Bernát szerint már az apostolok életmódjában való részesedés.

A testi vágyak megzabolázása és a nélkülözések elviselése azonban csak az első lépés az apostoli életforma megvalósításában. A második fontos elv, hogy a szerzetes valóban lemondjon mindenről, amije van, semmi magántulajdont se birtokoljon. Szent Bernát szerint Krisztus soha "semmit nem birtokolt ezen a világon" (462 Ep 2: VIII, 440). A szerzetes is – az apostolok példáját követve – mindent elhagy Krisztusért, osztozik annak önkiüresítésében. Ugyanakkor, mint az apostoli közösség, a szerzetesek is mindent megosztanak egymással. Így lesz a személyi tulajdon feladása egyszerre a Krisztussal és a testvérekkel való egyesülés útjává, fontos lépés a voluntas propriá-ból a voluntas communis, az önző akaratból az Istennel és a testvérekkel való közös akarat megvalósítása felé.

Azonban semmi sem olyan hatásos a voluntas propria megtörésében, mint a szerzetesi engedelmesség gyakorlása (92 Div: VIA, 347; 3 Sent 94: VIB, 150). Szent Bernát itt is a benedeki Regulát követi. Szent Benedek szerint a monasztikus élet legfontosabb eleme az elöljáró alatt a közösségi életben gyakorolt engedelmesség. Azokhoz szól a Regula előszavában, akik önző akaratukról lemondva magukra veszik az engedelmesség erős és kiváló fegyverzetét, hogy az Úr Krisztus, az igaz király alatt harcoljanak. A szerzetes ebben is Krisztust utánozza, aki engedelmes lett mindhalálig, és saját akaratát alávetette az Atya akaratának, mely a mi megváltásunkat szolgálta (3 Pasc 5: V, 108; 462 Ep 2: VIII, 440). Így Krisztus maga adott példát arra, hogy a voluntas propriá-t alávesse a voluntas communis-nak, annak az akaratnak, amely egyszerre szolgálja az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét.

Szent Bernát annyira fontosnak ítéli az engedelmességet, hogy teljesen értéktelennek tartja az elöljáró akarata ellenére, önakarattal keresett szegénységet. Hiszen nem az anyagi javak romlottak, hanem az ember akarat- és érzelemvilága. Ennek a rendetlen önszeretetnek a gyógyulását szolgálja mind a test aszkézise, mind a szegénység, de csak akkor, ha őszinte engedelmességből fakad, nem pedig szertelen önállításból (Abb 3: V, 290-91).

Az engedelmesség minden dicsérete ellenére semmi sem áll távolabb Bernáttól, mint az embereknek való föltétlen engedelmesség kultusza. Ti. az igazi engedelmesség kivétel nélkül mindig Istennek szól az emberi tekintélyen keresztül. Ezért a kereszténynek lelkiismeretére kell hallgatnia: ha az elöljáró parancsa erkölcsi rosszat kíván, a keresztény, illetve a szerzetes nagy belső szabadsággal meg fogja tagadni annak teljesítését. Egyik kedves szerzetesének, Ádámnak, aki apátját vak engedelmességgel követte egy lelkiismeretlen kalandba, Szent Bernát megmagyarázza, hogy a fogadalmat a szerzetes nem az apát kényére, hanem Isten és a szentek előtt a Regula szerinti életre teszi le. Ennek az apát csak tanúja, de nem megfogalmazója; az apát ne a Regula megszegésére buzdítson, hanem segítsen abban, hogy a Regula szerinti engedelmességet a szerzetes megtartsa (7 Ep 17: VII, 43-44).

Aki az Istennek szóló, de embereken keresztül gyakorolt engedelmességben így kiüresítette magát, az nemcsak semmi földi vagyont nem birtokol, de már teste és lelke sincs saját birtokában. Annak "semmije sem sajátja, mindene, amije van, az Istené" (11Ep 4: VII 55).3 Egészen betölti az Isten szeretete, elért a Menyasszony szeretetfokára, akinek mindene közös Vőlegényével, az Igével (72 SC 2:1,31). A Menyasszony pedig, akinek semmije sem a sajátja, tükrözi a Szentháromság életét, amelyet ugyanennek a tiszta szeretetnek a törvénye fog egybe (11 Ep 4: VII, 55).

A szeretet jegyesi fokára kell az egyházi elöljárónak, apátnak, püspöknek és pápának is eljutnia. Hiszen működésének az a célja, hogy híd legyen, akin keresztül a Vőlegény és menyasszony találkozik (42 Ep 11: VII, 109), vagy egy mások bibliai képpel élve, legyen az egyházi tisztségviselő a Vőlegény barátja, akinek az a célja, hogy tisztán vezesse a menyasszonyt a Vőlegényhez (191 Ep 2: VIII, 43; 238 Ep 2: VIII, 116-117). Hogyan tud az egyházi ember kisebbedni, eltűnni, átlátszóvá válni, hogy ne akadálya, hanem előmozdítója legyen a Vőlegény és a menyasszony egyesülésének, ha bármi módon is a saját érdekét keresi? "Nem keresheti tiszta szívvel az Isten és a felebarát érdekét az az ember, aki a sajátját nem veti meg." (42 Ep 11: VII, 109.)

Bár kritikájuk gyakran meglepő azonosságot mutat, Bernát reformelképzelése lényegesen különbözik az apostoli szegénységet magasztaló korabeli eretnekek nézeteitől.4

Mind az eretnekek, mint Bernát keményen elítélik a feudalista főurakként élő gazdag püspököket, az egyházi hivatalok pénzért való megvásárlását, a szimóniát (pl. 42 Div 3: VIA, 257; 42 Ep 4-7: VII, 104-107). Mind a két tábor az apostoli egyház szegénységét tartja ideálnak, és ehhez akar visszatérni. Bernát azonban az egyház alapjának tekinti a püspökökben folytatódó apostoli hivatalt, míg az eretnekek elvetik az egyházi hierarchiát. A püspökök, még ha Kaifáshoz hasonló bűnösök is, mégis érvényesen működnek. A hívek tegyék azt, amit a püspökök tanítanak, de ne utánozzák tetteiket. Nem csoda, ha a mai hierarchiában sok a bűnös, hiszen a kezdetek egyházában is találunk Júdást, aki gonoszsága ellenére mégiscsak az apostoli méltóság viselője volt (66 SC 11: II, 185-186).

Bernát keményen megfeddi azokat a rendtársait, akik magukat minden szerzetesnél, főleg a clunyi bencéseknél többre tartják. Míg az a szerzetes, aki alázatosan elismeri, hogy nem képes a Regula betű szerinti megtartására, és felmentést kér, üdvözülhet, jaj a másokat lenéző szegény szerzetesnek:

„Jaj, újra és újra jaj a gőgös szegényeknek! Újra mondom, jaj azoknak, akik Krisztus keresztjét hordozzák, de nem követik Krisztust! Osztoznak szenvedéseiben, de nem követik alázatosságát... Mit keres a gőg a Jézus pólyája alatt? Nincs más, amivel az emberi gonoszság elfödhetné magát, az üdvözítő gyermekségét használja fel erre? Ki az istentelenebb: az, aki nyíltan hirdeti gonoszságát, vagy aki szentséget hazudik?” (Apo 3: III, 83)

Bernát önmagának a ciszterciek szigorú életformáját választotta. Megvallja, hogy neki "igen erős orvosság"-ra volt szüksége (Apo 7: III, 87). Megértette, hogy csak úgy tud megszabadulni a földi dolgokhoz való ragaszkodástól (elsősorban a tudás okozta hiúság látszott személyes problémájának), ha mindent gyökerében felad, és a legegyszerűbb életformát választja. De Bernátban semmi sincs az önfejű, a saját szigorú életformáját egyedül üdvözítőnek tekintő eretnek vagy fanatikus szerzetes önfejűségéből. Mivel minden külső gyakorlat értéke attól függ, hogy elősegíti-e az alázatosság és a szeretet kialakulását. Bernát egyetlenegy életformát sem abszolutizál. Minden életstílust, beleértve a világban élő házas emberekét, Isten ajándékának tart, amennyiben az Istennel és emberekkel egyesítő szeretethez vezet. Így lesz a királynő sokszínű ruháját (azaz az Egyház sokféle karizmáját) értékelő Bernát egész életével az Egyház egységének a szolgálója és harcosa (Apo 5-9; III, 84-89).

2. A ciszterci szerzetesélet mint az általános egyházi megújulás kovásza

Vizsgáljuk meg most részletesebben, hogyan hatott a Szent Bernát-i ciszterci szerzeteseszmény kora Egyházára.

A szegény ciszterci közösségek visszaadták a szegény jobbágytömegeknek a bizalmat az Egyházban, hiszen a ciszterci monostorokban a főúrból és jobbágyból lett szerzetes testvérként izzadt egymás mellett a fizikai munkában. A ciszterci szerzetesek révén az Egyház újra kapcsolatot talált a szegény földműves néppel, mint ahogy közel egy évszázaddal később a kolduló barátok mutatják meg az Egyház szolidaritását a városba menekülő szegény tömegek iránt.

Amint az első századokban számos bencés szerzetest választottak püspökké, most a cisztercieken volt a sor: egyre több püspök került ki soraikból. Végül 1145-ben Bernát egyik szerzetesét választották pápává, aki a III. Jenő nevet vette fel.

Nemcsak a ciszterciekből és más szerzetesközösségekből kikerült püspökök folytatták püspökként is a szegénység gyakorlatát, hanem világi előéletű főpapok is. Bernát sokakat meggyőzött arról, hogy az apostoli életformának szerves része volt a kemény munka és a Krisztusért minden tulajdonról lemondó teljes szegénység. Ezért a kemény munka és a szegénység szeretete, az anyagi javak megosztása a szegényekkel minden apostolutód, a püspökök és a pápa köteles erényei közé tartoznak. Bernát elismeri ugyan az egyik püspökről, hogy éppen püspöki szolgálatának gyakorlása, pontosabban a szegények szeretete tiltja, hogy ténylegesen szegény lehessen (99 Ep VII, 255). De ilyenfajta engedmények ellenére világos, hogy Bernát különös tisztelettel fordul azokhoz a püspökökhöz, akik püspök létükre szerzetesi szegénységet vállalnak. Például levéllel tiszteli meg a híres tanárból püspökké lett Gislebertet:

„Nem volt nagy fölemelkedés Gislebert tanár számára püspökké lenni. De hogy a londoni püspök szegényként élt, az bizony igen fölemelő tény. Ti. egy ilyen nagy nevet nem tehetett dicsőségesebbé a püspöki méltóság, de annál inkább az alázatos szegénység. A szegény sorsot békés szívvel viselni: a türelem erénye; önként megkívánni: dicséretre méltó bölcsesség. (24 Ep VII, 76-77; vö. 23 Ep VII, 73-76.)

Bernát lelki tanítása szerint egészen természetes, hogy a lélek eljuthat a tökéletesség olyan fokára, amikor át kell adnia mások számára azt a lelki gazdagságot, illetve szeretetet, amelyet Istentől mások számára kapott. Ha a lélek engedelmesen együttműködik a benne dolgozó kegyelemmel, megnő a keble, és tejjel, a lelki tanítás tejével telnek meg emlői. S ekkor, de csak ekkor lesz alkalmas arra, hogy másokat is tanítson. Bernát sehol sem tiltakozik az ellen, hogy ezekből a lelkekből, konkrétan ciszterci és más rendbeli szerzetesekből, az Egyház szükségleteinek megfelelően elöljárók, apátok, illetve püspökök legyenek. De előbb el kell jutniuk a lelki anyaság tökéletességére, helyesebben arra a fokra, hogy az egyetlen Anya, az Egyház bennük is gyakorolhassa életadó és tápláló hivatását (10 SC 1-3:1,48-50). Másutt a víztartály és a vízcsatorna hasonlatával világítja meg ugyanezt a folyamatot. Ha valaki úgy vállalkozik mások tanítására és vezetésére, hogy pusztán átengedi lelkén Isten ajándékait, ahelyett hogy előbb ő maga telítődne meg szeretettel, saját üdvösségét veszélyezteti:

„És téged testvérem, akinek az üdvössége még meglehetősen bizonytalan, akiben vagy még semmi szeretet sincsen, vagy olyan gyönge benned a szeretet, mint a nádszál, amely minden fuvallatra lekonyul, minden szellemnek hisz, minden tanítás szelére táncol, vagy olyan nagy a szereteted, hogy az isteni parancson túlmenve jobban szereted felebarátodat, mint önmagadat, vagy éppen olyan kicsi a szereteted, hogy a parancs ellenére elolvad az adománytól, meginog a félelemtől, megzavarodik a szomorúságtól, megszűkül a kapzsiságtól, meglendül az ambíciótól, gyanúk nyugtalanítják, lesújtó vélemények felkavarják, a gondok szétszaggatják, a megtisztelő címek felpuffasztják, és elsorvasztja az irigység – téged – mondom –, aki annyira csak önmagát érzi és annyira csak a saját dolgaival van elfoglalva, ugyan milyen őrültség késztet arra, hogy a mások ügyeivel való foglalkozást megkívánd vagy elfogadd?” (18 SC 4:1, 105.)

Bernát panaszkodik, hogy milyen sokan vannak a mai Egyházban, akikre ráillik ez a jellemezés. Vízcsatornák ezek csupán, nem víztárolók, akikből nem az tör fel (szó szerint: akik nem azt böfögik fel), amivel megteltek, hanem üres szájjal ásítanak (uo.).

Ezzel szemben, ha valakit csordulásig megtöltött Isten szeretete, annak a szeretete szükségképpen kiárad mindenkire. Mivel megszabadult az önzéstől, mindenkivel együtt érez, a lelkek egyetemes anyjává lesz (10 SC 2: 1,49).

„Ez a szeretet ég a buzgóságtól. Ilyen szeretet illik a vőlegény barátjához, ez gyújtsa lángra azt a hűséges és okos szolgát, akit Ura háznépe fölé rendelt. Ez a szeretet betölti a lelket, hevül és forr; ez a szeretet már biztonságban csordul, árad és tör fel a lélekből, és így szól: Ki gyönge, hogy én gyönge ne lennék? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? (2Kor 11,29) Az ilyen lélek csak hirdesse az igét, teremjen gyümölcsöt, vigyen végbe új jeleket, tegyen csodákat: nem talál ott helyet magának a hiúság, ahol mindent lefoglalt magának a szeretet... Aki ezt a szeretetet még nem kapta meg, azt igen veszélyes előléptetni, még ha látszólag sok más erénnyel ékeskedik is.” (18 SC 6: 1,107.)

Ha egyszer annyian olvasták Bernát írásaiban, hogy a lelki élet érettsége megkívánja a lelki adományok átadását, ha annyi ciszterci és más hasonló életformájú szerzetesben felismerte a keresztény közvélemény az igazi lelki embert, akkor érthető, miért lett annyi szerzetesből püspök Bernát korában, és miért vált a ciszterci szerzetesi életforma vonzóvá sok más nem ciszterciből lett püspök számára is.

3. Szent Bernát és VII. Gergely egyházreformja

Bernát támogatja a VII. Gergely nevével fémjelzett reformtörekvéseket, amennyiben azok az Egyháznak a feudális uralkodóktól való szabadságát és az Egyház egységét célozzák. Például Lothár német-római császárt nyilvánosan, egész udvara hallatára keményen megleckézteti, mivel Lothár, II. Ince szorult helyzetét kihasználva, a wormsi konkordátum érvénytelenítését és az invesztitúra császári jogának elismerését követelte. Bernát nagy elismeréssel ír a pápai legátus, Malakiás püspök egyházreformjáról, helyesli a római liturgikus szokások Írországba való bevezetését.

Azonban a gergelyi reform bizonyos következményei szemben álltak Bernát biblikus és patrisztikus alapokra épült egyházszemléletével, és kihívták bírálatát. Az egyháztörténelem iróniája, hogy a mi korunkban az a Bernát a legaktuálisabb, aki a saját korában a történelmi fejlődés irányával szembeszállva, reménytelenül konzervatívnak számított.

Bernát idejére az Egyház egészében nézve már megnyerte a feudális uralkodók elleni harcot. Azonban a győzelem azt is eredményezte, hogy az egyházi bürokrácia egyre inkább átvette a feudális gondolkodás jogi kategóriáit, és az Egyház mint intézmény egyre hasonlóbbá vált a feudális társadalom hatalmi struktúrájához. A pápák mind közvetlenebb beleszólást követeltek maguknak a politikai ügyekbe. Közel van az az idő, mikor a püspökök és pápák rutinszerűen hadvezéri teendőket látnak el. Sőt már Bernát korában II. Lucius pápa maga vezeti csapatait a római felkelők ellen: ebben a harcban kapott sebei okozták halálát is. II. Ince pápa, miután Lothárt császárrá koronázta, a Lateránban olyan feliratot készíttetett, amely Lothárt mint "a pápa emberé"-t, a pápának mint legfőbb hűbérúrnak a vazallusát állítja be. Már VII. Gergely megindokolta a pápa legfőbb politikai hatalmát:

„Ha az Apostoli Szentszék az Istentől kapott legfőbb hatalom birtokában lelki ügyekben ítél, miért nem ítélkezhet világi ügyekben? (Registrum IV, 2) Ha Szent Péter széke égi és lelki dolgokban föloldó és ítélő hatalommal rendelkezik, mennyivel inkább földi és világi ügyekben!” (Registrum IV,24)

A pápa tehát úgy érvel, hogy ha valakinek hatalma van magasabb rendű ügyekben ítélkezni, akkor sokkal inkább alacsonyabb rendűekben. Ezzel az érveléssel azonban VII. Gergely észrevétlenül közös kategóriába sorolja a lelki és világi ügyeket, illetve a lelki és világi hatalmat, s ezzel szándéka ellenére megsérti az egyházi hatalom isteni, transzcendens jellegét: lefokozza, amennyiben a földi hatalom fölé helyezi, de vele egy kategóriába sorolja.

Szent Bernát is osztja a korában uralkodó nézetet, amely szerint Krisztus a két kard jelképében (Lk 22,38) a legfelsőbb lelki és földi hatalmat Péter és utódai kezébe tette le (Csi IV 7: III, 454). De Bernát hangsúlyozza, hogy a földi hatalmat a világi fejedelem gyakorolja, és nem az Egyház, jóllehet az Egyház védelmére. Bernát éppen az ellenkező következtetést vonja le a lelki hatalom magasabbrendűségéből, mint Gergely pápa:

„Melyiket látod nagyobb méltóságnak és hatalomnak – kérdezi pápától –: a bűnök megbocsátását vagy a birtokok felosztását? De hiszen a kettőt nem is lehet összehasonlítani. Az effajta alacsony földi ügyeknek is megvannak a maguk bírái: a föld királyai és fejedelmei. Hát akkor miért lépsz a mások földjére? Miért aratod le a mások vetését? Nem mintha méltatlan lennél rá, hanem inkább méltatlan hozzád, hogy ilyen dolgokba bonyolódsz, mikor fontosabb dolgokkal vagy elfoglalva.” (Csi I, 7: III, 402.)

Sed non est comparatio: "a kettőt nem is lehet összehasonlítani." Szent Bernát világosan látja a pápa lelki feladatainak összehasonlíthatatlan transzcendenciáját. Tudja, nem illik világi ügyekkel foglalkoznia. Megmutatja, hogy a világi ügyekben való ítélkezés mennyire különbözik Krisztus és az apostolok gyakorlatától. (Uo. I, 7: III, 401-402.)

Nevetségessé teszi a pápai udvar pompáját is:

„Senki sem hallotta, hogy Péter valaha is ékkövekkel és selyemruhákkal fölcicomázva, arannyal borítva, fehér lovon, testőr és zajongó szolgák kíséretében vonult volna fel.” (Uo. IV, 6: III, 453.)

Ennek ellenére nem kíván Jenő pápától lehetetlent, nem kívánja, hogy a világi ügyekben való ítélkezést és a császári pompát teljesen megszüntesse. De tudnia kell, hogy mindebben nem Péter, hanem Konstantin örököse. Mindezt el kell tűrnie ideiglenesen, de nem szabad, hogy úgy ragaszkodjék hozzá, mint ami az ő személyét megilleti. Azt azonban Jenő pápa lelkére köti, hogy kövesse Jézus parancsát: akkor is, ha a római nép nem juhok, hanem sárkányok és skorpiók módjára viselkedik, dugja hüvelyébe kardját: a lázadó, eretnek rómaiakat ne karddal, hanem az Isten igéjével támadja meg. Ha bíborba és aranyba öltözve is, de ne rettegjen attól, hogy pásztora legyen népének. Hirdesse az evangéliumot akkor is, ha hívei megkeményítik arcukat és nyakukat. (Uo. IV, 6-8: ül, 453-55.)

Mint pápa egyszerre a próféták és apostolok hivatását teljesíti, hiszen az apostolok a próféták fiai, és az apostolok a pápa elődei. Sem a próféták, sem az apostolok nem tudtak minden visszaélést kiirtani. Jenő pápa is hagyni fog valamit az utóda számára, és az utód is a következő pápának, egészen a történelem végezetéig. (Uo. II, 9: III, 417.)

Amíg a külső életforma alakításában elkerülhetetlen a kompromisszum, a pápa magatartásában ennek nincs helye. Jézus és az apostolok tanítása egyértelmű: az apostolokra az Isten rábízta minden egyház gondját, de nem a felettük való uralkodást. "Egészen világos: az apostoloknak tiltva van az uralkodás." (Uo. II, 10: III, 418.)

„Eredj hát, és merd úrként bitorolni az apostoli hivatalt, vagy mini apostolutód az uralkodást. Mindkettő tiltva van számodra. Ha a kettőt együtt akarod gyakorolni, mind a kettőt elveszted. Egyébként nehogy azt gondold, hogy rád nem vonatkozik az Isten panasza: "Uralkodtak ugyan, de nem az én engedélyemmel; fejedelmek voltak, de én nem ismertem őket." (Óz 8,4) Ha tetszik az, hogy Isten nélkül uralkodsz, akkor ugyan dicsekedhetsz, de nem az Istennél. Ha azonban megtartjuk tilalmát, halljuk meg rendelkezését is: "aki nagyobb köztetek, legyen olyan mint az alacsonyabb rangú, és az elöljáró legyen olyan, mint aki szolgál." (Lk 22,26) Ez az apostoli élet normája: tilos az uralkodás, kötelező a szolgálat. Ezt ajánlja a törvényhozó példája is, aki az előbbi mondásához hozzáteszi, "én pedig úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál." (Lk 22,27) (Uo. II, 11: III, 418.)

Bernát nemcsak általánosságban ítéli el a pápa részéről az uralkodói hajlamot. Azok a szavak, amelyekkel az általa elítélt magatartást kifejezi – dominatus, imperium, dominium, dominari – a hűbérjogban a hűbérúr hatalmára és annak gyakorlására vonatkoznak. Bernát tehát kifejezetten az ellen a római kúriában egyre elhatalmasodó tendencia ellen harcol, amely a pápát a legfőbb hűbérúrnak tekinti és jogait a földi uralkodók, sőt püspökök felé is a világi hűbérjog fogalmaival határozza meg. Ezzel szembeállítja azt az evangéliumi és patrisztikus felfogást, amely szerint az egyházi felsőbbség – a világi fejedelmekkel ellentétben – lelki tekintéllyel, az alázatos anyai szeretet gyakorlásával, a tanítás belső meggyőző erejével, nem pedig az erőszak és a földi hatalom pompájával gyakorolja hivatását.

Bernát szembefordul a korában elharapózó exemptio (kivétel, mentesség) gyakorlatával is: ti. egyre több püspök igyekezett kivonni magát az érseki fennhatóság alól, és közvetlenül a pápa alá tartozni; egyre több monostor pedig a püspöki fennhatóság alól a pápához menekült, és pápai pártfogást kért. Egyes kivételektől eltekintve, Bernát ebben az Egyház apostoli, sőt isteni rendjének megbontását látja, amely mind a püspökök, mind a szerzetesek lelki és anyagi kárát okozza: az érsekétől felszabadult püspök kevélyebb, a püspöki felügyelet alól kiemelt szerzetes feslettebb életű lesz; a monostorokat könnyebben kifoszthatják, hiszen nem menekülhetnek az igazságtalanul megsértett helyi püspökhöz jogorvoslásért (uo. 111, 16: III, 443). A helyi egyházak autonómiáját megszüntető gyakorlatot Bernát a következő hasonlattal jellemzi: „szörnyet hozol a világra, ha a kézről levágott ujjat a fejhez csatolod úgy, hogy az ujj a kéz fölött a kar mellett nyúlik ki a fejből.” (Uo. III, 17: III, 444.)

Abban a korban, amikor a pápa a közvélemény és jog szerint egyre magasabb uralkodói pozíciót foglal el minden püspök felett, Bernát emlékezteti Jenő pápát a kollegialitás szentírási és patrisztikus elvének maradandó érvényességére. Bár egyre elterjedtebb lesz a római egyházat uralkodónőnek (domina) tisztelni, Szent Bernát ezt egyértelműen elveti, és emlékezteti a pápát a hagyományos címre: a szent római egyház az egyházak anyja. A következő szöveg a De Consideratione IV. könyvének végén külön nyomatékkal mintegy összefoglalja Szent Bernát ítéletét a gergelyi reform túlkapásairól: „Mindenekelőtt azt fontold meg, hogy a szent római egyház, amelynek Isten akaratából elöljárója vagy, az egyházak anyja, és nem uralkodónője. Te pedig nem a püspökök ura vagy, hanem egy közülük, sőt testvére azoknak, akik szeretik az Istent, és társa mindazoknak, akik félik őt.” (Uo. IV. 23: III, 465-466.)

Szent Bernát szava pusztába kiáltott szó maradt. Még szent életű tanítványa, III. Jenő pápa sem szívlelte meg, vagy inkább nem látta át minden következményében Bernát aggódó kritikáját. Bernát és a ciszterci reform nem tudta megállítani az Egyház feudalizálódási folyamatát. A koldulórendek később újra nagy megújulást indítottak el az Egyházban, de az említett folyamatot ők is csak vagy egy évszázadra tudták ellensúlyozni. Az egyházi hatalom egyre inkább alárendelte magának az állami hatalmat, s ezzel egyre inkább elvilágiasította a pápai és püspöki hivatalvezetést. Amíg a pápák nagy része magas erkölcsi nívón állt, mint pl. III. Ince, a pápai hatalom békeközvetítő és védőbástya volt a feudális urak és uralkodók hatalmi önkénye ellen. Mihelyt azonban méltatlan utódok kerültek Péter székébe, az elvilágiasodott egyházjog és pápai kúria igen hathatós eszköznek bizonyult a korrupció elterjedésére az Egyházban.

4. Mai tanulságok

Lássuk végül, milyen tanulságokat vonhatunk le a mai egyházi helyzetre vonatkozólag Szent Bernát tanításából és gyakorlatából.

1. A szerzetesi közösségek megújulása ismét az általános egyházi megújulás kovásza lehet, ha Szent Bernát nyomán a szerzeteséletet úgy értjük és éljük meg, mint a vita apostolicá-t, a Krisztus-követés és az apostoli testvéri közösség mai radikális megvalósítását, amely ihletője és példája lehet a nagyobb egyházi világi közösségeknek.

Ugyanakkor az evangéliumi és patrisztikus kezdetekhez visszatérő szerzetesélet lenne a legtermékenyebb táptalaja egy, a forrásaiban meggazdagodott, de hitelesen modern teológiának. Gondoljunk többek között a taizéi szerzetesközösség történetére, általános vonzóerejére és teológiai termékenységére.

2. Ma is vannak, akik hasonlóképpen félreértik az evangéliumi szegénység ideálját, mint Bernát korában; ma is vannak "gőgös szegények", helyesebben ma is vannak gőgös teológusai a szegényeknek. Ezek az Egyház megkülönböztető szeretetét a szegények iránt a gazdagokat kizáró értelemben félremagyarázzák, az osztályharc elkerülhetetlenségét prédikálják, és minden energiájukkal egy állítólagos igazságos társadalmat előmozdító politikai programon munkálkodnak. A felszabadulás teológiájának egyes válfajaira gondolok. A Szent Bernát-i szerzetesideál gyöngéd szeretettel és segítőkészséggel fordul a szegények minden fajtája felé, de a Krisztussal  és az emberekkel való szeretetkapcsolatban soha sem felejti, hogy még az aránylag legjobb szerzetesközösség sem végcél, hanem a mennyei Jeruzsálem elővételezése. Ezt a mennyei Jeruzsálemet, a jegyes beteljesülő nászát keresi Szent Bernát egész életében. De éppen ez a transzcendens célra irányuló szeretet teszi olyan tevékennyé és fáradhatatlanná a földön végzett munkában.

3. Magyarországon egészen 1945-ig erősen élt a feudalizmus az Egyházban. A magyar püspökök és apátok nemcsak Krisztus szolgái voltak, hanem a nemzet leggazdagabb földesurai és a parlament felsőházának politikailag befolyásos tagjai is. Bár a magyar Egyház vagyonával igen sok jót tett, mégis rászolgált Szent Bernát kritikájára: "uralkodó Egyház" volt. Hozzászokott a pompához és a politikai hatalom birtoklásához és élvezetéhez. A klérus egy részét és egyes püspököket leszámítva, távol állt a szegényektől. Jellemző, hogy a kommunista rendszer felismerte, mennyit árthat az Egyháznak, ha a főpapokat nemcsak megfosztja minden tényleges hatalomtól, de ugyanakkor fenntartja, sőt tevékenyen ápolja feudális életstílusukat. Mindent megtett, hogy körülvegye őket a látszathatalom és látszatpresztízs megkülönböztető jeleivel: igen hathatós módja volt ez annak, hogy éket verjen a püspökök és szegény hívei, a püspökök és legjobb, üldözött papjai közé.

Az az érzésem – bár ne lenne igazam! –, hogy a mai újjászülető Magyarországon több egyházi emberben megvan a kísértés, hogy ne tanuljon a történelmi leckéből, hanem egyszerűen visszakívánja, sőt visszakövetelje az Egyháznak a régi jó időket. Ne essék félreértés. Azt gondolom, Szent Bernát tevékenyen támogatna minden olyan reális törekvést, amely biztosítani akarja az Egyház apostoli, nevelő, erkölcs- és kultúraformáló működéséhez szükséges anyagi feltételeket. De keményen ostorozna egy stílust, a felülről kioktató, magát most nyeregben érző, közvetlen politikai befolyásra törő karrierista papot, aki most sem tanulta meg, hogy a szelíd és alázatos szívű Jézust képviseli, akinek egyetlen trónusa a kereszt volt.

4. Minden részletkérdésen túl talán Szent Bernát egyházfogalmának a megértése és megélése a legfontosabb a mai magyar és egyetemes Egyház megújulásához. Mit felelne Bernát arra a modern klisére, amellyel unos-untalan találkozunk felnőttek és fiatalok között, Nyugaton és Magyarországon egyaránt: "Jézust igen, de az Egyházat semmiképpen!"? "Nekem nem kell ez a korhadt és romlott intézmény, mely közém és Jézus közé tolakszik. Én közvetlen kapcsolatot akarok Jézussal." A mondottak alapján próbáljuk meg összefoglalni Szent Bernát válaszát.

Szent Bernát is szíve és elméje minden erejével Jézus Krisztust akarja megismerni és szeretni. De megmutatja, hogy az egyházi elöljáró, pap, apát, püspök, pápa feladata éppen az, hogy – Szent Pál és Keresztelő Szent János példáját követve – mint a Vőlegény barátja összehozza a menyasszonyt (a megtisztult lelket, az egész megtisztult egyházi közösséget) a Vőlegénnyel, Krisztussal.10 Az egyházi elöljáró tehát éppen azzal szolgál, hogy lehetővé teszi a lélek és Krisztus közvetlen, személyes találkozását. Az egyházi vezető sohasem sajátíthatja ki magának a lelkeket, hiszen minden lélek Krisztusé (238 Ep 2: VIII, 116). Minden öröme abban van, hogy a Vőlegény rátalál menyasszonyára. Mint Keresztelő Szent Jánosnak, neki is kisebbednie kell (Nat Bapt 12: V, 184).

A lélek Krisztushoz vezetése elsősorban az Isten szavának, a Szentírásnak a magyarázatával és a szentségek kiszolgáltatásával történik. Bár Bernát mindkettőt fontosnak tartja, de sokkal többet ír az előbbiről; a szentségi szolgálatot inkább feltételezi, mint részletezi. A prédikátor feladata, hogy figyelmessé tegye a lelket a benne közvetlenül működő Lélek szavára (enélkül a külső szó teljesen hatástalan lenne), hogy megértesse a lélekkel a benne végbemenő tisztulási folyamatot, megóvja a hamis értelmezésektől, és előkészítse a Vőlegénnyel való lelki nászra. Tehát az egyházi hivatal egyszerre nélkülözhetetlen, de "túllépendő", önmagát háttérbe szorító valóság. Az egyházi intézmény nem önmagáért van, nem állíthatja önmagát a központba, nem ünnepelheti önmagát: semmi sem áll Bernáttól távolabb, mint az egyházi triumfalizmus. Ha Bernát egyházteológiáját komolyan vesszük életünkben és tanításunkban, akkor éppen hogy nem a modern ember és Krisztus közé tolakszunk, hanem megpróbálunk diszkréten a Krisztus és a modern ember közvetlen találkozásának katalizátora lenni.

 

1 Ld. L. Lékai: The Cistercians. Ideals and Reality (Kent: Kent State Univ. Press. 1977), 248-252.

2 Bernát gyakran Szent Pál szavait idézve (2Kor 11,27) írja le a szerzetesélet nélkülözéseit: pl. 1 XC 1:IV, 383; 22 Div 2: VTA, 171.

Paradox módon ezen a ponton nyeri vissza az akarat a maga teljes szabadságát, mikor megszűnik benne az önakarat, a voluntas propria. Ti. nincs kitéve vágyai szeszélyeinek és mindent birtokolni akaró telhetetlenségének, hanem szabadon akarja, valósítja és élvezi a jót (63 Div 12: VIA 296).

4 Ld. részletesebben: Handbook of Church History. Vol. IV. From the High Middle Ages to the Eve of the Reformation, ed. H. Jedin & J. Dolan (New York: Herder & Herder, 1970), 98-100.

Bernát elvet minden fényűzést, beleértve a liturgikus tér, a liturgikus ének és a szertartások díszítését is. Az egyetlen fényűzés, amelyet nem vet meg, hanem tudatosan gyakorol és ápol, az írói stílusa, írásainak gazdag, dallamos, de mindig a tartalom pontos kifejezését szolgáló színpompája.

Ugyanakkor sok olyan levelet találunk, amelyben Bernát óvja szent életű püspök, illetve apát barátait attól, hogy elhagyják felelős egyházi posztjukat a monasztikus nyugalom (otium) kedvéért. Ld. erről részletesebben Y. Congar: "L'écclésiologie de saint Bernard": Saint Bernard Théologien. Actes du. Congres de Dijon 15-19 sept 1953: AnSOCist 9 (1953) 136-190, elsősorban 181-190 o. Egyébként cikkem nagymértékben Congar meglátásait összegezi, illetve azokat fejleszti tovább.

8 Gondoljunk pl. arra, hogy János angol király hosszú tusakodás után nemcsak elfogadja III. Ince pártfogoltját a canterburyi érseki székbe, de hűbérként ajánlja országát III. Ince pártfogásába. A lengyel király különben szintén hűbérurának fogadja Ince pápát.

9 Minden félreértés elkerülése végett fontos hangsúlyoznunk, hogy van a mai Egyházban egészséges felszabadulási teológia is (ld. pl. a pápai szociális enciklikák hosszú sorozatát), amely harcol a társadalmi struktúrák igazságosabbá tételéért, de az evangélium eszközeivel. Egyrészt tiszteletben tartja a gazdasági-társadalmi valóság relatív autonómiáját, és nem akarja a gazdasági szakemberek munkáját jámbor szólamokkal helyettesíteni, másrészt nem földi utópiában, hanem a transzcendens Isten Országában remél. Azt is el kell ismernünk, hogy Szent Bernát nem gondol társadalmi struktúrák reformjára, pusztán a visszaélések megszüntetésére. Ennyiben korának gyermeke marad.

10 Itt is, mint egész teológiai szintézisében, Bernát a páli és jánosi teológiát ötvözi egységes egésszé: Jn 3,29 és 2Kor 11,2 "egybeöntve", egymással összefonódva lesz az egyházi hivatal bernáti teológiájának alapkövévé. Ld. 19J Ep 2: VIII, 43; 238 Ep 2: VIII, 116-117.

 

 


Mészáros István

NEVELÉSSEL AZ EGYHÁZ MEGÚJULÁSÁÉRT

A jezsuita történelmi példa

Ötvenedik életévében járt az ötszáz évvel ezelőtt született Loyolai Ignác, amikor III. Pál pápa jóváhagyása után 1540-ben szétküldte Jézus Társasága szerzeteseit Európa különböző tájaira. Békés serege, "compagniá"-ja elé egyetlen célt tűzött a rendalapító; legyen az egyház megújulásának élcsapata!

Súlyos, nehéz helyzetben volt ebben az időben Krisztus egyháza. Belső bajok éppen úgy emésztették, mint a külső politikai bonyodalmak. De főképpen a protestantizmus viharos terjedése zilálta szét Európa egyes ősi katolikus területeinek helyi egyházait.

Loyolai Szent Ignác spanyol tűzzel és szenvedéllyel, ugyanakkor racionális stratégiával, de mélységes hittel és szilárd egyházhűséggel megtervezett programjában fontos szerepet játszott a nevelés. Mégpedig a katolikus nevelés legalapvetőbb értelmében: a hamisítatlan krisztusi tanítás megismertetése, elsajátíttatása az emberekkel, már gyermek- és ifjúkorukban; ennek belső meggyőződéssé formálása, hogy a krisztusi tanítást magatartásukban, egész életükben minél tökéletesebben megvalósíthassák. Eljuttatni az egyes emberekhez Krisztus örömhírét, hogy azután a krisztusi örömhír szertesugárzó fókuszai lehessenek az evilági társadalom bármelyik pontján, bármelyik szintjén és posztján – ez a jezsuita pedagógia lényege.

A Szent Ignác-i katolikus lelkiség alapkérdése: "Mit kell tennem, hogy Isten – Krisztusban megnyilatkozó – szeretetére nagylelkűen válaszoljak, hogy a kapott ajándékot kamatoztassam, az isteni életet kibontakoztassam Isten rám vonatkozó akarata szerint, tehát: hogy hitem élő legyen, és a szeretetben gyümölcsözzék?" – ahogy Szabó Ferenc frappánsan összefoglalta.

E korszerű tevékeny katolikus lelkiség széles körű elterjesztése az egyház megújulásának elengedhetetlen feltétele, alapja és kezdete, illetőleg kibontakoztató célja volt a 16. század második felében. S elterjesztésének eszköze a nevelés, a pedagógia embertől emberig átsugárzó hatásrendszerével, szívbe-lélekbe hatoló, ezért belső meggyőződést kialakítani képes szellemi erejével.

A jezsuita pedagógia érvényesítése érdekében sokféle, jól megválogatott eszközt alkalmaztak Jézus Társasága szerzetesei.

Az iskola

A 15-16. század fordulóján a régi középkori európai iskolarendszer már átalakulóban volt. Az érseki-püspöki székhelyek káptalani iskolái, a nagyobb városok plébániai iskolái, valamint az egyetemek bölcsészkarai egyre inkább befogadták az ókori klasszikusok műveit, új humanista magyarázatokkal kísérve. A humanizmus evilági irányultságú eszmerendszere az antik szerzők műveiben találta meg egyik leggazdagabb ihlető forrását. Ezért a humanista pedagógia teoretikusai szerint elsősorban az ókori latin és görög írók, költők alkotásaiban kell elmélyülniük az erre alkalmas ifjaknak. Ezáltal – vélték – nemcsak bensőséges esztétikai élményekben részesülhetnek, hanem az ókori erkölcsi példákon keresztül az emberhez illő és méltó felnőtt életre is előkészülhetnek.

Így alakult ki a 15. század végén a humanista gimnázium (minden későbbi és mai "humán" gimnázium őse és prototípusa).

A középkori káptalani iskola három tagozat diákjait egyesítette falai között. Alsó szintjén az ábécével, az elemi tudással ismerkedő kisdiákokat; azután a középső szinten a latin nyelvtudást szerző, poétikában-retorikában elmélyülő tanulókat; végül felső szintjén a bölcselettel, teológiával foglalkozó nagydiákokat oktatták. A nagyobb városok plébániai iskoláiban – felső szint nélkül – az alsó és középső szint tanulóit tanította az iskolarektor.

A középkor végétől, a 15. század második felétől a káptalani és plébániai iskolák középső szintjei humanista gimnáziumokká alakultak át, megmaradva a hagyományos két, illetve háromtagozatos szervezeti keretek között.

A protestantizmus terjedésével az Alpokon túli országokban az iskolák legnagyobb része protestáns vezetés alá került. A káptalani iskolák hagyományos, középkori háromtagozatos struktúráját azonban a protestánsok mindenütt megtartották, sőt a nagyobb városok korábbi kéttagozatos plébániai iskoláiban is kiépítették a harmadik, bölcseletre alapozott teológiai tagozatot. A középkori katolikus iskolák zöme Európa e tájain tehát a 16. század középső évtizedeitől kezdve mint háromtagozatos protestáns kollégium folytatta tovább életét.

A magyar iskolatörténetben oly fontos szerepet játszó híres protestáns kollégiumaink legtöbbje nem 16. századi új alapítás, hanem a meglévő középkori káptalani vagy városi plébániai iskola hagyományos életének folytatása, protestáns vezetés alatt, protestáns szellemben. A középkori háromtagozatos iskolaszerkezetet, amelyben az ábécés kezdő tanulótól a teológus öregdiákig együtt vannak a növendékek, a 19. század közepéig őrizték meg protestáns kollégiumaink.

A 16. század középső évtizedeiben Európa jelentős részén alig maradt katolikus iskola. Hatalmas csapás volt ez a katolikus egyházra: egyrészt súlyos veszélybe került a papság utánpótlása, másrészt a katolikus világi értelmiség nevelése szinte teljesen lehetetlenné vált. A protestáns iskolák ugyanis természetesen protestánssá nevelték tanulóikat, ez volt a meghatározott céljuk.

Elengedhetetlen volt tehát új iskolák szervezése, mivel a régiek visszaszerzésére nem nyílt semmi lehetőség. A jezsuiták kezdeményező, úttörő szerepe e téren hatalmas jelentőségű a katolikus egyház megújulása szempontjából, hiszen mai értelemben vett szerzetesi iskolák addig még nem is léteztek. Éppen a jezsuiták voltak e téren az iránymutatók, az elsők.

* * *

A jezsuita iskolaszervezők a 16. század második felében azonban nem a reformáció előtti középkori katolikus iskolaszervezetet kívánták felújítani, hanem előretekintettek: megalkották a következő évszázadok – hatásaiban ma is érzékelhető – korszerű iskolarendszerét.

Leválasztották a kezdő tanulók csoportjait; ezek oktatása a plébánosok által megszervezendő helyi népiskolák feladata lett. Ilyen népiskolák létesítését mindegyik plébániával rendelkező településen előirányozták az egyházi illetékesek.

Nálunk az Oláh Miklós esztergomi érsek elnöklete alatt 1560-ban tartott nagyszombati zsinat rendelkezett első ízben a létesítendő népiskoláról, a későbbi elemi népiskola, a mai általános iskola történeti elődjéről.

Önállóvá tették a jezsuiták a korábbi iskola középső tagozatát, a gimnáziumot. Pontosan megszabták – a korábbiakkal ellentétben – az osztályok számát: öt osztályos a jezsuita gimnázium 10-16 éves fiúk számára, pontosan meghatározott tananyaggal, középpontjában természetesen a latin és görög nyelv és irodalom tanulmányozásával. A gimnázium legalsó osztályát azonban – az odajáró tanulók népiskolai előképzettségétől függően – további tanulócsoportokra is feloszthatták a helyi iskolavezetők, az adott körülményekhez és szükségletekhez igazodva.

Gimnáziumot csakis városokban szerveztek a jezsuiták, ahol az iskolafenntartás anyagi és tárgyi feltételeit biztosíthatták számukra az illetékes főpapok, földesurak, városi elöljárók.

Önálló intézményként, mint akadémia működött tovább a jezsuiták vezetése alatt a korábbi középkori iskola felső tagozata. Tananyagában azonban most már nem keveredtek a bölcseleti és a teológiai stúdiumok, mint a középkori káptalani iskolák felső szintjén (s még a 17-18. századi protestáns kollégiumok akadémiai tagozatain is), hanem kettéválasztották a tanulmányokat. Önállóvá vált a három évfolyamos bölcsésztagozat, kizárólag bölcseleti tantárgyakkal; ez a világi értelmiségiek számára a tanulmányok betetőzését, a papnak készülő fiatalok részére pedig a teológiai tanulmányok megalapozását jelentette. S – a protestánsokkal ellentétben, akik világi értelmiségijüktől is elvárták a teológiai tanulmányokat – a jezsuiták által vezetett teológiai tagozatot csakis a papi pályára készülőknek szervezték.

Jezsuita akadémia egy-egy nagyobb terület központjában létesült, szélesebb-távolabbi vidékek fiataljai számára. E városokban a jezsuita gimnázium és akadémia természetesen szoros kapcsolatban álltak egymással.

Kétségtelen: a jezsuita iskolaügyi szakemberek a 16. század második felében lényegében a ma is érvényesülő alsó-, közép- és felsőszintű iskolázás alapvető rendszerét és intézményhálózatát teremtették meg. S ezzel párhuzamosan tudatosan érvényesítették az iskolatelepítés modern földrajzi elvét: legyen népiskola minden településen, középszintű iskola a kisebb régióközpontokban, akadémia egy-egy nagyobb területi egység székhelyén.

A jezsuita szerzetesek nehéz, fáradságos és küzdelmes munkájának eredményeképpen a 16-17. század fordulójára kialakult az európai jezsuita iskolarendszer alapvető hálózata, hatalmas lendületet adva a katolikus egyház belső és külső megújulásának. Az alapozó úttörő munka után a 17. század folyamán kiteljesedtek az európai iskolarendszer keretei (de ekkor már jezsuita gimnáziumok működtek Dél-Amerikában és Indiában is).

Kongregáció és konviktus

A katolikus egyház számára ekkor életfontosságú volt a katolikus iskola. A protestáns iskolában való tanulás a fiatalok számára nyilván együtt járt volna a katolikus hitük elvesztésével. (Másfajta iskola – netán állami iskola – ekkor, és még soká, nem létezett.)

Az iskola azonban a jezsuita lelkipásztorok kezében csupán a katolikus lelkiség kialakításának, meggyökereztetésének és elmélyítésének eszköze volt. S azt is tudták: a tanítás fontos, kihagyhatatlan kulturális tényező, de önmagában, ha csupán erre hagyatkozunk, csakis egyedül, nem oldja meg a felnőttkori szilárd katolikus hittel rendelkező, az egyháznak elkötelezett, Krisztusról magatartásával, életével tanúságot tevő katolikusok nevelését.

A jezsuita pedagógusok ezért nem elégedtek meg azzal, hogy tanítványaikat "profán" gimnáziumi tantárgyakra tanítsák (e tantárgyak lényegében ugyanazok voltak, mint amelyeket a protestánsok is tanítottak kollégiumaikban, azok gimnáziumi tagozatán); nem elégedtek meg azzal sem, hogy a kötelező "vallási gyakorlatok" teljesítését megköveteljék tőlük, hogy tanítványaik megrekedjenek egy felszínes, "hivatalosan elvárt" vallásosság szintjén.

A jezsuita iskolák legnagyobb, legjelentősebb "hozama" a katolikus egyház megújulása, újjászületése szempontjából a Mária Kongregáció megszervezése volt. Mindegyik gimnáziumukban, mindegyik akadémiájukon létesült ilyen ifjúsági "egyesület". A kongregáció szervezeti keretei közé azok a fiatalok tömörültek, akik komoly katolikus lelkiségre törekedtek (túl a tanulmányi eredményeken).

A Szent Ignác-i lelkiség alapján vezették a jezsuita atyák a fiatalokat e testvéri közösségekben saját maguk alaposabb megismerésében, az önnevelés különféle módszereiben, az önfejlesztés-önépítés egyénre szabott útjain, vonzó példaképek állításával, a közösség elé tűzött célok együttes tevékenység keretében való megvalósításával, a diáktársakra, a felnőttekre való jótékony hatással, szociális-karitatív tevékenységgel. S mindezekben Szűz Mária égi pártfogása alá helyezkedve, segítségében bizakodva.

Tulajdonképpen a már említett alapvető emberi egzisztenciális kérdésre keresték a tettekben megnyilvánuló választ a kongreganista fiatalok az 1560-as évektől kezdve: mit kell tennem, "hogy hitem élő legyen, és a szeretetben gyümölcsözzék?"

S ami felfokozta e kongregációk hatásfokát: ez nem kötelező iskolai "penzum", nem mindenki által kötelezően teljesítendő, a tanárok által bevasalt és bizonyítványban osztályzattal értékelt "feladat" volt. A részvétel önkéntessége, a vállalkozás egyéni felelős döntést kívánó volta hatalmas nevelő-fejlesztő erőt jelentett tanulónak, pedagógusnak, lelkivezetőnek egyaránt.

Egy másik, ugyancsak fontos nevelési intézmény volt a jezsuiták által szervezett és vezetett konviktus. Az egykori jezsuita konviktus több volt egy mai diákotthonnál vagy kollégiumnál, benne ugyanis nem csupán szállást, étkezést, ellátást kaptak azok a gimnazista és akadémista növendékek, akiknek családja távol lakott.

Az egyénre szabott, ugyanakkor közösségben, közösségi tudatosságban folyó intenzív katolikus jellemnevelés színtere volt egy-egy jezsuita konviktus. Belső világa, hangulata, légköre éppen úgy teret engedett a növendékeknek a Szent Ignác-i lelkiség imádságos, elmélyülő, elmélkedő élményeiben való elmerülésre, mint a külső és a belső fegyelem alakító-nemesítő hatásainak érvényesítésére.

S e céltudatos és folyamatos, egyéni és közösségi önfejlesztő-közösségfejlesztő tevékenységbe, amelyben kellő pedagógiai tapintattal és pszichológiai tapasztalattal érvényesült a határozott atyai irányítás, szerves életszerűséggel illeszkedett a konviktusi fiatalok szellemi-tanulmányi tevékenysége, idegennyelv-tanulása éppen úgy, mint az esztétikai-művészeti foglalkozás, a játékok, sportok űzése és a szabad természetben való tartózkodás, a természet szépségeire való rácsodálkozás. Mind a testnevelés, mind a természetjárás elvszerű pedagógiai alkalmazása merőben új jelenség volt a korabeli nevelési intézmények életében.

Népiskolák, népnevelés

A jezsuita gimnáziumok, akadémiák, konviktusok növendékein keresztül a jezsuiták természetesen a növendékek szüleire is hatni kívántak, azok hitét, vallásos érzületét, egy-házhűségét is erősíteni igyekeztek. E jezsuita intézmények tanulói főként a középső társadalmi rétegekből toborzódtak, de szép számmal voltak köztük a szegényebb néptömegekből származók is.

Népiskolákat sem városban, sem falun nem szerveztek a jezsuiták; mégis jelentős szerepük volt az odajáró – főként az alsóbb társadalmi rétegekből származó – fiúk és leányok vallásos nevelésében.

E népiskolák természetesen felekezeti népiskolák (a 16. század közepétől beszélhetünk felekezeti iskolákról, ez előtt értelmetlen lett volna a "felekezeti" jelző). Legfőbb tananyaguk a vallási és erkölcsi ismeretek elsajátíttatása volt; az olvasást-írást csupán azoknak a gyerekeknek tanították, akik további tanulmányokra a gimnáziumba igyekeztek. Így történt ez kezdettől fogva mindegyik felekezet népiskolájában. Arra viszont igen éles szemmel figyeltek mind a katolikusok, mind a protestánsok, hogy csakis saját egyházi vezetőik által helyesnek elismert vallási és erkölcsi ismereteket oktassanak ezekben a népiskolákban (s természetesen a gimnáziumokban, az akadémiákon is).

A korábbi középkori iskolákban jött szokásba, hogy elemi szintű tankönyveket – például latin nyelvtanból – kérdés-felelet formában szövegezték meg. Ezt az eljárást követve készültek a 16. század középső évtizedeiben az első katolikus és protestáns – elemi vallási és erkölcsi ismereteket feldolgozó – katekizmusok.

A legelterjedtebb katolikus katekizmust a bécsi jezsuita rendház németalföldi származású vezetője, Petrus Canisius, a később szentté avatott Kaniziusz Szent Péter készítette 1558-ban, latinul. Magyar fordítása hamar elkészült, s Oláh Miklós érsek rendeletére és költségén 1562-ben kinyomtatták Bécsben, s kézbe vehették a hazai katolikus népiskolák és gimnáziumok tanulói. A magyar nyelvű átdolgozás Telegdi Miklós nagyszombati kanonok munkája volt, s ezt a címet kapta a kis kötet: "Az keresztyénségnek fondamentomiról való rövid könyvecske, ki az szent írásnak külömb külömb helyeiből, kérdés és felelésképpen írattatott."

A könyvecske záradékában többek között ez olvasható: "Ez az igaz keresztyén anyaszentegyháznak az ő hite és az apostoloktól vett tökéletes tudománya, kit e könyvecskében kevés beszéddel megmagyaráztunk és rövideden te neked, keresztyén ember, elődbe adtunk. Kihez, ha az te lelkedet szereted, én azt mondom, úgy ragaszkodjál, hogy semmiképpen se jobbkéz felé, se balkéz felé tőle el ne távozzál, hanem inkább – mint Szent Pál mondja – ha angyal szállana is alá az égből és egyebet hirdetne ennél, átok [alatt] legyen. Nem új hit ez, akire mi tégedet tanítunk. Nem az tegnapelőtt találtatott evangéliumot hirdetjük. Nem Vittenbergából, sem Thüringiából, sem Augustából, sem Genevából támadott tudományt hozunk teneked, hanem a Szent Péter hitét..."

Később azután 1599-ben a jezsuita Vásárhelyi Gergely fordításában is megjelent ez a katekizmus, a kolozsvári jezsuita rendházban rendezték sajtó alá, s a Heltai-nyomda adta ki. Címe: "Catechismus. Canisius Pétertől írattatott keresztyéni tudománynak rövid summája magyar kalendáriummal és az egy igaz hitnek bizonyos ismeretivel."

A következő évtizedekben számtalan kiadásban került ki a nyomdákból a jezsuita atyák által megfogalmazott katekizmus, nem csupán a magasabb társadalmi rétegekben, hanem a széles néptömegek körében is terjesztve a katolikus hit alapvető tanításait, népszerűen, világosan, tömören, az "egyszerű" emberek számára is érthetően megfogalmazva, iskolás gyerekekhez és szüleikhez egyaránt eljuttatva Krisztus hiteles üzenetét. A katolikus egyház megújulásának egyik lényeges feltétele volt ez: a jezsuiták jóvoltából megszerveződött az újkori hitoktatás.

A reformáció okozta zűrzavar súlyos következménye volt a városokban, mezővárosokban és a falvakban lelkipásztorkodó papság számának megcsappanása, valamint a katolikusnak megmaradt papok hitének, vallási tudatának elbizonytalanodása. Tragikus hatást váltott ki ez az egyházközségben, a hívőközösségekben.

Ezért a jezsuiták nagy feladatot vállaltak magukra a világi papság kiképzése terén is. A trentói zsinat rendelkezése alapján felállított egyházmegyei papnevelő intézetek elöljáróit, lelkivezetőit a főpásztorok főként a jezsuiták közül választották és hívták. Munkájuk nyomán sok-sok korszerű gondolkodású, alapos hittudományi képzettségű, és ami a legfontosabb: tiszta és mély katolikus hittel áthatott, s ezt a hitet hívei körében is szétsugározni képes lelkipásztor került az egyházközségekbe, városokba, mezővárosokba és a falvak sokaságába egyaránt.

A katolikus egyház megújulása magukban a hívekben, a szeretetben megnyilvánuló élő hit meggyökereztetése, kibontakoztatása az egyházhoz tartozó, hozzá hű "egyháztagokban", az "egyszerű emberek" millióiban: a jezsuita gyermek-, fiatal- és felnőttnevelés ezt célozta, nem csupán a külső, formális modernizálás, hanem az igazi, belső egyházi megújulás jegyében.

Külön fejezet szólhatna a jezsuiták tevékenységéről a hittudomány megújításában, a teológiában tudós papok képzéséről (Collegium Germanico-Hungaricum!), kiváló püspökök generációinak nevelésében betöltött szerepükről.

Lelkipásztori, egyben kulturális központok

Egy-egy város jezsuita rendháza széles hatókörű lelkipásztori központja lett a 17-18. században a településnek és szűkebb-tágabb környezetének, ugyancsak szolgálatára állt az egyház helyi megújulásának.

Nagy néptömegek széles körű lelki mélyszántása érdekében rendezték templomaikban a hívek számára a népmissziókat, a lelkigyakorlatokat, az egyéni lelki elmélyedésre, az őszinte bűnbánatra s az erényes élet távlataira döbbentve rá híveiket, a Krisztus szeretetébe kapcsolódás felszabadító örömét keltve bennük.

S hogy szavukkal mindegyik hívőhöz eljuthassanak, nagy gondot fordítottak arra, hogy mindegyik rendházukban legyen olyan hitszónok és gyóntató, aki ismeri, jól beszéli a település és a környék lakosságának anyanyelvét, de nem csupán a többségét, hanem mindegyik helyi nemzetiségi kisebbség nyelvét is. S természetesen az is elengedhetetlen volt pasztorációjukban, hogy mindegyik nemzetiség saját anyanyelvén kapja a népiskolában, illetőleg a gimnáziumokban a katekizmusoktatást.

Egyformán nagy gondot fordítottak mind a műveltebb hallgatóságnak, mind pedig a néptömegeknek szóló prédikációikra. Hogy ezek teológiai-hittani anyagát minél sokoldalúbban megvilágítsák, sok-sok történelmi, irodalmi, természeti, földrajzi, néprajzi s más egyéb "profán" ismerettel szőtték át, úgyhogy ezek a szentbeszédek amolyan népművelő-ismeretterjesztő előadásoknak is beillettek (még akkor is, ha nem érték el például Pázmány prédikációinak magaslatait, tartalmi színességét, nyelvi szépségeit).

A legjelentősebb európai jezsuita rendházak sajátos korabeli sajtóközpont-funkciót is betöltötték. Saját nyomdával, saját korabeli "szerkesztőségi" apparátussal és szakembergárdával rendelkeztek, és így mind a teológiai, mind a "profán" tudományos művek, mind az iskolai tankönyvek, mind pedig a hitbuzgalmi népkönyvek, a vallásos ismeretterjesztő irodalom terén fontos szerepet játszottak.

Felesleges lenne részletezni, hogy a szervezett katolikus könyvkiadás eme létrehozása milyen jelentős volt az egyház megújulása terén (egyben az európai – benne a hazai – művelődés gyarapítása tekintetében is).

* * *

De amolyan ifjúsági központnak is tekinthető volt egyik-másik jezsuita rendház. Nem csupán az iskola, a Mária Kongregáció vagy a konviktus ügyeinek intézése miatt, hiszen ezek révén mindegyik rendház szoros kapcsolatban állt az ifjúsággal. Egyes rendházak nyomdái azonban fontos szerepet játszottak a tankönyvek korszerűsítésében, modern oktatási módszerek közvetítésében vagy éppen új vallásos ismeretek és új lelkiségi áramlatok terjesztésében az ifjúság körében.

Jó példa lehet minderre a nagyszombati jezsuiták kiadásában 1624-ben megjelent magyar nyelvű, magyar gyerekek számára készült katekizmus. Címe: "Keresztyéni tudomány, jezsuiták szerzetibeli Canisius Péter által írattatott és képekkel kijegyzettetett."

A neveléstörténet egyik jelentős 17. századi felismerése volt: az elsajátítandó ismereteket könnyebben megérti a gyerek, ha azokat képek szemléltetik. A mai iskolában hatalmas eszköztárával jelen lévő "audiovizualitás" vizualitás részének első megjelenése volt ez az iskolai oktatásban. Az oktatástörténeti szakemberek a tudatos és rendszeres iskolai szemléltetés kezdeményezését Johannes Amos Comenius neves cseh pedagógus érdeméül tudják be; "Orbis sensualium pictus" (Az énekelhető dolgok világa képekben) című, Sárospatakon írt tankönyve – amelynek szöveges leckéit didaktikailag kidolgozott szemléltető képekkel kísérte – 1658-ban jelent meg, mint a szemléltetés első oktatástörténeti dokumentuma.

A jezsuiták azonban már jóval korábban alkalmazták a gyakorlatban ezt az elvet. Az említett 1624-i katekizmus mindegyik oldalán egy-egy kép kapcsolódik a katekizmus szövegéhez: összesen 103 kép van a kis kötetben. Az előszóból kitűnik: a jezsuita szerzők módszertani pontossággal valósították meg a később (és ma) annyira magától értetődő didaktikai követelményt, a szemléltetést.

Előbb Nagy Szent Gergelyre hivatkozik a szerző, egykor ő írta: "Amint az írás olvasása a deákos emberekben, azont cselekszi a képek látása a deáktalanokban; mert ezekben a tudatlanok is látják, amit követniök kelljen; ezekben olvasnak, kik írást nem tudnak."

De az írást ismerők számára is fontos funkciója van a képeknek a tankönyvekben – viszi tovább a gondolat fonalát az előszó. Szükséges a képekkel segíteni "kiváltképpen a nevendékeny ifjúságot, kik azonban, mint valamely fényes tükörben szemlélvén a keresztyéni jószágoknak szép példázatait, nem csak könnyebben s gyönyörűségesebben, de sőt hasznosabban is vitetnek a keresztyéni tudományoknak szükséges ismeretére, mivel egy bölcs poétának mondása szerint:

Segnius irritant animos demissa per aures
Quamque sunt oculis subjecta fidelibus."

Az említett "bölcs poéta" alighanem Arisztotelész alapján foglalta az idézett latin sorokba a vizualitás oktatási alapelvét. Ugyanezt szintén versbe szedve magyarul is közölte – elsőként a magyar nyelvű oktatástörténeti szakirodalomban – a katekizmus szerkesztője: Nem hat úgy emberre, amit hall fülével,
Mint az, amit szinte maga lát szemével.

Ezt a modern szemléltetési didaktikai elvet figyelembe véve "a mi szerzetünkbéli P. Joannes Baptista Romanus igen hasznos munkát tett – folytatódik az előszó –, midőn a keresztyéni tudománynak fő részeit, azokra mutató szép helyes képekkel egy könyvecskébe foglalván az emberek eleibe adta." Ezt a módszert azután "a mi szerzetünkbéli teológus, Kanisius Péter az őtőle íratott és immár sok nemzetségek közé oszlott katekizmusában szép világoson alkalmaztatnának."

Az említett Joannes Baptista Elianus római jezsuita – ezért Romanus – képes katekizmusa 1587-ben jelent meg Rómában, majd 1589-ben Antwerpenben. Ezt követte egy újabb kiadás Augsburgban. Az előszó arról is tudósít, hogy az 1624-es magyar katekizmusunk képeit 1618-ban metszették Augsburgban, s a jezsuita rend szervezeti hálózatán keresztül több országban kiadott könyvekben is felhasználták. Arra törekedtek, hogy előállítását – mivel az ilyen képeskönyvek elkészítése eléggé drága – valamiképpen olcsóbbá tehessék, hogy a szegényebb gyerekek, tanítók s más, hasonló alacsony társadalmi helyzetű felnőttek kezébe is odakerülhessen. Erről így írt az előszó:
"Mivel efféle könyvecskének hol szűk, s hol drága volta miatt nem mindenütt s nem mindenki" juthat hozzá, ezért "méltó is vala, hogy azon egy munkával több országokra is terjedne ez a lelki haszon: egynéhány tekintetes főemberek találkozának, kik mind tanácsukkal, s mind költségekkel segítségül lőnek, hogy újonnan, a katekizmusra való efféle szép új képek, jóllehet nem rézbe, mint azelőtt, hanem puszpángba (hogy a szegénység is kevesebb költséggel hozzá férne) kimetszetnének és kinyomtattatnának, mint ahogy egynéhány esztendővel ezelőtt sokaknak üdvösséges előmenetelükre nemcsak német és deák nyelven, de cseh, krányic (= horvát), lengyel és több nyelveken kibocsáttatott." (A rézmetszetű képek nyilván több pénzbe kerültek, mint a puszpángfa dúcokról készített fametszetek; ezért alkalmazták az utóbbi – fametszetes – sokszorosítási módot.) "Hogy azért az istenes munkában a mi hazánk is részesülne, igen tetszett nemzetünk lelki javára a P. Kanisius katekizmusát a megmondott képekkel együtt (melyeket még 1618. esztendőben Augustában készítettek) magyar nyelven is kinyomtatnunk."

De e katekizmus-tankönyv mellett példaként említjük egy hitbuzgalmi mű modern kivitelezését is. A hazai irodalomtörténet számon tartja Hajnal Mátyás jezsuitát. A magyar nyelvű barokk irodalom érdekes darabja a Bécsben 1629-ben kiadott könyve, amely a Jézus Szíve-tisztelet hazai elterjesztésének volt fontos eszköze. A könyv címe: "A Jesus szívét szerető szíveknek ájtatosságára szíves képekkel kiformáltatott és azokrúl való elmélkedésekkel és imádságokkal megmagyaráztatott könyvecske." Benne 18 olyan kép található, amelyek mindegyikét hatsoros vers, három pontból álló elmélkedés, végül könyörgés kíséri. Jól látható: a manapság egyre szélesebb körben terjedő elmélkedő imaforma, a képmeditáció első hazai alkalmait nyújtotta Hajnal Mátyás könyve, fiataloknak, felnőtteknek egyaránt. A képeket a németalföldi Martin Baes készítette, a versek és prózai szövegek Étienne Luzvic francia jezsuitától származnak: 1626-ban írta Párizsban franciául. Majd lefordították latinra, végül Hajnal Mátyás formálta meg magyar sorokban.

Hajnal Mátyás képmeditációs könyve azonban nem csupán az európai kultúraközvetítés példája. A kötet második részében saját magyar műfordításában közreadta a legismertebb középkori latin himnuszokat, s ezek között olvasható egy klasszikus magyar költő verse is. A 75. zsoltár gondolatait Balassi Bálint remekmívű költeményén keresztül elmélkedhették át a 17. századi fiatalok és felnőttek: "Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét..."

Aligha vitatható: a jezsuiták e pedagógiai-didaktikai újításai is – áttételesen – az egyház életének újjászületését szolgálták a hívek közösségeiben. Korszerű, új és új eszközökkel tették lehetővé a tiszta keresztény hit minél alaposabb elsajátítását, minél mélyebb átélését.

* * *

De jól kiolvasható a jezsuita iskola- és neveléstörténet dokumentumaiból, hogy a jezsuita pedagógia centruma a templom volt, ott az ige és az Eucharisztia asztala: minden nevelési-oktatási tevékenységük innen indult és ide tért vissza. Azért szervezték az iskolát, a konviktust, a Mária Kongregációt, a hitoktatást, a népmissziót, a lelkigyakorlatokat, hogy a gyerekeket, a fiatalokat és a felnőtteket az Isten oltára köré gyűjtsék, hogy ott megtisztult lélekkel a hívők közösségében együtt ünnepeljék a szentháromságos Istent.

Ezért építették tágas templomaikat, ezért díszítették azt gyönyörű festményekkel, szobrokkal, az akkori legmodernebb stílusú művészi alkotásokkal; ezért rendezték meg oly nagy fénnyel és pompával az ünnepeket, körülvéve az énekkar, a zenekar hangzataival, harmóniáival, igénybe véve a színjáték, a dramaturgia eszközeit is, bevonva az ünneplésbe az egész települést, még a természetet is. Az ünnep sodró erejű lelki élménye a jezsuita pedagógia lényeges tényezője volt.

Tudták a jezsuita nevelők, hogy a sokoldalú értelmi fejlesztés mellett – különösen a fiatal korban – milyen fontos szerepe van a teljes személyiség fejlődésében az érzelmi benyomásoknak, az emocionális élményeknek; világosan látták a tudományok és a művészetek egymást kiegészítő, egymást felfokozó hatásainak embert alakító, embert nevelő jelentőségét.

Ugyanakkor pontosan felismerték az egyéni elmélyedés és a közösségi lét szorosan összetartozó, az emberi természetet oly mélyen meghatározó igényeit, ennek nevelési, önfejlesztő-önépítő vonatkozásait is.

De amiért a jezsuiták legfőképpen az ige és az Eucharisztia oltárát tették meg pedagógiájuk központjává: kezdettől fogva jól tudták, hogy minden nevelés – vagyis minden emberi növekedés, gyarapodás, többlét – alapja, közege és meghatározója: az isteni kegyelem.

Tanulságféle

Emlegetni szokták: napjainkban éppen olyan helyzetben van a katolikus egyház, mint a 16-17. században. Akkor a protestantizmus támadásai rengették, ma a modern világ materializmusának ezerféle áramlata fenyegeti. Az egyház megújulására a második és harmadik évezred fordulóján éppen olyan nagy szükség van, mint egykor a 16-17. században. S e mai megújulásban éppen úgy fontos szerepet játszik a nevelés, mint fél évezrede...

A helyzet sok vonatkozásban valóban hasonló, de csak részben. A katolikus nevelésen belül leginkább az iskola szerepe változott.

1) Annak idején, a 16-17. században ugyanis a katolikus egyházi és világi értelmiség nevelését illetően alapvető fontosságú volt a katolikus gimnázium és akadémia, a szélesebb néptömegek körében a tiszta katolikus hit terjesztése szempontjából pedig a katolikus népiskola. A protestáns gimnázium és népiskola ugyanis ellenséges volt a katolikus egyházzal szemben; a protestáns iskolák alapvető feladatai közé tartozott növendékeinek lutheránussá, kálvinistává nevelése.

A 19. században azonban megjelentek az európai országokban az állami, városi, községi, testületi, alapítványi és magániskolák. Ezek nem voltak elkötelezve egyik vallásnak sem; mindegyik egyház híveinek gyerekeit befogadták, legtöbbjük nem veszélyeztette azok hitét, vallásos meggyőződését, világnézetét. S azután a 19. század közepétől kezdve e világi iskolák száma egyre magasabbra emelkedett, jóval meghaladva az egyházi iskolák számát.

Legjobb jelenlegi reményeink szerint hazánkban is kialakul – a kommunista pártállam négy évtizede után – a demokratikus jogállam, a vallásos hitű tanulókra nem veszélyes világi alsó-, közép- és felsőfokú iskolákkal. Ha ezekben az iskolákban a vallásos szülők vallásellenes, hitellenes, egyházellenes jelenségeket tapasztalnak, törvényes joguk van ezekre orvoslást kérni, és e demokráciaellenes, a vallási és lelkiismereti szabadságot sértő jelenségeket kiküszöböltetni.

2) Egy másik lényeges különbség: a 16-17. században aránylag alacsony volt a gimnáziumokban, akadémiákon tanuló növendékek száma; ugyancsak viszonylag kevesen jártak a népiskolákba is.

Ma mindegyik 6-16 éves korú gyerek iskolaköteles hazánkban; a gimnáziumokban s más középiskolákban tanul a 14—18 éves fiatalok igen nagy része; a többi fiatalt a szakmunkásképző iskolák fogadják be. Manapság egészen egyszerű gyakorlati okok következtében lehetetlen mindegyik katolikus vallású 6-18 éves korú fiú és leány számára katolikus iskolát rendelkezésre bocsátani, nálunk is, a világ más tájain is. Nyilvánvalóan a következő évtizedekben a katolikus gyerekek és fiatalok nagyobb része nem kifejezetten "katolikus" iskolába fog járni.

3) Végül még egy jelentős különbség a régi és a mai helyzet között. Akkoriban mindenféle lelki, szellemi, tudományos és oktatási-nevelési feladatot jórészt az egyházi értelmiség tagjai láttak el. Papi emberek voltak a fizikusok, matematikusok, csillagászok, történetírók, jogászok, nyelvészek, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök s másfajta tudósok, elméleti és gyakorlati szakemberek, a "profán" tudományok hivatásszerű művelői. De már a 16-17. században megindult a világi értelmiség egyre jelentősebb térnyerése a társadalomban: ezeket a kifejezetten világi feladatokat világi szakemberek kezdték ellátni egyre kiterjedtebb területeken. S az egyházi rendűek tevékenysége – nem valamiféle egyházellenes, antiklerikális támadás következtében, hanem a társadalmi fejlődés nyomán – egyre jobban koncentrálódhatott alapvető feladatukra: a lelkek közvetlen szolgálatára. Minden más "profán" tevékenységet, munkakört, hivatást, amit a világiak elláthatnak (esetenként jobban elláthatnak, mint az egyháziak), átengedtek a világiaknak. Mára, a 20. század végére egyházunk világi tagjai elsősorban, sőt kizárólagosan egyházi szolgálatot várnak el az egyházi rend tagjaitól: a papoktól, a férfi és női szerzetesektől. De ezt várja tőlük az egész "civil" társadalom is, nem mást. Ez az egyház javát, megújulását szolgáló "szekularizálódási" folyamat az egyház fejlődésének, előrehaladásának, egyben a papi, szerzetesi hivatás tisztulásának a kétségtelen jele.

Végeredményben a 16. század második felében – éppen a jezsuiták kezdeményezésére és közreműködésével – kiépült katolikus iskolarendszer (amelyet a trentói zsinat nyomán megújult katolikus egyház iskolarendszerének is nevezhetünk) négy évszázados fennállás után, a 20. század közepén befejezte küldetését. Hatalmas volt a jelentősége, nagy fontosságú volt a működése az elmúlt évszázadokban, de eljárt felette az idő. Úgy, ahogyan a második vatikáni zsinat korszaka következett az egyetemes egyház életében a trentói korszak után. . . (Ez a szerző véleménye; sok szakember – amint a magyarországi katolikus sajtóban lefolyt vita és a magyar valóság alakulása bizonyítja – nem osztja ezt a nézetet. A szerk. megjegyzése.)

Éppen ide kapcsolhatjuk – a legfőbb különbözőségek után – a 16-17. századi és a mai helyzet összevetéséből adódó lényeges hasonlóságokat.

1) A jezsuiták bátran elvetették az elavult középkori, több évszázados iskolarendszert, annak szervezetét és tananyagát, egész berendezését, és egy egészen más, új, modern iskolarendszert létesítettek, amely négy évszázadon keresztül jól betöltötte hivatását. Ezt más szerzetesrendek is átvették tőlük, sőt ezekre az előzményekre épülhetett a 19. századtól kezdve kialakuló világi iskolahálózat is. A jezsuiták tehát nem hátra tekintettek, nosztalgikus múltba vágyódással, hanem előre, a jövő irányába.

Ma is az elavult korábbitól különböző, korszerű 21. századi katolikus nevelési intézményrendszerre van szükség, előretekintve a harmadik évezred katolikus egyházára, a jelen és jövő katolikus híveire figyelve.

A többi jezsuita kezdeményezés – mutatis mutandis – ma is fontos, sőt kiemelkedő fontosságú.

2) Ma már világos, hogy például a Mária Kongregációhoz hasonló, egyéni részvételi döntésen alapuló vallásos kisközösségek, egyesületek, ifjúsági csoportok – mint éppen a Mária Kongregáció egyenes folytatása, a Keresztény Élet Közössége – döntő szerepet játszanak a 20. század végi katolikus egyház megújulásában.

3) Ugyancsak az egykori jezsuitákat követve sok-sok konviktust – vagyis mai kifejezéssel: katolikus kollégiumot – kellene szervezni. Ezekben otthont kaphatnának középiskolások, munkásfiatalok, főiskolások, egyetemisták; fiúk és lányok; hívő katolikus pedagógusok vezetése alatt. Ezáltal az iskolák székhelyétől távol lakó diákok jó lehetőséget kaphatnának tanulmányaik zavartalan folytatására; ugyanakkor katolikus kollégiumi közösségben élve hitükben erősödnének, s ennek jótékony hatása kisugározna az állami Iskolákba, ahol a kollégisták tanulnak, és arra az egyházközségre is, amelynek területén a kollégium van.

4) És az egykori jezsuiták példája nyomán mindegyik érseki-püspöki székhelyen, valamint a nagyobb városokban ifjúságpasztorációs központokat lenne szükséges szervezni, egyházi és világi pedagógusokból, pszichológusokból, orvosokból a katolikus ifjúságnevelés, a hitoktatás, az egyesületi élet területi összehangolására, segítésére, ösztönzésére; a katolikus pedagógia korszerű tartalmi-módszertani kérdéseinek tanulmányozására. Ugyanitt helyet kaphatna a pedagógiai, lelki, erkölcsi tanácsadó szolgálat fiataloknak, szülőknek; itt szerkesztenék a helyi ifjúsági lapot, itt lenne az ifjúsági sajtóközpont, a katolikus ifjúsági irodalom terjesztésének helye, az ifjúsági programiroda, a katolikus ifjúsági kulturális, művészeti, játék- és sportközpont. Itt folyna az ifjúsági mozgalmi vezetőképzés, valamint a világi iskolákban tanító katolikus pedagógusok továbbképzése, a szülők iskolája; itt rendeznének tanfolyamokat és előadássorozatokat fiatalok számára őket érdeklő témákról, katolikus megvilágításban. Innen történne a kapcsolatteremtés és kapcsolattartás más hazai és külföldi katolikus ifjúsági szervezetekkel, a nem katolikus, illetve a nem vallásos ifjúsági csoportokkal. És itt lenne található egy terjedelmes katolikus ifjúsági könyvtár, lemeztár, szalagtár, videotár...

5) S ahogyan a 16. századi jezsuiták megszervezték – a korábbi középkoritól teljesen különböző – újkori korszerű hitoktatást, éppen úgy kellene megteremteni a 20. század végi hitre nevelés modern kereteit, intézményeit. Követni lenne ajánlatos az elődöket abban a felfogásban is, hogy a katolikus egyház legbensőbb, legsajátabb teendője: saját felnövekvő tagjaiban – a legkisebbektől kezdve a felnőttekig – meggyökereztetni a tiszta katolikus hitet, azt fokozatosan erősíteni, szilárdítani minden rendelkezésre álló eszközzel.

6) Fontos e mélyülő-gyarapodó hit egyre tudatosabbá tétele is; a lényeg azonban a teljes személyiség vallásos hittel való pedagógiai áthatása, hogy a felnőttkor küszöbére érve a növendék tudatosan válassza a hívő ember útját, s vallásos hite szerint alakítsa életét, munkáját, társas kapcsolatait egész életében. S a hitre nevelés központja, a katolikus nevelés fókusza ma is az ige és az Eucharisztia asztala a templomban, s az ezt körülvevő katolikus hívőközösség. Emellett természetesen szerepet kaphat benne az iskolai és az iskolán kívüli vallásos ismeretterjesztés is.

* * *

Figyelemre méltó történelmi példát nyújtottak Loyolai Szent Ignác szerzetesei a nevelés terén végbevitt sokoldalú-sokirányú-sokszínű tevékenységükkel, rendjük megszerveződésének első pillanataitól kezdve. Ez egyetlen célra irányult: szolgálni a súlyos, nehéz helyzetbe került 16-17. századi katolikus egyház megújulását, korszerűsödését.

A 16-17. századi jezsuita történelmi példa arra figyelmeztet: az egyház mindenkori megújulásában nagy szerepe van a nevelésnek, annak ez elengedhetetlen feltétele. Ma, a 20. század végén, a harmadik évezred küszöbén is. Hiszen a ma katolikus hívője a világ minden táján, Magyarországon is, felteszi magának Szent Ignác kérdését: "Mit kell tennem, hogy Isten – Krisztusban megnyilatkozó – szeretetére nagylelkűen válaszoljak, hogy a kapott ajándékot kamatoztassam, az isteni életet kibontakoztassam Isten rám vonatkozó akarata szerint, tehát: hogy hitem élő legyen, és a szeretetben gyümölcsözzék?"

A jezsuiták annak idején – Loyolai Szent Ignácot követve – saját koruknak megfelelően válaszoltak a kérdésre, korszerűen, modern módon. S válaszukat – a nevelés révén – az emberek sokasága tette magáévá, formálta azt hívő keresztény életté, megújulva a hitben, megújítva az egyházat.

 

KÖNYVÉSZETI JEGYZET

A 16. századi jezsuita tanügy és pedagógia teljes dokumentumanyagát a neves magyar rendtörténész és egyháztörténész, a Rómában élő Lukács László jezsuita tárta fel és tette közzé a "Monumenta Pedagogica Societatis Jesu" hatalmas köteteiben. Ugyancsak ő kutatta fel és adta ki a jezsuiták 16. századi magyarországi megtelepedésére vonatkozó iratokat két sorozatban; az egyik a "Documenta romana historiae Societatis Jesu in regnis olim corona hungarica unitis"; a másik ennek teljességre törekvő változata "Monumenta antiquae Hungariae" címmel.

Ugyancsak Lukács László tette közzé az osztrák-magyar jezsuita rendtartományban élő és tevékenykedő jezsuiták névtárát a központi katalógusok alapján: "Catalogi personarum et officiorum provinciae Austriae Societatis Jesu." Ugyanennek a témának teljesebb időhatárok közötti feldolgozása: "Catalogus generalis seu Nomenclator biographicus personarum provinciae Austriae Societatis Jesu. 1551-1773."

A jezsuita rend történetére, azon belül a jezsuita pedagógiára és tanügyre vonatkozó teljes szakirodalom összegyűjtése az ugyancsak Rómában élő másik magyar jezsuita tudós, Polgár László érdeme: "Bibliographie sur l'histoire de la Compagnie de Jésus. 1901-1980." Figyelemreméltó monográfia a 16. századi jezsuita pedagógiáról Gabriel Codina Mir munkája: "Aux sources de la pédagogie des jésuites: le 'Modus Parisiensis". Róma, 1968.

Lukács László is több tanulmányt publikált a jezsuita iskolaügyről.

A magyar neveléstörténet-írás klasszikusa, Finánczy Ernő terjedelmes fejezetet írt – a századelő polgári liberális szellemében – a jezsuita pedagógiáról nagyszabású egyetemes neveléstörténeti sorozatában: "A renaissance kori nevelés története". Budapest, 1919. 241-276. ("A Jézus-Társaság"). Magam több munkában foglalkoztam a jezsuita tanüggyel, pedagógiával: "Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között". Budapest, 1981., "XVI. századi városi iskoláink és a 'studia humanitatis'". Budapest, 1981., "Oskolák és iskolák. Epizódok tizenhat régi iskolánk történetéből." Budapest, 1988.

A Szent Ignác-i lelkiség frappáns összefoglalását Szabó Ferenctől vettem: "Kegyelem és szabadság az ignáci lelkiségben." A "Nagyfogyatkozás" című kötetben, Róma, 1991.176.

Az 1624-i katekizmusban szereplő verses vizualitás-elv alighanem Arisztotelész alapján készült, vö. Metafizika. Fordította Halasy-Nagy József. Budapest, 1936,35.

A jezsuita Hajnal Mátyásról (1578-1644) szóló szakirodalom: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig. Budapest, 1972, 423-424.

Az ismertetett 1562-i és 1624-i katekizmusok leírása a Régi Magyar Nyomtatványok I. kötetében (173. és 860. sz.), II. kötetében (1319. sz.). A velük kapcsolatos bibliográfiai adatok ugyancsak e kötetből valók. Hajnal Mátyás könyvének bibliográfiai leírása: Régi Magyar Nyomtatványok, II. kötet, 1422. sz.

Idézeteinket mai helyesírással és központozással hoztuk.

 


Szathmáry Sándor

ECCLESIA SEMPER REFORMANDA

I. Születhet-e az egyház, ha vén?

Az egyház titkát és csodáját sok oldalról meg lehet közelíteni, a döntő azonban az, hogy az egyház magának Krisztusnak a titkához tartozik. Jézus testet öltését, melyben a világ megváltása kezdődött el, követte egy második testté létel, amikor a megdicsőült Krisztus az egyház által jelent meg, melyben mint második testében a Lélek által van jelen, és általa végzi megváltó művét. Az egyház Christus explicatus, vagyis a megfejtett, a kibontakozott Krisztus, hiszen az egyház Krisztus teljessége, plérómája, melynek az a kettős értelme, hogy az egyház Krisztussal teljes, Krisztus pedig az egyház által juttatja művét teljességhez, kibontakozáshoz (Ef 1,23). Amikor tehát Krisztusról beszélünk, az egyházról is beszélünk; de vajon amikor az egyházról beszélünk, beszélünk-e Krisztusról is?

Erre a második kérdésre egyértelműen nem lehet igennel válaszolni, mert Krisztusnak és az egyháznak az egysége már az apostoli korban oly módon vált kérdésessé, hogy Pál ezt írhatta le:

Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket, hiszen eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtelen szüzet állítsalak Krisztus elé. Félek azonban, hogy mint a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, úgy a ti gondolataitok is elcsábíttatnak a Krisztus iránt való őszinte és tiszta hűségtől. Mert ha valaki hozzátok megy, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket vesztek, nem akit vettetek, vagy más evangéliumot, nem amit befogadtatok, szépen eltűritek. (2Kor 11,2-5)

Íme, az egyház és Krisztus kapcsolatát veszély fenyegeti: az őszinte és tiszta hűségtől való eltávolodás egészen odáig elmenően, amit az Ószövetség paráznaságnak, hűtlenségnek nevez. A hűség csak az egyik oldalról van biztosítva; ezért ha az egyház identitását keressük, csak Krisztusból indulhatunk ki, és Krisztus megértéséből kell közeledni újra és újra az egyház titkának megértése felé. Sajnos, a történelemben bekövetkezett az, amitől Pál félt: a gondolatok elcsábíttattak a Krisztus iránti őszinte és tiszta hőségtől, és amikor az egyház Krisztust elvesztette, elvesztette magával való azonosságát is.1

Ehhez járul még az is, hogy mint minden test, az egyház is ki van téve ezen a világon a betegségnek, az erőtlenségnek, az elöregedésnek, és ilyenkor aggódva, félve kell kérdezni azt, amit Nikodémusz kérdezett: "Mi módon születhetik az ember, ha vén?" (Jn 3,4) Egyáltalán születhet-e az ember, ha vén? És továbbmenve: Születhet-e az egyház, ha vén? Lehetséges-e az, hogy a történelemben az egyház visszatalál az első szeretet új átéléséhez, a Krisztussal való olyan tiszta közösség megéléséhez, mint amilyen ez a közösség a születés pillanatában, a pünkösdöt követő időkben volt? Levetheti-e a történelem során rárakódott elidegenedést, szabaddá válhat-e a téves gondolatoktól, irányoktól, hogy magát egészen Krisztushoz igazítsa, vállalva a követésnek olyan mértékét, hogy régi önmagát Krisztusért elveszíti, és Krisztusban magát újra és újként megtalálja? Hiszen a tanítványoknak elmondott jézusi ige az egyházra is érvényes: "Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énértem, megtalálja azt." (Mt 16,25) Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az egyháznak időnként fel kell adnia régi önmagát Krisztusért, hogy új önmagát Krisztusban megtalálja. Ez a készség és ez a hajlékonyság az életnek a jele, mert ez vezet a megújuláshoz; ellenkezőleg a keménység, a régihez való kötöttség, a szklerotizáltság a halálnak a jele. Nem patetikus kérdés tehát ez: Születhet-e az egyház, ha vén? Annyi bizonyos, hogy a megújulás nem mondható természetesnek, hanem kegyelemnek, és nem mondható olyan lehetőségnek, mely az egyház hatalmában áll, mintha az egyház képes lenne magát megújítani, hiszen az egyház nem rendelkezik a Lélek felett. "A szél fú, ahová akar..." (Jn 3,8)

Az egyház titka azonban éppen a kegyelemben van. Így mégis igaz lehet az a felséges látomás, mely Hermasz Pásztorában található. A látnok előtt megjelenik egy öregasszony, aki egyre fiatalabb és fiatalabb lesz, míg végül tündöklő szépségű menyasszony áll előtte. A látnok elbűvölten kérdi: Ki vagy te, úrnőm? Én vagyok az egyház – hangzik a válasz. Az egyház titka tehát ebben a kegyelemben nyújtott átváltozásban, átalakulásban van. A kegyelem műve az, hogy az egyház nincs bezárva múltjába, hanem érvényes rá Pál apostol látása: "Mi pedig mindnyájan fedetlen arccal tükrözzük az Úr dicsőségét, és ugyanarra a képre formáltatunk át dicsőségről dicsőségre úgy, mint ahogyan az Úrnak Lelke formál." (2Kor 3,18) Az egyház léte a Lélekben van, ez a Lélek pedig Krisztust dicsőíti meg az egyházban, és Krisztust fejti meg, ragyogtatja meg az egyház életében. Az egyház értéke és szépsége az, hogy újulása van, ahogyan Pál megfogalmazza: ". . . és felöltöttétek az új embert, aki Teremtőjének képe szerint újul meg Isten ismeretére." (Kol 3,10) Az egyház titka és csodája tehát az, amit Jézus a megdicsőülés hegyén mutatott meg tanítványainak, amikor előttük elváltozott, és arca ragyogott, mint a nap (Mt 17,2). Jézus arcán megjelent az Isten dicsősége, és az egyház arcán is megjelenhet Jézus dicsősége és az eljövendő világ szépsége. Amikor pedig így megújul Jézusban, hallhatja Istennek azt az üzenetét, hogy benne gyönyörködik, és igéjét adja neki úgy, hogy aki őt hallgatja, magát az Urat hallgatja (Mt 17,5; Lk 10,16).

Ennek lehetősége azonban a kegyelem, a történelemben megjelenő reformáció; ezért a továbbiakban a történelemnek egy pontján végbement megújulást vizsgáljuk, melyet reformációnak nevezünk. Azt kérdezzük, hogy a reformáció mit akart a maga korában, és igazságai, tételei mennyire érvényesek ma, továbbá azt, hogy ezek a felmérések hogyan vezetnek tovább a római katholikus egyházban végbement megújulás értékeléséhez, vagyis hogyan születhet meg az egyház két szárnyának a találkozása a megújulás keresésében és a megújulás kölcsönös elismerésében.

II. A reformáció igazsága

Induljunk el a reformáció tételének – ecclesia semper reformanda – értelmezéséből, a reformáció tételeinek relevanciája kérdéséből. A reformáció vezető elvét nem nehéz felismerni, mert ezt a Confessio Augustana (1530, Artikulus 4) szépen megfogalmazza: "Isten előtt kegyelemből, Krisztusért leszünk igazak, egyedül a hit által." Az igaz Isten nem jó szolgálatok és rossz cselekedetek szerint ítél, hanem az igazsággal nem rendelkező embert tiszta szeretetből elfogadja, és Krisztusért igazzá teszi. Luther reformátori felismerése ez volt: Isten igaz, mivel igazzá tesz. Igazsága tehát nem azt jelenti, hogy az igazságot megállapítja (justitia distributiva), hanem azt, hogy az igazságot megteremti (justitia justificans). Ez az igazság a maga teremtő mivoltában három isteni mű összefüggésében lesz igazán megragadható: teremtés semmiből (creatio ex nihilo), az istentelen megigazítása (justificatio impii), a halottak feltámasztása (resurrectio mortuorum). A teremtés és a feltámasztás között a jelen világban Isten új teremtését a megigazítás, vagyis a bűnös ember új életre való megteremtése által ragadhatjuk meg. Ennek az igazságnak az újra való felfedezése jelenti tulajdonképpen a reformációt. Krisztus egész műve benne foglaltatik tehát ebben az igazságban, ahogyan az írás mondja: "őt az Isten halálra adta a bűneinkért, és feltámasztotta a megigazulásunkért." (Róm 4,25) A valódi Krisztus-ismeret annak az ismerete, hogy Isten őbenne, halálában és feltámadásában hogyan teremti újjá az embert, hogyan ad a bűnös embereknek hit által igazságot, azaz közösséget vele, melyben az ember minden jótéteményének részesévé lesz. Nem túlzás tehát az, ha megállapítjuk, hogy a megigazulásismeret tisztaságán dől el, hogy az egyház az evangélium egyháza, vagy pedig keresztyén vallásos intézmény. Itt dől el az, hogy az ember a valódi Istenben hisz, aki teremtő módon nyúl bele Krisztus halála által a világba, az ember életébe, vagy pedig bálványképek után fut.4 Itt válik el a bálvány, mely azt emeli isteni szintre, ami az ember alkotása, attól, ami Isten, aki alkot és újat teremt, és az embert is saját új teremtéseként iktatja be a megváltás művébe. A keresztyén theologia tárgya Luther szerint tehát a "megigazító Isten és a bűnös ember". A reformátori hit, mint az Újszövetség őskeresztyén kezdeteiben, ismét Krisztus-hit. Egyedül Krisztus, éspedig az értünk megfeszített Krisztus, az igazi hit, az igaz egyház és az igaz theologia alapja és kritériuma. Mintha Pál szólalna meg újra, és hirdetné ezt a maga kizárólagosságában: "Mert elhatároztam, hogy egyébről ne tudjak ti közöttetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig a megfeszítettről." (1Kor 2,2) Ezt az evangéliumot határolja el minden mástól, amikor szenvedélyesen ezt mondja: "De még ha mi magunk vagy mennyei angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, legyen átkozott!" (Gal 1,8) Az újonnan felfedezett isteni igazságnak – mely Isten teremtő hatalma az ember üdvözítésére – ugyanezzel a féltő szeretetével és védelmezésével találkozunk a reformációban, elsősorban a kiindulásnál, Luthernél. Ez az isteni igazságról szóló üzenet maga az evangélium; ennek az azonosításnak lehet köszönni azt, hogy evangéliumi egyházaknak nevezik a reformáció egyházait.

A reformáció szándékát akkor ismerhetjük meg, ha ennek a felfedezésnek a konzekvenciáit felsoroljuk. Az evangéliumi theologiának az ismert négy elvéről van szó:

a) Sola fide: Luther új felismerése a Római levélhez kapcsolódik, közelebbről a harmadik részhez: "Most pedig törvény nélkül jelent meg az Isten igazsága. . . Azt valljuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül." (Róm 3,21.28) Ehhez jön még a másik bibliai ige: "Az igaz ember pedig hitből él." (Róm 1,17) Vagyis akinek Isten igazságot ad, akit Isten szeretetével magához ölel, és minden feltétel nélkül gyermekévé teszi, az hit által éli át, nyeri meg ezt a kegyelmet. A hit éppen úgy Krisztusban eljött új ajándék, mint a kegyelem. Pál ezért írhatja le ezt a merész mondatot: "A hit eljövetele előtt pedig... De miután eljött a hit..." (Gal 3,23.25) A hit Krisztusban jött el, mert nemcsak a kegyelem merőben új isteni ajándék, hanem a hit is, mellyel ezt el lehet fogadni. Nemcsak Isten döntött mellettünk, hanem mi is dönthetünk Isten mellett Krisztusban. Hinni tehát azt jelenti, hogy Istennek ezt az új döntését, hogy Krisztusban ajándékképpen tesz igazzá, elfogadjuk, igazat adunk ennek az isteni kegyelemnek. Isten igazságot ad nekünk, de nekünk is igazat kell adnunk Istennek. Ehhez kapjuk a hit ajándékát. Vagyis nemcsak az ajándékot adja Isten, de a kezet is megteremti hozzá, hogy az ember el tudja fogadni. Ha az igazságom nem egyedül Isten kegyelmén, hanem az én tettemen is függne (hit), akkor nem lenne teljes a kegyelem műve. De mivel a hit is isteni mű, ezért a kegyelem műve teljes. Valóban teljesen Istenen múlik az üdvösségünk, és ebből üdvbizonyosság születhet, ahogyan Pál vallja: "Mert meg vagyok győződve, hogy... semmi nem szakíthat el az Isten szeretetétől, mely a mi Urunk Jézus Krisztusban van." (Róm 8,38-39) Az üdvnek ez a személyes bizonyossága az életben és a halálban a reformáció korában az evangéliumi keresztyének jele volt.

b) Sola gratia: A törvény és minden vallásos igyekezet arra irányul, hogy az ember magának üdvösséget szerezzen. Minden vallásos tett, a törvény egész világa az embert arra szólítja fel, hogy munkálja a maga üdvösségét. "Ellenben, aki nem szolgál meg érte, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, annak hite számíttatik be igazságul." (Róm 4,5) Van, aki az üdvösséget a munkálkodásával akarja megszerezni, de van, aki megérti, hogy ezt csak kapni lehet, mert az ember magát igazzá nem teheti. Aki munkálkodás nélkül kapja az igazságot és üdvösséget, az új alapra helyezkedik rá, és ez az alap a kegyelem. A kegyelem lényege abban van, hogy Isten adni szeret, és abban az emberben van öröme, aki engedi, hogy mindennel megajándékozza: mint ruhátlant, és mint mezítelent az igazság, az új élet ruhájába felöltöztesse.

Aki tehát kegyelemből igaz lesz, az Isten gyermekévé lesz. Cselekedetek és szolgálatok által az ember soha nem lesz Isten gyermekévé, hanem mindig csak szolga marad. A szolgának kell félelemből egyre többet cselekednie, mert a léte egyszerűen bizonytalan, és csakis a cselekedetei biztosíthatják életben maradását. Gyermekké az ember születés által lesz: Isten gyermekévé pedig a Lélek által való újjászületés révén. Nem cselekedetei révén szerzi meg a jogot az életéhez, hanem születése révén kapta. Isten gyermekévé született, akinek élete, örök élete van, és mindez új létében adva van, és ezt nem kell a cselekedetekkel megszerezni. Az isteni születésnek ez a nemessége a pecsét Isten gyermekei életén. A szolga teljesítménye révén érvényesül, a gyermek születése révén, mert ő a fiú, akinek születési joga az, hogy örökös. A kegyelem az új élet minőségét, nemességét jelentette, ugyanakkor az Istenért és az Istennek való szolgálat is az új ember létében van, természetéhez tartozik, csak ez már következmény, és nem előzmény. Ez a kegyelem tehát nem azt jelenti, hogy az ember most már tétlen, hanem azt, hogy hitben munkálkodik. Minden gondja, igyekezete önmaga helyett most már a másikra irányul. A hit soha sincs tettek nélkül, mert a hit a szeretetben tevékeny. Hálából magát Istennek adja, és a felebarát iránti szeretetben magát egészen kiszolgáltatja, hogy Isten mindenestül felhasználhassa művében, mellyel a világot üdvözíteni akarja. Furcsa paradoxon, hogy éppen ott, ahol az ember az ingyen kegyelemre rátalált, ott kezdődik el az ember tevékenysége, mert egész személyisége megmozdult, hogy Isten iránti hálából Isten feltétel nélküli kegyelmét most már egész lényén át továbbsugározza. Léte transzparens lesz, hogy miután Isten áthatotta Jézusban, ezt az Istent továbbsugározza, ragyogtassa, közölje, átadja.

c) Solus Christus: Az üdvösség minden kincsének megszerzője és letéteményese egyedül Krisztus, mégpedig a maga kizárólagosságában. Így vallotta ezt Péter: "És nincs senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene üdvözülnünk." (ApCsel 4,12) Így értette ezt Pál: "Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus nektek semmit nem használ." (Gal 5,2) Ha Krisztus mellé bármi odakerül, és nem egyedül ő mint egyetlen valóság lesz az ember számára az üdvösség, akkor ő nem használ semmit; így ugyanis nem tudja átadni az üdvösségnek azt a felmérhetetlen gazdagságát, melyet neki adott az Atya. A bölcsek és a kisdedek értették ezt meg Jézus korában (Mt 11,25), míg a farizeusok a vallásos tettek egész világát építették ki 613 tételben (365 parancs, 248 tilalom). Pál pedig arról beszél, hogy akár a zsidók, akár a görögök Krisztus keresztjét azért nem értik, mert az egyik a vallásosságát, a másik a bölcsességét teszi még hozzá. Krisztus pedig csak a keresztje által lesz erő, azaz isteni hatékonysága ott jelentkezik, ahol az ember szegényen, mezítelenül, kezéből mindent kiengedve áll előtte. Az egyház az üdvösséget akkor hirdeti, a maga szabadságát akkor nyerheti meg, ha semmi kompromisszumot nem köt, sőt az egyházi hagyomány minden rendeléseit, rituáléját és szimbólumait Krisztus mértéke alá veti, és Krisztusnak kiszolgáltatja. Krisztus mellé semmiféle "és" nem kerülhet, vagy ha kerül, Krisztus visszavonul, és beteljesedik igéje: "... mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek." (Jn 15,5) Ezért nem volt hajlandó Krisztus egyezni a böjtölés kérdésében, vagyis az újnak és a réginek semmiféle egymásmellettiségét, egymáshoz foltozását és egymással való kiegészítését nem vállalta (Mk 2,21-22).

Amikor Hitler diktatúrája az evangéliumi egyházat elérte, és igyekezett magához kapcsolni, elveinek feladására késztetni, akkor megszületett a Hitvalló Egyház Barmeni Nyilatkozata, ahol ez áll: "Jézus Krisztus Isten egyetlen Igéje, akit nekünk hallani kell. Elvetjük azt a hamis tanítást, mintha az egyháznak igehirdetése forrásaként Istennek az igéjén kívül és mellett még más eseményeket, hatalmakat, személyeket és igazságokat Isten kijelentéseként el lehetne vagy el kellene ismerni." A reformáció ezt a krisztocentrizmust kritikailag alkalmazta az akkori egyházra, és Krisztus mellett nem tűrt meg semmit és senkit, akire vagy amire még rajta kívül vagy mellette az üdvösség dolgában figyelni kellene. Természetesen, ha Krisztus az üdvösség Ura, ebből a központból kiindulva az egész teremtést átöleli és az egész világot átfogja. Ez az üdvösség átfogja az eget és földet, a testet, a lelket, a jelent és a jövőt. A helyesen értett krisztocentrizmus tehát semmiféle szűkkeblűséghez nem vezet, sőt igazi világtágasságot és világnyitottságot involvál.

d) Sola scriptura: Luther sem az egyház tanításából, sem az egyház életrendjéből nem kapott semmi segítséget ahhoz, hogy Istennel való békéjét, azaz üdvösségét megtalálja; ellenben az írás, mely megnyílt előtte, elvezette a teljes igazságra. Ebből a tényből kiindulva jutott el a reformáció a megtalált igazságok közül ehhez a negyedikhez: egyedül az írás. Eddig az egyház uralkodott az írás felett; most az írás uralkodik az egyház felett annyira, hogy a theologia szinte írásmagyarázat lesz odáig elmenően, ahogy azt Luther megfogalmazta: vere theologia est grammatica. Ezzel aztán minden szintézis ellen tiltakozást jelentettek be: írás és tradíció, hit és tradíció lehetőségét elutasították. Az, amivel az egyház az írást ki akarta egészíteni az üdvösség forrásaként, az veszedelmes tévelygések forrásává lett. Ez azonban további kérdéseket vet fel. Az írás maga is lehet betű, mely öl, szemben a Lélekkel, mely megelevenít. Az írás maga is lehet rejtett, és értelmezése nem mondható magától értetődőnek. A kérdés tehát így hangzik: Az írás tévedhetetlen? Vagyis az írás a protestáns papirospápa? A reformáció ezért hangsúlyozta erőteljesen a Szentlélek belső bizonyságtételének a kérdését, vagyis az írás csakis a Lélek által kapott világosságban érthető, mert a Lélek az, aki az írás betűit megeleveníti és alkalmazza. Az Ige és a Lélek egysége nem bomolhat fel, mert ezzel az egyház csak könyvnek, de nem az írásnak van a birtokában. Pontosabban szólva sem az írás birtokában, sem értelmezésének birtokában nincs az egyház, mert az írás a Lélek által született, és a Lélek által magyarázható.

Itt vetődik fel a tanítói hivatalnak a kérdése, melynek feladata az írás értelmezése és alkalmazása. A katholikus szemlélet szerint az apostolok tantekintélye Péteren át Róma püspökére szállt át, vagy pedig a püspökök közösségére. A reformáció szemlélete az volt, hogy az apostolok a feltámadott Krisztus szemtanúi voltak, tanbeli tekintélyük ennél fogva dinamikus és nem statikus, hitből fakadó és nem egy személyen megnyugvó volt. Ez annál inkább igaz, mivel új apostolt nem helyeztek hivatalba, aki utóduk lett volna. Sokkal inkább a Lélek által adott karizma a forrása a helyes ismeretnek, az írás megértésének, mely mindenkinek adatik. Ha apostoli tekintélyükről beszélhetünk, az sokkal inkább apostoli írásaikon át érvényesül tovább. Az Újszövetség írásain keresztül beszélnek az egyházhoz és az egyház által. Az első szemlélet a successio apostolica (apostoli utódlás, folytonosság), a másik értelmezés a succesio evangelica (evangéliumi folytonosság) (Moltmann). Mit használna a formális apostolica successio, ha ezek a püspökök nem az evangélium írásszerű hirdetésének a követésében állnának? Vagyis a Krisztus-követésnek a hűségében és az írás Lélek szerinti hirdetésének a véghezvitelében lesz igaz Jézus felséges ígérete: "Aki titeket hallgat, engem hallgat". Ezt emberileg statikusan biztosítani nem lehet, ez csak a Lélek ajándéka lehet. Az írás értelmezése, a helyes megértés nem biztosítható tehát, csak kérhető; ebből következik, hogy mindenki számára hitben, Lélek által elérhető.

A reformációnak ebből a négy dogmatikai tételéből következik az egyház értelmezésének egy belső és a keresztény létnek, ahogy a világban megjelenik, egy külső theológiai életszabálya, vagyis két etikai tétel.

a) Isten minden hívőt, akit Krisztusban megigazított, egyúttal el is hívta a maga szolgálatára; ezért minden hívőnek az egyetemes papsága érvényes az evangélium szerint. Felségesen hirdeti ezt Péter levele: Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, olyan nép, melyet Isten sajátjának tekint, hogy hirdessétek annak hatalmas cselekedeteit, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket." (1Pt 2,10) Nincs külön papság, mert mindenki pap, és mindenki nagykorúan maga járul Isten elé, és visz másokat is Istenhez. Luther 1521-ben ezt írja: "Aki a keresztségből kilépett, az papnak és pápának van szentelve." – Ma ehhez hozzátennénk: mindenki pap, férfiak és nők. Jóllehet ez már az első keresztyéneknél is igaz volt, de társadalmi összefüggések miatt ennek igazságát ma ki kell emelni. A reformáció ezzel a klérus és a laikus elem között a falat le akarta rontani. Miközben tehát Luther a papszentelést a keresztségre vezette vissza, a keresztséget az elhívás sákramentumává emelte. A keresztségben mindenki nagykorú keresztyén lesz, magának a Léleknek a hordozója, és így elhívást hordoz a királyi papság betöltésére: Isten lényének és igéjének a közvetítésére mindenekhez. A hit tanúja lehet, és kell is, hogy legyen mindenki; ezért a misszió és a szolgálat hordozója maga a gyülekezet, még akkor is, ha a gyülekezetnek vannak kiemelt, igehirdetéssel megbízott tagjai.

b) Akiket Isten megigazított, azokat el is hívta, és ez nemcsak a Krisztus gyülekezetében végzendő szolgálatra vonatkozik, hanem érvényes a mindennapi életben is. Az elhívás (vocatio) fogalmat Luther a vallásos élet köréből a világi körbe vitte át, és isteni hivatásnak nevezett minden becsületes munkát. Így az isteni elhívás alapelveit, mint az Isten országában való engedelmesség, hűség, megbízhatóság, átvitte a világi munkára. Ezzel a szent és a profán határát lépte át, és az itt lévő falat rombolta le, vagyis az egész keresztyén életet eggyé tette. Minden hivatásból végzett munka tehát istentisztelet. A protestáns hivatásetosz az egész világi életet megszentelte, és az isteni szolgálat területévé tette. Ez az, amit Pál is hirdetett: "Ne szolgáljatok színből, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem . . . mint akik az Úrnak szolgálnak, és nem embereknek." (Ef 6,6-7)

III. A reformáció igazságai a II. vatikáni zsinat utáni ökumenikus korban

A reformáció azonban nem volt teljes. A reformációnak az ökumenikus mozgalom új korszakára volt szüksége, hogy látásai egyetemes látássá lehessenek, és új találkozás jöjjön létre a két egyháztest, a protestáns és a katholikus között. Továbbá az ún. keresztyénség utáni világban a Krisztus-követés új látásának kellett jönnie, hogy a keresztyének a világban közösen keressék azt az új pozíciót, melyben Krisztusról új módon tesznek bizonyságot, és ennek révén is egységet, közösséget élhessenek meg. Közösen fordulni Krisztus felé, és a Krisztus-követés útján közösen fordulni a világ felé. Az ökumenikus korszak mind a két irányban hatalmas fejlődést indított el.

A dolgozat harmadik részében tehát azt fogjuk keresni és vizsgálni, hogy a reformáció igazságai hogyan bontakoztak ki a II. vatikáni zsinat utáni új theológiai látásokban abban az új korszakban, melyet joggal lehet ökumenikusnak nevezni. A figyelemreméltó az, hogy ezek az igazságok most az egyetemes, azaz katholikus egyház mind a két közösségét, felekezetét megmozgatták, hogy az egyház katholicitása egy új szinten induljon el megvalósulása felé. Most már ugyanis nemcsak az a kérdés, hogy a reformációból mennyit tud elfogadni a II. vatikáni zsinat, hanem fordítva: az is, hogy a II. vatikáni zsinatból mennyit tud elfogadni a reformáció egyháza. Ez a kétirányú mozgás az ökumenikus korszak jellemzője, és ez a kölcsönös nyitottság, az írás igazságainak közös keresése mind a két egyházat kimozdította a holtpontról. Nem a II. vatikáni zsinat érkezik el a reformáció egyházaihoz, se nem a reformáció egyházai érkeznek el a II. vatikáni zsinathoz, hanem mindketten úton, az Igazság keresése közben találkoznak. Az ökumenikus korszakot az jellemzi, hogy a felekezeti szemléletből az ökumenikus szemléletbe kell belépni. Ehhez viszont az kell, hogy mind a katholikus egyház, mind a reformáció egyházai kilépjenek önmagukból, és a transzcendencia irányába haladva önmaguk fölé emelkedjenek. Eközben egyre jobban felfedezik Krisztus egyháza katholicitásának jelentőségét, és az ökumenikus mozgalomban az egymástól elválasztott egyházak a Szentlélek közösségének a vallását keresik. Az ökumené tehát a másiknak a felfedezését jelenti, a másik kölcsönös elfogadását a maga másságában. Sem azt nem jelenti, hogy a katholikus egyház a reformáció igazságait egyszerűen átveszi, sem azt nem jelenti, hogy a reformáció egyházai fogadják be mindenestől a II. vatikáni zsinat felismeréseit, hanem azt jelenti, hogy egymás kölcsönös erőfeszítéseit az igazság megtalálásáért mindketten elismerik, és egymás szeretetben való elfogadása által egymás mélyebb megértéséhez eljutnak. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a hitigazságok már nem lesznek fontosak, hanem csak a szeretet. A szeretet ugyanis a hit nélkül üres lenne. Csakis a Krisztusban való hit igazságai körül helyezkedhet el a szeretet, de egymás befogadása Krisztusban egy magasabb nézőpont elfogadását jelenti.

Az ökumenikus megértésnek az útja éppen ezért az összehasonlító ekkléziológiának a munkájával kezdődött. Edinburghben 1910-ben a missziói konferencia ezt a megállapítást tette: Egymás kölcsönös megértése abban a reményben történt, hogy "a hit és egyházszervezet kérdésében uralkodó eltérő nézeteknek a jobb megértése annak a vágynak az elmélyüléséhez vezetett, hogy egyesülés szülessen és ennek megfelelő hivatalos határozatok a konfessziók részéről." Ennek a munkának a végső eredménye egy negatív konszenzus volt. Felfedezték, hogy a hagyományos különbségtételt kifejező tanítások nem vezetnek szükségszerűen az egyházak elválásához. Lehet ezeket úgy is használni, hogy ezek egymás kölcsönös kiegészítéséhez és meggazdagításához vezessenek. A különböző egyházi és theológiai hagyományok tehát nem szolgáltatnak már többé okot arra, hogy egymást kiátkozzák, bár ez még nem vezetett el oda, hogy azt a közöst, ami összeköt, meg is fogalmazzák. A döntő fordulatot ezen a téren az Egyházak Ökumenikus Tanácsának a nagygyűlése hozta meg 1952-ben Lundban, ahol az összehasonlító ekkléziológiától a krisztológiai ekkléziológiához eljutottak. Az eredményt így foglalták össze: "Felismertük, hogy az egység irányába vezető valódi előrehaladást nem tehetünk, ha az egyház létéről szóló különböző képzeteket és hagyományokat, melyekbe ezek beágyazódtak, egyszerűen csak egymással összehasonlítjuk. Megmutatkozott, hogy egymáshoz csak akkor juthatunk közelebb, ha Krisztushoz közelebb jutunk. Ezért szakadásainkon át törekednünk kell arra, hogy az Istentől Krisztusban adott egység titkát, mely az egyházra vonatkozik, egyre gazdagabban és mélyebben megértsük." Ez a fordulat, mely a csak külsőleg összehasonlító ekkléziológiától a belsőleg összekapcsoló krisztológiai ekkléziológia irányában történt, azóta meghatározza az ökumenét: minél közelebb jutunk Krisztushoz, annál közelebb jutunk egymáshoz. Így a Krisztushoz való hitbeli fordulás, Krisztus mélyebb theológiai megismerése az ökumené kulcsa lett, mely a zárat nyitja, az egymáshoz vezető ajtó zárját.

Mennyit tett meg a katholikus egyház korunkban? A krisztológiai kutatások milyen eredményre jutottak? Idézetek sokasága győzhet meg bennünket arról, hogy a katholikus egyház olyan közel került Krisztushoz, és olyan boldogan fedezte fel a Krisztusban lévő isteni kijelentést, mint a reformáció a maga korában. Ilyeneket olvashatunk:"... a kereszténység érthetetlen Krisztus nélkül. . . Az embert, az életet és a halált, a világot és Istent végeredményben csak Jézus Krisztus által ismerjük meg. Az ember keresztény, ha megvallja, hogy Jézus a Krisztus: Isten egyszülött Fia, a mi Urunk és üdvözítőnk." A szerző, Szabó Ferenc Jézus Krisztus arcán látja Isten dicsőségét, és ezt a dicsőséget ragyogtatja a kereső theológia ösvényein az egyházban lévők arcára, hogy hitük és keresztyénségük valódi legyen. Nem hagyja az egyházat ott, ahol van, hanem reformációra, átalakulásra hívja. De hogy ebben a Krisztusban mennyire komolyan veszi a keresztyénséget, mutatja az, hogy a benne lévő reménységet igyekszik felkutatni. Párbeszéd a hitről című kötetét ezzel vezeti be: "A világ azé lesz, aki a legnagyobb reménységet nyújtja neki" – idézve Teilhard de Chardint. Keresi tehát a keresztyénségben lévő reménységet, mely mint élő kenyér a mai kor kereső nemzedékének lehet ajándék és áldás. Azt, amit a protestáns theologiában Moltmann igyekszik elmondani, azt Szabó Ferenc a mai eszmékkel vitatkozva meggyőző erővel mondja el. Nem véletlen, hogy első tételében éppen Moltmannt elemzi, és értékeli kutatásait az egyházra és a világra nézve egyaránt.

A solus Christus és a sola fide nagyszerű felfedezése után következik a sola gratia10 mélységeinek a kutatása. Rám személyesen talán ez gyakorolt a legmélyebb hatást. Az ugyancsak Szabó Ferenc által szerkesztett Jézus Krisztus tegnap és ma című kötetben vallomások hangzanak el Jézus Krisztus értelmezéséről és az ő követéséről, melyben a világ különböző részein élő katholikus keresztyének, tudósok és különböző életpályán mozgó emberek tesznek vallást hitükről. A kötetet megrendülés nélkül nem lehet végigolvasni; de ez a megrendülés akkor érkezik el a csúcshoz, amikor az eucharisztia kérdéséhez jutunk el, hiszen ez a legvitatottabb kérdés a protestánsok és a katholikusok között. És akkor megszólal a vallomás ebben a kérdésben, olyan vallomás, mely már felette van a két tábornak, ahol már a kegyelem az úr egyedül, és ebben a kegyelemben az ember csak mint elfogadó vallja meg megtapasztalását.

A negyedik területre is vethetünk egy pillantást: Sola scriptura. A Bibliát mint mindennapi kenyeret adja a kézbe az a háromkötetes mű, melynek ez a címe: Isten a mennyei Atyánk, Jézus Krisztus a mi testvérünk. Az egyházban élünk a Szentlélek által. Ez azonban már egy harmadik sorozat. Az első a Mindennapi kenyér, a második Találkozásunk Istennel. Az Isten ismeretének, a Bibliának, a hitvallásnak olyan mélységeit találhatjuk itt, mely életszerűen gondolkozók, istenkeresők műveiből élményszerűen kívánja megközelíteni a vallás titkát. Írásmagyarázóktól vett számtalan idézettel bizonyítják ezek a kötetek az írás előtti alázatot és az előtte való meghajlást. Egy helyen ezt olvassuk: "Isten az emberi szót választja eszközül önmaga kinyilvánítására. Mi – akik annyira félreértjük mások szavait – milyen gonddal és nyitottsággal kell hogy figyeljünk, amikor Isten beszélni kezd."13

Az írás értelme azonban csak a Lélek által nyílik meg: A Lélek iránti nyitottság és fogékonyság olyan jeleivel találkozunk ebben az egyházban, mely megállásra és gondolkodásra késztet. Ha könyvekben gondolkozunk, akkor gondolhatunk az Életadó Lélek, Rómában 1980-ban megjelent könyvre, mely ezt a Lélek iránti szomjúságot bizonyítja. Ugyanezt mutatja a másik két könyv megjelenése is: H. Mühlen: Újuljatok meg lélekben; Suenens bíboros: Új pünkösd.

De a négy dogmatikai tétel mellé idevehetjük a két etikai tételt is, amelyre utaltunk. Ennek igazságait meggyőző erővel fogalmazza meg II. János Pál pápa a Christifideles laici kezdetű körlevelében. "A II. vatikáni zsinat emlékeztetett ennek a hatalomnak a misztériumára és arra a valóságos tényre, hogy Krisztus, a Pap, a Próféta, a Tanító, a Király küldetése az egyházban folytatódik. Mindenki, Isten egyetemes népe, részese ennek a hármas küldetésnek." (29-30) A világi munka etoszát felségesen hirdetik ezek a megállapítások: "A világi hívők azonban kiemelt módon arra kapnak hivatást, hogy az egész teremtés eredeti értelmét visszaadják." (32)

A római katholikus egyház belső theologiai megújulásának az ékes bizonyságait szemlélhettük ezekben az idézetekben. Ahhoz, hogy a theologiai megújulás bemutatása teljes legyen, természetesen meg kell emlékezni a TKK nagyszerű sorozatának köteteiről, a Mérleg c. folyóiratról, valamint Michel Quoist Így élni jó, Itt vagyok, Uram, Krisztus él című világhírű könyveiről; és még hozzá kell tenni, hogy e könyveket és folyóiratokat a protestáns lelkészek egész sora igényli és olvassa.

* * *

Elérkeztünk oda, hogy valami végső konklúziót levonjunk. A következő hét tételben foglalom ezt össze:

1.) A XVI. században a reformáció volt az, ami a változás és megtérés irányába ható szellemi mozgást indított el, mellyel szemben akkor a római katholikus egyház a változás minden igényét és lehetőségét elutasította. Ez a helyzet alapvetően megváltozott. Kiderült, hogy a protestantizmus maga is megújulásra szorul, a katholikus egyház pedig megnyitotta kapuit a bibliai értelemben vett megújulás előtt. Lehetetlen, hogy ez a két tény a két egyházat egymáshoz közelebb ne segítse. Ugyanakkor ez semmi esetre sem jelentette azt, hogy a reformáció egyházai a katholikus egyház keblére térnének vissza, sem pedig azt, hogy a katholikus egyház a protestantizmushoz tért volna meg. Mindketten maradtak a saját vágányukon, de most már egymás iránti nyitottságban, egymás értékelésében, egymás "másságának" az elismerésében.

2.) Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a reformáció és reform nem azonos minőségű fogalmak, és ezt elsősorban római katholikus theológusok hangoztatják. A katholikus egyház a reformok egyháza volt, és az ma is. Ezt a tényt Hans Küng és Yves Congar különösen hangoztatta; ez utóbbi szerint "a reform fogalma régi katholikus fogalom". Paul Wilhelm von Keppler, Rottenburg püspöke írta 1902-ben a következőt: "Az egyház maga természettől kezdve egy reformkényszerből született.. .A katholikus egyház mindig reformál: ezért van itt. A pápa szüntelenül reformál, a püspökök és a papok mindig reformálással foglalkoznak." A reformok során azonban, véleményünk szerint, mindig ajtók tárultak fel az Ige és a Lélek hatalma és hatása előtt. Így érkezett el az egyház a II. vatikáni zsinathoz.

3.) A kételkedőknek is el kell ismerniük, hogy a protestantizmus mint kultúrhatalom gyakorolt hatást a katholicizmusra, de nem mint vallásos forma. (Ezt Ernst Troeltsch állapította meg 1908-ban.) Philipp Funk történész pedig ezt írta: "Hálásan ismerjük fel, hogy mi a protestáns theologia iskolájában tanultunk. Kutatásaik fáklyáinál gyújtottuk meg lámpáinkat, melyek világítottak számunkra az igazság utáni keresés egynémely hosszú éjszakájában." Ezeket az elveket készek voltak átvenni; persze ez nem a reformáció tulajdonképpeni valósága. Itt sokkal inkább a protestáns exegéták történetkritikai kutatásmetódusainak és eredményeinek az átvételére kell gondolnunk. Vagyis a párbeszéd azon az úton halad tovább, hogy a reformáció elindított szellemi folyamatokat, melyek vonalán a katholikus theologia továbbment, persze anélkül, hogy ez a reformáció átvételét jelentette volna.

4.) A cél tehát egyik oldalon sem lehet ez: arra rávenni a másikat, hogy adja fel önmagát; hanem az, hogy maradjon önmaga, de a teljesebb igazság, vagyis egymás igazságának a teljesebb megismerése által. Egy állandó belső küzdelem elkerülhetetlen a két egyháztest között, sőt ennek feladása egészségtelen is lenne, hiszen ez a küzdelem azért áll fenn, hogy mindkettő megújult formában jövőt állóbb lehessen. Ez a küzdelem tehát a belső megújulás irányába hat, vagyis a reformok és a reformáció irányába. Egymás életében a teljesebb igazságot látva tudunk egymáshoz fordulni, mert csak az evangélium igazsága tehet bennünket egymás számára vonzóvá. Öntudatos protestáns egyház járulhat hozzá öntudatos katholikus egyház kialakulásához, és fordítva; mindez pedig feltétele a párbeszédnek, melynek alapigéje ez: "az igazságot követvén szeretetben."

5.) "A skizmatikus (szakadás szellemében való) gondolkozás abban áll, hogy az ember a maga saját részét egésznek tartja, és abszolútnak veszi. Ezzel szemben az ökumenikus gondolkozás a félelemnek és a gőgnek ezt a szindrómáját feloldja, és lehetővé teszi, hogy tudatosan úgy létezzünk, mint akik nem vagyunk teljesek, sőt korlátok között lévők, valamint mások számára nyitottak és másokra utaltak vagyunk. Abszolút csak az igazság igénye ránk, nem a mi igényünk az igazságra. Mindent átfogó csak az isteni királyság; a mi köreink nem azok. Azt hiszem, hogy az ökumenikus gondolkozás erőssége az lehet, hogy a saját tökéletlenségünk felismerése által a másik utáni vágyódást felébresszük. Ökumenikusan gondolkozni azt jelenti: gondold meg, hogy csak egy rész vagy. Az egy egyháznak egyik része." (J. Moltmann)

6.) Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy mind szervezeti, mind theologiai kérdésekben ne lennének olyan pontok, melyek egymástól elválasztanak. Mindez azonban ebben a szemléletben már más előjelet kap. Ugyancsak nem jelenti azt, hogy e dolgozat harmadik részében bemutatott gondolatok mellett ne lennének a római katholikus egyházon belül a népi vallásosságnak és a hivatalos megnyilatkozásnak más jellegű kifejezései is. De mind a római, mind a protestáns egyházakon át piros fonalként húzódik egy olyan – talán keskeny, de mégis járható – út, mely az evangéliumi igazságok közös megtalálásának örömén át találkozásra és közösségre vezet. Az igazság, melyet akár az egyik, akár a másik testvér talált meg, azonnal vonzást fejt ki és elismerést vált ki a "másik oldalon" állóból.

7.) Elérte-e célját a reformáció? Nem azzal érte el célját, hogy a katholikus egyházat protestánssá tette, hanem azzal, hogy fölhívta a figyelmet az igazságra, az egyház megújulásának az igazságára: ecclesia semper reformanda. Ezt pedig a katholikus egyház a maga részéről elvégezte és végzi. Nem a reformációhoz kellett közelebb jutnia – nem ez a cél, és ha ezt érezzük célnak, ez tévedés –, hanem Krisztushoz, az íráshoz, a hithez és a kegyelemhez, saját egyházuk összefüggésében, saját múltjuk kontextusában. Arra van elkötelezve mind a protestáns egyház, mind a katholikus egyház, hogy a saját világában ennek az üzenetnek engedelmeskedjen: "annak növekedni kell, nékem pedig alábbszállanom." (Jn 3,30) Miközben ezt tesszük, egymás kezét is elérjük.

Katolikus felfogás szerint: "amilyen mértékben (nem pedig: amikor) az Egyház Krisztust elvesztette, elvesztette önazonosságát is." Krisztus teljes hűsége ugyanis biztosíték arra, hogy az Egyház hűtlensége sose válik teljessé, és az Egyház sose veszíti el lényegi önazonosságát; a történelmi Egyház még a "legsötétebb" korszakaiban is felismerhetően Krisztus igazi jegyeseként áll előttünk. Egyébként maga a szerző is, ha nem csalódunk, ilyen értelemben fűzi tovább fejtegetéseit. (A szerk. megjegyzése.)

Minden egyházi reform, a 16. századi reformáció is, az üdvösségtörténetbe végső fokon Isten kegyelmeként illeszkedik bele. Emellett marcangoló és pusztító tényező is (gondoljunk pl. az erőszakos és tömeges eltérítésekre, a vallásháborúkra); jelenti igazhitűség és tévedés ellenséges küzdelmét; kiváltó okai között fontos helyet foglalnak el az egymással szembenálló (a 16. században: a katholikus és a protestáns) felek súlyos vétkei is. – Lásd még alább a 15. jegyzetet. (A szerk. megjegyzése.)

Ebben az egész fejtegetésben az "igazság" szót általában nem "a valóságot hűen tükröző tényállás vagy állítás" értelmében, hanem "az embernek igazságos volta", "az eszménynek, a normáknak, a törvényeknek való megfelelés" értelmében használjuk; nem "veritas", hanem "justitia" (igazságosság) értelemben. – Az igazság, igazságosság, megigazulás fogalmainak elmélyítéséhez ajánljuk Farkasfalvy Dénes A Római levél c. művét (Prugg Verlag 1983). (A szerk. megjegyzése.) 4 Katolikus felfogás ezeket a kérdéseket jogosnak tartja az egyes keresztényekkel és kisebb-nagyobb egyházi csoportosulásaikkal kapcsolatban, de nem – legalábbis gyökeres, abszolút kérdésfelvetésként nem – az Egyházra vonatkoztatva. Krisztus kegyelme annyira hatékony, hogy a keresztények jelentős részét minden korban "szentté" teszi, vagyis olyanná, hogy sem "bálványképek" után nem futnak, sem más súlyos bűn megrögzött rabjaivá nem válnak. (Gyengeségből elkövetett bűneikből Krisztus kegyelme hamar megigazulttá teszi őket.) Földi, történelmi valóságában az Egyházat ezek a keresztények teszik igazán krisztusi ("egy, szent, katolikus és apostoli") Egyházzá; a bűnös, lanyha keresztények, amennyiben keresztények, krisztusiak is, de amennyiben bűnösök és lanyhák, megcsúfítják az Egyház szent, krisztusi mivoltát. – Vö. Előd István: Vallás és Egyház (Bp. 1981) 258-259. (A szerk. megjegyzése.)

A katolikus egyház nem egészen ugyanúgy érti az ökumenizmust, ahogy a következő fejtegetések előadják – Vö. pl. Békés Gellért Ökumenizmus c. művét: Teológiai Kiskönyvtár III/11 (Róma 1976), főleg a 87-101. lapok, vagy Teológiai vázlatok V (Bp. 1983), főleg a 62-71. lapok; K. Rahner-H. Vorgrimler: Teológiai kisszótár (Bp. 1980) 534-537; Sólymos Szilveszter-Gál Ferenc: Ökumenizmus (Bp. 1981.) (A szerk. megjegyzése. – Itt és a következő jegyzeteinkben nem tudunk hivatkozni Gál Ferenc 1990-ben megjelent Dogmatikájára, mert bécsi szerkesztőségünkben nincs meg.)

A katolikus Egyház azt tartja saját magáról, hogy Krisztus-központúságának – az egymást követő történelmi korokban felmerült torzulások, hangsúlyeltolódások ellenére –mindig tudatában volt, és azt mindig élte. A 20. század jellemzésére el lehet mondani, hogy a katolikus Egyház (a II. vatikáni zsinat és a már azt előkészítő szellemi-lelki mozgalmak nyomán, nem utolsó sorban az ökumenizmusba való fokozatos bekapcsolódásával) a krisztocentrikus szemléletet egyre jobban hangsúlyozza, és Krisztus-központúságát egyre tudatosabban életre váltja.- Vö. még Teológiai kisszótár 431-432; Kereszty Rókus Krisztus című kötete: Teológiai kiskönyvtár II/4-5 (Róma 1977) vagy Teológiai vázlatok III (Bp. 1983) 533-539. (A szerk. megjegyzése.)

Szabó Ferenc: Jézus Krisztus megközelítése (Róma 1978) 5. o

Szabó Ferenc: Párbeszéd a hitről (Róma 1975) 1-13.

9.) A sola fide témájának katolikus kiegészítése megtalálható pl. a következő magyar nyelvű írásokban: Teológiai kisszótár 617-618 és 732-734; Előd István: Katolikus dogmatika (Bp. 1978) 394-395. – A megigazulástan egész problematikájához ajánlatos a következő írásokat tanulmányozni: Teológiai kisszótár 63. 470—471 és 615—617; Nemeshegyi Péter Jó az Isten című könyve: Teológiai kiskönyvtár IV/5 (Róma 1981) 85-90 vagy Teológiai vázlatok IV (Bp. 1983) 224-227; Előd 407-408. (A szerk. megjegyzése.)

Rövid katolikus tájékozódás: Teológiai kisszótár 618-619.

Utalás Jean-Marie-Roger Tillard kanadai domonkos professzor nyilatkozatára. Tillard többek között ezt mondja: "Az eucharisztiában mint memóriáléban a feltámadt Krisztus van jelen igaz jelenléttel. De nem lehet jelen Jézus földi életének teste és vére. Krisztus pneumatikus teste van jelen, vagyis az, melyet feltámadása után átalakított a Szentlélek." Vö. Szabó Ferenc (szerkesztő és fordító): Jézus Krisztus tegnap és ma (Róma 1985) 110-111.

A sola sriptura kérdéséhez a katolikus tanítás többoldalú kifejtését találjuk Rahner és Vorgrimler Teológiai kisszótárában: pl. 244-247, 619-620, 622-623, 658-660, 697-700. (A szerk. megjegyzése.)

Jézus Krisztus a testvérünk (Budapest 1980) 165. – A három egymást követő sorozatot dr. Cserháti József püspök szerkesztette.

14.) Ezt az állítást a katolikus teológus másképp, árnyaltabban fogalmazná meg, hiszen így nem felel meg a történelmi igazságnak. (Talán azt mondaná: a XVI. századi reformációs szellemi mozgással akkor a római katolikus egyház mereven szembefordult.) (Szabó Ferenc megjegyzése.)

Éppen Y. Congar volt az, aki Vraie et fausse reformé dans l'Eglise c, a zsinat után kissé átdolgozott művében kimutatta, hogy Luther kezdetben csak az egyház erkölcseit, életét akarta megreformálni, mint már a XIII. században a koldulórendek. Később azonban átment az egyház struktúrájának megreformálásához. A lutheri hit- és egyházértelmezés fokozatosan bontakozott ki. Ugyanígy Kálvinnál is megfigyelhető e fejlődés. A reformátori tevékenység az egyház életének területéről átment az egyházi struktúra megújításához, illetve az új egyháztanhoz és a hitújításhoz. Végül már ez lett a cél: megváltoztatni az egyház hitét, megreformálni az istentiszteletet, elvetni a pápa tekintélyét. Ezzel szemben a katolikus reform, amelynek döntő ihletője a trienti zsinat (1545-1563), nem akarta megváltoztatni az apostoli hitet és az egyházi struktúrát, hanem mindvégig az egyházi élet és erkölcsök megújítását célozta különböző rendelkezéseivel. Az viszont igaz, hogy a trienti zsinat merev állásfoglalása a hitújítókkal szemben csak fokozta a polémiát, a dialógus helyett mindkét részről a polémia került előtérbe (nem is szólva a politikai szempontokról, vallásháborúkról, a Pázmány halála utáni erőszakos rekatolizálásról). Csak a jelen század elejétől bontakozott ki az ökumenikus mozgalom, amelybe a katolikus egyház hivatalosan a II. vatikáni zsinattal kapcsolódott be. Most már a teológiai párbeszéd számos régi vitás kérdést tisztázott. Mindenesetre ma inkább azt hangsúlyozzuk, ami összeköt bennünket, nem azt, ami szétválaszt; és reméljük, hogy az Úr Lelke előresegít bennünket a megtérés és megújulás útján, és így az egység útján. (Szabó Ferenc megjegyzése.)

Gottfried Maron: Zum Gespräch mit Rom (Bensheimer Hefte 69; Göttingen 1988) 48.

Zum Gespräch mit Rom, 53.


A CÍMZÉSBEN SZEREPLŐ JELZÉSEK ÉRTELME

99C cserepéldány – 99T tiszteletpéldány 93K – közösségi hozzájárulás 92A – ajándék

91B barátja küldi – 91F forint-hozzájárulás – 911 intenció – 91N ideiglenes ajándék – 91R részleges forint-hozzájárulás – 91V valuta-hozzájárulás

A 91N jelzés azt jelenti, hogy olvasónk nem indokolta meg, jóllehet az indoklást legalább burkoltan kértük, miért igényli lapunkat ajándékba. Még ebben az évben várjuk idevonatkozó értesítését.

A 91F jelzésnek többféle értelme lehet: a) forint-hozzájárulás a jelen évre; b) forint-hozzájárulás ígérete a jövőre, az 1991-es évre azonban már előbb vállalt intenciókat; c) intenciós támogatást ígér Magyarországról indoklás nélkül, jóllehet az indoklást kifejezetten kértük. (Ez utóbbi esetben, ha a 91F jelzés megváltoztatását kéri, éspedig indoklással, a jelzést módosítani fogjuk.)

 

 


LELKISÉG-LELKIPÁSZTORKODÁS


Hegyi János

SZENT IGNÁC-I LELKIGYAKORLATOK
AZ EGYHÁZI MEGÚJULÁS SZOLGÁLATÁBAN

1968-tól 1988-ig, kerek 20 éven keresztül vezettem a müncheni egyházmegye lelkigyakorlatos-házát, a volt bajor királyi kastélyban, München-Fürstenriedben. Sok érdekes és szép élményt írhatnék erről a húsz évről, most azonban csak egy tényre szeretném felhívni a figyelmet: szinte állandóan tele volt lelkigyakorlatozókkal ez a 120 személy befogadására alkalmas nagy épület. Sokan jöttek csoportosan – a legkülönbözőbb ifjúsági, hivatásbeli, egyházközségi szervezetek keretében; de sokan jöttek egymagukban is függetlenül minden szervezettől, csak szívük-lelkiismeretük vágyát követve. Jöttek katolikusok, protestánsok, hívők, hitetlenek, férfiak, nők, fiatalok, öregek, egyszerűek, magas képzéssel rendelkezők stb. Csupa kereső ember, aki az élet értelmét, a hit elmélyülését, az Istent és az ő békéjét, megbocsátó szeretetét kereste. Nemcsak a szép környezet vonzotta őket, nem is csak a jó ellátás. A legtöbb számára a németországi viszonylatban olcsó napidíj, amit fizetniük kellett, szintén nem volt mérvadó. Elsősorban szívük Isten utáni éhsége vonzotta őket ellenállhatatlan erővel — amit egy alkalommal az egyházmegye akkori vezetője, Ratzinger bíboros úr is megállapított.

Ez az érdeklődés egészen rendkívüli és feltűnő volt. Hiszen a müncheni egyházmegye papjai nemegyszer szomorúan panaszolták, mennyire fogynak híveik: évről évre csökken az elsőáldozók meg a bérmálkozók száma, s a vasárnapi szentmisét is egyre kevesebben látogatják. Ugyanakkor a lelkigyakorlatozók száma csak azért nem növekedhetett, mert már sokszor nem volt elég férőhely minden jelentkező befogadására.

Mi ennek a keresettségnek, ennek az érdeklődésnek a magyarázata?

Nem hiszem, hogy ezt a kérdést röviden pár szóval meg lehetne válaszolni; de mégis úgy gondolom, hogy egy tényező a sok közül döntő szerepet játszhat a lelkigyakorlatozók magatartásában: menekülés a tömeg elől. A modern világ embere ösztönszerűen védekezik az eltömegesedés ellen. Hiszen a körülmények, a technika fejlődése mindinkább belekényszerít bennünket egy szürke, egyéniség nélküli magatartásba (tömegközlekedés, tömegáruházak, tömegkultúra, tömegtechnika, társasutazások, tömegmédiumok; az elmúlt évtizedek egypártrendszerében a vélemények, a beszédnek és magatartásnak a kényszere stb.), ahol az egyes embernek, a személyiségnek szinte már alig van lehetősége arra, hogy saját magát, saját érdekeit szabadon megvalósítsa és kifejlessze. Talán embertársaink egy sora úgy próbál védekezni mindeme támadás ellen, hogy kimenekül a "pusztába", az egyedüllétbe, a csendbe, ahol legalább néhány napig önmagának és Istennek élhet zavartalanul.

Hiszen a lelkigyakorlatok egyik lényeges eleme pontosan ennek az igénynek felel meg: kiszakadok a taposómalomból, és Isten csendjében, csak rá figyelve megpróbálom életem eddigi esztelenségeit felfedezni, rendbe hozni, s így aztán életemnek új tartalmat és irányt adni. – Fürstenriedben mindezt még azzal is próbáltuk előmozdítani, hogy rendszerint csak kisebb csoportokat fogadtunk be (maximum 20 személy egy-egy csoportban). A ház szerencsés beosztása következtében egyszerre hat ilyen kis csoport végezhetett egymástól függetlenül lelkigyakorlatot anélkül, hogy egymást zavarták volna. De ezenkívül nagy előszeretettel fogadtam be és vezettem hosszú éveken keresztül "egyes lelkigyakorlatozókat", azaz olyan személyeket, akik függetlenül minden csoporttól vagy szervezettől, egyedül végezték a lelkigyakorlatot 5,8,10, sőt nemritkán 30 napon keresztül.

Ezeknek a módszereknek az alkalmazásával mindinkább eltértünk attól a módszertől, amely a múlt században általánosan elterjedi, s mind a mai napig szokásban van, ti. a nagy csoportoknak tartott lelkigyakorlatok helyett mindjobban bevezettük az egyes lelkigyakorlatokat, s így visszatértünk a lelkigyakorlatok eredeti formájához.

Már a 16. században vannak olyan törekvések, melyek a Loyolai Szent Ignác által kidolgozott lelkigyakorlatokat (melyeket III. Pál pápa 1548-ban hivatalosan is jóváhagyott) minél több ember számára akarja hozzáférhetővé tenni. Ennek a kétségtelenül jóakaratú törekvésnek egyik kezdeményezője Milánó püspöke, Borromeo Szt. Károly, aki már 1579-ben "lelkigyakorlatos-házat" alapít egyházmegyéjében. Ettől kezdve mindinkább elterjedt ez a szokás, mely aztán a 19. században az akkori jezsuita generális, p. Ph. Roothaan (1783-1853) hatására valóságos mozgalommá fejlődött. Főleg Belgiumban és Hollandiában, de aztán a többi európai és amerikai országok katolikus vidékein is épültek lelkigyakorlatos-házak. Így hazánkban is az első világháború után Budapest-Zugligetben a jezsuiták, Pécelen pedig a népleányok nyitnak nagy házat erre a célra. Németországban mind a mai napig van minden egyházmegyének saját lelkigyakorlatos-háza, s ezenfelül a legkülönbözőbb rendek is tartanak fenn hasonló házakat, melyekben évente, több százezer személy végzi lelkigyakorlatát. Magyarországon röviddel ezelőttig csak egy ilyen intézmény létezett, a leányfalusi lelkigyakorlatos-ház, mely ugyancsak nagy keresettségnek örvend.

Ezek és hasonló házak az egész világon sok áldást hoztak és hoznak a katolikus társadalomnak; de ugyanakkor azt is eredményezték, hogy a mozgalom kiszélesedése következtében a minőségi munka szükségszerűen gyengült, s a lelkigyakorlatok mindinkább a "népmisszió" formáját öltötték magukra. Vallási témákkal foglalkozó előadások sorozata lépett mindinkább a személyes, elmélyedő szemlélődés helyébe. Egyáltalán nem tagadom, hogy az ilyenfajta "lelkigyakorlatoknak" is van értéke. Ezrek találtak és találnak vigaszt, erősítést, tájékozódást, békét ezekben a házakban az elmélkedésnek nevezett előadások révén. De Loyolai Szt. Ignác (1491-1556) egész másként képzelte el a lelkigyakorlatokat.

Az ő elgondolása szerint a lelkigyakorlatot egyes személyek végzik egy tapasztalt vezető támogatásával. Így fektette ezt le írásban is, az ún. Lelkigyakorlatos könyvben.

A gyakorlatokat tehát ki-ki maga végzi; a vezető csak az elmélkedésre szánt anyag megjelölésével és tanácsaival támogatja az illetőt. Az ilyen ún. "nagylelkigyakorlat" általában 30 teljes napig tart, éspedig teljes csendben és visszavonultságban, naponta átlagosan 5 teljes óra elmélkedést végezve. Mindehhez még egyéb gyakorlatok is járulnak: mint önvizsgálat, bűnbánati gyakorlatok, reflexiók, a jövő életút mérlegelése vagy reformja stb.

Mi ennek a jámbor remetéskedésnek az értelme? Szt. Ignác meg van győződve arról, hogy az Isten megdicsőítése és szolgálata (ami az emberi lét célja) elsősorban nem szép szavakkal és érzelmekkel történik, hanem mindenekfelett magával az emberi élettel, amennyiben az ember az Isten elgondolása és akarata szerint éli mindennapos életét. Az ember tehát rendezze át életét az Isten akarata és elgondolása szerint. De hogyan is tudhatom meg, hogy mi az Isten akarata az én konkrét egyedi életemmel? A keresztény ember válasza erre a kérdésre csak az lehet, amit az emberré lett Isten Fia, Jézus Krisztus mondott: "Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van... Aztán jöjj, kövess engem!" (Mt 19,21) Mióta kereszténység van, mióta Isten emberré lett, az emberi élet ideálja nem lehet más, mint ennek az emberré lett Istennek a követése. Ez a Krisztus-követés az évszázadok folyamán természetesen a legkülönbözőbb formákban valósult meg, hiszen Krisztus gazdagsága kimeríthetetlen. Szt. Ignác ezt a fölmérhetetlen gazdagságot a kontempláció, a szemlélődés segítségével próbálja a lelkigyakorlatokban megközelíteni, számunkra kézzelfoghatóvá tenni Módszere abban áll, hogy kiindulva az evangéliumból, Jézus földi életének különböző jeleneteit szemléli, azaz megéli: látja, hallja, megcsodálja, mintha maga is jelen lenne, mintha maga is részt venne ebben az eseményben. Mindez azért történik, hogy a lelkigyakorlatozó az Urat bensőleg mindjobban megismerje, megszeresse és kövesse (Lgy. 104). Ez a szeretettől áthatott elmélkedés odáig vezetheti a lelkigyakorlatozót, hogy Krisztus követésében nemcsak a munkára ajánlja fel magát, hanem Krisztus példáján fellelkesülve szembeszegül érzékiségével, s a testi és világias szeretettel, és egy nagyobb értékű és nagyobb jelentőségű felajánlást tesz: "Mindeneknek Örök Ura, a Te kegyelmeddel és segítségeddel teszem meg felajánlásomat..., hogy akarom és kívánom, és megfontolt elhatározásom, ha ezzel jobban szolgállak és dicsérlek, hogy Téged utánozzalak, minden sérelemnek, minden gyalázatnak, és a teljes – valóságos vagy lelki – szegénységnek elviselésében, ha szent Felséged engem ilyen életre és állapotra kiválasztani és elfogadni akar." (Lgy. 98.)

Ez az elhatározás, ez a felajánlás azonban nemcsak valami múló lelkesedés, szalmaláng. Szt. Ignác zsenialitása pontosan abban áll, hogy a szív lelkesedését a józanész által kontrollálja, azaz a lelkesedést olyan irányba tereli, hogy annak energiáit a mindennapi életben is meg lehessen valósítani. Saját hosszú és nemegyszer fájdalmas tapasztalatából állított össze ide vonatkozó "szabályokat": "hogy valamiképp észrevegyük és megismerjük a lelkekben támadt különböző megmozdulásokat: a jókat, hogy elfogadjuk, a rosszakat, hogy elutasítsuk." (Lgy. 313-336.) Szt. Ignác maga a saját életében, munkásságában elsősorban a lelkigyakorlatok segítségével valósította meg azt az egyensúlyt a kegyelem és emberi szabadság összejátszásában, melyre vonatkozólag a teológusok évszázados viták után sem tudtak kielégítő választ adni. Alapításának, a jezsuita rendnek is ez a szellem a titka és éltető ereje immár négy és fél évszázad óta.

Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy ez a könyvecske és a benne rejlő lelkiség nagy vonzóerőt gyakorolt és gyakorol megjelenése óta mind a mai napig. Kezdettől fogva nagy volt azoknak a száma, akik lelkigyakorlatokat akartak végezni. P. Iparraguirre 1295 személyt sorol fel név szerint, akikről biztosan tudjuk, hogy 1552 és 1556 között lelkigyakorlatokat végeztek. Öt év leforgása alatt ez valóban igen nagy szám, főleg ha meggondoljuk, hogy ez a névsor még csak megközelítően sem lehet teljes. A rákövetkező években és évszázadokban a jezsuita rend terjedésével ez a szám állandóan és rohamosan növekedett. Meg vagyok róla győződve, hogy az elmúlt századok jezsuitái a kollégiumokban folytatott tudományos és nevelőmunka mellett elsősorban a lelkigyakorlatokkal járultak hozzá az Egyház reformjához és az evangélium hirdetéséhez. A rend tagjai nemcsak maguk végeztek lelkigyakorlatokat, hanem buzgón adták azt a sok-sok ezer érdeklődőnek, magának a rendalapítónak az intelme értelmében, aki melegen ajánlja társainak a lelkigyakorlatok adását (Rendalkotmány, 408,409, 648, 649 stb.). Nem utolsó sorban a lelkigyakorlatoknak köszönhető, hogy a XVI-XVII. századok társadalmának vallási, politikai, gazdasági szétesése után egy újabb keresztény felvirágzás jöhetett létre Európa-szerte.

Remélhető-e, hogy a lelkigyakorlatoknak napjainkban is van még jelentősége? Erről meg vagyok győződve! Nemcsak 20 éves tapasztalatom alapozza meg meggyőződésemet, hanem az európai népek szellemi-erkölcsi-vallási helyzetének józan lemérése is. Korunk szellemi-lelki magatartását talán az jellemzi legjobban, hogy az érdeklődés mindinkább egy ateista-materialista irányba tolódik el. Úgy látszik, hogy a gazdagság, az anyagi jólét babonázza meg kortársaink túlnyomó részét. Ugyanakkor nem kevesen vannak, főleg a fiatalok közt, olyanok is, akik valamiképpen érzik, hogy mennyire sivár az emberi élet, ha csak a jólétben, gazdagságban, sikerben keresi a kielégülést. Ezek a fiatalok elégedetlenek az uralkodó állapotokkal szemben, és nyugaton és keleten egyaránt keresik az élet mélyebb, igazi értelmét. Hazánkban is, az elmúlt évtizedek kommunista kényszere idején is nagy volt azoknak a száma, főleg a fiatalság körében, akik hihetetlen áldozatokat vállaltak magukra csak azért, hogy szívük vágyát és szent meggyőződésüket követve egy emberibb és boldogabb életet tudjanak megvalósítani. Sokan kiscsoportokban, baráti körökben jöttek össze, és vitatták, keresték életük értelmét. Sokan eljutottak egy keresztény megoldáshoz; mások elkanyarodtak más irányokba (zen buddhizmus, jóga, New Age stb.). De bármilyen irányba mentek is, egy közös jellemző összefogta és jellemezte őket: Kerestek! A lelkigyakorlat pedig pontosan ezekhez a kereső emberekhez szól!

A mű legújabb kritikai kiadása 1969-ben jelent meg, Cándido de Dalmases készítette: Sancti Ignatii de Loyola Exertitia spiritualia, Roma 1969. Magyar fordítást többen készítettek és adtak ki: Vukov János 1931-ben, Hitter József 1940-ben, egy hattagú fordítóközösség 1986-ban, Szabó Ferenc 1990-ben.

Lásd: Szabó Ferenc: "A kegyelem és a szabadság az ignáci lelkiségben", bevezető tanulmány a Loyolai Szent Ignác írásaiból című könyvhöz, Róma 1990.

Ignacio Iparraguirre: Práctica de los Ejercicios de San Ignacio de Loyola en vida de su autor, Bilbao 1944.

 


Lelóczky Gyula Donát

A SZENVEDÉLY DICSÉRETE

1.

Részegség, szenvedély, szerelem, őrültség: ezek a szavak józan fülünk számára mindig valami rendellenességet, valami leselkedő veszélyt jelentenek. Olyan dolgokat, amelyektől jobb óvakodni, amelyeket jobb elkerülni. A "szenvedély" szó általában bűnös szenvedélyre utal. Egy szerelemről, ha beszélnek, akkor általában ott már bajok vannak; az őrült zárt intézetbe való, a részeg pedig elvonókúrára. De ha mindez rossz, akkor mi a jó? Az apátia, a teljes szenvedélymentesség, valami szent közömbösség lenne a követendő példakép?

Az apátiát több görög bölcselő tanította, de ezt a szót nem találjuk meg az Újszövetségben, nem szerepel Jézus szótárában. Mégis, keresztény szerzők, szónokok félnek a fenti szavaktól, kerülik őket, talán a "biztos, ami biztos" elve alapján. Loyolai Szent Ignác híres imájában, az Anima Christi-ben használja ezt a kifejezést: "sanguis Christi, inebria me." Ez bármely szótár szerint azt jelenti: "Krisztus vére, részegíts meg engem!". De az ima különféle fordításai ezt a kifejezést óvatosan körülírják. Az egyik fordításban "Krisztus vére, tölts be engem" lesz a sorból; egy másik a "Krisztus vére, ihless meg engem" fordulatot használja. Valamelyik angol fordítás a mondatot "Blood of Christ, let me drink your wine"-nak fordítja, magyarul: "Krisztus vére, engedd innom a borodat", mintha a részegség szó önmagában valami leprás tisztátalanságot jelölne.

Miért óvakodunk annyira, hogy ez a szenvedély meg ne érintsen bennünket?

2.

Hisz Isten maga szenvedélyes szeretet, tűz.

Már a görög mitológia isteni eredetűnek állítja a tüzet, és Prométheusznak az istenektől kellett azt ellopnia, hogy a maga javára az ember is felhasználhassa.

A bibliai ember számára is valami isteni jelenség a tűz: látható, de nem lehet megfogni, nem anyag; áldott, de hatalmas erő, nemcsak melegíteni, hanem pusztítani is tud. Ezért jelenik meg Isten az embernek többször is ebben a formában: Mikor Ábrahámmal szövetséget köt, tűz formájában halad át Isten a leölt állatok között. Mózeshez égő csipkebokorból szól. Mint tűzoszlop vezeti a zsidó népet a pusztában. Illés prófétát tüzes szekéren ragadja az égbe. Jeremiás Isten beléoltott szavát úgy érzi – mint ő maga mondja –, "mintha tűz gyűlt volna szívemben" (20,9).

Az Újszövetség folytatja ezt a hagyományt. A Zsidókhoz írt levél azt állítja, hogy "a mi Istenünk emésztő tűz" (12,29). Maga Jézus mint új, igazi Prométheusz jön az emberhez. Ezt állítja: "Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre. Mennyire vágyom arra, hogy végre lángra lobbanjon!" (Lk 12,49)

Tűzként jön az égből a Szentlélek is az apostolokra; és ez a tűz hajtja őket a világ minden tájára, hogy Jézus jóhírét hirdessék, és azért életüket adják. A Jézus hozta tűznek mibennünk is lángra kell lobbannia, bennünket is át kell járnia. Talán ez a jelentése Jézus első csodájának is, amikor a hideg, józan vizet tüzes borrá változtatta, vagy annak, hogy nem a hűs vizet, hanem a pirosló bort változtatta saját vérévé.

Az első pünkösd napján a Szentlélek bennünk levő tüze miatt úgy viselkedtek az apostolok, mintha részegek lettek volna (vö. ApCsel 2,13.15). Éli főpap is részegnek gondolta a buzgón imádkozó Hannát, Sámuel édesanyját (vö. 1Sám 1,13-16). De nem tűntek talán részegnek a zsoltárt énekelve halálukba vonuló vértanúk? Vagy nem tűnt részegnek a madaraknak prédikáló Assisi Szent Ferenc?

Jézus szent tűztől, szent részegségtől indított emberré akarja tenni minden barátját. Érzed tüzének forróságát? Magadba engeded az emésztő tüzet? Mert nem elég csak a közelében lenni a tűznek, nem elég csak melegedni mellette. Langyosnak lenni még rosszabb, mint hidegnek maradni; ezt olvassuk a Jelenések könyvében: "Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bár hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból." (Jel 3,15-16)

Nem elég csak tetszéssel hallgatni Jézus szavát. Ezt Keresztelő Jánossal Heródes is megtette, mégsem lett tanítványa, mégis levágatta a fejét. El kell kötelezni magunkat Jézus mellett. Át kell járnia bennünket a tüzének, hogy mi magunk is tűzzé váljunk, hogy – Szent Bernát szavaival – mi is égjünk és világítsunk.

3.

A szenvedély fogalma önmagában semleges valami. Lehet jó is, lehet rossz is. Sokszor ismételt cselekedet, akár rossz, akár jó, idővel szenvedéllyé válik.

De a szóban benne van valami érzelmi telítettség is. A szenvedély embere olyan, mintha belső tűz hajtaná. A tűz embere szenvedélyes ember. S ha ez a tűz a szeretet, akkor ez az ember szenvedélyesen szeret. A szenvedélyes szeretetet szoktuk szerelemnek nevezni. A szenvedély által űzött ember szenvedélye tárgya érdekében hajlandó nagy áldozatokat hozni, azért akár még az életét is odavetni. A szenvedélyes ember őrültségekre is hajlandó.

Érdekes, hogy a magyar regényíró Just Béla, amikor megírta a boqueni ciszterci monostor újjáalapításának a regényét, a könyv címében ezeket a ciszterci szerzeteseket eszelősöknek (Az eszelősök) nevezte. Az is érdekes, hogy a latin passió egyetlen szóval két valóságot fejez ki: a szenvedélyt és a szenvedést; talán azért, mert a kettő olyan közel áll egymáshoz. Aki szenvedélyesen szeret, kész szenvedni szerelme tárgyáért.

Jézus Atyja és testvérei iránti szenvedélyes szerelme miatt vállalta szenvedését, a kereszt őrületét.

4.

A tűztől hajtott, szenvedélyesen szerelmes keresztényt lelkesedés tölti el. A lelkesedés szó görög eredetije, az enthusziaszmosz, két szó – az en és a theosz – összetételéből származik, és eredeti jelentése "Istentől megszállott" ember. Ha bennünk van Isten tüze, ha esetleg őrültségig menő szent szerelem jár át minket, akkor lelkes emberek, Istentől megszállott emberek vagyunk.

Ez nem okvetlenül jelent kenyéren és vízen élést, mezítláb járást és földön alvást vagy oszlop tetején lakást, amit valaha egyes szentek megtettek; de éppen elég őrültség egyszerű keresztényként nem karrier, pénz és élvezetek után futni, hanem az Isten országa megszállottjának lenni, vagy – papok és szerzetesek esetében – elég őrültség a feleség vagy férj, a család és gyermekek értékeiről lemondani, naponta több órát imádkozni, fizetés nélkül végkimerültségig dolgozni, nem élvezni nyugdíjas éveket, hanem halálig mindenkinek mindene lenni, s tenni mindezt nem keserű megadással, hanem szívesen, örömmel, tűzzel, lelkesedéssel.

5.

Szenvedély, szerelem, részegség, őrültség nélkül az életnek nincs sok értelme, nélkülük az élet roppant unalmas lenne.

Megérezte ezt még a hitetlen francia költő, Beaudelaire, a szimbolizmus megteremtője is. Egyik versének ezt a címet adta: Enivrez-vous! Részegedjetek meg!, és arra biztat, engedjük, hogy valami szent részegség töltse meg életünket. Istenről, evangéliumról, Isten-szeretetről ez a költő nem sokat tudott, de megérezte, hogy az életnek csak akkor van magva, tartalma, szépsége, íze, ha azt az ember valaki, valakik vagy valami ügy iránti szenvedélyes szerelemmel éli meg.

Sok embert kínoz valami nyugtalanság, vágy, hogy kitörjön a szürkeségből és középszerűségből, amely körülvesz bennünket, és a szívünkig hatol. Van, aki az alkohol, kábítószer vagy szex révén próbálja ezt elérni; van, aki szüntelenül utazik, vagy állandóan változtatja életkörülményeit, munkakörét, partnereit, hogy élete sose váljék megszokottá.

Ezek az utak mind keserű csömörhöz, fájdalmas kiábránduláshoz vezetnek: Jézus tüze, az Isten és testvérek iránti szent szerelem az egyetlen, amely értelmet, irányt, lendületet tud adni az emberi életnek éppen az egyformaság kalandja által, melynek révén felfedezzük a szürke hétköznapok eksztázisát, úgy, ahogy Kolbe Maximilián megtalálta azt a haláltábor borzalmában, vagy ahogy Teréz anya megtalálja azt a nyomortanyák piszkában.

Fogadjuk hát el azokat a kereteket, amelyeket életkörülményeink ajánlanak fel nekünk; éljük mindennapi életünket a krisztusi szeretet részegségével, azzal a részegséggel, amelyet az egyik Szent Ambrus-i himnusz sobria ebrietas-nak, józan részegségnek nevezett. Így váltsuk valóra Jézus forró vágyát, hogy a tűz, melyet a földre hozott, csakugyan meggyulladjon a földön. Engedjük, hogy tüze szüntelenül emésszen bennünket.

Akkor égni fogunk mi magunk is, akárcsak a csipkebokor, amit Mózes látott a pusztában, de – akárcsak a csipkebokor – elporladni nem fogunk, hanem égni fogunk a szent szerelem tüzével egy örökkévalóságon át.

HELYREIGAZÍTÁSOK. A Távlatok 2. számában, az 1. oldal 2. bekezdésének közepén "ősbizalmat" (nem pedig "önbizalmat") kell olvasni; a 49. oldal 7. sorában helyesen: "Isten Igéjének" (nem Isten beszédéről, hanem Fiáról van szó).

 


Brückner Ákos Előd

"MAGYARHONBAN KI A SZENT?"

A minap, ha nem is "távlatokból", de a magasságokból kezembe került egy kis cserép: a holland KLM repülőtársaság ajándékozta utasainak. A cserépen egy kicsiny csónakban, helyesebben fakutyában ül egy idősödő férfi, és teljes erejével hajtja magát a jégen két kis botocska segítségével. Egyszerre a magyar pap, a hazai papság képe, jelképe villant belém. . . mintha egy kisteknőnyi egyházrészben küszködnénk az örök partok felé, még egyszer minden erőnket megfeszítve...

I. Valamit a magyar papság helyzetéről...

1) Papjaink – tépett idegzetük, öregedő koruk, verítékes szerepvállalásuk ellenére is – szeretetreméltóak. A legalább kétharmadában hatvan felettiek mindegyike egy darab így vagy úgy sikerült történelem, de semmiképp sem a fejlődés belső logikája által megkívántan kibontakozott történet. Személyes sorsuk – egészen másként, mint ahogy azt kispapkorukban álmodták – az egyház sorsának megosztása és jelképe lett. Ha komolyan vesszük azt, hogy agere sequitur esse, hogy a konkrét cselekvésünknél, eredményességünknél fontosabb a létünk, az egyéniségünk, akkor ez a papság beszédes tanújel. Leginkább talán azért, mert az összetöredezett kéreg alól valamilyen mély hit éltető szívverését lehet kihallani.

A jó szóra, a baráti megközelítésre micsoda készségek és mélységek tárulnak fel bennük! Valóban szeretetreméltóak! Ez a szeretetreméltóság a kulcs a fiatalabbak felé is. Mennyi neveltetési és szemléleti hátrány érte őket! Az idősebbektől való gyakori elszigeteltségük nem büszkeség, hanem sokkal inkább kényszer. A mai idők nagy kihívásai alkalmat adnak arra, hogy minden talentumukat, tehetségüket, karizmájukat latba vessék. Míg az idősebbek a deformálás elviselésének és értékesítésének kegyelmeit kapták, a fiatalabbak éppen a kiformálódás és maguk fölé növekedés nagy kihívását és felelősségét.

2) Papságunk másik önmagát és szolgálatát jellemző vonása a leleményessége. Úgy tűnik, kétezer zseniből áll a magyar klérus; amikor kiderül, hogy nyolcvan felé hajló testvérem hogyan diaporámáz hittanosaival, a másik hogyan vállal közösséget napi munkája után városa cigány családjaival, a harmadik műgyűjtő, történész, mások műszaki szaktekintélyek, szervezőtehetségek vagy karitatív szentek... Kétezer észre nem vett zseni... ha valaki ezt össze tudná fogni! Remek egyéni utak, sokszor csaknem párhuzamosak, így egyenként is nagyszerűek. Ez a leleményesség egyéniségformáló, de könnyen egyediségbe záró erő. Ahány templom, annyi liturgikus változat; ahány hittancsoport, annyiféle tanmenet; ahány kisközösség, annyiféle stílusú. Ez színgazdaság is, széttagoltság is jelen formájában.

3) Megjellegzi papságunkat a helytállás szándéka és hűsége is. Azt a mozaikszeremet, amelyet az Egyházban rábíztak egy magyar papra, magáénak érzi és gondozza. Legtöbbször kicsit le is gyökérzik abba. Van valami hűség és becsület abban, ahogy a hittanórák megtartásához ragaszkodunk, a miserendet minden körülményváltozás ellenére fenntartjuk. Büszkék vagyunk arra, amit annak idején a teológián tanultunk, és féltékenyen megőrizzük élményeinket, terveinket még egymással szemben is. Az utóbbi évek, évtizedek sajátos kényszereitől és ármányaitól eltekintve a magyar papság soha nem volt azzal vádolható, hogy otthagyja híveit, állomáshelyét: sem tatár, sem török, sem 1848, sem 1945 nem érte el azt, hogy a lelkipásztorok magukra hagyják a rájuk bízottakat. Ugyanakkor a hűség számtalan értékének megőrzése mellett nehezen tágulunk ki egy országos akció megszervezésére, vagy a világegyház arányaiban való gondolkodásra, ahogy a Presbyterorum ordinis 10. pontja megkívánná. Nehezen oldódunk fel bénaságunkból a mai idők szertelen kihívásai, hirtelen jelentésváltozásai, arányeltolódásai között.

4) Papi életvitelünk jellemzője a magáramaradottság és hajszoltság. Tudunk olyan öreg, beteg papról, aki 28 éve konzerven él szép tájon, jó plébániaházban, még misére járó is akad, csak gondozója, testvére alig. – A városokban talán jobb a helyzet. Akadnak plébániák, amelyek már a fiatalok vagy karitatív csoportok láncolatát tudták kialakítani. Egy-egy városi énekkar vidékre kirándulva nagy csodálkozást válthat ki testvéries légköre tanúságával. Pasztorációnk terén – karmelita szerzetes barátom szava szerint – három ország vagyunk: Budapest-ország, a vidéki városok országa és falu-ország. A nyugati országok paphiányát a világi munkatársak széles köre, sokszoros gyűrűje szanálja. Nálunk ez alig-alig valósult meg, talán napjainkban kezd – a 24. órában – sarjadozni. A Mózesnek adott kegyelem és bölcsesség kellene nekünk is, hogy épülni kezdjen a plébániai, egyházmegyei infrastruktúra, hogy komolyan vegyük a szakértők ajánlkozását, hogy elkezdjünk – talán a sajtónk mozgásával – koordinálni, és hogy komolyan vegyük a munkamegosztást, a szubszidiaritás keresztény elvét. – Érthető tehát az otthontalan, hajszolt, kedélyvilágában is kisarkult, elcsigázott pap képe. Nem epés, csak figyelmeztető szándékú az észrevétel, hogy ha az utóbbi időkben vaktában négy papot kiválasztanánk, akkor közülük az egyik most megy a kórházba, a másik onnan jön, a harmadik a lábadozó társát helyettesíti, és a negyediket éppen most temetik...

5) Kiélezhetünk még egy vonást: a széttöredezettségünket. Széttöredezettség az egészség és a mentálhigiénia terén... a negyven körüliek amúgy sem széles korosztályában alig van veszélyesen meg nem betegedett társunk, ha látszólag egészséges is. A szertelen és ellenőrizetlen túlfeszítettség lelkileg is kikezdte nem egy fiatal papunk tartását. Széttöredezett a társadalomhoz és a kultúrához való kapcsolatunk. Hány zsákutcás faluban van még ma is (!) országos tehetségű ember, a nagy Takácsok (dr. Takács József dogmatikaprofesszorra vonatkozik az utalás) szellemi rokona, aki talán megőrzi szellemi színvonalát ilyen leszorult körülmények között is, de alkotókészségét nem tudja szélesen kamatoztatni. A védelemre berendezkedve éppen a ma annyira szükséges empátiakészségünk, szociológiai és lélektani műveltségünk károsult. – Széttöredezett az egymás iránti bizalom finom szerkezete is; a becsületében, hivatásszeretetében megsértett és olykor körlevélileg is kiszerkesztett réteg még nem minden egyedében rehabilitálódott. Az értékrendet nekünk is helyre kell állítanunk: "Magyarhonban ki a szent? / ki a betyár, ki a szent? / ha a mérték tönkrement, / senki, semmi meg nem ment" – mondta a szintén üldözött papköltő. És széttöredezett az egyházszerkezet is: a szerzetesrendek szétszóródásával és intézményrendszerünk betiltásával olyan szövetté vált a magyar egyház, amelynek csak hosszanti szálai maradtak – a plébániai hálózat –, de elvesztek a keresztszálak, a koordináló elemek. Azzal, hogy a szerzetesi élet otthonra találása, fogható társadalmi szerepvállalása még mindig késik, azzal, hogy a hazai egyház átfogó lelkipásztori intézményei lassan tudnak tekintélyben, intézőerőben és anyagi megalapozottságban talpra állni, és azzal, hogy még számos területen kellene úgy megjelennie és szavát hallatnia egyházunknak, mint legutóbb a megfogant élet védelmében írt kiváló körlevelében tette – egy sajátos kifáradás veszélyét éljük át. Az élni akarás vérkeringése fokozódott – egyes, az egyházat teljesen immanensen néző testvéreinkben már ez is furcsa aggodalmat váltott ki –; ugyanakkor a csatornák, erek keresztmetszete az elmúlt két év alatt keveset tágult. Szent Bernát hasonlatát erre a valóságra "kicsavarva": a magyar egyház ma olyan vonító állat, amelynek két lába: a tervezgetések és az ígéretek lába jó elöl van, de a másik kettő: a fedezetek és a megvalósítások lába iszonyúan lemaradt. A bevezető kép botjai előre kapaszkodnak, a szán mégis alig halad.

Ez a mai magyar egyház kínja: igazából nem az egyház fungál, hanem sejtjei érnek felfokozott életet. Az acies bene ordinata, a Szent Benedek-i értelemben vett jól rendezett sereg még nem állt helyre, de a partizán romantikát már túlhaladta az idő. Ugyanakkor ez a magyar egyház titka: bár alig vannak eszközeink, intézményeink, mégis itt is, ott is kivirulunk és élünk. Miközben csodáljuk a jóléti országok egyházának remek szervezeteit és projektjeit, okosan kell látnunk, hogy ezek önmagukban nem mindig kavarják fel és ragadják meg a konzumizált, szekularizált keresztényeket.

II ...és szolgálatunk legsürgősebb feladatairól

1) A jelzett kín és titok mögött van egy nagy és tipikusan krisztusi igazság: az egyház mindig a szentjeivel hatott elsősorban, és nem a szerkezetével. Adja az Úr, hogy a személyes küzdelemre, áldozatra, egyéniségre, a szentre mindig tisztelettel és figyelemmel legyünk, ilyeneket imádkozzunk és közénk szenvedjünk!

2) Valamit a szerkezet gyógyulásáért és működéséért is tennünk kell! Úgy hiszem, jót tenne papságunknak, ha a zsinat preszbitériumelvét új szinten megszívlelnénk. A Presbyterorum ordinis (8. pont) a papok közötti szentségi testvériséget említve a funkcionális összerendeződést is sürgeti. Ahogyan a világ püspökei a pápával közösségben kollégiumot alkotnak, valahogy úgy tartoznak össze megyéspüspökük vezetésével az egyházmegye papjai. Szent Ignác vértanú ezt üzeni az egyház hajnalából: "Ahogy csak egy teste van a mi Urunk Jézus Krisztusnak, és csak egy kelyhe, amely az ő vérével egyesít minket, ahogy csak egy oltár van, ugyanúgy csak egyetlen a püspök a maga preszbitériumával és diakónusaival." (Filad. 4.) A püspöknek egyházmegyéjébe tartozó valamennyi papjával, szerzetesével kialakított ezen közössége lelki otthonná teszi az egyházmegyét. Ilyen felfogásban akár az esperesi kerületben is feloszthatják a papok egymás közt a feladatokat, és megoszthatják egymással is karizmáikat: a specialisták nem különcöknek, hanem nélkülözhetetlen segítőknek bizonyulnak majd. Az végezze kiemeltebb fokban a családgondozást, a felnőttképzést, az ifjúsági munkát, a karitászszervezés zömét, akinek erre adottsága van. Valahol egy kemény bányászvidéken évtizedek óta így virágzik egy kerületünk: papjai hívei hiteles egymás elfogadásában.

3) Egy elvről szólva egy modell képe ötlött fel: az igazság valóságértékét, megvalósíthatóságát tanúsítva. Igen, a modellek jelentőségét tapasztaljuk meg egyre jobban, egyházi életünk kissé szabadabb, már nem fű alatti látóterében. A modellszerűen végzett pasztoráció hatékony: a tudatosan felépített és vállalt keresztelésre előkészítő és utógondozó menet; a papok, a szakemberek, a hívő családok módszeres összesegítésével kiépített jegyeskurzus, a csoportmunka eredményeként jól összeállított kérdőív, tájékoztató füzet csodálatos lehetőségeket és vonzóerőt rejt magában. És ugyanígy áldott minden, a szomszédba átfénylő jó példa, minden összecsomózott közösséghalmaz, minden együtt szervezett, a pápával való találkozást lehetővé tevő állomás. A modell nem személytelen előírás, a modell nem kísérletezés, a modell nem hivalkodó minta – a modell az élet egy hiteles mozaikszemben, de az egyház egészében és az egyház egészéért. Minél több kis modell kapcsolódik a másikhoz, minél több lelkiségi sziget ível át a másikhoz, minél üdébb oázisok hatják át a sivatagot – mindig az egész Egyház teljes igazságában értve –, annál jobban és hamarabb egészülhet ki papságunk, válhat hitelesebbé egyházunk, és lehet gyógyultabb hazánk.

 

 


KULTÚRA ÉS ÉLET


Szabó Ferenc

TÍZ ÉVVEL EZELŐTT HALT MEG PILINSZKY JÁNOS

"Még ma is ő a legmodernebb költőnk" – mondhatnánk róla is, magát Pilinszkyt idézve, aki ezt József Attiláról írta a Kortárs 1962. decemberi számában, József Attila halálának huszonötödik évfordulóján.

Valahogy úgy látom őt, mint valami messziről idetévedt angyalt, nem bukottat, hanem az ártatlant, mint Dosztojevszkij Aljosáját. (Mennyit olvasta, hányszor újraolvasta a Karamazov testvérek-et, ez volt második bibliája!) Ugyanakkor, miként Dosztojevszkij is, átélte a mai ateizmus drámáját, de túljutott azon: miként Dosztojevszkij – aki megelőzte Nietzschét, aki "Isten halálát" hirdette, és átment a nihilizmus kísértésén –, Pilinszky is az "Isten halála" utáni éjszakán áthaladva eljutott a fényre. Felfedezte Jézus szépségét. Karamazov Iván és Aljosa együtt van jelen életművében.

Most, hogy újra olvasgattam verseit, és főleg a Jelenits István által összeállított kiváló szövegválogatást, a Szög és olaj c. esszégyűjteményt (Vigilia, 1982), csak megerősödtem e benyomásomban. Pilinszkyt is megrendítette az Isten távolléte, "halála" a szívekben. "A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot." (Kétségtelenül Babitsra is hatott Nietzsche a század elején, amint ez Kosztolányival és Juhász Gyulával folytatott levelezéséből és a Halálfiai-ból világos.) Pilinszky átéli az ateista egzisztencializmus drámáját: „Nincs értelme a fenyvesek közül kivillanó háznak, fedele alatt az eresznek, falaiban a kőnek. És nincs értelme, hogy éppen áll, s ha rom lenne, annak se volna. És nincs értelme többé az égboltnak. Csillagok sincsenek ezután, csak kövek a légben, és madarak sincsenek, csak felszabadult tollcsomók. Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyja el a világot Soha sehol nem éreztem oly vakító világossággal, hogy földünk a nagy isteni és emberi dráma színhelye, mint éppen itt, ebben a "sötétben". Igaz, Isten valódi szállása az emberi szívben van, de ha ezt elhagyta, mintha még egy lépés volna hátra, amit ha megtesz: kilép Isten a történelemből, és szinte térbelileg, szinte föltérképezhetően is elhagyja a Földet ...” (16-17. old.)

Megdöbbentő látomás, amely kísértetiesen emlékeztet az Isten halálát hirdető Nietzschére, aki szintén a földet beborító sötétséget látja, miután eltűnt az isteni Nap. Eltűnt? nem! Nietzsche szerint mi öltük meg őt. Vagyis istengyilkosok vagyunk. Persze, a metafora evangéliumi gyökerű: Lutheren keresztül nagypéntekre vezethető vissza. Isten örök és halhatatlan, de a testté lett, emberré lett Fiúban meghalt a kereszten. Martin Buber zsidó filozófus pontosabban fogalmaz 1953-as Gottesfinsternis c. esszéjében, ugyancsak Nietzsche metaforájáról elmélkedve: napfogyatkozás van a modern ember szellemvilágában. Valami Isten, az örök Nap és az emberi szem közé került, ami elhomályosítja a Napot.

Pilinszky költészetét is e látomás hátterében olvasom. Innen a "sötét mennyország" éjjeli színei, a lágerek, haláltáborok világa, az "irgalmatlan ég" alatt szorongó, reménytelen emberek apokaliptikus tülekedése. Az Isten ellen lázadó ember maga teremti poklát, mert visszautasítja a szeretetet. Az Isten halála után az ember is halott, amint egyes szellemtörténészek hangoztatják: ember utáni csend teríti be a széttört világot (Marcel kifejezése), a bomló birodalmat, amely – Pilinszky egyik sokat idézett szerzője, Beckett szavával – hullaszagot áraszt. Később vigasztalóbb képek is feltűnnek Pilinszky költészetében. Az 1972-ben megjelent Szálkák, amely a régi költeményeken kívül mintegy félszáz új verset is tartalmaz, már melegebb hangszerelést alkalmaz. A borítólapon ezt olvassuk: "Sorsszerű-személyes, emberi élmények szólítására egész költői világát újra hangszereli Pilinszky. A világról való szigorú, apokaliptikus látomás, a komor mennyország helyébe az emberi lét eseményeibe való belenyugvás, elfogadás és szeretet melegebb színeivel 'átvérzett menny" került..."

Pilinszky esszéiben és esztétikájában egyaránt az evangéliumi szeretet, a jézusi örömhír kerül előtérbe; erről olvashattunk számtalan változatban – írók, filmek, színdarabok kapcsán – az Új Ember-ben megjelent tömör írásokban, amelyeket az említett Szög és olaj c. kötet gyűjtött össze. Sartre ateista egzisztencializmusáról elmélkedve a kánai menyegző képére utal: Vidámság, derű s az élet szeretete üli itt körül az asztalt. De ez a jézusi vidámság -paradox módon – a szenvedéstől sem riad vissza, míg akik az élet helyett a semmit választják, a szenvedést is halogatják, megkerülik: íme a pokol melankóliájának könnyebbsége és hívása. A pokol titka: a semmi titka, az élet örömeinek és szenvedéseinek megtagadása. A mennynek titka viszont a szeretet titka. Az élet örömeinek és szenvedéseinek vállalása.

Majd mindennek illusztrálására ismét csak a Karamazov testvéreket, Iván és Aljosa ellentétpárját hozza fel Pilinszky. Azután így következtet: Szeretet híján a valóság a semmibe hanyatlik vissza. De mit jelent akkor a semmi előretörése? A nyugati egzisztencializmus fagyasztó szele az irodalomban, művészetekben, a visszájára fordított emberi vigaszság, a teremtés lebontásának halálos kísérlete? Nehéz erre választ adni. És még nehezebb a másik kérdésre: hol késnek a szeretet kreatív, a teremtett világot szüntelenül befejező és fölfedező cselekedetei és remekei? (Szög és olaj, 2-29)

Sartre élettársa, a katolikus lányból ateistává lett Simone de Beauvoir önéletrajzi kötete, ill. a filozófusnő fordított "pálfordulása" kapcsán idézi Pilinszky a megrendítő vallomást, amely "őszinteségével – a maga negativitásában is – döntő tanúságot tesz a hit természetét illetően" (ti. hogy a hit az isteni kegyelem és az emberi szabadság titokzatos drámája): Az érzéki világ oly elhatározóan érinti meg lelkét, mint valamikor Saulusét Isten kegyelme. Hitetlenné válását megelőzik ugyan bizonyos gondolatok, olvasmányok és tapasztalatok, de a nagy fordulat mégis elemi erővel, szinte az előzményektől függetlenül zajlik le szívében. Az ég hirtelen üres lett. "Micsoda csönd – jegyzi fel e pillanatról. – A föld gurult a térben, melyen semmiféle tekintet nem hatolt át, és határtalan területén elveszetten, a vak éterbe mentve, egyedül voltam"... (37)

Pascali és nietzschei látomás. Pilinszky utána hangsúlyozza, hogy a legteljesebb alázattal kell viszonyulnunk a saját hitünkhöz (amely Isten kegyelme) és mások hitetlenségéhez, mivel egyedül Isten lát a szívekbe.

Hívők és hitetlenek közt a szeretet lehet az egyetlen méltó és igazságos magatartás, a szeretet, mely minél hatékonyabb, minél erősebb, annál szelídebb és annál toleránsabb. Mert túl érveken és ellenérveken, s túl mindenfajta tapasztalaton, a "kegyelem kiszolgáltatottjai" vagyunk egytől egyig valamennyien. S amit a kegyelem működéséből átláthatunk, az bennünket, hívőket: egyedül szeretetre kötelezhet mindenki iránt. A többit bízzuk Istenre, ki maga az élő szeretet. (38)

Az evangéliumi esztétikáról, a katolikus irodalom jövőjéről elmélkedve is mindig csak a lényegesre irányítja figyelmünket a hívő költő, azon túl, hogy megtanít a "zsinati", nem: az evangéliumi párbeszédre: A katolikus irodalom nagyprogramja – szerintem – a szeretet lesz, a szeretet programja, anélkül, hogy sokkal közelebbit tudnék erről a témáról vagy "jóslatról" mondani... A jövőben a szeretetről kell tudnunk vallani – minél mélyebben és minél forróbban. A jövő katolikus irodalmának, szerintem, evangéliumi irodalomnak kell lennie. Próbáljunk hát ábrándozva tájékozódni egy kissé a jelenről a jövő felé! A nyugati világ ma a magány problematikájával vívódik, a keleti világ a szocializmus kérdéseivel. Így vagy úgy, legfőbb gondunk lett a "másik ember", a többi, a felebarát. S a felebarát problémája mi volna más, mint a szeretet problémája, az evangélium veleje. (59)

Később, a Szentírás margójára írt egyik elmélkedésében e csodálatos sorokat olvasom (a János-evangéliumra és Mauriac egyik regényrészletére utal):

... "Ne féljetek, én meggyőztem a világot" – mondja Jézus, s mikor ezt mondja, tudjuk, véghetetlen szeretetére gondol. Szeretete az, amit nem lehet fölülmúlni, amit nem lehet megkerülni és elfelejteni többé. A szeretet a valóságról alkotott legmélyebb fogalmunk. Jézus szava ettől oly halk, győzelme ettől oly szelíd és türelmes. S ahogy szeretet nélkül nincs öröklét, a szeretet is egyedül az örökben és a tökéletesben nyugodhat meg. Az Evangélium egyetlen hatalmas szeretet-érv Isten léte mellett, ahogy a Szentháromság titka is legjobban a szeretet logikájával közelíthető meg. Innét az Evangélium örök modernsége. (63-64)

Pilinszky esszégyűjteménye valóságos "lelkiolvasmány". Nem lehet letenni. (Ha már elfogyott, jó lenne újra kiadni, hogy minél több hívő és kereső kezébe kerüljön, hogy minél többet meríthessenek e tiszta, evangéliumi forrásból.) Pilinszky költeményeit is ezeknek az írásoknak a hátterében érthetjük meg igazán. Néha maga kifejezetten utal is egyes verseire. Pl. a híres In memoriam M.N. c. verse e két sorára: "Ha öröklétre születtünk, / miért halunk meg hiába?" Ezt tizenhét évvel korábban írta.

Vállalhatom-e még ezeket a sorokat, vagy meg kellene tagadnom őket? Szeretném hinni, hogy nem. Nyomasztó, gyötrődő lelkiállapot kényszerítette akkoriban versembe e kérdést. Mert van, amikor az őszinteség a kétségbeesett lélek maradék ereje. Szeretném hinni hát, hogy másokban is inkább lesz e két sorom a szolidaritás, az együttszenvedés, mintsem a reménytelenség dokumentuma. (116)

Végül is Pilinszky, ahogy Kabdebó Lóránt találóan írta róla, a harmadik napon átélte és verseiben megírta a passiót, Jézus szenvedéstörténetét, de e történet nem nagypéntekkel zárult le, hanem a húsvéti feltámadással. "És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfelé a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ. / Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszűnhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. /Et resurrexit tertia die." (Harmadnapon)

 


Habsburg Ottó

MAGYAR VERS ÉS PRÓZA EURÓPÁBAN

(Válaszok Czigány György kérdéseire)

Elnök Úr, ön sokszor nyilvánvalóvá tette: mennyire ismeri, érti és becsüli a magyar irodalom értékeit. Ha visszagondol diákkorára, első irodalmi élményeire, mi az, ami maradandónak bizonyult, ami segített világképének, egyéniségének alakításában ? Melyek ezek az Ön számára fontossá vált versek, prózák, s miért lehettek azok?

– Már a családomban, a szüleim révén kapcsolatba kerültem az irodalommal. Édesanyám, bár nem beszélt jól magyarul, mégis szigorúan vigyázott a stílusra és a nyelv tisztaságára egész kis korunktól fogva. Ezért még ma is nagyon hálás vagyok neki. Édesapám jól ismerte a magyar irodalmat, és különösen a költészetet szerette; sokat szavalt nekünk magyar költeményeket élete utolsó évében. Madeirán Etelka húgommal sokszor elkísértük sétáira azokban a rövid hónapokban, amikor még egészséges volt. Ott tanultuk az első magyar verseket, főleg Petőfitől. Később engem magyar bencések neveltek, többek között Blazovics Jákó, aki alapos ismerője volt a magyar irodalomnak, sőt nagyon szépen írt magyarul. Ő ismertetett meg a magyar klasszikusokkal és néhány modern költővel. Azóta is azt vallom, hogy a világirodalom legszebb líráját magyarul írták. Később felfedeztem magamnak Márai Sándort, emigrációs irodalmunknak nagy géniuszát, és ez tovább erősítette bennem a kötődést a magyar irodalomhoz.

Nemes Nagy Ágnes költőnk fogalmazta meg kitűnően: magyar költőnek lenni világirodalmilag életveszélyes... Azaz a magyar költészet nagy vonulatai csak épp át-átszivárognak (jó, vagy csak tűrhető fordításokban) Európa nagy népeinek irodalmába. De fontos volna-e, hogy ott (mondjuk) Arany vagy Babits méltó módon jelen legyen? A kis népek irodalma észrevétlen szigetek művészete. Szükségszerű ez?

– Nem hiszem, hogy ez tényleg életveszélyes, bár egy magyar költőnek

vagy írónak valóban kiemelkedő alkotónak kell lennie ahhoz, hogy Magyarország határain kívül is olvasóra találjon. Azonkívül van egy másik nehézség! Nagyon nehéz magyarról más nyelvre fordítani. Ritkán találkoztam igazán jó fordítással, ezek főleg prózai művek voltak, verset alig lehet úgy fordítani, hogy megőrizze a magyar hangulatot. De például Jókai Mór "Az új földesúr" című regényének utolsó német fordítása nagyon jól sikerült. Ezt állíthatom, mert magyarul és németül is olvastam. Mindamellett irodalmunk, főleg a líra és a dráma, mindig egy kis sziget marad.

De egy kis sziget is lehet gyönyörű, és amint látjuk, az emberek kis szigetekre is szeretnek ellátogatni.

Cs. Szabó László, aki Angliában könnyen elérhette volna a világirodalmi jelenlétet, televíziós beszélgetésünkben kijelentette: számára tizenötmillió lehetséges magyar olvasó épp elég. . . Hiszen műveit, gondolatait a magyar olvasók érthetik meg csak igazán. De Európa népei a jövő században talán már egész közel kerülhetnek egymáshoz. Nem jelenti-e ez ennek a szemléletnek szükségszerű megváltozását? Nem kellene-e törekednünk jobban a magyar irodalom értékeinek közkinccsé tételére? Ha igen, mi lehet ennek a járható útja, mit tehetünk?

–          Én is azon a véleményen vagyok, hogy sokkal többet kellene tennünk a magyar irodalom külföldi népszerűsítéséért. Erre fölhasználhatjuk a sok tízezer külföldön élő magyart is. Az emigráció számunkra óriási tőke, amelyet még nem aknáztunk ki kellően sem a politikában, sem az irodalomban, sem általában a magyar hírnév szolgálatában. Itt különösen huszadik századi írókra gondolok, például Márai Sándorra, akinek műveit megérteni nem magyarok számára sem okozna gondot. Elsősorban tehát jól képzett fordítókra lenne szükségünk. Ebben az összefüggésben szeretném megemlíteni, hogy a második világháború előtt sok fiatal jött külföldről az Eötvös-kollégiumba, ahol megtanultak magyarul. Például az ismert német nyelvű író, Erik von Kuehnelt-Leddihn és a híres svéd újságíró, dr. Arvid Fredborg ott sajátították el és a mai napig beszélik nyelvünket. Az ilyen emberek külföldön is népszerűsítik a magyar irodalmat, és ily módon növelik hírnevét. Fel kell éleszteni a régi Eötvös-kollégiumi hagyományt, és tehetséges fiatalokat hívni Magyarországra, hogy ott megismerjék irodalmunkat, kultúránkat.

Ha ez megtörtént, tudom, lelkes apostolai lesznek ügyünknek.

Köszönöm, Elnök Úr, ezeket az értékesítendő gondolatokat!

 


Vertse Márta

MOZART, A MEGTESTESÜLÉS ZENÉSZE

Egy teológus-összejövetelen a protestáns Karl Barth odavetette katolikus kollégáinak: "Mire vártok, hogy szentté avassátok Mozartot? Nem az embert, természetesen, hanem a zenéjét ..." A zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából – 1956-ban – pedig így nyilatkozott a bázeli teológus: "Nem vagyok biztos benne, hogy az angyalok, amikor Istent dicsőítik, Bach zenéjét játsszák; abban viszont biztos vagyok, hogy amikor egymás között vannak, Mozartot játszanak, és olyankor Isten különösen szereti hallgatni őket." – így kezdi Carl de Nys, pap és zeneszakértő Mozartot méltató megemlékezését (Études, 1991. január), majd megállapítja, hogy Mozart zenéjének teológiai értelmezése nemcsak lehetséges, hanem szükséges is ahhoz, hogy valóban beléphessünk a zeneóriás hangbirodalmába. Mozartnál nincs határvonal a világi és a szent, a profán és a sacrum között: a természet és természetfeletti elválaszthatatlanok egymástól, a teremtésben nincs szakadás. Mindez a megtestesülés logikus következménye, vagy Szent Iréneusz szavaival kifejezve: Isten emberré lett, hogy az ember megistenülhessen. Nem lehetséges, hogy Mozart vallásos zenéjéről teljes körképet nyújtsunk – folytatja az Etudes cikkírója –; így emlékeztetünk csupán munkássága egyik abszolút csúcspontjára, a monumentális, befejezetlen (c-moll) misére, amely azon kevés műve közé tartozik, amely nem megrendelésre készült. Erről tanúskodik Mozart 1783. január 4-én apjához írt levele, amelyből kiderül, hogy a mise megkomponálásához fogadalomból kezdett hozzá. A partitúra kézirata az egyik leghosszabb és legszebb ária után szakadt meg: "Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine, et homo factus est." Talán azért, mert a szerző rájött, hogy egy bizonyos határhoz érkezett el, amikor az ária vége felé, a szinte mozdulatlan hangot, a magasságokban, csak három fúvós hangszer kísérete – mintegy fényudvarként – veszi körül?

Mozart számára a megtestesülés alapvető valóság, ezen nyugszik minden emberről szerzett ismerete, ebből következik, hogy operáinak egyetlen hőse sem negatív. Első operaremekműve, az Idomeneo, az Ószövetség ősi mítoszát, Jefte történetét dolgozza át. Az orákulum, a jós elutasítja az emberáldozatot, arra kényszeríti Kréta öreg királyát, hogy mondjon le trónjáról, és helyébe a fiatal párt, Iliát és Idamantest teszi meg uralkodónak. Az új király a feléje nyújtott koronát a felesége fejére helyezi, visszautasítja a pallost, hogy az igazságosság, a béke és a szeretet korszakát nyissa meg.

Mozart élete utolsó évében, 1791 nyarán megbízatást kap, hogy a prágai koronázási ünnepségek alkalmára zenésítse meg Metastasio La Clemenza di Tito c. művét. Jelentőségteljes a témaválasztás: Titus császár lemond a szeretett nőről, és megbocsát legjobb barátjának, szerelme cinkostársának, aki életére törő összeesküvést szőtt ellene. Mélységesen emberi remekművel állunk szemben, mely már nem követi az "opera seria" merev sémáit. Annak a jóságnak a parabolája, amelyben az evilági hatalom legnagyobb birtokosa eljut egészen az önmagáról való lemondásig.

Mozart számára a Don Juan jelentette a legtöbb problémát. Ebben az ún. "vidám drámában" – dramma giocosa –, úgy tűnik, nem maga Mozart választotta a témát, hanem inkább vonzotta az, ami nem igazából emberi; vagyis a rossz problémája, amit a Szentírás a "gonoszság misztériumának" nevez. Da Ponté szövegkönyvíró és Mozart Don Juanja elsősorban nem csábító, hanem olyan arisztokrata, aki gátlás nélkül visszaél helyzetével és lehetőségeivel, hogy minden fennálló rendet és törvényt tagadjon. Nem véletlen, hogy Don Juan az egyetlen olyan mozarti operafigura, aki nem énekel nagyáriát. Ez továbbá Mozart egyetlen operája, amelyben imádkoznak a színen. A második felvonás fináléjában pedig kifejezetten teológiai utalást hallhatunk a kormányzó énekében: "Nem vesz magához földi táplálékot az, aki égiekkel táplálkozik." Darius Milhaud zeneszakértő megjegyzése szerint ezek a szavak a 12 hangú sor, a dodekafónia szabályai szerint hangzanak el, amely nem meglepő, hiszen a 12 apostol utolsó vacsorájáról, az Eucharisztia megalapításáról, a szeretet szentségéről van szó.

A Don Juanban Mozart nem jutott el valódi végkövetkeztetésre, a dolgok mintegy függőben maradtak megoldás nélkül. A rossz – vagy a halál – problémája továbbra is rejtély; a zenész majd a d-moll Requiemben, utolsó művében tér rá vissza, de már nem tudja befejezni azt – kétségtelenül azért, mert nincs erre a kérdésre válasz, amíg ezen a világon vagyunk.

1789 áprilisában, Bach utódánál, a lipcsei Doles karnagynál az egyházi zenéről folytatott megbeszélés során Mozart ezeket mondotta: "Ön nem érzi, mit jelent ez: Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, dona nobis pacem. De egészen más az, ha valaki – úgy mint én is – átélte ezt; ha valakit, mint engemet is, egészen kisgyermek korától kezdve bevezettek vallásunk misztikus szentélyébe, amikor égő szívvel vettünk részt a szertartásokon, anélkül hogy pontosan tudtuk volna, hogy mit is akarunk, és azután könnyebben, mintegy belsőleg felemelkedve távoztunk, anélkül hogy valójában tudtuk volna, hogy mit is tettünk; amikor boldogoknak nyilvánították azokat, akik a megható Agnus Dei alatt letérdeltek és áldozáshoz járultak, és mialatt magukhoz vették a szentséget, mintha a zene édes örömmel szállt volna fel a térdeplők szíve mélyéből: Benedictus qui venit – áldott, aki jön ..."

Mozart zenéjének mélysége, hitének távlatai egyedülálló erővel és tisztasággal jutnak kifejezésre. Lamartine szerint Mozart volt a legcsodálatosabb zenei géniusz, aki valaha is létezett. Nem pusztán zenész volt, hanem maga volt a megtestesült zene egy halandó szervezetében.

Carl de Nys cikke végén így összegezi Mozart zenéjének páratlan összhatását: a szépség által kinyilatkoztatja a teremtés ragyogását, és a megtestesülésbe vetett hit által az ember nagyságát.

 

 


FIGYELŐ


Szabó Ferenc

A PÁPA MAGYARORSZÁGI LÁTOGATÁSA MÉRLEGÉHEZ

"Történelmi látogatás" – ezt a címet adta vezércikkének a Magyar Nemzet aug. 16-i számában Pethő Tibor, aki már előre tárgyilagosan felmérte II. János Pál pápa magyarországi lelkipásztori látogatásának jelentőségét. Magyarország, amely már 1988-ban meghívta a szentatyát, közben gyökeres változáson esett át, miként az összes Közép-Kelet-Európában élő nemzet az 1989-es fordulat után. (Persze, éppen a pápa magyarországi útja során derült ki – a moszkvai puccskísérlet jelezte –, hogy a gorbacsovi fordulatnak még vannak komoly ellenségei, és hogy a megszerzett szabadságot és demokráciát még félelmetes erők fenyegetik.) Mindenesetre Pethő Tibor jól látta, hogy a pápa történelmi látogatása egyaránt tartalmazott üzenetet a magyar népnek és Közép-Kelet-Európának, miként az ökumené és a vallásközi együttműködés híveinek is. A szentatya már előre elküldött video-üzenetében erre buzdította a magyar népet: "Olyan társadalmat építsetek, amely a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke értékein alapul!"

"Egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalók" – mondogattam magamnak a csodálatos öt nap során, pedig jórészt (a Vatikáni Rádió csoportjával) csak a Hilton Szálló egyik terméből figyelhettem – követhettem a televízión és a rádión keresztül – a nagyszerűen megszervezett és lebonyolított pápai programokat. Talán kicsit túlzottak voltak a biztonsági intézkedések; de hát ez is megmagyarázható, főleg a látogatás utolsó napjaiban a moszkvai puccskísérlet miatt. Budapesten nem tapasztaltuk azt a káoszt, közlekedési bénultságot, amit néhány sajtóorgánum korábban károgott. (A liberális Beszélő furcsa kis florilégiumot állított össze – főleg két lap hírveréséből – arról, amit vésztjóslón így harangoztak be: "A pápalátogatás mint természeti katasztrófa." A másik téma volt néhány liberális lapnál: milyen kiadásokat követel, mennyibe kerül a pápalátogatás. Mellesleg szólva: erről az utóbbi kérdésről becsületesen és érdemlegesen csak úgy lehet szólni, ha pontosan – számszerű pontossággal – megkülönböztetjük egymástól azokat a költségeket, amelyeket a pápalátogatás önmagáért megkívánt, és a beruházásokat, amelyekre előbb-utóbb sort kellett keríteni, amelyekhez tehát a pápalátogatás inkább csak alkalmul szolgált, amelyeknek eredményei – létfontosságú infrastruktúrák – maradandóan szolgálják az ország közjavát.) De e néhány disszonáns hangtól eltekintve a magyar médiák részletesen, pontosan tájékoztattak a szentatya minden programjáról. Külön ki kell emelnünk Rapcsányi László rádiós, valamint Czigány György televíziós helyszíni közvetítéseit (segítségükre voltak: P. Korzenszky Richárd, ill. Török József). Minden elismerés megilleti a Magyar Távirati Iroda gyors és részletes tájékoztató szolgálatát is, amelyet az egyes lapok is, mi magunk is felhasználtunk. A Hilton termeiben berendezett sajtótájékoztató irodák is példásan működtek.

A Vatikáni Rádió francia tudósítója találó jelképpel szemléltette hallgatóinak a pápa magyarországi útját: Esztergomtól Pécsig, Szombathelytől Máriapócsig kereszt alakban szelte át az országot, hogy az egyes tájegységek hívő népén kívül a szomszédos országokból érkezett magyarokkal, ill. más nemzetiségekkel is találkozhassék. A kereszt központjában, Budapesten pedig jórészt országos szintű találkozókra került sor. A kormányképviselőkkel, a kultúra világával, a diplomáciai testülettel, a pap- és szerzetes-növendékekkel, az ifjúsággal (a Népstadionban), végül a Hősök terén bemutatott Szent István-napi ünnepi misével érte el csúcspontját a pápalátogatás. Augusztus 28-án, a szerdai általános kihallgatáson, amikor visszapillantott magyar útjára, a szentatya elsősorban a Szent István-i örökség megőrzését és megerősítését hangsúlyozta. Történelmi jelentőségűnek mondotta a pápa a kálvinista Rómában, Debrecenben tett látogatását, ahol a zsinat nyomán azt hangoztatta, hogy a katolikus egyház visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenikus mozgalomban.

A szentatya beszédeinek főtémája az ország erkölcsi megújulása és újra-evangelizálása volt, amint erre ő maga is rámutatott az említett szerdai általános kihallgatáson. A Népstadionban az ifjúság – a győri balett közreműködésével – éppen azt a Szent Margitot jelölte meg eszményképnek, aki szeretetével és áldozatával segítette az ország újjászületését, "feltámadását" a tatárjárás pusztításai után. Magyarországnak ma is erkölcsi megújulásra van szüksége az ateista diktatúra négy évtizedes pusztításai után. Szükség van a magyar nevelési rendszer reformjára, hangoztatta a szentatya a kultúra képviselőinek és a diplomatáknak is. A keresztény üzenetet képviselő és hirdető egyház az igazi humanizmusra, az erkölcsi értékekre akarja nevelni az új nemzedéket; ebben a demokratikus államnak együtt kell működnie vele, biztosítva minden szinten a hitoktatás feltételeit; együtt kell működni az ország erkölcsi felemelésében a kölcsönös tolerancia szellemében. Egyébként ezt az alapvető szempontot a magyar sajtó java is kidomborította. A nagy lapok (Új Magyarország, Magyar Nemzet, Pesti Hírlap) ilyen címeket és alcímeket adtak beszámolóiknak: "A múlt romjain építsetek új világot!"; "Radikális megtérésre van szükség"; "A szív megtérése segíti elő a társadalmi igazságot"; "Uralkodjon a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szelleme"; "Öt nap a hit jegyében". Természetesen, az egyes lapok "pártállásuk" szerint szenteltek több-kevesebb teret a pápalátogatásnak.

Mivel a magyar közönség a rádión és televízión keresztül vagy személyes részvétellel követhette az eseményeket, hallhatta vagy olvashatta a pápai beszédeket, itt csupán néhány fontosabb témára hívjuk fel a figyelmet.

Esztergomban, Pécsett, Máriapócson és Szombathelyen a környező országokból érkezett magyarok és nemzetiségiek jelenléte alkalmat adott arra, hogy kitérjen a magyar kisebbségek jogaira. A pécsi repülőtéren a nemzetiségekhez szólva a határok nélküli Európáról beszélt: az európai egység megvalósulásának feltételei – hangoztatta itt is, mint már annyiszor másutt – a földrész lelki megújulása és azoknak az értékeknek a felfedezése, amelyek az emberméltóságban és a szabadságban való élethez szükségesek. A budapesti nunciatúrán is, mikor az egész világot képviselő diplomatákhoz szólt, szintén kitért a kisebbségek jogaira, de ugyanakkor a leendő nagy európai egységet tartotta szem előtt, amikor ezeket mondotta: "Világosan föl kell tárni azokat a közös és építő értékeket, amelyek az igazságos és tartós békét megalapozzák, hiszen ez a földrész harmonikus jövőjének feltétele, Európáé, amely most újra megtalálja egységét az egész világ népeinek figyelő szeme láttára." A nemzeti hagyományok és különbözőségek ellenére meg kell találni a szükséges együttműködés kereteit, tiszteletben tartva a kisebbségek jogait. Magyarországon meg kell újítani a nevelési rendszert, ismételte a pápa azt, amit kevéssel előbb a kultúra magyar képviselőinek mondott. A személyek és a népek közötti szolidaritás elsősorban az erkölcsi alapelv, hangoztatta még a szentatya, aki példásnak tartja azt, hogy a magyarok szívükön viselik a szomszédos országokban élő testvéreik sorsát.

Ez a beszéd is, de a pápa számos magyarországi megnyilatkozása – többek között az aggasztó moszkvai eseményekre való reagálás a Hősök terén bemutatott szentmise végén – azt bizonyítja, hogy a pápa akár Lengyelországban jár, akár Magyarországon vagy másutt, az egész Európa jövőjéért és egységéért aggódik, a keresztény gyökerek alapján sürgeti a vén földrész egységesülését, az Atlanti-óceántól az Uralig – ugyanakkor hangoztatja azt is, hogy Európának és a fejlett Nyugatnak (Északnak) felelőssége van a fejletlen Dél kibontakoztatásában is. A pápa Budapestről is Európa jövőjét tartotta szem előtt, amikor a diplomatákhoz intézett beszéde végén ezeket mondotta:

Ebben az időszakban, amikor az európai földrész jövője érdekében döntő elhatározásokra kell jutnunk, el akartam mondani Önöknek néhány, általam lényegesnek tartott meggyőződésemet. Ha ma Budapesten figyelmünket az átalakuló Európára fordítjuk, persze semmiképpen sem akarunk elfeledkezni azokról a súlyos gondokról, amelyek a világ többi régióiban jelentkeznek, olyan országokban, amelyeket sokan Önök közül itt képviselnek. Reméljük, hogy a hajdani szakadékot Kelet és Nyugat között tartósan áthidaljuk. De reméljük azt is, hogy a nemzetközi közösség minden tagja fáradhatatlanul megteszi a szükséges erőfeszítéseket arra, hogy fokozza az együttműködést és a szolidaritást Észak és Dél között. Mert az emberiség egyetlen családot alkot végtelen változatosságában is. Minden tagja egyenlő méltósággal rendelkezik. Senki sem fogadhatja el azt, hogy akár csak egyetlen emberi lényt is megalázzanak, megfosszanak elemi jogaitól. Az újabb nemzedékek megtanulták, jobban, mint bármikor azelőtt, hogy egyetlen tekintettel fogják át ezt a bolygót. De még sok tanulni- és tennivalónk van, hogy eljussunk valamennyi népnek tényleges szolidaritásához.

"Ez az ország nem ugyanaz, mint II. János Pál magyarországi látogatása előtt volt" – nyilatkozta Surján László népjóléti miniszter. (Új Magyarország, 1991.VIII. 22.) "A lelkipásztori vizitnek emberi üzenete van, és ez lefordítható a politika nyelvére is: bármely oldalon állunk, felelősek vagyunk Magyarországért, a demokráciáért, a szabadságért, és ehhez erkölcsi tartás is kell." Surján László, aki a pápa mindegyik szentmiséjén és más találkozóin is részt vett, a szentatya beszédeiből azt emelte ki, hogy az értékekhez való ragaszkodásra szólított fel: a fogantatással kezdődő emberi élet védelmére, a szabadság védelmére, a felelős cselekvés fontosságára. Surján László miniszter szerint a pápai lelkipásztori látogatás azt is megmutatta, "hogy a megújult kereszténység toleranciát, együttműködést hirdet, és odafordul másokhoz, vallástól függetlenül. Ezt bizonyította, hogy a szentatya Debrecenben megkoszorúzta a gályarabságba hurcolt magyar papok – a katolicizmus egykori áldozatainak – emlékoszlopát." A miniszter a látogatástól a kereszténység megerősödését várja, és úgy érzi, hogy a vizit alatt a hitetlenek idegenkedése is oldódott.

Ezt a nyilatkozatot, értékelést azért idéztük a sok közül, mert Surján miniszter megállapításait lényeglátóknak véljük. Persze, a szentatya most csak felrázta az országot, elhintette az evangéliumi magot. A társadalomra és az egyházra nehéz feladatok várnak a következő években, hogy magyar földön is megvalósuljon a demokrácia és megújulás, hogy a helyi egyház bekapcsolódjon Európa újraevangélizálásába a harmadik évezred küszöbén. A szentatya látogatása végén a püspöki karnak vázolta a feladatokat. Beszéde optimizmusra, reményre hangolt:

Futunk, "elfelejtve a múltat". Amikor a hitélet megújulását várjuk, nem kell a letűnt korok iránti nosztalgiába esnünk. Isten műve sohasem ismétlődik meg, ő mindig új formákat talál vándorló népe számára.... Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel "nekirugaszkodjunk a jövőnek". Úgy azonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni.

 

 


ANDRÁS IMRE ÉS SZABÓ FERENC BESZÉLGETÉSE
A MAGYARORSZÁGI EGYHÁZ MEGÚJULÁSÁRÓL

(Bécs, 1991. VI. 2.)

SzF: A pápalátogatás távlatában készül a Távlatok 3. száma. A megújuló magyarországi egyház mai helyzetét csak a tegnap és a holnap távlatában mérhetjük fel. Te évtizedek óta figyeled az egyház életét, egy időben főleg az egyházpolitika alakulását elemezted éleslátóan, kritikusan. Most talán fokozottabban az egyház belső életére kell fordítanunk tekintetünket, hogy diagnózist készítsünk, és az orvoslás módjait keressük. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az egyház beteg. Az egyház sebzett, de nem beteg. Az egyház élt és él, jórészt függetlenül az egyházpolitika alakulásától. A Lélek élteti, a Lélek újítja meg szüntelen Isten vándorló népét. Igen, a "megnyesett fa kizöldül", mert az életnedv nem fogyott el; de ez az egyház sebeket kapott tagjaiban az elmúlt évtizedekben. Most már nem elég a sebek emlegetése, gyógyítása sem. A feladatok és a jövő felé kell tekintenünk, hogy aztán keressük a megújulás, az építés, a feladatok megoldásának módozatait. A múlt nosztalgiája és az irreális álmodozás, alaptalan tervezés, kapkodó kezdeményezés helyett világosan fel kell mérni feladatainkat és jelenlegi erőkészleteinket: mit kell és mit lehet itt és most tenni. A Távlatok első számában te magad is ezt mondtad abban a megkülönböztetésben, hogy mit "kellene" és mit "lehet" valóban tenni.

AI: A pártállam idejének tervgazdálkodása kicsit deformálta az egyházi gondolkodást is. Gyakran az az elvárás manapság is az egyházban, hogy nekünk olyan lelkipásztori tervet kell készítenünk, mely egy három- vagy ötéves terv keretében „legyártható" lenne. Egy ilyen elgondolású terv, alapuljon az akár felmérésekre, akár szociológiai ismeretekre, a jövő lelkipásztori munka súlypontjainak meghatározására még nem elegendő, mert az egyház életének súlypontjait sokszor más tényezők határozzák meg. Az egyházi tervezésnek elsősorban arra kell alapulnia, hogy – közhasználatú szóval élve – mi az Isten akarata, hogyan működik a Lélek az egyesekben, mit épít az egyházban. Említett cikkemben ezeket a kegyelmi tényeket, a szó értelmét a legszélesebbre terjesztve, összefoglalóan "karizmáknak" neveztem. Úgy gondolom, hogy ezeket a karizmákat figyelembe, sőt alapul véve kell az egyháznak a lelkipásztori terveket meghatározni, az akciókat elindítani.

SzF: Részben meg akarom ismételni, amit mondtál, hogy lássam, jól értettem-e, de talán egy kicsit tovább is fejlesztem: Tehát, ha az elmúlt évtizedekben a tervezésről egyáltalán szó lehetett, mindig tudatosan, de elhallgatva, odaértve számolni kellett a mindenható ÁEH-val. Csak bizonyos keretek között, a "kis lépéseknek" megfelelően lehetett tervezni. Tehát igazában nem lehetett feltárni a valódi problémákat. Hiába is vették volna figyelembe, hogy mire lett volna szükség, az egyháziak gúzsba voltak kötve azáltal, hogy minden "szabályozva" volt. Tehát az akkori ún. tervezés, ha lett volna, vagy ha volt is, nagyon korlátozott volt. Most szabadon figyelembe vehetjük az egyház valódi igényeit, problémáit, s itt van az igen-igen nagy feladat. Csak most indult el otthon az Országos Lelkipásztori Intézet, s kezdheti el az egyházi életről az adatgyűjtést, melyet Bécsben a Magyar Egyházszociológiai Intézet már évtizedek óta folytatott. Vajon a tegnap és a ma egyházi tervezése között az-e a különbség, hogy most a valós igényeket ténylegesen is figyelembe vehetjük, mivel most már nem kell külső akadályoztatással számolni?

AI: Helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy Magyarországon a pártállam idején egyházi tervezés egyszerűen nem volt lehetséges, mert hiszen mindenhez a pártállam egyházpolitikájának hozzájárulására volt szükség. Ha valaki terveket készített a magyar egyház életéről, akkor az az ÁEH volt. A püspököknek semmi lehetőségük nem volt igazi tervezésre. Az ő gondoskodásuk csak annak kiügyeskedésére szorítkozott, hogy vajon mit enged meg az állam. Ez a járóka, sajnos, szükségszerűen deformálta is az egyházi vezetők gondolkodásmódját, tervezési szabadságukat. A mostani tervezésekben is, benyomásom szerint, túlságosan nagy súlyt kapnak a külső szempontok, a konjunkturális tényezők – az "idők jeleinek", a Gondviselés útmutatásainak vizsgálata helyett.

SzF: Igen, s ebből két igen nagy nehézség adódik. Egyrészt a múltnak az a bizonyos "terhes öröksége", melyről említett cikkedben szóltál, ti hogy most is sokan várják, hogy valaki diktáljon, mondja meg, mit kell tenni. Másrészt az ellenkező véglet: kapkodnak a kezdeményezésekkel, mindenki akar valamit, de ezek nincsenek összehangolva, nem veszik figyelembe a sürgősségi sorrendet, a prioritásokat, melyekről beszéltél. Innen adódik a káosz.

AI: A mostani káoszt én elsősorban pozitív jelnek értelmezem, mert azt mutatja, hogy sokan akarnak valamit csinálni, nagyon sok a kezdeményezés. Az viszont tényleg problémája a mai helyzetnek, hogy a kezdeményezésekből ritkán alakul ki valamilyen összmunka. A káoszt én a belső kommunikáció hiányára vezetem vissza. Hogy valamit közösen megvalósítsunk – márpedig az egyház életének alakítása hangsúlyozottan ilyen folyamat –, ahhoz feltétlenül szükséges volna, hogy egymással szót értsünk, és a feladatokat megosszuk. Most minden dolgozni akaró emberre szüksége van a magyar egyháznál, s fontos szerepeket vállalhat fel. Ha azonban a sok jóakaratú kezdeményezés nem tud egymásról, úgy abból előbb-utóbb dilettantizmus lesz. A magyar egyháznak szüksége van egy koordinációs helyre – s ez lenne a Püspöki Kar, vagy annak egy szerve, mert a Püspöki Kar nem tud mindennel foglalkozni –, ahol számba veszik, hogy milyen kezdeményezések indulnak az országban, sőt az országhatáron kívüli magyar egyházban; segíti őket, beilleszti az egészbe, létrehoz egy közös konszenzust, "hivatalossá", elfogadottá teszi mindazt, ami valóban építi az egyházat. A Püspöki Kar ezt a feladatot természetesen mindig is teljesítette; arról van szó csupán, hogy sokkal szélesebb körben, az "aktaszám nélküli" ügyekre is kiterjedően kellene ezt a szerepet betöltenie – a "gazda szeme" által "hizlalva a jószágot", a Lélek sugallatára született kezdeményezéseket.

SzF: Vajon nem ez lenne az Országos Lelkipásztori Intézetnek az egyik funkciója?

AI: Erre kétségtelenül alkalmas volna az Országos Lelkipásztori Intézet, és valóban szükséges volna, hogy az alulról jövő kezdeményezéseket formába öntve a Püspöki Kar számára döntésre előkészítse. A Püspöki Kar visszajelzését azonban mindenképpen szükségesnek érzem, mert a főpásztorok az egyház vezetői, s a magyar mentalitás megkívánja, hogy a felső vezetés közvetlenül is reagáljon arra, ha valami a köz érdekében történik. Ez az igény valójában a magyar ember közösségi igényére utal. A magyar hívek ötletözönét valóban nem lehet közvetlenül a püspökökre vagy a Püspöki Karra zúdítani, mert nekik egyszerűen nincs idejük, lehetőségük arra, hogy érdemben hozzák meg döntésüket. Az Országos Lelkipásztori Intézet ebben közbeeső funkciót, "titkársági szerepet" láthatna el.

SzF: Ez mind helytálló, de hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani? Magában a Püspöki Karban sincsen meg az egység. A zsinat határozatai vagy most a pápalátogatás során kapott útmutatások megadják a nagy keretet; de mindezeket lehet különbözőképpen értelmezni és megvalósítani. Hogyan lehetne bizonyos áttörést biztosítani a Karon belül – ahogy pl. a zsinat alatt az új irány győzött? A Püspöki Karnak vannak új, fiatal tagjai, megfigyelhető bizonyos összefogás, együttgondolkodás. Mindenképpen fontos, hogy a püspökök egymással egyetértsenek, mert csak így tudnak másoknak irányelveket adni. Különben hiába beszélünk arról, hogy mit kellene a Püspöki Karnak csinálnia. Régen nyíltan bevallották, hogy valójában Püspöki Kar Magyarországon nem létezik, s a tanácskozások csak az egymástól elszigetelt főpásztorok találkozásai voltak. Sürgető szükség van a püspökök egymás közti, a püspökök és a papok, illetve a papok egymás közti egységére, a bizalom légkörének helyreállítására.

AI: Itt megkülönböztetést kell tenni. Akik az államhatalommal való együttműködésben olyan lépéseket tettek, amelyekkel lejáratták magukat, hitelüket és becsületüket vesztették, azoknak a személyeknek nyilvánosan kellene múltjuktól elhatárolniuk magukat, s az egyháznak a továbbiakban képességüknek megfelelő, nem vezető helyen kellene szolgálniuk. A sokat emlegetett III/3-as ügyosztály kompromittáló dokumentumaira támaszkodó számon kérő eljárások azonban nem szolgálnák az evangélium ügyét. Az természetes, hogy a méltatlanul meghurcoltak elégtételben részesüljenek; de ezen túlmenően az egyháznak szavahihető vezetőkre van szüksége, és nem az isteni igazságosság előrevételezésére. Az egyház nem újulhat meg azon az úton, mint egy politikai párt, mely az alkalmatlan vagy méltatlan vezetőt megfosztja mandátumától, s új lappal kezdi ismét tevékenységét. Az evangéliumi elv a bűn esetében a megbánás és erős fogadás, melyet megfelelő feltételek mellett mindig a megbocsátás követ – az evangélium parancsa alapján. Akik valamikor mint békepapok az állam érdekében agitáltak, és ellenőrei, helytartói voltak az ÁEH-nak, most vállalják a bűnbánatnak, a csendes szolgálatnak a szerepét. Rontaná azonban az evangélium hitelét, ha úgy viszonyulnának múltjukhoz, mintha csupán semleges dolgok történtek volna, melyeket most a változások után mindenkinek meg kell értenie.

SzF: Ez nagyon fontos téma. Érvényes valamennyi egyházira, a papságra is, mert ott is megosztottság, bizalmatlanság van. Voltak, akik börtönbüntetést szenvedtek igazságtalanul, vagy üldöztetést, elhelyezést, félreállítást. Mások pedig többé-kevésbé együttműködtek, ha nem is a magyar papság 80%-a, mint ahogy egyesek állítják. Sokan tettek gesztusokat, mert élni, dolgozni akartak, de voltak igazi kollaboránsok is, akik az egyház érdekei ellen cselekedtek, rombolták, és nem építették az egyházat azzal, hogy kiszolgálták a hatalmat. A vádaskodás, elítélés azonban nem segíti az egyházat, hanem az előrenézés. Meg kell különböztetni a konkolyt a jó búzától, ahogy Isten a végső ítéleten teszi majd, nem kell egy szintre venni a megalkuvókat, árulókat azokkal, akik üldözést szenvedtek amiatt, mert rendes, jó papok, szerzetesek voltak. Ezt egyszer ki kell mondani. A Püspöki Karnak is ki kellene bocsátania egyszer egy körlevelet, elismerve, hogy az egyháziak, papok, püspökök között is voltak megalkuvók, és voltak hősök, akik előtt fejet kell hajtani. Ezzel lezárulna, ha immár elkésve is, a pártállami korszak. Egyszer már történt ugyan ilyen nyilatkozat, de ezt a kérdést végleg le kell zárni, s aztán már csak előre nézni. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elmossuk a különbséget a jó és a rossz között. Ennek a tisztázó, lezáró lépésnek a késlekedése egyik fontos oka annak, hogy az egyházon belül, a klérus körében sincs meg a bizalom légköre.

AJ: Mindenben egyetértek ezzel, s ismét hangsúlyozni szeretném, hogy az evangélium mindannyiunkra érvényes, azokra, akiket üldöztek, de azokra is, akik a kollaborálásban odáig mentek, hogy mai szemmel magatartásukat világosan árulásnak kell tekinteni. Mégsem az ítélkezés a mi feladatunk most, hanem az, hogy építsük Isten országát.

SzF: Ez beszélgetésünknek legfontosabb mondanivalója. Ez nagyon lényeges a mostani magyar egyházban. Ha figyeljük a sajtót, megértjük, hogy az egyház nem követheti a politikusok módszerét. A politikus is beláthatja hibáját, és megváltozhat, de a "damaszkuszi úton" tolongók nem igazi megtérők, hanem az átállók, a köpönyegforgatók. Az egyházi megújuláshoz lényeges a bűnbánat és a megtérés. Ez nemcsak a magukat kompromittálókra vonatkozik, mert mindnyájunknak bűnösöknek kell vallanunk magunkat, és meg kell térnünk. Meg kell kérdezni önmagunkat: én mit tettem az egyházi megújulásért? Az egyháznak a tagjai mindig bűnösek és mindig megigazultak is; ezt tanítja a zsinat is; a vándorló egyház minden tagjának állandóan a bűnbánat és a megtisztulás útját kell járnia. Nem tehetjük meg, hogy határt húzunk: mi vagyunk az igazak, a hűségesek, azok pedig az árulók és a bűnösök. A jó és a rossz határvonala mindenkinek a szívén keresztül húzódik, és mindenkinek magába kell szállnia. A zsinat azt is mondja, hogy az ökumenizmusnak is a lelke a bűnbánat és a megtérés, mely minden keresztényre vonatkozik. Ezt a belső megújulást szeretné nyári útjával sürgetni a pápa is. Hogyan járulhatunk mi hozzá ehhez a belső megújuláshoz, ami a Léleknek a műve? A keretek, a lehetőségek biztosításával elő kell ezt segíteni: lelkigyakorlatok adásával, kurzusok, papi megbeszélések, összejövetelek tartásával stb., most már intézményes formában.

AI: Ez a folyamat már el is kezdődött: az egyházi, evangéliumi közösség megteremtéséről van itt szó. Volt már lelkigyakorlat püspököknek, tartottak olyan tanácskozásokat, ahol a cél a dolgok tisztázása, kimondása volt. A belső egyházi párbeszéd által fel lehet oldani azt a sok keserűséget, amely ma az emberekben van, például amiatt, hogy látszólag nem történik rendszerváltás az egyházban, ugyanazok a személyek ülnek még mindig a vezető helyeken. Felszabadító hatása volna már annak is, ha szóvá tennék mindazt, ami a lelkek mélyén még mindig fáj. Meglepő volt, hogy egy papi továbbképző során a résztvevőknek az volt a legnagyobb élményük, hogy olyan rendezvényen voltak, ahol ők is szóhoz jutottak. Ez is utalás arra, hogy előbb fel kell szabadítani a papság lelkében egész sor gátlást, kételyt, feszültséget, s csak azután kezdhetjük a teendőkről folyó dialógust. Az egyházi újjáépítésben különben se volna szabad előzetes belső dialógus nélkül egyszerűen elrendelni valamit, mert az emberek ezt sértő dirigálásnak veszik.

SzF: Egy hosszú beszélgetésben én is arról hallottam csak, hogy a magyar papságnak 80%-a, a püspököket is beleértve, kompromittáltatta, lejáratta magát, és hogy a Szentszéknek csak a magukat nem kompromittált személyek közül kellene kinevezni püspököket, és azokra építeni. Szerintem ez eléggé szektás magatartás, s a pártállam egyházpolitikájának stratégiáját tükrözi, mely a püspököket ellentétbe állította a bázisközösségek egy részével, amazok pedig kétségbe vontak minden illetékességet a hierarchia részéről. Akkoriban talán volt valami értelme az ilyen érvelésnek; most azonban a nagyobb jó azt kívánná, hogy mindenki visszaálljon a rendes kerékvágásba, és együtt építse a Misztikus Testet, az egyházat – mindenki a saját karizmája szerint. Most már legyen vége annak, hogy vádoljuk akár a hierarchiát, akár a megalkuvókat, azt állítva, hogy mi vagyunk az igazak, mi követtük az evangéliumot, stb. Minden csoportnak van oka arra, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartson; ezt a külföldi magyar papokról is mondom. A külön utakon járó csoportoknak is keresni kellene az egységet, s ezt is valahol ki kell mondani. Ugyanakkor azt is ki kellene egyszer világosan jelenteni, hogy az egyházpolitika áldozataival szemben igazságtalanság történt. – A szerzetesrendek újjáéledésének megterhelő mozzanata az a panaszkodás, hogy a szerzetesek kiállnak a pasztorációból, fiatal kispapok vagy leendő hivatások szerzetesnek jelentkeznek, s ezzel csak szaporítják a püspökök amúgy sem kevés problémáját. Valóban megnehezül átmenetileg a püspökök dolga, mert helyettesíteni kell a kiválókat; de a szerzetesség megújulása az idő múlásával az egész magyar egyháznak a haszna lesz. A felelősöknek nagyobb távlatokban kell gondolkozniuk, tovább kell nézniük az egyházmegye és a plébániák kereteinél.

AI: Valóban előfordul panasz is a szerzetesek kiválása miatt; mégis jóleső érzéssel lehet megállapítani, mennyire csökkent a magyar egyházban a hagyományos szerzetesellenes felfogás. A szerzetesek újjáélesztésénél a püspökök nagylelkűen készek voltak arra, amit hagyományosan mindig elleneztek: még áldozatok árán is lehetővé teszik, hogy a közösségek újjáéledhessenek, és mindazokat elengedik a szerzetbe, akik esetleg titokban lettek szerzetesekké. A II. József óta tartó szerzetesellenességnek azonban még mindig vannak nyomai a mentalitásban, de ennek valószínűleg a szerzetesek is okai. Van egy bizonyos konkurrenciagondolkodás a világi papság és a szerzetesek között. Valójában mindkettőre szüksége van az egyháznak, mert sajátos, egymást kiegészítő feladatok vannak. Az egyháznak szüksége van az elkötelezett szerzetesekre, és érdeke, hogy ezek minél hatékonyabban tudjanak dolgozni szerzetesi karizmájuknak megfelelően.

SzF: A hagyományos plébániai kereten túl szükség van az ún. kategoriális lelkipásztorkodásra is, mely nem a területi elvet követi, hanem azonos életállapotú hívő csoportok gondozását végzi. A területi elvet követő plébániai munkaszervezés az ilyen feladatokat nem tudja ellátni, csak a területhez nem kötött szerzetesek. A rétegpasztorációnak még sok olyan területe van, amelyet ezután kellene megszervezni. A szerzetesek feladata tehát nemcsak az iskolai tanítás vagy szellemileg visszamaradott gyermekek gondozása, hanem az ifjúság nevelése, mozgalmak vezetése, új mozgalmak meghonosítása, lelkigyakorlatos mozgalom kifejlesztése. Itt rengeteg lehetőség van, ha lesz rá ember. – De még a plébániai lelkipásztorkodásban is sokat lehetne változtatni, bővíteni a zsinat kívánalmainak megfelelően. Ide tartozik a sokat hangoztatott "klerikalizmusnak" a leépítése is. A klerikalizmus valamennyi közép-kelet-európai országban tapasztalható azon egyszerű okból, hogy a kommunista országokban pasztorációs munkát csak a papoknak tette lehetővé a hatalom, s így világiak nem kerülhettek ilyen munkakörbe. A mindenható állam most nem akadályozza a világiak bevonását, s minden papnak és püspöknek lelkiismeret-vizsgálatot kellene tartania, hogy több teret engedjen a világiaknak. Nemcsak azért, mert kevés a pap, hanem mert nekik fontos szerepük van az egyházban. Te hogyan látod ezt a klerikalizmust?

AI: A klerikalizmus a pártállamban rá volt kényszerítve az egyházra, mert pl. sokáig csak pap hitoktathatott. Mindössze két éve annak, hogy ez jogilag nem így van. Minden jóakarat mellett is bizonyos időnek kell eltelnie, míg a bevált kezdeményezések nyomán elkezd terjedni a világiak bevonása. Sokáig nem fog ez váratni magára, hiszen Magyarországon ennek történelmi hagyományai vannak. Talán már nem is a dolog sürgetése a mi dolgunk, hanem a gyakorlati útját-módját kell keresnünk, az előfeltételek megteremtésének lehetőségeire rámutatni, mert ezzel segíthetünk. Az életét újra kezdő, elszegényedett országban lévő egyház esetében a munkába állított világiak fizetésének biztosítása valóban nem egyszerű kérdés. Ez azonban megszervezhető, "technikai" feladat. Sokkal nagyobb tehertétele a klerikalizmusnak az, hogy a világiakat másodosztályú egyháztagként kezeli, noha az egyház életében vannak olyan területek is, ahol a világi a "szakember", pl. a politikai elkötelezettségben, a diakoniában, a tanúságtételben, sőt az evangélium terjesztésében is. Vannak olyan feladatok az egyházban, amelyekről azt szoktuk mondani: "az nem papi munka". Ezekben a világi az illetékes. A világiak bevonása nemcsak alkalmazotti státusban, lelkipásztori "segédmunkásként" szükséges, hanem sokkal szélesebb területen, a munkát saját apostoli hivatása alapján végző, azért díjazást nem kívánó formában is. A pap feladata ilyenkor, hogy "küldetést", megerősítést adjon a világinak, helyezze be őt funkciójába, védje meg a támadások ellen, segítse, ha nehézségek merülnek fel. Röviden: az egyházért dolgozó világiakat szolgálva végezze papi munkáját.

SzF: A múltban csak a hagyományos plébániai lelkipásztorkodást engedélyezték. A világiaknak nem volt kellő szerepük, mert nem is lehetett. Ugyanakkor úgy látom, hogy a kisközösségekben a világiak sokkal inkább szóhoz jutottak, s ezt ők tudatosan csinálták. Új életnedvet lehetne kölcsönözni a plébániai keretnek, ha ezek az eddig különfutó mozgalmak bekapcsolódnának a plébániai életbe. Azok a világiak, akik úgyis működnek s már van tapasztalatuk, foglalkozhatnának ennek a közösségnek az animációjával. Hogy lehetne ezt elérni?

AI: Ezt el tudnám képzelni a szerzetesi plébániák mintájára. A jelentősebb mozgalmak kapjanak üresen álló plébániákat és az egyházi jog keretén belül szabad kezet, hogy ott megmutathassák karizmájuk hatékonyságát, s lássák el a munkát, amit a plébánia ad. El tudnám képzelni azt is, hogy egy ilyen közösség felvállalná egy plébániának valamilyen funkcióját: hitoktatást, ifjúsággondozást, diakoniát, karitászt, öreggondozást.

SzF: Erre szeretnék egy példát mondani. Két évvel ezelőtt részt vettem egy római karmelita templomban a húsvéti vigilia-szertartáson, melyet az újkatekumen közösség szervezett. Ilyen szép, eleven, szívet derítő liturgián még soha nem voltam. Ott valóban mindenki bekapcsolódott. Az Exsultet-et elkezdte a pap, ők pedig gitárkísérettel hátteret adtak neki. Bizonyos liturgikus funkciót – katekézist, cserkészetet, vallásos egyesületeket – ilyen csoportokra lehetne bízni, melyek már úgyis működnek. A magyar egyház helyzete ilyen szempontból egyáltalán nem rossz, csupán eddig az egyházellenes politika miatt az egyház hivatalos keretein kívül tevékenykedtek a kisközösségek.

AI: Ezek a csoportok fel tudnák "lazítani" (jó értelemben) a jelenlegi, szerintem túl merev, plébániai szisztémát, mert ők egyszerre több plébánia keretében léteznek, és együttgondolkodásukkal, hasonló lelkiségükkel, plébánia fölötti rendezvények által egységbe vonhatnák a (közös egyházmegye ellenére is) szigetekként egymás  mellett élő egyházközségeket, s hozzájárulhatnának ahhoz, hogy az egyház jobban jelen lehessen az emberek tudatában és a közéletben.

SzF: Még néhány részletkérdést említenék meg. Fontos feladat lenne az ifjúság erkölcsi nevelése. Nemcsak: a templomi és iskolai vallásoktatásról van szó, vagy a mozgalmak bekapcsolásáról hanem a nevelési szisztéma kiépítéséről, mely egyaránt érinti az egyházat és az államot. Nem elég csak tudást adni a fiataloknak, hanem – ahogy a XVI. sz.-ban a jezsuita iskolákban történt – bizonyos humanizmusra, erkölcsi, etikai támpontokra való nevelés is lényeges lenne, függetlenül a vallásoktatástól, tehát az egész tananyagon belül. A kérdés az, hogy lehetne átalakítani az egész rendszert.

AI: A kiscsoportoknak termékeny, "műhely” szerepe volna azáltal, hogy bizonyos egyházi kezdeményezéseket fölvállalnának és mint közösségek kipróbálnának. Műhely szerep ez, mert sok mindenben nem támaszkodhat az egyházi nevelés az eddigi tapasztalatokra, de az ifjúság nevelésének új formáit is integrálni kell az egyházi nevelés szolgálatában. – Szeretnék visszatérni a kiscsoportok egyházi kezelésének egy kérdésére. A magyar egyház szerintem nem járt el szerencsésen abban, hogy a kiscsoportok egyházi életét (1989. február elején) mindjárt egy legfelsőbb szintű, hivatalos találkozóval indította be, s ugyanakkor rendezetlen kérdések miatt kihagyták belőle az egyik fontos mozgalmat. A rendezvény e szervezési hiba miatt torzóvá vált, és ugyanakkor kiközösítéssé is, melyre semmi szükség nem volt, de a probléma rendezését nehezebbé tette. Inkább olyan informális (hivatalos jelleg és külsőségek nélküli) találkozót kellett volna tartani, melyen a kizárt csoport státusa nem jelentett volna nehézséget. A magyar egyház, sajnos, nemegyszer látványos külső lépéseket részesít előnyben igazi előrelépés helyett.

SzF: Beszéljünk még az egyház szerepéről a társadalom életében. Az ún. "társadalmi beilleszkedési zavarok" közismertek: az alkoholizmus, abortusz, a bűnözés, az öngyilkosság és különböző deviáns jelenségek. Ezek annak az erkölcsi űrnek a következményei, hogy az ifjúságot nem nevelték, s az egész generáció nem kapott erkölcsi támpontot. A rendszerváltás után természetesen ezekkel a deviánsokkal külön is kell az egyháznak foglalkoznia. Számításba jöhetnének bizonyos szerzetesrendek; de arra is gondolok, hogy a keresztényeknek részt kellene venniük a súlyos probléma megoldását célul kitűző törvényhozási munkában is. A katolikusok is felelősek pl. azért, hogy a parlament milyen törvényt hoz az abortuszról. A deviánsokkal kapcsolatban nem elég az elzárás vagy a kényszerkezelés eszközét alkalmazni, hanem a bajbajutottakon segíteni kell újraneveléssel, a társadalomba való integrálódásuk megkönnyítésével is. Külföldön egyházi részről sok kezdeményezés indult e téren akár a kábítószeresek támogatására, akár elhagyott gyermekek, leányanyák segítése terén. Ez elsősorban a társadalomnak a feladata, nem az egyházé; de az egyháziak tudnak segíteni, tanácsot adni, és a katolikus világiak a parlamentben segíthetik a törvényhozás munkáját. A közéletben más csoportok is kezdeményeznek az élet védelme érdekében, a pornográfia ellen stb.; de sok minden még nincs tisztázva, amit világnézetileg, erkölcsileg is tisztázni kellene. Keresni kell a konszenzust az állami képviselőkkel, a nem hivőkkel és más csoportokkal; de a tisztánlátásra szükség van, mielőtt a kereteket biztosítanék.

AI: Azt hiszem, jó lesz leszögezni, hogy a deviancia létrejöttében milyen nagy szerepet játszott az erkölcsi alapok szétrombolása, kilúgozása. A nyugati szekularizált társadalom sem törődött ugyan az erkölcsi alapok erősítésével, építésével, de nem gátolta a meglévő erkölcsi erők hatékonyságát, s nem üldözte ott, ahol még éltek és hatottak. A kommunizmus ideológiai harca a vallásos alapok ellen, s főleg a négy évtizedig tartó – valóságos elvonókúraként ható – elszigetelés tőlük, a gyakorlati materializmus karjaiba dobta az embereket. Az ateizmust kínálgató nevelők, propagandisták, kultúrpolitikusok felvállalták ugyan, hogy újabb és újabb programmal kilendítik a szocialista ember kinevelésének kátyúba esett szekerét (oktatási reformok, politechnikai oktatás, tanulókörök, félbentlakásos nevelés, a családi nevelés befolyásolása stb.); de a helytelen alapokból kiinduló emberformálás csak se ilyen, se olyan embereket, eszmény és elkötelezettség nélküli embereket tudott produkálni. A vezető réteg inkább adta gyermekét egyházi iskolába, mert érezte, hogy ott jellemet nevelnek belé. Az erkölcsi elveket nem lehetett úgy közvetíteni, ahogy a pártállam utolsó éveiben már engedték volna: az egyház mint valami "szolgáltató vállalat" lássa el erkölcsiséggel a fiatalságot és a többi állampolgárt, és ennek fejében szabadon működtetheti a maga intézményeit. – Miután az egyház visszanyerte szabadságát, hogy azt és úgy tegye a hívek gondozásában, amit és ahogyan jónak lát, fontos kihívást jelent a veszélyeztetett, állami gondozásban lévő fiatalok helyzete. Ilyenek sokan vannak, úgyhogy a rajtuk való segítés társadalmi méretű katasztrófát tud esetleg megakadályozni. Konkrétan különösen azokról a szakmunkás nevelőintézeti fiatalokról van szó, akiket ilyen intézetekben tartanak, hogy ne legyenek teljesen foglalkoztatás nélkül, de igazi kiképzést és felkészítést az életre s főleg valamiféle nevelést nem kapnak. Ezek ki fognak kerülni az átalakult gazdasági életbe, ahol úgyis munkanélküliség lesz, s mint rosszul képzett, munkában megbízhatatlan fiatalok eleve a munkanélküliek számát fogják szaporítani. Az életet még el se kezdték, de mint veszélyeztetetteknek, nem tűrőképeseknek, alig van esélyük arra, hogy elkerüljék a kriminalitás útját. Ezeket kellene az egyháznak felkarolnia, bekapcsolni őket a fiatalok közösségébe, hogy legalább emberileg találjanak támaszt.

SzF: Nyilvánvaló, hogy ezeknek a veszélyeztetett fiataloknak túlnyomó része a szétesett családokból kerül ki. Ez utal arra, hogy mennyire szükséges a család-lelkipásztorkodás, melyet a pápa mindenhol sürget. Mindaz, amit tehetünk a pasztorációban, ezen is fog segíteni. – Ebből is látszik, mennyire abszurd dolog volt, hogy mindenben fékezték az egyházat, a nevelésben, a hitoktatásban, elvették tőle a könyvkiadást, a mass médiákból kizárták, s ugyanakkor azt kívánták tőle, hogy erkölcsileg megújítsa a társadalmat. Hogyan? Ez a következetlenség most is tapasztalható bizonyos ellenzéki megnyilatkozásokban.

AI: Az egyház akkor tud a bajbajutottakon és a társadalmon segíteni, akkor kapnak erkölcsi motivációt az emberek, lesz felelősségük az embertárs iránt, ha kereszténnyé neveli őket. Az erkölcsi tartás, a keresztény ember – a keresztény élet gyümölcse.

A szentatya Budapesten a Magyar Püspöki karnak szóló beszédében erőteljesen hangsúlyozta a püspökök, papok és világi hívek egységét, a kölcsönös bizalom és testvéri szeretet légkörének helyreállítását, ami elengedhetetlen a jövő feladatok – ezeket szintén körvonalazta — megvalósításához (L. alább, Dokumentumok rovatunkban. Szabó F. utólagos megjegyzése.)

A szentatya nagyon hangsúlyozta, hogy előre kell tekintenünk, nekifeszülve Isten országa földi építésének. (Szabó F. utólagos megjegyzése.)

Ténylegesen nagyon sürgette minden keresztény megtérését és megújulását, pl. a debreceni nagytemplomban. (Szabó F. utólagos megjegyzése.)

 


Szabó Ferenc

A ZSINATI MEGÚJULÁS HITELES APOSTOLA: HENRI DE LUBAC S J. (1896-1991)

"Hosszú évek során igen nagyra becsültem hatalmas műveltségét, önmegtagadását és szellemi becsületességét, amelyek ezt a példás szerzetest az Egyház nagy szolgájává tették, nevezetesen a II. vatikáni zsinat alatt." Ezeket a szavakat olvassuk abban a részvéttáviratban, amelyet II. János Pál pápa P.-H. Kolvenbach jezsuita generálisnak küldött, amikor értesült a francia jezsuita bíboros, a világhírű teológus haláláról. Hosszú, évekig tartó gyengélkedés után igen magas életkorban hunyt el Párizsban az 1991. szept. 3. és 4. közötti éjjelen. Életműve átíveli századunkat; jelentős része volt a katolikus gondolkodás megújulásában, a zsinati aggiornamentóban, jóllehet egy ideig sok kritikának és cenzúrának vetette alá a meg nem értő konzervativizmus. S ami még különösebb: a zsinat utáni kritikus években P. de Lubacot is, miként több más korábban "haladó" teológust, konzervativizmussal vádolta egy bizonyos progresszista irány. Vajon mindez nem azt bizonyítja, hogy Henri de Lubac, az élő katolikus hagyomány embere, mindig is megőrizte az egyensúlyt a mai szellemáramlatok végletes kilengései közepette?

A II. világháború után kibontakozó katolikus gondolkodás, amely visszahajolt a Szentíráshoz, az egyházatyákhoz, de ugyanakkor figyelembe vette a mai eszmeáramlatokat is, nevezetesen a perszonalizmus, az egzisztencializmus és az embertudományok felfedezéseit, igyekezett megoldani azokat a problémákat, amelyeket a század elején a modernizmus idején feszegettek, de kellőképpen nem tisztáztak, éppen a X. Pius által hozott intézkedések, tilalmak miatt. Sajnos, ugyanaz következett be az 50-es évek körül is, amikor XII. Pius Humani generis kezdetű körlevele figyelmeztette az új irány, az ún. "új teológia" képviselőit (a kifejezés a konzervatív domonkos teológustól, Garrigou-Lagrange-tól származik), köztük H. de Lubacot: vigyázat, visszatér a "modernizmus", a relativizmus... Csak XXIII. János és VI. Pál pápa rehabilitálta a félreállított neves jezsuita és domonkos teológusokat a II. vatikáni zsinat idején: elismerték addigi kutatásaikat, és szakértőként bevonták őket a zsinati dokumentumok kidolgozásába. P. de Lubacnak is jelentős szerep jutott néhány okmány megfogalmazásában, amint ezt burkoltan II. János Pál pápa részvéttávirata is jelzi.

Henri de Lubac 1896. febr. 20-án született Cambraiban. A Lyon melletti Mongréban a jezsuitáknál végezte a középiskolát. 1912-13-ban jogot tanult a Lyoni Katolikus Egyetemen. 1913-ban lépett a jezsuita rendbe. Az első világháború alatt (miként több más rendtársa, így Teilhard de Chardin is) egészségügyi szolgálatosként a fronton töltötte a háborús éveket. Két ízben megsebesült; a második alkalommal (1917-ben) a sebesülés a fejét érte. Ettől kezdve egész élete során szenvedett ettől, sokszor kínzó fejfájások gyötörték.

A háború után jórészt Angliában elvégezte a jezsuitáknál előírt tanulmányokat. (Az akkori francia jezsuitaellenes törvényeket csak 1926-ban vonták vissza; akkor Lyonba került, itt fejezte be a teológiát.) H. de Lubac 1929-ben fundamentális teológiát és vallástörténetet kezdett tanítani a Lyoni Katolikus Egyetemen. Lyon akkor az egész francia katolikus gondolkodás egyik kisugárzó központja. – J. Daniélouval a II. világháború után elindították a Sources chrétiennes (Keresztény forrásművek) c. sorozatot, amely az egyházatyák műveit kezdte közzétenni (eredeti szöveg és francia fordítás) szakszerű jegyzetekkel. Még korábban a Lyon/Fourviére-i jezsuiták gondozásában elindult a Théologie c. monográfiasorozat, amely az ún. "új teológia" képviselőinek műveit teszi közzé. H. de Lubac monográfiáinak jó része is ebben a sorozatban jelent meg.

De első nagy munkáját, a Katolicizmust 1938-ban az Y. Congar O. P. által szerkesztett Unam Sanctam sorozat tette közzé. Hans Urs von Balthasar ezt "programkönyvnek" nevezi, mivel – szerinte – de Lubac összes többi írásai csíraszerűen jelen vannak a kommentált "szöveggyűjtemény" lapjain: Isten megismerése, ateizmus, a nem keresztények üdvössége, szentírás-értelmezés, egyházi hagyomány és korszerűsödés, a dogmák szociális (közösségi) szempontjai. H. de Lubac már ekkor a II. vatikáni zsinat nyitását és párbeszédkészségét, illetve az aggiornamentót képviseli. Próbáljuk meg vázolni későbbi témaköreit.1

L'homme devant Dieu (Az ember Isten előtt): ez a címe annak a háromkötetes "Mélanges"-nek, amelyet tanítványai és barátai ajánlottak fel P. de Lubacnak szerzetesi fogadalma 50. évfordulója alkalmából. Ez a cím jól kifejezi a teológus központi problematikáját. A kérdés már jelen van a "programkönyvben". Pár évvel később az Isten megismeréséről szóló aforizmagyűjteményében, majd 1956-ban Az Isten útjain címmel kiadott munkában, vagy az 1945-ben közzétett Az ateista humanizmus drámája című könyvében, illetve Proudhon-ról írt tanulmányában, később pedig a Teilhard de Chardin-ről szóló esszékben ismételten ez a központi téma tér vissza: lehet-e az ember igazán ember Isten nélkül? Lehetséges-e az Isten nélküli humanizmus? H. de Lubac rámutat arra, hogy az Isten ellen lázadó modern ember valami tragikus félreértés áldozata, amikor önmagát, szabadságát, méltóságát állítva, szembefordul Istennel. Az ember imago Dei, Isten a saját képmására alkotta, és azért teremtette, hogy részesedjék isteni életében (ez a Biblia és az egyházatyák tanítása). Mihelyt a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik.

Isten és az ember viszonyát még jobban elmélyítette P. de Lubac a Természetfeletti misztériumával foglalkozó történeti és teológiai tanulmányaiban (Surnaturel, 1946; Le Mystére du Surnaturel, 1965). A háború után kiadott könyv ellentmondások kereszttüzébe került; 1965-ös változata számol az ellenvetésekkel, és jobban kifejti a témát. A természetfeletti (vagyis a kegyelem, isteni hivatásunk) nem csupán egy "felsőbb emelet", külsődleges járulék az emberi természethez viszonyítva, hanem ebben az üdvrendben – minthogy Isten az embert önmagához rendelte, vagyis azért teremtette, hogy Krisztus által részesedjék életében – az emberi lét szerves alkotóeleme. Természetesen ez az új ajándék a teremtés ajándékától minőségileg különbözik, és teljesen ingyenes. De mivel Isten az embert önmagához teremtette (Fecisti nos ad Te – írja Szent Ágoston: "Feléd irányultnak alkottál minket"), nem teljesedhetünk ki, hacsak meg nem valósítjuk isteni rendeltetésünket.

Origenészről (Histoire et Esprit) és a Középkori exegézisről szóló műveiben (ez utóbbi négy vaskos kötet) nemcsak az ún. "spirituális" értelmezés kibontakozását kíséri nyomon, hanem feltárja a régi keresztény gondolkodás alapstruktúráját. Origenész műve lényegében teológiai elmélkedés a Szent Történelemről, és nem csupán a történelmi szövegek szoros értelemben vett "exegézise" – hangoztatja de Lubac. Ez áll a középkori gondolkodókra is. A középkori "exegézis" is a keresztény gondolkodás teljes aktusa volt: a Szentírás értelmezése nem valami teológiai segédtudomány, hanem olyan teológia, amely magában foglalta a lelkiséget, misztikát és a morálist is. A régi keresztény írók "exegézise" szerint a Szentíráson keresztül rányitunk Krisztus misztériumára; a "lelki értelem" felfedezése megtérést követel. Másrészt: a Krisztus által hozott "újság" felfedezése és elfogadása új fénybe állítja az írásokat. Az egész Szentírás átváltozik Krisztus fényében.

Henri de Lubac a zsinati aggiornamento – megújulás/korszerűsödés – apostola volt az elmúlt negyed században: konferenciabeszédeivel, tanulmányaival, nyilatkozataival, a zsinati szövegeket értelmező könyveivel. Nem pesszimista, mert hiszi, hogy Krisztus Lelke nem hagyja el az egyházat. E Lélek ma is működik az egyházban, és rejtetten új dolgokat szül. Ma is támadnak próféták, akik felrázzák a lelkiismereteket, akik rámutatnak a jelen óra követelményeire, a szociális feladatokra éppen úgy, mint a belső megtérés szükségességére. A fiatal, friss keresztény közösségekben új, jövőt ígérő zsendüléseket tapasztalunk. Mennyi minden megváltozott, pozitív irányban a zsinat óta a katolicizmusban! De a tavaszi kibontakozásnak feltételei vannak. H. de Lubac szerint ezek a feltételek: 1) A Jézus Krisztus iránti szeretet. Ez teszi kereszténnyé az embert. Ettől a szeretettől semmi el nem szakíthat minket (Róm 8,35—38). Krisztus szeretete pedig elválaszthatatlan a felebarát szeretetétől. 2) A katolikus egység szerető gondja. Nincs ellentét az egyház és az evangélium között. Az egyház soha és sehol sem tökéletesen hűséges tagjaiban; a bűn és az emberi gyöngeség az egyházat sem kíméli meg. Mégis az egyház nyújtja nekünk az evangéliumot, az egyház – ma inkább, mint valaha – az evangélium szellemében való megújulásra szólít azok szavával, akik erre felhatalmazást kaptak. Az egyház belső egységén kell munkálkodnunk; mert ez az egység az alapfeltétele igazi hatékonyságának, ökumenikus erejének és missziós lendületének. H. de Lubac mint teológus lényegében egész élete során e feltételek biztosításáért küzdött.

II. János Pál pápa 1983. február 2-án H. de Lubacot bíborossá nevezte ki. A páter kérte, hogy – korára való tekintettel – egyszerű pap maradhasson; nem szentelték püspökké. Törékeny egészsége ellenére nyomon követi a mai szellemi áramlatokat és az egyházi életet. Feltűnést keltett pl. a La Francé Catholique-ban közzétett 1985-ös interjúja (lásd Mérleg 1985/4, 320-340, kivonatos fordítás), amelyben elmondta véleményét a zsinatról és a zsinat utáni egyház helyzetéről, közben saját életművéről is vallott. Két további könyve (Théologies d'occasion, 1984 és Lettres de monsieur Etienne Gilson au Pere de Lubac, 1986) de főleg a Mémoire sur l'occasion de mes écrits (Namur 1989) c. visszaemlékezései feltárják félszázados teológiai munkásságának hátterét.

A Théologies d'occasion végén (473-475. o.) 42 munka listáját találjuk. Maga a kötet "alkalmi" írások, bevezetők, tanulmányok gyűjteménye, mintegy fél századot ölel át a következő nagyobb témaköröket képviselve: teológia és lelkiség, az exegézis története, politikai teológia, összehasonlító vallástudomány, végül M. Blondel, Auguste Valensin és Paul Claudel életművével kapcsolatos írások. H. de Lubac tanulmányaihoz számtalan kiegészítő jegyzetet fűzött, mintegy "korszerűsítve" egyes témafeldolgozásait!

A Mémoire-ban (270-273. old.) olvashatjuk pl. azt az emlékiratot, amelyet 1947-ben elöljárói kérésére állított össze, és amelyben mintegy előre válaszol az 1950-es Humani generis körlevél körüli támadásokra, kritikákra. Ezek a visszaemlékezések és dokumentumok (pl. a filozófus Gilsonnal való levélváltásai Surnaturel c. könyve és az ún. új teológia ellen támadó "tomistákról") világosan megmutatják, hogy P. de Lubac meglehetősen enyhén nyilatkozott a La Croix-nak bíborosi kinevezésekor az ellene folytatott támadásokról, illetve "rehabilitálásáról":

„A már távoli múltban voltak teológiai viták, amelyek egy bizonyos zajt csaptak, ez igaz. De eredményük a valóságban sokkal kisebb volt, mint a közvéleményben keltett visszhangjuk. Félreállítottak, aminek megvoltak az előnyei, és semmiféle hivatalos közbelépésre nem volt szükség, hogy újra taníthassak. Ez alkalommal megfigyelhettem valamit, ami más hasonló alkalmakkor is feltűnt: az Egyház tekintélye általában mérsékeltebb, liberálisabb is, mint azok a szellemáramlatok vagy pártok, amelyek joggal vagy jogtalanul, igyekszenek reánehezedni.”

P. de Lubac itt is, mint annyi alkalommal, nagyon tapintatos; nem említi azokat a – nem hivatalos – személyeket, akik Rómában vagy másutt igyekeztek "eretnekséget" szimatolni írásaiban.

Még a bíborosi kinevezés előtt nagy elégtétel volt H. de Lubac számára VI. Pál pápa 1976. február elsején kelt gratuláló levele, amelyet a 80 éves páternek küldött. Ebből idézünk:

„Kutatómunkád eredménye könyveid csodálatos sora, amelyekben – kemény és fáradságos munkával és bizonyos nehézségekkel küzdve – e sérthetetlen szabályt követted: szeretettel kerested az igazságot a mindig tiszteletreméltó egyházatyák nyomdokain haladva; magadévá tetted az ősök kipróbált tradícióját; a tárgyalandó kérdéseket a maguk idejére hagytad, ill. a maguk helyén és fontosságuk szerint kezelted; egyre több tanúságot összegyűjtöttél, és ítéleteidben az egyenes irányt követted az analízis és a szintézis egyforma képességével. Csakugyan azt mondhatjuk, hogy ezek a kiválóságok és 'állandók' magyarázzák műveid időszerűségét és örök érvényét.”

H. de Lubac problematikájának és tanításának bővebb ismertetését adom könyveimben: Henri de Lubac az Egyházról (Róma 1972); Henri de Lubac – Y. Congar (Teológiai kiskönyvtár 1/7: Róma 1976; Teológiai vázlatok VI: Bp. 1983); Napfogyatkozás (Róma 1991) 45-68.

A kérdések részletesebb tárgyalása: Henri de Lubac az Egyházról 176-179.

 

 


DOKUMENTUMOK


II. János Pál

BESZÉD A KULTÚRA ÉS A TUDOMÁNY KÉPVISELŐIHEZ

(Budapest, 1991. augusztus 17.)

2. Engedjék meg, hogy különleges szeretettel fejezzem ki megbecsülésemet azoknak az íróknak, tudósoknak és orvosoknak, akik mindig megvallották keresztény hitüket a közelmúlt körülményei között is, és mindig hűségesek maradtak az igazság követelményéhez és lelkiismeretük szavához, még ha ezért súlyosan hátrányos megkülönböztetést kellett is elviselniük. Hogy is ne utalnánk arra, hogy szomorúan és fájdalommal kellett látnunk Közép- és Kelet-Európában kiváló személyiségek háttérbe szorítását, akiket kizártak a társadalmi és kulturális életből, mivel szilárdan ragaszkodtak a hit értékeihez? Ma örömmel tapasztaljuk, hogy megszűnnek az ideológiai monopóliumok, s olyan új társadalom van kialakulóban, amely tiszteletben tartja ezeket az alapvető értékeket. A tudományok és művészetek képviselői, akik különböző vallási és politikai meggyőződést vallanak, ma szabadon egyesülhetnek abban a közös erőfeszítésben, hogy az igazságot, a jóságot és a szépséget keressék és szolgálják, a kultúra és az emberiség igazi fejlődése javára, a Teremtő és Megváltó Isten szándékai szerint.

3. (. . .) Tevékenységtek különleges méltóságot kap már a teremtés rendjében, és fontos szerepet játszik a kegyelem rendjében. Az egyház mindennek tudatában elismeri és követeli a tudományos kutatás és a művészi alkotás szabadságát és autonómiáját. A történelem arra tanít bennünket, hogy igen káros, ha a szellem tevékenységét megbénítják azzal, hogy az uralkodó ideológia követelményeinek szolgálatába állítják.

A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra még a vallásos hittel szemben is. Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. A különböző szaktudományok a természeti jelenségeket és azok kölcsönhatását vizsgálják. De a jelenségeken túl a filozófiai ész eljuthat Isten bizonyos fajta ismeretére, aki a világmindenség alapja. Ám csak az isteni kinyilatkoztatás, a hit tárgya vezet be bennünket isten életének misztériumába. Ész és hit ugyanarra az őseredeti Igazságra törekszenek, amely nem mondhat ellent önmagának. Ezért amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység, vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte a saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit. (...)

5. E megfontolások arra ösztönöznek, hogy nyomatékosan említsek egy olyan követelményt, amely nyilvánvalóan jelentkezik történelmetek jelen korszakában. Hogy e föld népe is eljusson arra a teljes és harmonikus érettségre, amelyről beszéltem, elsőrendűen fontos, hogy a magyarok gyermekkoruktól kezdve megismerhessék a keresztény hit alapjait, és részt vehessenek az egyházi közösség hitéletében. E célból elengedhetetlenül szükséges, hogy biztosítsák a fiataloknak a hitoktatást tanulmányaik egész ideje alatt.

Az ember Isten képmására teremtett lény. Valamennyien az Ő eleven ikonjai vagyunk, aki forrásunk és végső célunk. Azok, akik a hittől megvilágosítva felfedezik önmagukban és testvéreikben ennek az ikonnak vonásait, áthatóbb és egyetemesebb szemléletet alakíthatnak ki az emberi személyről és a környező világról. Ennek tudatában, alázatosan hálát adva Istennek, egyesíteniük kell erejüket minden jóakarattá ember erőfeszítésével, hogy felajánlják az emberiségnek a hitükből származó fényt. Ráébreszthetik testvéreiket arra, hogy mindenfajta immanentizmus, amely hiányos képet nyújt az emberről, megfosztja őt attól a transzcendens dimenziótól, amely egyedül képes megmenteni a végső megsemmisüléstől. Az emberi személynek sajátos méltósága van, mivel örök hivatással rendelkezik. Az ember létének és távlatainak egyoldalú szemlélete ellentétes az igazi humanizmussal.

Hogyan vállalja a felelősséget az új nemzedékekért az, aki nem tárja fel előttük a keresztény üzenet tágas horizontját, felkínálva nekik az igazi szabadságot, hogy tudatosan és éretten fogadhassák el a szeretetnek a hitből fakadó meghívását? A tudatlanság lehetetlenné tesz mindenfajta szabad döntést. Ezért nem szabad megfosztani a fiatalokat attól a jogtól, hogy teljes értékű nevelést kapjanak, beleértve a keresztény hit alapelemeit is.

(...) 6.  A kultúra egyik legfontosabb tényezője a nevelés. Ez azonban nem csupán abban áll, hogy a jövő nemzedéknek átadják a tudományos vívmányok és a technikai eredmények foglalatát. Jól tudom, milyen értékes az iskolarendszeretek az ifjúságnak nyújtott szakszerű oktatásban. De hasonló, sőt nagyobb erőfeszítést kell tenni a nevelés terén is, elősegítve a fiatalok személyiségének érlelődését a világnézet, az értékek, a személyes kapcsolatok területén is. Egy leszűkített emberkép menthetetlenül hátrányosan hat vissza a képzésre, amint ezt a közelmúlt tapasztalata bizonyítja, amikor nem részesült kellő figyelemben a hosszú, de elengedhetetlenül szükséges nevelői folyamat.

Bizonyára még világosabb mindenki számára, hogy e bonyolult és törékeny folyamatban nem elegendő a nevelők és a szülők által megtanított néhány erkölcsi elv. A fiatalok konkrét családban és meghatározott társadalmi környezetben élnek: mindaz, ami körülöttünk történik, hatással van személyiségünk fejlődésére. Vagy segíti őket a teljesebb érettség felé, vagy – éppen ellenkezőleg – megakadályozza belső kibontakozásukat, és lerombolja még a természetes vágyat is a teljesség és a boldogság elérésére.

A magyar társadalom az átmeneti kor mély válságát éli át. Még mindig szenved a diktatúra elmúlt évtizedeinek következményeitől, ugyanakkor erősen fenyegeti a szekularizmus veszélye is. Alapvető erkölcsi erényeket nemegyszer elhanyagolnak, vagy egyenesen nevetségessé tesznek. A kultúra embereinek egyik első feladata az, hogy az újonnan megszerzett szabadság keretében az új társadalmat az olyan emberi erények alapjaira építsék, mint a becsületesség, az igazságosság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás, az egyetértő együttműködés.

Aki az új nemzedékek neveléséért felelős, az gondosan vizsgálja felül és válogassa meg azokat a hatásokat, amelyek a környezetéből érik a fiatalságot. Teremtsék meg az összes szükséges föltételeket harmonikus emberi fejlődésükhöz. Sajnos, ma sok család nem képes egyedül biztosítani ezt a légkört. A szülőknek nagyon kevés idejük van gyermekeik számára. Olykor a szülők maguk is mélyen sebzettek lelkükben, meginogtak alapvető meggyőződésükben, és így közömbössé váltak az élet igazi és végső értelmével szemben. A nemzet vizsgálja felül nevelői rendszerét, hogy segítse az igazi személyiség érlelődését az ehhez szükséges eszközök felhasználásával.

Az egyház készségesen felajánlja a maga segítségét e nemes cél elérésére. Ezért maga is megnyitja saját iskoláit. A múltban kizárták az új nemzedékek neveléséből. Most örömmel látja a szülők egyre növekvő vágyát arra, hogy jó nevelést biztosítsanak gyermekeiknek ezekben az iskolákban. Sokan, főleg a szerzetesek és szerzetesnők legjobb képességeik szerint igyekeznek megfelelni e várakozásoknak, még ha – és ez érthető negyvenéves kényszerű tétlenség után – az újrakezdés folyamata szükségszerűen lassú és fáradságos. Mindnyájukat megkérem arra, hogy nagylelkűen működjenek együtt e feladatban. Jobb és teljesebb nevelői rendszert kell megteremteni, igénybe véve a szerzetesrendek és az elkötelezett katolikusok közreműködését is.

7. Az egyház elsőrendű feladatának azt tartja, hogy hirdesse Isten Országát mind a hívek gyülekezetében, mind az egyesekkel folytatott közvetlen párbeszédében, főleg a fiatalok körében. Megelégedéssel láthatjuk, hogy az egyház most már gyümölcsöző kapcsolatokat építhet ki az ifjúsággal. Adjunk hálát ezért a Gondviselésnek! Mégis nyíltan el kell ismernünk, hogy az egyház egymaga nem képes megoldani a fiatalok hitoktatásának feladatát. A közelmúltban az egyházat megfosztották az ehhez szükséges helyiségektől és anyagiaktól. Ezenkívül az ifjúság annyira elfoglalt az iskolában, hogy szinte lehetetlen volna önálló nevelési módszert kialakítani, az iskolaitól mereven elkülönülőt.

Ezért elengedhetetlen, hogy az állami iskolák is segítsék elő a fiatalok rendszeres találkozását a különböző egyházak képviselőivel, biztosítva a hitoktatást az iskolai oktatási rendszeren belül is.

Nem akarom lebecsülni azokat a nehézségeket, amelyek a nemzeti iskolarendszerben ma jelentkeznek, mégis arra szeretném bátorítani az illetékeseket, a múlt tapasztalatai alapján: ne féljenek attól, hogy a vallásoktatás pluralizmusa kárt okoz a nevelés egységének. Kétségkívül helytelen lenne az olyan rosszul értelmezett vallásoktatás, amely a felekezetek közötti vitákat vagy mások hibáinak megbélyegzését helyezné előtérbe. De az esetleges visszaélések kockázata nem igazolja azt, hogy elvileg elutasítsuk ezt a szolgálatot. Sőt, arra kell nevelni az ifjúságot, hogy tudja értékelni a különbözőséget, amely az egyes keresztény felekezetek között fennáll, mégpedig a párbeszéd és a kölcsönös tolerancia szellemében.

 

 


II. János Pál

BESZÉD A MAGYAR PÜSPÖKI KARHOZ

(Budapest, 1991. augusztus 20.)

1. (...) Tisztelendő Testvérek, ilyen körülmények között akaratlanul is eszünkbe jut, hogyan beszéltek az őskeresztények az egyes helyi egyházakról. Úgy tekintették őket mint "Isten zarándok egyházát egy meghatározott városban", vagy pedig a "katolikus anyaszentegyház zarándokló csoportjai"-ról beszéltek. Ismételten használták az olyan kifejezéseket, mint az "Ekklészia", az Isten által egybehívott közösség, és a "Paroikia", a valahol vándorló közösség.

Ezeken a kifejezéseken el kell gondolkodnunk, hogy mi, pásztorok egyre jobban megértsük, milyen feladatra hív minket Isten az ő népének szolgálatában, akikért Krisztus a vérét ontotta.

2. Az isteni Mester által ajándékozott egység az Egyház egyik lényegi tulajdonsága. (...) A magyar egyház hálát ad Urának az egység ajándékáért, és állhatatos imával könyörög azért, hogy ebben az egységben megerősödjék úgy, hogy a püspökök együttműködnek egymással, továbbá a papok a püspökökkel, és a világi hívek, a papok által, az egyházmegye főpásztorával.

3. Az egység elsődleges feltétele a püspökök közötti együttműködés.

Ahogy a II. vatikáni zsinat tanítja: "Főképpen napjainkban gyakori jelenség, hogy a püspökök nem tudják tisztségüket megfelelően és gyümölcsözően ellátni, hacsak egyre szorosabbá nem teszik együttműködésüket más püspökökkel, mind nagyobb egyetértésben." (Christus Dominus, 37.)

A zsinati atyák megállapítása bizonyára visszhangra talált a ti egyházatokban is, tisztelendő Testvéreim, és ezért szükséges, hogy az óhajtott együttműködés megvalósításán ti is meggyőződéssel és egyre növekvő elkötelezettséggel munkálkodjatok. Ez mindegyikőtöktől azt kívánja, hogy nagy megértéssel és szeretettel legyetek egymás iránt; ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes megfontolások, amelyeket a többi Testvér jellemvonásai vagy múltbeli események táplálnak. Legyen ebben példátok Pái apostol, aki – bár kész összehasonlítani saját igehirdetését a jeruzsálemi "tekintélyesekével" – "nehogy hiába fáradozzon, s addigi fáradozása is hiábavaló legyen" (vö. Gal 2,2), kifejezetten állítja, hogy tartózkodni akar a személyes megjegyzésektől: 'hogy azelőtt milyenek voltak, nem tartozik rám, mert Isten nem nézi a személyt.'1 (Gal 2,6.)

Szükséges továbbá, hogy mindegyiktek átfogó képet alkosson az egész magyar egyház problémáiról. Ennek érdekében nagy haszonnal jár majd, ha Konferenciátok ülésein megfelelő időt szántok azoknak az alapvető kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a magyar társadalmat az átalakulásnak ebben a nehéz szakaszában foglalkoztatják. Ez teszi lehetővé egy közös lelkipásztori terv kidolgozását, amely kijelöli majd a tervszerű irányelveket a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos együttes cselekvésre. Számos más Püspökkari Konferencia tapasztalata megmutatta, hogy ebben a vonatkozásban jelentős segítséget nyújt a hatékony Püspökkari Titkárság, amelyre rá lehet bízni mind az egyes problémák tanulmányozását, mind a gyakorlati megoldásukra szolgáló építő javaslatok kidolgozását.

(...)

4. A Krisztus által akart egység egy másik fontos szempontja a papok együttműködése püspökeikkel: a papok harmonikus életéhez és szolgálatuk gyümölcsöző gyakorlásához szükséges "a szoros egység a püspökökkel és a többi paptestvérekkel" – tanítja a zsinat (Presbyterium ordinis, 14: vö. Christus Dominus, 28). Ez általánosan érvényes az egész egyházra, de különösen sürgetően jelentkezik a rátok bízott papok esetében. Sokan közülük valóban kemény próbákat álltak ki a múltban. Többen pedig még mindig elszigetelten élnek, gyakran elkereszténytelenedett környezetben. Nekik különösen szükségük van arra, hogy magas életkorukban, amikor munkától megterheltek a hivatások megfogyatkozott száma miatt, a paptestvérek szolidaritása támogassa őket. A püspökök feladata megtenni minden lehetségest azért, hogy a papok úgy érezhessék magukat, "mint egyetlen család, amelynek atyja a püspök" (Christus Dominus, 28).

Részletesen leírta a Zsinat, hogyan kell előmozdítani a papok testvéri együttműködését és egységét (Presbyterium ordinis, 8). Ne veszítsétek el bátorságotokat a nehézségek láttán, amelyekkel a négy évtizedes kényszerű elszigeteltség után találkoztok. A kezdetek mindig fáradságosak. Később már gyorsabb az előrehaladás. Különösen emlékezzetek a zsinat buzdítására, hogy papjaitokat úgy tekintsétek, "mint fiakat és barátokat", készségesen "hallgassátok meg őket, s velük meghitt jó viszonyban arra törekedjetek, hogy egységes lelkipásztori gyakorlatot alakítsanak ki az egyházmegyében" (Christus Dominus, 16).

5. Kedves Testvérek! A papjaitokkal való egységetek abban a közösségben válik teljessé, amely a lelkipásztori gondoskodástokra bízott egyházakat Isten egész népével egyesíti. Ezért a ti feladatotok az együttműködés előmozdítása az egyházmegyében lévő szerzetesekkel és világi hívekkel. Arra kell buzdítani a papságot, hogy vegyék igénybe ezeket a lelkes és jól képzett személyeket, és adjanak teret a plébániákon azoknak a közösségeknek, társulatoknak és mozgalmaknak, melyeket a Gondviselés támaszt korunkban az egyházban. Kellő "megkülönböztetés"-sel – amely a ti sajátos pásztori feladatotok –, mégis bizalommal kell néznetek a karizmák oly gazdag virágzására. Ebben a Szentlélek éltető dinamizmusa nyilvánul meg, aki Krisztus Titokzatos Testének mindig jelenlévő és hatékony Lelke.

Különösen pedig tudjatok együttműködni a világiakkal! Történelmetek folyamán többször játszottak meghatározó szerepet a hit ébresztésében és megőrzésében, őseitek a szegény szláv szolgákon keresztül jutottak kapcsolatba a hit első elemeivel, még a nagy misszionárius püspökök érkezése előtt. Nyelvetek sok szava őrzi ennek a halk, de hatékony evangelizációnak a nyomait. A nép a török hódoltság idején papjaitól megfosztottan, világi "licenciátusok" vezetése alatt folytatta tovább egyházi életét.

A zsinat ráirányította figyelmünket a világiak értékes és egyedülálló szerepére, amit az Egyház növekedése érdekében betöltenek: "A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az Egyháznak üdvözítő küldetésében, erre az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmáléssal... A világiaknak főképpen az a feladat jut, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat azokon a helyeken és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója." (Lumen gentium, 33.) A zsinatnak ez a tanítása minden hívővel érzékeltetni akarja hivatásuk nagyságát: nekik is a kötelességük, hogy Krisztus tanítványaivá tegyék a környezetükben élő embereket.

A zsinat még azt is mondja: "Ezen a kivétel nélkül minden keresztény hívőt érintő apostolságon kívül még sokféle módon bevonhatók a világiak a hierarchia apostoli munkájával való közvetlenebb együttműködésbe." (Uo.) Az együttműködés különböző formái között van néhány, amely sajátos világi illetékességet feltételez, mint például azok, amelyek az apostoli munka anyagi és szervezési feladataival kapcsolatosak. Nem jó, hogyha ezek elvonják a papság erőit. De vannak még más tevékenységek is, mint pl. bizonyos szentségek és szentelmények kiszolgáltatása, betegek és gyermekek gondozása, biblia- és imacsoportok szervezése. Ezeket nyugodtan olyan világi férfiak és nők gondjaira lehet bízni, akik erre önként, megfelelően felkészülve vállalkoznak.

Különösképpen hasznosnak tűnik, hogy kikérjék a képzett világiak tanácsát és együttműködését, amikor arról van szó, hogy válaszoljanak a jelenkori társadalom kihívásaira azokon a területeken, amelyek különös szakképzettséget feltételeznek.

Ilyenek például a tömegtájékoztatási eszközök használata, az egyházi élet adminisztratív és gazdasági igazgatása, és olyan sajátos területek (az iskola, az egyetem, a kórházak, a fegyházak, a politika és a munka világa stb.) lelkipásztori ellátása, ahol hosszú éveken keresztül akadályozták az evangéliumi üzenet hirdetését.

6. Azok között, akikre különös bizalommal támaszkodhatunk az ország lelki újjászületésében, ott vannak a szerzetesek és szerzetesnők is. Évszázadokon át a rendek, a kongregációk és a szerzetesintézmények voltak a lelki és kulturális élet központjai. Áldásos tevékenységük áthatotta az egyházat és a társadalmat, és új lehetőségeket nyitott a nevelés, a szeretet és az evangelizálás terén.

Rendkívül kívánatos tehát azoknak a szerzetesi családoknak a visszaállítása, amelyeket az utóbbi évtizedekben oly keményen próbára tett betiltásuk és vagyonuk elkobzása. Sajnos, az újrakezdést komolyan akadályozza a még életben lévő szerzetesek előrehaladott kora és a közösségi élethez szükséges épületek puszta hiánya. Biztos vagyok benne, hogy egyenként is, és mint Püspöki Kar is, minden lehetőt megtesztek azért, hogy a hazátokban élő különböző szerzetesi családoknak felajánljátok azt, ami az élethez szükséges. A szerzetesi élet újraindulása bizonyára gazdagítani fogja mind az egyház lelkipásztori tevékenységét, mind ennek a szeretett nemzetnek a társadalmi életét.

A közelmúltban rendkívüli dinamizmussal és a hitterjesztő buzgóság kiemelkedő karizmáival megáldott új szerzetesi intézmények bontakoztak ki az egyházban. Minden szükségest meg kell tenni azért, hogy elősegítsük egyrészt a hierarchiával való kapcsolatukat, másrészt azt, hogy az egyház közössége megnyíljék azokra az adományokra, melyeket az ő tevékenységük által a Szentlélek akar nyújtani a mai keresztény nemzedéknek.

7. Az "Ekklészia" azonban "Paroikia" is. Mi pedig a vándorló közösség vezetői vagyunk.

Az időben az örök élet felé zarándokolunk: "A mi hazánk a mennyben van." (Fil 3,20) Olyan korban, amelyben az örök élet várása a hívők között is gyengülőben van, önmagunkban és a ránk bízott személyekben is őriznünk kell az eszkatologikus nyitottságot, abban a meggyőződésben, hogy létünk nem érthető egyedül a földi élet távlataiban.

Az Egyház a történelemben is a keresztény élet mindig újabb formái felé halad, amelyeket Krisztustól kapott küldetésénél fogva összhangba kell hoznia "az új formák felé haladó társadalom körülményeivel" (Christus Dominus, 3). Az egész egyházról el lehet mondani azt, amit Szent Pál önmagáról mondott: "elfelejtem azt, ami mögöttem van és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé." (Fil 3,13k)

8. Milyen cél felé? Terjed körülöttünk az a szemlélet, amely borúlátóan tekinti a vallási érzület jelenlegi alakulását. Ma pedig, itt Magyarországon, a kommunista rendszer évtizedei által okozott sebekhez csatlakoznak még azok a veszélyek is, amelyek a nyugati világ nem mindig pozitív hatásainak beáramlásából származnak. Ennek következtében még a hívők között is akad, aki úgy véli, hogy az emberiség a jövőben egyre kevésbé lesz nyitott a transzcendensre. A vallási élet föllendítésére fordított erőfeszítéseket ezért úgy tekinti, mint olyan hátvédharcot, mely talán lassíthat egy feltartózha tatlan folyamatot, de nem fordíthatja meg annak irányát.

Ez a téves elképzelés valójában az utolsó két évszázad kulturális változásainak túlzott elterjedéséből származik. A vallási élet ereje egy-egy társadalomban sok tényezőtől függ, és a történelem folyamán gyakran előre nem látható fellendülést ért meg. Ez érvényes a ti országotokra is. Olvassátok el azokat a leveleket, amelyeket Lodomér, a nagy esztergomi érsek írt IV. Miklós pápának a 13. század végén, az Árpád-ház utolsó éveiben. Ma egyiketek sem ítélné meg olyan szigorúan az ország hitbeli és erkölcsi helyzetét. Éppen ötven évvel később azonban, Nagy Lajos alatt, jelentkeztek az új vallási ébredés és a hatékony missziós terjeszkedés jelei. Hasonlóképpen Pázmány bíboros vagy Prohászka püspök működésének kezdete előtt senki sem láthatta előre a következő évtizedek vallási újjászületését.

Semmiféle fatalista pesszimizmust nem fogadhat el a hívő ember, akinek a hit azt tanítja, hogy Isten az, aki működik a szívekben, úgy működik, ahogyan ő akarja, akaratának titokzatos tetszése szerint (vö. Ef 1,6-9). Vagy azt kell talán mondani, hogy ma "nem elég erős az Úr keze" (vö. Szám 11,23)?

Nem tudjuk, milyenek lesznek a keresztény társadalom jellemzői a harmadik évezredben. De ezen nem kell meglepődnünk. Az egyházatyák sem láthatták előre, milyen kulturális egység jön létre a középkorban. És a középkoriak sem tudták volna a legkevésbé sem elképzelni a következő századok missziós terjeszkedését. Nem csoda tehát, hogy nem ismerjük a jövőt. Azt mégis biztosra vehetjük, hogy a jövő megadja majd, hogy újra megjelenik Krisztus teljessége. Ez legyen elég nekünk arra, hogy átjárjon minket az öröm azért, amiért valamiképpen együttműködhetünk az élet új és csodálatos formáival, amelyeket Isten már itt Magyarországon is kezd kicsíráztatni egyházában. Ez az a cél, amelyre törekszünk.

9. Futunk, "elfeledve a múltat". Amikor a hitélet megújulását várjuk, nem kell a letűnt korok iránti nosztalgiába esnünk. Isten műve sohasem ismétlődik meg, ő mindig új formákat talál vándorló népe számára.

Valószínűleg a jövendő vallásosság külső megjelenési formái kevésbé lesznek feltűnőek, mint a régebbiek. A harmadik évezred küszöbén magának a magyar püspöknek az alakja is sokkal szerényebb, mint a dekoratív festményeken ábrázolt ünnepélyes főpapoké. A népi jámborság egyre kevésbé tükrözi vissza azt az egyszerű és problémamentes vallásosságot, amellyel a falvak népe vasárnap a misére ment. Ezzel nyilvánvalóan nincs szándékomban leértékelni a vallásosság régi formáit. Csak a hitéletet jellemző dinamizmust akarom kiemelni, amely – éppen mivel "élet" – nem tűr meg semmiféle merev ragaszkodást a múlt kultúrák világához. A Szentlélek mindig új utakat sugall, és ezt azokon az embereken keresztül teszi, akik mélyen megélik hitüket. A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk az idők jeleit, és Szent Pál tanácsa szerint az Evangélium fényénél ítéljük meg azokat: "Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!" (1Tessz 5,21)

10. (Lásd e számunk 2. lapján.)

11. Fontos tehát, hogy hasztalan siránkozás nélkül a Lélekre hallgassunk, és kitartó következetességgel "nekirugaszkodjunk a jövőnek". Úgyazonban, hogy a körülmények fényénél meglássuk, hogyan lehet és kell a jelen pillanatban Isten Országát építeni.

Megtörténhet, tisztelendő Testvérek, hogy a keresztény hagyományoknak a családokban és a társadalom szélesebb rétegeiben történő gyengülése láttán így kiáltotok fel: "Missziós területté váltunk!" Nos, én azt mondom nektek, eljött a pillanat, hogy megváltoztassátok az ilyen megállapítások hangnemét és tartalmát, és fölemelő programot adó célkitűzéssé alakítsátok át: missziós egyház akarunk lenni!

Tisztelendő Testvérek, ez tehát a ti feladatotok: szítsátok fel a missziós hivatás lendületes elkötelezettségét a keresztény élet minden területén, a szemináriumoktól kezdve! Ne engedjétek, hogy a papság erői teljesen kimerüljenek a meglévő struktúrák igazgatásában, hanem bátorítsátok azoknak a lelkesedését, akik az elveszett bárány keresésére indulnak! Különösen a munkásosztállyal való kapcsolatteremtés alkalmait mozdítsátok elő! Ez a réteg az utolsó évtizedekben nagyon megerősödött, és ma nagy többségben elhidegült az Egyháztól!

Nem lehet hatékony evangelizálást végezni anélkül, hogy ugyanakkor el ne köteleznénk magunkat egy megfelelő inkulturációs tevékenységre. Ez olyan feladat, amely nemcsak a harmadik világ országaira érvényes. Az elmúlt évtizedekben ebben az országban a fiatalság nevelése szinte teljes egészében vallástalan szempontok szerint történt, és egy új kultúra fejlődött ki, nagy részben minden Istenre való utalás nélkül. Ma pedig a szabadság és a pluralizmus új légkörében a keresztényekhez való csatlakozást nem könnyítik már olyan környezeti hatások, melyek az egyes emberekben mintegy tudatosan működnek.

Határozottan törekedni kell tehát, mint azt jeleztem, a keresztény örömhír inkulturációjára, és ebben számítani kell a művelt világi hívek hozzájárulására is. Új módon kell megközelíteni a gazdag magyar kulturális örökséget. Újra fel kell fedezni ezt az örökséget, amelyet az evangéliumi értékek mélyen átjárnak, és előmozdítani azt, hogy a mai társadalmi környezetet megfelelően átjárják. E cél érdekében hasznos lesz mindazokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a modern technika nyújt, különösen a tömegtájékoztatás területén.

12. Szeretett Püspöktestvéreim! Úgy jöttünk itt össze, mint kezdetben az apostoli Egyház, az Úr mennybemenetele után. Összegyűltünk, és érezzük, hogy "egy szív és egy lélek" vagyunk (vö. ApCsel 4,32). Készen állunk arra, hogy új távlatok felé induljunk, és az Úr tanúi legyünk "a föld végső határáig" (ApCsel 1,8). Ez a mi dinamikus egységünk a jelenben és a jövőben is, "a Szentlélek erejének" a gyümölcse, aki leszáll és le fog szállni ránk (ApCsel 1,8). Tudjuk, hogy ez az erő abban a mértékben adatik meg nekünk, amilyen mértékben kitartó és egyetértő imádságban élünk "Máriával, Jézus anyjával" ApCsel 1,14). Így lehetünk annak az országnak az építői, amelyet Isten kezünk munkája által akar az emberek között elterjeszteni.

(…)

 


SZEMLE


1. Igiatius von Loyola und die Gesellschaft Jesu 1491-1556. Herausgegeben von Andreas Falkner und Paul Imhoff; Echter, 1990.

2. Ignatianisch. Eigenart und Methode der Gesellschaft Jesu. Herausgegeben von Michael Sievernich S.J. und Günter Switek S.J., Verlag Herder im Breisgau 1990.

3. Klaus Mertens S J.–Georg Schmidt S J.: Der Jesuitenorden heute. Topos Taschenbücher. 1990. Mathias Grünewald Verlag, Mainz.

1. 1989. február 2-án P. Peter Hans Kolvenbach, a Jézus Társasága általános elöljárója arról írt az egész Társaságnak, hogy a szerzetközösség kettős jubileuma közeledik: 1990. szeptember 27-én lesz 450 éve annak, hogy III. Pál pápa jóváhagyta Loyolai Ignác és társai tervezetét egy új szerzetesrend létesítésére, s ezzel megkezdhette működését a Jézus Társasága; 1991 pedig a rendalapító születésének ötszázadik évfordulója. A rendfőnök kifejezi a Társaság egészéhez írt levelében, hogy a jubileumi ünnepségek jellege inkább a tagok lelki elmélyülését szolgálja. Azóta szerte a világon igen sok kezdeményezés történt a kitűzött cél megvalósításáért. Például csupán ez évben mintegy negyven alkalommal tizennégy országban tartanak kongresszusokat, tanulmányi napokat Szent Ignác szellemiségéről, a lelkigyakorlatokról stb. Csak természetes, hogy nem hiányoznak különböző publikációk sem.

Ezek közül mi most egyet emelünk ki: két jezsuita atya, Andreas Falkner és Paul Imhof összegyűjtött tanulmánykötetét, melyet a würzburgi Echter Verlag adott ki 1990-ben. A gyűjtemény összeállítói mindketten a német jezsuiták által létrehozott Szent Ignác-i lelkiségi mozgalom tagjai. Ha végigtekintünk a kötetben előforduló harmincnyolc tanulmány szerzőinek névsorán, valamennyi jelentős személyiség, és valamennyiüknek komoly irodalmi múltja van. Közülük 25 a Jézus Társasága egyetemein (Róma, Innsbruck) vagy főiskoláin tanít (München, Frankfurt, Berkeley), vagy jelentős szerepet tölt be a Társaság kormányzásában.

A hatalmas kötet, csaknem 500 lap, öt részre oszlik.

Az első és második rész a rendalapító életével és életművével foglalkozik. Természetesen az első tanulmány fölvázolja azt a kort, amelyben Loyolai Ignác élt. A további tanulmányokból rendkívül alapossággal és részletességgel megismerhetjük a "zarándok" (ahogy Ignác magát megnevezte) életének egyes szakaszait, a megtérése előtti szabadabb életmódját, Istenhez fordulását, misztikus élményeit, vándorlását és tanulmányi éveit. Majd sor kerül annak a lelki fejlődésnek a bemutatására, hogy miképpen alakult ki Ignácban a rendalapítás gondolata, és ehhez hogyan szerezte meg a megfelelő társakat. A továbbiakban két tanulmány is szól arról, hogy sok közösen végzett imádsággal és a megbeszéléseken hogyan alakították ki a jövendő szerzetesrend lényeges vonásait.

A kötet harmadik része a jezsuiták németországi megtelepülésének izgalmas jeleneteit örökíti meg. Szó esik ebben a tanulmányban Peter Faber, Claude Jay, majd Canisius Szent Péter nagyjelentőségű küldetéseiről és kiváló apostoli tevékenységükről.

A negyedik rész a jezsuita apostolkodás oly fontos eszközeinek, a kollégiumok megalakulásának és működésének a történetét tárja föl. Szó esik ebben a fejezetben a Collegium Romanum, a leuveni főiskola, a Collegium Germanicum-Hungaricum létrejöttéről, majd később a bécsi és prágai tanintézetek megalapításáról. Köztudott, hogy ez utóbbi létesítményeknek milyen nagy szerepük volt a katolikusság újjáélesztésében Közép-Európában.

Végül az ötödik rész Szent Ignác szellemi örökségével foglalkozik. Ebben a részben nyolc szakavatott szerző foglalkozik a Jézus Társasága alkotmányának jellegzetes vonásaival, a szent szerző kiterjedt levelezésével, Ignác lelkiségének misztikus vonásaival, a lelkigyakorlatos könyv ma is időszerű mondanivalójával.

A könyvet még értékesebbé teszi a mintegy 140 illusztráció. Ezt az anyagot számos levéltárból válogatták ki a szerzők, hogy ezzel is érzékeltessék egy-egy tanulmány szellemiségét.

Elismerés jár a német jezsuitáknak, hogy ezt a jelentős művet szorgalmas munkával, igazi alapossággal létrehozták.

2. Ez a könyv, ahogy a címlapon is olvashatjuk, Loyolai Ignác 500. születésnapjának, valamint a Jézus Társasága alapításának négyszázötvenedik évfordulójának emlékére készült.

A frankfurti jezsuita Hittudományi Főiskola két professzora, P. Sievernich és P. Switek gondozásában és szerkesztésében jelent meg ez a terjedelmes reprezentatív kötet. A kereken hétszáz lapos gyűjtemény negyven tanulmányt közöl. A szerzők csaknem valamennyien egyetemeken vagy főiskolákon tanítanak, vagy valamilyen részletkérdés szakemberei. Legtöbbjük (14) a frankfurti jezsuita főiskola tanára, de más, főként német nyelvű tanintézetek professzorai is szerepelnek a szerzők között. Így pl. a müncheni főiskola négy, az innsbrucki egyetem négy, a bonni főiskola kettő, az augsburgi, a berlini, a bécsi egyetem egy-egy szerzővel képviselteti magát. A Rómában működő jezsuiták közül hatan írtak egy-egy tanulmányt a kötetbe. De szerepelnek a szerzők között olyanok is, akik Japánban, az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Tajvanban dolgoznak.

A kötetben szereplő tanulmányok, egy-két kivétellel, e kötet számára készültek, és öt kivétellel német nyelven íródtak. Az angolból, franciából, spanyolból fordított cikkek fordításai is különös gonddal készültek.

Az egész mű a két német, az osztrák és svájci jezsuita rendtartományok közös elhatározásából és együttműködéséből jött létre.

A szerkesztők szándéka szerint a tanulmánykötet célja nem más, mint amit ötven évvel ezelőtt az akkori szerzők (P. Erich Przywara, Friedrich Wulf, Hugo és Karl Rahner) kifejtettek, azt ti., hogy az olvasók előtt egy valós Szent Ignác-kép bontakozzék ki, hisz a nagy rendalapító egyéniségéből kisugárzó lelkiség és apostoli módszer ma is nagyon időszerű lehet.

A terjedelmes művet a szerkesztők három, megközelítőleg azonos terjedelmű részre osztották:

I. Loyolai Ignác alakja;

II. A Jézus Társasága története;

III. Milyen lendületet adhat a Szent Ignác-i szellem a mai világnak?

Az első rész tanulmányai a rendalapítóval foglalkoznak, nem annyira történelmi sorrendben, hanem inkább lelkiségének egyes állomásait világítják meg, és azt a szociális-kulturális hátteret érzékeltetik, melyben a szent élt. Külön feldolgozásra kerül Szent Ignác misztikus élete, a Lelkigyakorlatos-könyv sarkpontjainak magyarázata, a jezsuita rendalkotmány alaptételei, a szerzetesközösség apostoli módszereinek ismertetése. Az egyes tanulmányok alaposan dokumentáltak a szent és kortársai tetemes írásbeli hagyatékaiból.

Ezt a részt egy nagyon érdekes tanulmány zárja: Miben különbözik a Jézus Társasága a többi szerzetesközösségektől, és mi volt az az alapeszme, ami miatt ezeket a különbségeket Szent Ignác és társai érvényesíteni kívánták?

Köztudott, hogy Ignácot és barátait római működésük első szakaszában "zarándok papoknak", "reformált papoknak", "Jézus-papjai közösségének", "Krisztus szegény papjainak" nevezték. Hosszú, alapos megbeszélések közben jutottak arra a meggyőződésre, hogy közösségüket Jézusról kell elnevezni, mert úgy érezték, hogy a Jézushoz való teljes elkötelezettség Isten- és Egyház-szolgálatuk lényeges eleme. De nem is óhajtottak abban az értelemben szerzetesek lenni, amint azt a nagy koldulórendek értelmezték. A 16. század elejéig működő szerzetesek kivétel nélkül átvették a középkor szerzetescsaládjainak egyik istentiszteleti szokását, a napi zsolozsma közös végzését. Ezt a hagyományt a Jézus Társasága tagjai az eredményesebb apostoli működés miatt nem vették át, noha ebből eleinte sok meg nem értéssel kellett számolniok. Ugyancsak a nagyobb hatékonyság miatt nem honosították meg a jezsuiták a közös vezeklési formákat, bár a vezekléseket hasznosaknak és fontosaknak tartották.

A mindennapi életmód kialakításában is kerülni óhajtották azokat a megnyilvánulásokat, melyek feltűnőek vagy elütőek. Hiszen a hitoktatás, a gyóntatás, a korszerű igehirdetés jelentős fizikai megterhelést is kíván, ezért különös gondot fordítottak az egészségi állapot karbantartására, a rendes és korszerű étkezésre is.

A szerzetesi intézmények helyhezkötöttségének is hátat fordított a Szent Ignác-i szemlélet, hiszen az apostoli munkák egyetemes vállalása megkívánt bizonyos mozgalmasságot.

A könyv második része a Társaság történetével foglalkozik. Nem folyamatosan adja elő a rend történetét. Ez szétfeszítené az ünnepi kiadás keretét. Az egyes szakemberek inkább azokat a mozzanatokat veszik sorra, melyek a Társaság történetében kiemelkedően fontosak voltak, és sokszor különböző ütközőpontokra vezettek.

Így részleges megvilágítást nyer a jezsuiták szerepe a tridenti zsinaton, a kínai rítusvita, a jezsuiták erkölcstanítása, a jezsuiták politikai szereplése egyes uralkodók udvarában, a jezsuiták szereplése a természettudományokban és a szociológiában, valamint szerepük a XX. századi teológiai nézetek kimunkálásában. Mindezek a tanulmányok szakszerűek, tárgyilagosak, és elmélyült stúdiumot feltételeznek.

Úgy gondoljuk, hogy általános érdeklődésre leginkább a könyv harmadik része számíthat. Ennek tárgya: milyen lendületet adhat a mai pluralista társadalomban a jezsuita lelkiség.

Ebben a részben esik szó a modern lelkivezetésről, a lelkigyakorlatok adásának új formáiról, a közösségi nevelés és tanítás helyes módszeréről, az apostoli feladatok fontossági sorrendjének közösségben való megállapításáról. Külön tanulmány foglalkozik a jezsuita engedelmesség jelenlegi értelmezésével és gyakorlatával.

Gondos és alapos megvilágítást nyernek azok a feladatok, melyeket a kor szellemi irányzatai követelnek meg a Társaságtól. Ilyenek: küzdelem az ateizmus ellen, az inkulturáció kérdése az ún. harmadik világban, szembenézés a kor szociális kérdésével és az annyira fontos béke kérdésével.

Mindazok, akik el kívánnak mélyülni az egyház egyik legjelentősebb szerzetesközösségének tanulmányozásában, csak hálásak lehetnek a német nyelvű rendtartományok elöljáróinak és szakembereinek, hogy ilyen elmélyült, maradandó tanulmánykötet kiadásával emlékeztek meg a rend kettős jubileumáról.

3. Nyilván a Jézus Társasága kettős jubileuma késztette az észak-német rendtartomány két tagját, hogy rendkívül érdekes, olvasmányos megfogalmazásban remek képet nyújtson mindössze 225 lapnyi terjedelemben a Jézus Társasága jelen helyzetéről, csakúgy mint fejlődésének menetéről.

Amint a címből is kitűnik, a szerzők főként a Társaság jelenét, mostani törekvéseit kívánják elsősorban bemutatni, de csak természetes, hogy a jelen megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a folyamatot is, legalábbis röviden, ismertetni.

Ezért a szerzők könyvük első részében azokat az alapvető vonásokat tárgyalják, melyek lényegesek a Társaság élete megértéséhez. Ilyen a név, a szerzetesi fogadalmak jezsuita értelmezése, a tagok kiképzésének a rendje, a különleges negyedik fogadalom, a testvérek szerepe stb.

A jobb megértést szolgálja a viszonylag rövid, mintegy 40 lapos összefoglaló a Társaság történetéről. E részben kerül sor a rendalapító, Loyolai Ignác lelki fejlődésének, valamint rendalapítói tevékenységének ismertetésére.

Igen érdekes az a rövid fejezet, amely Loyolai Ignác mai megítéléséről szól. Elképesztő következtetésekre jut egyik-másik "kultúrfilozófus", mint pl. a fajideológus, H. S. Chamberlain, aki azt állítja, hogy Szent Ignác németellenes, sőt ellensége a németségnek. Sőt akadtak olyanok is, pl. Markus Marcuse, aki azt állította, hogy Szent Ignác a megváltástan sírásója. A szerzők természetesen idéznek olyanokat is, főként protestáns szerzőket, mint pl. Walter Nigget, Heinrich Böhmert, akik egészen pozitíven értékelik Szent Ignác működését, és az ő misztikájában látják meg rendkívüli eredményességét.

Talán a könyv legértékesebb fejezete, arról szól, hogy voltaképpen mi a jelenlegi fő irányvonala a Társaságnak. Ezt a fejezetet a társszerzők kérésére Johann G. Gerharz, a Társaság titkára írta meg. Szerinte a Társaság jelen törekvése három címszó köré csoportosítható. Az első: az elhelyezkedés. Hol és hogyan vannak jelen a jezsuiták a mai világban? Az nem lehet kétséges, hogy a jezsuiták lelkiségének az alapja nem változhat: minden jezsuitát személyes szeretet fűz Krisztushoz és az ő egyházához. Ez mind a lelkigyakorlatokból, mind a rendalkotmányból következik. De hogy ezt az egyes jezsuita hogyan éli meg, az függ attól, hol él a jezsuita. Jelenleg a rend tagjainak 40%-a az ún. harmadik világban él, míg 1945-ben csak mintegy 10%-a élt ugyanott. Ez a tendencia eléri majd a század végére a 70%-ot a déliek előnyére. Ez mindenesetre kihívást jelent a Társaság tagjai számára: új módszerek kidolgozását, új elképzelések megvalósítását teszi szükségessé, új megoldandó feladatokkal kell szembenézni. Nem lehetséges a kialakult európai és észak-amerikai apostoli módszereket egyszerűen átültetni Dél-Amerikába vagy Indiába.

A másik jelszó lehet: a megkülönböztetés. Igazi Szent Ignác-i hagyomány a feladatok okos, célszerű kiválasztása, a fontosabb feladatok előnybe részesítése a kevésbé fontosak előtt. A közösen hozott döntések erősen megnövelik az egyének felelősségét, és feltételezik az egyes tagok érettségét.

Ezért nagyon fontos a fiatal rendtagok alapos képzése, és az egyes rendtartományok apostoli feladatainak pontos meghatározása, valamint az egyes tájegységek tartományainak szorosabb együttműködése.

A harmadik jelszó lehet: az emberközelség. Meg kell érteni, s ha lehet, meg kell tapasztalni az emberek igazi problémáit. Ezért sürgetik az újabb kori általános rendgyűlések, hogy a Társaság célkitűzése legyen a mai korban "a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása”.

Szükséges tehát az evangelizáció szociális, gazdasági és politikai vonatkozásait is figyelembe venni, ha az embereken komolyan akarunk segíteni. Ezért szükséges szélesebb együttműködésre törekedni másokkal, főként a keleti egyház képviselőivel és a világi hívőkkel. Az egyes kultúrák, a modern tudomány pozitív eredményeinek, az egyes népek reális igényeinek, a helyi egyházak struktúráinak, igényeinek integrációja nélkül aligha lehet igazán eredményes a jezsuiták munkája.

Csak természetes, hogy a müncheni bölcseleti főiskola professzora. P. Vitus Seibel tollából rövid eligazítás olvasható arról a kényes kérdésről, mely sok vihart keltett főleg egyházi körökben, különösen a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején: milyen a viszonya a Társaságnak a Szentszékhez és az egyes országok püspökeihez. A szerző a feszültséget részben természetesnek tartja, hiszen a Társaság szelleméből következik; a különböző nehézségek és feszültségek végigkísérik a Társaság egész történetét. A jezsuita rend célkitűzésénél fogva az egészre, a teljesre összpontosított, és ez sokszor összeütközött a helyi szemlélettel és azok képviselőivel.

A különböző vélemények ütköztetése sokszor a jobb, helyesebb megértést segíti elő, és éppenséggel nem hátrány még akkor sem, ha a közvéleményt irányítani szándékozó médiák munkásai szeretnék ezeket a jelenségeket tragikusnak feltüntetni.

A szerzők a továbbiakban, szakértők segítségével, bemutatják azokat az apostoli feladatokat is, melyek az utóbbi időkben váltak időszerűvé.

Így a jezsuiták menekültszolgálatát. Az Egyesült Nemzetek adatai szerint jelenleg 12-15 millió ember került el hazájából. Ezek megsegítésével a világ különböző részein hozzávetőlegesen 100 jezsuita foglalkozik, főként Kelet-Ázsiában. A cél az, hogy ezekben a hazát vesztett emberekben tudatosítsák, hogy ők is értékes emberek, reményt öntsenek beléjük, hogy sorsuk valaha jobbra fordul, és érezzenek valamit az emberi szolidaritásból.

Az ún. harmadik világ szociális problémáinak segítésére a nyolcvanas évek vége felé jezsuita kezdeményezésre alakultak olyan fiatalokból álló csoportok, akik arra vállalkoztak, hogy egy vagy két évig szociális munkát végeznek Dél-Amerikában vagy Indiában (Jesuit European Volunteers). A 6-7 létszámú csoportokat az atyák lelkileg és szakmailag előkészítik, s csak azután indulhatnak a kijelölt helyre. Ilyen csoportok eddig Augsburgban, Innsbruckban, Hannoverben, Nürnbergben, Stuttgartban alakultak.

Végül az a veszélyeztetettség, ami az atombomba felfedezésével és lehetséges alkalmazásával az egész emberiséget fenyegeti, a jezsuiták közül sokakat arra késztet, hogy fokozatosabban munkálja a népek közötti jobb megértést és a békét.

A könyv utolsó részében a szerzők 13 országot sorolnak fel, ahol a jezsuiták különleges körülmények között dolgoznak, mint pl. Japánt, Kínát, Csehszlovákiát stb.

Számos fontos információt nyújtó összefoglalás, a német nyelvű rendtartományok házainak címe teszi még hasznosabbá a kitűnő kis könyvet. Kívánatos lenne, némi változtatással, ha a magyar olvasóközönség is hozzájuthatna a könyvhöz, persze magyarul.

Pálos Antal

 


LEVELESLÁDÁNKBÓL


"Becsüljék meg..."

(1991. VII. 20.) A Szolgálatban két rovat volt, amelyeknek utódját nem találtam a Távlatok eddig megjelent két számában. – Az egyik a "Levelek a missziókból". E levélrészletek közlésével némi szerény képet kaphattunk mi, itthoniak, hogy a világon szerteszóródott misszionáriusaink milyen körülmények között tevékenykednek. Ha ezt a keveset is elhagyjuk a Távlatokból, akkor misszionáriusainkról végképp semmit sem fogunk hallani, mert egyetlenegy másik folyóirat sem közöl ilyeneket. Nagyon kérem az új szerkesztőket, hogy becsüljék meg mind a misszionáriusainkat, mind minket, az olvasókat, akiket e missziókból származó hírek érdekelnek, hogy lapjukban helyet adnak egy ilyen tartalmú rovatnak. – A másik, amit az előbbihez hasonló szempontból hiányolok, a Halottaink nevét tartalmazó rovat. Ha a hosszabb nekrológokat el is hagyták, de az elhunyt papok, szerzetesek nevének (s adatainak) felsorolása maradjon meg. Mert elhunytjainkról is legtöbbször csak innen értesülünk, különösen a külföldiekről.

Ne vegyék rossz néven a Távlatok szerkesztői azt a megjegyzésemet, hogy lapjuk a Szolgálatnál lehet nívósabb – de személytelenebb. Pont az említett két rovatot mindig úgy éreztem, mint egy személyes kapcsolatot a Szolgálattal, illetve azon keresztül misszionáriusainkkal, valamint elhunyt papjainkkal, szerzeteseinkkel.

Kérve a Távlatok szerkesztőit, hogy szíveskedjenek figyelemre méltatni észrevételeimet, illetve kérelmemet, az Úr áldását kívánom munkájukra.

 


"Szóbeszédre fülelve..."

(1991. VII. 28.) Az új Szolgálat nagyon jó, ha majd "távlatok"-ban gondolkodik. Ha címe meg is változnék, maradjon meg egy kicsit magyar katolikus világmissziós szolgálat Pl. van egy "L'actualité religieuse", aztán egy "Weltkirche" vagy "Die Katholischen Missionen", vagy akár a "Herder Korrespondenz" stb. – Nekünk magyaroknak egy sincs. Eléggé az volt a régi "Szolgálat", a maga sokszor primitív, de bensőséges üzeneteivel, levélkéivel, környezetismertetéseivel, és főképpen magyar missziósok életéből vett képeivel. – Már várták az egyszerű lelkek, és együtt izgultak és éreztek az íróikkal.

Aztán a rekrisztianizálódásban sokat tanulhatunk a primitívektől. – A "ressourcement" megkövetelné, hogy több és bővebb közlések lássanak napvilágot az apostoli atyáktól, a többi őskeresztény íróktól, egyházatyáktól stb. Például miért ne lehetne az "Epistola ad Diognetum'-ot ismertetni, a mai időkhöz való szólását elemezni? Szír Szt. Efrém egy-két himnusza klasszikus fordításban szintén nem ártana meg. Kérünk szemelvényeket, vagy akár regényrészleteket az egyháztörténelemből. – A nagy konvertiták bűnös életének ismertetése nem mindig szívderítő, és sokak önigazolásra használhatják; ezeket kevésbé színesen kellene közölni.

Ő a legnagyobb: "nem beszélt másképp, mint példabeszédekben." Egyszerű szóból többet értünk!

Nagyon, nagyon kérjük, tessék a Pápa Úr leveleinek, üzeneteinek, tanításainak, s majd a megjelenő' új "katolikus katekizmus"-nak a mondanivalóit "tőmondatokba átírni", az értelem megváltoztatásának veszélye nélkül. A mindennapi szép, képes magyar beszéd adja vissza az elvont gondolatok értelmét. Valahogy egy kicsit gárdonyiasan.

Egyéb cikkeikre: nekem nagyon tetszett Nemeskürty írása a fiatal magyar filmművészetről. Kevesebb legyen (különösen a nem kifordított) filozófia, és több az igazi bölcsesség! Sok humort!! Aztán még mit nem? Ezeket szeretettel és szívből írom, szóbeszédre fülelve, nem is egészen magamtól!

 


Rövid levélrészletek

Szeretném megköszönni az eddig küldött számokat és könyvmellékleteket. Nagyon sokat lehetett belőlük tanulni, és választ kapni bizonyos kérdésekre. Jelenleg a hitoktatói tanfolyam első évfolyamát végzem. 36 éves vagyok, óvodában dolgozom mint gazdaságvezető; de mindig szívem vágya volt, hogy óvodásokat és kisiskolásokat tanítsak (ebben bizonyos tényezők megakadályoztak). Két fiúgyermekem van, egyedül nevelem őket, mivel férjem két éve hirtelen meghalt. Azelőtt a férjem nevére érkeztek a küldemények; most a két gyermekemére ajándékként. Talán később ők is hasznát veszik ezeknek a könyveknek. -1991.1.21.

Köszönöm a Távlatok 2. számát A kérdőívet is feladtam. Azért a Szolgálat családias jellegét jó lenne megőrizni! Pl. levelek, halottak, kivel mi van, mi a baja, stb. – 1991. VII. 1. Két hete kaptam meg a Távlatok 2. számát, egy nappal később pedig a Mérleg 2. számát. Nem tudtam eldönteni, melyiket is olvassam előbb; így felváltva olvastam egy cikket az egyikből, egyet a másikból. Tegnapelőtt az időközben megtért Kossuth Rádió ismertette mindkettőt. Jól szórakoztam a változáson. – Most az egyház is meg az állam is lázban ég a pápalátogatási előkészülettől; az egyik tábor (mindkét oldalon) a lelkesültségtől, a másik tábor (ugyancsak mindkét szerv részéről) a költségek miatti siránkozástól. Az országot az értékes emléktárgyakon kívül elöntik a pápát ábrázoló giccsek, mert sokan szeretnének meggazdagodni ebből az eseményből, amely valószínűleg évszázadokig nem fog megismétlődni. – 1991. VII. 8.

Ha a kérdőívet magyarázni kell, akkor az rossz! Ha nem írják Önök alá, tőlem miért várják el? – 1991. VJX 8. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik fiókjának tisztviselőnője.

Nagyon nehéz anyagi körülmények között élünk. A saját és az alkalmazottak kifizetése sokszor nehézségbe ütközik. A szegénység olyan méretű, hogy kenyeret, tejet nem tudnak vásárolni. A Távlatok című folyóirat megvásárlására nincsen pénzük. Azért kérem az intenciós megoldást, mert el tudom mondani a szentmiséket; egyházközségünk szegény, nagyon kevesen kérnek misemondatást. – 1991. VII. 9. Budapesti lelkészség vezetője.

Sajnálatos, hogy a határon túli magyar nyelvű teológiai irodalom kezdi elérni a hazai nívótlansági szintet. – 1991. VII. 9. Ez az – ajándékba kapott számok vétele után írt és itt egész terjedelmében közölt – levél természetesen folyóiratunknak szánt búcsúlevél.

Hálásan köszönöm a besorolási kegyelmet: 90A. A materialista ateista kasztrendszer besorolása alapján lettem pária, koldus. Jólesik a megértés... Ma is tanulok (jelenleg még hallgatva); de tettekkel adott jó példával élem a világnézetemet. Ehhez pedig nagy szükségem van irányításra, felvilágosításra, tanításra. In amore Christi. -1991. VII. 10.

Nem áll módunkban Fizetni, költségvetési gondok miatt. Ha megkapjuk folyóiratukat, polcra tesszük, ajánljuk. Évente kb. ötezer olvasónk, százezer látogatónk van. -1991. VII. 12. Városi könyvtár igazgatója.

Remek írások, elismerésünk! Köszönettel vesszük olvasóink nevében az eddigi két számot, és ha továbbra is küldhetik. Sajnos, keretünk nincs. – 1991. VII. 13. Városi könyvtár igazgatója.

A Távlatok első száma meglepett. Igen jónak találom. Azonban jó lenne, ha – mint a régi Szolgálat – a meghalt papok névjegyzékét is közölné. Kitöltéskor a kérdőív rovataiba sok hiba fog becsúszni... – 1991. VII. 14.

Nem lehetséges ismét a Halottaink rovat? A testvéri megemlékezés lelki kapcsolatához nem lehetne ezt a fájó névsort a határainkon túl elhunyt paptestvérekre is kiterjeszteni? Bécsben ez a körlevelekből bizonyára könnyebben megszerezhető. Nagyon köszönöm! – 1991. VII. 15. Magyarországi püspök. A nyugati magyarok püspöke szóban ugyanezt az óhajt fejezte ki.

Mi itt hatan vagyunk magyarok, és olvassuk a Szolgálatot. Idősek vagyunk (84, 82, 80 évesek) és betegek. Nagyon szépen kérjük, ha továbbra is megkaphatnánk. Szerzetesek vagyunk, de mint segítő nővérek léptünk a zárdába. Alig jártam iskolába, csak 3 elemit végeztem. 1934-ben lettem szerzetes, 1949-ben kijöttünk Nyugatra. Sajnos, mi nem rendelkezhetünk pénzzel; ugye meg tetszenek minket érteni. Engem bíztak meg a nővérek az írással. – 1991. VII. 15. Kecskemétre küldött levél.

Nagyon hálás köszönettel jelzem vissza, hogy a Szolgálat 33. számát megkaptam. Így újra teljes a sorozatom, amelynek ez a szám, a többihez hasonlóan, igen fontos darabja. Ha mód van rá, szeretném továbbra is ajándékba kapni a lapot. Kisnyugdíjas 84 éves Édesanyámmal és szintén kisnyugdíjas, 102. évében lévő Nagymamámmal élek együtt – és magam is rokkantnyugdíjas vagyok. – 1991. VII. 15.

A cím maradna a régi (Szolgálat); hiányzik a missziós posta, az elhunyt papok névsora és életrajza. – Női olvasó írja a kérdőív első pontjára adott válaszként: "a címzés a következő módosításokra szorul."

Igen értékesnek tartom a folyóiratot, lelkipásztori használatát is élvezem. -1991. VII. 19.

Felesleges volt a Távlatok 2. számában két oldalt a konszekráció új magyar fordítására pazarolni; úgyse fogják megváltoztatni, még ha (ami nagyon kérdéses) a szerzőnek igaza van is. Miért nem írta meg időben az illetékes liturgikus bizottságnak? -1991. VII. 22. A szerző megírta, kétszer is; először még a hatvanas évek végén.

Bölcsészhallgató vagyok, és szeretném, ha a Szolgálatot egyelőre ingyen tudnák nekem elküldeni, mert jövedelmem nincs. Ha így nem megy, kérem, írják meg, mi módon juthatnék hozzá. – 1991. VII. 24. Természetesen megy.

Szomorú szívvel kell lemondanom a folyóirat további küldését; de nyugdíjba mentem, s ezután az anyagi lehetőségek szűkösebbek, így nem tudom fedezni a költségét. Egyben megköszönöm az eddigi sok szellemi táplálékot, melyet a lapon keresztül élveztem. Imáim támogatásával búcsúzva és ismételt hálámat kifejezve köszöntöm Önöket. – 1991. VII. 28. Azok az olvasóink, akik ilyen értelemben írtak, bizonyára nem veszik rossz néven, ha továbbra is kapják a folyóiratot.

Kérdőívükre – elnézésüket kérem – pontok szerint nem tudok válaszolni. Olyan szociális otthon vezetőjeként dolgozom, ahol a kedves nővérek életkora (magamat is beleértve) átlag 80 év felett van, és szellemi állapotuk napról napra hanyatlik. Mindez az 1950-es évek embertelen elhurcoltatásának a következménye; két világháború is mögöttünk van minden keservességével. Kérem, tekintsenek el a kérdések megválaszolásától, és csupán azt kérem nagyon, hogy a Távlatokat továbbra is folyamatosan küldjék. Kérem jelezni, mit és hogyan fizessek ezért. – 1991. VIII. 4.

1990-ben ajánlottam fel 4 intenció elmondatását, de csak 1991 tavaszán kaptam kézhez ez intenciókat; így jelentősen drágábban sikerült elmondatnom. Gondolom, ez 1990-re szólt. A 400 Ft készpénztámogatást 1991-re is vállalom. A pénzt aug. 29-én küldöm el; akkor kapok nyugdíjat Az új tartalomhoz gratulálok; egyre többet nyújtanak. – 1991 VIII. 12. Ez a levél nekünk alkalmat ad néhány közérdekű megjegyzésre. 1) 1991 tavaszán 1991-re jelöltük ki az intenciókat; ez a kijelölésen kifejezetten fel volt tüntetve. 2) Olvasónk a saját számításával jutott el a 400 Ft-os összeghez; mi 300 Ft-ot kértünk. 3) Reméljük, észreveszi a címzésben és helyesen értelmezi a 92F jelzést.

A könyvtár költségvetésébe már nem fér bele egy újabb lap megrendelése. Viszont őrülnénk neki, ha az Önök színvonalas vallási folyóirata is olvasható lenne a könyvtárunkban, mivel a mutatványszám több olvasónk tetszését megnyerte, másrészt más vallásos folyóirat nem található nálunk, de igény van rá. – 1991. VIII. 14.

(Plébános írja egészségi állapotának és anyagi helyzetének részletes ismertetése után:) Ha tudják a Távlatokat ingyen küldeni, nagyon megköszönöm. Ha így nem tudják küldeni, akkor nem kérem. Az ilyen dúspénzű leveleket biztosan nem szívesen olvassák. – 1991. VIII. 15. Annak örülünk, hogy jót tehetünk.

Kénytelen vagyok ajándékba kérni, mert szívműtét miatt másfél hónapja nyugállományban vagyok. Tovább végzett lelkészi munkámban szükségem van kiadványukra. Hálásan köszönöm a hiánytalanul megkapott példányokat. -1991. MII. 17. Evangélikus lelkész.

Szeretném, ha a Távlatok megtartaná a régi Szolgálat lelki, tartalmi mélységét, és nem válna "szervezeti" folyóirattá, mint ahogy a német Erneuerung. Táplálékra van szükségünk, és nem kanálra. E tekintetben a Szolgálat messze a legjobb volt a magyar nyelvű folyóiratok között, mert lelkiséget adott, és azt táplálta. E szerepét a Távlatok is feltétlenül tartsa meg, ha meg akarja őrizni tekintélyét és olvasóit. – 1991. VIII. 20.

Ajándékba kérem. Rokkantnyugdíjas lettem; lányommal élek, aki egyedülállóként csecsemőjét gondozza; jelenleg nem tud dolgozni. – 1991. VIII. 20.

Évek óta szerencsém volt élvezni az Önök által küldött igen tartalmas Szolgálatot. A küzdelmes, nehéz 40 év után igen próbára tette hitünket, Istenbe vetett bizalmunkat, hűségünket. Nehéz napjaimban mindig segítségemre jött a Szolgálat. Szívesen kölcsönadtam olyan nővértársamnak, akinek nem hozott a posta Szolgálatot. – De az idő elballagott felettem, s most, az élet alkonyán, jönnek az egészséggel járó problémák. Sajnos, ezt a levelet is a díszítéssel együtt félszemmel készítettem, mivel komoly baj van a látásommal. – Így nagyon-nagyon hálásan megköszönöm az eddig küldött példányokat, de tovább már nem kérem. A beteg szemem kímélése végett igen keveset olvashatok. Gondolom, másvalaki majd boldogan fogadja helyettem. A jó Isten fizesse meg jóságukat ezerszeresen. – 1991. VIII. 28.

Olvasója vagyok a Szolgálatnak. Nagyon szépen kérem, amennyiben lehetséges, ajándékként kérem e kedves folyóiratot. Özvegyi nyugdíjas vagyok, nagyon szégyenlem, de nagyon be kell osztanom a jövedelmemet. – 1991. VIII. 29.

A Távlatokról csak annyit: nagyszerű olvasmány. Méltó utódja a Papi Lelkiségnek, és a Szolgálatnak. További sikert a szerkesztésében, s az Úr áldását a szerkesztőknek. Szeretném még a segédlelkészek részére is megrendelni, s úgyszintén a plébániai könyvtár részére; összesen tehát öt példányt kérek, valamennyit intenciós elszámolással. – 1991. VIII. 30. Erdélyi plébános.

A nyáron Kárpátalján helyettesítettem, így csak most tudok válaszolni. Köszönöm eddigi gazdag önzetlenségüket. Ha van rá módjuk, ezután is hálásan olvasom kiadványaikat -1991. IX. 3. Református lelkésznő.

Nagyon hálásan köszönöm nagyszerű folyóiratukat. 85 éves kisnyugdíjas vagyok, értelmileg még friss; minden érdekel, és élvezem a betűt. Napi imával és szentáldozással hálálom meg. – 1991. IX. 4.

Feltétlenül szeretnénk továbbra is kapni, mert – miként új címe is jelzi – távlatot nyújt, gazdagít. Férjem is, jómagam is gépészmérnökök vagyunk; teológiát és hitoktatóit végeztünk; ehhez kitűnő továbbképzési lehetőség számunkra. – 1991. IX. 8.

Ugyebár köztudott, hogy a magyar katolikus egyház és főpapjainak, irányítóinak hadserege meghemperegtette a katolikus közösség hivatalos testét a szemétben, a mocsokban, az opportunizmusban, a szolgalelkűségben, és most agyon akarja hallgatni a gazemberségeket, mert a cél most is szentesíti az eszközöket. Persze, hogy ebbe nem nyugszunk bele. Harcolunk életünk utolsó leheletéig. (...) Ne gondolkodjunk Távlatokban, amíg a múltat és a jelent le nem rendezzük! Még a Vatikáni Rádióban sem! Folyik a leleplezés, írásban és szóban. Jól teszi a Távlatok is, ha előbb leleplez! (...) (Aláírás:) B.P-A.I.M. Becsületes Papokat Akarunk Imamozgalom. – 1991. IX. 16. A feladás helye Vác. Az imádságos hangneműnek éppen nem mondható gépelt szöveget lapokból kivágott cikkek kísérik: Az "Érted vagyok" viszontagságai; Kocsi György nyílt levele az egri érsekhez; Máté-Tóth András interjúja "A vatikán nem hajlik a reformra" címmel. Olvasóink, főleg az érdekeltek, rövid hozzászólásait szívesen vesszük. A névtelen levelek szerzőit azonban különösebben nem becsüljük.

 


A JELEN SZÁMUNKBAN KÖZÖLT ÍRÁSOK SZERZŐI † Alszeghy Zoltán SJ – Dr. András Imre SJ, Linzerstr. 263.111.18, A-1140 Wien – Brückner Ákos Előd OCist, Budapest, Villányi út 3, H-1114 –  Czigány György, Budapest, Zöldlomb u. 32, H-1025 – Dr. Habsburg Ottó – Dr. Hegyi János SJ, Zuccalistr. 16, D-8000 München 19 – Dr. Kereszty Rókus OCist, 1 Cistercian Road, Irving, TX 75039, U.S.A. – Dr. Lelóczky Gyula Donát OCist, Piazza Tempio di Diana 14, I-O0153 Roma – Dr. Mészáros István, Budapest, Csaba u. 8, H-1122 – Pálos Antal SJ, Piliscsaba, Kálmán u. 3, H-2081 – Dr. Szabó Ferenc SJ, Via dei Penitenzieri 20, I- 00193 Roma – Dr. Szathmáry Sándor, Miskolc, Kossuth Lajos u. 17, H- 3525 – Vertse Márta, Via dei Carraresi 10.111.10,1-00164 Roma. Egyes szám ára 60 forint, illetve 48 schilling vagy annak megfelelő más valuta. – Évi előfizetés (négy folyóiratszámra és két könyvmellékletre) 300 forint, illetve 240 schilling vagy annak megfelelő más valuta.


A forint hozzájárulás befizethető az OTP Kecskemét 2. sz. körzeti fiók 259-98205/617-008750 sz. számlára.

Levelezési cím forintbefizetésekkel kapcsolatban: Korda Könyvkereskedés, Kecskemét, Trombita u. 6, 6000

Levelezési cím minden egyéb ügyintézési kérdésben: Szolgálat, Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien.

Távlatok (Új Szolgálat). Világnézeti, lelkiségi és kulturális folyóirat. -1991-ben megjelenik húsvétra, Péter és Pálra, Magyarok Nagyasszonyára és karácsonyra. – A Trägerverein der Unió Cleri Hungarici (Bécs) kiadványa. – Főszerkesztő: Szabó Ferenc SJ (Róma). Társszerkesztő: Nagy Ferenc SJ (Bécs). Kiadó és ügyvezető: Hegyi György magyar lelkész (Bécs).

Távlatok (Perspektiven), neue Reihe des Klerusblattes Szolgálat (Dienst). – Eigentümer, Herausgeber und Verleger: Trägerverein der Unio Cleri Hungarici. – Präsident: DDr. Stefan László, Bischof von Eisenstadt. – Obmann und Redakteur: Ferenc Nagy SJ. Administrator und Herausgeber: György Hegyi. Beide: Gerlgasse 10/3, A-1030 Wien. – Mit Druck-erlaubnis des Bischöflichen Ordinariats, Eisenstadt.

Kiadja a Jézus Szíve Népleányai Társasága, KORDA Könyvkereskedése. Felelős kiadó az üzlet vezetője. Nyilvántartási szám: B/EL/76/Bá/91. ISSN-HU:1215-282x.

A nyomdai megrendelés száma: 120230. Petőfi Nyomda Rt, Kecskemét. Felelős vezető: Sebesvári László vezérigazgató.